Képesség: A medálja nélkül, amit állandóan hord elégne a napon, illetve denevérré való változás helyett, egy látványnak nem túl szép, enyhén vérszomjas lénnyé alakulna az éjszaka, mindez egy boszorkány által rábocsájtott átok következménye. Valamint a képességei kevésbé hatásosak, ha nem táplálkozik folyamatosan emberi vérrel. 

• Halhatatlanság, amíg halálos sebet nem ejtenek rajta (megölni napfénnyel lehet, ha leveszik a medálját; vagy fakaróval, amit a szívébe döfnek; valamint a fej levágásával; illetve mágiával; a verbéna, azaz a vasfű pedig mérgező a számárat)
• Illúziókeltés
• Álommanipuláció
• Hipnózis
• Elme fölötti hatalom, amivel képes emlékeket adni, törölni. 
• Kiélezett érzékek
• Emberfeletti gyorsaság, erő, állóképesség, és gyógyulás. 
• Telekinézis
• A vére nem halálos sebek, vagy maradandó elváltozásokat okozó sérülések esetén gyógyító erővel bír
• Alakváltás: képes egy denevér alakját ölteni
• Hibernáció: azaz akár évszázadokat, évezredeket is képes átaludni, ilyenkor azonban, mivel nem táplálkozik, bármilyen módszerrel megölhető

Tulajdonság:

• Enyhe üldözési mániában szenved, és emellett van még sok egyéb rigolyája, és majréja (mint asztrafóbia, azaz a vihartól való félelem, vagy az, hogy a kisebb gyerekekre gyanakodva figyel, és a rosszat látja bennük, vagy az, hogy elegáns öltözéken kívül nem hajlandó nagyon mást hordani, esetleg, hogy nehezen viseli, ha valaki a személyes terébe áll, vagy engedély nélkül hozzáér – mindez pedig tényleg csak néhány, mert komolyan sok van)
• Kissé merev, kell pár perc, amíg megszokja az embereket maga körül, és nem úgy áll, mint aki karót nyelt elölről vagy épp hátulról
• Ha már kellően feloldódott igazán karizmatikus személyiség, és jó társaság, talán még kedvesnek, figyelmesnek is mondható, kivéve azzal, aki eleve rosszul áll hozzá, mert azzal fagyos, mint a jégcsap
• Van humora - elég bolondos tud lenni -, még ha nem is a megszokott fajta
• Helyzettől, és hangulattól függően szarkasztikus is tud lenni
• Szeret megfigyelni
• Egy baráttal, de bármilyen számára fontos egyénnel gondoskodó, talán túlságosan is féltő, nagyon, nagyom féltő, és féltékenykedő

Család: Nem emlékszik a családjára, így azt sem tudja él-e bárki közülük, és hasonló-e bárki közülük hozzá, hogy élhessenek még.

 1938 tele volt, amikor Ichabod Vladamir Abercrombie homályos emlékek körében ébredt egy feltört koporsóban, mely egy sűrű fenyvesek között álló, elhagyatott vár dohos pincéjében nyugodott, az idő vaskos porától terhesen. Semmi sem volt biztos, csupán az, hogy szörnyen mardossa az éhség valami után, ami után szintén kutatnia kellett szétszéledt gondolatai között. Napok teltek el úgy, hogy veszettül szenvedett, de nem vitte rá a lélek, hogy elhagyja jelenlegi menedékét, s napok teltek el úgy, hogy próbált egyre nagyobb erőszakot venni magán, hogy emlékezzen bármire; bármi összefüggőre, amibe kapaszkodhat, hogy ki ő, hogy mi ő, és mi volt a múltja. Végül már nem bírt másra koncentrálni csupán az égető éhségre, szomjúságra, ami átvette minden porcikája fölött az irányítást; érezte az ujjaiban feszülő erőt, hogy azok egy lágy, gyenge testre szoruljanak, s érezte a szájában fájón bizsergő agyarainak könyörgését. Aznap éjjel úgy vadászott, hogy valaha emberi mivolta teljességében megkérdőjelezhetővé vált; egy fenevad volt, amely nem ismert könyörületet, és amely éhsége csillapítása után meredtem bámulta undorító önmagát, ahogy az visszavicsorgott rá vértől csöpögő állal a vár törött tükrében. Még csak nem is hasonlított egy emberre, de inkább egy förtelmes dögre, amitől riadtan, sikoltva menekülne ki látná. A további gondok másnap mutatkoztak, amikor a reggeli nap fénye beszűrődött az ablakon át, és megégette fél arcát. A seb idővel begyógyult, de többet nem léphetett a nap fényére, különben az a halálát jelentette volna. Innentől csak az éjszakában járhatott, de míg nappal az éhsége alig jelentkezett, a nap látóhatáron túl való lebukásával, mintha kétszer annyira vágyott volna a vér íze után. De nem ez volt az egyetlen átkos jel. Az este beköszöntével külsőre is megváltozott: szürke, acélos bőr; hosszú, hegyes fülek; éles karmok; bíborszín szemek, melyek alatt sötét karikák ültek. Csak is úgy mozdulhatott ki, hogy soha senki ne láthassa, éhségét pedig erőnek erejével igyekezett elnyomni, és visszafogni. Táplálkozásával többet nem akart ölni, így hol állati véren élt, amely cseppet sem volt kielégítő, hol pedig, méghozzá ritka alkalmakkal, úgy ivott emberből, hogy az ne halhasson bele, és emlékeiket kitörölte. Egy évvel később, az élet meglehetősen könnyebbnek látszott, hisz a szörnyűséges világégés áldozatai hevertek mindenütt; a csatatereken, a lebombázott városokban, kifosztott falvakban. Elegendő volt, hogy a haldoklókat megfosztotta szenvedéseiktől, ha más nem, a friss holtak vére is megfelelt. Egy ilyen esti kaland alkalmával, egy romos épületben találkozott egy sebesült katonával, aki mellett, a törmelékek között egy napló is hevert. A naplóba csak éppen belelapozott, és beleolvasott, de már az a néhány oldal letaglózta. Igazság szerint elég lett volna, ha a naplót viszi magával, és a katonát egyszerűen megkíméli a további szenvedéseitől, de bármilyen különös is, mégis magával vitte a várba. Számára olyan volt, mintha egy ismeretlen hívás volna, ellenben a vérével, amire szintén különös módon nem vágyott úgy, mint eddig bárki másnál. Mindenesetre a kíváncsiság meg volt, s napló egy érdekes embert festett le, aki talán jó társaságul szolgálna. Ekkoriban még nem tudta, hogy a vére gyógyító hatással bír, és könnyebb dolga volna az ember ápolásában, de hetekkel később már úgy festett a férfi lassan jobban lesz, és felébredhet lázas álmából. Ichabod már csak abban reménykedett, hogy ez nem este fog megtörténni. Addig is tovább merült el a naplóban, és egyre többet tudott meg a kinti világról, az emberekről, a háborúról, amely felperzselte a világot. A katona egy kora reggelen nyitotta ki szemét, attól a pillanattól fogva pedig egy nem hétköznapi barátság vette kezdetét a két férfi között. Persze eleinte ott voltak a kérdések, a kétségek, és félve adott válaszok, valamint Vlad szigorúan ügyelt arra, hogy az este alkalmával eltűnjön a színről. De ez a törekvése feleslegesnek látszott, amikor egy nap lebukott, és a katona egyáltalán nem adta jelét ijedtségnek vagy undornak. Mint az később kiderült, ez nem hiába volt így. Ahogy az sem, hogy Ichabod nem vágyott a vérére. Két hónapra rá, miután a férfi teljesen felgyógyult, egy napon elment, és csak egy üzenetet, és egy medált hagyott maga után. Az üzenet elárulja, hogy boszorkány sarj volt, és hogy a medál amit hátrahagyott segít Vladnak az átok feloldásában. Azt persze nem árulta el, hogy honnan tudott minderről, azt sem, hogy miért ment el, és hová. Ichabod egészen a jelen korig nem is hallott felőle, és bár a medál valóban lehetővé tette, hogy a napon mozogjon, azt is megszüntette, hogy az éjszaka átváltozzon, mégsem mozdult ki sohasem sokat. Igazság szerint letaglózta a magány, és az üresség, amit a barátja hagyott maga után. Egyedül a zene és a fotózás volt, ami érdekelt, és lefoglalta. Egy levél volt végül, ami arra késztette, hogy elhagyja a várat, és Daly Citybe jöjjön, majd az Akadémián munkát vállaljon.