|
Témaindító hozzászólás
|
2018.04.10. 12:45 - |
Roman Eagle & Ace David Haller |
[36-17] [16-1]
 - Örülök a megértésednek, meg annak is, hogy te is akarod - mosolyodtam el halványan. Rég voltam valakivel, így a torkomban dobogott a szívem. Igazából a lány után, egyszer se gondoltam az ilyen dolgokra, így furcsa volt nekem újra ez, szeretném, ha jól sülne el a dolog, bár ennél jobban sülhet el, igaz? Remélem, komolyan, vagyok olyan ember, akit kedvelni lehet, én megelégszek azzal is, már a szeretetet meg sem említem. Már eldöntöttem magamban az egyedülléti sorsomat, csak a szüleim lesznek, erre elkezdek beszélgetni ezzel a sráccal, amit neki köszönhetek... meg is fogom, viszont még fogalmam sincs hogyan. De beváltom az ígéretem.
Elmosolyodtam, mikor láttam a felvirult arcát, hogyha ennyivel jót tudok tenni akkor, alig várom a reakcióját az úgymondott titkos fegyveremre. Ilyen gyorsan régen adtam meg magam valakinek, csakhogy a szeretet túláradásom is közrejátszik. Régen érdekelt valakit ennyire az állapotom és ha nem félteném a büszkeségemet, akkor az egészet végig bőgtem volna. Csak rá kell nézni erre a fiúra, látni azt a sok törődést, azt, hogy szeretni gondoskodni, ez pedig olyan dolog, amitől szerintem a legkőszívűbb emberek szíve is meglágyul. Amahl Farouk szíve is meglágyulna? Ez a kérdés jelent meg az agyamban. Nem, ő egy szörnyeteg, aki még a szeretni szót sem ismeri.
Pár pillanat alatt ott voltunk abban a személytelen, de ismerős szobában. Szükségem van erre, így jó, hogy eszembe jutott a létezése. Ahogy elnézem Roman is ugyanúgy szeretné az egészet, így pedig kevésbé kellemetlen az egész. Nincsen takaró köztünk. Nem is kell nevetséges távolságot tart egymás között, mikor át akarjuk ölelni egymást. Nincs itt semmilyen feltétel, szabály. Itt szabadság van, itt csak mi vagyunk. Hátra tudom hagyni a problémáimat csupán pár percre, nem is kell számomra több, igazából. Csupán vágytam, éheztem valaki érintésére, a fiú meg ezt készségesen megadta nekem, még ha olyan világba is kellett lépni, amit alig ismer. Ahogy megérintettem, úgy nőtt egy gombóc a torkomban, de nagy nehezen lenyelve, végig simítottam az arcán. - Végre - suttogtam. Fogalmam sincs, miért suttogtam, olyan volt, mintha nem akarnám, hogy mások meghallják, viszont nincs itt senki, csak mi. Ketten. Az időnket pedig elpazarolhatjuk érintésekre, suttogásokra és sokat jelentő szemkontaktusra. Ez a miénk. Még ha egy alkalom is, miért ne használjuk ki ezt? Szerintem egyikünk se fogja megbánni ezt, akármeddig is megyünk el. Nekem az is felért egy teljes boldogsághormon áradattal, hogy megérinthettem, érezhettem a bőrét. Én tipikusan az vagyok, aki szereti, hogyha valaki ennyire halmozza, még ha ezek az átlagnak általános. Kissé megijedtem, mikor feltűrte a ruhám ujjait, hiszen akármennyire akarom, a hegek nem fognak eltűnni, azok nemcsak a bőrömet fogják rondítani örökké, hanem az elmémet, a lelkemet is. A kezét megszorítottam, mikor összekulcsolta a sajátjával, felvettem a szemkontaktus vele, nem is akartam megtörni, azonban Roman belecsókolt a nyakamba, meglepett a dolog, illetve már jó rég nem kaptam a nyakamra csókot, így kissé megremegtem. - Te kis sunyi - mosolyodtam el. Talán most láthatott először teljes szívemből mosolyog úgy, hogy nem láthatta a szemeimben a bánatot. - Gyere ide - szinte parancsként mondtam ki, de az a mondat kicsit se számított; közelebb húzva megcsókoltam, gyors és akaródzó volt, érezhető, hogy többet akarok, de ez szerintem normális olyan sráctól, aki már pár éve senkivel sem csókolódzott. - Én el se hiszem, hogy idejutottunk - csúszott le a kezem az arcáról, azonban így se akartam megtörni a kapcsolatot, újra megfogtam a kezét. - El se hiszem - ismételtem meg újra a mondatomat, majd a csókomat is megismételtem, viszont most biztosan hosszabb volt. - Akarom ezt - mondtam ki hangosan, mintegy meggyőződés, hogy ebből nem fogok visszalépni mostmár. Egy dolgot akarok; őt. Most. - Szabad? - bár szerintem fogalma se volt, mit akarok, igazából a kezemmel akartam felfedező utat rendezni, amit meg is tettem, bár abban még nem voltam biztos, hogy a felsőt is leszedhetem róla. |
 - Nekem majd júniusban lesz... - Egy mosoly húzódott a számra. Szerettem a szülinapokat, de a sajátjaimat már évek óta nem ünnepeltem. Nem volt kivel. Általában csak megleptem magam valami finomsággal vagy beszereztem valami új növényt, és azok társaságában töltöttem a napot. Az anyukámra és a nagymamámra gondoltam, azokra a közös, három személyes partikra, amiket régen csináltunk mikor kicsi voltam, színes lufik voltak mindenhol és volt torta, epres vagy gyömbéres, mert az a két kedvencem. A gyömbérestől mindig karácsony-feelingem volt, mert a mézeskalácsra hasonlított az íze. A karácsony, igen, azt is nagyon szerettem... Akkor kaptam mindig a kötött pulóvereket meg a sapkákat, sálakat. Egy pillanatra éreztem az orromban a fenyő illatát, a bőrömön a cserépkályhánk tüzének melegét. Sok mindent megtettem volna azért, hogy újra átölelhessem az anyukámat.
Helyette viszont Ace volt a karjaim között, sírva és törékenyen. Tovább simogattam a hátát, próbáltam megnyugtatni, mégha tudtam is, hogy nem fog hamar sikerülni. Meghallgattam, de nem szóltam semmit, csak akkor néztem fel rá, mikor újból a képességéről magyarázott.
- Rendben... Ace - szuszogtam halkan. Engem mindig megnyugtatott, ha a nevemen szólítottak, az egész személyesebb volt, több szeretet volt benne. Tényleg nagyon óvatos akartam lenni, hogy biztonságban érezhesse magát. Felcsillant a szemem, mikor azt mondta, hozzáérhetek a hajához. Egy halvány mosoly kúszott az ajkaimra, ahogy lágyan a sötétbarna, puha tincsei közé túrtam az ujjaimat.
Jó volt hozzáérni, mégha a bőrét nem is tapinthattam meg. Finoman meg-meghúztam egy-egy fürtjét és az ujjamra csavartam őket. Elmosolyodtam a kérdésére. Szerettem volna, nagyon szerettem volna következmények nélkül megérinteni, de nem voltam benne biztos, milyen helyre fogunk átkerülni. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de végül csak bólintottam, és behunytam a szememet.
Pár pillanatra nem is mertem kinyitni, mert nem voltam biztos benne, hogy mi fog körülvenni, ha megteszem. Halkan felsóhajtottam, aztán erőt vettem magamon; minden elképzelésem ellenére elmaradt a meglepetés, de így legalább megnyugodott a szívem. Hirtelen abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán máshol vagyunk, hogy Ace egyáltalán áthelyezett volna minket... arra a másik helyre, nem is voltam biztos benne, hogy kéne neveznem. Aztán észrevettem az apró eltéréseket az igazi szobánk és eközött. Habár a színek és a bútorzat ugyanolyan volt, hiányoztak a személyes tárgyaink. Nem voltak ott a növényeim az ablakban, és az eddig tágra nyitott gardrób ajtaja most zárva volt. Eltűnt előlünk a csokoládé és a plüssmedve Ace kezéből.
Eltűnt közülünk a takaró.
- Nem fogok... - Suttogtam, aztán megéreztem Ace ujjait az arcomon. Egy pillanatra megremegtem, aztán próbáltam annyira belesimulni az érintésébe, amennyire csak tudtam. Fogalmam sem volt, mióta nem érintett meg bárkit, és talán jobban izgultam emiatt, mint azért, nekem milyen érzés.
- Hát szia - mosolyodtam el, és feltűrtem a pulóvere ujjait, hogy végigsimíthassak a karján. Régóta nem kalapált ilyen hevesen a szívem, minden dobbanását a torkomban éreztem. A sajátommal megkerestem Ace kezét és összekulcsoltam az ujjainkat, aztán a nyakához hajoltam és óvatosan belecsókoltam, mintegy kísérletként, hogy megnézzem, milyen reakciót vált ki belőle.
|
- Nem nagyon, eléggé be voltam zárkózva akkor - kevésre emlékszem, azt viszont tudom, hogy végig bőgtem az éjszakát. Féltem, mint fog rám szólni. Rettegtem, ő is olyan meg fog vetni engem, de máshogy lett. Ismerem, tisztában vagyok vele milyen jó emberrel is találkoztam, adatott meg az ég. Talán, pont erre volt szükségem, a fentiek meg meghallgattak. Szép is lenne, csakhogy azt gondolom ez csupán a véletlen. És ezt pedig ki kéne használni, ahogy csak tudjuk... vagyis végre tudtam többet beszélni az átlagnál, ez szerintem mindkettőnknek egy nagy főnyeremény. Pontosan, hova fogunk menni ezután? Mármint jó ötlet, hogy még jobban megkedveltessem magam vele? - Márciusban volt - mosolyodtam el. - Neked mikor van? - kérdeztem rá, már komolyan érdekelt, bár fogalmam sincs, mit tehetek, ha eljön az a nap, mármint mikor születésnapja lesz, nem hiszem, tudnék adni neki valamit. Én mindig is megvoltam elégedve egy "boldog születésnap" mondattal vagy egy "szeretlek" szóval... nekem ez elég volt és én voltam akkor a világ legboldogabba. Fura még ez is nálam. Amiket hallottam egy szülinapról, ott ajándékokat adnak a születésnaposoknak, de igazából sose értettem meg, miért. Igaz, jómagam a szüleimnek szoktam ilyenkor nagyon is hálás lenni, azonban ezt már elmondtam vagy százszor, azt hiszem.
- Hiányzott - sírtam, mint egy kisgyerek, kibaszottul hiányzott mások közeledése, de mindig is féltem a testcserétől, rettegtem az egésztől és a gondolattól, hogy más testét kihasználom. Meg egyszerűen kellemetlen az a gyors váltás... egészet utálom, ahogy van. - Roman... én csak akarlak és tudom ez hülyeség, meg mindig, de nem bírom - néztem félre, mert tényleg úgy viselkedek, mint egy szűz kisfiú, nagyon szégyelltem magam az egész miatt, viszont már késő viszont mondani, mert láttam a fiú szemeibe, ő is akarná, viszont nem mertem elárulni, még egy dologra vagyok képes, vajon jó erre kihasználnom az erőmet? Még egyszer ilyen dologra? - Roman! Ne beszélj hülyeségeket, tudnám mikor váltok át rád, viszont elmondok még valamit; a vágyaidat nem veszem át, az a tiéd. Én csupán a személyiséget tudom egy az egybe lemásolni - magyaráztam. Tudom, milyen befolyásolva lenni, ez pedig más. A fejemben rögtön megszólalt a vészharang, el akartam menekülni, de úgy látszik a fiú hamarabb észbe kapott. Jó. - Oké, Ro. Meglesz, csakhogy azt akarom, hogy tudj valamit, oké? Most nem azért csinálom, hogy ne beszéljünk problémáimról - ja, főleg, hogy szinte mindennap az Árnykirályra kelek, nem is tudnám. Nekem most rá van szükségem, akármilyen gyors ez a tempó. Meg akartam érinteni az arcát, azonban nincs nálam a kesztyű és utálnám megtörni ezt a pillanatot. - Meg. Sőt, szeretném... - biztatóan mosolyogtam rá. Ennyire féltene engem? Aranyos, bár igazán szükségtelen az egész. - Figyelj, tudok még egy megoldást... csak fogam sincs, hogy szeretnéd, mert el tudom juttatni magunkat egy olyan helyre, ahol megérinthetsz, következmények nélkül. Mit szólsz? - kérdeztem, ha pedig rábólintott, akkor csak elküldtem magunkat abba a szobába, amit Hannahval használtunk. - Ne ijedj meg, rendben? - majd lassan megérintettem az arcát. |
Láttam, hogy félrelőttem a kérdésemmel, mert Ace mosolya eltűnt az arcáról. Kicsit rosszul is éreztem magam, hogy lehet, rossz emlékeket hoztam elő benne. Olyan törékenynek látszott, olyan... Instabilnak, igen, ő tudta a jó szót magára. Nem szóltam semmit, csak csendben hallgattam, próbáltam elképzelni a szüleit és a bázisát. Valószínűleg egyik sem úgy nézett ki, mint a gondolataimban...
Napocskák. Igen, az eléggé az én világom, a napfény és a világosság, a csillámok. Halvány mosoly kúszott a számra és az udvarra pillantottam, aztán az égre, ahonnan sárga szalagként lógtak a Nap sugarai.
- Majd varrj nekem is egyet. Nagyon szeretem a Napot, tudod. - Húzgálni kezdtem a pizsamafelsőm alját. - Vagy csak tanítsd meg, hogy kell.
A szülei történetén elnevettem magam. Igen, talán tényleg kicsit romkom feelingje volt, de mégis... Milyen édes ez már. Megpróbáltam elképzelni a szituációt, egy park volt előttem hulló cseresznyevirág szirmokkal, tavasz és zsongás és szerelem. Ki tudja, a valóságban hogyan történt? Talán nem pont így, mert akkor már nagyon romkom lett volna. De néha jó kegyes hazugságokba ringatni magunkat...
- Te emlékszel, milyen napon találkoztunk először? - vontam fel az egyik szemöldökömet, aztán a hajamba túrtam, amiről inkább nem is akartam tudni, hogyan áll. - Vagy esetleg ma van a születésnapod?
Vannak dolgok, amiket nem tudok veszni hagyni. Ez például pont ilyen volt.
És hogy óriás pillangó? Azt hiszem, igen. Visszamosolyogtam Ace-re. Nem voltam biztos benne, mit érzek. Nem először találkoztunk, nem először beszéltünk, bár azt meg kell hagyni, hogy először beszéltünk sokat. Kicsit talán bugyutának tartottam magam, mintha csak egy álmodozó kamasz lettem volna, aki pikk-pakk beleesik bárkibe. Bár nem hívhatom első látásra szerelemnek... Nem, azt sem tudom, szerelemnek hívhatom-e. Talán inkább csak vonzódás, talán... Talán ez lenne a jó szó rá. Abban sem voltam biztos, mikor kezdtem el így érezni.
Ahogy átöleltem, a gyomromban csapdosni kezdtek a régről ismert pillangók. Pillangók... Hallottam, hogy Ace pityeregni kezd, és habár nem láttam az arcát, de éreztem a válla remegését, ahogy ráhajtottam a fejemet. Az egyik kezem finoman végigsimított a hátán.
- Oké. Oké. Nincsen baj. - Ahogy kimondtam a szavakat, eszembe jutottak a régi emlékeim. Az volt a feladatom, hogy másokra vigyázzak, hogy védelmezzem őket... Akkor nem sikerült, elbuktam, de most nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy Ace-t biztonságban kell tudnom. Vigyáznom kell rá. Viszont fogalmam sem volt, hogy tudnám megvédeni saját magától. Nem tudom elfelejtetni vele a fájdalmait, csak mert mellette vagyok. Nevetett a béna focis megnyilvánulásomon, legalább nevetett, de ezek mind olyan pillanatnyi dolgok.
Pillanatnyiak... Az a nevetés is eltűnt, egy keserű arckifejezéssé vált csak, ahogy megérintettem. Tartottam attól, mit fog mondani, de a szavai villámcsapásként értek.
A gondolataim összeálltak és szétestek. Újra meg újra.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ezt hogy érted... - Feltérdeltem, majdnemhogy az ölébe, és a vállaira tettem a kezeimet. A szavaim ellenére eléggé biztos voltam benne, mire gondol, de hirtelen minden egyes porcikám megálljt parancsolt.
- Ace... - Addig fürkésztem a pillantását, amíg össze nem találkozott a tekintetünk. - Mi van, ha csak én beszélek belőled? Hogy csak átvetted a... dolgaimat. - Nem érdekelt a saját magam gondolatainak lebuktatása, mert fontosabb volt, hogy Ace-t még csak véletlenül se használjam ki. Nem akartam megsérteni, vagy azt látszatni vele, hogy még én sem tudom, pontosan kicsoda, vagy hogy önmaga-e, de féltem, hogy talán nem önszántából kérdezte, amit... Nem tehettem semmit, amíg nem voltam biztos mindenben. - Ace, Ace...
Közel hajoltam az arcához, egy pillanatra mintha elkapott volna a hév, az az érzés, mikor az ember szeme elsötétül és a lélegzetvétele szuszogóvá válik. Behunytam a szememet, de nem, nem tehetem! Hátrahajoltam tőle, az ujjaim között a ruhájának anyagát szorongattam a vállán.
- Ace, ezekután... Mindent megbeszélünk... - Szuszogtam, és az ujjaim végigvándoroltak a karján. Ezekután? - Csak, hogy ne bántsd magad... Szerzünk valakit, aki segít. Feldolgozni. - Nem is annyira neki mondtam ezeket, mint magamnak; nem akartam, hogy arra használja ezt a helyzetet, hogy a dolgait háttérbe söpörje. Inkább csak felejtse el egy kicsit... De csak akkor, ha ő szeretné... De mi van, ha én szeretném, és én beszélek belőle? Talán nem is kéne ezt akarnom.
- Megérinthetem a hajadat?
|
Értékeltem, hogy ennyit kérdez az én drága otthonomról, úgy látszik megtalálta az egyetlen dolgot, ami felvidíthat. Szép és jó lenne, ha nem kérdezne olyat, amitől a mosolyom eltűnik az arcomról.- Igazából, magam se tudom, sose mondták el, hol van pontosan. Azt hiszem Észak-Amerikában - vakartam meg a tarkóm. Nagyon sok minden kiesett arról az időszakról. Fiatal voltam, Amahl Farouk pedig akkor még sokat tevékenykedett az agyamban. Utána azóta sem beszéltünk a bázis földrajzi helyzetéről. Ez kimaradt nálam. Az idejutásomat végig aludtam, jobb volt, mint az izgultságtól keletkezett hányingerrel foglalkozni. Na, meg nyugtatót is kaptam be, mert biztos voltam, a nagy változás félelmet vált ki, a félelem pedig a képességeimet. Láncreakció lett volna. - El kellett jönnöm. Instabil vagyok és mivel a bázist már érte pár támadás, féltek a szüleim, hogy nagyobb pusztítást csinálok, mint bármilyen katonai szervezet. Anyám szerette volna, hogyha normálisabban élek, szeretné, ha legyőzném azt a sorozatot, amit a családom át élt - igen, anyu nagyon egyszerű nő, ahhoz képest. Képes kémkedni macskákon keresztül, türelmes, persze neki is vannak érzelmei. Apu, meg apu. Tudta, mi lesz, amennyiben én megszületek; káosz. Ebben igaza is, mégis felvállalta a veszélyt. Ezt sose fogom elégszer megköszönni, neki is vannak bajai, erre felvállalt engem is. - Ha! Vicces, de nem csak Terryről meg Pasztáról szólt a világom! Általában napocskát szoktam, szerettem kiskoromban napozni, meg kint lenni. Mint egy rendes kis srác - mosolyodtam el magamban. Azt hiszem, ez az egyetlen átlagos bennem, más már nem lenne rám igaz. Néha büszke vagyok arra, ki vagyok. Néha pedig elásnám magam a föld alá, mert biztos szoktam lenni, hogy a szüleimre már régen szégyent hoztam. Hiszen, tehettem volna valamit ellene, ugye? Hazugság, gyerek voltam. Egy ujjat szopós lurkó, azt sem tudtam, mi az a telepata vagy az asztrálsík, vagy maga az elme! Egy gyerek voltam, totyogós. - Ennyire látszik? Igen, nagyon szeretem. Erős asszony, aki tele van szeretettel. És képzeld! Apu szülinapján találkoztak! Ez olyan, mintha valami romkomból lenni, de igaz! - mosolyogtam. Egyet kihagytam a meséből, elmegyógyintézetben találkoztak. Szerintem ez egy magán dolog, így meghagytam nekik. Nekem is nehéz a hallucinációimról beszélni, meg utálnám, amennyiben más beszélni ki a hátam mögött a mentális állapotomat. Bár szerintem érezhető, hogy elég sérült családból származok, de ez cseppet se zavar. Jók voltak hozzám. Biztos vagyok benne, még mindig szeretnek, hiszen ha máshogy lenne, akkor nem öltek volna munkát az én megmentésem miatt, tálcán kívántak volna az Árnykirálynak, ez viszont nem történt meg. - Áh! Szóval, azt gondolod, hogy egy pillangó vagy. Óriás pillangó. Viszont igazad van, mert ennyire jó napom, már rég nem volt - mosolyogtam rá. Ez pedig igaz is volt, Hannah után kicsit eltávolodtam az emberektől, azt hittem, a képességem miatt sose lesz jó kapcsolatom. Talán még mindig igazam van.
Meglepődtem azon, hogy milyen nyugodtan kezeli az egészet, viszont jól esik, olyan jól, hogy hamarosan még el is bőgöm magamat, mert ez az a szeretet kicsit túl sok lesz az én kicsi, törékeny szívemnek. Nagy szemekkel néztem, ahogy magyaráz nekem. Hogyan tudnám meghálálni ezt az egészet? Mert komolyan megakarom. Igazából elállt a szavam, csak úgy ittam minden savát, basszuskulcs. Szerencsés vagyok, vagy megint hallucinálok. Bólintottam a kérdésére. Akármennyire vissza akartam tartani, elkezdtem pityeregni, mikor átölelt. Ez túl sok szeretet nekem. Nem érdemlem meg. Nem. Nem. Nem. - Oké - válaszoltam. Figyelmesen hallgattam végig, a viccére, még el is mosolyodtam. Gondoltam, hogy ilyen embernek ilyen képességei vannak. - Illenek hozzád. Kreatív, jó emberhez pont ilyenek illenek - mosolyogtam. Most nagyon, nagyon sok szeretet van a szívemben, így mást nem is tudok csinálni, csakis mosolyogni. A sportos viccére még el is nevettem magam. Hogyan lehet az, hogy ez a srác elfelejtett velem, minden problémát? Bólintottam a kérdésére, mert gondoltam mit akar. Ahogy megérintette az arcom, úgy váltottam egy keserűbb arckifejezésre, szerettem volna, hogyha tényleg megérint, hogyha következmények nélkül érint meg, viszont ez lehetetlen. Vagyis itt. - Roman... fura, ha most picit többet akarok? |
Úgy tűnt, Ace akkor a legboldogabb, mikor a régi emlékeiről mesél. Mosolygott, ahogy beszélt a bázisukról, én pedig kíváncsian hallgattam, mert egy dolgot meg kellett hagyni; érdekes fiú volt érdekes múlttal.
- És hol van ez a bázis? - kérdeztem. - Hogy-hogy eljöttél onnan?
Kicsit furcsa volt az eddig előttem feltáruló kép; az, hogy Ace a bázist tartja az otthonának, és igazából a hely olyan, mint ez az akadémia, még is itt van, és nem ott. Olyan boldogsággal mesélt róla, hogy jó volt hallgatni, de az oldalamat furdalta a kíváncsiság, hogy vajon miért nem ott él már. Reméltem, hogy a miértje nem olyan titkos, hogy ne árulná el, vagy megsértettem volna a rákérdezéssel.
- Csináltál virágmintákat? - húztam egy féloldalas mosolyra a számat. Talán kezdek kicsit túl sok kérdést feltenni, de én már így is annyit beszéltem, szerettem volna Ace-t hallgatni. - Vagy inkább medvéket és katicákat varrogattál?
Tényleg érdekelt ez a varrás dolog. Nekem sosem ment, pedig emlékszem, hogy az anyukám és a nagymamám is jól forgatta a tűt. Mama főleg a kötőtűt, rémlenek azok a nagy és vastag sálak, amiket a télre készített nekem. Meg ott voltak a pulóverek is, amikre mindenki más rávágta volna, hogy ciki, de mégis hordtad, mert a mama szeretete volt benne.
- Nagyon szereted az anyukádat? - Megint egy kérdés a többi hátán, dehát annyira beszéltetni akartam ezt a fiút a régi dolgairól, mert akkor boldognak látszott és csillogó szemekkel mesélt nekem.
Felhorkantottam a tényre, miszerint elijeszti a pillangókat. Mármint, hé! Én még nem futottam el ijedtemben. Pedig egy griffmadár vagyok, újgenerációs pillangó.
- Nem hiszem, hogy elijeszted őket. - Szorongattam az ablakpárkány szélét, ahogy nekitámaszkodtam. - A pillangók... Tudod, ők egy szimbólum a kibontakozásra. Talán nincs akkora erejük, mint egy medvének, de nem engedik, hogy magadba fordulj. - És ezt még csak nem is én találtam ki. Magamban óvatosan reménykedtem, hogy Ace összeteszi a képet a fejében.
Miután leültettem az ágyra, a kezébe nyomva Terry-t, elmosolyodtam. Itt ültünk, csokoládéval közöttünk, és talán az egész egy idióta ötlet volt, de még is úgy tűnt, hogy jól döntöttem. A kezdő bocsánatkérését egyszerűen elengedtem a fülem mellett, és válaszul csak az öleimbe ejtettem a kezem, annak jeléül, hogy mostantól nagyon figyelek mindenre, amit mondani fog.
Mesélni kezdett a képességéről, és próbáltam követni. Már az alapképességei is nagyon erősnek számítottak, és egy pillanatra eszembe jutott, mi van, ha már belenézett a fejembe. Hiába követtem tovább a szavait, éreztem, hogy enyhén elpirul az arcom. Itt jön a csavar, Roman, figyelj oda... Megpróbáltam elkapni a fiú tekintetét, hogy a szemeibe nézhessek, és csak hallgattam tovább és tovább, az istenért közbe nem szóltam volna. Halványan elmosolyodtam, mikor azt mondta, nem akarja, hogy szenvedjek, ha alakot váltanánk. Lehet, hogy egy kicsit össze-vissza a srác, de a szíve a helyén van. Az enyémet meg kiugrasztja a helyéről.
Egyszerre csak befejezte, halkan, a maciját magához ölelve. Egy kicsit vártam, csak hogy leülepedjen minden, és a csend biztonságként körbelengje a szobát.
- Kedves, ne hidd azt, hogy te nem te vagy, hanem valaki más. Talán szeretnéd elhagyni ezeket a képességeket, és hidd el, megértem, de nem vagy ijesztő, nem vagy egy szörny. - Rámosolyogtam, aztán lehajoltam az ágyam lábához, ahova le volt csúszva a bíborlila pokrócom, amit az alap paplan mellett, pontosabban helyett használok. Felvettem, aztán Ace-re pillantottam. - Csak a bőrön át érintkezés számít, igaz? - Arrébb toltam közülünk a csokoládét, és közelebb másztam a fiúhoz. Kicsit tartottam tőle, hogy talán megijed, de a pokrócot fogva átöleltem, úgy, hogy csak a nyaka és a feje látszódjon ki. Így nem kellett tartanom attól, hogy véletlenül megérintem a kezeit vagy a vállát. Egy óvatos ölelés volt csak, az államat rátettem a vállára, vigyázva, nehogy hozzáérjen az arcom vagy a fülem a nyakához.
- Most én jövök, oké? És ne lepődj meg. - Halványan belemosolyogtam a vállába. - Griffé tudok változni. De ha azt akarom, csak a szárnyaim nőnek ki. - Elképzeltem, ahogy körbeölelem a szárnyaimmal, de ezt egyenlőre nem mertem megtenni - nem tudtam, mennyire lenne gyors, vagy a szárnnyal való érintkezés is ugyanaz lenne-e, mint a bőrrel való. - Értem az állatok nyelvét. Egyszer hallottam, hogy egy madár azt mondja egy másiknak, hogy "Visszaütlek hüllőnek." - felnevettem. - Na jó, csak viccelek. De látok a sötétben. Meg látom az infrafényeket. És ha akarod, összeborzolom a széllel a hajadat.
Levettem a válláról a fejemet, és kissé távolabb hajoltam tőle.
- És ultra szar vagyok labdajátékokban. Főleg a fociban. Olyan szar, hogy az már esküszöm képesség. - Megint elnevettem magam, aztán levettem az egyik kezem a hátáról, és továbbra is a takarón keresztül az arcához emeltem. - Mit gondolsz, ez így...
Nem fejeztem be a kérdést. Az arcára tettem a kezemet, és persze, más volt egy pokrócon át, mert nem éreztem a bőre melegségét vagy a szúrós borostát az érintésem alatt, de egy széles vigyor húzódott a számra. Két ujjal megint végigsimítottam az arcán, és reméltem, hogy így talán jobban érezheti a tapintásomat. Nevető szemekkel, kuncogva pillantottam rá, és habár jól tudtam, hogy nem szabad használni a képességeinket az órákon kívül, de a nyitott ablakon át behívtam egy finom, lágy szellőfuvallatot, hogy felborzoljam a fiú haját.
|
- A bázis! A bázisom, az otthonom! - mosolyodtam el, mintha épp most nyertem volna pár millányit. - A z egy menedék képességgel rendelkező embereknek, nagyjából olyan, mint az akadémia, de ugye nálunk nem tanítottak. Azért is hívom bázisnak, mert eredetileg katonák használták, viszont aztán, mi a különlegesek, elterjedtünk ott. Szerettem, akkor voltam a legtöbbet a családommal, igen, hiányzik is- bólintottam, azt lehetett hinni, hogy olvastam a fejében, pedig ez hazugság, azt a képességemet, csakis vészhelyzetben használom, ami már hála a teremtőnek, régen történt meg. Pedig néhanapján nagyon kíváncsi vagyok mit gondolnak rólam az emberek, a szobatársaim gondolatai is rettenetesen kíváncsivá tesznek, csakhogy tisztelem a személyesterét. - Engem az nyugtatott meg mindig is. Általában anyagokra szoktam varrni mintákat! Bár az is igaz, hogy rengetegszer megszúrtam a kezem - csóváltam meg a fejemet. Ránéztem a srácra és érdeklődést láttam a szemeiben, ez nekem örömöt okozott, mindig is fura kisgyerek voltam, annál bizarrabb szülőkkel meg a legkülönösebb világlátásom nekem van. Sose panaszkodtam, pozitívan látom a világot, viszont magammal szemben csak is negatív tudok lenni, mit mondjak, ilyen vagyok. Ezenkívül szeretnék nagyfiúként viselkedni, azonban imádom, hogyha túlságosan gondoskodnak rólam, illetve minden lépésemet figyelik. Jobban megbízok bennük, mint magamban. Meg amúgy is, aki öt ébresztő mellett elalszik, ott már gondok vannak. - Biztos érzi, hogy minden rendben van, a szülők megérzik ezt, vagyis az én esetemben mindig így volt és ahogy hallgatlak anyukád biztosan csodálatos lehet - mosolyogtam. Nem szeretem a szülőket lehordani rögtön, igaz nekem nincs miért, de ezt már sokszor ki is fejtettem. Őszintén, most átölelném, de tudom, valahogyan úgyis érintkezne a bőrünk, ezt utálom, nagyon. Én is meg akarom érinteni a szeretteimet, a barátaimat, erre... viszont ez várható volt az én esetemben, mert anyukám is ezzel a képességgel rendelkezik, volt esélye, az öröklésnek, aztán megkaptam mindkét szülőm csodás képességeit, köztük az instabilságot is .- Én általában elijesztem a pillangókat - sóhajtottam. - Túl sokat betegszem meg, ahhoz, hogy vonzzak is egyet - a betegséget persze a mentális állapotra értem. Rengetegszer kelek a hallucinációkkal, mint ugye ma is és néha túlságosan őrültnek hangzom. A gondolataim se tiszták, az agyam állandóan ellenem dolgozik. Szóval, igen beteg vagyok. Viszont nézzük az apámat, ő is boldog lett, egy olyan nő mellett, akinek szintúgy gondjai vannak, szerették egymást, szeretik egymást. Ilyen szerelmet akarok én is, de tudom, ez sokkal nehezebb, ellentétben az ősömmel, szerény személyem, nem nyugodott bele a helyzetébe, normális akarok lenni, mert látom milyen jó azoknak.
Felemeltem a fejemet a hangjára, tudtam, hogy segíteni akart, de nem tudom. Ez nehéz. Ez nehéz. Félek. Nagyon. Nagyon. Értékeltem, hogy segíteni akart így a mindjárt-sírok fejemen, megjelent egy apró mosoly. Őszinte leszek, nem tudom mi történt ezekben a másodpercekben, csak azt, hogy Ro ágyán ültem, Terryvel az ölemben és csokival közöttünk.. álmodok? Valószínű. - Izé.. bocsánat a kirohanásomért.. Szóval kezdjük ezzel, képes vagyok teleportációra, telepátiára, telekinézésre, tehát, ez nálam olyan alap képességek. Viszont itt jön a csavar, azt hiszem. Képes vagyok mások személyiségét leutánozni, szóval ha elgondolkoztál miért voltam ilyen beszédes, az azért volt, mert te is ilyen vagy. Végtelenségig tudsz beszélni - mosolyodtam el, játszva Terry kezeivel. - A testcsere is a képességeim közé tartozik, szóval, hogyha most megérinteném a bőröd, azonnal testet cserélnék. Amit most nem ajánlok, mert eléggé fáj a kezem és nem akarom, hogy te is szenvedj. Fogalmam sincs, meddig tart amúgy, változó mindig. És persze ott van a hangutánzás is, amit már tapasztaltál - utaltam a pár perccel ezelőtti esetre. - Szóval van egy kis zavarom az önképpel, néha fogalmam sincs ki vagyok - mosolyodtam el. - De ez még nem is legrosszabb! Hallucinációim vannak - mondtam halkan, féltem, hogy megijed tőlem. Szorosan magamhoz öleltem a plüssmacimat. Megnyugtatott. |
Valahogy meglepőnek tartottam az egészet, azt, hogy Ace ennyit beszél, ráadásul ilyen nyíltan. Egyszerűen nem egy nagyszájú és fecsegős srácnak ismertem meg, persze minden embernek két oldala van, szóval meg kéne tanulnom, hogy ne skatulyázzak be rögtön embereket csendesnek vagy hangosnak. Sőt, örülnöm kéne, hogy végre kicsit többet beszélek a szobatársammal, ahelyett, hogy ilyen hülyeségeken gondolkodom.
Egy pillanatra volt az az érzésem, hogy talán kicsit túl sok volt az a kacsintás a szavaim mellé, de ahogy Ace elpirult már csak az járt a fejemben, hogy megérte. Hogy is ne érte volna meg? Nem kommentáltam a dolgot, nehogy a végén még kényelmetlenül érezze magát, bár lett volna mit mondanom még. De mikor nincs mit mondanom?
- Ó, az már más. - Hirtelen elakadtak a szavaim. Talán le kellett volna kopognom a kérdésemet, mert a legnagyobb meglepetésemre egyszerűen semmit sem tudtam kinyögni. Ez a fiú összezavar... Azt hiszem. Nem tudom. Vagy csak félek, hogy rosszul reagálok a dolgaira. Szerettem volna még mondani neki valamit, megkérdezni, hogy most már vannak-e barátai, vagy elmondani, hogy nekem jelenleg nincsenek, de folytatta, mielőtt bármit is tehettem volna.
- Milyen bázis? - kérdeztem, és még mindig kattogott bennem a barátos dolog, de inkább hagytam elúszni, és arra figyeltem, milyen csillogó szemekkel mesél most Ace. Kicsit talán el is feledkeztem a savanyú mosolyáról... Az a szeretet, amivel beszélt a ruhavarrásról és a foltozásról egyszerűen a háta mögé utasított minden mást. Végülis, mégiscsak a szeretet a legerősebb érzelem. Én hiszek benne. A fiúra mosolyogtam, és közben próbáltam kisöpörni a frufrumat a homlokomból. - De mégis hogy bírod? Én próbáltam már varrni, de baromi béna vagyok hozzá! Egyszer majd taníts meg, mert még a cérna befűzésével is gondjaim vannak.
Ahogy rátette a kezét a hátamra, az arcára sandítottam. Jól esett az a szótlan támogatás, ami benne volt az óvatos érintésében.
- Én csak anyukámat sajnálom, de remélem érzi, hogy jól vagyok, és nem aggódik értem. - Mindig ebben reménykedtem. Hogy apám talán elmondta neki, hogy mi lett velem, vagy csak érzi a szívében, hiszen az anyukám, talán éreznie kéne... Nem tudom. Mindig a reményeim vittek előre.
- Nem is vagy olyan bizarr. Jó, egy kicsit. De az nem rossz, mert különleges vagy! Ott van Virgil, a fekete árvácskám, gondolj bele, milyen lehet egy csomó színes virág közt feketének lenni... És mégis, ő a legkülönlegesebb köztük, és mondjak neked valamit? - Fordultam egyet és az ablakpárkánynak támaszkodtam, így szembe kerültem a fiúval. - Ő vonzza a legtöbb pillangót.
Na igen, azt hiszem én is egy pillangó vagyok.
Ahogy a kérdésem után a csuklójára fogott, láttam, hogy remeg a keze. Nem akartam mást, csak megnyugatni, de nem voltam biztos benne, hogyan tehetném. Minden szava visszhangzott a fejemben, és próbáltam követni, összetenni a képet, mint egy kirakóst... Aztán megszólalt az én hangomon, és először fel sem fogtam, hogy az enyém, hirtelen még azt sem tudtam, hogy én mondtam-e vagy ő. De ő mondta.
- Hé, hé... - Szerettem volna megérinteni és lenyugatni, de azok után, ahogy az előbb reagált, nem mertem hozzáérni. A végén csak méginkább elriasztanám magamtól. Hagytam, hogy befejezze az önmarcangolást és a hadarást, a kérdése után pedig próbáltam egy minél kedvesebb és megértőbb mosollyal fordulni felé. Talán félnem kéne, talán meg kellett volna ijednem, hogy az én hangomon beszélt...
- Nyugodj meg egy picit. Szerintem nem vagy egy szerencsétlenség, én azt másokra használnám... - Hirtelen azon kaptam magam, hogy az apámra gondolok. - Te csak egy kicsit... Zavart vagy. Gyere.
A mellkasára tettem a kezeimet és odatoltam az ágyamhoz, hogy leüljön. A tágra nyitott ablakból pont odasütött a Nap, kellemes melegséget és biztonságot sugárzott. Az ő ágyához mentem, és egy kicsit feltúrtam, míg nem a takarója alatt megtaláltam a plüssmedvéjét. Bizonyára te vagy Terry. Mosolyogtam, és éreztem magamon a fiú tekintetét, ahogy az éjjeliszekrényemet kihúzva elővettem onnan egy tábla csokoládét. Az volt a dugi csokim.
Felültem az ágyra, törökülésben, és Ace karjaiba nyomtam a plüssmackóját. A puha dolgok megnyugtatják az embert. A csoki boldogsághormon. A napfény D-vitamin és csupa energia. Felbontottam a csokoládét és kockákra törtem, aztán letettem közénk.
- Nem vagyok tisztában vele. Szóval mondd el.
|
Én mindig is az a kisgyerek voltam, aki a legekhez tartozott; legkreatívabb, legravaszabb, legaranyosabb, legokosabb, de emellett legfélősebb is, sokkal később kezdtem el beszélni, mint az átlag gyerkőc, Amy néni vitt is engem dokihoz, viszont ő csak azt mondta, hogy kissé nyámnyila kölyök vagyok, majd elkezdek szavakat mondani, türelmesnek kell lenni. A nagynénim pedig a jelzőn sértődött meg. Az ő öccse bátor volt, így a gyereke is pusztán az lehet. Sose értettem ezt a logikáját, csakhogy állandóan így mesélte el a történetet, a gyermeki lelkem hitt is neki. Olyan akartam lenni, mint apu, rettenthetetlen és erős férfi, azonban ez sosem lettem. B ocsi apus, hogyha csalódtál bennem.
Felvontam egy pillanatra a válaszára, aztán leesett mit is mondtam. Király. Olyan hamar egyszer sem kotyogtam el senkinek, hogy mindkét nemet szeretem, csakhogy most dupla annyit beszélek, azt is meggondolás nélkül teszem, ez pedig ennek a pasinak köszönhető. Azért, mert rám ragadtak a tulajdonságai. Még ne adjatok túl nagy díjat neki, nehezebb az igazi énemet, beszédre kényszeríteni, dehát most élek az ő tulajdonságaival, a legtöbb dolgot akarom megdumálni vele, mert kicsit bánt az, hogy miattam alig beszélünk. Szobatársak vagyunk, jobbnak kéne lennem. - Oh... oh! - csak ennyit tudtam kinyögni, amikor rám kacsintott, komolyan, miért ilyenkor bújnak el az ő tulajdonságai? Még adok is a kínos szituhoz is, mert hetven százalékig biztos vagyok az elpirulásomban. Nem akartam tovább tárgyalni a bocsánatkéréses dolgot, hisz így is mindjárt a föld alá ásom miatta magamat. Eddig jó volt minden, azt a saját tulajdonságaim helyet kívántak maguknak. Utálom, hiszen csakis a rossz tulajdonságok jönnek elő! Egyáltalán vannak bennem pozitívumokat, az összes remek jellemvonást mástól veszem át. Vajon Ro akkor is kedvelni fog engem, mikor magamat adom? Erre a sötét része az agyamnak megszólt; Nem fog. Lehet igaza van, de miért kéne feladnom a baráttal kapcsolatos reményeimet? Legalább ő lehet az egyetlen barátom itt. Meg az első is. - Hát... nekem csak a plüsseim voltak, mint barátok, azt hittem, hogyha őket is elveszik, nem marad senki - vakartam meg a tarkóm, savanyúan el is mosolyodtam. - Igazából tudok! A bázison egy asszony tanított meg rá, emlékszem, azt mondta, utálna még egy emberre varrni, így megtanított engem varrni és voilá, azóta én foltozom meg minden a ruháim! - meséltem csillogó szemekkel az egészet, szeretek a készségeimről beszélni, főleg ha ilyen meglepőek, hisz szerintem senki se gondolná, hogy pont én vagy képes erre, de mégis! Ennek örülök, hiszen mondhatom másnak is magam, mint csak telepata fiúnak. - Oké, de ha tényleg kényelmetlen lesz, csak szólj, rendben? - elindult a kezem a háta felé, egy pillanata megállt, hiszen eszembe jutott a testcsere, viszont az is eszembe jutott; ruha meggátolja. Így csupán biztatóan a hátára helyeztem a kezem. - Sajnálom, el se tudom képzelni milyen lehet, vagyis de, viszont az bonyolult! - ja, nem most kéne kiköpnöm azt, hogy pár évig azt hittem, hogy én öltem meg a szüleimet. - Én mindig is apás, anyás gyerek voltam. A szeretetet mindig is megadták nekem, az ő fura módjukon - mosolyodtam el, ahogy hirtelen lejátszódtak bennem, néhány szép és igaz emlék. - Talán, én is ezért vagyok ilyen bizarr jellem - gondolkoztam el. Őszintén, az a viselkedés minta, ami nálam van, csak a szüleimben találtam meg, dehát mit vársz olyan két embertől, akik minden értelemben különlegesek? Sok akadémiai sulitársammal ellentétben, nekem jó volt, ilyen szempontból.
Ahogy rákérdezett a csuklómra, úgy indult el bennem egy hatalmas szar lavina. Remegtem a félelemtől, hogy emiatt esetleg megutálna engem. Így is gúnyt űznek belőlem, nem akarom, hogy ez történjen most is. Csuklómnál fogtam a karomat, mintha meg akarnám védeni azt. Pedig nem kéne, Roman jó ember. Remélem. Annak látszik. - Akarnék... csak az én esetem, kibaszottul nem átlagos. Anyám meg meg titokban akarta, mert félt attól, hogy szörnynek néznek - a mondat utolsó részét, az ő hangján mondtam, látszik, mennyire befolyásolják az érzelmeim a képességeim. - Egy kibaszott szerencsétlenség vagyok! - túrtam bele a hajamba, erősen. Fogalmam sincs mennyire nézz most engem őrültnek engem. - Egy... egy kérdés, tisztában vagy a képességeimmel? |
Ahogy hallgattam a plüssállatai neveit, széles mosoly kúszott az ajkaimra. Szeretem, ha valaki kreativitása túlszárnyalja a "Cirmos"-t meg a "Foltos"-t. Örültem, hogy Ace egy kicsit beszédesebb kedvében lett, sosem fecsegett sokat, mondjuk lehet, csak az én szintemhez mérten nem. Ahogy hallgattam, hirtelen megütötte valami a fülemet, amin képtelen voltam nem átsiklani, mármint, hogy a fenébe lehet ilyen ravaszan megoldani egy coming out-ot? Felvontam a szemöldökeimet.
- Én inkább csak férjemnek - vontam meg a vállamat, aztán rákacsintottam, mielőtt kétszer is átgondolhattam volna. Megint vigyorogtam, nem is tudom, hogy magamon, vagy a szituáción, vagy azon, hogy jutottunk el idáig. - És a Paszta, váó, az elég menő név. Tudod, ha nekem lenne egy plüsskaticám, akkor Csíkosnak hívnám. Ha zebrám, akkor meg Pöttyösnek. De a Paszta akkor is dobogós első hely.
Kicsit megszaladtak a gondolataim, ahogy arra gondoltam, vajon így viszonylag ismeretlenül is bízik-e bennem, ha már megosztotta velem az éne egy kis részét, vagy nem kéne annyira komolyan gondolnom. Igen, Roman, te vagy a kurva kiválasztott. Valószínűleg. Egyértelmű.
Ahogy a fiú felitatta a padlón szétfolyt vizet és eldadogott egy halk "sajnálom"-ot, rákaptam a tekintetem. Mégis mit sajnál, azt, hogy kiütötte a kezemből a kannát? Azt hiszem, már mondtam neki, hogy semmi baj. Persze lehet, hogy nem. A memóriám egy aranyhaléval vetekszik néha.
- Hé, nem gáz, semmi baj - mosolyogtam rá. - Mindent rendbe lehet hozni, csak egy kis türelem kell hozzá, meg kitartás. Bár a feltörléshez az sem feltétlenül.
Enyhén furán éreztem magam. Volt valami abban a gyenge szóban, valami, amiről nem tudtam arra gondolni, hogy pusztán a kiömlött víz miatt mondta. Beharaptam az alsóajkamat, és piszkálni kezdtem a pizsamám mandzsettáját. Az is lehet, hogy csak olyan bocsánatkérős típus.
Igen-igen, a virágokkal viszont mindent szebbé lehet tenni! Ahogy odahúztam az ablakhoz a fiút, még mondott pár szót a plüsseiről, amit megint csak megmosolyogtam. Elképzeltem a pici Ace-t sírva, szorosan magához ölelve a maciját, nehogy az anyukája elvehesse tőle és a gonosz mosógép szájába vethesse. Mindig is élénk volt a fantáziám, szóval kétség sem fért hozzá, hogy ezt a jelenetet is tökéletes részletességgel láttam a fejemben. És úgy örültem, hogy Ace beszél hozzám, mármint váó, megszólalt az érdekes-ember-a-láthatáron szirénám. Meg a gyönyörű-ember-a-láthatáron szirénám is, de az nem először már. Lebuktatom itt saját magamat, a fene egye meg.
- Nekem olyankor azt mondta anyukám, hogy a plüssöknek ez olyan, mint nekünk új, tiszta és illatos ruhákba bújni. És hogyha megsérülnek, akkor meg kell gyógyítani őket. Te tudsz varrni?
Megdicsérte a virágaimat, és talán nem is tudta, mekkora bókot intézett ezzel akaratlanul is felém. Azt mondta rájuk, hogy szépek. Mármint, tudom, hogy azok, de mégis! Másoktól nem sokszor hallottam. Nem mintha túl sokan kaptak volna kisbemutatót a növényeimről...
- Nyugi, nem... Nem csináltál semmi rosszat. Sőt, én beszéltem múltidőben anyukámról, szóval azt hiszem, én vagyok a legnagyobb ludas! - halványan elmosolyodtam. - Öt plusz kettő, egyenlő hét éve nem láttam, mert az apám elvitt tőle. Aztán nem engedett vissza hozzá többet. - Kicsit lekonyult az arcomról a vigyorom. Ace megtalálta az egyetlen gyenge pontomat, az anyukámat. Mondjuk én hoztam fel, szóval nem róhatom az ő nevére. Megráztam a fejem és megint rámosolyogtam. - De még mindig nagyon szeretem, és tudom, hogy ő is engem, és egyszer majd találkozunk, szóval minden tök rendben van.
Nem éreztem kellemetlenül magam, csak kicsit... Elgondolkoztam. Régóta nem járt már ennyire az eszemben az anyukám, de most is próbáltam mihamarabb elhessegetni a gondolatot. Ami azt illeti, Acenek és a csuklóján lévő kötésnek hála elég hamar sikerült.
Ahogy elkapta a kezét az érintésem alól, tettem egy lépést hátra. Nem akartam ennyire tolakodó lenni, csak hirtelen elkapott az aggódás, mert olyan egyértelmű volt, hogy miért van ott az a kötés, és én még soha, de soha nem találkoztam olyan emberrel, aki vágdosta volna magát és az egész borzasztóan megrémített, mert nem tudtam, pontosan mit is kéne tennem, és nem is akartam elképzelni, hogy Ace ezt tette magával, miért, miért? Éreztem, hogy szinte összeugrik a gyomrom az egésztől, a hirtelen rámtörő tehetetlenségtől.
- Bocsánat, nem akartam... Nem haragszom, hogy haragudnék... - Pislogtam egy hosszabbat, hogy gyorsan rendbe tudjam szedni a gondolataimat. Tudtam, hogy most egy olyan dologra jöttem rá, amit nem lehet csak úgy figyelem nélkül hagyni, nem lőhetem el az egészet egy viccel.
- Ha szeretnél beszélni róla, vagy elmondani bármit... akkor én itt vagyok. De csak akkor, ha szeretnél. Sosem fogom erőltetni. Sosem, oké?
|
Jó néha mosolyogni és mivel a szobatársam, ennyit mosolyog, képtelenség nem vigyorogni, már azért is, mert a tudatalattim lassan átveszi a tulajdonságait, Roman pedig egy kibaszott napsugárhoz hasonlítható. Lehet ő egy megszemélyesítése annak. Kezdek nagyon elszaladni a gondolataimmal, mármint rettenetesen, amit szerintem kontrollálnom kéne, hiszen mikor legutóbb ezt csináltam, ott kötöttem ki, hogy csontig lehetne vágni a kezem. Egy ártatlan kis gondolatból, ez a szörnyeteg született, de amíg itt van velem a srác, minden rendben lesz, remélem. Mellette csak rossz kizárt dolog. Vagyis ezt próbálom elhitetni magammal. Olyan akarok lenni, mint ő! Lehetsz... csupán meg kell érintened. Ez hangzott el a fejemben, ezt pedig olyan tett, hogy sose fogom megcsinálni! Nem fogom mások életét ellopni!
- Ezt most vicc, ugye? Mondjuk kevés plüssöm volt, de Terry mellett ott volt Buborék, a plüssnyuszim, meg meg meg volt egy Paszta nevű katicabogaram! Mondjuk férjemnek, illetve feleségemnek is hívtam néhányszor őket - öntöttem csak úgy magamból a gyerekkori emlékeimet, ezek igazak voltak, tudom jól, hiszen a plüssmaci a bizonyíték rá. Jó, ha van róla bizonyítékom, nyugodtabb vagyok így, csupán picivel, viszont örülök, hogy van valami igaz is az emlékeim között. A szüleim is élnek, ez is jó pont! Ahhoz képest, elég rendes gyerekkorom volt, a téves dolgokat leszámítva. Igen. Kicsit szégyelltem magam a víz miatt meg úgy a bénaságom miatt, ezért se néztem a másik szemébe, igazából úgy kerültem, mintha a Sárgaszemű Démont kerülném. Szomorú, ez a hasonlat, de, igazán zavart voltam és... nagyon hülye vagyok, rettenetesen. A felsőm ujjával játszottam, azonban a fejemben azért átfutott pár butaság és megérdemlem, igen. - Sa-sajnálom - nyögtem ki, ennyit mondtam mindössze, így majd Ro találgathat, mi a francért kértem bocsánatot... bár én miért nem kérek? Én még az asztaltól is bocsánatot kérek, pedig őt aztán semmi se zavarja. Igaz hiszek abban, hogy mindennel jól kell bánni, mert aztán a karma visszaadja. - Volt több is, csupán Terry élte túl a túl nagy szeretetemet, hajlamos voltam bőgni, mikor varrni vagy mosni kellett őket - megint túl sokat mondtam, ez pedig Ro hibája! Bár így nem fog unatkozni, remélem. Emígy elég csendes jószágnak számítok. Kicsit megrándultam, mikor megfogta a karom, vártam a legrosszabbat - a testcserét -, viszont hála az égnek, a ruhát fogta meg. Utálom, utálom ezt a szaros képességemet. Ezen ő szerintem elsiklott, mert utána másodperceken belül, mosolyogva hallgattam, ahogy bemutatta a növényeit. Értékelem a szeretetét, meg úgy a mosolyát is, igen. - Szépek, látszik, mennyit törődsz velük - mosolyogtam halványan. - Mi történt az anyukáddal? - kérdeztem félősen, majd gyorsan hozzávágtam; - Nem kell válaszolnod, ha kellemetlen, oké? - ez már határozottabban jött ki a számból. Elrántottam a kezem, mikor megérintette a kötést. Nem, nem, nem, nem...
- Ez nekem kell, oké? Segít... nem megőrülni... kérlek, ne haragudj rám! Csak, próbálok segíteni magamon... |
Alapjáraton azt mondanám, sosem voltam olyan ember, akit babusgatni kellett vagy vigasztalgatni. Mások összeszedése már inkább tartozott az én hatáskörömhöz, legalábbis mindig próbálkoztam, hiszen a szomorú arcoknál aligha van kínzóbb látvány. Tudom, hogy nem mindenki mosolyog szívből olyan könnyen, mint én, de az idő múltával kezdtem megtanulni, hogyan vidítsam fel mégis őket. Rosszul is éreztem magam, ha nem sikerült. Furcsa, hogy mások mennyire nem értékelik a dolgokat, az élet kis szépségeit, a redőny fogain át az ágyra vetülő napfény-csíkokat, vagy a virágok illatát, a méhek zümmögését. Elmennek mellettük, csak múló pillanatképek a számukra. Szóval minden tudásom beleadtam, hogy ne csak azok legyenek.
Megforgattam a szemeimet, ahogy Ace ráköszönt Alexra. Ami azt illeti, eddig próbáltam megóvni másokat a rigolyáimtól, de most, hogy lelepleztem magam... nem éreztem kínosnak. Lehet, hogy Ace-nek amúgy is illik tudnia az ilyen dolgaimról, ha már egy szobában lakunk.
- A Terry jó név, de fogadjunk, hogy a többi plüssödnek nincs neve!
Ahogy halkan elnevette magát, elmosolyodtam. Szeretek másokat nevetni látni. Az emberek akkor a legszebbek, mikor boldogok. Ace meg... Ace szép volt, nagyon szép.
- Nem fog addig elérni, ne aggódj. Kicsi kanna, kicsi űrtartalom - vontam meg vigyorogva a vállam, amiről mire észbekaptam eltűnt a törölköző. Ace elkezdte feltörölni a kiömlött vizet, szóval hagytam neki, és helyette az ablakhoz mentem, hogy tágra nyissam.
- A Nap majd teljesen felszárítja, ha kicsit nedves marad. - Visszasétáltam a fiúhoz, és elvettem tőle a törölközőt, amivel szinte az összes vizet felitatta, szóval csak úgy csöpögött belőle. Összeráncoltam az orrom, aztán elkuncogtam magam a kérdésén. - Neeem - nyújtottam el ugyanúgy a magánhangzót, mint ahogy ő tette. - Az ébresztő keltett, bár jobban mondva inkább Alex. Tényleg... Egyáltalán van több plüssöd? Igazából még Terry-t sem láttam, szóval igazán megmutathatnád majd, de... - Elkaptam a karját és odahúztam az ablakpárkányhoz, mosolyogva és derűsen, mert hogy máshogy, aztán megsimítottam az orchideám egyik szép, rózsaszín szirmát.
- Ő Cecil. A kicsi kaktusz Brünnhilde, de amúgy csak Hildinek hívom. Alexet ismered, de ő, ő Anna! - A bonsai fára mutattam. - Anna volt az anyukám neve. Ez a fekete árvácska meg Virgil, emós és magábaforduló, de különleges.
Ránéztem Ace-re, és igazából átfutott egy pillanatra a gondolataimon, hogy mégis miért kéne, hogy mindez érdekelje, de valahogy mégis örültem, hogy megoszthattam vele. És reménykedtem, hogy talán nem néz teljesen hülyének.
Percek múltán észrevettem magam, és elengedtem a továbbra is izgatottan szorított karját, amin felgöngyölödött a felsője. Csak most tűnt fel, hogy egy kötés van rajta, mire aggódva összehúztam a szemöldökömet, és óvatosan végigsimítottam rajta az ujjaimmal.
- Mit csináltál a csuklóddal? - A csuklójával, pont a csuklójával... - Pont a csuklóddal?!
|
Nem szeretek így élni, úgy lenni normális ember, akinek lófingja sincs erről az egész dologról, tényleg. Mindent megadnék a rendes életért, de azt hiszem ezzel párhuzamosan meg is halnék érte. Hogyan kéne élnem ezekkel a képességekkel, amik megakadályozzák a boldogságomat, hiszen sose érinthetem meg a szeretteimet, mert abból baj lesz, bár még mindig ez a kisebb gond, egyszer kiskölyök koromban, elrepítettem a fél bázist az asztrálsíkra, csupán azért, hisz hisztiztem az apámnak, azt lehet mondani, hogy a legtöbb képességemet az érzelmeim aktiváljak és feltolják azokat a maximumra. Az utánzások viszont teljesen z én irányításom alatt vannak, igaz, azok könnyen kezelhetőek. A hangutánzást sokszor ki is használom, általában azért, nehogy lebukjak. Lehet drámákat is kelteni vele, de nem az a fajta vagyok, azt gondolom. Szeretem a békét, csak annyit hallok apu meg nagyfater tetteiről, hogy én is szeretnék maradandót alkotni a világban, viszont kétséges a valószínűsége, az instabil állapotom inkább a veszélyt jelent az emberekre, ez pedig idegesít, csakhogy ez a sorsom, Xavier vér van bennem, így Farouk legyőzése a végzetem, ha lehet így fogalmazni. El kell végre pusztítani, hogyha ilyen erős, test nélkül, akkor a saját testében még erősebb, ki tudja, mi történhet abban az esetben. Káosz, halál, világvége - ezek a tippjeim.
Bár játszottam a labdával, a könnyeim azért szépen, nyugodtan folytak le az arcomról. Azt hiszem a legkisebb feszültség sem nekem való. Ahogy Roman belépett és a labdadobás is megtörtént, próbáltam eltüntetni arcomról a könnyeket. - Üdv Alex - intettem a növénynek, ha a szobatársam így ragaszkodik hozzá, beleadok egy kicsit a játékba. - Nekem egy Terry nevű plüssmacim van - fogalmam sincs miért mondtam ezt, talán már most átvettem Ro beszédességét, atyaúristen. Nincs semmi bajom a fiúval, csak a sok beszéd néha megárt az elmémnek, Meg egy idő után túl sok lesz nekem a a zaj, szeretem a csendet. A padlós dumáján kissé elnevettem magamat. - Hátha elér ide a víz, akkor biztosan hideg lesz a dolog. Meg úgy fogok kinézni, mintha bevizeltem volna - tárgyaltam ezt. Végülis megtörtént már. Kiskoromban, mielőtt bármit állítanátok. A labda dologra, csak mosolyogva csóváltam a fejemet. Felálltam, a sráchoz mentem, közben igen mutatványoztam, hogy ne lássa meg a karomat, emiatt a felső miatt kilátszik, sajnos. - Mivel miattam van itt víz, feltörlöm - kaptam le a válláról a törülközőt.- Amúúúgy, én ébresztettelek fel? |
Félálomban, méltatlankodva morogtam valamit az orrom alatt. A telefonom hangosan kukorékolta az ébresztőt, én pedig próbáltam egy párna alá bújtatni a füleimet a ricsaj elől, de csak nem akart abbamaradni. Kinyújtottam a kezemet, hogy kinyomjam, de nem értem el az éjjeliszekrényig - van a rövid karomnak egy ilyen átka amellett, hogy minden felsőmnek túl hosszú az ujja.
Lelöktem magamról a párnát és a takarót, aztán a frufrum mögül pislákolva a telefonom után kaptam. Az ébresztő kinyomása után elkapott a vágy, hogy visszadőljek aludni még egy kicsit, de a Nap fényesen sütött be az ablakon, és a párkányon sorakozó cserepes növényeim mintha mind engem néztek volna.
- Tudom, Alex. Szomjas vagy. - Kinyújtóztam, aztán halványan mosolyogva közelebb battyogtam az ablakhoz. Alex a golgotavirágom. Egy hisztis, vízigényes rohadék, cserébe mondjuk káprázatosan gyönyörű. Komolyan, ha egy fiú lenne, már rég megkértem volna a kezét.
Belebújtattam a lábaimat a mamuszomba, és előkerestem a fogkrémet és a fogkefémet. A napfény csillogó szikrákat szórt a falakra, melegen simogatta a bőrömet, és ez volt a kedvenc dolgom az egész világon a növényeimen kívül, a napfény és a csillámok. Furcsa, mert talán pont az ellentétjét kéne éreznem az apám meg a rossz emlékeim miatt, még sincs így. Mióta az akadémián vagyok, ő és a dolgai homályba süppedtek a gondolataim közt, talán az idő múltával, vagy mert biztonságban érzem magam.
A fürdőszobába indulva felkaptam még egy törülközőt a polcról és azt a kis kannát, amiben a növényeimnek szoktam hozni a vizet. A folyosón nem volt senki, de még csak a fürdőszobában sem. Felvont szemöldökkel a csaphoz caplattam, és megtöltöttem a kis kannát vízzel. Talán túl korán keltem, azért nincs erre senki. Magamban megvontam a vállam, aztán fogatmostam, közben a pizsamám szélével babrálva. Nem hoztam fésűt, a hajam pedig nem is lehetett volna kócosabb. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán jobb is, ha nincs senki erre, mert még valami szörnynek néznének. Elvigyorodva megtöröltem a számat, aztán összeszedtem a cókmókom.
Ahogy kinyitottam a fürdőajtót, hirtelen csak a suhanást hallottam, aztán a kannám a földön landolt. A víz fürgén szétfolyt a padlón, mielőtt még bármit is tehettem volna.
Egy fiú szólított meg, mire rákaptam a tekintetem, habár a szavain elnevettem magam. Szóval tényleg olyan vagyok, mint egy szörny.
- Semmi baj, nekem nem fájt... Alex meg tud várni a vízre. Mármint, ööö... A golgotavirágom. Aki Alex. Tudod mit, reggel van, hagyjuk.
Meg kéne már tanulnom nem beszélni feleslegesen.
- Nem hideg a kő...? Csak hogy ott ülsz a padlón. Nem mintha zavarna, tökre nem zavar. - Hogy is mondtam az előbb? Nem beszélni feleslegesen? Felvettem a labdáját, és visszagurítottam neki. Talán tényleg jobb lenne, ha kicsit tartalékolnám a szavaimat, de... - Klassz labda. Jó a színe.
|
Sok emlékem hamis, így az évek során nehéz megmondanom, mi is az igazság, sokszor azt hiszem, hogy ezt az iskolát is kitaláltam, amikor felkelek, fogalmam sincs, tényleg felébredtem-e vagy egyszerűen újabb álomba léptem. Valóság és a képzelet nálam teljesen összemosódott. Mikor emlékszel, a szüleid halálára, az élettelen testükre, bele van vésve az emlékezetedbe az a történés, kockáról kockára, mintha egy filmet néznél. Mégis élnek, bár most messze tőlem, de élik a szokásos életüket. Talán ez volt az egyik álemlék, ami ennyire tönkretette a mentalitásomat, hisz ez volt az egyetlen igazi megcáfolható dolog, utána már bizonytalanná vált számomra, hogy egyáltalán én élek-e még vagy az a parazita elzárt engem a saját elmémben. Igen, már kérdéses az egész életemben minden. Talán az egyedüli valódi dolog az érzéseim, mert képes vagyok szomorú, boldog, dühös lenni, szóval ezek megvannak. A paranoiához már hozzászoktam azt gondolom, lassan úgy kezelem, mint valami régi barátot, aki kicsit rám ijeszt, oktalanul, csakhogy érthető miért is van velem, hiszen a világ egyik legerősebb mutánsa pályázik a testemre, ha képes előállítani téves emlékeket, akkor már nem is akarok abba belegondolni, mit tud megcsinálni még, azt tudom, semmi jót sem, nem a baráti társaság miatt fertőzött meg engem, pedig szükségem lenne egy barátra, ahol éltem, ott nem voltak gyerekek, vagyis egyszer sem találkoztam velük, mert a többiek féltek tőlem, ami mondjuk érthető, hiszen elég erős mutánsnak számítok, kevésbé irányítható képességekkel, eddig csak kevés képességem mutatkozott meg, valami hasonló az apáméhoz, valamelyik pedig az anyáméhoz, de az igaz, vannak sajátjaim is, amik azt hiszem illenek hozzám. A rejtőzködéshez, beolvadáshoz tökéletes, én pedig amúgy sem szeretnék benne lenni a rivaldafényben, úgy tudom, apu és a nagyapám is elég zűrös életet éltek, mutáns génjeiknek köszönhetően. Bár, hogyha jól tudom, akkor nagyfater, maga választotta az egészet, míg apu véletlenül csöppent bele az egészbe. Szeretem a szüleimet tényleg, de látszik rajtuk mennyit ártott nekik Farouk-kal való küzdelem, azért az megnyugtat, hogy apám elmondta még kiskoromban az ő történetét, talán nincs vele tisztában, azért boldog vagyok, hiszen megbízott egy ilyen elbomlott elméjű kisgyerekben. Mindent visszaadnék, amit csak tudnék, csakhogy az akadémia épületében elég nehéz ezt megcsinálni. Gondolkoztam, hátha elérem telepátia segítségével, viszont, hogyha jól következtetek, az a mutatványom nagy károkat okozna bennem, bár így is van sok. Az elmém, a mentális állapotom a nullán van, annak ellenére, hogy eltelt már pár év a parazita támadása óta, mégis azt képzelem néhanapján, itt van, még mindig bennem. Ilyenkor legszívesebben feltörném a koponyámat és addig piszkálnám az agyamat, amíg bele nem halok. De ez kizárt itt. Nem tehetem meg.
A sok éves mentális kínzásnak ez lett a végeredménye; 21 évesen, ma is, rémálomból keltem fel. A szívem úgy dobogott, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból, igazából úgy éreztem magam, mint egy rajzfilmben, hiszen ott ugrál úgy a szív. Nem mertem máshová nézni, így a falat tanulmányoztam, de véletlenül elnéztem onnan, mert úgy éreztem néz valaki, nézett is. Ki más lenni, mint a Sárgaszemű Ördög, Az Árnykirály, Amahl Farouk undorító kivetülése. Vigyorgott rám, én pedig óvatosan kiemeltem a készletemet a dugihelyéről és szépen kiszaladtam a szobából, tudtam mit kell csinálnom, tudom mi nyugtat meg. Nem vagy igazi, képzelgés, képzelgés... ezt kántáltam a fejemben, amíg el nem értem a fürdőszobát, azt hittem kitéptem az ajtaját, valójában elég csendes voltam. Feltűrtem a ruhám ujját, először a karomon lévő hegekre néztem, majd a készleteimből kukucskáló borotvapengére. Csuklómat vágtam meg, elég rendesen, hogy vérezzen, hogy tudjam ez a valóság, nem pedig az a szörny, aki egész életemben kísértett, vártam, amíg addig vérzik, míg mosdóba nem csöppen a vérem, utána megmostam, bekötöttem, nyomókötéssel. Majd holnap hosszú ujjút veszek fel, úgy se veszi észre senki. Soha senki. Lecsúsztam a falhoz, majd fellélegeztem. Mindig van nálam egy labda, hogy elvonjam a figyelmemet, de amikor a fürdőszoba ajtaja nyílt, akkor céloztam vele, meg is dobtam vele a személyt. Gratulálok, Ace.
- Mentségemre szóljon, azt gondoltam szörny vagy |
Roman Eagle & Ace David Haller |
[36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
