|
Témaindító hozzászólás
|
2018.06.13. 20:05 - |
Sofia Scarlett Upton & Isana Babassu |
[41-22] [21-2] [1-1]
 A baráti körömben legendásan híres voltam a perverz humoromról, így aztán eléggé otthonoson mozgotam benne, még akkor is, ha tanárról volt szó. Épp ebből kifolyólag túlnyomó részt inkább fiú barátaim voltak, meg néhány lány, akiket hasonlóan nagyszerű humorérzékkel áldott meg a Jóisten, vagy képesek voltak alkalmazkodni hozzám. Oh nincs is annál jobb, mint egy igazán tiszta leányzót megrontani. Már csak a fokozatok is élvezetesek, kezdve az első ráeszmélésnél okozott hitetlenkedő "leszidással", a tipikus pirulással, majd zavar nevetéssel, amit végeredményben kapok. Aztán jön a hozzászoktatás időszaka, ahol egyre jobban csökken a reagció idő, és nekem nem kell már alkalmaznom az "érted" szemöldök vonogatást, hanem elég hacsak meglátja vigyorgóan kéjenc fejemet, máris kikerekedik a szeme, azután szabódik kicsit, de végül velem együtt nevet. És a végső stádium, ahol már megmutatkozik a kifejlett egyed. Amikor már viszonozza is a gesztust. Soha életemben nem lepett még meg semmi sem annyira, mint mikor elértem legjobb barátnőmnél azt az állapotot, hogy habár eléggé konzervatív módon, de benyögjön egy-egy "grr cica"-t vagy egy combsimogatást. Azóta se voltam még annyira lenyűgözve, mint akkor. Legszívesebben sírva fakadtam volna, és olyan boldog voltam, hogy azt hittem abban a pillanatban felkapom az ölembe és megpörgetem a levegőben. Persze rajtam kívül mással még nem nagyon osztotta meg ezen nagyszerű adottságát, melyet tőlem, a Mesterétől sajátíthatott el, de gondolom, ami késik nem múlik.
Egyébként ezen tulajdonságommal a közeli ismerőseimen kívül igyekeztem csínnyán bánni, ugyanis sokan többet képzeltek a dologba, mint ami valójában volt, és azt feltételezték, hogy flörtölök velük, ami tőlem elég messze állt. Mármint, hogy úton útfélen flörtölgessek. Jó egy lánnyal bárhol bármikor, merthát abból úgysem lesz soha semmi, mert úgyis tudják, hogy csak ugratom őket, viszont a fiúk néha attól is belelovallják magukat nemlétező dolgokba, hogy csak rájuk néztél. Egyébként többnyire nem vettem "fenyegetőnek" egy egy közeledést az ellenkező nemből, ugyanis tisztába voltam azzal, hogy abban a kirakat világban ahol jelenleg éltünk, nekem nincs annyi sikerem, mint azon nőtársaimnak, akik jobb szeretik, ha feszül az az anyag ami épp a bőrüket fedi, igencsak falatnyi területen. Szóval nem különösebben izgattam magam, ha egy srác megszólított, vagy beszélgetett velem, ugyanis ritkán vetkőztem le tomboy kinézetemet, és mutattam meg magam. Ennek igazából csupán a kényelmességemhez volt köze, semmint az önbecsülésemhez, vagy bármi máshoz. Sosem akartam takargatni amim van, elvégre tudom, hogy a sárgadinnyémért sokan ölni tudnának, jó persze kerültem az olyan felsőket, ahol többes számban köszöntek nekem, mikor tök egyedül álltam... Szóval a nyári időben egyébként hanyagoltam a kapucnis felsőimet, meg a krumpliszsák holmijaimat, de csak mert megsültem volna, ami nem adott volna a komfortosságomra, nem voltam az a csak azért megveszek valamit, mert jól mutat, amúgy meg sírvafakadok annyira kellemetlen viseletnek minősül.
Mikor elküldtem neki, igazán rizikós erősségű poénomat, csakis a telefonom képernyőjére koncentrálva vártam, hogy a férfi visszaírjon, de nem egészen arra számítottam, mint amit kézhez kaptam. Csupán félig felvont szemöldökkel fordultam felé, hogy lássam a saját szemeimmel, hogy mi a helyzet, habár a nevetős smiley nem arra utalt, hogy bajban lennék, viszont ettől még ködös maradt, hogy mi lenne a probléma. Egyébként már az előzetes torok pucolgatás is arra engedett következtetni, hogy megfogtam a merészségemmel, de meg akartam róla bizonyosodni, hogy így van. Persze sejteni meg látni azért két külön dolog volt... Egy kicsit meg is ijedtem magamtól, ahogy körvonalazódott, hogy többet engedtem meg magamnak, vagy talán magunknak azzal, hogy belementem ebbe a perverzkedésbe, holott egyszerűen háríthattam volna, anélkül, hogy nem tűnők prűd szűz picsának. A kiéhezett szűz picsa az én műfajom, habár eddig még senki sem került olyan közel hozzám, hogy akár egy jelzőt is megváltoztasson ezek közül, és tudom, hogy a közeljövőben nem is fog.A leszerelés itt is jól ment, olyannyira, hogy az első és egyetlen eddigi barátom végül azért dobott fél év után, mert nem feküdtem le vele... Hát igen, igazából annyira nem is hiányzik, ha nem bírta felfogni, hogy én még nem vagyok erre felkészülve... Akkor csak bassza meg.
Mire végre sikerült lemeccselnünk, hogy márpedig az lesz, amit én mondok, és hagyja oktatóm, hogy az életben egyszer neki is segítsenek, ami látszólag eléggé érzékenyen érintette. Kíváncsi voltam, hogy inkább azért volt ennyire ellenálló, mert sokszor volt ebben a másoktól függő helyzetben, ami a süketségéből kiindulva egészen logikusan következhetett volna, vagy annyira idegen számára az egész, hogy elviselhetetlennek tartja. Nem kérdezősködtem, hogy melyik az igazság, pedig valamelyest érdekelt volna, azonban úgy voltam vele, hogy majd ha akarja megosztja velem, amúgy meg nem háborgatom, hanem csak örülök, mint majom a farkának, hogy tudok rajta segíteni.
Válaszára csupán halványan elmosolyodva visszaírtam. - Igazán nincs mit, elvégre kezdetektől az én hibám. Ha nem hagyom a padban a telefonomat, akkor nem törik el a kémcső, nem indulunk bevásárlókörútra, és nem lyukadunk ki ide - vezettem le neki szépen, jelezve, hogy ha ezt a részét sajnélja, akkor valószínűleg akár még azt is sajnálhatja, hogy velem kellett töltenie az idejét, amiről tudtam, hogy nincs így... vagyis nem így hozná a tudtomra, és igazából nem úgy tűnt, mint akinek komoly kifogásai lennének a társaságommal kapcsolatban, vagy amúgy nem lennék itt.
Mikor aztán ténylegesen beadta a derakát, és munkához láthattam, mert a lelkis részt is magunk mögött tudhattuk, szépen csinálhattam tovább a dolgom, és valamelyes örültem is, hogy megszabadulhatok a meleg felsőrészemtől, ami a "vita" hevében egészen idegesítővé vált. Szóval, habár nagyon kedveltem annyira nem érdekelt, hogy sajnálkozzak azon, hogy most be fog koszolódni. A kitámasztást követően egyébként megbizonyosodtam arról, hogy nem szüséges tönkretennem a nadrágját, ugyanis elég laza volt az alja, hogy ne dagadjon bele a bokája, azonban inkább biztosra mentem, és hajtottam kettőt az anyagon, ellenőrizve, hogy véletlenül se szorítsam el ezzel a testrészt. Mindezek után a telefonomért nyúltam. - Most elmegyek a gyengélkedőre, hogy szóljak valakinek, igyekezni fogok - nyugtattam meg előre is, majd hogy véletlenül se kifogása a magánnyal, úgy döntöttem, hogy valami merészhez folyamodva használom a képességem, így elővettem egy füzetet, majd gyorsan egy kis kör gombolyagot rajzoltam, pontosan olyat, ami egyébként már az ágyamon várhatott rám. - Őt itt hagyom társaság gyanánt - mosolyogtam boldogan, ahogy elkezdett kiemelkedni az apró kis teremtés a vonalai közül. - Ha valami nem stimmelne vele, vagy fájdalmat okozna, csak tépje szét az eredeti rajzot- adtam meg az alapvető használati utasítást, majd feltápászkodtam mellőle, hogy roboghassak is dolgomra. |
 Én azt hittem, hogy sok újat már nem tud nekem egy lány sem tartogatni, mert akár szégyen, akár nem, egy időben elég sok egyéjszakás kalandom volt, mindenféle lánnyal, így sok mindent mondtak nekem, tettek velem. A diákokra, majdnem ugyanezt elmondhatom, csak kicsit más értelemben.
Komolyan hittem, hogy nem fog tudni Scarlett sem meglepni. Azt gondoltam, hogy jó, most megvolt a kötelező poén kör, ő zavarba jön, mint egy szende szűz (bár nem tudom –még -, hogy az-e) és ezzel le is záródott a történet. De nem. Ő tovább vitte. Lassan kezdett túlszárnyalni engem. Kissé megköszörültem torkomat és nyeltem egy hatalmasat üzenetét látva. Őszintén: zavarba jöttem. Azok után, hogy én miket írtam neki és, hogy ÉN kezdtem az egészet, nem kellett volna, de mégis.
- Szerintem ezt most zárjuk le. – írtam, és hogy ne érezze magát szarul, vagy lecseszve, vagy bármi hasonló, egy sírva nevetős emotikont is küldtem végül. Úgy éreztem, mint tanár ismét megbuktam, és sikerült túllépnem egy olyan határt, aminek a kerítését már korábban is rongáltam, csak akkor el is kaptak. Ezúttal nem szerettem volna így járni.
Miután elrúgtam a cickányfarkába a telefonom és sikeresen magammal rántottam egy diákomat a mélybe, aztán megöleltem, mert why not, már csak az hiányzott, hogy kificamodott, kitört, eltört, meggyötört, akármilyen bokával szenvedjek a pincében, a földön, a koszban, miközben egy lány lát el. Rendesen égett a fejem. Hót ziher, hogy ha ma még lábra tudok állni, előkapom a szekrényemből a kis Jimet és leiszom magam, hogy még negyed napos is leszek.
Éreztem, hogy a tűzzel játszom azzal, hogy ellenszegülök neki és makacskodom, és amikor rácsapott kezemre, ez be is bizonyosodott. Nem ütött erőset, de azért rendesen csípett, mint amikor el akar valaki lőni egy befőttes gumit, de az nem repül el, csak neki csapódik az ujjának. Egy rövid ideig még farkasszemet néztem Scarral, majd elengedtem kezét, és bal térdemet felhúzva átkulcsoltam azt és államat könyökhajlataimba helyeztem. Feladtam. Már azelőtt mielőtt elolvastam volna, amit írt. Nem tudtam ellent mondani. Túlságosan határozott volt. Kíváncsi lennék, hogy mi a horoszkópja. Elsőre Kosra tippelnék…
- Sajnálom. – Semmi többet nem írtam. Szerintem ezzel az egy szóval bőven ki tudtam fejezni mindent. Azt, hogy sajnálom a korábbi „vicceskedő” üzeneteket, sajnálom, hogy elrángattam vásárolni, sajnálom, hogy leesett miattam a lépcsőn és sajnálom, hogy most neki kell rólam gondoskodnia. Nem szerettem az ilyesmit. Valamiért előtte annyira szerencsétlen voltam. Egyáltalán nem menő, vagy férfias…
Csak szemem sarkából figyeltem, hogy mit csinál. Úgy tűnt, hogy tudja mi a teendő ilyen esetekben Gondoltam elvégzett egy elsősegély tanfolyamot, vagy hasonló. Talán jogosítványhoz kellett, az ő korában sokan szeretnének már vezetni. Amikor levette a pulcsiját végig siklott tekintetem felsőjén, és egy egészen rövid ideig elidőzött mellkasa környékén, majd tovább ment arcára. Eddig észre sem vettem milyen csinos. Talán a ruhái miatt. Nem olyannak tűnt, mint aki odáig lenne a seggvillantós gatyákért meg has pólókért. Ez egészen tetszett benne. Természetes volt, nem olyan, aki húsz kiló smink alá rejti magát. Ő inkább a zenébe menekült, ahogy elnéztem szünetekben. Az nem zavart, hogy nem hallottam amit az mondanak mások, de az már igen, hogy nem tudtam milyen a zene, a dallam. Annyi szépet olvasni róluk és én nem tapasztalhatom meg. Egyszer javasolták, hogy helyezzem a tenyerem egy hangszóróra, és rly érdekes élmény volt, de valahogy engem nem tudott annyira megérinteni az, hogy egy membrán rezeg a kezem alatt. Nem ugyanaz az élmény. Meg ezt bárki képes megtenni, nem kell hozzá siketnek lenni. Néha úgy éreztem, hogy aki vaknak született, egy fokkal szerencsésebb nálam, mert ő ki tudja tapintani a dolgok formáját, textúráját. Jó, a színeket nem látja, de mégis, sok mindent meg tud tapasztalni, a szeme világa nélkül is. Ő meg tud érinteni egy kisbabát és képes érezni, hogy milyen csöpp, törékeny lényről is van szó, ám én nem tudom hallani a kacaját, amiről sokan azt mondják, hogy az egyik leggyönyörűbb hang a világon.
Ahogy ezen elgondolkodtam, homlokom alkalomra hajtottam, lehunyva szemeimet. Közben éreztem, hogy Scarlett még mindig csinál valamit a lábammal, de már nem foglalkoztam vele. Inkább kezdtem hálás lenni, hogy törődik velem. Jó érzés volt. Olyan, mint régen, otthon. Megnyugtattak az érintései.
|
Ha nekem valaki a hét elején azt mondta volna, hogy még rám sem köszönt a hétvége mámorító varázsa máris perverz parádét csapok, ami egyébiránt egyáltalán nem lett volna meglepő sőt, az lepett volna meg, ha nem indítom így a hétfőt, azonba ha kiegészítették volna azzal az apró kis információ morzsával, hogy ezt egy tanárral fogom, akkor tutira az arcába nevettem volna, vagy lebasztam volna neki egyet, de addig mindegy is, amíg a tevékenység a pofájával lett volna kapcsolatban. Erre mi történik? Hát én belekeverem magam egy ilyen helyzetbe, és ha már benne vagyok, akkor mit teszek? Kiseggelek belőle, ahogy minden normális ember tenne? Aha, lófasz rizzsel, meg kirántott asztalfiók bárányfelhővel. Én természetesen hasast vágok a közepében, tekintet nélkül arra, hogy vajon mennyire helyes-e ez, minden rossz vagy ellenérzést elkergetve azzal, hogy ez csak ártatlan viccek... Ártatlan. Igen, pont ebbe a kategóriába sorolnám, ami köztünk épp lejátszódott a tanárommal, több szempontból is. De mégis mit tehetnék, ha ilyesmivel könnyen bele lehetett rángatni a hülyeségbe, mármint a szóbeli hülyeségbe. És ez most szintet lépett, ugyanis írásban mérettett meg, hogy mennyire vagyok kreatív... És remélem az megfelelő válasz, hogy nagyon, szóval egy könnyen nem hagytam magam, már ami a kitörni készülő poén háborút illette, nem hátráltam meg, habár most is, mint szokás szerint, az új kihívó még képes volt meglepetéseket okozni. A régebbi csatározásokban résztvett ellenfeleimet többnyire mindenféle pirulás vagy zavarbajövetel nélkül döngöltem a földbe.
Épp ezért kíváncsian figyeltem, hogy tanárom mégis mit fog reagálni elmés megjegyzésemre. Nevetése egyszerre volt meglepő és egyszerre számítottam rá. Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz, ugyanis furcsa lett volna, ha kezdeményez, de utána meg nem érti a mókát, azonban a hangja ismét megdöbbentett. Igazán kibaszás ez velünk hallókkal, hogy nem lehetünk ennek gyakrabban tanúi. Mármint én személy szerint kifejezetten rajongok a férfias hangokért, a legtöbb híresség akit ismertem, azok nagyrésze például szinkron színész, és a férfit is eltudnám hallgatni napestig. De hamar túlestem ezen a hang nam hang krízisen, és már pötyögtem is a frappáns választ. - Érdekes, én akkor szeretem igazán, ha fáj - küldtem el, üzenetemet majd utána toldottam még egy teliszájjal vigyorgós smiley-t, amit addig tartottam lenyomva, míg hatalmasra nem nőtt, majd elengedve hagytam, hogy megjelenjen a beszélgetésben. Ezesetben már csak a szememsarkából várva a lehetséges reakciókat. Amúgy most egyre jobban örültem, hogy most mindenki órán szopik... Amúgy tuti már ezer embert fellöktünk volna.
Ezután jött a pincébe érkezés, majdnem megborulás, ölelkezés, majd végül zárul a kör azzal, hogy a férfi végleg seggre ült. Komolyan mondom, mit meg nem adnék, hogy néha ilyen mozgalmas legyen egy hetem, nem hogy egy tized része a napomnak. Éreztem, hogy kellemetlen a helyzet oktatóm számára, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni, az ilyesmi értelmetlen dolgokon hajlamos voltam felbaszni magam. De jelenleg még próbáltam túllendülni az érzésen, hogy ha nem fejezi be az ellenkezést, akkor hamarosan idegbeteg módba kapcsolok, mármint nem fogok kiabálni, meg kegyetlenkedni, csak nem leszek valami... Kedves. És alapvetően kedvességből fakad ha legtöbbször visszavezetem. Tudom egy bonyolult, de én már meg se próbálom fejteni, hogy mit miért teszek.
Arckifejezése láttán, az egyémről rosszallás tükröződött elsősorban, de még mindig kussoltam, mert türelmes akartam lenni, hogy belássa ő is, hogy ez jó így, majd elmúlik sőt, hogy egálba leszünk, majd egyszer rosszul leszek az óráján, hogy aztán fellocsolhasson, és akkor fifty-fifty-ben kiegyezve el is felejthetjük az egészet. Sejtettem, hogy a cipőtelenítéses folyamat nem lesz fájdalom mentes, de mivel nem voltam gyakorlott - hál Istennek - ezekben a műveletekben, így önkéntelenül is összerezzentem, ahogy a férfi is ugrott egyet. Ez meglepett, ahogy az is, hogy megfogta kezem, mire összevint szemöldökkel, várakozóan néztem a szemeibe. Esetleg szeretné megvárni, amíg a duplájára dagad?
Amíg azzal voltam elfoglalva, hogy próbáljak komolynak látszani, a mandula vágású szemek birtoklójával szemben, egy kicsit elkalandoztam, és habár csak a fókuszom szünt meg, a tekintetem maradt ugyan olyan gorombának nevezhető. Így elég meglepetten kaptam a fejem magam elé, ahogy a saját szabad kezével úgy dönt, hogy ő most már pedig visszaveszi a lábbelijét. Hát igazából erre annyira nem vagyok büszke, de első felindulásból, és a döbbenetből vezetve... Ah, most mit szépítsek, fogtam magam, és rávágtam a kezére, amivel valószínűleg elértem, hogy meggondolja magát, és ezuttal egy ténylegesen dühös pillantással is jutalmaztam. Egyébként ami az ütést illeti, tudom, hogy nem tudok erősen odabaszni, viszont mivel hosszú és keskeny ujjaim vannak, így csípni bizony eléggé tud a csapásom, amihez valószínűleg a másik kezének nyugató dörzsölésével egybekötött tünetcsillapítására lesz szüksége, azonban ha mégsem engedte volna el a csuklómat, akkor kifeszgettem a szoírtásból, vagy egyszerűen kihúztam a kezéből, ha hagyta.
Először is szépen írni kezdtem, közben pedig tudtam, hogy ismét kezdett elpirosodni arcom, de nem is foglalkoztam vele, hanem csak egyszer sebesebben pötyögtem le gondolotaimat. - Ne vicceljen már, a lába ellátásra szorul, ha akarja ha nem. Fogadja el és kész, ebben nincs semmi szégyenleni való, bárkivel megeshet. Inkább legyen elég erős ahhoz, hogy hagyja, hogy mások is segítsenek magán, mert nem az az igazán teherbíró személy, aki a kisebbeket a hátán hordja, hanem az, aki meg tud állni, és pihenni hozzá, mert akik tőle függenek, azok a személy egészségi állapotától is függenek. Így ha továbbra is elutasít azzal a saját erejét fogja csak próbáratenni, és gondolom nem akarja azok helyzetét kérdésessé tenni, akik számítanak magára igaz? - küldtem el határozottan a választ, remélve, hogy ezzel hatni tudok rá, majd egy fokkal kevésbé tüzesebb stílusban azért még hozzátettem: - Sokkal inkább lenne követendő példa, ha bátran vállalná a helyzetet, és megköszönné. Csak az igazán erős emberek képesek erre - fejettem ki, és én úgy éreztem, hogy igazat beszélek. Ezután a telefonomat félrecsúsztattam, majd belekapaszkodva kedvenc kapucnis felsőm aljába egy fürge mozdulattal le is kaptam magamról, így csupán egy fekete atléta maradt rajtam, amit igazából a nap folyamán csupán szobatársamnak szándékoztam megmutatni, dehát a szükség törvényt bont alapon szépen neki láttam, hogy kitámasszam vele a sérült lábat, így biztosítva annak mozdulatlanságát. |
Én tényleg nagyon, de igazán szeretem a humort, és annak majdnem minden formáját. A fekete humort: Apuka fel alá járkál a szülő szoba előtt, nagyon ideges. Egyszer csak kijön az orvos, a gyereket a lábainál fogva. Háromszor megpörgeti a levegőben és kétszer a falhoz csapja. Apuka lesápadva kérdezi. Mit művel? Mire a doki megszólal. Hehe, vicceltem. Halva született.
Ez volt az a vicc, amin egy teli buszon felnevetett egy osztálytársam. A helyzet csak azért volt kínos, mert előtte már vagy egy órája mindenki vicceket mesélt, és egyik másikon se nevetett.
Aztán ott vannak a faviccek. Mondjak egy faviccet? Reccs. Mondjak sok faviccet egyszerre? Erdő. Ismered a legújabb faviccet? Még faragják. És ezt naphosszat lehetne folytatni. Egyszerűen zseniális.
A morbid humort is szeretem, ezek mondjuk, a fekete viccek alá tartozhatnak. Miért törte össze a leprás a kocsiját? Rajta felejtette a lábát a gázon.
És a kedvenceim, egy sorozat. Ha valaki megpróbál kiégetni egy viccével, mindig „elmondom” neki ezt, és a végén általában sírva-röhögve menekülnek, hogy hagyjam őket békén. Miért esett le Lacika a hintáról? Mert nincsenek kezei. Mit kapott Lacika karácsonyra? Nem tudni, még nem bontotta ki. Ki kopogott? Nem Lacika. Miért fáj Lacika feje? Mégis ő volt. Csókolom, Lacika lejöhet focizni? De gyerekek, Lacikának se keze, se lába. Tudjuk, de olyan szépen gurul. Csókolom, Lacika lejöhet focizni? De gyerekek, Lacika három hete meghalt. Ó… De a labdát azért ledobja?
Az intelligens poénokat is kedvelem. Hány lány lakik a Birminghami Egyetem kollégiumában? 1024. Kettő a tízediken.
Na de a perverz humor! Az mindent visz. És úgy tűnik, hogy ez a lány itt mellettem vevő volt rá, és értette is. Sőt tovább vitte. Miután elolvastam, mit írt önkéntelenül is felnevettem. – Egy kicsit még fáj… Kérlek légy gyengéd, és csak lassan, ha lehet. - írtam vissza egy pirulós emojival. Egyre jobban megszerettem Scarlettet. Nem is értem magamat, hogy miért nem beszéltünk már korábban is. Imádtam minden olyan diákomat, mint amilyen ő. Engem nem az érdekelt, hogy valakinek milyenek a jegyei. Engem az ember izgatott. Felőlem állhatott bukásra is nálam, ha érdekes, vicces, és jó személyisége volt mellé. Akkor engem megnyert magának. Mint barát legalábbis biztosan. A többivel meg vigyázok az óta.
Úgy tűnt, nem csak én lepődtem meg azon, hogy megöleltem. Mondjuk neki több oka volt rá, mint nekem, elvégre én követtem el, eme tettet. De, ha egyszer reflex volt… csak tud0ám miért ennyire erős.
Amíg ő le volt sokkolva eljutottam a telefonomig, ám úgy tűnik, olyan vagyok, mint elefánt a porcelán boltban. Mindent összetörök, hangos vagyok és esetlen. Legalább is ma.
Scar nagyon gyorsan mellém ért, én meg szégyenemben csak eltakartam egyik kezemmel a számat. Nagyon kellemetlen szituáció volt számomra. Nem szoktam hozzá, hogy másoktól függjek, általában én vagyok az, aki mindig, mindenkinek segít. Ez nem én vagyok.
Szemeim kerekebbre nyíltak, mint a hold, amikor elolvastam mit írt. Először azért, hogy nincs hetvenötmillió darabban a mobilom kijelzője, és működik is, másodszor azon, amit írt. Ez egy nagyon drága nadrág. Futott át agyamon a gondolat. Nagyon féltettem a ruhadarabjaimat. Egyrészt azért, mert mindig minőségi ruhákat vettem, amik nem túl olcsók, másrészt pedig mindet egytől egyig nagy körültekintéssel választottam ki, hogy passzoljon a többi darabhoz. Talán túlságosan is kínosan ügyeltem mindig a megjelenésemre, de nekem ez fontos, akárcsak a tisztaság. Az nem érdekel, ha más rendetlen a saját környezetében, ahogy az sem, hogy ki, hogyan öltözik. De önmagamnál ezek kritikus pontok voltak. Elképzelhető, hogy túlságosan próbáltam mindenkinek megfelelni.
Csak akkor vettem észre, hogy szeretett diákom épp megszabadít cipőmtől, amikor ismét belehasított bokámba a fájdalom. Csak rosszallóan összeráncoltam szemöldökömet, és megfogtam a lány csuklóját. Milyen vékony.
Nem akartam előtte ennyire ügyefogyottnak és gyengének tűnni. Nem akartam, hogy neki kelljen engem támogatnia, ellátnia. A büszkeségem, az egóm és a férfiúi önbecsülésem ezt nem engedte. Szabad kezemmel levett cipőm felé nyúltam és megpróbáltam visszahúzni lábamra. Gyorsan fel akartam állni, hogy bebizonyítsam, nekem aztán nincs szükségem támaszra, segítségre. erős vagyok, és különben sincs semmi bajom…
|
Egyébként vicces volt, hogy pont én hoztam fel ezt a facebook dolgot... Én, aki aztán olyan naprakész voltam ott, hogy hat másik üres faluban sem volt senki még olyan felkészült... Maradjunk annyiban, hogy a legutóbbi feltöltött képem a profilképem, ami lassan két éves lesz, a hajam még a vállamig ért és még bőven akkor készült, mikor nem derült ki semmi a képességeimmel kapcsolatban. Hogy abban az időben még mennyivel könnyebb volt minden, egyáltalán nem értékeltem annyira, mint amennyire most sóvárgok, hogy minden úgy legyen. A borító képemen szereplő vigyorgó énemet látva amúgy is mindig összeszorul a szívem, de változtatni rajta nincs szívem. Elvégre akkor nyertem az utolsó rajzversenyemet, a könyökömig tiszta grafit voltam, az első helyezés után, még lemosni se akartam, mint valami szentséges tündérpor, olyan volt számomra. A fáradozásaim jelképe, mely elhozta a győzelmemet, meg egy fasza tábort, ahol egy rakat tehetséges emberrel találkozhattam. Egymástól tanulhattunk, együtt fedeztünk fel új stílusokat, és egymás rajzait mentettük meg, majd dolgoztuk át, mikor az eredeti művész kezei közül nagyjából ki kellett menekíteni, hogy ne tépje szét a papírt darabjaira... Bár visszagondolva abból is lehetett volna még kihozni valamit. De ezen már kár rágódni, és többé rajzolni nem tudok, ez egy tény, ami szomorú de igaz, viszont itt van nekem helyette a fényképezés, ha meg nagyon magamtól akarok alkotni, nem megvárni, míg a természet meglep valamivel, akkor egyszerűen csak ecsetet ragadok, és festhetek.
Ami meg azokat az embereket illeti, akikre nem vagyok kíváncsi, hogy épp milyen borzalmat kotyvasztott a konyhában, vagy a hatszárnegyvenhetedik dagadt, bottal nem piszkálnám meg minimum harminc, de helyenként negyvenet is betöltött nőt, amelyik a napi huszonötödik "Ha neked nem kellettem.." meg "Nem érdemelsz meg..." kezdetű vagy végzetű csodás bölcseletet olvasom... Akkor akaratlanul is a követés leállításra kúszik a kezem. Ahhoz, hogy töröljek valakit, egy kicsit többet kell tenni, és habár ezeket sajnálatból nincs pofám törölni, de másokat egy-egy húzásért kapásból lövök, egy Elmész te a jóédesanyádba, felindulással. Amúgy meg ami a chatet illeti. Nos, ott meg túl sokat lógok. A nap nagyjából huszonnégy órájában megtalálnak az emberek, annak ellenére, hogy se rezgés, se jelzés nincsen az üzenetekről. Csak gyakran figyelem... Igen, tudom, beteges, lehet nem is egészséges, meg fasz se tudja, de ez van. De legalább a facebook az egyetlen olyan közösség oldal, ahol jelen vagyok a snapchat mellett... Ugye az is chat, szóval elengedhetetlen, na igen.
Teljes elégedettséggel vártam tanárom válaszát az ötletemet illetően, elvégre ez egy kikezdhetetlenül jó terv volt, ráadásul az összes kritériumnak meg is felelt, azonban nem egészen arra a válaszra számítottam, amit kaptam. Első olvasásra csak elkerekedtek a szemeim, a másodikra már elvörösödtem egy hitetlen vigyor és szemöldök ráncolás után. Harmadszorra már csak az utolsó mondatot olvastam el, mire felvontam félszemöldökömet, és úgy kaptam felé a fejem egy hirtelen mozdulattal. Az első, ami eszembe ötlött, az volt, hogy megkérdezem, hogy maradt-e még más szüzesség azért, amit még őrizgethet, de nem tartottam jó ötletnek, elvégre egy tanárról volt szó, szóval azt inkább elvetettem és egy enyhébb verziónál megállapodva kezdtem el fürgén pötyögni. - Ha tudtam volna finomabb lettem volna, de azért még nem olyan elviselhetetlen? - kérdeztem, majd egy mosolygós nyelvét "nyalakodás" szerűen kinyújtó smiley-ra esett a választásom, melynek szemei lehunyva voltak, majd abban a pillanatban, hogy elküldtem, rögtön lestem, hogy mit szól majd, hogy vettem a poén. Mert poén ugye és nem valami egész más?
Szinte érződött a férfi kisugárzásán, hogy mennyire fellélegzett, hogy nem ért semmi bántódás engem, amit egyébként nem is tudtam kifejezetten hova tenni. Mármint ha felborulunk akkor megértem az ijedtséget, de amíg tartom magam addig gond sincs. Hiába nézek ki a tipik "szél is elfújja" kategóriának, többre is képes vagyok. Mint például kinyitni egy üveg ásványvizet! Jó van amikor inkább megkérem Grandlyn-t, de na. Éppen ezen fontos gondolatmenetem közepén tartottam, amikor sejtésem szerint hirtelen felindulásból de megölelt, mire én megőrizve teljes nyugalmam, vártam, hogy a menyországba jussak... Khm szóval mégegyszer, úgy lefagytam a gecibe, mint a windows... Kék halállal. Csupán annyira voltam képes, hogy hirelen kihúzzam magam. Hogy ha nem vette volna még észre a két 80D-t, akkor most biztosan ne kerülje el figyelmét, amitől csak még jobban zavarba jöttem. Mire elengedett szépen ki is pirosodtak a közvetlenül szemem alatt lévő pofi domborulataim. Majd mint az első terelő szöveget, ami eszembejutott, egyből be is vetettem, hogy amúgy "Helló szia, lábad is van". Persze tagadta, hogy neki baja lenne, pedig ha valakinek lehetne panasza, az ő. És már majdnem be is állt az a tipik kínos pillanat, amibe talán sosem lett volna szabad egy tanárommal kerülnöm. Mármint, tőlem ez az ötlet mindig távol állt, és sosem értettem az oktatójukért rajongó csitriket, de most már inkább attól kellett tartanom, hogy majd én is azzá válok.
Épp teljesen kezdem magamba fordulva elmélázni, mikor tompa puffanást hallottam a hátam mögül, amitől először megijedtem, hogy valaki ezt most látta, és tökre le van döbbenve, meg mi, mire eszméltem, hogy a Tanár úr már nincs is a környékemen. Persze ekkor már rögtön hátra is kaptam a fejem, mire összeraktam, hogy mi is történhetet. nem is nagyon gondolkodtam teendőkön, csupán rögtön mellette termettem, táskámat magam mellé dobva, hálát adva, hogy nem rég végeztem el az egészségügyi vizsgámat. Elöbb még írtam számára egy kérdést is persze, amivel foglalkozhat, amíg én le fogom venni a cipőjét, nekem ne legyen nyavajgás, hogy de nem mert büdös. Mintha nem lenne elég dohos szag itt lent a levegőmozgás hiányától, hogy a abszolút elvegye a szaglásomat. - Lehetséges, hogy el kell vágni a nadrágját, remélem nem gond - adtam át, miután leteszteltem, hogy szépen megduzzadt már a bokája. Majd mikor olvasni kezdte, abban a pillanatban le is varázsoltam a cipőjét, mielőtt még ellenkezni tudott volna. Mondjuk a zoknira már nem maradt ebből a meglepetés ereje dologból, de ha a fene fenét eszi is leszedem róla. Most ez elég furán hangzott, mi? |
A facebook egy praktikus történés. Tudod tartani a kapcsolatot olyanokkal, akiktől több ezer km választ el, mindig értesülsz azokról az eseményekről, amik másokkal történnek és jelentősek (vagy nem) az életükben. Azonban meg van a hátránya. Ott vannak azok, akik megközelítőleg fél percenként posztolják, hogy mit csinálnak, még azt is, amikor wc-re mennek, épp csak a végeredményt nem fotózzák le és tolják fel, bár ha nem ütközne szabályzatba, szerintem azt is megtennék. Meg vannak azok, akik nem úgy néznek ki a képeiken, mint a való életben, a sok filter, a beállított szögek, fények és a photshop miatt. Ha emellé még az életükről és személyiségükről is hazudnak, az a legrosszabb. Sosem értettem, hogy mire jó. Hiszen akik tényleg ismerik, nap, mint nap látják, mind tudják róla az igazságot és legfeljebb kiröhögik, hogy mennyire erőlködik másnak tűnni, mint amilyen. Nyilván ennek a nagy akarásnak is megvan a lelki háttere és ezeknek az embereknek szükségük van arra, hogy ennyire mások legyenek, de ez akkor sem egészséges.
Lenz Németóra regényéből idézve: „Tudod mi az, hogy látni? Gyarapítani. Látni annyi, mint keresztülhatolni valamin és megtöbbszörözni. Meg annyi, mint kitalálni. Ha hasonlítani akarsz önmagadra, akkor találd ki magad mindig újra, minden pillantásoddal. Amit az ember kitalál, az megvan… Ha látsz, akkor téged magadat is látnak, akkor a pillantásod visszatükröződik…
Látni: ebben kölcsönösség is van, csere van. Az eredmény kölcsönös változás. Amint megragadsz valamit, az is megragad téged. Kölcsönösen ráismertek egymásra. Látni: ez még azt is jelenti, hogy ketten közelednek egymáshoz, csökkentik a távolságot… látni még annyi is mint leleplezni…
Látni egyébként annyit is jelent, mint lebírni valamit, birtokba venni.”
Ez az amit úgy érzem elvesz tőlünk a mai modernizált világ és a sok platform, ami gyakran elveszi a valós kapcsolatokat. Igen, én is fönt vagyok nagyjából mindenhol, de még mindig azt gondolom, hogy ha valaki megteheti azt, hogy személyesen beszéljen a barátjával, aki mondjuk, két szobával van arrébb, akkor ne fácsén írogasson neki. Én ezt mindig nagyon rosszul viselem, mert személy szerint a legboldogabb ember lennék, ha beszélhetnék a barátaimmal, szeretteimmel, szóban, mindenféle kütyü, füzet vagy jel nélkül. De ez sajnos lehetetlen számomra. Nem fejlődtek ki a hallószerveim, így esélyem sincs megtapasztalni ezt a csodát. Persze lehet, hogy valaki egyszer a közeltávoli jövőben felfedez valami csodamódszert, amivel segíthet a magamfajtán, de ebből a szempontból nagyon pesszimista vagyok.
Igazából Scarlett ötlete nem is lett volna rossz a messengert illetően. – Őszintén szólva, sosem beszéltem még itt egy diákommal sem. Most elvetted a szüzességem. - a végére egy pirulós smileyt írtam, majd elküldtem a lánynak, és csak figyeltem kíváncsian, hogy most milyen arcot is fog vágni. Bevallom kicsit élveztem, hogy piszkálom. Lehet, hogy ez gonosz dolog volt tőlem, de nem érdekelt. Nagyon szeretem a piszkos humorom és a személyiségem ezen részét. Talán túlságosan is.
Mintha leemelték volna a Csomolungmát a szívemről, úgy éreztem magamat, amikor figyeltem a lány szájának mozgását, miközben válaszolt kérdéseimre. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel ajkaimról, miközben automatikusan magamhoz öleltem, kezeim szorosan dereka köré fonva, és államat fejbúbjára helyezve néztem a plafont.
Aztán hirtelen rájöttem, mit is csinálok épp, és mintha csak le akarnának tartóztatni emeltem levegőbe kezeimet. Zavart tekintettel figyeltem arcát, amikor rákérdezett a lábamra. Még mindig lüktetett, de nem gondoltam, hogy komoly és nem szerettem volna ráijeszteni. Megráztam fejemet jelezve, hogy nincs semmi bajom. Időközben kiszúrtam szemem sarkából mobilomat is, ami jó húsz méterre volt tőlünk. Elindultam felé, és úgy éreztem egész könnyedén lépdelek ahhoz képest, hogy minden lépésnél bele nyílalt lábamba a fájdalom. Mikor odaértem a telefonhoz leguggoltam, hogy felvegyem, ám ebben a pillanatban bokám oldalra fordult én pedig szépen, kecsesen elseggeltem. Ennél már nem is lehetnék gázabb. Nem is a lüktető bokám volt a legfájdalmasabb, hanem a szívem a szégyentől és megaláztatástól, mivel már másodszor sikerült telibe eltaknyolnom egy lány előtt tíz perc leforgása alatt. Főleg, hogy ez még tíz perc sem lehetett…
|
Egészen elégedett voltam magammal, meg azzal, hogy milyen jó kis ötletet eszeltem ki, persze nem feltételeztem, hogy ez eddig csak nekem jutott eszembe, de valahogy idegesített, hogy ha már annyira tahó népség vagyunk, hogy baszunk megtanulni, egy ugyan első ránézésre bonyolúltnak tűnő, de amúgy sok gyakorlással egész könnyedén elsajátítható "nyelvet", akkor legalább ne a Tanár úr pénztárcája bánja. Na nem mintha ágrólszakadtnak tűnne, de akkor se járja, hogy ő finanszírozza a mi lustaságunkat. Végül válaszát csak kíváncsian kezdtem olvasni, ahogy melegen elmosolyodtam, hogy igazat ad nekem. Az elvesztős részre egy picit elkalandoztam, ugyanis tényleg más volt az ilyesmiket megőrizni, és mennyivel jobban szerettem például órákon levelezni, majd eltenni a kis cetlit, hogy pár év múlva elővéve megpróbáljuk kisilabizálni, hogy mégis miről is lehetett szó, vagy csak a botrányos nyelvtan mögött milyen szavak lapulhatnak meg. Végül aztán a mondat második feléhez érkeztem, amitől erősen meglepődtem, majd csak hitetlen és huncut mosollyal sandítottam fel a férfira oldalról. Ez egy igazán lényeges pont volt, és becsültem a kreativitását. Mondjuk nekem amilyen virág lelkületem van, hogy ha az öltözőhöz kapok egy számmal ellátott bilétát az előtte várakozó hölgytől, akkor én simán azt hiszem, hogy az, amelyikbe mennem kell, majd miután hiába kutakodok a számozás után, és véletlenszerűen megyek be egy üres próbafülkébe, rájövök, hogy igazából a bilétán az szerepel, hogy hány ruhát vittem be magammal, és kurvára mellbe tud vágni. Mert ugye ezeket nem poénból találták ki, hanem mert ezzel van rossz tapasztalat, és engem ezek úgy lehoznak az életről.
Végül egy újabb alternatíva ugrott be, mire szépen meg is nyitottam a messenger-emet, majd bepötyögve a férfi nevét elkültem neki egy integetést. - Ez ingyen is van, és maradandó is. Pontosvessző zárójel. - Irtam utána villámgyorsan, integetve neki, hogy lesse meg, hogy mit írtam, majd a saját kijelzőmet nézegetve elmosolyodtam. Hát ilyen furcsán sem kezdteményeztem még chaten beszélgetést, habár gyakran volt, hogy csak úgy a semmiből írtam másoknak egy üzenetet. Igazából már majdnem meglepődtem, hogy az ismerősöm, mikor eszembe jutott elégé stalker barátnőm, aki annak ellenére is kötelezett erre a tettre, hogy ő már rég bejelölte a férfit, ráadásul követte is. És mivel indokolta? Hogy ha véletlenül mégse kapna jelzést, hogy bármilyen életjelet is adott épp magáról kedvenc tanára, akkor majd jövök én, és figyelmeztetem... Hát igen, elég elbaszott egy ügy, és valószínűleg arról sem fogok beszámolni neki, hogy én már chateltem is vele... Azt hiszem eléggé érzékenyen érintené a maximalista lelkületét.
Egyébként a mobil reptetés, meg az esés, meg önmagunk összeszedése, meg minden olyan gyorsan történt, hogy nem győztem kapkodni a fejem, és már kezdtem teljesen elveszteni a fonalat, valamint a reakcióidőmet is rendesen felborzolta, hogy időben kapcsoljak, és ne hagyjam, hogy elnyaljunk, hanem valamelyest kitámasztva várjam a becsapódást. Szóval az én egyelten komoly bajom a meglepődés volt, és első kérdésem után, ahogy láttam, hogy a férfi is hevesen írni kezd, csak egy fohász szaladt ki a számon egy: - Te jó Isten - formájában, miközben vettem egy nagy levegőt. Hát reggel nem így terveztem el a napomat, mikor felébredtem. Láttam a férfin is a kétségbe esést, így erőt véve magamon, kezdtem sorban válaszolni minden kérdésére: - Igen. Semmi baj, nem haragszom. Nem fáj. Semmi szükség rá. A fejemnek nem ez lenne a legnagyobb baja - írtam hevesen, majd még hozzátettem. - Nem rántotta meg a lábát? - ugyanis én minden botlásomnál egy ficamot is össze szoktam szedni. |
Scarlett ötlete a telefonos jegyzetfüzettel már nekem is eszembe jutott korábban, így csak bólintottam, majd megvontam vállamat. Gyorsan beírtam saját telefonom jegyzetébe az alábbi szöveget: - De igen, csak így könnyebben elveszik, és nem tudlak vele zsarolni titeket. Kettőspont pé. – Nem csináltam belőle nagy ügyet, hogy „zsarolom” a tanulóimat, hiszen nem volt semmi komoly, csak ha valakinek adtam egy feladatot, vagy magától elvállalt valamit, és később nem csinálta meg, mert „Jaj, hát én ilyen re nem emlékszeeeeeem.”, vagy „Nem Tanár Úr, az a Balázs volt!”, akkor csak előkaptam. Igazából ilyen szempontból előnyben vagyok másokkal szemben, hiszen nekem megvan az adott gyerek kézírása által lejegyzett megállapodás. Azt nem tudja csak úgy letagadni.
Mennyire kell szerencsétlennek lenni egy tízes skálán ahhoz, hogy fél percen belül nagy eséllyel ripityára törd, a méregdrága okos telefonod, és lezuhanj egy lépcsőn, egyenesen egy diákodra? Aki lány. Azt hiszem nagyon. Úgy ötmilliót mondanék kapásból.
Szörnyen kínosan éreztem magam. Mihamarabb lemásztam a lányról és igyekeztem a lehető legsajnálkozóbb, leg bűnbánóbb kiskutya szemeimmel ránézni. Csak reménykedni mertem benne, hogy nem lett semmi baja, mert azt nem bírta volna el a lelkiismeretem. De komolyan, ilyen még sosem történt velem korábban. Általában, ha egy lányon kötök ki, azt előtte el is határozom, és szándékosan, teljes tudatomban követem el. Most csak a tudat stimmelt. Sajnos. Mikor felálltunk kicsit fájlaltam ugyan jobb lábamat, de biztos voltam benne, hogy csak a telefont érzem még mindig, így egyáltalán nem törődtem vele. Különben sem az én épségem most a fontos, hanem Scarletté. Előkaptam jegyzetfüzetem és írni kezdtem. –Minden rendben? Nagyon, sajnálom. Ne haragudj rám! Ugye nincs semmi bajod? Fáj valahol? Szeretnél elmenni a gyengélkedőre? Nem verted be a fejedet ugye?- Nagyon féltem, hogy bármi baja esett. Pulzusomon is éreztem, hogy ha az eséstől nem is emelkedett meg, attól már igen, hogy magammal rántottam egy lányt és még telibe is találtam. Főleg, hogy egy pici és törékeny lányról van szó, én meg azért jóval nagyobb vagyok nála. Minimum 30 kiló a különbség kettőnk közt. Az több mint az ő testsúlyának a fele.
Egyre jobban felhergeltem magamat fejben, így szemeimre is kiült a félelem. Nem is tudom, utoljára mikor éreztem ezt. Talán akkor, amikor Bindit megkergette egy zebra. Ez egy átlagembernek elég viccesnek hangzik, de aki tudja, hogy egy ilyen állat mire képes, főleg egy 9 éves alultáplált kislánnyal szemben, az nagyon nem nevet ilyenen, inkább sír.
Annyira aggódtam a lányért, hogy arról már teljesen meg is feledkeztem, hogy amúgy nekem valahol a pincében van is egy szarrá tört telefonom, amiből még húsz havi törlesztő részlet hátra van. A lábam sem érdekelt, csak Ő volt most fontos.
Persze kizárólag, mint tanár aggódtam a diákomért. Semmi több. Semmi több…
|
Szótlanul haladtunk egymás mellett, mondjuk ez kicsit furán nézett volna ki egyéb esetben, mialatt én azzal szórakoztattam magam, hogy amelyik ablakon csak tudtam kibámészkodtam. Persze mindeközben a mosoly nem olvadt le arcomról, ahogy azon tűnődtem, hogy milyen lenne, ha nem ismerném, hogy hogy zsizsegnek a fák, vagy ha nem tudnám milyen a szél süvítő hangja. Vajon eszembe jutna? Vagy érdekelne egyáltalán? Talán azt sem tudnám, hogy ez bármilyen hiányt jelent az életemben. Vagy talán nem is venném észre, vagy nem lennék kíváncsi? Egyre több kérdés kavargott a fejemben, és végülis arra jutottam, hogy valószínűleg nem szenvedném hiányát, elvégre amiről nem tudok, nem fáj alapon miért zavarna? Bár amennyi könyvet olvasok, valamilyen halvány elképzelésem biztos lenne róla. A képzeletemet meg eleve szeretem, de a zene... A zene egy eléggé húzós pont az életemben. De csak azért, mert sokszor nem is akartam hallani, ami körülöttem történt, azonban ha a hallásom megszűnne, akkor a zene fontossága is csökkenne, habár íráshoz szerettem élni ezzel a mozgatórugóval, de ez is csak a csend hiánya miatt alakult ki ez a szokás is. Viszont táncolni tényleg nehéz lenne zenei aláfestés hiányában, így végül úgy döntöttem, hogy olyasmi lenne, amit nehezen tudnék nélkülözni, ha most süketülnék meg. De ha úgy születtem volna, akkor valószínűleg a tánc se lenne annyira szerves része az életemnek, mint most. Furcsa dolgok ezek, és akkor abba bele se menjek, hogy mi lenne a szemem világa nélkül a fényképezéssel. Inkább csak sóhajtva elkergettem a gondolatot, mielőtt még elrontotta volna a hangulatomat, pedig tök jó kis túrának nézek elébe.
Lepillantottam a mellkasomon pattogó fülesemre, mely a lépteim hatására ficánkoló ugrálással jelezte, hogy nem szeretné, hogy elfelejtkezzek róla. Egy pillanatra elkalandozott rajta tekintetem, majd végül egy gyors mozdulattal letekertem a nyakamról, majd gyorsan össze is tekertem, szépen szabályosan - hogy aztán totális összegubancoltság közepette leljem meg - majd a telefonom mellé berejtettem a zsebembe. Egy futó pillantást vetettem a mellettem sétáló férfire, aki ha pont akkor nézett oda, akkor csak egy felhúzott vállas mosolyt villantottam felé, mely valamelyest árulkodott a zavaromról, de nem is igazán értettem az egészet. Elvégre nem igazán a sajnálat volt az alapja az egésznek, inkább csak az, hogy mintha külön világokból jöttek egy dimenzióban tartózkodva próbálják nem megbántani, vagy megsérteni a másikat. Nylván sejtettem, hogy ennyivel nem lehet megbántani a férfit, de ismertem a reflexeimet, hogy ha ott fog a fülhallgatóm még egy darabig függni, akkor netalán észrevétlenül a fülembe rejtem, miközben fel sem fogom, hogy épp mire vetemedtem. Neeem, nem, nem, szeretem inkább jól előre elkerülni az ilyen eshetőségeket. A kicsik ellen tudok tenni, de ha jön a nagy gödör abba meg úgyis belesétálok az első adandó alkalommal, és akkor legalább példálózhatok, hogy nem kőbunkó vagyok, csak béna.
Apropó amúgy etikett, a következő amire oda kell figyelnem, hogy a következő szövegelésemet véletlenül se úgy kezdjem, hogy "hallod", mert akkor menten elásom magam. De hamar elvetettem ezt a lehetőséget, ugyanis a tanáromról volt szó, nem tegeztem, meg ez amúgyis inkább a chat-es felületeken volt rám jellemző, mire korszak alkotó ötlet jutott eszembe, és a telefonomat előkapva rögtön meg is nyitottam azt a jegyzet nevű kis förmedvény applikációt, amit sosem használtam még, cserébe törölni sem lehet. Milyen mókás nem? Ez persze irónia. - Ez az opció nem lenne költséghatékonyabb? - pötyögtem is be fürgén, persze akár az is lehetne, hogy a csodálatos arckönyvet használjuk ehelyett, de ez csak akkor jutott már eszembe, mikor a nagy lépcsőn letrappolás után, ami a pincéhez vezetett, visszafordultam tanáromhoz, mert én pár fokkal megelőztem, ahogy úgy vágtáztam le, mint valami ló, majd majdnem frászt kaptam. Csupán néztem, hogy a tőlem pár lépéssel távolabb közlekedő tanárom kezéből hogy ugrik ki a saját mobilja, végül aztán jött a következő lépésnél a csodálatos gól passz, ami engem úgy elvarázsolt, hogy csupán néztem a telefont, ahogy egyre távolodik, majd ahogy megéreztem vállamon a rám nehezedő súlyt, hát hogy fogalmazzak... Majdnem lefostam a bokám.
Így rémülten, berogyasztott térddel, meg derékszögben bezárt kezekkel próbáltam akadályozni a becsapódást, miközben a könyökeimet a derekamhoz szorítottam, nyakamat pedig behúztam. De szerencsénkre nem lett semmilyen baleset, csak lassan egy pulzus mérésre lenne szükségem, mert már a kémcső törgelés sem kifejezetten tetszett neki. Végül egyik kezemmel elengedve tettem lehetővé, hogy mindketten felegyenesedjünk, a közelebbivel továbbra is a vállába kapaszkodva néztem fel a szokásos nagyra nyílt szemeimmel. - Jól van? - szakadt ki belőlem egyszerre az összes értelem, ami pillanatnyilag megszállt. Ezután egy hét pihenőt kérek a sulidokitól, az egyszer biztos. Amúgy is, hogy lehet az, hogy én európia létemre ilyen törpe vagyok, míg ő a látszólag keleties vonásaival ilyen magas... Pedig mióta hallottam a mondást, hogy az esőtől megnő az ember... Azóta egy párszor már megfáztam a felesleges vizeskedések miatt. |
Eléggé feldobódtam, attól, hogy Scarletten látni lehetett, mennyire nincs ellenére a sziget elhagyása, még, ha rövid időre is.
Sok tanuló, de még tanár is fél innen elmenni. Szeretik, hogy ott bizonyos fokig kontrollálva vannak. Mások meg nagyon is hazamennének, vagy legalábbis el innen, minél messzebb, hogy szabadok legyenek. Mind két tábort meg tudom bizonyos fokig érteni. Rossz lehet, ha egy olyan erő van a kezedben, amivel világokat pusztíthatsz el, vagy csak egy embernek, esetleg önmagadnak tudsz ártani, elvégre irreleváns, hogy az előbbi, vagy utóbbi vonatkozik rád. Amíg ártani tudsz, úgy, hogy te csak segíteni akartál, vagy nem akartál semmit, addig félni fogsz önmagadtól, és az csak tovább ront az egészen. Legalábbis szerintem.
Aztán vannak olyan lelkületű emberek, akik nem bírják elviselni a bezártságot és azt, hogy nem tehetik kedvük szerint, amit csak akarnak. Náluk kicsit bizonytalanabb vagyok az empátiámat illetően. Hiszen nem mindenki jó, és sajnos itt is vannak olyanok, akiket nem véletlenül „száműztek” ide. De közben van, aki teljesen békés, nem is ártana soha senkinek, nem is tudna, viszont olya, mint egy kalitkába zárt magányos kis madárka. Mindig, amikor megtudom valakiről, hogy ilyen, egy kis utánajárás után, egy-egy napra igyekszem kivinni őket innen tanulmányi kirándulás felkiáltással. Egy kicsit félek, hogy egyszer megütöm miatta a bokámat, de nem tudok elmenni mellettük, mintha szemellenzőt viselnék, és csak azt látnám, ami közvetlenül a szemem láttára történik. Azt a fajta, viselkedést undorítónak tartottam és nem akartam magamtól hányni.
Hogy Scarlett hova sorolja magát, azt nem tudom. Lehet, hogy sehova. Minden esetre az energiái nagyon ragadósak voltak. Kicsit olyan volt, mint egy kiskutya, akit sétálni viszek. Izgatott, boldog és aranyos.
Ahogy sétáltunk a lépcsők és egyben a pince irányába, zsebre vágtam kezeimet, ám ebben a pillanatban meg is rezzent telefonom. Gyors csekkolás után láttam, hogy az Igazgató válaszolt. Azt írta, hogy mehetünk, de nagyon siessünk. Érthető a sürgetése, mivel délután még fakultációt is kell tartanom. A legtöbb pedagógus ezeket a plusz órákat nyűgnek tartotta, még, ha sosem vallotta volna be a diákjai számára. Én viszont nagyon élveztem őket. Sokkal kötetlenebb volt a hangulat, na meg a tananyag is, ami óriási pozitívum. Itt jutott idő nehezebb, de ezerszer érdekesebb dolgokra is és nem kellett megállni ötpercenként megmagyarázni újra, ami előbb elhangzott. Nem igazán bántam, vagy haragudtam, ha valaki nem értett meg mindent elsőre pöccre pontosan, és nagyon szívesen segítettem neki, de azért így könnyebb haladni, ami fontos azok számára, akik később tovább akarnak tanulni és szükségük van a kémiára hozzá.
Kissé elvesztem gondolataimban, és mikor vissza akartam csúsztatni zsebembe mobilomat, az kiesett kezemből, le lábfejemre, amivel viszont épp léptem egyet, így jó messzire rúgva a kütyüt. Hab a tortán, hogy ezzel párhuzamosan, talán a döbbenet hatására megbotlottam, és ha nem kapaszkodom meg, elesek. Amennyiben Scar (mert hát lehet, hogy nem) ott volt tőlem karnyújtásnyira, megkapaszkodtam vállában, ám lehet, hogy magammal is rántottam a földre. Ha nem volt ott, egyedül vágtam magam hasra a kövön. Kissé megilletődve ültem fel, és túrtam hajamba, miközben ciccentettem egyet.
|
Mikor kiderült, hogy semmi probléma nincs a nem létező és esetlegesen feltételezett óra alatt telefonnyomogatásommal, egészen fellélegeztem, azonban így utólag belegondolva tök fura volt az alap elképzelés. Elvégre nem egyszer volt olyan óra, ahol kifejezetten az volt a lényeg, hogy keressünk az adott tananyaghoz kapcsolódó cikkeket, vagy tudnivalókat, amik még jobban szélesíthetik a tudásunkat. De remélem megértette a tanár úr, hogy ez amolyan feltételen és tanult reflex volt, melyet előző kedves kollegái plántáltak belém, habár saját bőrömön még emiatt nem sikerült megtapasztalnom a haragjukat, de a jövőben is szeretném ezt az álláspontot fenttartani... A legdurvább eset az volt, mikor az egyik csoport társunk szándékosan kihangosítva hagyta a készülékét, ugyanis bármelyik pillanatban hivhatta az édesapja, hogy mi lett végül az édesanyjával és a még magzati állapotban lévő kisöccsével. Ugyanis az anyuka megcsúszott egy lépcsön, és elesett, úgy vitte el a mentő, és szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész osztály végig idegeskedte azt a negyed órát. A kimenetele a dolognak végül az lett, hogy a lányon kívül még három embert felfüggesztettek, a csajnak meg nagyjából sírva kellett kimenekülnie a teremből, mire a tanár igazgatóival kezdett el fenyegetőzni. Végül egy ötödik delikvens kapott is, mikor végig hallgatva a papolást arról, hogy "bezzeg az ő idejében nem zavarták, minden aprósággal a tanulást, hanem egy hozzátartozód ha el is hunyt csak délután tudtad meg", egyszerűen közölte vele, hogy habár biztos kurva szar lehetett, meg mi, örülne, ha visszatakarodna abba a korszakba, és nem lenne egy empátia hiányos szardarab. És ez volt a szépített verzió... Egyébként a finálé happy end lett, ugyanis a babának se lett baja, a felfüggesztéseket visszavonták, majd évvégén bontották is a "kedves" oktatóval a szerződést, és többet nem kellett látnunk.
Az invitáció elfogadása után, rögtön elkészült állapotban fel is pattantam fenekemről, és csak lazán szorítva táskám pántját figyeltem, hogy mit csinál a férfi, de szerencsére nem kezdett bele ő sem egy hosszú és értelmetlen készülődésre, holott csak egy kis kiruccanásra mentünk. Mondjuk nyilván ezeket a neten is be lehetett volna szerezni, de amilyen ellehetetlenített az idevaló bejutás, így ezerszer egyszerűbb volt pár órát beáldozni, mint várni a csodát, hogy majd talán jövőre meg is érkezik a csomagod... A legtöbben például ezeket úgy intézték, hogy egy látogatójuk hozta el a szükséges holmikat, amik ugye itt nem találhatóak meg, vagy úgy mint amire én is készülök, egy tanár kíséretében hagyták el az Akadémia területét. Persze gondolom, ha gebasz van és haza kell menned, akkor mondjuk nem fognak melléd rendelni egy egész kihelyezett testőrséget... Mármint inkább csak remélni merem.
Ami azt illeti, egyébként nem voltam híve ennek a tanárokkal való haverkodásnak, ahogy van olyan ex gimis tanárom, aki ugye azelőtt oktatott, hogy ide jöttem volna, és egyből felajánlotta, hogy nyugodtan tegezzem iskolán kívül, most pedig hogy nem vagyok diákja, akár mikor... Persze, meg egyek a szájából is, nem? Sokkal jobban szeretem megadni a tiszteletet, amivel megköszönöm az eddigi munkát, elvégre ő nekem valaki olyan, akire felnézek, nem aki a puszi pajtásom... Jó mondjuk anyámra is felnézek, meg nem is vagyunk puszi pajtások, még sincs köztünk megázódás, de akkor is, valahogy nehezen tudok hozzászokni... Pedig mások elvárnák, így inkább nagy ívből elkerülöm őket. robléma megoldás level Scar.
Szóval amúgy ez a haverkodós dolog, nem tudom, hogy mennyire illett a helyzetre, ami éppen lejátszódott, de ennél nem éreztem azt a kellemetlen emóciót, melytől idiótává válik a vigyorom, és legszívesebben fület-farkat behúzva menekülnék a helyzet elől, így csupán visszavigyorgtam oktatómra, egészen felcsigázva. A napokban nem volt meg ez a tipikus izgatott érzésem, és most egy kicsit badass-nek is éreztem magam, annak ellenére, hogy tönkretettem egy kéncsövet, amire ugye nem is vagyok büszke se, ráadásul teljesen szabály orientált az eljárás. Néha tényleg fura egy űrlénynek tartottam magam, de azt hiszem azzal, hogy az apró dolgoknak is tudtam örülni, és azokat is úgy tudtam várni, mint 17 karácsonyt egyszerre, egészen szerencsésnek mondható voltam, és végsősoron annyira nem is bántam.
Az üres folyosón baktatva egyébként hálát adtam, hogy már senkivel sem találkoztunk, és teljes csend honolt. Kifejezetten üdítő volt, hogy ezen a helyen is van olyan alkalom, amikor képes vagyok hallani a saját gondolataimat, mire önkéntelenül is Babassu tanár úrra esett pillantásom, aki épp a telefonján pötyögött sebesen. Neki valószínűleg mindig ilyen békés lehet minden, és valószínűleg ő azon sem húzhatja fel magát, hogy a telefonja az ezredik frissítés után ismét visszaállította a beállításokat, így újra visszahozva a képernyő megérintésekor felcsendülő idegeístő kis jelzést. Mindig az volt az első az összes telefonomnál, hogy azt abban a pillanatban letiltottam. Mikor aztán pillantásunk összeért, és kacsintott egyet, csupán egy erősen visszafogott vigyor jelent meg az arcomon, ahogy összeszorítottam ajkaimat... Tényleg nagyon fel tudtak dobni az ilyen spontán kiruccanások. |
Bírtam a pörgős, életvidám embereket. Saját magamat is annak tartottam, még ha ez nem is mindig jön át az szimpla szemlélők számára. Pedig, ha valaki, akkor én tényleg nem vagyok az az otthonülős fajta. Jó, nyilván koncertekre, meg bulikba nem nagyon járok, bizonyos okokból kifolyólag, de egy baráti sörözés, vagy egy hétvégi túrázás nálam mindig belefért. Meg tök őszintén, egy fotelbajnok átutazna egy totál másik kontinensre egy teljes évre, hogy szegénységben élő falvakba járjon minden nap segíteni? Vagy eljárna 2 naponta futni? Szerintem nem, mégis vannak, akik szerint nem vagyok elég aktív, és állandóan piszkálnak, hogy jó lenne, ha csinálnék én is valamit. Na, nekik üzenem, hogy kapják be.
Ahogy Scarlett felé haladtam, láttam arcán, hogy fél, nem fogja megköszönni, amit tőlem kap, de teljesen őszintén, engem tényleg nem zavart a telefon. Azt se tudom, mikor rakta a padba, meg úgy egyáltalán, én is folyton azt nyomkodom, ha tehetem. Ezért nem érzem, hogy bármi jogom lenne arra, hogy megszidjam őket. Ahogyan nem állok nekik papolni arról sem, hogy ne cigizzenek, és ne igyanak alkoholt, mert azok mennyire bad things és mennyire nem tesz jót a szervezetüknek, csak mérgeznek. Nem lennének túl hiteles mondatok egy heti két estét a kocsmában töltő, 14 éves kora óta láncdohányos tanár… diasorából.
Az is igaz, hogy nem vagyok túl büszke arra, hogy immáron tizenharmadik éve szívom azokat a kis nikotinos halálbombákat. És tuti fix, hogy tüdőrákban fogok meghalni, de ha szerencsém van, még hatvan éves korom előtt. Nem szeretnék megöregedni. Ez elég hülyén hangzik, de én tényleg félek az öregségtől és az azzal járó leépüléstől. Mind a szellemitől, mind a testitől. Nem bírnám elviselni azt a sok ráncot, sem azt, hogy mások segítségére szoruljak. Tudom, hogy ez elég szánalmas, és vannak akik minél tovább szeretnének élni, és örülni kéne, hogy h valaki hosszú életet élhet, de mégis milyen élet az, amikor már olyan szinten függsz más emberek jóakaratától, hogy ők cserélik alattad a pelenkát is, esetleg folyamatosan gépekre vagy kötve, hogy minél később távozz az élők sorából. Szerintem ez megalázóbb és rosszabb bárminél. A haláltól egyáltalán nem félek. Talán még örülnék is neki, mert nem kéne tovább elviselnem az érzelmi ingadozásaimat és azt, hogy ha valami nehézségbe ütközök, máris felemészti az agyamat a sötétség. Nem is értem, mások miért rettegnek tőle. Mennyire megnyugtató lehet már, hogy nincs több felelősség, nehézség, és fáradtság.
Nyilván nem lennék csak ezért suicide, de nem bánnám, ha egyszer csak belém csapódna egy meteor. És már megint jön egy OLYAN hét.
Az ilyen kis apróságok, mint Scar életvidám mosolya. Mikor nyúlt füzetemért, átadtam neki és vártam, hogy most mit talált ki hirtelen. Nagyot sóhajtva megráztam fejemet, majd bólintottam, jelezve, hogy feladom, nyert. Néhány nő annyira határozott tud lenni, hogy nem merek velük ellenkezni. Ő ilyen volt most. Ez egyébként nem rossz dolog, sőt, kifejezetten hasznos tud lenni időnként, ha mondjuk, egy ilyen személyiség támogatja a hátunkat, amikor keményfába vágjuk a fejszénket, de már a felénél megfutamodnánk legszívesebben. Nem véletlenül él az a sablon szöveg, hogy minden sikeres férfi háta mögött egy erős nő áll.
Mivel a lány már indulásra készen állt, gyorsan én is felkaptam asztalom fiókjából pénztárcámat és becsúsztattam farzsebembe, majd az ajtóhoz sétálva tartottam azt diákom számára, hogy menjen csak előre. Most már nem tudtam nem elmosolyodni rá. Ez alatt a pár perc alatt sokkal közelebbinek éreztem, mint előtte. Valahogy olyannak tűnt, mintha ezer éve ismerném, pedig nem emlékszem olyanra, hogy korábban beszélgettünk volna négyszemközt akár egyszer is.
Ha elhagytuk a termet kis távolságot tartva a lánytól sétáltam a folyosón. Szerencsére idő közben becsengettek, így nem voltak sokan a folyosón. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem kéne csak úgy, szó nélkül lelépni. Előkaptam mobilomat, majd elkezdtem egy üzenetet pötyögni bele az igazgatónak, hogy ne aggódjon, maximum egy órán belül visszatérünk, csak történt egy kis baleset a kémia laborban és szükség van a következő órán új felszerelésre. Közben oldalra sandítottam Scarlettre, aki ha összenézett velem, rákacsintottam. Az ilyesmi számomra nem a flörtölés része. Inkább felhívás arra, hogy nyugi, minden jó.
|
A könnyű zavarbaesés nem mindig a legjobb dolog, főleg ha az nem is egy romantikus pillanat, egy pajzán poén, vagy egy erős utalás, hanem valami olyasmi, ami minden nap megesik az emberrel. Jó a pajzán poénok is szerves részei az életemnek, de az most jelenleg lényegtelen, az a vicces rész, az oknélkül koncentrációra előtörő már teljesen más helyzet. Ez olyan egyszerűen elkerülhetetlen volt, míg a disznó tréfákhoz egyszerűen hozzászoktam sőt, annál jobb lett, minnél inkább rákontráztam, míg nem én lettem az, aki vörös lett. Ilyenkor egyébként tökéletesen meg is tudtam érteni, hogy mit kedvelnek annyira ebben a tevékenységben az emberek, ráadásul addiktív a dolog, és ahogy megízleled a zamatát rögtön többet akarsz, és aztán persze ha kellően - pozitív értelemben - kellemetlenül érzi már magát az áldozat, akkor jön az ördögi kacaj... Sose fogom megérteni, hogy ebben mi az élvezet, de az is szórakoztató, mikor te vagy a célkeresztben, ellenben ha ez összpontosítás közben következik be. Ráadásul néha annyira zavar az a tipikus tűszúrás szerű érzés az arccsontjaim közül, hogy egy végtelen paradoxonba is kerülök. Mert koncentrálnom kell, de attól jön a pirulás, mivel ez idegesít az összezavarodás, és emiatt nem megy az adott topikra való fókuszálás--- Tudom, egy egyszerre tragikus és kellemetlen. Másoknak meg persze akár szórakoztató is lehet. Nyílván később én is röhögök a helyzeteken, de amikor azon úszik el egy jó jegyem, mert nem jutott eszembe egy teljesen triviális válasz, akkor minden vagyok, csak szép, kedves, meg vidám nem. De csak egy hálátlanabb dolgot tudok annál, mikor azért baszod el az átlagod, mert szar a rövidtávúd, holott a cucc már a hosszútávúban van, de inkább ne is emlegessük inkább az egyetemi rémtörténeteket...
Ahogy az én ráeszmélésem nőtt, úgy a tanárom megdöbbenése is azzal arányosan fokozódott, amivel sajnos jelen esetben nem állt módomban foglalkozni, mert éreztem a szemeim előtt leperegni az életemet, meg főleg azt, hogy mit kapnék anyámtól, ha elveszíteném a kis drágát. És a szívizom görcsöt, ami elkapna, mikor világosság válik számomra, hogy pápá fontos emberek számá, pápá kapcsolattartás, pápá séta közbeni zenehallgatás, pápá bolond, unatkozás okán bekövetkezett csodálatos szelfik, és a sort a végtelenségig és tovább lehetne még sorolni, azt érintve, hogy már olyan jól hozzászoktam, addig, hogy mégis honnan keríteném elő azt a kismillió letöltött képet, amit fangörcsöléseim közepette töltöttem le egy-egy anime ledaralása alatt és után. Persze olyan eset is volt, amikor néhány tucattól meg is váltam, még frissen forrón, amikor pár befejezés olyanan cselekedetekre akartak ösztökélni, melyek egyszerre jelentették, hogy vehetek új laptopot, és hívhatom az ablakost...
Mikor végre a magasba lendíthettem a most oly fontos és megbecsült telefonomat, mint amilyen örömmel akkor sem tartottam nagyjából, mikor először a kezem ügyébe keveredett... Hát igen, már akkor is egy előző delikvenst sirattam, na de mindegy is. Szóval épp nagyban örömködtem, meg boldogkodtam, főleg ahogy megtapsolták csodálatos képességemet, amire most inkább nem is fecsérlem a szót, amikor eszembe ötlött, hogy mi van, ha tanárom valamelyest félreérti a helyzetet. Ugyanis ez még az óra megkezdése előtt került a padban, és nem a közepén vágtam be oda, így csupán kicsit kínos vigyorral engedtem le buksim felé magasodó felső végtagjaimat, ahogy felém közelített a frissen leírt mondandójára. Természetesen ahogy hozzá ért egy darabig próbáltam leolvasni arcáról jól előre az érzelmeit, hogy ne legyen olyan hideg zuhany, ha valami leszidás szerű lenne, amihez egyébként se vagyok tőle, meg úgy általában hozzászokva. De végül aztán gyorsan a laphoz fordultam, mielőtt még totál debil leszek, majd kétszeri olvasásra sikerült is felfognom, hogy nem mélységesen csalódott bennem és társai, mire rögtön fel is pattantam bőséges bólogatás közepette. - Persze - vágtam rá, szinte csípőből, majd telefonomat zsebem mélyére sülyesztve felkaptam egyik vállamra a táskámat, jelezve, hogy akár azonnal indulhatunk is, azonban valami eszembe jutott, így várakozóan a füzete felé nyújtottam kezem, várva az átadásra, vagy elutasításra. Majd végül ((nyílva fent tartom a nem lehetőségét xD)), vagy a sajátomba, vagy Babassu tanár úr füzetébe, de megjegyeztem - Ha véletlenül becsúszna a frissítésbe egy kémcső, akkor szeretném én állni - vigyorogtam rámenősen, jelezve, hogy nehezen vagyok lebeszélhető a tervemről, és akkor egy nyafogás áradattal kell szembenéznie a férfinek. |
Egészen aranyos kis reakciói voltak a lánynak. Ahogy behúzta a nyakát, meg amikor arca egy pipacs színével vetekedett jelelésem láttára. Szerettem, ha egy lánynak voltak rá jellemző viselkedés formái. Egyedivé teszi őket, ami sosem hátrány, mert csak könnyebb megjegyezni őket, ráadásul egy-egy mozdulat, grimasz, vagy szófordulat köré egész szép emlékfüzéreket lehet építeni. Gimiben volt nálunk egy lány, aki ha zavarban volt, felfújta az arcát, mint egy hörcsög, ha teletömi a száját magvakkal, vagy egy gömbhal, aki megijedt, és felfújta magát. Végül utóbbiról kapta becenevét, mert ilyenkor elég szúrós lett a nyelve is, de ettől volt egy egyéni bája.
Scarlettnek például a pirospozsgás arc volt az egyik jellemzője, néha még dolgozat közben is láttam, és rá kellett jönnöm, hogy ezek sikerültek mindig a legjobban neki. Következtetés: koncentrál. Nem mondom, hogy minden diákom, minden sajátosságát ismerem, de azért jó megfigyelőnek tartom magam.
Vártam egy kicsit, hagytam, hogy forogjanak a fogaskerek, mert volt egy sanda gyanúm, hogy ha annyira nem profi a jelnyelvből, de rá fog jönni magától, hogy mit mutattam. Kicsit megijedtem, amikor teáscsésze méretűre nyíltak szemei. Csak reménykedni mertem benne, hogy nem értette félre. Elég kellemetlen lenne, ha elterjedne, hogy szexuálisan zaklatom egy diákom, vagy, hogy obszcén dolgokat „vágok a fejéhez”. Nem hiányzik semmilyen félreértés. Egyszer volt már benne részem, amikor még kezdő tanár voltam, és egy lánynak, kicsit jobban felkeltettem az érdeklődését, mint szerettem volna, és hát… Rám mászott egy délután. Hogy őszinte legyek, bár próbáltam leállítani, nem volt teljesen ellenemre a dolog, hiszen egy nagyon csinos fiatalhölgyről volt szó. Én meg fiatal voltam, és kellett a pénz. Ja ezt nem ide. De nem történt semmi olyan. Ami szégyenemre, nem mondom, hogy rajtam múlt, ugyanis a lány barátnője benyitott a terembe. Mi meg épp csókolóztunk. Elég nagy balhé lett belőle később, ki akarták rúgni a lányt, mert mint kiderült, mindenkinek mesélte előtte, hogy ő már pedig meg fogja velem tenni, akkor is, ha ehhez ki kell kötöznie… Azért, miután ezt megtudtam, nem kicsit lepődtem meg. Mégis, inkább vállaltam én a felelősséget, és önként távoztam az iskolából, ha cserébe ő megúszhatja egy igazgatóival. Nem vagyok magamra büszke, de megtanultam a leckét, és már nagyon odafigyelek a viselkedésemre és, hogy véletlenül se gabajodjak össze egy diákommal. (Legalább is, ne úgy, hogy lebukhassunk…)
Mikor megindult padja felé, megnyugodtam, hogy nincs félreértés köztünk. Eléggé mulatságosan festett, ahogy eltűnt a pad mögött. Már sejtettem, hogy valamit itt hagyott, ez pedig megerősítést is nyert. Olyan boldogan, és diadalittasan emelte fel telefonját, mintha megnyerte volna az olimpiát, vagy egy Oscar-díjat, így muszáj volt megtapsolnom. Én sosem voltam az a fajta tanár, aki a pokol legmélyebb bugyrába kívánta az IKT eszközöket, és nem is haragudtam azért, ha órán nyomkodták a telefonjukat. Persze bizonyos határokon belül. Gyakran én magam kértem meg a tanulókat, hogy akinek van internet elérése, keressen rá egy izgalmas cikkre, vagy képletre, és olvassa fel. Szerintem sokkal fontosabb, hogy megtanulják, biztonságosan használni a kütyüket és az internetet, minthogy leszokjanak róla. Ők már, sőt már én sem az a generáció vagyunk, akiknek ez idegen. Ebbe nőttünk bele, főleg ők.
Hirtelen támadt egy „zseniális” ötletem, saját életem megkönnyítése végett, ha már Scar, úgyis megtalálta, amit keresett. Előkaptam noteszom, és elkezdtem bele körmölni. „Ha ráérsz, elkísérnél vásárolni? Elég sok mindent kell vennem, mert már úgyis fel kell frissíteni a labor eszköztárát.” Írtam, majd odasétáltam a kis vigyorkához és felé tartottam, miközben enyhén előre hajoltam, hogy arcunk egy magasságban legyen, úgy néztem szemeibe. Tulajdonképpen szerettem, hogy ez a lány ilyen élénk és jókedvű, gondoltam rám is átragaszthatna belőle ma egy picit.
|
Ha megkérdezné valaki, hogy mondjam el azt a tulajdonságomat, amit legjobban utálok magamban, de egyszerűen nem megy megváltoztatni a dolgon, akkor egészen biztosan a lustaságomat vágnám rá egyből. Elég kevés dolog volt, amit a múlt Scar híján a megfelelő mennyiségű érdeklődésnek és inspirációnak, csak úgy saját önszorgalomból megtett volna azért, csak szorgalmasan küzdött volna érte, puszta előrelátásból, hogy ennek a jelen Scar majd mennyire fog örülni, és amit persze a jelen Scar éppen ebből kifolyólag mindig ráhagyott a jövő Scarra, hogy majdcsak kezd vele valamit. És aztán soha semmit nem csinálok meg időben, csak gyomorgörccsel, hogy bazdmeg kifutok az időből. Mert természetesen ez az iskolai tanulásomra is nagyszerű hatással volt, mert ugye minek is kéne tanulni óráról órára, sokkal izgalmasabb, ha úgy szólítanak ki spontán felelni, hogy fing fogalmad nincs az anyagról, amit előzőleg vettetek. Mert amúgy eleve kurvára rajongtam a szóbeli feleletekért, bár ez leginkbb néhány kedves tanárnak köszönhető, aki hacsak egy kicsi bizonytalanságot rajt rajtad, akkor biztos bevisz a bozótosba, ahol aztán meg csak kapkodod a fejed, meg a tekinteted, hogy gondolsz valamire, de geci, ha nem lesz jó ez a buzi rögtön elkönyveli, hogy lószart nem tudsz, pedig csak arról van szó, hogy arra sincs időd, hogy végiggondold, hogy mit is szeretnél mondani. De a magolás az szar... Sose fogom megérteni azt a kedves nőszemélyt. Igazából, talán ezért szerettem ennyire a Tanár úr óráit. Mellette nem kellett, hogy attól fájjon a fejem, hogy gecc engem fog szólítani felelni... Túl könnyen kijátszható lett volna szegény, de eleve nem azzal volt elfoglalva, hogy baszogasson minket, legalábbis nekem nem az jött le, hogy elfelejtené, hogy nem csak az ő tantárgya létezik a világon. Bár ez az én hibám is, hogy a fizikával meggyűlik a bajom, sose voltam elég szorgalmas, hogy habár tudom, hogy bajom van vele, és nem megy elsőre, nem fektetek bele több energiát. De ha nem is érdekel, és nem szeretem, úgyse fogok foglalkozni vele, azzal a hozzáállással meg a tanár nem fog több tudásvágyat kicsikarni belőlem, hogy úgy gondolja, hogy a második szar osztályzat után, ha azt kijavítottam, akkor a továbbiakban is az észnélküli tanulás marad... De amúgy ezért nem tudok normálisan jelelni sem, általában megértettem, de válaszolni már nem ment olyan egyszerűen, akárcsak az összes többi idegennyelv, amivel csak eddigi életem folyamán találkoztam.
Borzalmasan ügyetlen jelelésem után, egy kicsit zavarban éreztem magam, és eszembe jutott az is, hogy mi van, ha valami obszcén kifejezést sikerült mutogatnom, ami rosszabb, mintha csak a középső ujjamat mutattam volna fel... Jézusom, inkább bele se gondolok, és reménykedek, hogy ennyire veszett ügy nem vagyok, de hamar be is bizonyosodott, hogy nem vagyok olyan értelmetlen, mint amilyennek egy pillanatra hittem magam. Komolyan, ha a férfi hallott volna, szerintem ő is érzékelhette volna, hogy mekkora kő gördült le mellkasomról, és tekintettel arra, hogy mennyire hozzá voltam már szokva ahhoz, hogy viszonylag kevés érzelmet oszt meg velünk, mint ami általában a keleti származású emberektől már meg is szoktam, kivételt képez persze Seok, jézusom az az ember bír pörögni, meg röhögni. Szóval ebből és a képességemből kifolyólag, hogy elég jól látok messzire, érzékeltem az óvatos mosolyt ajkai szélén, amire én is megbátorodtam arra, hogy elmosolyodjak, miközben meg vakartam nyakamat. Köszönésére csupán poénból pukedliztem egyet, mintha valami hatalmas tettet vittem volna véghez, épp ezért kicsit belül le is törtem. Mármint, ennek az alapvető emberi tettnek kéne minősülnie, nem kivételnek... Ettől most még rosszabbul éreztem magam, hogy ilyen szellős tudásom, pedig már egy pár hónapja tart a tanítás.
És persze ezen azzal sem sikerült javítani, hogy magára vállalta a felelősségét a károk finanszírozásának. Pedig tisztában voltam vele, hogy ezt ketten hoztuk össze, mert ha én nem csak berobbanok az ajtón, hanem úgy jelenek meg, mint bármelyik rendes, normális ember, akkor nem ejti el. Szóval valahogy én is hozzá szerettem volna járulni. Ekkor jött a hirtelen simogatás, amire csupán felugrottak a vállaim, és behúztam a nyakam, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt ellenemre a kellemes érzés... Szerettem ha birizgálják a hajam, így csak elmosolyodtam végül, ahogy visszaráztam tincseimet a helyükre. Annyira nem érdekelt a hajam egyébként, hogy hogy állt, meg így legalább elnyomtam a hidegrázásomat is... Igen, ha gáz, hanem fejem-nyakam-hátam buzergálásával simán elérhető, hogy végig fusson az a kellemes bizsergés a hátamon. De legalább libabőrős vagy ilyesmi nem lettem ennyitől, de néha azért megrázkódni sikerült. És ezalatt természetesen fel is söpört, amitől felhúztam alsó ajkamat a felsőre, kibigyesztve, és jelezve nemtetszésemet. Ennyit igazán rámbízhatott volna.
Mikor újra jelelni kezdett, egy kicsit elvörösödtem a koncentrációtól... Igen, én habarabb voltam vörös attól, hogy nagyon odafigyeltem valamire, mert nem szerettem én se ha ismételnem kell magan, így nem szerettem volna, ha másnak meg miattam kellene ezt tennie. Egy darabig még vörösködtem, hogy biztosra menjek, nem keverem-e össze a jeleket, majd ahogy fejben összeraktam egyből le is sápadtam. A kis incidens után teljesen ki is ment a fejemből, hogy miért is vágtattam vissza, és minek is kösztönhető, hogy eltört egy kémcső. Nagyra nyílt szemekkel bámultam tanáromra, majd remélve, hogy megérti, már körülbelül a padomnál is voltam, és tekintettel, hogy rendes betekintést nyerni csak úgy lehetett, ha becsattantam a helyemre, és a másik irányra eldőltem, ez esetben meg annyira érdekelt, hogy épp hogy festek, hogy tulajdonképp vízszintbe feküdve sikerült elhelyezkednem székemen... Majd ahogy meg is láttam a keresett eszközt, diadalittasan ültem föl, karjaimat a levegőbe csapva, az jobban tartva a készüléket - Igeeeen - nyögtem fel boldogan, majd ahogy ismét oktatómra esett pillantásom, csupán elnevettem magam. Hát az biztos, hogy mostmár nem engem tart a legjózanabb diákjának. |
Ha valami meg tudja melengetni egy tanár szívét, az az, amikor egy diákja valamilyen nemes gesztust intéz felé. Ez alatt nem a nyalizásra gondolok, azt senki sem szereti, max akinek nagyobb az egója a kelleténél. Ha meg kellene fogalmaznom, azt mondanám, hogy egy olyan tett, ami valamilyen személyes módon tud a pedagógushoz kapcsolódni, de nem lép át egy bizonyos határt. Egy siket tanár esetében, mint én, például az a legnagyobb dolog, amit egy tanuló tehet, hogy elkezdi megtanulni a jelnyelvet, vagy csak egy-két alapvető kifejezésnek utána néz. Ez nem azért esik jól, mert megkönnyíti a kommunikációt, hanem azért, mert tudom, hogy nem vagyok teljes közutálat tárgya, nem vagyok számukra egy gyorsan letudni való probléma.
Eddigi pályafutásom során, 8-10 olyan gyerekkel találkoztam, akikről tudom, hogy az én hatásomra kezdték el megtanulni, ezt az elsőre bonyolultnak tűnő nyelvet. Mindegyikük egytől-egyig mély benyomást tett rám, és van, akivel az óta is tartjuk a kapcsolatot e-maileken keresztül. Most érettségizik, és gyakran kér plusz segítséget, vagy e-learninget, skypeon keresztül. Én pedig örömmel segítek, mivel az illető állatorvos szeretne lenni, amihez még egy hosszú és rögös út fog vezetni.
Most Scarlett lett az x+1-dik. Ahogy megláttam mit csinál kezeivel belül elkezdtem mosolyogni, de előtte próbáltam felvenni egy komolyabb, tekintélyesebb arcomat. Legfeljebb szemeim csillogása lehetett árulkodó számára. Kisé mulatságos volt, hogy mennyire igyekszik artikulálni is, talán túlságosan is, de aranyosnak tartottam emiatt. Nem tudtam megállni, hogy ne köszönjem meg neki. Persze lehet, hogy nem miattam tudja ezt a jelet, de mégis jólesett. Tenyerem magamfelé fordítva emeltem államhoz és egy határozott, de lágy mozdulattal vittem tovább az ívet a lány irányába, majd kifelé fordítottam és mellkasomtól, ismét Scar felé nyújtottam azt a végén picit visszahúztam, majd ismét felé löktem egyet a levegőn. „Köszönöm, neked!” Szám sarka egészen halványan felfelé ívelt, de még mindig inkább egy sík ekg képre hajazott, mint mosolyra.
Ahogy előkapta füzetét, tudtam, hogy mit fog kérdezni, de azért elolvastam, biztos csak a halál lehet alapon. Miután megnéztem mit írt, csak megráztam fejemet, jelezve, hogy nem szükséges segítenie, elvégre én voltam ügyetlen. Közben kissé összetúrtam haját feje tetején. Nála ez ár amolyan szokás volt, amit az alapítványi iskolában vettem fel. Ott nem kötöttek minket olyan komoly szabályok, mint itt.
Gyorsan felkaptam a kisseprűt és lapátot a szemetes mellől és összesöpörtem a szilánkokat, majd egy könnyed mozdulattal a kukába borítottam mindet. Fejben azért elmorzsoltam egy könnycseppet, mert tudtam, hogy nekem kell majd megvenni megint őket.
Ezen rendkívül bonyolult művelet végrehajtása után ismét diákomra néztem és úgy döntöttem, kicsit tesztelem, mennyit is „beszél” az Én nyelvemen. Mutató és középső ujjaim kinyújtottam egymás mellett, mind két kezemen, többi ujjam, behajlítottam, így helyeztem jobb kezem bal fölé, majd emeltem mellmagasságba, s toltam kissé ki őket. Ezt követően balom leengedve, jobbomon, csak mutató ujjam volt egyenes, és így mutattam el magam előtt balra, mintha csak le akarnék valamit csapni. (Mondjuk, elég bénán festene, ha valamit tényleg így próbálnék leütni…) „Miben segíthetek?”
Ezután csak vártam karjaimat összefonva mellkasom előtt, és néztem a lányra, hogy ez még megvan-e neki, vagy elő kell vennem a kis noteszomat, amiben a többiekkel is kommunikálok. Ez az egyik leggyorsabb és leghatásosabb módja annak, hogyha valakivel négyszemközt vagyunk, és nem ismeri a jelnyelvet, annak, hogy megbeszéljük a kis dolgainkat. Ha jól számoltam ebbe az évben ez már a 20. erre szánt füzetem volt, de nem bántam, mert így legalább mindig vissza tudtam nézni, kivel mit beszéltem meg, és ők se tudták letagadni. Volt rá bizonyítékom, amivel előszeretettel éltem is.
|
Szélsebesen és gyorsan haladtam a folyosón, sűrűn kerülgetve az embereket, miközben sikerült ezt úgy tennem, hogy senkivel sem ütköztem, amit annak köszönhettem, hogy a képességem kérés nélkül aktivizálódva felerősítette jelenlétemet, ezzel segítve, hogy a szembejövők mind időben kapcsolhassanak, és kikerüljenek, vagy ha előttük suhantam el, akkor lefékezzenek. Így minden tényező kedvezett számomra, hogy a lehető leggyorsabban a teremhez érhessek, még ha ehhez véletlenül szabályt is szegtem, bár nem tudom, hogy mi a francot tudnának kezdeni akkor, ha rajtakapnának, hogy egy tulajdonképp passzív képességet, akkor mégis mit tennének, mert ugye ezt befolyásolni nem sűrűn tudom... Ez úgy van, és nem bánt engem, nem bánt mást, de kikapcsolni sem lehet, legalábbis az én tudomásomra ezt az infrmációt nem hozták, hogy van rá valamilyen mód, ugyanis csak úgy nekem csettintésre nem megy. De lenne akkor hálás lennék, ha szólnának, néha eléggé idegesítő tud lenni.
Persze eme csodálatos gondolatmenet mellett sűrűn fohászkodtam, hogy meglegyen a telefonom, és ne essen újabb baja, mint az előző kis éjszakai kiruccanás után, ami után szerzett egy új kis sérülést a régi karcolások mellé. Természetesen, mikor azt is megláttam, legszívesebben újból földhöz vágtam volna mérgemben, meg a hitetlenségemben, hogy ennyire balfasz vagyok, és nem igaz, hogy ez is csak velem történhet meg és társai káprázatos képzetek, amivel nem vagyok előrébb, cserében sokkal szarabb lesz a hangulatom. De inkább legyen most olyan karcos, hogy alig lássam mi van a képernyőn, csak legyen meg. Egy képernyő csere még mindig olcsóbb kiruccanás, mintha egy teljes hiányzó szerkezetet kellene pótolnom ugyebár.
Mikor bedurrantam a terem ajtajában, nem voltam felkészülve a meglepetésre, ami ott várt, főleg mivel épp azon voltam, hogy kifújjam magam a kis futkározásom után, amit a kicsiny szívecském nem díjjazott annyira, és ezt egy kicsit kellemetlen érzéssel igyekezett a tudtomra adni, ahogy kicsit küszködtem a légszomjjal, de mikor hirtelen megütötte ebben a pillanatban a fülemet egy idegen, és nem túl hangos kiáltás, akkor azt hiszem egy ütemet talán ki is hagyott a kis defekteske. A felkiáltást követően egy töréshangot is hallottam, mire már rögtön fordítottam is a fejem a hang irányában, felismerve, hogy az imént hallott hang kitől származhatott. Egy kicsit ledermedve figyeltem, a tanárt, nem igazán véve ki a részem a történések folyamának alakításában, miközben éreztem, hogy sír a lelkem. Hiszen a hangja meglepően kellemes volt, annak ellenére, hogy kicsit rekettes volt, mivel gondolom használni nem sokszor használta... Micsoda veszteség a világnak. Mondjuk ha ezt a kedves barátosném is hallhatta volna, biztosan nem keresne több kifogást, hogy rávesse magát, szóval szerencsésnek éreztem magam, addig, amíg nekem is le nem esett, hogy mi történt. Először csak a számelé kaptam a kezem, ahogy felfogtam, hogy egy alboratóriumi kellék ment kárba, hála nekem, azonban hamar rájöttem, hogy ezt sürgősen abba kellene hagynom, ugyanis ez nem volt a legszebb dolog egy sikettel szemben, így inkább ki is léptem az ajtó részleges takarásából, majd egyenesen szemben megállva próbáltam összekaparni azt a kezdetleges tudást, amit még kiskoromban összeszedtem, amikor új osztálytársunk lett, aki ugyan csak hallás sérült volt, de kezdetben ez épp elég volt arra, hogy a kommunikációt kizárja köztünk. Egészen addig, amíg a sikeres műtéte után, ami miatt eredetileg a városba költöztek, meg nem szűnt ez a törés. És így elfogyott a motivációm is... Most mit meg nem adnék, ha kitartóbb lettem volna, így csupán elég erőltetett arcmimikával, az ökölbe szorított jobb kezemmel a mellkasomon körözve közben: - Sajnálom - ejtettem ki hangosan, jól artikuláltan, habár a hang leginkább csak nekem nyújtott támpontot.
Közelebb lépkedtem végül oktatóm felé, hogy felmérhessem én is a kárt, amíg ő megszabadult a kesztyűjétől, miközben kezeimet a hátam mögött átfontam, kissé tanácstalanul ácsorogva előtte, mire eszembe jutott, hogy lehetnék illedelmesebb is, majd gyorsan a vállamon lógó táskába nyúltam, hogy előkerítsek egy épp feleslegesnek minősülő füzetet... A fizikára esett a választás... Vajon miért, majd már firkantottam is le kérdésemet, mely így állt: - Tudnék valamiben segíteni? |
Elméláztam, hogy vajon, mi lehet most a gyerekek a faluban. Mostanra már egészen megnőhettek, Talán még a kis Baoo is. Ő volt a legkisebb, de a legokosabb is. Igazi kis rosszaság volt. Elmosolyodtam. Amikor nem volt körülöttem senki, valahogy sokkal könnyebben ment. Nem volt bennem akkora feszültség. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy ha más is van rajtam kívül a helységben, akkor miért szorongok belül. Nem volt szomorú, sanyarú gyerekkorom, és még a fogyatékosságom ellenére se bántott senki. Kifejezetten jól kijöttem mindenkivel. Akkor miért?
Lehet, hogy csak szimplán ilyen a személyiségem, nem tudom. Annyira mondjuk soha nem zavart, hogy emiatt felkeressek egy pszichológust vagy valami, hiszen nem különösebben akadályozott meg az önmegvalósításban. Az is lehet, hogy még előnyömre várt, hiszen így elmondhatom (haha „mondhatom”), hogy ha nincs is sok barátom, de ők tényleg a barátaim. Szerintem ez az egyik legfontosabb dolog a világon. Persze azt is megértem, akinek elég, ha jó sok ember veszi körbe és úgy, ahogy de szeretik is, és ezáltal azt érzi, hogy sok törődést kap. Mondjuk én nem valószínű, hogy jól érezném magam. Magányos lennék.
Teljesen belemerültem a gondolataimba és a mosogatásba, így amikor megfordultam a hirtelen ajtón bezuhanó lánytól… bevallom, hogy megijedtem. Persze, ha nem vallanám be, akkor is egyértelmű lenne, ugyanis a kezemben lévő kémcsövekkel teli állványt is elejtettem. Lehet, hogy valami furcsa sikolyszerű hang is kijött a torkomon, de ebbe nem vagyok biztos, csak abban, hogy a levegő, rendkívüli gyorsasággal távozott a tüdőmből.
Miután felfogtam mi történt, gyors pillantást vetettem a lányra, Scarlett volt. Bizonyára itt hagyott valamit a padjában. Kedveltem ezt a lányt. Voltak anyagrészek, amikből nagyon jó volt, más viszont mintha nehézséget okozott volna számára. Mindenesetre szerintem, ha nagyon akarná, sokkal több mindent ki tudna magából hozni. Persze nem haragudtam, amiért nem érdeklődik vehemensen a kémia csodálatos világa iránt. Nem lehet mindenki annyira mániákus, mint én, és nyilván neki is megvan ami igazán érdekli, amit igazán szeret. Miután megállapítottam, hogy ő az, a lábaim előtt heverő törött üvegekre néztem, majd egy mély lélegzetvétel közben beletúrtam hajamba, lehunyva szemeimet.
Most vehetek újakat…
Miután magamban megállapítottam, hogy az előbbi fél másodperces viselkedésem igazán kínos és béna volt, belenéztem Scar szemébe, miközben arcomon a sajnálkozás jelei voltak felfedezhetőek. Nem tudtam, hogy ő is megijedt, vagy csak én, de azért tenyereimet összeérintve, kissé arcomhoz emelve őket néztem a lányra, reménykedve, hogy nem haragszik rám. Ujjbegyeim ajkaimat érték, és ekkor jöttem rá, hogy még mindig rajtam vannak a latexkesztyűk. Amikben előbb még mosogattam. És most a számhoz értek. Ha nem lett volna előttem egy lány, menten elsírom magam.
Villámsebességgel húztam le őket és dobtam a legközelebbi kukába. Undorító.
Miközben előkaptam köpenyem zsebéből a kézfertőtlenítő gélem és egy jó adagot a tenyerembe nyomtam, kérdően néztem diákomra, hogy vajon mi szél hozta, tudok-e segíteni valamiben.
|
A heti kőkemény két darab kémiám közül a másidokat is letudva, elégedetten és felszabadultan sóhajtottam fel, szépen komótosan pakolva össze a cuccomat, meg el magam után, azonban nem tehettem ezt olyan lustán, ahogy szoktam, ugyanis padtársam már erőteljesen nyaggatott, így buzdítva az indulásra engem. Nyögve indultam meg, ami nem a legnőiesebb tettem volt életem során, de annyira nem zavart, hogy ezen változtassak is, így csupán megszaporázott léptekkel csatlakoztam barátnőmhöz, aki időközben már el is hagyta a termet, megunva a várakozást, milyen kedves. Nem tehetek róla, hogy nekem ezután lyukas órám van, és a kötelezettségeim csökkenésének hála... Hát fogalmazzunk úgy, hogy a szorgalom hiányom és lustaságom azzal egyenes arányosan nőtt. Egyébként visszakanyarodva az előző órámra, nekem nem kifejezetten volt bajom a tantárggyal, barátnőmmel ellentétben, de közel nem álltam az expert kifejezéshez, ugyanis voltak olyan részek, amiket könnyen megértettem, meg felfogtam, és ahogy ebbe belelkesültem, mindig jött a következő órai tockos, hogy "háh mit erőlködsz, szar vagy ehhez"... És akkor tökre elment a kedvem, mert lévén, hogy nem voltam az a világi pedál kategória, így nem is könyököltem órákat a könyvek felett, épp ezért szerettem a matematikát, mert azt most vagy érted vagy nem, azt megtanulni úgy se sűrűn fogod. Apropó amúgy pedálság, emlékszem az előző sulimban évvégén meg félévkor a csupa jeles vagy nagyon nagy pélójú emberkék mindig ilyen kis fakönyvecskét kaptak, amiven volt egy kis kivágott hely, ahová egy pedált illesztettek, azokat hívtuk pedálmedálnak, majd később a tulajdonosokra is átragadt a név. De egyenlőre ilyesmit itt még nem tapasztaltam, és főleg nem magamon.
Éppen nagyban bólogattam a panaszkodását hallva a kedves padtársamnak, próbálva kihalászni táskám mélyére keveredett fülesemet, hogy megint mennyire semmi értelme volt a mai kémiának, mire csak megállapítottam, hogy még szerencse, hogy azért ennyire csehül nem állok a tárgyból és nem azért ülök be főként az órákra, hogy elmerengjek mennyire helyes is a mi kedves Babassu tanár urunk, habár a véleményt magam is osztottam, de csak ezért nem választottam volna ezt a tárgyat. Mikor végre sikerült megkaparintanom, amire már oly régóta vágytam, csupán egy diadalittas mosoly költözött arcomra, hogy aztán gyorsan le is dermedjen onnan, ahogy a zsebemre téve kezem, nem tudtam kitapintani telefonomat... Valószínűleg el is sápadhattam, ugyanis társaságom rögtön érdeklődött, hogy mégis mi lelt engem, mire nehézkesen préseltem ki a szavakat magamból, a továbbra is arcomra fagyott béna mosollyal, mire csak annyit kaptam, hogy hát ő el fog késni, ha most elkísér, amivel nem lett volna bajom, ha nem olyan hangsúllyal jelenti ki, amilyennel tette. De végül csak legyintve egyet iramodtam meg az ellenkező irányban, vissza a kémia labor felé, elvégre napestig el lehetett volna civakodni, hogy ez mégis kinek a hibája, de engem jobban érdekelt, hogy egyáltalán ott van-e a teremben.
Az ajtóig futólépésben közlekedtem, majd odaérve, körülbelül majdnem beestem azon, kicsit jobban lihegve az átlagosnál, amiről gyanítottam, hogy a pulzusom megőrülése tehet, ami ebben az esetben még azzal is boost.olva volt, hogy az ideg kikapott, ha arra gondoltam, hogy nem a padomban van a mobil, mert akkor ötletem sincs hol kereshetném, ugyanis ide is zenét hallgatva érkeztem még, mármint ha jól emlékszem. Egyszer nem teszem be instant a zsebemben szünet alatt, és ez van belőle, és ne basszon meg az ideg. |
Mindenki egyszerre pattant fel a padjából és vette az irányt az ajtó felé, amint meghallotta a csengőt. Tudták, hogy nem haragszom az ilyesmiért, és nem vagyok az a típus, aki azt vallja, hogy a csengő a tanárnak szól. Nem, mindig is azt gondoltam, hogy a csengő mindenkinek szól, és azt jelzi, hogy lejárt a rendelkezésemre álló idő. Ennyi, én se szeretek tovább dolgozni, mint ameddig a munkaidőm tart, ahogy mások sem, akkor milyen jogon is várhatnánk ezt el a tanulóktól? Ráadásul, ebből tudtam én is, hogy lejárt a 45 perc. Persze volt idő, amikor megpróbálták kihasználni, hogy nem hallok, és hamarabb akartak lelépni, azonban megtanulták: ahogyan elvárom, hogy pontban órakezdésre itt legyenek, ugyan annyira elvárom azt is, hogy azt a háromnegyed órát kibírják, trükközések nélkül. Főleg, hogy mindig van a csuklómon egy óra, amire rá szoktam nézni. Nem gondolom, hogy én vagyok a világ legszigorúbb tanára, de vannak dolgok, amikben nem viccelünk, és mindennél jobban utálom, ha valaki nem becsületes, ezt pedig olyan mértékű büntetéssel szoktam megtorolni, amekkora a vétség volt. Ha például valaki puskázott, azt egyből kiszúrtam, de nem vettem el a dolgozatát, csak figyeltem, hogy hányszor néz a puskába és annyi feladatnak a megoldását kihúztam. Ha valaki igazolatlanul lógott, vagy aludt az órán, kutató munkát kellett végezzen abból az anyagrészből. Ugyanakkor jutalmazni is szeretem azt, aki keményen dolgozik. No nem jegyekkel (kivéve, ha önszorgalomból nézett valaminek utána), hanem egy csokival, gyümölccsel, attól függően, mit szeretett az a személy. Korrekt embernek tartom magamat.
Az egyetlen, amire még nem sikerült ránevelnem az ifjúságot, hogy rendezetten hagyják el a termet és a kémiai felszerelést, szépen, tisztán, elmosva tegyék vissza a helyére. Ez valamiért mindig rám maradt, mint ezúttal is. Előre láttam, hogy megint a teljes szünetem azzal fog eltelni, hogy kémcsöveket és kiöntőpoharakat mosogatok. Megtehettem volna, hogy nem nyalom tisztára minden óra után a termet, de amikor csak eszembe jutott, hogy abban a koszban kell majd tanítanom, kirázott a hideg. Egyszerűen a rosszullét kerülgetett tőle.
Szépen végigmentem a padoknál, és elkezdtem összegyűjteni az eszközöket egy dobozba, de csak és kizárólag latexkesztyűben értem hozzájuk, majd oda vittem a tanári asztalnál lévő mosogatóhoz és neki álltam elsikálni őket. Nem tudom, miért nem teszik meg soha… Pedig már vagy kismilliószor kivetítettem a táblára. Szerintem nincs olyan ppt-m ami ne azzal kezdődne, hogy „Legyetek szívesek, rendet rakni magatok után!”
Talán az segítene, ha beszereznék, pár zacskót, és mindenkinek egyesével becsomagolnám, a használt dolgait és következő órán a kezükbe nyomnám, hogy ha csak nem mossák el maguknak, vegyszeres petricsészével és keverőpálcával kell órán dolgozniuk, de felelősséget nem vállalok, ha az új anyagokkal keveredve valami mérgező gáz keletkezne….
Sóhajtottam egy nagyot, majd egy fél percre abbahagyva a mosogatást, a pultra tenyerelem szemeimmel a plafont pásztázva. Úgy se lennék képes ilyesmire, túlságosan félteném őket. Az egy dolog, hogy én olyan anyagot adnék, amiből nem lenne baleset, de ki tudja, ők még mit tennének bele. Mondjuk ettől amúgy is minden gyakorlati órán félek, így amit csak lehet, elzárok előlük. Nem szeretnék balesetet és azt, hogy kirúgjanak.
Folytattam a takarítást és a már tiszta kémcsöveket egy állványra helyeztem, szépen egymás mellé, fejjel lefelé, hogy egy csepp víz se maradhasson bennük, nehogy bevízkövesedjenek.
|
[41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
