|
Témaindító hozzászólás
|
2018.07.03. 22:26 - |
Michael Nevermore & Sofia Scarlett Upton |
[27-8] [7-1]
 Nem tudom azt mondani, hogy hiú vagyok, és sokat számít a külső számomra, hiszen csak felveszem, ami nekem tetszik. AZ, hogy ezek valami hihetetlen módon összeillenek, és jól néznek ki… hát jó ízlésem van. Mondjuk volt rá egy pár száz év, hogy ezen jó tulajdonságom kialakuljon. Emlékszem, amikor a trapéz nadrágok, meg a neon színek voltak divatban. Attól egyenesen rosszul voltam, és ha olyan embert kaptam, aki ötezer kilométerről is rikított, annak nem túl kedves módon, de pokollá tettem a halálát és elcicóztam a lelkével. Tudjátok, úgy „finomabb”.
Az pedig megint valami isteni csoda (hahaha, értitek…), hogy finoman szólva sem vagyok egy bányabéka teremtés, sőt. Apának ezt az egyetlen jó vonását, még az öcsém is örökölte, épp csak a mi világunkban extrém különlegesnek számító hajszín nem jellemzi. Pedig mennyire imádnám vörösen a kis törpét.
- Ugye tudod, hogy ez nem nagyon hat meg?- vigyorogtam megvillantva hegyes metszőfogaimat.
- De, azért érdekelne, hogy mi a mondat második fele… - hajoltam egészen közel, orrunkat csak milliméterek választották el egymástól, úgy meredtem a szürkés-zöldes-kékes szempárba. Sose tudtam eldönteni, hogy hova is kéne pontosan sorolni. Fényviszonytól és kedvétől függően, mindig másnak látszott. Néha egészen sötét volt, máskor meg világos. Egyszerűen elbűvölt, hogy már csak ebből is meg tudtam állapítani, most épp jó, vagy rossz a kedve és az alapján igazítani magamat, hogy mennyire szeretném, ha dühös lenne, vagy nevetne. Néha voltak olyan elvetemült gondolataim, amikor szomorúnak láttam, hogy szeretném mosolyogni, nevetni látni és azt, hogy ez miattam legyen. Végül persze mindig felbosszantottam, de így legalább elfelejthette a korábbi problémáit. Talán egy kicsit Saolra emlékeztetett. Mondjuk, nem tudom, hogy melyik pontja. Mert sem külsőre, sem belsőre, sem kisugárzásra. Csak a rám tett hatása.
- Igen, ez még mindig egy fájdalmas seb a büszkeségemen. De, még helyre hozhatjuk, ha gondolod. – Először az ég felé néztem elgondolkodóan, majd mire a második mondat is elhagyta ajkaimat, egyik kezem derekára csúszott, míg másik combján haladt felfelé én pedig elővettem a legsármosabb pillantásomat. Persze tudtam, hogy mi lesz a végeredmény, így nem is reménykedtem. A legtöbb nőre elég volt ránéznem és már rohantak is önként az ágyamba. De nem ő. Az is sok időbe telt, mire először láthattam ruha nélkül… Azt pedig még nekem sem engedte. Valami hülye szüzességi fogadalom, hogy csak annak adja magát oda, akivel később le tudja élni az egész életét. én pedig nem hittem ezekben a dolgokban. Egyrészről azért, mert nem hiszek az igaz, örökké tartó szerelemben, az előbb, vagy utóbb eltűnik, jobb esetben átalakul ragaszkodássá, rosszabb esetben pedig csak elhidegülnek a felek és akkor jön az, hogy mindenki csal mindenkit, mindenkivel. Másrészt ott van az is, hogy ő ember, én meg halálisten. van köztünk röpke 244 év. Ő az én világomban még csak egy két éves emberi gyerek szintjén lenne. Emiatt még pedofilnak is érezhetném magam, csak saaajnos, nem érzem. Mármint, a teste és tudata fejlett, én nem rontottam meg, mert nem hagyta magát és különben is, itt már majdnem nagykorú.
- Mert imádom az arcot, amit ilyenkor vágsz. Ráadásul legalább hozzám érsz. Mostanában, még egy ölelést se szoktam kapni. Nem mintha, nagyon hiányozna, de akkor is. – sóhajtottam lemondóan. Nem voltam egy érzelgős típus, de a testi érintkezést igényeltem, még akkor is, ha nem mondtam ki, vagy tagadtam. Lehet, hogy emiatt fordult meg minden este más lány a szobámban. Mondjuk, ezt én sem hiszem el, de jól hangzik.
- Másik fiú? Szóval vannak még rajtam kívül olyanok, akik ráhajtanak a fiú lányokra? – nem akartam bevallani előtte, de azért zavart, hogy más srácok iránt is érdeklődik. Főleg Is. Komolyan, miért pont a süket? Jóképű, ezt én is elismerem, de öreg Sofihoz… A birtoklási vágyam kezdett túllépni az egészséges kategórián, de igyekeztem nem kimutatni nem tetszésem a hercegnő előtt. Én egy higgadt, kimért és büszke férfi vagyok…
- Emlékeztetnélek, hogy veled ellentétben én végig tudtam kísérni a fényképezőgépek és kamerák kialakulását, így lehet, hogy értek annyit hozzájuk, mint te. – húztam félre számat. Nem gondoltam, hogy profi lennék és tudtam, hogy csak poénkodik, de én meg szerettem a sértődöttet játszani előtte.
Sajnos eddig mindig hatástalan volt, minden ilyen próbálkozásom, átlátott rajtam, így már csak, mint egy régi szokás kezeltem az ilyen játszadozásainkat. Eddig még sosem sikerült elérnie, hogy megsértődjek. Ahogyan másoknak sem. Nem tudták meghatni piciny lelkemet az engem ért „sértések”, mint az olajjal borított aszfaltról az esőcseppek, úgy peregtek le rólam. Elvégre, nálam nem nagyon találkoztam még romlottabb almával. Biztos van, ezt nem vitatom, de én még nem futottam vele össze.
- Aha, tudod, mikor hiszem el. – méregettem gyanakvóan a lányt, majd az árusítós megszólalására csak elnevettem magamat.
- Nem is rossz az ötlet, de akkor kérek részesedést! Elvégre egy nem mindennapi modell vagyok. Igazi tehetség. – dőltem neki a fa törzsének, miközben egyik lábam leengedtem a talajra, másikat pedig felhúztam, hogy támaszt nyújtson könyökömnek, miközben ujjaim végigsiklottak borostás arcomon. Persze nem gondoltam teljesen komolyan. Nem vagyok jó fotó alany – na, nem a külsőm miatt –nem bírnék olyan hülye, kicsavart pózokban megmaradni és nem szeretem a művi, beállításokat sem.
- Ez egy gyenge próbálkozás volt, egy gyenge lánytól. – böktem meg arcát, miközben egy félmosoly jelent meg ajkaimon.
- De, jó, legyen! – feleltem, majd fölpattantam és lecsatolva övemről, felé nyújtottam egy kisebb metszőollót, amit ha elvet tőlem, már ragadtam is meg a pad mögött heverő lombvágót.
- Hol szeretnél fotózni? Ott kezdünk, hogy biztosan csini legyen a kedvedért. – öltöttem ki rá nyelvemet, valami olyasmi válaszra számítva, hogy még nem tudja, vagy, hogy ahol elkapja az ihlet, magyarul az egész kert lehetséges helyszín, így ha tényleg mindent szeretnék puccba vágni neki (szó szerint), akkor bizony igyekeznem kell. De hát a művészetért mindent. Nem? |
Nem is teljesen emlékszem már az első beszélgetésemre Mich-el, ahogy az sincs meg igazán, mégis mikor kezdünk el flörtölni egymással. Talán egyszerre történt a kettő, vagy csak fokozatosan történt az egész, tulajdonképpen fogalmam sincs, de már nem is lesz, tekintettel, hogy komoly elveim vannak azzal kapcsolatban, hogy a nosztalgia vasút hova vezetne, főleg ha együtt kezdenénk el elmélkedni, hogy hogy s mint volt. Két leggyakoribb kimenetele volt ennek. Vagy veszekedés, sértődés és a gyógyuló félben lévő sebek feltépése lett a vége, vagy újra egymásra találtak a párok, dúlt a románc meg miegymás és ebből következik az újabb állásfoglalásom. Ha szakítasz valakivel, és úgy alakulnának a dolgok, hogy ismét járni kezdenek akkor abból vagy egy örökké valóságig elhúzódó se veled se nélküled kapcsolat lesz, és állandóan egymáshoz vergődnek majd vissza, míg világ a világ, vagy csak kurva nagy nehézségek árán szoknak le végleg egymásról. Na márpedig én ebből egyiket sem kértem, pláne nem, hogy habár tudtommal ő jobban "ráért", mint én, nekem nem volt annyi időm a csiki-csukizással baszni a fajtámat. Egyébként így, hogy belegondolok, csak a tudat is sokban elősegítette a döntésemet, a viszonyunkat illetőleg, hogy valószínűleg nem csak annyival idősebb tőlem, mint amennyi meglátszik, és ez egy kicsit kétségbe ejtett... Meg még egy pár dolog, de azokról inkább ne is ejtsünk szót, habár elég fontosak, de ami kellemetlen, azt hagyjuk is inkább a faszba. De egyébként is, jobban szerettem ezt a haveri már majdhogynem testvéri viszonyt, amiről ugye nekem fogalmam nincs, de ha el kellene képzelnem, valami hasonló viszony villanna fel lelki szemeim előtt.
- Ha csak ijesztő lennél... - néztem rá érzelem mentes arccal, hogy a csodás fapofámról le ne olvashassa az oda tartozó, de ki nem mondott szavakat, amik úgyis némi szóváltást eredményeznének, amibe nem kívántam belemenni. Egyébként nem túl dicsérő megjegyzést akartam első felindulásból tenni a külsejére, de sajnos akár hogy is tagadnám, nem volt és nincs is rossz ízlésem, szóval inkább megkíméltem magam egy adag beégetéstől, ment az nekem egyedül is, vegyük csak példának azt, hogy nem csak eldobtam a telefonom, de sikerült a tanáromat is felhívnom. De legalább sikerült a tudtára adnom, hogy nem csak ő tud bénázni, megy az másnak is.
- Sosem engedtem még le igazán a védelmem egy férfi miatt sem - közöltem magabiztosan, félig felvont szemöldökkel. Elvégre vele szemben is voltam elég határozott, hogy nem engedtem annál tovább, mint ami nekem belefért. Szóval ebbe nem nagyon tudna belekötni, így csak oldalra pillantottam, kiszúrva egy tőlünk nem messze sétáló könnyed alakot. - De egy lányért leengedném - mondtam szentimentális fejjel, ahogy ráharaptam alsó ajkamba, csupán szemem sarkából figyelve távolodását ideiglenes "társaságunknak". Majd mikor eltűnt a láthatárról, csupán mintha mi sem történt volna fordultam vissza a sráchoz, felhúzott vállakkal, végül csak elröhögtem magam. Ha belőlem kijön az álbiszex, akkor ott kő kövön nem maradt.
Drámázást csupán egy unott fejjel jutalmaztam, ahogy oldalra biccentett fejjel hallgattam szövegelését. - Miért kell folyton kiprovokálnod az ütést, valahányszor találkozunk? - kérdeztem vissza fáradtan. - Szívet meg csak ne emlegess, az enyém majdnem megállt - vágtam rá mondanivalójának második felére felháborodottan az én verziómat, ahogy összefontam magam előtt karomat durcásan, figyelve a hátradőléstől előbukkanó hasfelületet, hogy hova kéne bevinni egy jó irányzott bökést. Arra is ilyen jól szokott reagálni. De inkább nem piszkáltam tovább, ha már színjátszáshoz lett volna keresek valakit, aki tehetségesebb nála, vagy minimum nem játssza túl az agyát.
Mikor aztán felcsüccsent és valamiféle fürkészésre emlékeztető kifejezéssel a képén vizsgálgatott, csupán nagyra nyitottam a szemeimet, hirtelen oldalra fordítva fejem, úgy vizsgálva tovább az előttem ülőt, várva, hogy vagy megosztja velem ami eszébe jutott, vagy elneveti magát a csirkére emlékeztető pozitúrámon. Kérdésére először meghökkentem, végül csak egy leszegett fejes sejtelmes mosollyal válaszoltam. - Meg egy másik fiúhoz is - vágtam ki magamat elégedett és lesajnáló vigyorral ajkaimon, elvégre adjunk annak a látszólagos féltékenységi rohamnak. A hülyegyerek is mit csinál, ha be akar hugyozni? Olajat önt a tűzre, habár azt még mindig nem értettem, hogy a piromániának mi köze van a felfázáshoz, meg a sűrűn vizeléshez, de reméltem, hogy most azért itt helyben nem fogok magam alá piszkítani a megpiszkált kedélyek miatt.
A macskás témára azonban már jobban megcsappant a kedvem, és csupán egy olyan csodálatos arckifejezéssel ajándékoztam meg, mely abból állt, hogy alsó ajkamat kibiggyesztve húztam azt a felső felé, hogy eltakarva azt kicsit nyelvöltős hatást nyerjen, majd a szemöldökeimet össze vonva, a nózim rendezése nélkül húztam fel az orromat. - A kép és videó készítést csak hagyd meg nekem - folytattam tovább a neheztelést, mintha bármikor is rosszul érezte volna magát emiatt Mich, vagy ne röhögte volna el magát, amitől persze nem ment nekem is tovább az a grimasz, hanem én is csak elmosolyodtam.
- Segíteni - biccentettem határozottan neki, mintha ezzel most bármivel is előrébb kerültünk volna attól, ahogy az előbb volt a helyzetállás. Nem is értem, hogy amúgy min lepődött meg ennyire, elvégre tudja nagyon jól, hogy lételemem a spontaneitás, igaz ezt a kiruccanást már reggel óta terveztem. Tehát végül is őt is értesíthettem volna terveimről, de most már kár ezen gondolkodni, nem?
- Dehogyis, távol álljék tőlem - feleltem direkt jól elhúzott szótagokkal, adva az ártatlant. Túl jól ismert ahhoz, hogy ne tudja rólam, hogy simán belekalkuláltam a tájképek mellé egy-két róla készült portrét is. De most mit csináljak, ha a kamera él, hal érte, és egyébként is szívesebben kaptam lencsevére olyasmit, ami nélkülözte a mesterkéltséget, vagy a természetellenességet. Sosem pózolt, és a képek is habár néha beállított hatást keltettek, mindössze egy szerencsés pillanat védjegyei lehettek, és nekem ez sokkal többet számított, mint amikor felvették az emberek a tipikus műmosolyt, amit szinte messziről fel lehetett ismerni. - Nyugi már, ha árusítani kezdtem volna, arról már tudnál - nyugtatgattam, felröhögve az ötleten. Amúgy gyanítom, hogy könnyű pénzkeresési módszer lenne, és a fanjai máris kevésbé feltűnően utálkoznának felettem.
- Ha a tieid elbírják nekem is menni fog - feleltem összefont karjaim mögött, ahogy hetykén megálltam előtte, hagyva, hogy had tapperolja meg élje ki gyerekességét addig, amíg el nem rontom az előbbi mondatommal kedvét.
|
Mióta ismerem Sofit, azóta szeretem szívni a vérét. És ez nem az, mint általában, hogy bunkóbb vagyok, mint az ősemberek ütő szerszáma, hanem olyan, szeretnék vele kicsit kitolni és megnézni a reakcióját, de amúgy kifejezetten bírom típusú. Ez lehetett az oka annak, hogy irdatlanul felnevettem mikor megijedt és még a telefon is kiesett a kezéből, vagy inkább eldobta.
- Ennyire ijesztő volnék?- kérdeztem vigyorogva, miközben elvettem a telefont (ha engedte persze) és arcomhoz emelve, egyik sarkát homlokomhoz érintettem. Imádtam azt a pillantást, amit kaptam. Ilyenkor volt a legszebb, talán pont ezt „szerettem” benne „régen”, felizgatott. És mindenkinek kell egy fétis.
- Vagy csak szimplán elkalandoztál és ennyire leengedted a védelmed? Mondjuk egy férfi miatt… - ráncoltam össze enyhén szemöldökeimet, és mosolyom már csak halványan látszott, ám abban a kis görbében is megbújt egy kis gúnyosság. Láttam, amit láttam, az én drágaságos csillámporom egy másik férfit hívott, és ha véletlen is volt, akkor is eléggé fönt helyezkedhetett el a chat listán, vagyis nem ré még beszéltek, tehááát, vagy fontos neki, vagy fontos neki. Más lehetőséget nem igazán látok.
A gyomrosra összegörnyedtem, majd elengedve Sofit, hasamhoz szorítottam kezeimet, miközben eltávolodtam tőle annyira, hogy lábaimat fel tudjam húzni törökülésbe a padon.
- Miért kell folyton megütnöd, valahányszor találkozunk? Tudod, ez nagyon fáj a szívemnek. – kezdtem egy amatőr színjátszó ripacsságát is túlszárnyaló haláltusába, miközben hátradőltem, így fejem már egészen lelógott, hajam pedig a pázsitot súrolta. Ideje lenne vágatni.
Telefonröptetős mondatára már ismét egyenesben voltam. Mármint függőleges egyenesben, nem vízszintesben. Fölhúztam egyik szemöldökömet és úgy néztem a lányt. A jelek szerint mozgalmas napja volt, ami rólam nem volt elmondható. Bár ezt az óta így érzem, amióta kitiltottak otthonról és nem kaptam új megbízásokat. Pedig én imádtam dolgozni. Minden nap pörögtek az események, főleg amikor egyszerre 3-4 személyre is oda kellett figyelnem. Na meg az a mámorító, eufórikus pillanat, amikor a lélek utolsó millimétere is kiszakad a porhüvelyből. Az. Na, az hiányzik.
- Ennek van bármi köze Isanahoz? – sosem kerteltem, nem volt nekem való. Ha valamit tudni akartam, megkérdeztem közvetlenül, nem szerettem fölösleges köröket futni. Ha valaki megsértődik egy kérdésen, kijelentésen, akkor is megfog, ha huszonöt barokkos körmondat segítségével tesszük fel neki/ közöljük vele. Akkor meg, minek tépjem a számat? Tök fölösleges.
- Ezek szerint fel kell egyszer vennem videóra, ahogy a macskáddal/ról beszélsz. – sóhajtottam vigyorogva, miközben szemeimet lehunyva túrtam hajamba. Valóban emlékeztem egy alkalomra, amikor olyan szinten összeveszett az anyukájával, hogy a végén már sírt és tőlem szokatlan módon, de én voltam az, aki megvigasztalta. Emlékszem, hogy egyszerre volt jó és rossz látni azt, ahogyan sír. Lényemből fakadóan élvezettel töltött el mások szenvedése, de közben volt már akkor is annyira fontos, hogy ne akarjam látni, hogy más miatt hullanak a könnyei. Az persze más, ha miattam, az büszkeséggel tudott eltölteni. Ám ez bánatomra, de nem történt meg. Úgy sikerült egymástól elválnunk, hogy egyikünk sem sérült. Mármint, engem szimplán nem tudott megrázni, legfeljebb az, hogy kivételesen nem én dobtam a csajt, és látszólag ő is jól elvolt. Aztán, ki tudja, hogy amikor senki nem látta, mit engedett a felszínre, és önmagában, mélyen belül, hogy érezte magát.
Gondolatmenetemből Sofia hercegnő csilingelő hangocskája billentett ki.
- Segíteni? – néztem rá értetlenül. Nem rémlett, hogy megbeszéltünk volna bármit is, aztán lehet, hogy én vagyok fogyatékos, gyök kettes IQ-val. Lepillantottam arra a csuda gépére, ami nélkül még sosem láttam és amire anno egy kicsit talán még féltékeny is voltam, hogy több időt tölt az ÉN barátnőmmel, mint jómagam.
- Oh. De ugye nem akarsz megint sutyiban lefényképezni? – emeltem meg mind két szemöldököm, arcomat pedig enyhén beszívtam, miközben az ég felé emeltem az orrom, szemeim pedig résnyire záródtak. Nem szerettem, ha fotóznak. Azt tudtam magamról, hogy külsőleg (és szerintem belsőleg sem) nincs mit szégyellnem, de mégis zavart. Biztos azért, mert mióta az akadémián vagyok, rengeteg hülye kis miss tini picsa kezdett értem rajongani, és egyszerűen levakarhatatlanok. Gyakran már a hányinger kerülget, amikor meghallom a nyávogó hangjukat, ahogy a nevemen szólítanak és hiába vágok válogatott sértéseket a fejükhöz, annyi eszük sincs, mint egy marék tyúkszarnak, így nem fogják fel, hogy offolom őket a faszba.
- Ha nekem jöttél segíteni… akkor mi lenne, ha a metszés lenne az ma, amibe beszállsz? Azt talán a te gyenge kis karjaid is bírni fogják. - jelentettem ki pókerarccal, miközben bicepszét kezdtem nyomkodni, vizsgálgatni. Rossz vagyok, de élvezem. Cukkolni őt a fénypontja a mai napnak.
|
Elmerengve forgattam a csuklópántomat jobbomon, miközben elmém teljesen üressé vált, ahogy lábam pedig a zene ütemére kezdett el járni. Ezt a fajta láb mozgást egyébként addig tudtam fokozni, amíg odáig nem fajult a dolog, hogy másnap simán olyan izomlázra keltem, hogy majd lefostam tőle a bokám, igen ilyen nőiesen, és igyekeztem inkább bármi más testrészemen járni, mint az említett tagon. Egyébként az olyan alkalmakkor mindig eltervezem, hogy megtanulok kézen járni, aztán mikor végigveszem, hogy mennyi szöszölésbe kerülne, jó gyorsan el is vetem az ötletet. Ki a franc gondolná, hogy ahhoz olyan kurva erősnek kéne lenni. Én meg mivel az nem sűrűn voltam, és nem is nagyon terveztem ezen változtatni így maradt a kellemes szitkozódás és könnymorzsolás minden fájdalmas lépés után. Végül kezem feljebb kúszott, majd feltűrve felsőm ujját a könyököm felé a tetoválásaimat kezdtem el piszkálni. Habár szemmel nem túl észrevehetőek voltak, kitapintani könnyen kilehetett sérüléseimet, amit a képességemmel való első szembesülés közben sikerült elszenvednem. Kissé felkavaró volta visszaemlékezés, így csupán összepréselt ajkakkal rántottam vissza az anyagot, hogy fedje bőrömet, miközben elfordítottam tekintetemet, innen nézve nem csöppet volt durván találó a becenevem. Majd inkább elővéve telefonomat, hogy meglessem mennyire feleslegesen várok itt a csodára, vettem észre, hogy küldtek muníciót a szórakoztatásomra. Csak sóhajtozva és óvatos mosollyal néztem végig Cukim kínszenvedéseit. Imádtam, mikor ennyire idióta volt. Ezt követően csak visszaléptem a beszélgetésből, és azon agyaltam, hogy ráírok már a jómadárra, aki miatt kievett a fene ide ilyen napsütésbe, azonban megakadt a tekintetem egy egészen friss beszélgetésen. Nem is töprengtem hát, és megnyitottam, most már teljesen átérezve a nem rég elhangzott érvelést emellett, hogy mennyivel jobb ha maradandó...
Azonban ebben a pillanatban egy borzasztóan kellemetlen és rémisztő érzés fogott el, így rögtön össze is rezzentem, ahogy elkerekedtek szemeim. Az i-re pedig az tette fel a pontot, hogy megéreztem vállaimra nehezedni egy kar súlyát, majd ahogy meg is jelent a tettes, nekem nem is kellett több, hogy mobilom kicsúszva kezem közül, elhajítsam azt a kurva anyjába, de még reptében kiszúrtam, hogy sikerült rányomnom a csodálatos videóhívás gombocskára. Nagyjából azonnal vetődtem is utána, majd már lesápadva láttam, hogy kinyomott. - Basszameg - feleltem összes életérzésemet a történésekhez. Kíváncsi voltam, hogy vajon ezután mégis milyen szinten fog hibbantnak gondolni tanárom, és csak erősen, fehérlő ujjakkal markolászva agyaltam a lehetőségeimen. Például visszaírjak most, továbbra is zavarva mikor órát tart, aminek fingom nincs mikor lesz vége, mert ugye miért kéne ilyeneket tudnom, és itt erősen utáltam saját lusta énmet, vagy tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, és az pont olyan cink lesz, ha majd szemtől szemben kérdez rá.
Kérdésére csak instant felé kaptam a fejem, vissza csapva magam normális ülésbe. Egy darabig szemeztem vele, remélve, hogy felfogja, hogy most jelenleg egy pillanat érte el azt, ami máskor minimum két mondatába telik, és máris a plafonon voltam, még úgyis, hogy a szabad ég alatt ücsörögtünk. A puszijára azonban már nem tudtam nem reagálni, így csak visszakézből gyomron vágtam. - Egy hét leforgása alatt másodszorra repül a telefonom és ma már egy ilyet végig is kellett néznem... - végül aztán elharaptam mondanivalóm végét, és inkább egy mély levegővel próbáltam úrrá lenni elszabadult indulataimon. Egyébként apropó mobil eregetés, azt az éjben surranó sráccal azóta sem sikerült összefutnom, ráadásul még a nevét is basztam megkérdezni... Mindegy, azt hiszem ezt már el kell engedni.
A macskám említésére egyébként hirtelen el is engedtem minden rossz érzésemet, és boldogan fordultam vissza a háttérképemhez, sűrűn hálát adva, hogy végül is nem váltottam be "fenyegetőzésem" és hagytam úgy, ahogy eredetileg is volt. A képen egyébként egy óriási pupillájú kicsinyített változata volt az én pufi szépségemnek, aki természetesen nem el volt hizlalva, csak akkorára megnőtt, mint némelyik kandúr, és csoda szép volt. - Először is, ennyire még én sem cifrázom túl ennyire a becézgetést, másodszor pedig hallottál már minket veszekedni - röhögtem fel rá, emlékeztetve arra a kínos szituációra, mikor telefonon keresztül üvöltött én meg flegmáztam. Jah, és a legjobb az volt, amikor a végén sírva fakadtam, nahát igen... Sajnos jóval érzékenyebb voltam, mint szerettem volna lenni, és tulajdonképpen nagyjából bármi képes volt megérinteni, maximum ha érzelmileg számomra távol álló személy volt a közelemben, akkor könnyen tudtam tartani magam. De olyan előtt, aki jól ismer...
Majd végül megunva ezt a meccsezgetést, meg értelmetlen szájtépést beavattam pompás tervembe. - Egyébként Neked jöttem segíteni - villantottam fel rá a száz dolláros mosolyt, miközben megkocogtattam a nyakamban lógó fényképezőgépem oldalát, hogy véletlenül se kerülhesse el a figyelmét. Ismert már annyira, hogy olyan elcsépelt szokásoknak adózzak, mint például, hogy a jó fotós nem csak a pillanatot örökíti meg, hanem a folyamat részesévé válik. Szóval én többnyire nem csak kimentem lőni pár képet a mezőre, hogy most de fasza lesz, hanem például ha búzatáblákhoz szottyant kedvem, akkor azon a héten biztosan valami kis növényt csíráztattam pohárban meg vizes vattán, aztán tudja a bront, hogy miért, de ez engem lelki megelégedéssel töltött el.
|
Még emlékszem az első napra, amikor beléptem az akadémia kapuin. Egyáltalán nem értettem, hogy miért is alkalmaznak itt engem, mint kertész. Végzettségem sincs hozzá, ráadásul nem épp arról híres a fajtám, hogy tisztelnénk és szeretnénk az életet, arról meg pláne nem, hogy óvnánk azt. Végig azon agyaltam az első hónapokban, hogy biztos megesett rajtam a szívük, mikor megkérdezték, hogy miért pont engem kellene választaniuk, én meg rávágtam, hogy semmi jó okuk nincs rá, viszont van itt valaki, akit szeretnék megvédeni. Azokon a fejeken a mai napig röhögök, amit akkor vágtak. Simán elmentek volna egy Munch festménynek. Valószínűleg nem gyakran hallanak olyat, hogy egy alapvetően életek kioltására teremtetett lény óvni szeretne bármit, vagy bárkit is. Ezután összesúgtak egymás között és egyértelművé vált, hogy már van egy sejtésük afelől, hogy nem véletlenül jött hozzájuk két Nevermore is, viszonylag rövid időn belül.
Az is megfordult a fejemben, hogy féltek tőlem, mivel egyértelműen száműzött vagyok. Ezt jelzi jobb fülem mögött is a jel, amely a bőrömbe égett és ami, ha kevesebb, mint egy méter van köztem és egy másik shinigami között, elkezd izzani, óriási fájdalmat magával hozva. Elég nagy szívás ez nekem. Rengetegszer gondoltam már bele, hogy ha valaha lebuknék Saol előtt, akkor mit tennék. Valószínűleg nem bírnám ki és szorosan magamhoz ölelném, és nem engedném el, jó sokáig. Kicsit olyan már, mintha egy plátói szerelem lenne csupán. Vágyom a közelség, a jelenléte iránt, hogy beszélhessek vele, minden aggodalom nélkül, hogy magam mellett tudhassam, és soha ne kelljen eleresztenem, még ha belepusztulok is. Talán emiatt, az érzelem miatt vagyok képtelen normális kapcsolat kialakítására. A leghosszabb is csak 1 hónapot élt meg. Vagy annyit se. Mondjuk ott, nem én dobtam a másikat, és ez egy kis csorbát is ejtett a büszkeségemen, de szerencsére a csaj van annyira több mint okés, hogy végül ne kívánjam a halálát.
Ma kicsit tovább elhúzódtak, egy nem várt délutáni alvás miatt a teendőim, így épp a fák lombkoronáját metszettem, amikor megpillantottam valamit a fűben. Valamit, ami kicsi volt, csipogott és nyújtogatta fölfelé iszonyat vékony nyakacskáját, tágra nyílt csőrökkel. Levettem füleimről fejhallgatómat, amit munka közben sosem voltam képes szobámban hagyni, mert zene nélkül bele is őrültem volna a monotonitásba. (Nem, a lelkek másvilágra juttatása, nem egynemű, és nem unalmas, mindig vicces az emberek reakciója, amikor végre megpillantanak és még sose volt kettő egyforma. Kifejezetten élvezetes előadásokat szoktak nyújtani, általában csak egy doboz popcorn hiányzik, ám az már tőlem is bunkóság lenne. Bár egyszer azért vittem magammal…)
Leguggoltam a parányi fiókához, óvatosan markomba vettem, majd felegyenesedve kezdtem keresni a fölénk magasuló fán a fészket, amiből kieshetett. Nem telt sok időbe, mire megtaláltam, így egy határozott, de elegáns szökkenéssel már fenn is teremtem a lombkorona legmagasabb ágán és visszahelyeztem a kicsikét, a melegséget és biztonságot adó otthonába, amit a szülei láthatóan nagy odaadással szőttek neki. testemet megkönnyítve ültem le az ágra és úgy figyeltem egy darabig. Tulajdonképpen irigyeltem. Nem voltak kötelességei, nem kellett félnie, törődtek vele és csak annyi dolga volt a világon, hogy él.
- Nem vagy tisztában azzal, hogy mekkora mázlista vagy. - simogattam meg ujjbeggyel az időközben elszunnyadó kicsike kobakját, óvatosan.
Ahogy így elmélázva figyeltem a kis lényt észrevettem egy ismerős alakot leülni az alattunk elhelyezkedő padra. Oh, hát ez egész jó mókának tűnik.
Egy éles, gonosz mosoly futott végig arcomon és miközben kivettem fülbevalómat, aminek köszönhetően látható voltam mások számára is, leereszkedtem a talajra közvetlenül a lány elé.
- Miss Sofia a legbátrabb lány, aki faképnél mert hagyni az utolsó előtti pillanatban. – vigyorogtam rá, annak tudatában, hogy se lát, se hall jelenleg, de ez így jó. Nekem. Neki már lehet, hogy nem. Bár igazából egészen jól kijöttünk, ahhoz képest, hogy mik történtek köztünk.
Még megvártam, hogy megnézze a videókat a bugyuta macskájáról és válaszoljon, majd mögé kerülve fújtam lágy szellőt fülébe, épp hogy ne érjek hozzá ajkaimmal. Ezt követően pedig lehuppantam mellé az üllő alkalmatosságra és átkarolva őt egyik kezemmel visszahelyeztem piercingemet a fülembe, hogy ismét teljes, látható valómban csodálhasson az én imádnivaló kis exem.
- Hogy vagy mindig, Tündérvirágszálam? – mosolyogtam rá, majd jobb kezemmel magamhoz húztam arcát, hüvelykujjam ajkára helyezve, majd egy cuppanós puszit nyomtam rá.
- Már megint anyáddal veszekedsz a dögöd… bocsánat, édes kis puszedli bogyó cicukádról? – kérdeztem érdeklődve, enyhe gunyorral hangomban. Sosem voltam egy nagy macskás, szerintem álszentek. Olyanok, mint én. Ja, nem, én még arra se veszem a fáradtságot, hogy álszent legyek. Lehet, ezért zavar, hogy ők mennyivel több energiát fektetnek bele. Egyébként nem volt semmi bajom Sofi állatkájával, talán még a róla mutatott képek meg videók alapján meg is „kedveltem”, de imádtam ezzel húzni a csajszi agyát.
|
Egy elég eseménydús nap után elégedetten szusszanva foglaltam helyet egy nagyobbacska fa árnyékos tövében, a kedvenc padomon. Álltalában csak akkor nem esett erre az ülőalkalmatosságra választásom, ha ide sütött a nap, vagy egyéb finomságok... Igen, a lehető legjobban kerültem a napfényt, gyűlöltem lebarnulni, így engem a nyári hőségben is gyakran lehetett látni hosszú farmerban szaladgálni. A strandokat meg egész egyszerűen úgy oldottam meg, hogy ismét árnyékos helyre telepedve ha a cuccunknál ültünk is "sötét" volt, valamint ha arra is vetemedtem, hogy a medencékben hűsöljek, akkor biztosan napernyő alatt kuksoltam. Mindenkinek van valami személyes fóbiája, nekem a napbarnított bőr az, de legalább nem drogozok meg agyalok azon, hogy hogyan tegyem el magam láb alól. Szóval ennyit azt hiszem még ennyi kis "komiszságot" igazán megengedhettem magamnak. Persze ilyenkor rögtön azzal jöttek, hogy dehát a fiúk a szép bőrű lányokat szeretik, engem meg ugye nem kell félteni, hogy megvédjem magam. Szóval rögtön kéznél volt a "Miért talán nem szép a bőröm?" aztán mivel erre nyílván nem fogják rávágni, hogy ja, totál ronda, így még csak félvállról hozzátettem azt is mindig, hogy "akinek amiatt nem tetszem, hogy nem erősködök, hogy egy fasza bőrrákot összeszedjen, azért nem is kár". És ilyenkor anyám is teljes mellszélességgel támogatott, kitörve belőle a világ összes feminizmusa, amit magában tartogat. Igazából ilyenkor jövök rá ténylegesen, hogy miért is nincs nevelő apám, vagy miért nem élt meg egy kapcsolata sem félévnél többet. Rendben, esély egyenlőség, meg lófasz rizzsel, kirántott asztalfiók bárányfelhővel, de azért én szívesebben ücsörögnék otthon, vezetném a háztartást, meg foglalkoznék a gyerekeimmel, mint egésznap a kollégák vagy a főnök kínjait hallgassam. Bár lehet hogy ez nálam leginkább azért alakult ki így, mert gyűlöltem, hogy többnyire egyedül voltam otthon, és a bébisitteremet többet láttam, mint a saját anyámat. Na meg nem mellesleg engem inkább a homeoffice munkavállalás vonzott az írással, fényképezéssel meg festéssel, amihez sok minden nem igazán volt szükséges a kreativitáson meg tehetségen kívül. Aztán majd kiderülne, hogy éhen döglök, vagy el tudom tartani magam.
Egy enyhe szellő simított végig a tájon, majd hozzám érve megcsiklandozta arcom, hajamat használva eszközeként. Csak elmosolyodtam az érzésre, majd lustán elnyújtóztam a lócán, kissé megemelve lábaimat, kezemet pedig a fejem fölé emelve roppantottam ki könyököm. Ha tényleg szedhetném azt a gyógyszert, amit majd Babassu tanár úr készít nekem, akkor ez az apró ki mellékhatás nagyon nem fog hiányozni. Talán akkor már egy fekvőtámaszra is képes leszek, amit egyébként gyomorforgás közepette inkább félbeszakítok a törésre emlékeztető hangok hallatán, melyet porcaim a jelenleg szedett készítmény egyik mellékhatása idézett elő. A térdeimről meg ne is beszéljünk, hogy szokott kinézni a gugolások után... Nem is poénból meg lógásból van felmentésem testnevelésből.
Végül aztán, mivel az időérzékem is fenomenális, a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem mennyi az idő, mikor észrevettem, hogy van pár olvasatlan üzenetem. Csak kérdőtekintettel oldottam fel a kijelzőt, kíváncsian várva, hogy mégis kinek hiányzom ennyire. Mondjuk ha belegondolok, hogy nem rég szünet volt, akár bármelyik barátnőmre is tippelhettem volna, azonban ezesetben édesanyám volt az, aki nem bírt magával. Csak felvont szemöldökkel nyitottam meg a beszélgetést, ahogy előre döltem ültömben, térdeimen támaszkodva bámulva mobilomat. Két videóval ajándékozott meg, meg egy kis magyarázó szöveggel, melyben csak annyi állt, hogy "Nézd a minap milyen idióta volt a macskád". Ezután vegyes érzelmekkel görgettem az említett felvételekhez, mert tudtam, hogy a héten állatorvoshoz vitte, ivartalanítani. Nem szerettem, mikor betegnek láttam, vagy csak olyan kis elesettnek. Az én szépségem mindig taplaesett, ügyes kis akrobata volt, aki szabad idejében versenyszerűen hozta rá a frászt anyámra a kisebb nagyobb rágcsálókkal, amiktől megszabadította a környező házakat. Tehát valamelyest megértettem, hogy mire fel a kárörvendő hangsúly, alapból nem kedvelték annyira egymást, de ide sajnos nem hozhattam magammal, még akkor sem, ha kaptam volna engedélyt. Elvégre már túl idős volt ahhoz, hogy új területet keressen és állítson fel magának. Az első képsoron egyébként anyám fürdőző lábát figyelhettem meg, egy hatalmas habtenger közepette... Persze, bezzeg én ne pazaroljam, ah mit meg nem adtam volna, ha az idétlen zuhanyzók egyikét is egy csodás kádra cserélhettem volna... Már majdnem el is kezdtem a gondolatra csorgatni a nyálam, ahogy eszembe jutott milyen is az, mikor a nyakam is ellep a forró víz, mhm, mikor betévedt a képbe a gyönyörűséges cirmosom, majd felugorva a kád szélére addig jógázott ott, míg a vízben nem landolt. Szóval akkor még egyben van a kis bestia. Persze én annyira nem mulattam jót, mint amennyire felnevetett drága gondviselőm, amire instant le is tekertem a hangerőt, úgy üvöltött a fülesem. - Nem hogy inkább magadra vetnél, amiért nem zártad be az ajtót - küldtem nem túl fincsa szájízzel, a macskámat védelmezve. Utálja, hogy ezt vagy azt megmerészel tenni az a kis öntörvényű idióta, de annyit nem tenne, hogy megfegyelmezné, vagy bármi... Áh minek azt. |
Michael Nevermore & Sofia Scarlett Upton |
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
