 Mindig is megbabonázónak találtam a vizet, a tengert. Volt benne valami mágikus, ami magához vonzott. Talán, az, hogy tele van élettel, ami ugyan nem mindig látszik, ha csak a felszínt nézzük, de ha mélyebbre merülünk benne, akkor nyüzsgő halrajok és színpompás korallok világa fogad. Legalábbis a könyvekben ezt olvastam, meg láttam, és az emberek is ezt mesélték. Én magam azonban még sosem vetettem magam a habok közé, de még csak a lábam legkisebb ujjával sem érintettem soha, a hatalmas víztömeget. Úgy gondoltam, csak beszennyezném. Meg aztán a csodálat mellé egy gyomortépő félelem is társult, hiszen amennyi energiát és életerőt tud adni, némely élőlényeknek, annál sokkal többet megfoszt ezektől és ekkor jövünk mi a képbe. Nekem szerencsém volt, sosem kellett egy fuldokló, vagy hajótörött, esetleg cápatámadást szenvedő emberhez kimennem terepre, hogy aztán kihúzzam belőle a testébe kapaszkodó maradék lélekcsomót is. Azonban sokat meséltek nekem róla a társaim, rendszerint a legrosszabb rémálomnak leírva a haldokló számára, és valóban. Amikor elmész egy kellemes nyaralásra, hogy kikapcsolódj, nem arra fogsz számítani, hogy az lesz életed utolsó néhány órája.
Levettem cipőimet, amiket kezembe fogva sétáltam végig a parton, talpamat mélyen a homokba süllyesztve, hogy az apró szemcsék átjárhassák lábujjközeimet, miközben a vizet és a halványuló napot fürkészem. Valamiért a legtöbben gyűlölik, ha a homok a legapróbb zugokba is bejut a lábfejükön, de én imádtam. Intenzív volt, és éreztem, hogy létezem, vagyok, és most mások is így gondolják rólam, hiszen rajtam van a karkötő.
Nem tudnám már megszámolni, hogy mióta az akadémián vagyok, hányszor jöttem ki a partra. Valószínűleg egyszerűbb lenne azokat a napokat összeszedni, amikor nem. És mégis, hiába játszottam el a gondolattal, minden egyes alkalommal, hogy akkor én most, bátor és kemény leszek, bemerészkedem a vízbe, legalább bokáig, vagy, hogy egy egészen kicsikét nedves legyen a talpam, sosem tettem meg végül. A félelem nagyobb volt. Azt hiszem, nem igazán létezhet nálam szánalmasabb teremtés az egész univerzumban. Hiszen, semmi bajom nem lenne, meghalni nem tudok, és ha hirtelen elkapna egy óriáskalmár, vagy valami emberevő szörny, akkor is felépülnék egy héten belül. Max lenne néhány extra hegem, de a fájdalom nem lenne olyan rossz. Mármint, az első „emberi napomhoz” képest. Ott is inkább a lelki része volt megterhelő. Amiben csak az a vicces, hogy a suliban, mindig azt, mondták, nekünk nincs lelkünk, így nem is érezhetünk. Én mégis érzek. Elég sok mindent, ami azt illeti. Biztos defektes vagyok, és ez valami örökletes fogyatékosság a mi világunkban, mint itt, a treacher collins szindróma. Csak tőlem nem elvett a természet, hanem pluszba adott. És bár, én szerencsésnek érzem magam emiatt, ott, ahonnan én jövök, ezt inkább nyűgként és óriási problémaként kezelték.
Mindig ilyeneken agyaltam. Nem volt olyan nap, hogy ne marcangoltam volna a saját elmémet hasonlókkal, pedig már jó párszor megfogadtam, hogy végre megtanulom, szeretni és elfogadni magamat és pozitívabban állok majd mindenhez. Ebben sokat segít ez a hely. Az akadémia, a sziget, és az itteniek is. Na, nem mindenki… Meg ez a tengerpart. Jó kiszellőztetni az űrt a fejemben.
Miközben elmerengve sétáltam, egyszer csak egy férfi alakjára lettem figyelmes a távolban. Kicsit közelebb sétáltam, ám egyszer csak megálltam és azon kezdtem agyalni, hogy vajon mi történne, ha most odamennék hozzá. Vajon megzavarnám? Lehet, hogy ő is a problémái elől menekült ki ide? Vagy nem baj, ha odamegyek? Párszor már láttam távolról, de sosem beszéltünk. Tétován lépdeltem egyik lábamról a másikra, egyhelyben, miközben alsó ajkamat enyhén beharapva filóztam. Pont most döntötted el, hogy nem elszel, egy kis nyuszi kuki! Saol! Menj oda, hozzá! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
