|
Témaindító hozzászólás
|
2017.07.25. 23:26 - |
Oscar Rickard & Tara Markov |
[17-1]
 Furcsáltam egyszerű mosolygását a lényegében teljesen őszinte védekezésemen, és nem tudtam hozá tenni. Mármint arra a két esetre voltam felkészülve, hogy vagy felhúzza az orrát, és bunkónak bélyegez meg, vagy mit tudom én, vagy mint egy igazi cinkostárs legalább kuncog rajta. Na már most, vagy valamiben sántikált Tara, vagy pedig ilyen szinten nem értek az emberekhez, és valójában ez is egy teljesen szokványos reagálás volt a részéről. Remélem nem kifejezetten lepek meg senkit sem azzal, ha az utóbbit tartom valószínűbbnek. Ha valamiben sántikálna a lány, akkor nem kedveskedne, vagy csak azt akarja, hogy lekötelezettnek érezzem vele szemben magam. Minél többet töprengek az ilyen marhaságokon, annál több energiámat használom fel feleslegesen, szóval jó lenne végre leállítanom magam...
Végül válaszát követően részemről ismét csak egy váll rántás jött, meglepően illedelmes és választékos viselkedést tanúsítva vele szemben. Lassan ott fogok tartani, hogy akár már mehetnék fejest ugrani a vízbe, ugyanis elég jól bemelegítettem hozzá karjaimat. Kár hogy nem rajongok különösebben az úszásért, vagy az egyéb vizeskedős dolgokhoz. Talán nem fog senkit sem meglepetésként érni, hogy nem tervezek szinkronúszói hivatásra adni szerencsétlen fejemet... Nem tudom milyen marhaságot találhatnék még ki a mai nap, ami feltétlenül hiányzik az életemből.
A bemutatkozást követően a lánynak nyújtott jobbomat hamar visszaszereztem a csapdának tűnő óvatos szorításból, hogy aztán nyúzott tagomat, ami a legtöbb sérelmet elszenvedte a mai nap során, mint például böktösés, ránzatás, most meg még ez a lekezelés... Nahát, nem tartott sokáig, míg kibírtam, hogy ne kommunikáljak, mármint a muszájon kívül. Végülis faképnél hagyhattam volna már, nem? Valószínűleg a hatodikérzékként emlegetett édesség receptorom hagyta magát, hogy kicsit tovább időzzek a lány társaságában a megszokottnál.
A csengő hangjára csak nehézkesen felemeltem a folyosó plafonjához szerelt kis bosszantóra... Mert ez egy bosszantó volt, ami csak úgy rikácsolt, erőteljesen sürgetve minden diákot, hogy jobb ha megindulnak az órájuk helyszíne felé, különben lesznek gondok. Mázli, hogy mára én letudtam minden kötelezettségemet, így nyugodtan magamra pazarolhattam azt az időt, amit elvileg értelmes dolgokkal kellett volna töltenem, mint például a készülés a soron következő napon lefolyó tantárgyakra, vagy gondolkodni, hogy mit kezdek majd azzal a projekttel, amit két hét múlva be kéne nyújtanom... Azt hiszem megyek és alszok egyet rá ismét a könyvtárban, hátha álmomban megszáll valami ihlet, de inkább az esőben battyogás mellett tettem le a voksom.
- Szívás - biccentettem egyet a lány kijelentésével, ezzel jelezve felé, hogy vettem az adást, így neki nem ajánlottam fel a bandukolást, egy kicsit örülve, hogy így alakult. Távozására én is csak intettem neki... Nehogy már én pazaroljam azt a sok pofázást, ami a tarsolyomban volt, hogy akár egy 'csővázra' is fussa tőlem, mondjuk egy egyszerű 'szia' még mindig rövidebb volt, de az olyan snassz... Így hát végül én is sarkon fordultam, és elnyújtott, de lassú léptekkel vettem célba a külvilágot.
[ Lezárt kör ] |
 Ha hercegnő vagy, nem fenékig tejfel az élet, mint ahogy azt a rózsaszín, habos–babos mesék hirdetik. Be van táblázva minden perced, olyan helyekre kell menned, ahova nem akarsz és nem viselkedhetsz akárhogy. Beletartozik ebbe a kis ördögi körbe, hogy jó pofát kell vágnod mindenhez, még ahhoz is, ami egyáltalán nem tetszik, vagy zavar. Például, ha egy idős hölggyel beszélsz, nem szaladhatsz ki csak úgy a mosdóba aztán elbújni a szobádba, aztán a táncfelkéréseket mindig el kell fogadni, nem mondhatsz vihogva nemet, és az ötven féle–fajta tortát is végig kell kóstolnod, pedig tudod, hogy a csoki nem változik, de a gyümölcsös ízesítés igen. Egy szó, mint száz, azóta, hogy járunk, arra lettünk nevelve, hogy bohócmaszkban éljünk, és tartsuk is ehhez magunkat, mely annyira belénkivódott már – belém legalábbis igen –, hogy néha már–már képmutatóan jó pofát vágok. Nehéz ez, ha őszinte akarok lenni, és a szomorú vagy ideges ember nem vigyorog mint egy rohadék bohóc. Így még akkor is mosolyogtam, ahogy a kis lohasztó viccét előadta, amin inkább megforgattam volna a szemem, mintsem hogy nevessek rajta, de… Egyiket sem tettem. – Nem mintha a nagy bezártságban annyira tudnék bármilyen szociális szervezethez fordulni – döntöttem oldalra a fejem és csak mosolyogtam, de közben az arcát tanulmányoztam, mintha gyanús lenne benne valami – na nem mintha tényleg nem lett volna gyanús ez a szokatlanság ami a fiúból áradt. Talán valami kém. Talán egy srác, aki hülyét akar csinálni belőlem. Talán valami rosszakaró, aki egy bombát rak az iskola pincéjébe, hogy az alaptól robbantsa fel. Ne legyél már lüke – intettem magam gondolatban, hiszen ez a szövögetés most nem tett jót. Így is hemzsegett a túlzsúfolt agyam, nem kellett volna még hülyeségekkel tömni, ebből a részemből ki kell nőnőm, minél hamarabb.
Ahogy kimondta a nevét, kinyit megnyugodtam, semmi furcsa nem volt benne. Egy átlagos, kissé antiszoc srác, átlagos névvel, külsővel, na meg persze a megszokott görcsösség, amely mindenkiből áradt – tekintve, hogy sokunknak ismert az egyik(vagy mindkettő) szülője, vagy még a sötétben tapogatózunk az erőnkkel kapcsolatban. Emlékszem az első hetekben rettentően megviselt és mentálisan lefárasztott, hogy féltem. Féltem attól, hogy valakit elnyel a föld, valakire rázuhan az épület fala, jobb esetben horzsolásai vagy törései lesznek, rosszabb esetben meghal. A londoni incidens után túlságosan féltem magamtól, és ezért vettem fel ezt az unott, nemtörődöm stílust – mely rendkívül ritkán, de azért előjön –, hogy ne idegesítsem fel magam a legnagyobb dolgokon se, nem még azon, hogy elfogyott a melegvíz!
A jelzőcsengő élesen hasított a levegőbe, viszont hozzászoktam már annyira, hogy nem ugrottam tőle össze. Felpillantottam a plafonra és az órarendemre gondoltam, pár pillanat múlva pedig beugrott, hogy törim lesz Bertinelli tanárnővel. Kissé elhúztam a számat, ugyanis olyan témát veszünk perpillanat, mely teljesen hidegen hagy, de nem tehettem ellene, karóba húztak volna, ha nem járok be. Gyorsan kiszámoltam, hogy két perc mire felérek, elhozom a táskám, onnantól pedig öt perc átérni a keletibe és lehuppanni. Tudtam, hogy a tanárnő mindig késik, szóval ha siettem, és még kések, ő úgyis utóbb ér be, ehhez viszont be kelett fejeznem a beszélgetést. – Nos, Oscar, rendkívül örvendtem a megismerésnek, viszont nekem órám lesz, úgyhogy… Nem is zavarlak tovább – préseltem össze az ajkaimat és úgy mosolyogtam, majd intettem és elindultam vissza a könyvtárba, onnan pedig a keleti szárnyba. |
Egészen addig, amíg a lány magamra hagyott, aminek egyébként örültem, folyamatosan csak agyaltam, ahelyett, hogy gondtalanul csak bámultam volna ki a fejemből, szokásomhoz híven, azonban most is, mint mindig, mikor valami szociális atrocitás ér, mint például szóba elegyedni egy idegen humanoiddal, egy kicsit felborult a bioritmusom. Ezáltan a felgyülemlett stresszt, azt a sokat, ami volt, azzal vezette le szervezetem, hogy faszságokon járattam a fejem, mintha nem lett volna jobb program egy teljesen random séta az esőben. Aztán, hogy miken töprengtem? Például azokon, hogy én mégis mi a retkes gyászt kerestem itt? Mármint, jójójó, azt tudom, hogy ide az iskolába milyen előzetes szerencsétlen történések áldozataként jutottam be, inkább az kötött le, hogy mégis mit rontottam el, hogy most kommunikációra adom a fejem. Nem lett volna szabad az asztalnál nyitva tartanom a szemem... Természetesen ezután úgy döntöttem, hogy valamivel meg kell bűntetnem a vétkes tesztrészem, így pilláimat csak résnyire nyitottam, mintha csak ki akarnék valamit szúrni a távolban, hát én nem láttam ettől jobban.
Mikor a lány hozzám lépett ábrázatom továbbra is elég bugyután festett, így kissé zavartan fordultam hozzá, egyetlen pislogással oldva meg arcberendezésem hibás állását. Maximum azt gondolja, hogy belement valami, vagy álmos vagyok, vaaagy... Azt hiszi neki szólt és lelép. Na jó, ezt az adomány láttán inkább vissza is szívtam. Köszönetem fogadására felpillantottam rá, ahogy óvatosan átvettem tőle a szállítmányt, mintha valami bigott vallásos nyanyának épp most passzolta volna le a Szent Gráll-t... Igen, nagyjából így tudtam elképzelni a jelenetet, de mit csináljak, ha a cukor egyike volt azon kevés dolgoknak, amik tényleg igazán érdekeltek, habár súlyosabban nem hoztak lázba, ugyanis lekenyerezni simán lelehetett velük, de megvesztegetni nem igazán. Visszakérdezésén csak egykedvűen megvontam a vállam, tőlem aztán azt csinál, meg olyan gyakorisággal, amikor meg ahogy csak szeretné... Mondjuk jó, hogy így előre figyelmeztetett, ha netalántán minden iskola félévben jön elő belőle ez az adakozóhajlam, akkor inkább gazdálkodok azzal, amim van. Ami röviden annyit tesz, hogy nem ma este, hanem csak holnap reggelre fogy el ez az adag...
Mivel egészen el voltam foglalva, hogy biztonságban tudjam friss szerzeményem, így kicsit felkészületlenül ért, amikor hirtelen felém bökte a kezét, így egy pillanatra megfeszültem. Valahogy még élénken élt memóriámban a bökdösős természete, így egy kicsit kételkedve személtem a lányt, a gesztus láttán. - Mindig megmosom a kezem, szóval engem nem szükséges az ÁNTSZ-nél bepanaszolni - magyaráztam neki fapofával, ahogy megfogtam sután kezét, mielőtt még nevét elmondhatta volna. Nem voltam hozzászokva, hogy nőkkel fogjak kezet, így fostam, hogy netalán kapásból rászorítok... A végén még megorrol rám, hogy "eltörtem" a kezét... Jobb a békesség, nekem nincs kedvem szórakozni a vezetőséggel, csak ésszel, amíg persze nem kényelmetlen, vagyis nem nagyon, a fizikai kontaktus mindenformája kellemetlen ebben az istenverte épületben. - Oscar Rickard - mutatkoztam be kicsit durcásabb hangnemben, eredendően nem akartam senkinek se elárulni a nevem, nekem az is sok, hogy a tanárok levágják ki vagyok. Valamiért ismerős volt egyébként a lány neve, de igazából nem éreztem fontosnak, hogy rákérdezzek miért van ez, meg igazából nem is tartozott rám, kicsoda micsoda... Addig se érdekli nálam mi a helyzet.
Mivel villámlott egyet az ég, így tekintetemet hamar magához vonzotta az ablak, miután sietősen el is engedtem, mint kiderült, Tara kezét, hogy figyelemmel kísérjem az égiháborút, melynek szürkés, sötétkékes színei mindig lenyűgöztek színeivel, de arcom sosem változott az eseményeket figyelve, csupán szemeim vették fel ugyan azt a ridegséget, ijesztő ellentétet alkotva az alattuk megjelenő nevetőráncocskákkal. Megkapartam a torkom, miközben fellélegezve beleharaptam előbb kibontott praliné szeletembe, elégedetten hallgatva a belülről felzendülő örölést, melyet fogaim végeztek a finomságon. Lehet visszavonom, amit mondtam, talán meg lehetne vesztegetni ezekkel, de csak egy kicsit... |
Egészen addig nem figyeltem a fiúra, amíg a büféssel beszéltem, csak arra a nyamvadt édességre koncentráltam. Gonosz voltam? Igen. Be akartam nyalni ennek a srácnak? Talán. Eléggé mindegy, hogy mit miért csináltam, kellett egy szövetséges, akit a köznyelv havernak vagy barátnak mond, nekem annyira mindegy, hogy melyik híres énekes mit miselt a nemtudommelyik gálaesten. Ezt másokkal nem tudtam volna megtenni. A legtöbb tanuló el van szállva magától, vagy pont meg se mukkan és remeg mint a nyárfalevél, mások iskola–orientáltak, vagy a sportnak hódolnak, de ők nem tudnak kialakítani egy megfélemlítő tekintélyt, melytől az embernek feláll a szőre a hátán, és ez nem olyan, hogy elmegy melletted Metria Wayne és azon filózol, hogy a cserepes növénnyel fojt meg vagy a kis kerti rózsákat szúrja át a torkodon. Nem, itt egy olyan ember kellett, aki a bájos nemtörődömségével tudja őket sarokba szorítani. Persze tudtam, hogy a srácot nem érdekli ez az egész dolog, de nekem csak egyetlen dolog kellene: a sarokba szorítás. Ezután én boldogan szorongattam volna meg a az illetőt, akitől kellett valami, viszont az emberiség még mindig nem nőtt ki abból a nézetből, ami azt vallja, hogy a nők alacsonyabb rangúak, mint a férfiak. Persze, nem akartam elijeszteni a fiút és nem is akartam rákényszeríteni semmire, mert abból semmi jó nem sülne ki, a végén még mérgében lángra gyújtja a hajamat vagy nyit egy portált és kilök az űrbe, tudom is én milyen képessége van. De azért bepróbálkoztam, igen, a régi kenyerezzük–le–az–illetőt módszerrel, de egy próbának megért. Az is lehet, hogy csak egy barát kell az egészséges keretek között és a ”rémisztő uralkodást” már csak a kattantságom miatt adom hozzá.
Megráztam a fejem ahogy ezekkel a dolgokkal kínált és csak összefontam az ujjaimat magam előtt, leejtve a kezeimet s kipillantottam az ablakon, szakadozottan felsóhajtottam, ahogy újra megcsóváltam a fejem. Valamelyik kis kontrollhiányos már megint hősködni akart, erre ránkszakította az eget, remek, most eshetünk orra ha kimegyünk futni… – morogtam magamban de az arcom semmilyen volt, a szám a megszokott vonalában, a szemeim éppen eléggé nyitva és a szemöldökömmel sem babráltam, pár pillanatra kiürítettem az agyamat, hogy tiszta lappal indítsak, vagyis inkább tiszta lapon kezdjek új beszélgetést. – Ugyan nincs mit, bár, ennyire kedves ritkán vagyok, de… Mindegy is, nem? – mosolyodtam el és csak álldogálltam, miközben egyre jobban az járt a fejemben, hogy valaki elvihette a könyvtárból a táskámat, bár bíztam az iskola kedves és segítőkész diákjaiban, most az egyszer fektettem beléjük hitet és reméltem, hogy nem kell majd csalódnom. Óvatosan újra a fiú felé fordultam, kinyújtottam a jobb kezemet és megköszörültem a torkom. - Tara vagyok, Tara Markov. – szegtem fel kissé az állam, nem annyira, hogy felsőbbrendűnek tűnjek, inkább akaródzott hivatalosnak látszani. Kíváncsi voltam, hogy vajon mit lép, elfogadja–e vagy csak odadobja nekem a nevét, de ezt már inkább írtam a részletkérdésekhez mint a fontos dolgok listájára. |
Mivel végül nem érkezett visszakérdezés, és semmi egyéb megjegyzés mondatomat illetően, csak némán hallgattunk, beszélgetésünk hamvai felett, mire végül csak oldalra billentettem a fejem és úgy néztem rá. Nem úgy tűnt, mint aki ennyivel feladta volna a kommunikációt, de már annyira nem is ellenkeztem ez ellen. Időközben bekúszott a tiltott listáról a türtbe a lány, csak hogy fényezhessem itt kicsit a történelem tudásomat, nem mintha magam előtt ezzel feltétlenül szükségszerű lett volna a villogás, ennek én tudatában voltam eddig is. Ennek értelme leginkább akkor lett volna értelmessége, ha ki is mondom, mondjuk akkor a pofázásom lényegességét lehetett volna megkérdőjelezni, de inkább csak befejezem a rugózást a hülyeségeken, is inkább erősen agyaló beszélgető partnerem arcára tekintettem, akinek fejében halvány lila gőzöm sem volt, hogy vajon milyen folyamatok játszódhatnak le, és valahogy az volt a megérzésem, hogy én így bőven jól is jártam... Ha meg vállalható témáról van szó, ahogy eddig megnyílvánul már a lány egyértelműen nem fog kertelni vagy bármi hasonló. Mondjuk volt itt már nem túl vállalható megmozdulása is, kitudja mire képes még?
És kellett nekem az ördögöt a falra festenem, már neki is állt mesterkedésének, így csak gyanakvóan figyeltem ahogy neki iramodik, majd meghökkenve konstatáltam, hogy már pedig ő nem óhajt társaságom hiányában állni tovább, és ezt mindazzal érte el, hogy egy furfangos kis mozdulattal karolt belém, az ég tudja csak hogyan, majd úgy döntött egy darabon puszta izomerővel éri el, hogy kövessem, miközben tovább bombáztam az előző "most mégis mi a retek bajod lett?" pillantásaimmal, mindaddig, míg el nem engedett, így utána már csak a hátát tudtam szemlélni. Szerencsémre azonban nem szorultam arra, hogy sietősre vegyem a figurát... egy ideje nem igazán tettem ezt, valahogy mindig elszenvedtem egy-két úzódást, így csupán csak komótosan battyogtam mögötte, nekem végülis minden mindegy alapon. Úgy tűnik a büféhez igyekezett annyira, így gyorsan járatva tekintetemet ki is szúrtam a pult alatt lévő kikészített szemetest, amibe úgy döntöttem száműzöm az elfogyasztott édességem már elfogyaszthatatlan maradványát... Vagyis hát meg lehet azt enni, csak nem éppen célra vezető.
Továbbra is a kis tárolón tartottam szeme, mire valami egészen furcsa hagyta el ismét száját, és nem is érzékeltem, hogy megtorpant, mire sikeresen neki ütköztem, habár sokat javított a helyzeten, hogy habár nem időben de viszonylag korán felismertem a veszélyt, és nem egészen sikertelenül kezdtem el a fékezés manővert. Legalább nem borítottam fel, ez is valami, nem? - A... Hogy a mimet? - kérdeztem végülis vissza erősen koncentráló fejet vágva ráncolva szemöldökömet, miközben hamar gúnyos mosoly jelent meg arcomon. - Ha jól érzem inkább most generáltál nekem - sóhajtottam lemondóan, végre kihajintva a kis pálcikát fogaim közül. Nem igazán terveztem, hogy valakinek is az emlékezetébe égjek, még csak említés szempontjából se, és most meg erősen haverkodó jeleket sugárzunk a lánnyal, aki az előbb talán még az asztalt is simán felborította volna előttem, mialatt én azon kényelmesen sunyókálok... Ha nem rólam lenne szó, talán másnak sokkal követhetetlenebb lenne.
Csak némán figyeltem a kis közjátékot, amit ezek levágtam a büféssel, amitől erőteljesen az a gyanúm támadt, hogy az én újdonsült... Mi a francom, isremősöm? Legyen. Szóval hogy az én újdonsült ismerősöm nem véletlenül említgette az én hírnevemet, ugyanis alakítását elnézve nem tűnt túl közkedveltnek, de túlságosan is hidegenhagyott, hogy ez engem ennél jobban izgasson, majd csak vége lesz a napnak, utána meg már csak ritkán kéne belépni a könyvtárba, ha nagyon megfekszi a gyomomat a lány... Mindenre van valami egyszerűn és lusta megoldás, nem? De kitudja, talán neki hála még annyira sem akarnak majd beszélgetést kezdeményezni velem, mint amennyire eddigis tolongtak az ajtóm előtt a jelentkezők. Ez egészen kényelmesnek tűnt, így csupán illedelmességből is, de kicsit odébbhúzódtam ezektől, nyugodtan kibambulva az egyik ablakon, egész kellemesnek tűnt az idő, ugyanis erősen esőre állt, én pedig kifejezetten élveztem a viharokat, ha más nem azért, mert ilyenkor nagyon kevesen merészkednek a természetbe, én meg nem vagyok cukorból.
Mikor aztán odaállított hozzám egy egész dobozzal, ami alaposan meg volt rakodva finomságokkal csak nagyra nyílt szemekkel bámultam a tartalmát, kezdve a hamar elíztelenedő általam 5 másodpercesnek keresztelt kis rágóval, amit két harapás után már dobhatsz is ki mert olyanná válik, mintha gyúrmát fogyasztanál, a kis mentolos hamikon keresztül egészen a gumicukrokig. Nyeltem egy nagyot, mire hitetlenkedő óvatos mosollyal néztem fel lopva a lányra, miközben megadta a magyarázatot is a gesztusra. Felőlem egye fenyő, majd egy kis habozás után hamar fel is tartottam táskámat, kinyitva, majd elvégve kezéből gyors mozdulattal bele is öntöttem tartalmát, előtte azért hagyva egy kis időt, hogy átgondolja ha esetleg ő is kér belőle valamit. - Köszi, máskor is vevő vagyok egy ilyen körre - vigyorogtam, de azért nem tettem hozzá, hogy de csak egy ilyen körre, majd elégedetten vágtam a szemetesbe a dobozt, hogy követhesse a nyalókám pálcikáját, majd egy csokira markolva igazgattam el holmimat vállamon. |
Válaszára bólintottam, nem akartam firtatni, hogy most mit gondol és mire érti és tovább álltam ott kínosan, még mindig vöröslő arccal azután, hogy rákérdeztem él–e vagy csak viccből járja az iskolát szellemként, bár az utóbbiba belegondolva halkan elnevettem magam csak úgy magamban, felvillant a kép, ahogy belelök valakit egy tócsába, a másik fél pedig mi–a–franc fejjel néz, hogy mégis mi történhetett, vagy hirtelen megjelenik a tükörben egy pillanatra, miután valaki kilépett a fürdőből. Megvakartam a tarkómat és a lambériázott falat kezdtem figyelni, miközben azon morfondíroztam, hogy milyen kérdést tegyek fel, hogy ne haljon meg a beszélgetés, ha ezt nevezhetjük annak. Hogy hívnak? Nem. Mi a képességed? Ez sem. Híresek a szüleid? Na ez pedig végképp kizárt! Ki vagyok én, hogy ezekkel a bugyuta, sablonos dolgokkal zaklassam? Őszintén, senki. Azt sem tudtam, hogy mi a jó égért akarok egyáltalán egy diáktársammal beszélni, akit nem ismerek, akit nem érdeklek és engem sem érdekel annyira. Jó, rendben, kis hazugság, de csak az izgatott, hogy valóban ilyen különös és fura, vagy csak álca. Szerettem az emberekről lerántani a maszkot, megmutatni a világnak az igazi arcukat, azonban vele kapcsolatban inkább éreztem azt, hogy egy jó kapcsolatot, egy baráti viszonyt kialakítani, és nem abból a célból, hogy a későbbiekben felhasználhassam fegyverként, mert azt észrevettem, hogy ő az a személy, aki inkább végigalussza a napot, minthogy ilyen bugyuta és gyerekes dolgokkal foglalkozzon, viszont őszinte volt, egyenes és határozott, jó megfigyelőnek tűnt, egy erős tanácsadóra pedig minden harcosnak szüksége van, dolgozzon a négy fal között vagy harcoljon a csatamezőn.
Eszembe jutott, hogy bemutatkozzak, de valahonnan éreztem, hogy csak egy „ez most komoly?” fejjel jutalmazna, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a fülesén és a nyalókáján kívül más nem érdekli. Bocsánatot sem akartam kérni amiért bunkón szóltam vissza és felhoztam a családját, ez csak egészséges cicaharc volt, mondtam már másnak csúnyábbat is. Fejben szétszórtam már egy csómó kártyát, melyekre témák voltak felírva, de se nem az iskoláról, se nem a diákokról nem volt kedvem beszélni. Majd hirtelen eszembe ötlött a számomra tökéletes dolog és reménykedtem benne, hogy számára ez izgalmas téma lesz. Lassan, veszélyesen elmosolyodtam, hogy a ragadozó szokott ahogy már tőrbe csalta az áldozatát, majd hirtelen belekaroltam és egyenesen a büféig rángattam szerencsétlent. Mivel én kissé túlbuzgóan szeltem a folyosót, ő pedig unottan lépegetett mögöttem, hátracsaptam a fejem és barátságosan elmosolyodtam. – Vége, láttak velem, dobhatod a kukába a hírneved – vontam meg a vállaim, majd újra az útra figyeltem, s hirtelen álltam meg, ő valószínűleg arra számított, hogy megyünk még, így a mellkasa a hátamnak és a fejemnek csapódott. Nyekkentem egyet, mert én meg így odaszorultam a kiálló kis fa pultrészhez, de oldalaztam egyet és így a fiú mellé kerültem. Rámosolyogtam a büfésre, aki egy öregedő, kopaszkás, telt bácsi volt. Ahogy meglátott, az arcára aggodalom ült, de felvett egy kamumosolyt. Vele is sokszor keveredtem szópárbajba, végül mindig ő jött ki vesztesen – na meg van egy–két zsarolós ügyünk –, meg akartam mutatni a fölényt a titokzatos srácnak, mely közöttem és az iskola között zajlott. Nem voltam sem méhkirálynő, sem a figyelem kellős középpontja, de megvoltak a bombabiztos kapcsolataim és a meglévő tiszteletem, melyet sok tanulás, kisebb harcok, de inkább a ravaszságomnak köszönhetek. – Helló, Reginald. – vettem fel egy ijesztő, veszélyt sugárzó ijesztő hangsúlyt – Kedd van és elmúlt kettő, szóval a heti édességadag biztos megérkezett. – szóra nyitotta a száját, de felemeltem a mutatóujjamat, csendet kérve, majd a pultra könyököltem, igaz még a magassarkúban is pipiskednem kellett – Hány mindent tudok? Nyolc? Ha jól emlékszem, de lehet csak hét vagy már kilenc. Add nekem az össze nyalókát, az epresek, a kólásakat, mindet, cserébe kihúzom a listáról a… – itt elgondolkoztam, nem tudtam melyik érné meg a legjobban – …A hajas–kávés ügyet, ugye nem akarod magadra szabadítani az igazgatóságot és az egészségügyiseket? – lehajtotta a fejét és bólintott, majd kivett egy kisebb dobozt, körülnézett s mivel nem volt senki a közelben, áttolta az én felemre – Tudtam, hogy meg tudlak győzni, imádlak Reginald – sóhajtva rázogattam a fejem és egy alattomos mosolyt csúsztattam az arcomra, mire a büfés csak mérges, de félő arccal tekintett rám. Lassan megfordultam és a fiú ingjénél fogva húztam magam után, mígnem újra a folyosóra értünk, ahol megálltam és hirtelen pördültem meg, szembefordultam vele. – Tessék, kárpótlás amiért ide–oda ráncigáltalak. – már egy őszintébb mosoly uralkodott az arcomon, ahogy átnyújtottam a dobozt, s vártam, hogy elvegye, azért hozzávágni nem fogom, mi vagyok én, kamionos lerakodó aki csak úgy levágja a cuccokat? |
- Hát ez így igazán bő - bólintottam néma tátogására, valamint az újabb bökdösést követően, azt illetően, hogy olyan gyönyörűen megkérdeztem, hogy még is mi járatban van. Na jó, egészen másképp hangzott, és fele ennyire sem volt elegáns, hála az általam oly nagy örömmel használt obszcén kifejezés miatt. Ritka ha nem magyaráztam úgy, hogy még a részeg kamion sofőr is össze-vissza szégyenlje magát, miközben szorgalmasan a füleire tapasztja kezét. Vannak napok, amikor elviselhetetlenebb és valamivel beszédesebb is vagyok, mint ma.
Következő kérdésére teljesen elbizonytalanodtam, miközben összevontam szemöldökeimet, erősen koncentráló és fintorgó fejet vágva, mint akinek nehezére esik felfogni az előbb hallottakat. Végül csak egy elegáns hátra pillantással jutalmaztam a letámadást, jelezve, hogy nem vagyok egészen biztos, hogy a lány vajon biztos a jó személyt találta-e meg furcsa érdeklődéséhez. Nem igazán értettem, hogy vajon mégis ez a mondat vajon milyen mélységekből kívánkozott belőle ki, de az volt az igazság, ha az se lepett volna meg, ha nem lenne alaptalan a lány feltételezése, és habár én nam vallhattam magam annak, de előfordulnak a környéken olyanok is, akik csak visszetértek, mert nem volt kedvük meg halni, azt a flegmaságot. Azt hiszem talán valami hasonló várhat majd rám is a túlvilágon, ha így folytatom, már pedig elég badass végkifejlet lenne életem történetének.
Mikor hamar újra neki kezdett mondandójának csak gyorsan megráztam a fejem, ezzel gondoskodva arról, hogy kitisztulhasson a fejem, és erősen koncentrálva figyeltem feszülten, hogy úgy ebből mégis mit fog még kihozni. Mikor ő is elismerte, hogy ez egy igazi nagy faszság volt, amit megérdeklődött, csak egyetértően bólintottam, letéve voksom felszólalása mellett... Ebben egyetérthettünk, viszont a napos megjegyzésére csak kinéztem egy közeli ablakon, egészen el volt borulva, így csak a szemem sarkából mértem végig amolyan "figyellek én még attól" stílusban. A továbbiakban nem igazán tudtam sem megcáfolni, sem pedig megerősíteni állításait, nem ismertem, és ha szégyen ha nem, ha találkoztam vele, vagy bármi hasonló, akkor se tudtam, hogy ki ő, de nem is feltétlenül törtem magam, hogy ilyen információkhoz jussak. Még életemben nem kezdeményeztem ismerkedést, mondhatni azt se tudom hogy kell, de általában így is hamar tudtam barátkozni, mondjuk nem tudom miért, mert sosem rajtam múlt. Miután pedig részéről leráztnak tekintette a témát, egy darabig nem értettem, hogy miért állt meg, vagy mi van vele, vagy hogy egyáltalán vár-e tőlem bármi kommentárt, csak akkor világosultam fel, mikor láttam óvatos mosolyát. Vagy legalábbis úgy nézett ki, mint aki tőlem várja a beszélgetés többi részét... Hú bazdmeg, hát nem igazán a megfelelő súlycsoporttal kezdtél kedves...
- Legalább már ketten vagyunk - nyögtem végül ki nem is olyan soká, a kétértelmű megjegyzést, ráhagyva a döntést, hogy melyik mndatához rendeli hozzá, habár eleinte hozzá akartam tenni, hogy akik nem tudjuk mi vagyok én, de így egy kicsit izgalmasabbnak tűnt a dolog. Mondjuk hogy az miért jobb nekem, hogy még több melóm lesz, mert nem kizárt, hogy megkapom a visszakérdezést, azzal kapcsolatban, hogy pontosan hogyan is értettem előző mondatomat. Néha saját magam sem tudom hol a határ és csak úgy hirtelen átvágtatok rajta, jó mi? De ha egyszer van útlevelem, akkor megtehetem, nem? Ha nem én bizony akkor is átmegyek ha beleszakadok is. |
Még mindig ott álltam lefagyva, nem értettem, hogy most ezt mégis miért csinálom, hiszen telt már el úgy egy év – idekerülésemkor –, hogy nem szóltam senkihez, főleg nem idegenekhez nem. Nem mintha most szólnék, általában ha bekerülök egy beszélgetésbe, sebtében lerázom az illetőt. Ezek másról sem tudnak beszélni, mint a bajaikról, ami abból áll, hogy melyik ruhát vegyék meg, vagy melyik fiút válasszák a négy közül. Hát aranybogaraim, ennél nagyobb gondok is vannak, de ne, én leszek az, aki majd sajnáltatja magát és csak béget mint a bárányok. Nem leszek az, erős farkasok is kellenek, igaz, ha azt nézzük, hogy „nincsen falkám”, az elég nagy szívás, de mi vagyok én? Állatszakértő, hogy elemezgessem az állatok szocializálódását. Az ember nem állat, nincs szüksége se fészekre, se falkára, úgyis előbb–utóbb – de inkább előbb – elveszít mindent, meg kell tanulnia a saját magát ellátni és megvédeni…Mi a fasz van? Hát igen, haver, ebben egyet értünk, mert nekem sincs fogalmam éppen, hogy mit miért teszek, vagy hogy miért szökkentem el hirtelen a biztos, racionális talajtól. Nem válaszoltam a kérdésére, főleg hogy azt a kis obszcén szót is odabiggyesztette, meg őszintén: nem tudtam hogy mit mondjak. Heló, bökögetlek mert nem tudom hogy micsoda vagy kicsoda vagy te. Nem szeretnéd elmondani? – játszottam le magamban a jelenetet s megráztam a fejem, a hajam csikizte a nyakamat, de nem érdekelt, újra felemeltem a kezem és a szemöldökömet ráncolva megint megböktem a srácot, ezúttal a mellkasán. Pár pillanatig a ott időztettem a tekintetem, ahol az ujjam miatt kicsit összeráncolódott a póló, de a világért sem azért, hogy most megnézzem az izomzatát és csorgassam a nyálam, egyszerűen nem értettem semmit, teljesen összezavart ez az irracionális személyiség, hogy ennyire kifürkészhetetlen. Persze nekem, Miss Nagytudású–Okoskodó Némbernek mindenről tudnia kellett. Másokat az idegesít, ha nem kapnak meg valamit, engem pedig az, hogy ha nem tudok, nem értek valamit. Kinyitottam a számat, majd becsuktam, újra ki, és újra be. Úgy nézhettem ki, mint egy kacsa, aki hangtalanul hápog, de nem tudtam mit kérdezzek, mit mondjak, hogy tegyem fel és mit csináljak, ha rosszul reagálja le a dolgot. Kissé oldalra fordítottam a fejem, de felvettem vele a szemkontaktust, kissé hunyorogtam és aprón eltátottam a számat, végül kiszakadt belőlem. – Te élsz? Mármint… Szellem vagy, vagy mi? – pislogtam rá nagyokat, arcomról leolvasható volt a zavarodottság, a kíváncsiság, kissé elpillantottam, de ahogy újra visszanéztem rá, újra szóra nyitottam a számat kínomban, mielőtt bármit is mondhatott volna. – Istenem, ne haragudj, ez egy idióta kérdés, biztos megszúrt a Nap, vagy nem tudom, nem szoktam ilyen badarságokat összehordani, nem is tudom, hogy juthatott eszembe, én ilyeneken nem szoktam gondolkozni, de… Mindegy. – ráztam meg a fejem és rettentő kínosan éreztem magam, de már vártam, hogy mit fog felhozni, mennyire fog kinevetni, vagy a fejemhez vágni, ezekben biztos voltam, de egy halvány mosolyt azért megeresztettem, hogy lássa, nem adom fel ilyen könnyen, hogy nem érdekel mit mond, mindez viszont mi sem ért, hiszen óvatosan lehajtottam a fejem. Rohadtul nem értettem, hogy miért éreztem ilyen furán magam, de rájöttem, hogy nehezen viselem, ha butaságokat beszélek, vagy nincs igazam. Miért jó az más lányoknak, ha mások előtt tehetik a hülyét meg az értetlent, engem rendkívül lelohaszt és szégyenkezem is miatta, azt hiszik, hogy ez kell a fiúknak? Bár elnézve a felhozatalon, lehet a fiúk többsége butább mint a kis színészlányok.
A kis nadrágzsebbe mélyesztettem a kezeimet, és mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, kicsit összeugrott vállakkal vártam a ”végítéletet”, azt a kis degradáló inzultot és a lenéző nevetést, amire számítottam a sráctól. |
Mivel aztán a lány nem méltatott válaszra nyugodtan indultam tehát dolgom után, nem mintha az imént elvesztegetett pár perc bármitől is elvette volna a "drága" szabadidőmet sőt, igazából inkább csak tanultam az esetből. Egy csendes hely sem garantálja azt, hogy nem kerülsz valami szocializációval kapcsolatos borzalomba, főleg hogy ha elég lepcses ahhoz a szád, hogy ne tudd befogni, amikor te magad is vágyod a magányt. Nekem nem kifejezetten voltak céljaim, vagy álmaim, csak éltem magam a nagy világba, persze ez így nem teljesen igaz... Lett volna olyasmi, amit szívesen tettem volna, de az maga insant éhenhaláshoz vezető elegánsan kikövezett út, én meg annyira nem csípem a nélkülözést, nem poénból vállaltam nyárimunkát se többször. Egyébként is volt még időm agyalni azon, hogy mit kezdek majd magammal, nekem ez mindössze egy kifutópálya volt, ahol ha rájövök, hogy ezt a faszságot, amit mások mázlinak meg ajándéknak tekintenek, hogy lehet kezelni, akkor biztosan tipli lesz innen, és folytatom tovább a tyúkszaros, kis átlagos életemet. A gondolatra elmosolyodtam, és jóízűen felsóhajtva kapaszkodtam bele táskám pántjába, az egyetlen tervem, melynek megvalósulását hihetetlenül vártam, és bárcsak telhetne az addig tartó idő is olyan gyorsan, mint amilyenre én is képes voltam.
Lopva körbenéztem kiérve a könyvtárból, ahogy rákanyarodtam a folyosó ívére, miközben feljebb hangosítottam zenémet, elnyomva a többi kint tartózkodó diák egyenletes morajlását, ahogy ügyes-bajos kis életük minden apró kis rezdülését megosztották a másikkal. Elgondolkodtam, hogy vajon vannak-e mások is rajtam kívül, akik úgy álltak képességeikhez, olyan passzív-agresszív módban, mint ahogy azt tőlem tapasztalhatták tanáraim. Néha már majdnem megsajnáltam őket, ahogy szinte semmit sem tudnak kicsikarni belőlem, de ennél több reakciót, mint amit most is tanusítok nem nagyon kaptak felőlem. A felnőttek tetszését általában nem igazán nyeri meg az egész leszarom hozzáállásom, míg a barátaim többségben már majdnem istenitettek érte. Meg lepő ha azt mondom, hogy ismét mindkettő hidegen hagy, de azért a második verzió legalább gyöngéd elégedettség érzéssel töltött el, semmint lázadó gondolatokkal.
Egyenesen előre néztem, közvetlenül magam elé, ügyesen kikerülve az utamba eső embereket, vagy csak egy-egy kíváncsi szemkontaktust, nem hajtva le a fejem. Nem nyomi voltam, csak hogy is fogalmazzam meg... Bonyolult. Szégyelni valóm pedig nem igazán akadt, így ritka volt, hogy álmosságra való hivatkozásból adódóan más indokkal róttam volna úgy utamat, hogy buksimat leszegtem volna.
Mikor aztán hirtelen valaki támadást intézett ellenem meglepődtem, nem kevésbé másodszorra, mintha csak sürgetni szeretné titkos kis támadóm, hogy szembenézzek vele. - Mi a fasz van? - pillogtam hátra, érdeklődéssel, nem pedig agresszivitással a hangomban. Karomat pedig előre véve dörzsölgettem, miután füleimet megszabadítottam a rájuk nehezedő zenemasinától, ahogy féloldalasan megfordultam egy helyben, remélve, hogy megtorpanásom után nem szalad belém pluszban a csípkelődős kedvében lévő egyénem. A szöszke buksit megpillantva őszinte meglepettség lett úrrá arcomon, ahogy felvontam mindkét szemöldökömet, miközben leeresztettem mind a két karomat, magam mellé ejtve őket ezzel, hetykén állva előtte.
- Csak nem eszedbe jutott még valami? - kérdeztem gonoszkás hangsúllyal, de semmitmondó modorban, óvatosan megrázva a fejemet. Nem tudom mivel, vagy hogyan érdemeltem ki a szerencsét - vagy szerencsétlenséget -, hogy ilyen kitüntetett figyelmet érdemeltem tőle, Philip-et leszámítva persze, ezért kíváncsian vártam okfejtését, abban a reményben, hogy nem csak bocsánatot kérni jött. Bár mondjuk nem tudom mi számított volna szemszögemből a legelfogadhatóbb válasznak, elvégre leginkább csak nyugalomra áhítoztam, remélem ezzelpedig nem kértem szemtelenül sokat, ugye? |
Sose szaladj férfi után! – mondaná a dadusom, a nevelőnőm, ki hogy hívja. Viszont ez nem szaladás, egyáltalán nem futottam!
Ahogy beszélt, gyorsan szemügyre vettem, először a külsőbe mentem bele. A ruhái olyanok voltak, mintha valami alter garázsboltból szedte volna őket, látszott, hogy a ruhatára izgatta őt a legkevésbé. Nem, egyáltalán nem volt igénytelen, sőt egész helyes volt ezzel a szomorú kiskutya arcával, és ismerve a szexuálisan túlfűtött hormonringyó korosztályomat, minden lány megőrülve mászott volna az ágyába, de tekintve hogy a kisugárzása inkább taszító volt, mint vonzó, erre nem adtam sok esélyt. Szerencsémre pedig én nem tartoztam, és remélem egy ideig nem is fogok azok táborába állni, akik bugyuta fizikai és érzelmi kontaktusra adják a fejüket. Arca, mint említettem egyfajta csalódottságot, szomorúságot tükrözött, de azt az érzést keltette, hogy ha valaha is szomorú volt, mára már beletörődött. Szemei nem tükröztek semmit, csak akkor láttam némi boldogságot az arcán, mikor óvatosan, de a földbe tiport, valamilyen szinten mégis igaza volt és ez az igazságérzet büszkeséggel töltötte el. Haja kócosan állt a fején, de furcsa is lett volna, ha lenyalva, szögenyenesen hordaná, ellentmondana a személyiségének amihez látszólag foggal–körömmel kapaszkodik.
Már ha van személyisége! Sohasem láttam egy ennyire semmilyen embert, és azt sem tudtam, hogy direkt csinálja ezt, direkt zárkózik be, vagy alapból így született, ilyen savanyúan. Holtsápadt bőre olyan volt, mintha egy szellemmel állnék szemben, gyanúsan méregettem.
Más volt, és nem úgy, hogy ő is mutáns volt, hanem hogy a korához képest hogy viselkedik. Mint egy halott, kinek a lelke ittmaradt, nem békélt meg a korai halálával, viszont már annyira régen van itt, hogy beletörődött. Beletörődött abba, hogy senki nem látja, senki nem hallja, de nem volt szellem és szerintem az zavarta volna, ha valaki hozzá is szólt, ezért nem volt ínyére a mi beszélgetésünk sem. Nem mintha én annyira a trécselés királynője lennék, viszont egy–egy tanárral néha a közös témákat boncolgattuk, azt szerettem. Akkor meghallgattak, tetszett nekik a gondolkodásmódom, én pedig örültem, aztán rá kellett jönnöm, hogy igazából senkinek sem fontosak ezek az emberi kapcsolatok, senki sem fontos nekem és én se érzek szoros köteléket, kivéve magammal. Persze, most jöhetne az, hogy akkor mit ugrálom körül ezt a fiút, de megfogott, hogy ennyire nem érdeklem. Mások úgy voltak vele, hogy furának tartottak vagy utáltak, ezért nem akartak velem bezsélgetni, de neki, ennek a kócos nyalókaimádónak tök mindegy lenne, ha én lennék Erzsébet királynő, Teréz Anya, Hitler vagy a Nyugati boszorkány, ha jó lennék, ha rossz, ugyanúgy kezelne, őt aztán tényleg nem hatja meg semmi, ő nem tud, és nem is akar tenni akármilyen dolog ellen, legyen az pozitív vagy negatív hatással. Itt megint csak az agyamba kúszott az a kósza gondolat, hogy egy megfáradt, beletörődött szellem lenne a fiú, aki csak az én bosszantásomra repült fel az iskola alatt lévő temetőből – már ha van ott temető, valamelyik kis tizenéves fruska azt mondta, hogy oda temetik a halott tanárokat. Te jó ég, mekkora badarság!
Nem tudom, hogy a túlzásba vitt antiszockodás, a befordulás, a horrorkönyvek vagy a poénból csinált szeánszok hatására, de kezdtem egyre jobban becsavarodni ezzel kapcsolatban, a rögeszmémmé vált és ha akartam volna se tudtam szabadulni a gondolattól, a hosszú percekig tartó álldogálás után az rántott vissza, hogy hozzám szólt még egy utolsót, de mintha súlyokat pakoltak volna a számba, nem bírtam megszólalni és a témán kattogtam. Látszólag a fiúnak elege lett, hogy az idegesítő partnere bekattant, vagy csak alapból nem akarta folytatni a beszélgetést, de elindult, belém pedig mintha villám csapott volna, hirtelen megmozdultam és csapot papot, vagy legalábbis a táskámat otthagyva indultam meg határozottan utána és a folyosón elcspíve a jobb mutatóujjammal beleböktem a lapockája alatti részbe. Nem mintha nem értem volna fel a vállát, bár azzal a százötvenöt centimmel – mely most százhatvanra ugrott a magassarkú segítségével – eléggé törpének tűnhettem mellette. Miután a hátába fúrtam az ujjam, elbizonytalanodtam, azonban a jó öreg kíváncsi és akaratos énem sikeresen – szerencsétlenségemre – felülkerekedett magán, és nemhogy otthagytam volna sűrű bocsánatkérések közepette, hogy milyen tahó vagyok már, hogy itt bökögetem, a karjába is nyomtam egyet, melyre újra megrándult, nem tudtam, hogy mi lesz a következő lépése, kicsit féltem is, lehet hogy valami tigrissé változik és mentem kikarmolja a torkomat, de a gondolat, miszerint egy szellemmel állok szemtől szemben, csak nem akart kimenni a fejemből. Te jó ég, túlságosan bekattantam! |
Mondanivalója alatt nem változott arckifejezésem, így mindössze csendesen hallgattam a lányt, várva, hogy a ismét rám kerüljön a sor a kör végeztével, amit természetesen szokásomhoz híven nem tervezek sokáig elhúzni, azzal csak önmagamat hazudtolnám meg. Pont úgy, ahogy ezt a lány is tette saját magával, egy másodperc alatt leleplezve magát meggondolatlanságával, de legalább nem volt unalmas. Valamint az sem utolsó hogy legalább reakciói némiképp őszinték voltak szavaival ellentétben, amik alapján ugyan nem tudtam, hogy egy megrögzött, vagy csak hazugságokra hajlamos egyénnel hozott össze a sors, amin sosem tudtam ki igazodni. Mármint először kiderül, hogy valami nem stimmel velem, aztán az egyetlen személy, akit mindennél jobban becsülök és tisztelek nem az igazi anyám, nem mintha ez bármilyen szinten is nyomorította volna kapcsolatunkat, de hazudnék ha azt állítanám nem volt rám hatással, aztán ide kerülök, most meg leállok beszélgetni egy kétes szavahihetőséggül nőszeméllyel. Hová halad a világ, kérdem én, de csak halkan, nem vagyok igazából kíváncsi a válaszra.
Oda néztem, ahol elvileg ez a bizonyos "Philip" ült, miközben egyik szemöldököm felfutott magasba homlokomon, megcélozva a plafont, de mindezt csak szerény keretei között, nem szakadt ki a képemből azért. Visszafordítottam a tekintetem a lány felé, miközben szemeim alatt megjelentek az apócska nevetőráncok elnyomott somolygásom hatására. - Az előbb még kérdésekkel halmozott el - világosítottam fel könnyedén örömöm okáról, és arról, hogy sikeresen rúgta tarkón magát, mindössze pár perc leforgása alatt, és mindehhez természetesen az én közbeavatkozásom se nagyon kellett... Hát ezt hívják úgy, hogy szívás, én csak azért nem hívom úgy, mert baromira hidegen hagy, és látszólag nem is veszem olyan véresen komolyan, mint ahogy azt a lány teszi.
Már majdnem szórakoztatott arca változása szövegelésem közben, amiből mindössze azt tudtam leszűrni, hogy kényes témára tapintottam rá, válasza erőteljessége pedig alaposan megszilárdított hitemet, miszerint a hölgyemény nem szereti, ha nem kapja meg az általa igényelt és valószínűleg jogosnak ítélt figyelmet. Már pedig nem igazán akaródzott többet neki szentelnem ennél is. A saját mércémen már így is rég kiütötte a biztosítékot azzal, hogy két mondatnál többet pazaroltam rá.
A következő szavai habár talán valamilyen szinten elérték azt a hatást, amit a lány el akart érni, mégse váltotta ki belőlem azt a reagciót, amire feltehetően számított. Túl sokat agyaltam már ezeken én magam is, hogy más szájából ez annyira megérintsen, hogy az az arcomra is kiüljön, így csak elmosolyodtam szövegelése végén, tudva, hogy talán ismét sikerül kivernem nála a biztosítékot. - Ez minden, amit tudni szeretnél? - kérdeztem vissza ugyan abban a hangsúlyban, ahogy eddig is beszéltem, tehát még csak beszédemből sem lehetett megállapítani, hogy vajon felkavar-e előző kijelentéseivel, vagy esetleg teljesen mellétapíntott-e a lány. Vicces volt, mennyire vérmesen reagál a lány mindenre, mintha csak azért állnék vele szóba, hogy piszkálódjak vele. Annyira azonban nem érdekelt az ügy, hogy kerek-perec megkérdezzem, abban a stílusban, amit előzőleg velem szemben megütött, hogy csak nagyon üldözési mániás, vagy tényleg van is oka így viselkedni. Elvégre mindenkinek meg van a maga kis múltja, neki biztos nem vettek meg egy új mobilt, hogy ennyire fel van fúvalkodva és süt belőle a világ gyűlölet. Én meg még azt gondoltam, hogy itt érdekesebb egyénekkel találkozhatok, mint egy hétköznapi suliban. Hát csalódnom kellett.
Kihívó pillantást intéztem a lány felé, jelezve, hogy én ezentúl lezártnak tekintettem szájkaraténkat, majd újabbat rántva táskámon, hagyva, hogy elégedetlenül felhördülve zötykölődjenek a beletömött holmik helyükön a cibálást sérelmezve, készen arra, hogy el is induljak. Majd meg is indultam, elengedve a lány további kardoskodását a fülem mellett, készen, hogy ha kell vállam fölött visszanézve azért még visszapaszolhassak egy esetleges meccslabdát, ha még mindig nagyon buzogna benne a versenyszellem. |
- Kac kac, kukac, Philip egész jó játékos, nem mellesleg láthatatlan és eléggé introvertált, sosem beszél - biccentettem, próbáltam menteni a menthetőt, viszont éreztem, hogy ez a főnix eléggé nehezen fog feltámadni a poraiból, miután ez az édességhuszár könnyű szerrel gyújtotta fel. Philip egy egészen ismert figura volt, még akkor találtam ki, mikor még ide kerültem, mondhatni ő volt a legjobb képzeletbeli barátom. Nahát, Tara, ha ezt csinálod, ne csodálkozz ha hülyének néznek - szóltam rá magamra nyugtalanul. Kezdetben Lip azt a célt szolgálta, hogy ha valami furát csináltam, ráfoghassam, hogy Ő volt, egy mutáns, akinek a láthatatlanság a képessége, nem mellesleg ön- és közveszélyes, ezért nem lehet vele találkozni. De mint mondják, minél nagyobb a hazugság, annál többen jönnek rá, hogy nem igaz. Etettem a szörnyet, de éreztem, hogy nemsokára annyi kaját adok neki, hogy felrobban és minden trutyi rajtam landol, ezért a beszélgetésnek ezt a részét nem firtattam, inkább öt vettem célba, rá szegeztem a fegyvert, de könnyű szerrel hárított, és újra meg újra kicsavarta a kezemből, s én lettem az áldozat, melyet nehezen viseltem, tekintve, hogy eddig mindig én nyertem ezekben a párbeszédes csatákban. Hogy is mondják? A csatát megnyerheted, de a háborút én fogom! - forgott a fejemben és az évek során kilesett és kihallgatott taktikai módszerekre gondoltam, mellyel apám untatta a bátyáim és ők is apámat. Visszagondolva lehetséges, hogy csak nekem volt unalmas és üres, hogy hány ezer katona van készenlétben, mennyit lehet elküldeni és itthon hagyni, milyen féle és fajta tankok állnak rendelkezésünkre, hány fegyvert kell még beszerezni. Néhány ilyen ülésen részt vettem, de nem az én világom volt ez a fizikai agresszió, sokkal jobban szerettem az öreg politikusokkal taglalni azt, hogy melyek a számomra kedvező lépések, milyen oldalt kell támadni, hogy siker legyen, hol kell megszorongatni az embereket, megtanultam a dolgok mélyére nézni, információkat előásni vagy egyszerűen következtetni a beszédéből és a viselkedéséből, így tinédzserkoromra Markovia egyik, ha nem legjobb kémévé és politikai tanácsadójává váltam, hála annak, hogy körülbelül öt éves koromtól tömték a fejem - na jó, én akartam hogy tömjék -, meg persze fogékony is voltam a kényes témák szétcincálására. Persze ennek a legtöbben nem örültek. Apám egy buta hercegnőt akart faragni, a bátyáim katonaként akartak látni maguk mellett, erre kaptak egy éles eszű kislányt, mely akkora csalódottságot váltott ki belőlük, hogy már-már rám se mertek nézni. Nem csoda, hogy a buta kis előítéleteik és piszkálódásuk miatt egy egész városrészt kellett újjáépíteni miattam!
Mosolyogva hallgattam végig a fiú kis beszédét arról, mennyire nem érdeklem őt. Kedves, engem sem érdekelsz, de ne várd, hogy ne szóljak vissza, ez egy könyvtár, azt is hallani, hogy a légy hogy vesz levegőt - még nagyobb mosolyra húzódott az ajkam és vártam, hogy befejezze, viszont amikor azt mondta, hogy nem vagyok méltó, kicsit megdöbbent és a fejemben felsikkantottam. Tara Hercegnő vagyok, a Markov-dinasztiából tudd, hogy hogy beszélsz, még a végén le talállak fejezni! - esett le az ajkam, de visszavarázsoltam a már-már túl édes mosolyt. Utáltam a hercegnőzést, ha valaki tényleg úgy bánt velem, vagy ha lenézően, viccből vágta a fejemhez. Inkább tagadtam meg ezt a címet, mely undorító, nyálkás, fekete hínárként tekeredett a lábamra és rántott le a mélybe, minthogy boldogan felvállaljam és egy ékköves ruhában, jogarral a kezemben és tiarával a fejemen irányítsak mindenkit.
Mielőtt lezuhantam volna, megkapaszkodtam az egyetlen dologban, melyet a másodperc töredéke alatt szűrtem le, és ez a kedves kis családtag volt. Talán bunkóságból, talán a saját sértettségem miatt, de sajnos-nem sajnos a számra vettem a személyt.
- Ó, tehát anyuci kicsi fia lennél? Bár látszik - motyogtam ezt már magamnak - Mit szólt hozzá, hogy egy genetikai csődtömeg vagy? Nem futott el sírva és sikítva, ahogy megtudta milyen szörny is vagy valójában? - újra gúnyosan szóltam oda és félig-meddig az asztala előtt álltam. Persze, én erről semmit nem tudtam, hogy egy átlagos ember - ha egyáltalán átlagos - hogy vélekedik egy ilyen dologról, mint a mutáció, de valamelyik részem azt súgta, hogy ennek a srácnak az anyja nem kapcsólódik ehhez a mutáns-léthez. Nekem apám is hű használója volt az erejének és a tesvéreim is előszeretettel alkalmazták a talaj, a sziklák, a homok irányítását, így szerencsémre egy olyan közegben nőhettem fel, ahol nagyjából megtanították használja. A nagyjából alatt a rettentő felületest értem, hiszen a mai napig kicsúszik a talpam alól a talaj, szó szerint, így inkább nem is használom, megtagadom az erőm is, csak fizikai bajba ne kerüljek... |
Agresszív válaszán több ok miatt is meglepődhettem volna, kezdve ott, hogy egyáltalán meghallottam orrom alatti piszmogásom. Mondjuk nem értem min kellene kiakadnom, elvégre amilyen indokkal én is benyújtottam a kérelmemet ide, előzetes ajánlásra, nem kéne olyan apróságokon fennakadnom, mint hogy az ideiglenes beszélgető partnerem talán még a gondolataimat is hallja. Bár ért ehhez a fene, hogy ki mit tud, meg mihez ért, nekem az én nyavajám is sok, nem hogy másokéval törődjek.
Első kitörésére végülis látszólag nem tettem semmit, csak magamban hozzátettem, hogy biztos szopás lehet, főleg ha nem tudsz megfelelni rájuk... Mert mondjuk az ellenfeled okosabb, mint te. Akkor az előző hisztiroham is értelmet nyerhetne, elvégre ha csak arra így harapott, hogy elejtettem egy apró megjegyzést, akkor vajon hogy áll a szája, ha nem ő nyer meg egy játszmát, vagy csak valami nem úgy alakul, mint ahogy azt ő eltervezte. Tulajdonképp szórakoztató is lett volna a lány ezzel a temperamentumával, ha nem vette volna magát annyira komolyan, így jobbnak láttam, ha kicsit letöröm a szarvát, ha elkanászosodik a végén talán idegesítővé válhat.... Bár akkor csak még egyszerűbb lett volna megszakítani a kommunikációt, de már olyan rég hódoltam ennek a tevékenységnek, hogy ajkaim önálló életre kelve kezdtek bele a szavak formálásába.
- Neki sem tudsz normálisan reagálni? - kérdeztem a fejemmel odabökve, ahova előzőleg ő mutogatott, miközben nyelvemmel átlöktem a nyalókám egyik oldalról a másikra, elégedetlenül konstatálva, hogy egészen apróra zsugorodott az édesség, vagyis életének estjének közelében járt, így végül úgy döntöttem nem hagyom, hogy sokáig vergődjön, haldokolva a forró nedvességben. Tehát csak fogsoraimmal közreölelve haraptam rá, megadva ezzel a finomságnak a kegyelemdöfést, elégedetten rágcsálva maradványait, melynek kellemes ropogása ütemesen csatlakoztak zeném dallamához. Amit végül egy óvatos mozdulattal lejjebb is halkítottam, hagyva, hogy az aranyos kis susmorgásával tovább örvendeztethessen, mégse hagyva, hogy lemaradjak bármilyen újdonságról.
A lány hátának, amit az okozott, hogy úgy döntött inkább elpakol, egy laza mozdulattal feleltem, ahogy visszasodortam fülesemet árván maradt és fázós tagomra. Nem hiába járkálok én télen is ezzel a kobakomon, nem csak praktikus és unaloműző, de még meleg is. A továbbiakban nem kísértem figyelemmel a lány bíbelődését, hanem inkább a könyvtár távoleső részére siklott tekintetem, mintha bármi érdemleges lett volna ott. Elégedett bambulásom közepette némán rágicsáltam tovább a számban maradt műanyag pálcikát, miközben fejemben csupán az járt, hogy vajon honnan fogok még keríteni az év folyamán ilyen édes kényeztetést, megjutalmazva magamat, hogy túléltem egy újabb napot úgy, hogy nem zúztam magam ismét össze... Vagy csak azért fogyasztva el egyet, mert pórul jártam. Vajon létezik édesség függőség, mert ha jobban belegondolok ha mondjuk valami alkohollal cserélném fel csemegéimet, akkor hamar alkoholistának bélyegezhetném meg saját magamat. Azt hiszem ennek lassan ideje lesz utána nézni.
Hallottam a lány hozzám intézett, de egyszerűen meg se moccantam egy darabig, játszva, hogy a zeném miatt nem jutott el hozzám, igencsak szívmelengető kérdése. Természetesen ez nem tartott tovább néhány momemtumnál, inkább odafordultam hozzá nemtörődöm stílusomban. Szemkontaktus vettem fel vele, mimikájára pedig csak egy enyhén felvont szemöldökkel felelve. Lazán levettem fejemről az eszközt, miközben egy hümmögő hangot hallattam, várva a lány hogy lép erre az eshetőségre, azonban még mielőtt bármit is tehetett vagy szólhatott volna elvigyorodtam halványan, és úgy válaszoltam neki. - Kérlek, ne izgasd magad miattam - kezdtem tettetett elérzékenyüléssel. - Van neked elég bajod - feleltem pimaszul. De azért még hozzátettem - Egyébként is megtanított anyukám, hogy csak olyanoknak szenteljem figyelmem, akik méltóak is rá - magyaráztam kissé színpadiasan elvéknyított hangon, miközben komótosan feláltam, táskámat vállamra rántva. - Szóval ha megbocsájtassz - pillogtam rá apró mosollyal, úgy beszélve végig, hogy hangomba ne vegyüljön semmi abból a fölényességből, ahogy a lány eddigi viselkedéséből sütött. Amúgy sem az én szokásom másokat lekezelni, de az se jellemzett, hogy gátat vetnék rakoncátlan nyelvemnek, így talán néha elszaladhat velem a ló. |
- Persze, eléggé lefárasztott az idióta kérdéseivel - vágtam vissza kicsit bunkón és az üres helyre mutattam, nem értettem hogy a srác most viccelődik, hogy nem látja hogy egyedül játszottam, vagy ekkora balfék. - Megismerkedhetnétek, eléggé hasonlóak vagytok - mosolyogtam gúnyosan. Mikor visszapakoltam az összes bábut, felsóhajtottam és elégedett voltam magammal és a memóriámmal legfőképp, hogy ugyan úgy raktam vissza a kis fekete és fehér katonákat, ahogy előzőleg álltak a táblán. Egy győztes mosoly mászott az arcomra, és aki nem tudta az előzményeket, biztos arra gondolhatott, hogy önteltkedtem, miután a sakkpartnerem sírva elfutott a vesztessége miatt. Ez a gondolat egyre jobban a gondolataimba mászott és már én is ezzel hitegettem magam, egy alaptalan világot kreáltam magamnak, ami engem jobb színben tűntet fel, de erről szó sem volt. Viszont nemhogy visszatértem a játékhoz, inkább elpakoltam a bábukat a dobozba és felírtam magamnak cetlire a fejemben, hogy vagy holnap, vagy máskor folytatom. Beleraktam őket a dobozba és a lábujjhegyemre állva toltam fel a dobozkát a helyére, majd nyögdécselve estem vissza a talpramra, hiszen majdnem eldőltem. Leporoltam a nadrágom, megmozgattam a lábam a magassarkúban és megigazítottam magamon a blézert. Mikor az Akadémiára kerültem, néhányan azt hitték, hogy új tanár érkezett, akiről a háta mögött undorító dolgokat beszélhetnek de szerencsémre még a diákéveimet taposom. Óvatosan hátradobtam a hajam, hogy a hullámos tincseim lágyan a vállamra hulljanak, ezzel egy időben fordítottam oldalra a fejem, nem nagyon, éppen annyira, hogy a barna hajú fiú került a látókörömbe. - Mi van Nyalóka Kapitány, lelöktet a mászókáról a gyerek pajtijaid, azért ilyen savanyú a képed? - biggyesztettem le az ajkam, de magamban csak kinevettem a fiút, ő még szerencsétlenebbmek tűnik, mint én. |
Nem tartózkodtam régóta újdonsült iskolámban, azonban a napok számát biztosan képtelen lettem volna megosztani bárki mással, mi vagyok én, naptár, hogy megjegyezzem a dátumokat, amikor úgy döntöttem ideje, hogy tegyek egy kört szokás szerint, ahogy a "tárlatvezetés" is zajlott. Ugyanis azt a gyér bemutatjuk mi hol van próbálkozást hamarabb tudom hasonlítani egy múzeumi látogatáshoz, semmint valami érdekfeszítő tájékoztatónak, amivel fényezni szokás az ilyen sulikat. De végülis ki vagyok én, hogy ezekbe beleszóljak? Hál Istennek senki, és ezen eszem ágában sem volt változtatni, és eddig jól is ment a dolog. Még a saját szobatársammal sem beszéltem két mondatnál többet. Azt meg remélem nem szükséges hozzátennem, hogy az ő feltűnése nagyban befolyásolta kényszerérzetemet a kimozdulásra, annak ellenére, hogy inkább tartottam magam a kényelmesebb típusnak, semmint az örökmozgónak. Bár inkább voltam ebből a szempontból az aranyközépút, nem erényem a szélsőségesség, így is bőven felhívtam magamra a figyelmet az évközbeni átjelentkezésemmel. Tudtam, mármint nagyon is éreztem magamon a vizslató tekinteteket, ahogy méregetnek, mint valami friss húst, hogy ki fia, mi fia vagyok, és mégis hogy keveredtem ide. Nem tudom, hogy a saját, vagy más mázlja, hogy ezt a kérdéssorozatot még senkinek sem volt pofája így nekem szegezni. Manapság úgyse vagyok a helyzet magaslatán, hogy előre lássam mi sülne ki belőle. Mondjuk a vicc az egészben az, hogy míg ők ha a nevemet nem is tudják, az arcomat megjegyzik, és felismernek, míg én itt tartózkodásom alatt hamarabb néztem farkasszemet saját tükörképemmel, mint más arcberendezéssel. A végén még autószexuálissá válok, már csak arra lenne nekem is szükségem.
Megforgattam számban az indulás előtt elcsapott nyalókát, amit még a cuccaim közül halásztam elő, enyhén ragacsos állapotban, amit egy felsőm alaposan meg is sínylett, de annál tovább nem foglalkoztam vele, mint hogy mosásra ítéljem. Megnyaltam az édességtől összeugrott bőrfelületet, miközben élveztem az eper édes-savanyú varázsát, tovább mozgatva állkapcsommal, hagyva, hogy néha-néha apró koccanó hangokat hallasson, ahogy fogaimmal találkozott a finomság. Megroppantottam a nyakam, miközben bal kezemet kirántva zsebemből az előbb említett tagomra helyeztem, előre mozgatva, mintha csak meghúzódott volna, pedig erről szó sem volt, sokkal inkább elmacskásodott. Mellkasom előtt eligazítottam a megtekeredett zsinórt, mely a füleimet takaró fülesből eredt, a gondolattal pedig, miszerint valószínűleg a mellettem elhaladók is részesülnek csodálatos muzsikámból egyáltalán nem foglalkoztam. Legalább néha művelődjenek egy kicsit, ha már értelmes dalok helyet csak a szokásos kattogós hülyeségeiket nyomatják orrba szájba.
Visszarejtettem kiszabadított karomat zsebem rejtekébe, mikor beléptem a könyvtárba, ahol egyből megütötte a jól ismert idős könyvszag orromat. Megtorpantam egy pillanatra, halványan elmosolyodtam a másodperc tört részére. Nem is szag volt ez, hanem illat, amelyet csak az olyan kifinomult fanatikusok tudtak leginkább értékelni, mint amilyen jómagam is voltam, de most csupán menedék után kutattam, nem szándékoztam olvasnivalóba dugni orromat, így hamar meg is lódultam a sorok közt egy magányos hely után kutatva. Hosszas mászkálás után egy csendes kis vacokra is bukkantam, szemben sakkra alkalmas asztalokkal, de nem zavart a felismerés, miszerint itt sem leszek egyedül, nem idegesítettem feleslegesen magam, ehelyett inkább csak némán feldobtam a táskám egy messzeeső padra, majd megkerülve azt be is fészkeltem magam, nem sokkal egy egyedül gyakorló lány háta mögé, akitől halk elfoglaltságot remélve egyszerűen csak lehajtva fejem motyómra adtam át magam a zene nyújtotta örömöknek, miközben lebámultam a lábamközt a padlóra. Ahol hamarosan egy széket pillantottam meg hagyatt vágódni. Egy darabig csak rágódtam a tájképem megromlásának okain, majd végül úgy gondoltam szemügyre veszem mi is történt valójában. Álmos fejjel tekintettem fel, miközben nehéznek ítélt koponyámat jobb kézfejembe süppesztve pihentettem meg, a másik karommal a nyalókám pálcikája után kutattam, mialatt végre odáig jutotam, hogy ásításból felocsúdva felnézzek a rendbontóra. Nem ezt vártam a lánytól, de nem is arról vagyok híres, hogy jó lenne az ítélőképességem, éppen ebből kifolyólag szólásra is nyitottam ajkaimat.
- Kemény az ellenfél? - kérdeztem nem túl hangosan, inkább csak saját szórakoztatásra szánva a mondatot, semmit beszélgetéskezdeményezés célján, mialatt szabad ujjaimmal letoltam egyik fülemről kedvenc kiegészítőmet, ügyelve a mutató és nagyujjam közt tartott nyalánkság épségére, amit végül inkább ismét visszadobtam a számba. Ha egyszer ott van jó helyen? |
Talán bolondnak nézhettek, akik átszelték a könyvtárat, hogy a beadandóhoz keressenek enciklopédiákat vagy atlaszokat. Talán megálltak a hátam mögött és összesúgtak, hogy mi a fenét csinálok egyedül a könyvtárban, úgy, hogy nincs előttem könyv. Talán bebújtak a magas polcok mögé és halkan kinevettek, hogy szellemsakkozom.
De ha tudták volna, ha megkérdezték volna hogy mi van velem, egyszerűen rávághattam volna, hogy újabb és újabb stratégiákat eszelek ki, hogy ha akad olyan partnerem, aki legalább annyira jó, mint én, ne vérezzek el játék közben. Jobb akartam lenni a legjobbnál, noha eddig akik rávették magukat eme társasra velem, mind fejcsóválva mentek tova és soha nem jöttek vissza. Még az igazgatót is sokszor megvertem, pedig rendkívül jó sakkozó hírében áll, de legalább ő szívesen fogad, ha megtalálom egyszer-egyszer a pavilonban pihenni.
Nem érdekeltek a vélemények, se a diákok csúfolódása, sem a tanárok akarata, hogy ne legyek ennyire antiszociális. Ugyan, nem voltam én antiszociális, imádtam az embereket. Imádtam az emberekről a hátuk mögött pletykákat indítani, imádtam barátságokat szétbomlasztani, imádtam párkapcsolatokba belerondítani és soha senki nem gyanakodott rám, egyszerűen csak bogarasnak tartottak. Tudom, egyik sem nagy erény, de a túl sok rosszra ez volt az én alkoholos borogatásom, hiszen ahogy a szép kis erőm, úgy a személyiségem is pusztítást és romokat hagy maga után.
Azonban a sakk kifogott rajtam. Mindig én játszottam az ellenfelet is, hisz' annyi ilyet láttam már, hogy tudtam mi lenne az illető lépése, de megpróbáltam belegondolni ha esetleg máshogy lépne az emberem, így viszont csak a karjaimra dőlve szuggeráltam a táblát, pár perc múlva pedig elkezdett könnyezni a szemem, ahogy a fekete-fehér szó szerint sírva fakasztotta.
Talán elmúlt már egy jó negyed óra, ahogy mire kezdett az ideg eluralkodni rajtam. Gyerünk kislány, megy ez. - nyugtattam magam, ahogy összegobolyodott minden, a szabályok és a bábuk, hangyaméretűvé váltak és lassan éreztem, ahogy aprón, de mozogni kezd az egész épület. Nyeltem egy nagyot, megráztam a fejem. Terra, Terra kérlek ne most, nem jöhetsz ki, Terra - szóltam rá a belsőmre, nem tudtam, hogy vajon hangosan ki is mondtam, de az se érdekelt volna, ennél hangyásabbnak nem tarthatott már senki. Levert a víz és újra éreztem a hullámot átáradni magamon.
- Hogy a kénköves villám csapna beléd! - hirtelen hátracsaptam a széket, felálltam, az asztalra csaptam és levertem a tábláról az összes bábut, néhány darab halkan puffant a földön, mások pedig nekicsapódtak a polcnak, viszont a fa székem csattanása rángatott vissza, majd újra nagyot nyeltem és inkább lehajtottam a fejem és pakoltam, minthogy körülnézzek és lássam a szánakozó tekinteteket. |
Oscar Rickard & Tara Markov |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
