|
Témaindító hozzászólás
|
2017.08.02. 20:11 - |
Isabel Vosburg & Neil Devine |
[25-6] [5-1]
Sikerült meghökkentenie válaszával, ha nem ismerném Neilt, azt feltételenzém, hogy bunkó velem, de tudom, hogy egyébként is ilyen egyedi a stílusa. Csak hozzá kell szokni. Hímpéldányok... Ki használ ilyen kifejezést? Magamban jót derültem a srác egyéniségén. Legalább nem az a tucat jó a melled kő kóla ( :'3 ) típus. Személy szerint én ilyen téren egészen lenyűgőző vagyok, bár szerintem csomó lány így van vele. Mikor egyszerre telefonálsz, fésülőd a hajad, és keresed melyik ruhádat vegyed fel. Vagy egyszerre nyomod a cifra káromkodást, dobod le a felsődet, és keresed a kocsikulcsot, hogy minél előbb eljuss a tisztítóba, mert a képességed pont úgy gondolja, hogy szórakozik veled, és szétnyomtál egy műanyag kávéspoharat... Atomjaira...
- A képességed miatt van, vagy a megjelenése előtt is képes voltál erre? - érdeklődtem kedvesen. Mint nemrég említettem, iszonyúan tetszett a fiú képessége, és bár ő nem tudott embereket falhoz vágni - amit mondjuk én se gyarkan teszek meg -, szerintem sokkal jobban megkönnyítette a saját életét. Otthonhagytad a bevásárlólistát? Nem baj, pontosan emlékszem miket írtam fel rá. Vagy egy prezentáció alatt se kellett jegyzetelnie, sőt szinte sehol, hiszen elsőre mindent tud. Bár ezzel nem válik szuperhőssé, a saját elétébe sokkal jobban tudja kamatoztatni, és szerintem senki se rajong érte, hogy idióta játékfigurák készüljenek belőle, vagy hasonlók. Engem a világból ki lehetne kergetni egy Isabel játékfigurával. Bár, egy Isabel-porcelánbaba már egész jól hangzik... Hmm...
Újabb megszólalására az egyik frissen szedett szemöldököm a plafonig szökött. Akármennyire is mulattató volt így a helyzet, nem járt volna jól. ha tényleg képes lett volna csendre inteni. Eléggé mélyen érintenek a dolgok és könnyen aktiválni lehet nálam a hisztis lecsapnivaló módot, ami valljuk be nem valami szerencsés, főleg, hogyha eljutunk a tárgyak hajigálása bónuszszinthez, képes vagyok betőrni a falat. Inkább csak fejemet elfordítva, és a levegőt kifújva, egy mosoly keretében reagáltam le a megszólalását, és próbáltam inkább annak örülni, hogy elég értékes vagyok a fiú szemébe ahhoz, hogy elszakadjon kicsit olvasmányától. Már mint nem tudom nála, hogy mükődik, de én ha több dologra figyelek oda, akkor a figyelmem nem sokszorozodik meg, hanem elveszik egy kicsit az egyikből, hogy a másiknak több jusson. Már pedig én sok figyelmet igénylek.
- És hogyhogy ebben a menedékbe húzod meg magad? - szólaltam meg megint, miközben visszasimítottam azt a tincset a helyére, ami akkor szökött el, mikor elfordítottam a fejem. - Te is megőrülsz azoktól az aprócska szobáktól? - faggatóztam tovább, bár inkább csak témát akartam találni, mintsemhogy válaszokat követeljek tőle, bár lassan úgy érzem átmegyek egy faggató tisztbe. Személy szerint én bár jópáréve itt tanulok nem tudtam megszokni azokat a kis lyukakat, általábban azért is tartózkodom keveset ott. Tanulni is inkább a szabadba járok, vagy a könyvtárba, de arra is volt már példa, hogy Willhez fészkeltem be magam.
Ahogy feltartotta a könyvét - és esélyem lett elolvasni a betűket -, ajkaim önkéntelenül is felfelé görbültek. A kedvenc kötelező olvasmányom. Aztán rájöttem arra is, hogy miért nem ismertem fel a kötetet elsőre. Nekem nem ez a kiadás volt meg. Általában mindig a legújabbakat vesszük meg lényegében mindenből, kivéve ha az alkohol, vagy egy olyan antik tárgy, ami ezért értékes, mert régi. Na most Neil példánya vagy lekörözte az enyémet, és még újabb volt, vagy a huszonötmilliomodik kiadás helyett csak a huszonnégymillió-kilencszászkilencvenkilenezer-kilencvenzszázkilencvenkilencedik kiadást kapta meg. Úristen ez a szám. Szerintem a matekot mára hanyagolom is.
- Ez az egyik kedvencem. Hol akadtál el? - kérdeztem felavatva magam tanárnéninek, bár abban biztos voltam, hogy a fiúnak bőven több tudása volt, mint nekem. Kezeim időközben az asztalra vándoroltak, és hangtalnul - legalábbis igyekeztem úgy - húzogattam körmeimet a felületen. Viszont ezt a mozgást abban a pillanatban abbahagytam mikor kibökte mi a baja. Letettem kezeimet az asztalra, és úgy vártam folytatja-e, vagy várja én húzzam-e ki belőle problémáját. Meglepett, hogy elmondta, na nem mintha valami hűdenagydolog lenne, de Neilt nem nagyon hallottam az érzelmeiről dumálni. Mivel úgy látszik az utóbbi dolog látszott beigazolódni megint szólásra nyitottam a szám egy biztató mosolyt is megeresztve felé. - Mi a probléma? Tudok valahogy segíteni? |
 Elégedetlenül és kissé agresszívabban lapoztam ismét a könyvben, ahogy újból hihetetlen gyorsasággal futottam át az oldalakat, továbbra sem találva ami engem igazán érdekelt, persze vigyázva, hogy a kötetnek véletlenül se bántódása. Eddig pontosan tizenhárom oldallal lőttem mellé, és gyanítottam, hogy még párba bele fog kerülni, mire meglelem az a nyomorult sort... Frusztráltan sóhajtottam ismét egyet, hangot adva elégedetlenségemnek, miközben egyik kezemet felemeltem, hogy homlokomba hulló tincseimmel babrálva félreseperhessem azokat az útból. Mintha csak zavartak volna a kilátásban... Szívesen átugrottam volna igazából néhány részt, de attól tartottam, hogy esetleg mégse olyan megbízható memóriám, mint amennyire én azt szeretném, és ezzel még több plusz munkát szerezve magamnak. Nem mintha lett volna mára valami egetrengetően fontos tenni-, vagy elintéznivalóm, szóval inkább az alaposságomra támaszkodtam, ismét lapozva egyet sietősen, ahogy a páratlan oldal aljára értem.
Az ajtó nyitódása szinte rögtön magához vonzotta tekintetemet, reménykedve, hogy nem más jön be, mint... Azonban már a kilincsbe kapaszkodó kezet megpillantva képes voltam konstatálni, hogy nem ahhoz van szerencsém, akinek jöttének feltételezésétől is képes voltam annyira lázba jönni, hogy még a személyes kis expedíciómat is megszakítsam egy kérész életű momentum erejéig. Végül mielőtt még beléphetett volna a jövevény, már vissza is aggattam fürkésző pillantásaimat a betűk katonás sorrendjére, ott folytatva a nem túl bonyolult műveletet, mindaddig, míg a lány oda nem ért elém, ahogy a pad lapján támasztottam az irományt, hogy ne kelljen felé görnyednem, vagy csak felkönyökölmöm mellé. Inkább válaszottam a kényelmesen egyik térdre felpakolt sarok, és a könyvet fogó kezem alkarjának tetején pihentetve a másikat kombinációt, mely számomra teljes kényelemmel párosult, ahogy hátamat a székem támlájának vethettem egy kicsit ferdén ülve rajta. Újabb lapozás következett.
- Szia - fogadtam üdvözletét, lopva Isabel-re nézve, akitől nem vártam sértődést kevésbé udvarias stílusomért, mint ami általában jellemzett, azonban egyike volt azoknak az embereknek, akik ismerték annyira az agymenéseimet, hogy nem csak nem méregettek furcsállóan, hanem még valamilyen szinten meg is értették. Nekem ez volt fontos, másnak meg mondjuk a kutyája, nem vagyunk egyformák, bár ez egy elég silány hasonlatra sikeredett.
- Egyike vagyok azon hímpéldányoknak, akik képesek több felé koncentrálni - kezdtem bele a magyarázatba, majd végül az egyértelműség kedvéért folytattam. - Ha feszélyeznél már csendre intettelek volna - közöltem szárazon a tényállást, őszintén, egyáltalán nem kerítve nagy feneket szavaimnak. Sosem értettem azokat az embereket, akik mint valami élvezetes fogást, úgy tálalták a másiknak a kellemetlen információkat, olyan körítéssel, mintha tényleg abban bizakodtak volna, hogy ez talán majd megóvja őket a másik haragjától, szomorúságától, vagy egyéb negatív hangulatától, amit a felismerés kivált majd belőlük. Én ettől sokkal jobban értékeltem, ha a valóságnak megadjuk azt az elismerést, hogy legalább méltóság teljesen kertelés nélkül avatjuk be a másikat az esetlegesen nem túl kellemes ismeretekbe.
- Remélem nem akarod azt mondani, hogy nem ismered - néztem most a szokottnál kicsit hosszabban a lányra, rosszallóan összevonva szemöldökömet, ahogy feljebb toltam a kezemben tartott szépséget, hogy leolvashassa a borítóról egykori kötelező olvasmányának címét. - Idegesít valami - mondtam végül, ahogy megenyhültek vonásaim és ismét felzendült a jól megszoktott sercegés, azonban a monotonitást lekéstem, ugyanis kiestem a ritmusból, a kommunikációnak hála, de már éreztem, hogy közel a cél, így valamivel tempósabban és agresszívebben pásztáztam végig a sorokat, ismét lapozva egyet. |
Bár sok izgalmas napot átéltem az iskola falain belül.... Úristen ez a mondat. Úgy hangzok, mint egy totális stérber. Még jó, hogy Will nincs a közelbe a végén még elküldene az orvosiba. A lényeg, hogy jó pár izgalmas napot átélthettem az iskolának köszönhetően.... Nem ez még mindig furán hangzik. Szóval sok izgalmas napot átélhettem ezen falak között, de ez a mai nem tartozott aközé. A szobámba pangottam, és érdekes módon senki nem ért rá. Mindenki meg volt ijedve a közelgő számonkérés miatt. Nekem ezen nem kellett aggódnom, ugyanis biztos a jó teljesítmény. Folyamatosan készültem rá, és abban is biztos voltam nem a legutóbbi volt az utolsó alkalom. De ha most tankönyv közelébe kell mennem, felrobbana az agyam. Már pedig az agyam értékes darab, egy rakat képességel, bár azt leginkább angyali véremnek köszönhetem, mindenesetre külsőre se vagyok egy utolsó látvány... sőt!
Ilyen gondolatok között hagytam el kis kuckómat. Szószerint kis. Nem értem, hogy tud valaki ebben elleni egésznap engem már a klausztrófóbia kerülget. De ez a jó, hogy minden ember különböző, nem bírnám ki ha nekem például lenne egy hasonmásom. Sőt inkább ő nem bírná ki... A folyosón lépkedtem, egészen elkeveredtem, de még mindig nem futottam társaságba, hacsak a képeken szereplő emberek nem számítanak annak, bár amilyen részletesen ábrázolva vannak, elképezelhető lenne, hogy egyik pillantról a másikra kiszállnak a képből. Figyelmem egy pillanatra se lankadt, és már kezdtem azt hinni, valami titkos parti van, amiről engem nem tájékoztattak, de ezt a lehetőséget hamar elvetettem, hiszen miért is ne hívnávak meg engem? Nem értem miért hívnak nagyképűnek. Igazából ez nem nagyképűség, hanem az igazság. Nem igazán tudok olyan gimnáziumi partiról amin ne lettem volna jelen, bár sokan idesorolják a könyvklubbokat és a goth találkozókat is, szóval ezen állításom nem pontosan állja meg a helyét. Őszintén egyáltalán nem fogadtam nehéz szívvel, hogy azokat a találkozókat ki kellett hagynom.
Már kezdtem feladni a reményt, hogy én ma emberi társaságba... vagyis szuperlényi társaságra találok - sőt már azon is eltűnődtem, hogy ellépek bátyjámhoz, ami nem azért hihetetlen, mert rossz viszonyunk van, egyszerűen csak nem szoktam őt ilyen gyakran keresni, nemrég futottunk össze, én meg nem akarok az idegesítő kishúg lenni - mikor meghallottam a neszeket a dökös terem felöl. Könyvlapozás? Hm.... Szuperhallás így szeretlek. Kicsit tovább bűnőzve - hiszen már ígyis képességemet használtam - egyből ott teremtem a terem előtt, bár utóbbi tettem, nem szándékos volt, inkább a lelkesesédés tört belőlem ki. Lopva körülnéztem bárki látta-e tettem - mintha hirtelen ötven ember venne körül komolyan -, majd blúzomat megigazítva léptem be a terembe, és tettetett meglepettséggel pillantottam Neilre, mintha itt létem célja nem ő lett volna. Juj ez de gázul hangzott. Határozott, de nőies léptekkel suhantam oda hozzá, miközben egy mosolyt is küldtem felé. Örültem, hogy valaki normálissal találkoztam össze, biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb társaság volt, mint mondjuk egy pszichopata. Nem is értem, miért engednek ilyen embereket idejárni. Egy elmegyógyintézet sokkal jobb lenne számukra. És egyébként is kedveltem a fiút, nagyon elhivatott volt, és a pletykákra csak forgattam a szemem. Bár nekem is elég lepcses szám van, ennyire nem vagyok hajlandó lealacsonyodni. Emlékszem milyen pletykák voltak arról, hogy én is csak Will miatt vagyok sikeres, de csirájában elfojtottam, és egyébként se hatottak meg ezek a dolgok. Csak a megkeseredett emberek találják ki ezeket, és a sikereim ígyis-úgyis szaporodtak, és a népszerűségem se sinylette meg a dolgot. Mondjuk amennyire Nielt ismerem, szerintem őt se hatja meg túlzottan meg a dolog, bár erről sosem társalogtam el vele, nem olyan embernek ismertem meg.
- Szia - kezdtem, miközben ajkaim még mindig sziporkázóan felfelé íveltek, bár nem tudom, hogy ekkor vett csak észre, hiszen nem egy olyan embert ismerek, akik úgy elmerülnek az olvasmányukba, hogy az egész külvilágot kizárják. Tekintve, hogy én az életem nagyrészét a külvilágba élem - tehánt teljesen extrovertált ember vagyok - sosem lenne kész ilyen tettre, bár azért a Büszkeség és Balítélet olvasása közben eltűnődtem, hogy addig szobámba zárkozom, míg Bingley meg nem jelenik az ajtóm előtt, egy házassági ajánlattal... Igen mindig is Bingley fogott meg, és nem is szégyellem. Mondjuk nem is hiszem, hogy van olyan ember akivel ezen kell vitatkoznom. Bár kitudja, vannak érdekes emberek. - Remélem nem zavarlak meg a nagy kutatásba - kuncogtam egyet, majd megfogtam egy széket és odafordíttam vele majdnem szembe, kicsit féloldalasan, majd helyet is foglaltam. - Mit olvasol? - kérdeztem. Tisztába voltam Niel ezen képességre, és mindig is irigy voltam rá, hiszen sokkal jobban jött volna, mint az auralátás. Ezaz, ez undisárga, mindjárt összefossa magát, yay. Na mindegy....
|
A mai nap sem telt bármivel is érdekesebben, mint ahogy általában szokott, ha azt leszámítjuk, hogy a monotonitást azért megtörte a harmadik órában kiosztott dolgozat köteg. Kit fogok meglepni, ha azt mondom, hogy továbbra sem voltam képes hibátlannál jobbra. Mondjuk megértem, hogy a tanár csak az én kedvemért nem fárasztja magát bónusz feladat hozzáadással, az így is jócskán hosszú terjedelmű feladatlapoknál, hogy a maximum feletti átlagot produkálhassak. Gyakran már azt is értékeli ha nem kell a csoportunk felének elégtelennel díjjaznia, gyenge kis próbálkozását egy jobb osztályzat reményében. Mondjuk számomra felfoghatatlan, hogy ha annyira nem zavarja őket a dolog, hogy évközben tisztességesen készüljenek, akkor mire fel hullajtják a krokodil könnyeket, mikor a vártnál sokkal rosszabb pontszámot érnek el. Bár az hagy kivetni valót maga után - már ami a megértésemet illeti -, hogy kifejezetten én sem töröm magam, hogy átlássam helyzetüket. Bár rossz lehet nem kétlábon járó enciklopédiaként élni, velem ellentétben. Sosem kellett sok mindent tennem, hogy képleteket, elemzéseket, vagy egyéb szaftos tényeket esetleg hasznos megállapításokat jegyezzek meg, mindössze elegendő volt nagy odafigyeléssel és odaadással figyelnem az előadásokat, az agyam pedig akárcsak a szivacs, gyorsan felfogta, majd már raktározta is az új ismereteket, készen, hogy a legelvetemültebb pillanatokban is képes legyek elővarázsolni azokat elmém legelrejtettebb szegmenséből is. Noha azt nem tudom biztosan, hogy ez a képességem a mutáns, vagy az emberi énemnek köszönhető, és más is csak találgatásokkal traktált ezzel kapcsolatban, így végül csak megelégedtem a ténnyel, hogy tudok ilyet, és élek is lehetőségeimmel.
Egyébként csendben üldögéltem a diákönkormányzat termében, mint ahogy az egyébként is megszokott volt tőlem, hátra fészkelve be magam a leghátsó körasztal falhoz közeli felén, közel a fénymásolókhoz. Nem mintha különösebben szándékomban állt volna bármit is kinoymtatni, igaz nekem nem volt kvótám, vagyis korlátlanul tehettem volna meg, de nyílván azért kaptam meg ezt a nemes kitűntetést, mert legtöbbször inkább a könyvtárban intéztem el ezeket a dolgaimat, vagy a dök-ét is saját zsebből. Bár ha jól tudom ezt rajtam kívül kevesen tudták, a tagság többsége valószínűleg vagy csak sejtette, vagy úgy vélekedett, hogy mire másra szedünk minden éven jelképes összegeket a dök kasszába. Na mindegy, "Inkább ez, mint valami szenvedélybetegség" gondoltam felsóhajtva, lapozva egyet a kezemben szorongatott könyvben, csak felületesen átfutva a sorokat szemeimmel, ahogy válaszért kutattam olyan hevesen, hogy inkább csak a keresésre koncentráltam, semmint az olvasmány okozta élvezetnek adva át magam. Nálam már csak ilyen nyakatekerten ment egy műremek iránti tiszteletem és elismerésem kimutatása, mint hogy ha nem voltam biztos egy-egy mondat szavainak pontos sorrendjében, akkor képes voltam csak ezért újra kikölcsönözni a művet, hogy aztán lázas kutatásnak vessem alá. Általában az esetek 99%-ában igazam is van, a maradék egy akkor fordul elő, ha valakivel megvitatom a problémámat, és az elbizonytalanít... Így inkább csak csendben szenvedek világ méretű gondommal. |
Isabel Vosburg & Neil Devine |
[25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
