Amikor felébredtem, hideg vett körbe, a sötétség birodalmát pedig nagyon erős, zavaró fény váltotta fel, mintha makulátlanságán keresztül is jeges ujjakkal kívánt volna érinteni. Közben mintha érzékeim nem vonának többek puszta rádiónál, aminek kapcsolóját tekergetve próbáltak volna finomhangolni a világ frekvenciáira. A fény lassan szűrődni kezdett, a tompa hangok, melyek az első pillanatokban mégis fájó impulzusoknak hatottak, enyhülő hullámokká váltak, mintha az óceán felett tomboló vihar csitulásra adta volna a fejét. Az ismeretlen környezet megtapasztalását hamar követte a zavarodottság, a félelem és egy olyan érzés, amit akkor nem tudtam azonosítani, azóta viszont kétség sem fér hozzá, hogy a harag volt, melyet létem során először tapasztaltam. A düh, amit az táplált, hogy kezeim és lábaim egyaránt le voltak kötve, harag, reakcióként arra, hogy tehetetlenül figyelhettem csupán mindazt, ami körülvett engem. El akarták tőlem zárni vagy netán engem a környezettől? Ez egy olyan kérdés, ami azóta is foglalkoztat, s minden alkalommal, amikor úgy érzem, válaszra lelek, valójában mind mélyebbre kerülök a sötétben, abban, ami a tökéletes ellentéte annak, amit életem első perceiben megpillantatottam. Aztán jöttek a válaszok vagy legalábbis azok, amelyeket azoknak hittem. Az első fizikai érzés, ami fogadott a világban az volt, ahogy Miles Warren a kezemhez ért. Emlékeimben egyből felsejlett ennek hatására a kép, ahogyan Ben bácsi igyekezett egy-egy rémálom után csitítani és biztosítani afelől, hogy nincs okom arra, hogy engedjek a félelemnek. Warren közölte, hogy nincs semmi baj az összevaradottság érzésével.
Semmi baj?
Ennél nem is lőhetett volna messzebb.
Mert a félelem, bár emlékeimben még élt, mint érzés, meg sem közelíthette azt, amit valójában éreztem, még kevésbé azt, amit azután kezdtem táplálni, amikor megtudtam az igazat. Az igazság felszabadít...
Esetemben ez azzal volt egyenlő, hogy folyamatos fájdalomhullámok söpörtek végig rajtam, mintha valaki egy kés pengéjével simítaná végig a bőrömet változó időintervallumokban. Még az is megfordult a fejemben, hogy ez valami aberrált vicc, s a fájdalom nem több, mint a tudatom szüleménye, ezért jelentkezik mindig akkor, amikor épp védtelenné, nyugodttá válnék. Valahányszor úgy éreztem, a fejemben élő képek, emlékek a helyükre kezdenek kerülni, én pedig egyre jobban kezdem megismerni a valóságot, ami a környezetemet képezi, megjelent a testemen végigsöprő kín. Gyors, de égető forróságú. Olyan hirtelenül tűnik el, amilyen hirtelen bukkan fel, mégis, amíg tart addig éles, húsba hatoló.. őrjítő. Épp annyira, mint annak a gondolata, hogy egy imádott hős mása az ember. Leszármazott? Nem, az nem volna rá jó szó. Nem vagyok több, mint egy hitvány másolat. Valami, amit kiselejteztek, aminek a sorsa nem lett volna több, mint egy megromlott ételé, aminek az utolsó útja a kukához vezet.
Hogy miért?
Nos, ez történik, ha valaki egy selejtes klónja egy tökéletesnek titulált hősnek. A fájdalom forrása, ami a szervezetemben kialakult, nem más, mint egy genetikai elváltozás, egy degeneráció, ami nem elég, hogy hibás mássá tett, de az öregedést is felgyorsította. Hiába avanzsált mindez mostanra lassú haldoklási folyamattá, a tükörképem a tökéletes bizonyíték arra, amui a torz valóság. Torz, akárcsak én.
Mit látok benne? Mindazt, amit a Sakál létrehozott. Peter Parker egy deformálódott valóját, akit a létrehozója el akart dobni, mert jött egy tökéletesebb változat: Ben Reilly. Látom benne azt aki megküzdött a második klónnal, aki meg akarta ölni alkotóját, de anélkül vált szörnyeteggé, hogy ezt véghez vitte volna. A lényre, akinek torka elszorul Ben gondolatára. Akinek szíve meghal, minden egyes alkalommal, amikor ezsébe jut, hogy kontrollálhatatlan haragja nyomán annak ártott, akit a világon mindennél jobban szeretett.
- Te jóságos isteeeeen-- kétségbeesett hang tölti meg az éjszakát, annak a szerencsétlennek a hangja, akit velem sodort össze a sors. Találkoztam... vagyis, Pókember találkozott vele még évekkel ezelőtt, s amellett, hogy visszaeső bűnöző, nekem kapóra jön egy-két információmorzsa megszerzése szempontjából.
- Kérlek... - egy utolsó, elkeseredett próbálkozás, mielőtt arcára helyezném tenyeremet és üvöltése megtöltené a sikátort. Nem. Nem vagyok Pókember. Ezt írom alá a csont reccsenésével, midőn kitekerem a bűnöző nyakát. Arcán ott van bőrébe égett tenyerem lenyomata.
Látod ezt, Pók?
Meg foglak találni.
Ígérem, megtalállak... megtalállak és megöllek...
Ben.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés