|
Josephine
Josephine
|
|
FC: Caterina Scorsone
Becenév, titulus: Nem szokták becézni, de bármit jó néven vesz a gúnyolódáson kívül
Magasság: 162 cm eredeti alakjában
Kor: 129 év (32-nek néz ki)
Szexualitás: heteroszexuális
Hős/Gonosztevő? : Semleges
Faj: Mara teremtménye - Banshee
Szint: -
Poszt: Iskolaorvos. Egészségügyi oktatást is tart, és nővéri feladatot is ellát. Amolyan mindenes, ha az egészségügyi (sőt ezen belül még a lelki is) betegségekről van szó.
|
Képesség:
-
Alakváltás: képes bármikor más külső tulajdonságokat felvenni
-
Átlépés a túlvilágra
-
Úgy megszólalni, hogy csak bizonyos emberek hallják a mondandóját
-
Hangjával képes pusztítani
-
Ezüstfésű birtoklása: ha lehelyezi a fésűt, és a személy, akinek szánta felveszi, az illető belehal
-
Állati alakok felvétele
-
Semmilyen betegséget, kórt nem bír elkapni
-
Sebezhető, mint egy ember, de gyorsan – szinte azonnal - regenerálódik
-
Mivel már halott, nem lehet megölni, így csak Mara tud véget vetni a létének
-
Bármilyen nyelvet ért és használ
Tulajdonság:
-
Higgadt
-
Nyugodt
-
Olyan dolgok tudják felidegesíteni, amire senkire nem gondolt volna
-
Pacifista
-
Bátor
-
Élénk
-
Társaságkedvelő, bár nem feltétlen keresi más társaságát
-
Szórakozott
-
Titokzatos
-
Barátságos
-
Ambiciózus
-
Érzékeny
-
Szívesen cseveg bárkivel, és épít ki barátságot, de igazán közel nem enged senkit magához
-
Rendszerető
-
Kedves
-
Segítőkész
-
Nem ítélkezik
-
Magabiztos
-
Kitartó
-
Törődő
-
Humoros
-
Figyelmes
-
Tapintatos
-
Igényes
-
Megnyugtató
-
Kecses
-
Békés
-
Nyitott
-
Érett
-
Magas a tűréshatára, de ha valami felhúzza, akkor kirobban belőle, és nagyon sokáig képes dühöngeni
-
Válogatós
-
Hiszékeny
-
Hajlamos késni
-
Feledékeny
-
Szentimentális
-
Érzékeny
-
A saját érdekét tartja elsőnek
-
Ha valamiről úgy gondolja, nem tesz jó az érdekének, vagy hátráltatja, egyből otthagyja
-
Kiismerhetetlen
-
Imádja a motiváló idézeteket egy rakat van neki mindenhova kirakva
Család:
-
William Armell – apa (halott)
-
Stephanie Armell – anya (halott)
-
Joseph Steel – nevelőapa (halott)
-
Margaret Steel – nevelőanya (halott)
-
James, Richard, Daniel Steel – mostohatestvérek (James és Richard halott, David ismeretlen)
-
Lewis Stuart – volt férj (halott)
-
Tom Webber - volt férj (halott)
-
… Webber – gyermek (ismeretlen)
-
Mara – teremtő (él)
Egyszer volt, hol nem volt...
Banshee. Sok legenda szól róluk, valaki tündéreknek tartja őket, valaki szellemeknek. De mi a valóság? Amikor az első értelmes lény meghalt, létrejött Mara, aki elkezdett teremtményeket létrehozni. Persze évszázadok, évezredek elteltével számos legenda keletkezett eredetükről, valamelyik lény teljesen más irányba terelődött, mind a lény, mind a legendája, valamelyik megtartotta eredeti rendeltetését, szerepkörét. Az első banshee egy kelta nő volt, akin megesett a szíve Marának, viszont túl későn próbált beleavatkozni a dolgokba, így meghalt. Az asszonyt szülés közben érte a vég. Mivel feltámasztani nem tudta szerencsétlen párát, teremtményévé tette. A nő sikítása a szülés közben adta az ötletet az entitásnak, hogy az egyik legveszedelmesebb képességét oltsa bele új teremtményébe, természetesen más formában.
Akkor még fogalma se lehetett mekkora legendasorozat nő ki belőle. A bansheekről számos legenda szól, viszont legfőképp a kelták és az írek voltak rájuk fogékonyak. Még mai napig fent maradt nevük, viszont pontos tudást senki nem szerzett róluk, hiszen ők a halál hírnökei, az utolsó lény, akik az illetők halál előtt találkoznak. Eleinte csak az öt nagy Kelta családot szolgálták, név szerint: az O'Grady, az O'Neill, az O'Brien, az O'Connor, és a Kavanagh.
Ha az egyik családtag haldoklott megjelent a faluban. Az alakja a haldokló számára legszebb formát vette fel, de a „célszemély” sosem látta őt, a halála időpontjáig, egyszerűen átnézett rajta, mintha nem lett volna ott. A tündérasszony siratódalba kezdett, figyelmeztetésképpen. A halál milyenségétől függött, hogy milyet. Ha békésen, természetes úton halt meg, akkor egy lágy dallam hagyta el a Banshee ajkait eleinte, és onnan csapott át erőteljes sikításba. Viszont ha erőszakos halál vagy gyilkosság áldozata lett, akkor szívszaggató sikítása fokozódott egyre jobban. Végül a halála pillanatában a férfi vagy a nő is meglátta őt, és akkor a bansheeknek új feladata volt: átsegíteni a halandót a túlvilágra.
Bár kezdetben csak a fentebb említett öt család tagjait siratták el a nők, de számuk megsokasodott, így minden kelta és ír törzsre jutott szellem, majd családokra, végül az elég világon elterjedtek, és véletlenszerűen jelentek meg egy-egy haldoklónál. Még egy érdekessége van a banshee létnek, ami egy ezüstfésű birtoklása, amit bármikor elő tud teremteni, és ha felveszi az illető, akinek szánta belehal.
Josephine az 1800-as évek legvégén látta meg a napvilágot, egy angol kisvárosban. Nagyszüleit sosem ismerte, hiszen apai ágról már születése előtt elvesztette őket, anyai nagyszülei, pedig Texasban éltek, így velük se találkozott. Egy nagy farmjuk volt, állatokat tenyésztettek, földet műveltek. A szegénységhez közelebb álltak, mint a gazdagsághoz, de kerek életet élt. Volt egy kedvenc cicája Saffi, az apukájával közös kézfogása, anyukájával mindig együtt főzőcskézett.
A kis családot egy nagy boldogság érte, amikor is egy ajándék utat nyertek Amerikába két személyre. Természetesen a nagyszülőkhöz látogattak el, és addig is Josephine a szülök barátinál vendégeskedett. Senki sem számított arra, hogy ott tartozódásuk alatt fog a texasi hurrikán tombolni. Bár pár nappal az érkezése előtt értesültek, mégsem tettek elég előkészültek.
Szülei elvesztését teljesen értetlenül fogadta. Nem tudta feldolgozni, hogy mi történt, elképzelni se tudta, hogy most mi fog következni, hogy hogy kerülhettek ilyen helyzetben, hiszen meg volt győződve, hogy tragédiák csak a mesékben történnek. Árva. Egy szó, ami sokkal súlyosabb négy betűjénél. Bár a kicsi lánynak nem sokat kellett ezzel a jelzővel együtt élnie. Hiszen a XX. század elején, még nem voltak árvaházak. Mit csináltak azokkal a szegény gyerekekkel, akik elvesztették szüleiket? Vonatra tették őket, és elküldtek családokhoz.
A kis Josephine eleinte nem is értette mi történt. Folyamatosan sírt, a szüleivel akart lenni. A család – ahova került -, se éppen arra számított, amit kapott. Egy negyvenes éveit taposó házaspárhoz került, akiknek sajnos sosem jött össze a gyermekáldás. Bár pár megyével arrébb került, a helyzetén legalább az segített, hogy egy farmra került. A nevelőszüleinek már két örökbefogadott fia volt, akik a ház körüli munkákba segítetett, és egy harmadikat várták. Eleinte hűvös volt a viszony a kicsi lány, és a szülei között, de egy majdnem tragédiába fulladt eset összehozta az egyre bővülő családot. Az egyik lovukat megmérgezték, és alig volt esélye a túlélésre. Azt mondták nekik, ha az éjszakát túléli, akkor életben fog maradni. Az öttagú família minden tagja ott virrasztott az állat mellett, reménykedve, hogy jobbra fordul sorsa. Szerencsére, ez így is lett. Ez a kis élmény segített abba, hogy a család közelebb kerüljön egymáshoz, és úgy tűnt a lány élete megint rendeződni látszott.
Ezt még talán tetézte a harmadik testévre megjelenése. David, aki a harmadik segítő kéz lett a családba volt Jo legjobb barátja. Egyből rendkívül szoros viszony alakult ki a két fiatal között, a nagy korkülönbség ellenére is, hiszen hiába érkezett harmadjára, a középső volt a fiúk közül. A legény mindig segített neki lovagolni, és eljárt vele, a lány pedig mindig úgy intézte, hogy kicsit többet kapjon a kedvenc nyalánkságaiból, mint a többiek. Ha vihar volt a lány átrohant hozzá kis plédjével és a fiúnál éjszakázott. Még aranyos beceneveik is voltak egymással. Jól elvoltak, mint egy nagy boldog család, de tiszteletbe tartották a múltat, nem titkolták honnan, hogyan jöttek.
Természetesen, ez a boldog időszak sem tarthatott örökké. A dolgok megváltoztak, de az élet végül nem Jojo malmára hajtotta a vizet, de akkor neki erről még fogalma se volt. Mivel a testvérei lassan elhagyták a pótszülei fészket, új barátok után kellet néznie, és így ismerkedett meg Lewissal. Amikor elkezdtek randevúzni, a lány még csak tizenhat éves volt, a fiú a húsz felé közeledett. Jómódú családból származott, ügyvédnek tanult. Hosszú udvarlás vette kezdetét. Kávéházak, parkbeli séták, virágcsokrok, igazi kis idill volt. A szülőknél töltött vacsorák. Josephine családja egyből oda volt érte, viszont a másik famíliánál már nem volt ilyen egyszerű menet. Eleinte kétkedve fogadták őt, de hamar belátták, hogy gyermekük kitűnően választott.
Az eljegyzés egy kis incidenssel történt. Két éves évfordulójukat ünnepelték, Lewis egy étterembe vitte vacsorázni a lányt. Megbeszélte az egészet a hely vezetőjével, és a pincérekkel is. A számla kikérése után, a pincér arrébb hívta volna a férfit, valami problémára hivatkozva. Aztán, miután kellőképp megváratták szegény, kétségbeesés szélén álló lányt, felcsendül a daluk a bakelitről, amire az első báljukon táncoltak, és kisétál a férfi a pincérekkel, mini tortákat hoznak, összesen huszonnégyet, minden tortán annyi gyertya, ahány randevújuk volt. Ez így mind szép és jó lett volna, ha a férfinek nem oldódik ki a cipőfűzője, akkor, mikor a parkban sétáltak a vacsora előtt, és ahogy lehajolt, nem esett ki volna az öltönye belső rejtekéből a gyűrűs doboz. Így a parkban történt meg a leánykérés, a többi pedig csak ráadás volt. A válasz meg természetesen igen.
Megesett az esküvő majd vidám együttélés vette kezdetét. Josephine nem dolgozott, viszont Lewis brillírozott munkájába, így - a lánynak eddig idegen – fényűző életet élhettek. Családjával igyekezett tartani a kapcsolatot, de egyre jobban eltávolodott tőlük, hiszen messze éltek egymástól, és teljesen más életkörülmények között, de mindig is hálás volt nekik, amiatt, amit kapott.
A következő nagy esemény az életében, sőt mindenki életében az első világháború volt. Testvéreit besorolták katonának, ő pedig kötelességének érezte, hogy jelentkezzen ápolónak. Bármennyire is nemes volt a gesztus, a férje ennek nem örült ennyire. Ő mentesült a katonai feladatok alól, így a háború rá nem volt különösebb hatással, mint a nemzetre. Hosszú átbeszélések, viták és nagyon sok dráma után, végül elengedte a feleségét, és az addig tapintható feszültség is megszűnt közöttük. Büszke volt párjára, hogy ilyen jólelkű, de mégis szívesebben tartotta volna maga mellett.
A háború alatt nagyon sok váratlan és intenzív impulzus érte. Nem mérte fel rendesen mire vállalkozott. Kötelességének érezte erősnek mutatni magát, hiszen ő jól volt, nem egy a sebesült katona, aki az ő megnyugtatására és segítségére vágyott. Bár nővér társai között is visszahúzódni látszott, erre ők nem hagytak neki esélyt. Nem szimpla szívjóságból, egyszerűen nem volt rá idő, és ha a lány sírdogál, akkor az alatt nem tud dolgozni. Meghátrálni nem akart, így kénytelen volt összeszedni magát, és a mélypont után újabb lendülettel vetette neki magát, bár már sokkal kevesebb kötödéssel az emberek iránt. Remekelt munkájába, és ő volt az egyik kedvenc nővérként számon tartva. Ugyanis nem csak általános ápolói feladatokat láttak el, hanem társaságot is nyújtottak a katonáknak. Felolvastak nekik, ha tudtak, segítettek levelekre válaszolni vagy egyszerűen beszélgettek velük. A lánynak mindenkihez volt valami kedves szava, megnyugtató mondata.
Két évvel később, hasonlóképp volt ez Tommal is. A százados egy súlyosabb sérüléssel került a bázisukra. Golyó ment a mellkasába. Még a legszörnyűbb pillanataiba is próbált viccelődni, és másokért aggódott, kérte, hogy ne őt lássák el előbb hanem embereit. Bár figyelemmel kísérte az esetet, eleinte nem hittem volna, hogy bármi nagy jelentősége lett volna a dolognak. A lány addigra már veteránnak számított, az egyik legrégebbi volt az ott lévők közül. Őt rendelték a férfi mellé, hogy minden gond nélkül mehessen. Hamar megtalálták a közös hangot, bár akkor nem volt közöttük semmi nem helyénvaló. Jó barátok voltak, mind a kettőjüknek kikapcsolódásnak számított az együtt töltött idő.
A férfi kiterült a táborból, de továbbra se feledkeztek el egymásról. Leveleztek. És mi volt Lewissal? Az ügyvéd sikeresen elintézte, hogy hozzájusson a korszak legcsodálatraméltóbb alkotáshoz, a telefonhoz. Így sokkal többet tudta kommunikálni. Bár nyilván nem volt olyan szoros kapcsolatuk, mint a háború előtt, mégse lett helyzetük válságos, míg nem egy sürgős üzenet érkezett bázisukhoz Josephinehez, hogy azonnal térjen haza, mert férje beteg.
A spanyolnátha. A kór, ami hatalmas gyorsasággal pusztított végig a világon. A férfit a második hullám kapta el. Senki se értette hogyan, hiszen a vírus köztudottan a szegények körében terjedt, vagy a harcmezőn küzdő katonák között. Eleinte nem figyelmeztették a lányt, hiszen voltak olyanok – főleg a jó orvosokkal rendelkezők -, akik felgyógyultak a betegségből, így felesleges lett volna hazarendelni a lányt, és még több aggodalmat nyújtani neki. Viszont mikor szövődmény lépett fel, férje kérésére értesítették Josephinet.
Az aggódó nő azonnal hazasietett urához. Az első dolog, amit meghallott a házba érve, az a férje köhögése volt. Egyből az ágya mellé kuporodott, éjt nap alá téve ott volt mellette. Házi, és ház körüli munkát se volt hajlandó végezni, mindent a szolgálókra bízott, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Reménykedett a férje felépülésébe, de látott már ilyeneket a seregben, tudta, hogyan fognak végződni. Egyetlen reménye az volt, hogy a férfi a lehető legjobb orvosi ellátást kapta, amit akkor biztosítani tudtak. Az elkerülhetetlent viszont nem sikerült elkerülni. Egy szerda délutánon következett be az esemény. A nő a férje kezét szorítva, és keservesen sírt, ordított a fájdalomtól Bánta, hogy ilyen kevés időt töltött vele, hogy miért ment el a seregbe, és hogy mennyi minden szép élményt szalasztott el, amikor még lett volna rá lehetősége. A férjében viszont egy cseppnyi harag nem volt a nő felé, az utolsó napjaiban együtt voltak, orvos és minden más nélkül, a lehető legtöbbet igyekeztek beszélni, és érintkezni.
Halála után Lewis teljes vagyona rámaradt. Az akkori özvegy Mrs. Stuart semmit nem értett a pénzügyekhez. A végrendelet mellett volt egy levél, amit a férje mellékelt. A kis üzenet csupán ennyi volt: Élj! – Lewis. A kis rongyos papírlapja mai napig megvan. A lány nem is tett másként. Egy ingatlan ügynök segítségével vett egy kis házat London belvárosában. És mire fordította a többi pénzt? Alapítványok és jótékonyság. A többi? Kirándulások, utazás, élmény dús élet. Próbálta betölteni az űrt a szívében. A veteránoknak is igyekezett segíteni, ahogy tudott. Kényelmesen élt, új hobbija lett a festegetés.
Az élete fenekestül felfordult, mikor az egyik reggel a kedvenc kis pékségében egy váratlan meglepetés várta. A pultnál Tom volt. Az a Tom, akivel a háborúban találkozott, és sosem hitte volna, hogy viszontlátja. A férje betegeskedése alatt nem tartotta senkivel a kapcsolatot, utána pedig egészen új életet kezdett. Annyira megörült, hogy a férfi nyakába vetette magát, ott mindenki előtt, nem érdekelte, hogy mit gondol a többi személy. Az öröm nem csak egy oldalú volt. A veterán hasonlóképp – hitetlenkedve- örült az egykori nővérének. Azonnal fogták magukat és beültek egy közeli kávéházba, ahol órákon át beszélgettek.
Teljesen más volt, mint amit eddig bármikor ismert. Hirtelen, heves és szenvedélyes szerelem volt az övék. Az első „randin” már kiderült, hogy bár régóta találkoztak kapcsolatuk ugyanolyan jó maradt. A férfi a háború végéig szolgált, utána pedig nem találta a helyét a világban. Hamar összeköltöztek nem érdekelte őket, mit és mit nem gondol a külvilág. Az esküvőjük is egy kis vidéki kápolnában volt, nászútjukat pedig kalandozások tették ki a partvidéken.
Mindennapra jutott egy-egy őrült ötlet, hol egészen kicsi, hol nagyobb. A legnagyobb dolog, viszont akkor jött, mikor Josephine – azaz az akkori Mrs. Webber -, bejelentette, hogy várandós. Az öröm nem maradt el, Tom volt a világ legaranyosabb kispapája, legalábbis felesége szerint biztosan. Az immár háromtagú család egy új dolgot tett. Meglátogatta a szülőket, ami ezer éve nem történt meg, pont úgy, mint a bemutatás egyik részről sem. Bár a szülei haragudtak rá, hogy nem mutatta be hamarabb a férjét, örültek lánya boldogságának, szintúgy, mint a fiús háznál. Még családi fotók is készültek.
Kilenc hónappal később…
Senki sem sejthette mi fog történni, elvégre a lány jó egészségnek örvendett, és akkor semmilyen olyan körülmény nem utalt arra, hogy baj lehetne. De mégis volt. A baba életét megtudták menteni az orvosok, viszont a Tomot szorosan markoló kéz gazdája alábbhagyott az ordítással, keze elernyedt.
A lány vallásos volt, római-katolikus, templomba járt, hit abban, hogy halála után a mennyországba fog kerülni. Ezért nem értette, hogy miért ébredt egy pusztán, a semmi közepén. Ez lenne a mennyország? – gondolta megzavarodva. Észrevette, hogy pőrén van, majd felkapta a mellette kikészített ruhákat. Ez aztán még jobban összezavarta. Mikor körbetekintett, szembetalálkozott tekintete egy egzotikus nővel, akiben volt valami megbabonázó. Először megijedt tőle, és elkezdett sikítani, hátha valaki meghallja, és segítségére siet. Ekkor történt egy váratlan dolog. A vele szemben lévő fa elemeire korhadt. A nő csak türelmesen várt, míg a lány hajlandó volt meghallgatni. Meg tudta, hogy ő Mara, és hogy neki köszönhető a léte. Elmagyarázta neki, mi történt vele, miért történt vele, és hogy mit tud ezután csinálni.
Nagyon nehéz volt megszokni a helyzetet. Felettébb hosszú ideig, nem érezte előre, mikor kell elmennie, megjelenései teljesen váratlanok voltak, és meg is viselte egy-egy ilyen eset. Mikor visszatért rendes állapotába, és felfogta mi történt sokszor könnyekben tört ki, és napokig nem mozdult ki. Na, nem mintha egyébként kimozdult volna. Nem mert semmit se csinálni, félt, hogy az emberek előtt következik be, és nem tudná kimagyarázni a helyzetet. Másik nagy félelme attól volt, hogy összetalálkozik valami ismerőssel, aki azt hitte halott.
Nem mert visszatérni férjéhez. Félt, hogy túlságosan megijesztené őt, nem hinne neki, és egyébként se akarta megbolygatni a helyzetet, ami a hónapok alatt beállt. Meglátogatni se látogatta meg, mert tudta, hogy nem bírná ki az érintése, és a hozzá intézett szavak nélkül.
Mikor látta mennyire szenved a lány még évek elteltével is Mara meglátogatta megint. Segített abban, hogy érezheti meg előre, hogy mikor kell valakit átsegítenie a túlvilágra, bár az is egy nagyon kimerítő folyamat volt, és nehéz Josephine számára, nem sokkal jobb megoldás, mint az, hogy utána van kikészülve, és nem előtte. Mara még egy dolgot mondott neki: Költözzön Amerikába! Senkit se ismer, teljesen új életet kezdhet. Ezt a tanácsot, nagy nehezen, de elfogadta a lány.
Az Államok nagyban segítették a lány újbeli kivirágzását, de az inspiráló beszéd is, amit Mara mondott neki: Kevés embernek adatik meg a második esély, használja ki! Majd átnyújtott neki egy papírlapot, amin pontosan tudta mi van. Lewis utolsó üzenete, amit a lánynak hagyott. Ekkoron hagyta el a lány a nevét, nem akarta, hogy múltja bármelyik tragikus vagy kevésbe tragikus foltja visszarántsa, ő egy új lény volt, teljesen igyekezve mindent hátrahagyni nevével együtt.
Megtanulta kezelni képességeit, és erejét, rájött, hogy mennyi előnye is származik ebből. Napokkal előre érezte, hogy mikor jön egy-egy látomása, bár azt mai napig nem tudja behatárolni, hogy pontosan mikor lesz, és hogy meddig fog eltartani. Végiggondolta mi tette legboldogabbá az emberi élete során. Rájött, hogy a szeretet és a szerelem volt, arra viszont nem vágyott. A másik dolog, az a pár évecske volt, amit a háború ideje alatt nővér volt. Rájött, hogy imád segíteni az embereknek, ellátni őket. Ekkortájt már volt lehetősége egy nőnek is arra, hogy orvos legyen. Nem is akármilyen doktor lett a lányból, hanem sebész. Bár nagyon kemény volt a képzés, főleg amellett, hogy neki más feladatai is voltak.
Nem sok ideje volt, hogy kitanulhassa rendesen a szakmát, és bár voltak már előzetes ismeretei, profinak se volt mondható, inkább egy olyan megbízható egyén, aki mindig jó munkát végzett. És ez elég is volt neki, egy darabig. Időrendben már a vietnámi háborúnál járunk. Egy új dolog jelent meg, legalábbis Josephine számára az volt. Háborús sebészek. Egy kicsit úgy hangzott, mint a nővérek az „ő korában”, de lenyűgözte a dolog, és örömmel vállalta, hogy megint a frontvonal mögé álljon, és ott tevékenykedjen. Az egész háború alatt szolgált és ott jött rá, hogy mi is érdekli ő igazán az emberek segítése mellet. A hetven-nyolcvanas éveibe járva, nem rossz, mi? A gyermekek gyógyítása, és segítése. Számos kisgyerek is megsérült sajnos, és az ő ellátásukról is ők gondoskodtak. A másik esemény, ami nagyon meghatotta, a sok elárvult kisgyerek. Vagyona nem sok volt, hiszen az, ami még volt férjétől rámaradt jelenlegi férjére szállt, amiből pedig eddig eléldegélt Marától kapta, a képzés elvégzése után, pedig saját fizetése volt. Segíteni tehát szegény árváknak máshogy nem tudott, minthogy ellátta őket, sokszor szabálytalanul csempészett ki nekik dolgokat, saját holmiját és ételét osztotta szét.
A háború végeztével visszatért Amerikába. Árvákkal foglalkozott, mi ő is volt egyszer, és helyzetüket igyekezte javítani. Bár sokkal nem tudott hozzájárulni, pro bono eljárásokat vállalt rendes munkája mellé. A kapcsolatok újra megjelentek életében barátokra tett szert, munkatársak személyében, bár a romantika irányába még mindig nem mert lépni. Aztán egy szép napon, igent mondott egy kedves idegennek, akivel a parkban kocogás közben futott össze, egy kávéstand előtt. Megbeszéltek egy randevút szombatra. A lány akkor hatalmas hibát vétett. Pár napra rá érezte, hogy nemsokára megint siratnia kell. Érzékei kivételesen becsapták.
Nem értett semmit, hogy hogyan került hirtelen az idegen házához. Hiszen ő nem készült még el, és egyébként is még csak háromnegyed hat, a randit pedig hétre beszélték meg. Rossz érzése támadt, és az ablakhoz sietve be is igazolódott, mikor beintegetett a férfinek, az pedig nem vette őt észre. Pontosan szemben áll vele, és semmi hatás, izgatottan igazította tovább a gyertyatartót az asztalon. Könnycseppeket morzsolt el a lány az idegenért, egy nagy levegőt véve tette a feladatát. Azóta se gondolt vissza azóta az idegenre.
Évekig nem történt semmi számottevő utána. Elkezdett dolgozni egy San Franciscó-i kórházban gyermeksebészként. Az egyik éjjel, mikor ő volt beosztva a sürgősségire, egy kisfiú riadtan rohant oda hozzá, csupa vér volt. Egyből lefektette egy ágyra, és elkezdte a szokásos vészhelyzeti tevékenységeket. Viszont nem volt rájuk szükség. A gyerek, és Josephine legnagyobb meglepetésére a vágások nyomukat vesztették.
Emiatt az eset miatt sikerült Josephinek találkoznia az Akadémiával, mivel segítséget akart nyújtani a gyereknek a szüleivel együtt, akik egyszerű emberek voltak, gyermekük pedig egy született mutáns. Új növendék lett, és új orvos is. Bár a fiú már végzett, Josephine az akadémián marad, mint orvos, sokkal több kihívást jelent számára, és megnyugtatónak találja a környezetet is, ahol olyanok között lehet, mint ő. Immár egy jó öt éve itt tartózkodik, és a sors fintora, hogy Mara is ápolóként dolgozik a helyen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés