|
Témaindító hozzászólás
|
2017.08.02. 20:11 - |
Isabel Vosburg & Neil Devine |
[25-6] [5-1]
 Csak mosolyogni tudtam azon, ahogy eleinte csodálkozott azon, hogy barátosnémat ennyire lenyűgözi a filozófia, és amikor visszakérdezett csak mosolyogtam. - Ühümm, bár az ókori görög mitológia is szóba jön - bizonygattam. Igen, azok a tökéletesen kidolgozott ahklilleszi testek... Hm... Hol is tartottam? Szóval a fiút nem elégítettem ki a válaszommal, inkább hagytam, hogy eltűnődjön ezen, bár nem hiszem hogy leesett ez neki. A következő megszólalására, csak bőszen bólogattam, elvégre ki ne élvezni a másik nem csúcsragadózóit tökéletesen szabott méregdrága ruhákba nézegeteni? Főleg, ha az Jacey... Esküszöm az a pali egy félisten... Na, már is kezdenek belőlem előjönni ezek a kifejezések, amiket nem Neil előtt kéne dobálgatnom. Pali, leesett? Legközelebbi megszólálásom valami olyasmi lesz, hogy: Jó a csöcsöd kö kóla? Ideje visszavennem a normális stílusom. Mindenki úgy járna jól. Neil is, mert megkímelem őt egy fejbelővéses öngyilkosságtól, és én is, mert legalább nem utáltatlom meg vele magam. Meg nő a szókincsem meg bla bla bla.
- Tudom én - helyeseltem következő megszólalására. Egyébként tényleg ez volt a véleményem a dologról. Kevés olyan minőségi társaság van mint én, és mégha mély beszélgetésre is vágyik Neil én vagyok az egyik legjobb választás a dologra. De komolyan nem tudom megérteni azokat a sznobokat, akik csak azért, mert nagyon jól kvalifikáltak bizonyos témát érintően, azt hiszik a gimi elitjébe tartoznak. Utolsó megszólalására csak enyhén felkacagtam, igaza volt, tudta ő is, én is, bár tőlük is kapok nagyon jó tanácsokat, nem a stílusukról a leghíresebbek. Bár ha igen is, nem pozítiv értelemben.
Ahogy elkezdte magyarázni a dolgot, rájöttem tényleg nem vagyok színésznek való. Nem azért, mert ennyire megfogott szövegelésre, hanem, mert ha ez a kis beszéde ennyire nem tud lekötni, akkor biztos vagyok benne, hogy nem nekem találták ki a pályát. Jó, tudom ez bunkóság a fiú végre kifejti a véleményét, és lehet okosságot is mond, de nem tudott egyszerűen annyira lekötni, mint mondjuk az előző kis idézése vagy amikor a szeretetről beszéltünk. Ohh mondjuk ott én beszéltem többet. Persze annyira bunkó nem voltam, hogy ezt ki is mutassam, ezért csak figyelmesen végighallgattam amit mond, majd bólintottam egyet a végére, és csak annyit mondtam. - Értem - majd kis idő után hozzátettem. - Köszönöm, hogy megosztottad velem a véleményed - Úristen Isabel erről nagyon lejön, hogy nem nagyon fog meg. Ugyanmár, ezzel az eddigi saját mondandódat ásod alá. Átszellemültsége viszont nagyon aranyos volt, egészen érdekes ezen állapotba zökkenteni a fiút, már csak az a cél, hogy olyan dologról beszéljen ilyen átszellemülten, ami engem is megfog. Tehát a közös téma... Talán Helena tanárnő új ruhái? Ebből talán lehet valami...Na mindegy, majd legközelebb bepróbálkozom - gondoltam, akkor még el se tűnödtem azon, hogy biztos-e lesz legközelebb, és hogy az milyen hangvételű lesz.
Sajnálattal láttam az arcán, hogy nem nyűgőzte le kis szójátékom nem nyűgözte le, de nem adtam fel. Tovább bocóckodtam, hogy mosolyt csalhassak az arcára, elvégre az olyan jól áll neki. És olyan szép hangja lehet amikor nevet. Nem csak kacag nevet... TejóégIsabel mi van veled. Hagyd ezt abba. Szóval ott tartottam, hogy épp játszottam a sértődötett, de mikor láttam, hogy nem jön be neki, feladtam, és válaszoltam neki. Mire ő újabb választ adott. Azta milyen unalmasnak hangzik így beszélgetésünk! Pedig szerintem amúgy tiszta izgalmas. Amikor megjegyezte, hogy aludnom se árt, csak szememet forgattam, és ennyit mondtam. - Igen Neil és ugyanúgy nem tudok evés - na jó tudnék de undorító lenne -, ivás, és smárolás közben dumálni, ugyanúgy bármilyen más tevékenység közben, amihez szükségesek az ajkaim - fejeztem be, a végére ebből a kissé felháborodott szövegelésből egészen perverzet kihozva, bár az már kérdéses volt, hogy amilyen szűzies és prűd volt Neil, hogy leesik-e neki.
Ezek után öleltem meg, és csak könnyes képpel tudtam kacagni azon, ahogy Neil megijedt tőlem, pontosabban a tettemtől. Jól esett, ahogy megsimogatta meztelen hátam - mégha kicsit esetlenül is tette azt -, a hideg is kirázott tőle. Ezért csak tovább élvezve a helyzetet, buksimat vállára hajtva maradtam ölelésébe isten tudja meddig. Számomra egyáltalán nem volt kényelmetlen a helyzet, így a végén csak egy mély lélegzetet véve eltávolodtam tőle, mégse maradhatok életem végéig úgy! Láttam, hogy még mindig kicsit hülyén érezte magát - puritán módon kifejezve magam -, ezért csak felnevettem, és mosolyogva ránézve ejtettem ki a szavakat. - Nyugi, nem fertőztelek meg semmilyen lány-kórral - kacagtam, majd még hozzátettem. - Majd hozzászoktatlak - itt már szemeim összehúzodtak, és kihívó tekintetet lövelltem felé.
És itt történt az az incides, amit semmiképp nem akartam, hogy megtörténjen. Nem szándékosan akartam belehatolni a fiú gondolatai közé, és nem is azért tettem, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam, egyszerűen csak olyan intenzív volt ezen gondolata, és ha ennyire elkényelmesedek valaki társasásába, egészen elfeledkezek arról, hogy nekem erre figyelnem kéne. Tudtam, a fiúnak se az esett rosszul, hogy ellestem ezen semmittevő gondolatot, hanemhogy fejébe hatoltam, ezzel elvéve azt, hogy legalább gondolatai szabadok legyenek, és titkosak bizonyos szemszögből, és hirtelen nagyon intim viszonyba kerültem vele így, hogy ennyire belehatoltam a dolgokba. Továbbra se adtam fel a bocsánatkérést, és a magyarázkodást, és nagyon sajnáltam a fiút, hogy ennyire sikerült megzavarnom. Odakapta a kezét, a feje elé, és több ideig ott is tartotta, így lassan megindult a kezem, hogy elvezessem onnan, de rájöttem, ez most nem a legjobb ötlet.
Figyeltem, ahogy összedobálja a cuccait, ami már csak azért is volt szívbemarkoló látvány, mert tudtam ő ilyet sosem tenne, mert ahhoz túl pedáns, majd újabb válaszaira csak - újonnan megjelent - könnyes szemmel bólogattam. Szememmel nyomon követtem, ahogy elindult, majd elhaló hangon utánaszóltam. - Neil - de nem hallgattam rám, hanem kiviharzott a teremből. Én se maradtam sokáig szobámba futottam, ahol szerencsére nem volt senki, és az ágyra rogytam. Teljesen elszúrtam mindent.
[Lezárt kör]
|
 - Természetesen... - ismételtem meg a kis szót, kételkedően nagyra nyílt pillantással magam elé meredve, egy sunyi kis félmosollyal karöltve. Végül halkan fel is kuncogtam, ahogy elképzeltem a lányt, pedig nem az én terepem a vizualizálás, azonban ezt a képet eléggé érdemesnek tartottam ahhoz, hogy megfessem lelki szemeim előtt. - A modernkorit? - néztem fel rá ismét, felvont szemöldökkel, azzal a tipikus mesélj még testtartással, ahogy közelebb húzódtam hozzá. Végül aztán történetesen az a dolog is sült ki az egészből, amire már az elejétől kezdve fel is voltam készülve, így csak legyintettem egyet, miközben komoly arcot vágtam, ahogy hagytam, hogy szemöldökeim összeránzolása egy halvány ráncot eredményezhessen közvetlenül az orrnyergem felett. - És gondolom partner is vagy ebben - biccentettem felé amolyan valld csak be stílusban, közel mosolygós arckifejezéssel, rá meregetve a szemeimet, ahogy párszor néhány pillanatra megnagyobbítottam tekinteteimet. - Szabályosan szétvet - értettem vele egyet, aprócska lassú bólintásokkal kísérve, biztosítva arról, hogy mennyire jótékony hatással van rám ez a kis beszélgetés. Ami valójában igaz is volt... Megnyugtatott a tény, hogy nem csak alkalmi tanuló a lány, hanem ha használja az eszét, akkor tényleges tudást is képes felhalmozni, nem csak azon a héten tudja az anyagot, amelyiken kell. - Szerintem mindketten jobban járnátok - mondtam, a végén egy erőteljes hümmögést hallatva, ahogy belegondoltam, amint Isabel barátnőihez rohan teljes lázban újságolva a legújabb felfedezéseit. Szerintem akkor nem lennének ennyire jóban, de ezt a véleményt most inkább megtartottam önmagam szórakoztatásának.
Örömmel töltött el, hogy végül nem kezdett egy nagy monológba arról, hogy eddig hogyan és miképp tengette napjait, hanem inkább ismét a karrierr áramlatára futottunk, a beszélgetésünk nagy óceánján, amin egészen úgy tűnt, hogy a mondatoknak nevezett hajócskáink egy flottát megszégyenítő nagyságban és gyorsaságban, szántották a habokat, vagyis a levegőt. Kíváncsiságára csak megelégedetten bólintottam, jelezve, hogy értékelem, hogy ha nem is ad a véleményemre, de legalább annyira érdekli, hogy meghallgassa azt. - A jó színész remek megfigyelő, és nagyszerűen utánoz egy szomorú, boldog vagy egyéb lelkiállapotban örlődő embert, azonban az igazi színész nem eljátszik egy darabot, hanem megéli az, így mikor sír, az nem csak játék, ha nevet, akkor tényleg viccesnek érzi a szituációt. Ez a lényegi különbség, és ezért sem tartom magam alkalmasnak erre a hivatásra, bennem nincs meg ez a fajata érdeklődés és rokonszenv mások érzései iránt, még ha az csak egy kitalált szereplő is. Ezért van az, hogy egy színésztől szinte mindig ugyan azt az arcát látjuk - magyaráztam olyan átszelleműltséggel, hogy ha nem rólam lenne szó, talán még el is szégyenlem magam hogy ennyit okoskodok. Még jó hogy ez a személyiségem része volt.
Mikor aztán figyelmen kívül hagyta kérésemet, így csak egy unott pillantással én is figyelmen kívül hagytam az ő szövegelését, és helyette inkább elővettem a kézi aktatáskám, amibe belecsúsztattam a könyvet, ami egészen eddig az asztalon hevert. Vannak dolgok amiket nem veszek fel magamra, de ha tovább folytatta volna ezt a gyerekes viselkedést, akkor egész egyszerűen csak megállítottam volna az időt, és a szobámba mentem volna. Mikor aztán kijelentette, hogy nem voltam túl kedves, ahogy szokásomhoz híven megformáltam a véleményem, csak fáradt pillantással jutalmaztam... Mármint komolyan ő beszél ezek után? - És aludnod se árt - biccentettem, ezzel pedig lezártnak is tekintettem ezt a témát, hacsak nem jön azzal, hogy tök jól tud dumálni álmában is... Egy élmény lehet vele akkor szobatársnak lenni.
Végül csak elsírta magát, pedig külön megkértem, hogy ne tegye, mire esetlenül kétségbe esetté vált a képem, ölelésére, pedig hirtelen szippantottam be a levegőt, ahogy egy darabon hátrahököltem, majd végül tudatosult bennem, hogy habár ez valamilyen szinten egy személyes merénylet ellenem, nem az életre veszélyes fajta, így csak bénán megsimogattam a lány hátát egyfajta... Megnyugtatásként? Ja, azt hiszem fogalmazhatunk így is, majd miután eltávolodtunk, csak idegeskedve babráltam tovább kezeimmel, ahogy nem igazán tudtam mit kezdeni a számomra kényelmetlen helyzettel.
Mikor aztán belemászott a lány a fejembe, csak lefagytam. Megakadtam a beszédben, a mimikában és az estelges mutogatásokban egyaránt. Elnémültam, és csak fásultan hallgattam a lány sűrű bocsánatkéréseit. Kiszolgáltatottnak éreztem magam és szebezhetőnek, így szinte önkéntelenül is az arcom elé kaptam a kezem, ahogy éreztem a csípős érzést... A fülemig pirultam, egyrészt a zavartság, a szégyen és a düh miatt is. Végül feladtam saját magam álcázását, és inkább csak idegesen megtöröltem arcomat, nem leplezve tovább indulataimat.
További beszédeire és kérédseire nem kifejezetten reagáltam, csak az utolsó párra, ahogy felpattantam ültömből, mert mostmár túlságosan is belépett a lány a személyes szférámba, és nehezen viseltem közelségét. - Voltam már nővel - szögeztem le remegő ajkakkal, ahogy továbbra sem voltam képes leplezni indulataimat, ahogy arcomat ismét elöntötte a mély pír. - Rád - bólintottam, ahogy magam előtt tartva a táskámat minden máscuccaimat is egyszerűen belehajigáltam, teljesen kizökkenve a szokásos hajszálhasogatóan pontos énemtől. - Borzasztóan sajnálom - feleltem egy vödörnyi epével, ahogy összeszűkített szemekkel pillantottam rá, majd becsatolva holmimat, le is rántottam azt a padról, hogy abba kapaszkodhassak, erőszakosan markolászva a kis bőr fogantyút, elfehéredő ujjakkal. - Kiszellőztetem a fejem - közöltem ellentmondást nem tűrő hangon, majd a hosszabb utat választva kerültem meg az asztalt, hogy véletlenül se menjek a lány közelébe, majd egyszerűen faképnél hagyva trappoltam ki a teremből. |
Jól esett látni mosolygását. Örültem, hogy jó kedve van, tekintve, hogy sokszor mimikái nem erről tanúskodtak, most viszont biztos lehettem abban, hogy mégse vagyok olyan rossz társaság számára. - Természetesen - feleltem egyből. - Bár ő tudod jobban szereti a modernkori filozófiát - tettem hozzá mosolygva. - Főleg, ha az a filózofaélgatás a Brioni legújabb modelljeiről szól - nevettem végül el magam. Szerettem Aishát - mégha nem is ő állt hozzám legközelebb -, de azt meg kell vallani, hogy ő tényleg nem az a személy, akit egy mélyreható beszélgetés miatt felkeresek. Iszonyat segítőkész lány, ha olyanról van szó, amibe tényleg ki tudja élni magát. A papírmunkától a falra mászik. Egyébként köztünk úgy éreztem, elég családias, meghitt hangulat alakult ki. A számra egy halvány mosoly kanyarodott a jó kedvtől, és egész sokáig ott csücsült változatlanul. Végül nem védtem tovább a lányt, és nem is égettem, helyette csak ennyit mondtam. - Bár úgy tűnik, inkább te vagy az aki szétfeszít a boldogság, hogy valakivel elbeszélgethet ilyenkről. Legvégül még hozzátettem ezt is. - Ha ilyenfajta törekvéseim lennének, ígérem téged kereslek meg vele, legalábbis, a véleményedet egész biztosan meghallgatnám, nem Aishához rohannék ilyenekkel - fejeztem be.
Mivel megegyeztünk, hogy nem avatom be magánéletem részleteibe, még és most, egyből áttértünk a színészkedésre, legalábbis azon kiskori álomomra, hogy egyszer én majd emberek előtt fogok előadni, különbőző szerepekbe. Most ott tartottunk, hogy én ezt nem fogom, már csak azt kell kideríteni, hogy miért nem. Bólintottam mondatára, miszerint nem szokása másokat kinevetni, bár sejtettem róla, most már biztos voltam benne, és elraktároztam ezt az információt az agyamba, a Neil szekcióba. Ekkor erősítette meg, hogy tényleg nem érdemes éltetleni tovább ezen ambicióimat, és már kérdeztem is rá volna kíváncsian, hogy miért, amikor kielőzött. Csak mosolyogni tudtam, mennyire egyrugóra jár az agyunk. Na jó, körülbelül minden embernek ez lett volna a reakciója. Na, mindegay, ez akkor is cuki. - Dede, pont ezt akartam megkérdezni - úristen, nem szoktam én ilyen keveset beszélni. Mi van velem? Lehet beteg leszek? Úristen, ez hiányzik még nekem. A legrosszabb dolog, az ágyat nyomni napokig, és még nincs is veled egy másik személy.... Lehet el kéne látogatnom a dokinőhöz, úgyis olyan régen látott. Meg jól jöhet neki egy sima megfázás vagy egy kevésbé egyszerű hipochonder, a sok kibasztak a csukott ablakból... a másodikról eset után. Nem gondolkodtam sokáig ezeken, tekintve, hogy nem akasrtam nagyon elbambulni, és lemaradni Neil válászáról. Furcsamód nem sértett meg ezzel, már mint egy kicsit se esett rosszul, ami meglepett. Hozzászoktam szerinetm már annyira, a stílusához, hogy tudjam ezt nem sértésnek szánja, egyszerűen csak így gondolja.
Lopva pillantottam reakcióját becenevemre, amit szándékosan ejtettem ki ajkaimon, csak azért, hogy kicsit kizökkentsem a normális beszélgetést a sínekről. Vagy mi. Viszont válasza tetszett, tekintve, hogy így tovább tudtam fokozni a dolgokat. - Szóval valamilyet adhatok? Mi tetszene neked? Neilie? Devie? - kérdeztem, és akartam volna folytatni a sort, de meg is rekedtem, nem jutott eszembe több. Még a neve is tiltakozik a becenevek ellen. Nem is akartam így szólítani, egyszerűen csak reakciójára voltam kíváncsi. Devie.. Te jó ég... Ezek uán jött válasza, ami először eszméltlenül szívetmelengetően indult, majd a végére először elkomolyodott az arcom, majd összeszűkített szemekkel figyeltem, és számat is összecsűcsőrítettem, mintha megsértődtem volna rá. - Ez nem volt szép - mondtam végül, és el is fordultam tőle, így megcsodálhatta a felsőm csodálatos hátkivágását, de azért arcomat is láthatta, amin mosolygó szemek és ajkakat figyelhetett meg. - Egyébként nem is fékezhetetlen a nyelvem... - kezdtem magyarázkodni. - Tudod néha levegőt is kell vennem - tettem hozzá, itt már tényleg jót derülve visszafordulva hozzá, hogy nehogy azt higgye, ennyire sértődékeny picsa vagyok, viccesnek tartottam megjegyzését, és azt is tudtam, hogy igazság is van benne, és nehogy azt higgye már, nem tűnt fel nekem, hogy ő viccelt, és viccelődni próbált. Büszke vagyok a növendékemre. Viszont a kötekedésem szerintem egészen Neiles lett, lassan átváltozok. Sajnos a Nephilimséghez nem jár a levegőmentes élet. Akkor le se lehetne lőni. Vagyis lehetne, mert golyóálló sem vagyok... Mondjuk még így is kirívok a többi mutáns közül, mert sokuknál jóval erősebb és nemesebb vagyok. Ki nem szarja le, hogy neked egy denevérruhás fazon az apád? Az én felmenőim angyalokkal dugtak anno... Pfuj, ezt inkább most elfelejtem. Ahh, szerintem a hideg is kirázott.
Ezek után is volt a hidegnek alkalma rendesen kiráznia, ahogy Neil elkezdett beszélni. A végére meleg nevetés rázott meg, nem azért, mert nevetségeken tartottam őt, hanem mert a szemembe épp könnyek gyűlekeztek, és én pont az a tipusú ember vagyok, aki minden hülyeségen elsírja magát, mégha próbálom is leplezni. Végül habozás nélkül odahajoltam a fiúhoz és iszonyat szorosan átöleltem, majd kis idő után enyhítettem az intezívitásán, de nem engedtem el, majd odasuttugtam a fülébe: Köszönöm. Végül csak elengedtem őt, és boldogan pillantottam rá. Áh, nem nem szokásom túlreagálni a dolgokat, nem tudom mire gondolhatnak az emberek amikor ezt mondják.
Ezután került elő megint az az ominózus eset, amikor nem figyeltem rá, úgy lászik jobban megérintette, mint gondoltam volna. Kicsit elmerengtem ezen, majd egyszercsak azt vettem észre, hogy nem csak saját gondolataim, hanem Neil-é is beszivárog a fejembe. Ahogy ráeszméltem erre, egyből megrezzentem, mintha villám csapott volna belém, és riadtan néztem a fiúra, elvégre neki is feltűnt, hogy a gondolatai el leptek lopva általam. - Bocsánat - kezdtem el egyből a szabadkozást. - Esküszöm nem volt szándékosan... Nem szoktam - hebegtem-habogtam össze vissza. Tényleg nem alkalmazom ezt a képességem, és ezért senkinek nem is szólok róla, és most nagyon kizökkentett ez az egész szituáció, mert nem akartam a fiú gondolatai közé férkőzni, mégha semmi érdemlegeset se tudatm nagyon meg. - Egyszerűen csak olyan intenzív volt - folytattam tovább.
Amikor az előző elnökre terelődött a szó, csak bólintottam. - Én is.... - mondtam elnyújottan, majd normális választ is adtam. - Nem azt mondtam, hogy volt bármi kifogásolható a munkájába, egyszerűen azt, hogy te mégtöbb lelkesedéssel végzed, és szerintem még eredményesebben - kezdtem el megint dicsérni a fiút, dehát csak az igazat mondtam.
- Nem tudod? - kérdeztem vissza meglepetten. - Már mint veled még sohase? - folytattam ugyanolyan hangszínben. Egyáltalán nem zavart a téma, vagy hittem volna azt, hogy a fiút zavarba hozza, elvégre ez egy természetes dolog volt blabalaba, satöbbi. Meg szerettem mások magánéletébe túrkálni, és nem is érettem más emberek miért nyílnak meg olyan nehezen, elvégre nekem semmilyen nehézséget nem okozott jobban belemenni magánéletem titkaiba. Pár másodperc után aztán jött a megvilágosodás. - Te rám célzol, igaz? - kérdeztem, enyhe nevető hangsúllyal a hangomban. Na, tévedni emberi dolog. Meg Nephilimi is. Aztán utolsó válászára, és a módon ahogy tálalta csak összevontam a szemöldököm, majd megintcsak nevető hangot hallattam. - Neil, szívenszúrtál ezzel - feleltem teljesen normális hangnemmel, éreztetve a fiúval, hogy csa |
Érdeklődve hallgattam, várva a válaszát, remélve, hogy sikerül ráébrednem mondanivalóm mely része ragadta meg annyira figyelmét, hogy az ilyen jó kedvet teremtsen nála sőt, még meg is nevettesse. Valójában nem is kifejezetten szántam az egészet viccesnek, meg valljuk be, nem is kifejezetten lenne ez erősségem, így ténylegesen érdekelt, hogy mivel örvendeztettem meg ennyire. Az igazság az, hogy valamilyen szinten még jól is esett a dolog, így végülis csak a lányhoz hasonló mosollyal ajkaimmal figyeltem magam elé, ahogy ujjammal apró köröket írtam le a pad szélén, majd a beszéde befejeztével pillantottam fel Isabel-re. Ténylegesen is most tudatosult bennem - nem mintha eddig nem tudtam volna -, hogy az eszéért kedvelem, és tartom ilyen nagy becsben a lányt, és mennyire tudom értékelni, ha valaki értelmezni tudja szavaimat, nem csak furcsállva végigmér abban az irritáló "Ember mi van veled?" stílusban. - El tudom képzelni mennyire leköti a partneredet a dolog, biztos teljesen lázba hozza, és odaáig van a boldogsától, hogy végre valakivel eszmecserézhet erről - bólogattam egyetértően. Valahogy inkább az ellenkezőjét tudtam elképzelni, méghozzá hogy a szokásos butácska nézésével csak vihog a dolgon... A kedvencem mikor ugyan ezt játsza az emberrel, mikor kérdez valamit. Érdeklődnél, hogy ugye túlesett már azon, hogy ellássa feladatait, és egy egyszerű igen vagy nem helyett neki kezd röhögni... Remélem ezek tudatában mindenki elnézi, hogy csupán már attól végigfut a hideg a hátamon, ha a hangját meghallom. Nem egy kedves tulajdonság, de mindenáron kerülöm a végtelenül ostoba embereket.
Mikor végül aztán abban maradtunk, hogy nem osztja meg velem velem magánéletének apró kis titkait, egy fokkal nyugodtabban lélegeztem fel. Meglehet érzéketlenség, hogy hidegen hagy mivel üti el a szabadidejét a hölgyemény, de valahogy az volt a benyomásom incselkedő hangsúlyának hallatán, hogy nem szolgálna barátságunk építőköveként, ha ezt a pár információ foszlányt meghallgatom. Akkor inkább tudjak kevesebbet róla, de nem akarom, hogy beszélgetéseinkre árnyékot vessen egy esetleges elítélés, amit a kis kitálalása generálna bennem. Nem megyek én újságírónak, hogy feltétlen érdekeljen az összes rejtély, az olyasfajta indíttatásaimat inkább meghagyom csak az olvasnivalóknak, és ha annyira ilyesmire fájna a fogam, akkor inkább csak felütnék egy krimit.
- Nem szokásom másokon nevetni - feleltem semleges hangnemben, egyfajta közlésként, hogy habár tudatában voltam, hogy ez csak amolyan szófordulat volt, felvezetésként, de azért ne felejtkezzen el arról, hogy nem valamelyik sejélyes értelmiszinten rendelkező barátnője vagyok, aki attól érzi jobban magát, hogy más gyengeségén mulathat. Végighallgattam előadását, ami valójában egyfajta valósgshow benyomását keltette bennem, így arcomra teljesen ki is ült minden érzelmem, amit a stílussal kapcsolatban érezni tudtam. Számon enyhe nyílás képződött, ahogy felső ajkam felhúzva, az elvált az alsótól, miközben szemöldökeimet összeráncoltam, fájdalmas pillantásokkal jutalmazva. - Erről le - feleltem enyhén megrázkódva, ahogy feleszméltem magyarázatának végén. - Az nem is érdekel, hogy miért mondom ezt? - kérdeztem kíváncsian pillantva rá, majd tekintetem végül lecsúszott a padon pihenő könyvre, amin egy darabig ott is felejtettem szemeimet, majd sűrűn pislogva fordítottam tekintetemet ismét felé.
Válaszán először csak erőteljesen meghökkentem, ahogy elkerekedtem szemeim, majd végül a mimikába becsatlakozott szám is, ahogy arcom megnyúlt, azt pedig összecsűcsörítve bólintottam egy féloldalasat. - Ha meg kérhetlek ne aggas rám akármilyen becenevet - feleltem végül egy kis idő múlva. Ragaszkodtam a becsületes nevemhez, de azt gondolom ebben semmi meglepő nem volt, mindazok után, hogy ez volt az egyetlen dolog, amit édesanyám rám hagyott, mielőtt itthagyott minket. - Egyébként pedig hidd el, hogy sokkal többet társalgok veled, mint bárki mással, de ennek oka lehet a fékezhetetlen nyelved is - mondtam elfojtott nevetéssel, jót mulatva a lány telhetetlenségén. Aztán majd az lesz, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka...
Mikor aztán csend telepedett közénk, egy kicsit rosszul éreztem magam, ugyanis nem igazán találtam a szavakat, ami igazán nem rám vallt. Sose voltam az érzelmek embere, de legalább a szavakkal jól bántam, talán emiatt sértődött meg rám sok hölgy már a múltban, és nem sírta el magát helyette... - Szívesen kifejezném sajnálatomat, de az üres szavakkal tele van már a padlás gondolom, mondanám, hogy erősnek kell lenni, de egy olyan kívülálló, aki nem tud többet a dolgokról néhány elejtett megjegyzésnél, milyen jogon osztana bölcseleteket? Isabel, tudod jól, hogy nem kenyerem az érzelgősség, és nem mozgok otthonosan a vigasztalás asztalánál, de ha esetleg csak egy kis kibeszélésre van szükséged, az én ajtóm mindig nyitva áll... Csak ne sírd el magad jó? - magyaráztam neki, a végére egészen gondterhelt kérleléssel a hangomban, ugyanis úgy éreztem kötelegésgem valamilyen visszajelzést adnom arról, hogy nem az a helyzet, hogy nem érdekel a problémája, csak éppen ebben a formában nem tudok mit tenni vele. Bár talán meg tudom majd néhanapján ajándékozni kegyetlenül őszinte kritikámmal egy-egy ostoba döntését, ha arról van szó.
Kétkedő pillantásokkal bombázva hallgattam végig válaszát, és annak alátámasztását, miszerint nem gondolja úgy, hogy érdektelenséggel kellene jutalmaznia beszédeimet, végül azonban arcom vonásai ellágyultak érintésére, és kevésbé is vettem agresszívan a levegőt utána, ami annak volt az eredménye, hogy ha nem is nagyon, meg látványosan, de valamelyest felhúztam magam. Végül újabb igazolására, csak egy olyan "hát persze" arcot vágtam, ami szavak nélkül is továbbította gondolataimat felé a témával kapcsolatban. Szerintem egy közvélemény kutatást kellene ahhoz tartanunk, hogy egyikünknek sikerüljön meggyőzni a másikat. - Ismertem az előző elnököt - emlékeztettem rosszalóan, ugyanis én semmi kifogásolnivalót nem fedeztem fel elődöm stílusában. A képességem felemlegetésére, nem igazán reagáltam, inkább csak csöndben emésztgettem azt, amit eddig is feltételeztem. Az emberek nem azt látták bennem, hogy odafigyelek, vagy érdekel, esetleg utána is járok a dolognak, egyszóval az igyekezetemet, hanem a képességet, mely lehetővéteszi, hogy mindezt egy alkalom leforgása alatt mindezt el is sajátítsam. Nevetséges, hogy még most is képes hatást gyakorolni rám, habár nem mutattam ezt egyáltalán, csupán annyi tűnhetett fel a lánynak, mintha valamin erőteljesen gondolkodnék.
Végül rendre utasításom ahogy megtette hatását, és a lány újabb megjegyzést tett, csak fáradtan felsóhajtottam. - Nem tudom - feleltem őszintén, jelezve, hogy ezelőtt vele nem igazán kerültem még egy ehhez hasonló helyzetbe sem. - De nem is nagyon szeretném, ha nem haragszol meg - vágtam rá végül őszintén. Nem köntörfalazok, nekem ez a barátság többet ért holmi tetsi kikapcsolódásnál. |
(bocsánat ha itt-ott értelmetlen közbe Szex és New Yorkot is néztem)
Imádtam Neil arckifejezéseit. Egyszerűen annyira tükrödözött róla, mit gondol. A megvetés, vagy inkább a csodálkozás, puritánabb kifejezéssel élve, az agyfasz amit nem egyszer okoztam. Igazából furcsa volt az egész. Igyekeztem egyfajta módon megfelelni neki, mindig a jó választ adni, mintha valami tanár lenne, szerettem volna neki megfelelni. Azt szerettem volna, hogy kedveljen. Értékesnek tartottam társaságát, de valahogy mégsem éreztem azt, hogy ő annyira kedvel, mint én azt szerettem volna. Nem gondolok itt semmilyen romantikus, vagy szexuális viszonyra, és semmi perverzet sem kell beleképzelni a dologba, egyszerűen csak a mély barátságnak is örültem volna. Fura, általában az emberek velem akarnak jóba lenni, nem nekem kell törtetnem, hogy kiérdemelhessem barátságukat. Lehet pont ez tetszik a fiúba? Nem hiszem, hiszen akkor nyugodtan odamehetnék bármelyik ,,én olyan határozott és csábító és határozott és csábító vagyok" típusú lányhoz, aki két perc alatt büszkén szétteszi a lábait, hiszen valamiért ők is alantas gyűlölettel tekintenek az összes nőtársukra, mintha csak riválisok lennénk a szemükbe. Girl Power, mi? Na, mindegy... Szóval ott tartottam, hogy Neilbe szerintem az fogott meg, hogy nem egy egyszerű sablonszemélyiség, és különleges. Nem ragad le az egyszerű dolgoknál. Egy buliba se láttam még, mégis tudom, hogy nagy precizséggel ügyel minden apró részletre. Pontosan hajtogatott szalvéták, DJ (♥), és semmi sem siklik félre. Emlékszem milyen volt, mikor nem volt itt. Minden szépen alakult, de akkor se volt ilyen tökéletes. A végén még kiderül, hogy jobban szeretem Neilt, mint magam. Bár ez tisztelet inkább...
Válaszára felnevettem, szerintem megint oknélkül volt vicces, de szerintem nagyon mulattató volt. - Természetesen két Cosmo kvíz és pizsamaparti között, kibeszéljük, hogy vajon Arisztotelész tanai Platón tanainak továbbfejlesztése, vagy inkább egy teljesen új világképet mutat, és szót ejtünk arról is, hogy az egészből mennyire érződnek Szókratész tanai, hiszen ő volt az első tanító - vigyorogtam rá. Lehet, hogy nem tűnök valami okosnak, de mégsem vagyok idióta! Mégha a fiú tudása jóval több, mint az enyém.
Jót kacarásztam mondatára, majd csak védekezően felemeltem kezeim. - Most az egyszer megkíméllek. Hogy lásd mennyire kegyes vagyok - vigyorogtam megintcsak pimaszul. Láttam nem érinti legjobban a humorával kapcsolatos dolog, majd egyből realizáltam is ez miért is van. Gyengeségeként éli meg ezt a dolgot, pedig szerintem ebbe semmi szégyelnivaló nincs, legalábbis szerintem. De kitudja én hogy reagálnék, ha valaki nekem is így az arcomba modaná a gyengeségemet. Hülyén éreztem magam, de nem annyira, hogy elkezdjek szabadkózni, vagy nyugtatgatni Neilt. Nem magam miatt, egyszerűen nem éreztem úgy, hogy Neil helyzetén segítenék ezen, féltem, hogy csak még hülyébben érezené magát, amit nem akartam.
- Ohh - fújtam ki a levegőt következő megszólalására. - Ne nevess ki - kezdtem lassan. - De valamikor azon is gondolkodtam, hogy színész leszek. Már mint a színjátszásba jeleskedek, a hosszú szövegek megtanulása sosem jelentettek nehézséget - mondtam, majd megint kifújtam a levegőt. Direkt nem tartottam a szemkoktaktust, úgy folytattam. - És mindig is szerettem a rivaldafényt. Ha az emberek rámfigyelnek, és a dolgok túldramatizálásába mindig is jó voltam - tettem hozzá nevetve. - Nem filmekre gondoltam, hanem egy színházba mondjuk - beszéltem még mindig. Lassan több mint duplaannyit beszélek, mint ő. - De ezek szerint erről lemondhatok - nevettem el magam. Nem érintett vérmes komolyan a dolog, nem fogok kardomba dőlni, de jó volt ezzel az ötlettel is eljátszadozni néha.
Csak mosolyogni tudtam következő mondaán. Nem tudom hol hallottam ezt a mondást, mindenesetre igaznak tartottam.: Ami a de előtt van lényegtelen (Anne neked tudnod kellxD). Egyébként a világért nem sértődnék meg egy ilyenen, de mindig is szórakoztatónak tarottam az ilyen típusú mondatokat. Hallgattam mondandóját, majd nyitottam is a válaszára. - Ezzel arra célzok butus, hogy nem lenne ellenemre, ha több időt tölthetnék veled és többet hallhatnám a hangod - mondtam felévigyorogva, ennyivel el is simítva aprócska szóváltásunkat, nem keritve neki nagy feneket. Mondjuk azt a butus szándékosan szúrtam oda. Javíthatatlan vagyok... Figyeltem mozdulatait, teljesen lenyűgőző volt, ahogy ennyire beleélte magát mondandójába, egészen elmerült. Érdekes volt, ahogy a közélet dolgai szinte teljesen hidegen hagyták, de ebbe annyira bele tud merülni, hogy önkéntelenül is ilyen széles módon alkalmazza a kommunikációt.
Csönd ült be kettőnk közé, ahogy egy kicsit jobban megnyíltam számára. Nem szokásom így kifecsegni a dolgokat, de egyszerűen itt csak dőlt belőlem, mivel megbíztam benne, viszont mivel ő nem nagyon firtatta tovább a témát, én se tettem így, nem sajnáltaltni akartam magam, szerintem az egy egyáltalán nem megnyerő, hosszútávon idegesítő szokás. Mondjuk azt nem tudom, mit vártam a fiútól, hogy mit reagáljon, hiszen erre én is aligha tudtam volna bármit, az ő helyzetébe. Ahogy kivettem, nem a kedvence Will, amit igazából meg is értek... Sokak számára unszimpatikus lehet egy-két tulajdonsága, de én nagyon szerettem bátyámat, nem csak amiatt a tény miatt, hogy családtagok vagyunk. Mindig is vágytam a figyelmére, amit ő nekem meg is adott, ezt tudtam jól. És bár nem látszott rajtam, iszonyúan megviselt amikor elhagyott minket, - feleselegesen - magamat hibáztattam, és úgy gondoltam, nem szeret annyira, és nem vagyok számára olyan fontos, hogy maradásra bírjam. Ezért örültem nagyon, mikor az akadémia falain belül megint egyhelyre kerültünk, és napiszinten tudok vele találkozni, ha akarok.
- Nem, dehogy - mondtam egyből arra a vádjára, miszernt nem tartom érdekesnek az előadásait. - Neil, (am innen eszembe jutott, hogy Roxi mikor valami bölcsességet mondott mindig elérakta, hogy Laci) ez talán pont egy olyan gyűlés volt, ahol általános információkat kellett elmondanod, és mivel első óta Dökös vagyok, már pontosan tudom miből áll ez. És egyébként se vette igénybe az egész gyűlés idejét - tettem hozzá. Elkeseredett megjegyzésére, reflexből kezére tettem a kezem, semmifelé hátsó szándék nem volt bennem, egyszerűen csak nyugatató hatást, akartam vele elérni. - Nagyon izgalmasak az előadásaid - kezdtem. - Tényleg, összehasonlítási alapom is van, az előző elnökéhez képest - bizonygattam tovább. - A legtöbbet vissza is tudnám mondani, pedig még olyan szuper képességem sincs mint neked - fejeztem be, és a kezem is elvándorolt a kezéről, mert tényleg nem akartam azzal fusztrálni. Arra más eszközöm van. Na és el is érkeztünk oda.
Vele együtt kacagtam kiszaladt megjegyzésemen. Nem is tudnám elképzelni saját gyerekkorom ilyen szigorú szabályok között. Bár szüleim nagyon részese voltak az életemnek, mégis el vagyok kényeztetve, és semmilyen merevség nem volt nevelésükbe. Egészen biztosan kikészültem volna, ha katonai nevelést kellett volna kibírnom. Elismerendő volt a fiú. Ezután következett kis szórakozásom, majd intő szavaira, viszont egyből visszavonulót fújtam. Nem vagyok én nimfomán. Elemeltem a kezem, de egyéb hátráló manővert nem vittem végbe. Végül csak megvontam a vállam. - Te tudod, mit hagysz ki.
|
Beszédtémájuk pontosításán csak rosszallóan felvontam a szemöldökömet, ahogy kissé unott pillogással tekintettem szemeibe. Szóval szerinte a másik nem irányti túlzott sóvárgás vagy érdeklődés megfelel azatomfizika elméletének megvitatásával. - És akkor gondolom ez alatt azt érted, hogy arról eszmecseréztek, hogy mennyire fedik egymást Platón és Arisztotelész tanai - sóhajtottam lemondóan, inkább már csak legyintve az egészre, ugyanis esélytelennek ítéltem, hogy bármilyen formában is képes lenne a két hölgyemény a filozófia rejtelmeiben vájkálni, vagy úgy különösebb érdeklődést mutatni az ilyen tanulmányok iránt... Azonban mikor valami különösebb oknál fogva nevetni kezdett mondanivalómon csak frusztráltan mosolyogva néztem rá, végiggondolva, hogy mégis mi tudta ilyen jó hangulatba hozni. Ráeszmélésemnek csupán egy fájdalmas nyögéssel adtam hangot, és ugyan olyan kínnal néztem is a lányra, ahogy felfogtam, hogy végre beszélni óhajt ő is.- Kímélj meg tőle, kérlek - ráztam a fejem elutasítóan, szinte alig adva időt Isabel-nek, hogy befejezhesse a megkezdett mondatát, tartva attól, hogy esetlegesen meg sem várva jóváhagyásomat egy újba kezd. Nem kifejezetten érdekelt a magánéletének azon fele, amelyiknek én nem voltam részese, és őszinte leszek, de valójában nem is kifejezetten szerettem volna lenni, ugyanis most nem akartam célt téveszteni, vagy csak hagyni, hogy más kiélhesse kislányos örömét, miszerint velem van, miután hullajtott pár krokodil könnyet, amitől én lefagytam... Sokkal jobban tudnám értékelni, ha inkább olyan bajaim lennének, hogy félek a magasban, mert tériszonyom van, nem egy síró lánytól döbbenjek le úgy, hogy köpni-nyelni ne tudjak.
Mikor aztán közölte, hogy nem feltétlenül szükséges mindent a lehető legkimértebben kezelni és túl sok kitüntetett figyelemmel illetni, csak kellemetkenül hallgatva, várva, hogy felmérje a helyzetünket. Itt ültem én, tulajdonképp számomra kényelmesen öltözve, ami másnak az ünneplője, egyenes háttal, mintha kötelező lenne, és még a tanároknak is megadom a tiszteletet, mármint... Komolyan, mit várt? Inkább továbbra is csak csendesen ücsörögtem, nevetségesen megrángatva az ingem ujjának végét, erősen tanulmányozva a gombokat rajta. Nem szerettem beismerni, hogy fa pofa voltam. Ugyan nem tehettem róla, és ellene sem túl sokat, valamint már hozzászoktam, de akkor se kifejezetten kultiváltam, ha ezt így szóba is hozták. Mondhatni kellemetlenül érintett, de ez nem a lány hibája volt, inkább a saját személyem visszamaradottsága, végül aztán csak hogy jelezzem, hogy azért figylek is rá, csak bénán megvontam a vállam.
- Úgy, hogy nem lennél jó színész, ami a hivatásbeli sikert illetné - mondtam pislogás nélkül, a részemről azon értetlenkedve, hogy miért nem érti meg. Nem mindegy, hogy a saját életedben át tudsz verni valakit, mert egy érzést megjátszol, vagy felveszel egy teljesen új életmódot és olyasmin is önkéntelenül elpirulsz általa, amin normál esetben meg sem lepődnél, vagy éppen fordítva.
- Meg ne haragudj, de ez így értelmetlen - néztem rá, már majdnem ijedt szemekkel, ahogy rólam akart nekem magyarázni. - Ha valakit kedvelek, azzal beszélgetek, és akkor minek játszanám meg magam, vagy alkalmaznék más szókészletet? - kérdeztem, miközben már a kezemet is belevontam a beszédbe, néhány apró körkörös mozdulatot irva le jobbommal, ahogy a bal alkaromat felfektetve az asztalra, a lány felé fordultam törzsemmel. Valahogy nem értettem, hogy mit próbál átadni nekem a szavai által, habár általában elég jól fel tudom fogni a dolgokat... Na jó ez így most még szerény is volt. De most kezd meginogni a magabiztosságom, ami az értelmi szintemet illeti, mert valahogy nem találtam a lényeget a lány mondanivalója mögött, vagy ha meg is volt ugyan, az valahogy összeférhetetlen volt az alátámasztásnak szánt körettel.
Az epézésére csak meglepett arcot vágtam, elvégre nem kifejezetten szándékoztam a lányt sem meg bántani, vagy bármi mást, és csak azért, mert olyasmit mondtam, amire esetleg már ő is gondolt, akkor inkább örülhetne, hogy nincs egyedül a feltételezéseivel... Mindegy, én nem kötekedek., vagyis nem annyit. Mikor aztán jött a következő mondat, egészen megvilágosodott arcot vágtam, ahogy a magasba emeltem a fejem és onnan bólintottam egy határozottat, felfogva hogy egy ennyire érzékeny témába tapintottam. Igazából eredetileg arra akartam utalni, hogy ő is túl sokat foglalkozik a külsőségekkel, és ha egy idő múlva nem sikerül a többségnek megfelelnie, az talán nagyon meg fogja viselni. De végül aztán nem nyitottam szólásra ajkaimat, csak néma csönddel fejeztem ki együttérzésemet.
- Tehát azért rajzolgattál a barátnőd kezére egy falloszt, mert nem kötött le eléggé az előadásom? - kérdeztem sóhajtva, mjd azért még hozzátettem. - És gondolom ez igaz az összes többi gyűlésre is - szögeztem le inkább magamnak, mint neki, magam elé mormogva elégedetlenül. A további hirtelen vállaszaira, csak gondterhelten sóhajtottam egyet, ahogy lemondóan megingattam a kobakom, halvány mosolyt öltve ajkaimmal, jelezve, hogy szent a béke, és nem fogok a társasága elől egy könyvbe temetkezni.
Meglepett fejet vágtam, reakciójára, ami az édesapám foglalkozását illette, végül aztán csak enyhén felnevettem, elvégre nagyon jól értettem, hogy mi mindent magyarázott meg. Többek közt mondjuk a személyiségem hibáit is. Mikor aztán úgy döntött, hogy neki áll macerálni, csak készségesen tűrtem, kihívó arcát és mondatait, pedig csak birka türelemmel viseltem. - Nem ajánlom, hogy molesztálni kezdj - vontam fel most ez alkalommal én is a szemöldökömet, készen arra, hogy ha kell akkor elkapom a kezét, vagy csak megállítva az időt tisztes távba vonuljak. |
|
Láttam, hogy lelombozódott, mikor megtudta, mit rajzoltam. Úgy ítéltem, hogy nem is a művem, hanem az a tudat, hogy nem figyeltem rá. Talán nem kellett volna vele annyira dicsekednem, viszont szerintem vicces helyzet volt. Egyébként is csak valami általános szöveg volt, ami minden évben el van mondva, és már körül-belül én is el tudtam volna mondani. Nem Neil miatt nem figyeltem, egyszerűen csak tisztába voltam ezekkel a dolgokkal, és egy támadást nem hagyhattam megtorlatlanul. Milyen vezető lennék így? Mondjuk, magamon kívül nem tudom, mit vezetek, de ez mellékes, igenis jól hangzott ebben a mondatba, az más kérdés, hogy valóságalapja nincs.
- Fiúkról – vágtam rá reflexből mondandójára. Fergetegesnek tartottam humoromat, de úgy látszott a fiút nem túlságosan értékeli. Tudtam, hogy nem az a típusú ember, aki minden badarságon röhög, de nem tudtam, hogy ennyire humorérzék híján van. Nem csak a mostani esetre értem, hanem úgy az egész beszélgetésünkre. Nem volt vele semmi problémám, csak meglepett. Szándékosan nem illettem semmilyen megjegyzéssel vagy gesztussal azt, mikor kijavította a gonoszságot őszintéségre, tudtam, hogy igaza van, és szerintem ő is tudta, hogy én tudom. Gondolom. Vagy a fiúk nem komplikálják így túl a dolgokat? Hallottam egy ilyen mondást, hogy a lányok többet gondolnak arra, mire gondolhatnak a fiúk, mint amennyit ők gondolkodnak. Jó, most valaki értse meg ezt a mondatot. Az is igaz viszont, hogy Neil nem egy áltagos fiú. Mikor belekezdett következő mondatába, már épp nyitottam volna a szám, de befejezte, és a vége elég érdekesre sikeredett. Csak csukott szájjal felkacagtam, szerintem a fiú is rájött, mi volt olyan érdekes elszólásába. Válaszra nyitottam a szám, hogy mondjak neki egy jó mély dolgot, de rájöttem, hogy így is eleget ingereltem szegényt – és még mennyit fogom -, így csak beharaptam alsó ajkamat, majd egy kicsit megnyálaztam őket, és inkább normális válaszra fanyalodtam.
- Ha nem bánod, inkább nem osztanám meg veled a magánéletét, bár ha gondolod, az enyémbe szívesen beavatlak - a végén már egy mosoly ült az arcomon. Megmondtam neki, mi az a plusz téma, ami mélyebb, mint a többi, és újabb lehetőséget adtam neki, hogy érdeklődjön rólam, ha akar. Továbbá, bizonyítottam neki, hogy hűséges barátnő vagyok, aki nem tálal ki más életéről egy harmadik személynek, tehát nem pletykás. Egyébként az vagyok, de nem hiszem, hogy Neil ezt nagy erénynek tartaná, ezért inkább az ellen játszottam, hogy ez kiderüljön.
- Neil... Nem kell minden vérmes komolyan venni – mosolyogtam rá, mikor kijavított. – Komolyan, te nem szoktál viccelődni? – kérdeztem felderült arccal. – Tuti tudsz te is vicces lenni – mondtam eltökélten. – Persze, hogy más az igaz, meg a jó színész, bár nem értem, hogy jön ide mivel én csak arról beszéltem, hogy színésznek kéne mennem – mosolyodtam el, bár lehet, hogy csak az én agyam nem olyan fürge, hogy ezt összerakja. Mármint passzol, de kb. annyira, mint a csokis muffin meg a nutellás kenyér. Hm… Éhes lettem.
- Arra értem, hogy azt mondtad, hogy nem tartod fontosnak az emberekkel való kommunikációt, azaz, hogy: „a könyvek sokkal érdekesebbek, mint az emberek” – idéztem őt. – Így arra következtettem, hogy nem nagyon teljesedsz ki a mindennapi életben, a beszédben, pedig figyelemreméltó ékesszólásod van. (ez nem tom, hogy így értelmesxd). Még velem se szoktál sokszor belemélyedni a dolgokba, pedig barátok vagyunk – mondtam. Örültem, hogy végre ő is kérdez, nem csak én szegezem neki a kérdéseket, így legalább megbizonyosodtam, hogy nemcsak az agyára megyek, hanem érdeklem is, és még arról se van szó, hogy elvisel.
Következő mondatára, csak felé fordultam, amolyan:„Ezt most te komolyan mondod?” arccal, ami annyit takart (igen mert tudom, h utálod, h csak ennyit írnak le az emberek), hogy a hozzá közelebbi kezemmel támasztottam a fejem, és összeráncolt felhúzott szemöldökkel, vizslattam arcát, miközben még ajkamat is enyhén összecsücsörítettem. – Oh, köszönöm erre még nem is gondoltam – epéztem egy kicsit. Tudtam, hogy csak segíteni akart, de kicsit olyan érzést adott, mintha hülyének nézett volna. – Ha sikerült volna velük megértetni, Will nem lép le tini korába – nyögtem ki. Mondanám, hogy nehezemre esett erről beszélni, de igazából megbíztam Neilben olyan szempontból, hogy ő biztosan nem adja tovább az információt – főleg, hogy nem lenne kinek -, és igazából szeretek magamról beszélni. Olyan izgalmas, nem? Más irányba kanyarodott el a beszélgetés, de már egészen megszoktam, hogy egyik komoly – gondolkozást igénylő – témáról a másikra ugrunk.
- Nem is azt mondom, hogy a tanárnak tanuljanak. Volt egy nagyon jó történelemtanárom, aki olyan érdekesen adta le az anyagot, hogy utána önként utánakerestem az anyagnak, és azért tanultam, mert olyan érdekesnek találtam. Ha ugyanezt egy másik tanár ledarálná, nem hiszem, hogy ugyanezt a hatást érte volna el – fejeztem ki magam. – Nyílván nem - vágtam rá egyből a kérdésére, mielőtt átgondolhattam volna, egyértelmű volt számomra, ezért nem is indokoltam meg, vagy foglalkoztam vele többet. Következő kérdésére csak leszegtem a fejem. – Nem, bocsánat. Nem akaratalak megsérteni – folytattam, de láttam, volt még egy dolog, amivel megbántottam, viszont erre már nem mondtam semmit, mert nem vagyok az a típus, aki állandó jelleggel sajnálkozik, és mondani meg nem tudtam erre semmit, és ezért csak bólintottam egyet, amolyan megérettem stílusba.
- Oh, ez sok mindent megmagyaráz – szaladt ki a számon, mikor elmondta, hogy az apja katona. Elkezdtem ingjénél babrálni, és kérdésére, csak kihívó tekintettel, egyik szemöldökömet felhúzva ennyit feleltem. – Akkor sokkal lejjebb tapogatóznék a kezemmel – mondtam szemeibe nézve, majd kajánt vigyort öltött az ajkam és megkérdeztem… - Szeretnéd? Tudtam mennyire nehéz zavarba hozni Neilt – vagyis inkább csak sejtettem, ezért próbáltam megtenni ezt. Aranybogár vagyok. Fogalmam sincs, mennyire keményen kell ehhez játszanom. |
Mikor végülis kibökte mi volt gyönyörűséges művének fő motívuma, enyhén szólva magamba roskadtam, ahogy fejemet megtámasztottam kézfejemen, rá sem pillantva a lányra. Megtagadtam tőle a további válaszokat, így miután valóságon túlinak írt le kicsit agresszívabban pillantottam rá, szikrázó szemekkel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól esett, ennyire nem köti le, hogy az egyik - állítólagos barátja - beszéde ennyire nem fog meg, hogy ilyeneket művel alatta. Pedig nem rég még épp azt ecsetelte, hogy ejakuláció közeli élménybe hozhatja az, ha a másikat boldoggá teheti... Én nem lettem boldog. A továbbiakban nem volt kedvem a szociális kapcsolataimat ecsetelni neki, elvégre neki sem sikerül egy olyan posztot fenttartania, amiben nem lenne csalódás a részemről. Ez a baj az emberi kapcsolatokkal, hogy ha közel engedsz valakit magadhoz, az nem mindig tehet arról, hogy megbánt téged, vagy olyasmit tesz, ami nem örvendezteti meg a lelked. Sokkal inkább az egyén saját maga által felállított elvárások, Isabel sikeresen fennakadt az egyik ilyen rostámon. "Nem az ő hibájja, hogy extrémek a követelményeim" sóhajtottam, miközben csak megdörgöltem arcomat tenyeremmel. Ennyi éppen elég is volt, hogy rosszkedvem elillanjon, de ajánlott a lánynak, hogy ne lankadjon többet figyelme előadásaim alatt, mert megjegyeztem magamnak, és félő, hogy legközelebb ha úgy vélem nem koncentrál eléggé visszakérdezek tőle.
- Én őszinteségnek nevezem - feleltem komoran arra, miszerint nyersségemet gonoszságnak tudta be. - Miről is szoktál vele társalogni? Az időjáráson, a ruhákon és szépészeti kellékeken kívül? - kérdeztem vissza könyörtelenül, felvont szemöldökökkel kíméletlenül várva válaszára. - Ha annyira jól ismered, biztos van egyéb beszédtémátok is... valami ennél mélyebb - magyaráztam, ha véletlenül nem értette volna mire gondolok, mintegy válaszreagcióként az ismerkedős nyaggatására. Mi olyan nehezen értelmezhető azon, hogy nem vagyok nagyigényű szocializációs szempontból. Ez az én és a boldogság az ismerkedésektől olyan, mintha egy deréktől lebénult férfi hímtagját próbálná ingerelni, ha már olyan közkedvelt lett ez a végtag...
Kérésére, miszerint engedjem már meg neki azt a luxust, hogy had elégedhessen már meg magával, csak egy váll vonással válaszoltam. Ha ez őt ekkora gyönyörrel tölti el, nekem áldásom rá. A színészkedéses megjegyzésére, azonban csak felvontam szemöldökömet. - Más a jó színész és az igazi színész - feleltem, természetesen nem magamra értve az igazi színész részt. Egyáltalán nem tartom magam jónak ezen a téren. A szavalás és a színjátszás két teljesen más téma. Ami pedig a szeretetnyelves hipotézisemet illette nem értettem, hogy mire fel olyan nagy az öröme, így csak biccentettem egyet, miszerint nem olyan rémes személy... Furcsa volt nekem ez, így csak elemző szemekkel végig mértem a lányt, így meggyőződhettem róla, hogy ha más nem, legalábbis tökéletesen magabiztosnak érzi magát, azonban ott van az a kis szálka a szemében, saját magát illetően. A szeretet nyelvből nem lehet arra következtetni milyen az ember, így nem tartottam fontosnak, hogy kijavítsam, hogy sosem feltételeztem róla azt, hogy kibírhatatlan, vagy bármi más. A szokások kialakulásáról, és a személyiségünkről gyakran nem mi magunk tehetünk, ez visszavezethető volt a gyermekkori bánásmódra, hogy hogyan nőtt fel, és hogy minek szenvedte hiányát a fiatal évei alatt.
- Azt akarod mondani, hogy úgy érzed megtagadom tőled a szokványos beszédstílusomat? - pislogtam rá meglepetten. - Vagy arra utalsz, hogy előadások alkalmával mindössze megjátszom magam, és valójában fele annyira sem vagyok képes ékesszólóan kifejezni magam? - billentettem oldalra a fejem, érdeklődőn, megtörve az általános felállást, miszerint ő bombáz meg kérdésekkel. Mikor aztán a családja került szóba, és a szülei sajátos nézetei, csak egy levegővétellel kihúztam magam. Nem éreztem magam kényelmetlenül a lány őszintesége miatt, azonban tisztában voltam vele, hogy való ez nem olyasmi, amiről szívesen eszmecserézik, így csak néma együttérzéssel hallgattam kifakadását. Szóval ennek a pletykának is van alapja. - Megnyugathatod a szüleidet, hogy a világ igazán magasról tesz a tetteitekre, és az övékére is, egészen addig, amíg nem valami hatalmas bűnről van szó - feleltem csendes undorral, elégedetlenül tisztázva, miszerint az emberek nagyrésze addig egyáltalán nem foglakozik a másikkal, amíg nem keveredik valami igazán botrányosba... Utána nyugodtan repkednek a másik feje felett a mindenféle ítéletek, még úgy is, hogy egyáltalán nem tudnak semmit a körülményekről. Na pontosan ezt utálom az emberekben.
- Nem a papért járnak az emberek misére sem - mondtam felvont szemöldökökkel, miszerint csak akkor hajlandó jó jegyeket produkálni, ha az elképzeléseinek megfelelő személyiséggel rendelkezik oktatója. - Valakinek rá kell nevelni őket, hogy nem a tanárnak tanulnak - csóváltam meg a fejemet, rádöbbenve, hogy ezt a szempontot rajtam kívül biztosan nagyon kevesen veszik figyelembe. - Tehát szerinted ha én lennék a tanárod szenvednél? - szegeztem neki a kérdést, egészen addig nem foglalkozva más témával, míg erre nem felel. - Magyarán, szerinted én idióta vagyok, és fogalmam sincs az alapjairól az oktatásnak? - nevettem fel kényszeredetten. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ennyire félreismer valaki, aki épp az előbb volt elájulva attól, mennyire kiaknázta már személyiségemet. - Csak hogy tisztázzuk, nem nézek hülyének senkit sem ok nélkül - mondtam talán egészen sértődött hangnemben, elvégre ez volt az igazság. Én a barátnője képességeit is felmérve nem vágtam hozzá, hogy ostoba liba, hanem inkább megkönnyítettem a dolgát, de végülis attól függ hogy akar látni engem. A továbbiakban pedig már nem is kíséreltem meg a testi közelséget, nem nem, túl sok volt a feszültség köztünk, ha másnem a részemről legalábbis.
Furcsa pillantással jutalmaztam, mikor állapotom miatt aggódott. - Apám katona - ráztam meg a fejem, jelezve, hogy ha fájt volna se nagy eséllyel mutatnám neki, de mondani biztosan nem mondanám. Azért van bennem valamennyi férfias büszkeség. Az újabb közeledésére azonban nem kifejezetten reagáltam semmit, csak szemmel tartottam, ahogy babrált kezemen - És ha rátapintottál a lényegre? - pillantotam végre rá, továbbra is mozdulatlanul, nem válaszolva semmit a fizikai kontaktusra. |
Erősen kellett arra törekednem, hogy visszafolytsam a nevetsem. Láttam, ahogy visszafojtja a lélegzetét, és mélyen bent tartaja, az akkor vett levegőt, és ehhez elég szórakoztató arcmimikái társultak. Na, meg az is elég mulattató volt, hogy már ennyire kiismert, vagy ennyire fél a válaszomtól. Utólag sajnáltam, hogy nem mondtam el neki, de erre vagy leesett neki, vagy nem. Mikor határozottan bóllintott, azonban úgy döntöttem, nem ingerlem tovább az ügyet, így is elég nagy és vaskos volt.
- Aha, szóval azért beszélsz velem rajzolt nemi szervekről, mert feltétlenül szükséges - nyomtam meg az utolsó két szót, majd csak megráztam a fejem mosolyogva. - Hihetelen vagy - mondtam ezzel arra utalva, hogy nem érettem meg a fiút. Nem tudtam, hogy miért tagadja ennyire, hogy ő is létesít szociális kapcsolatokat, hiszen nem bűn ez. Az emberiség kezdete óta megvan ez az ösztön, már akkor csapatokba vergődve voltak, bár akkor biztosan más volt a téma. Nem hiszem, hogy az új Givenchy kollekció nyűgőzte le volna őket annyira, hanem az hogy: júhúú, ma nem haltunk meg. De tényleg nem érettem mi problémája volt ezzel, hiszen én imádtam beszélni. Hallatni a hangom. Látni, hogy a többi ember egyetért velem. Egyetérteni a többi emberrel. Boldogsággal tölt el, és nem értem miért tagadja meg magától ezt Neil. Gonoszkás hangneméből leszűrhettem, hogy nem a legjobb kérdés volt amit feltettem, már rájöttem, hogy hülyeség volt, és realizálodott bennem, hogy valószinűleg mindenki nevét tudja. Na mindegy, legalább nem fogja magát feszélyeztetve érezni, mert túlszárnyalom itt eszesség kérdésébe. Következő megjegyzésére, csak összehúztam szemem, és annyit mondtam. - Ez gonosz volt. Igaz a barátnőm sokszor bugyutának mutatja magát, de attól még nem hülye. - El lehet vele normálisan beszélgetni. Tudod... Csak jobban meg kell ismerni - mondtam kacagva, hiszen ez a mondat nem először hangzott el ma a beszélgetés közben. Mondjuk nem nagyon tudom elképzelni Neilt is Aishát együtt olyan furcsa lenne, ha az a kettő jóba lenni. Kis szívemnek, míg nem ismerte tetszett is Neil, de hamar kiábrándult.
Mikor emlékeztett arra, hogy nem csak rólam mondta ezeket a kedves szavakat, csak vicceskedve leintettem. -Hagyj már kiteljesedni nagy pillanatomban - feleltem kacagva. - A végén még kiderül, hogy nekem kéne színésznek menni, és nem neked - tettem hozzá. Igazán jól ment volna szerintem, főleg, hogy tinédzsér éveim alatt volt időm bőven gyakorolni, elég profi szintre fejlesztettem. Ez az allergiám apa! Hogy lehetnének már szívásnyomok? Ilyet feltételezel rólam?! ugrott be az emlék, mire csak mosoly kúszott arcomra. Majd az is bevillant, hogy pár óra múlva apukám büszkén ért haza egy alleriga elleni krémmel. Megint csak gonoszkás megjegyzése zökkentett ki, majd egyből felcsendült ezután a jól ismert hang, a kacagásom. Hihetelen, hogy rábírtam Neilt a viccelődésre, ha még pár órát komolyabban eltöltenék a sráccal tuti ki tudnám nyitni. (ne tudd meg milyen erős a nyomás hogy ne ejtsek el egy perverz megjegyzést.)
Örömmel hallgattam következő monológját. Lényegében ezzel beismerte, hogy félreismert, és hogy most kellemesen csalódott bennem. Így biztosan egy kicsit pozítivabbnak tűnők a szemébe. Tudom, hogy vannak olyan tulajdonságaim amik sok embernek nem szimpatikusak, és biztos van jópár ami Neilnek sem. Ezért volt jó tudni, hogy most megint szereztem pár pirospontot nála, vagy minek nevezzem, és sikerült jobban megkedveltetnem magam vele. A végén még örilegjobbbarik leszünk szivárványokkal meg unikornisokkal. - Örülök, hogy sikerült jobban megismerni. Tudod, nem vagyok én olyan rémes személy, mint aminek tűnők - Reagáltam le végül, hogy ne higgyje azt, hogy itt a nagy meghattotságban megkukultam. Persze második mondatomat már nevetve mondtam el, nem gondolam komolyan. Annyira.
Csak mosolyogni tudtam azon, mikor azt mondta, nem fogom tudni megbántani. Én azért nem fogadnék erre. Sürgetése elég nyilvánvaló volt, de azért aranyos volt, hogy megpróbált megnyugtatni. Mikor megjegyezte, hogy ne keverjem össze a kötelességet a magánélettel (jóég ez olyan Rines volt v.v mindjárt öklendezek) egyből eszembejutott valami. - Szóval csak a barátaidtól tagadod meg a csodálatos retorikád, ha elő kell adni valamit átváltozol Martin Luther Kinggé? - kérdeztem. Nem kell itélkezni, ő volt az első beszédmondó eszembejutott. - Nem szép dolog megtagadni ezt másoktól - tettem még hozzá. Következő megjegyzésére megtörve nőiességmet felhorkantam. - Nekem mondod? Szerinted miért akarják nekem megtalálni a tökéletes Nephilim fiút? - forgattam a szemem, mert nevetséges volt. Nem tudom Neil hallotta már-e ezt a pletykát, de ez kivételesen igaz volt. - Mert mit gondolna rólunk a világ ha egy egyszerű mutánssal állítanék haza? - imitáltam anyum hangját. Ezután jött a hideg zuhany. Megdöbbentett Neil hozzáállása.
- Én nem azt mondtam, hogy egy tanár legyen fullengedékeny. Személyes tapasztalatom, hogy egy olyan tanár vagy tanárnő órájára szívesebben ülök be, és végzem el a feladott feladatokat, mint egy olyanét, akit nem kedvelek. Ugyanúgy lehet mindkettő szigorú, de míg az egyiknek az óráján szenvedek, a másikén kellemesen érzem magam. Sok tanár a szigorúsága miatt teszi tönkre a gyereket. Mert a túl nehéz feladatokkal elhiteti vele, hogy hülye és hogy belőle úgy se lehet semmi, míg egy képességének megfelelő enyhébb kihivással inspirálni lehet, és sikerélménye lesz neki, és ösztönzöd arra, hogy még többet hozzon ki magából, és érdeklődni fog a dolog íránt - éltem bele én is magam a dologba. Észre se vettem, hogy egyre közelebb jött hozzám, és énis ugyanezt tettem, hiszen magával ragadott a téma, és imádtam, ahogy az ellenenkező véleményünk ütközik. Amikor hátradőlt eszméltem milyen közel is került arcunk egymáshoz, és hosszan kifújva a levegőt én is jobban elhúzodva. Na, nem mintha zavart volna az előző egyfajta... intimitás.
Tetszett sejtelemes mosolya, egészen jól állt neki. Láttam, hogy lehunyva tartja szemeit amikor meglöktem, majd egy pillanatra megijedtem. - Ugye nem ütöttelek meg nagyon? - kérdeztem ijedt hangon. Nem hittem volna, hogy ez következett be, de régen tényleg volt olyan, hogy nem tudtam kontrolállni azt, hogy hirtelen megerősődtem. Aztán egy egészen másfélé dolog jutott eszembe. Egy kaján vigyor csúszott a számra, majd óvatosan odacsusztattam kezem, ahol előbb még vállam volt, és lassan elkezdtem ujjaimmal simogatni az inge anyagán keresztül, néha veszélyesen közel kerülve bőréhez. - Vagy csak nem bírod a testi kontaktust? - kérdeztem galádul vigyorogva. Olyan kis gonosznak éreztem magam. |
Valahogy úgy éreztem, hogy legszívesebben megosztaná velem, hogy mi volt a kis csendéletének fő motívuma, amiről volt néhány feltételezésem, és nem az átlagos szivecskére fogadtam volna... Inkább csak aggodalmas arckifejezést öltve figyeltem a lányét, remélve, hogy inkább van annyira bölcs, hogy hallgasson. Válaszát úgy hallgattam végig, hogy a beszívott levegőt egészen sokáig lenttartottam, mielőtt újból kifújtam volna, ezzel biztosítva, hogy nem küldöm ki kapásból a teremből, ha valami nekem nem tetszőt mond. Azonban sikerült valamennyire megnyugodnom kétes mondata hallatára, amire csak biccentettem egy határozottat, jelezve ezzel, hogy többre nem vagyok kíváncsi ebből az ügyből, és ezzel mindkettőnk javát képviseltem.
Nem értettem, miért tűzte ki eltökélt szándéknak, hogy velem mindenáron megszerettesse az emberi kapcsolatokat, amikre nekem alapvetően nem csak hogy nem volt szükségem, de sokszor kedvem sem volt hozzájuk. Alapvetően nem voltam antiszociális, nem okozott gondot sem az ismerkedés, sem ha párbeszédeket kellett lebonyolítanom, de komfortosabbnak éreztem magam saját magam, vagy egy valamivel elmésebb egyén társaságában, mint mikor egy olyan eszmecserébe kell belefolynom, aminek köze sincs az eszmékhez, de még saját, önálló véllemény híjján van a másik egyén... - Csak akivel feltétlenül szükséges - feleltem mindeféle szégyenérzet nélkül, pislogás nélkül figyelve erre mit fog lépni. Következő kérdését nem tudtam mire vélni, és csak dacosan kihúztam magam. - Aisha - vetettem oda nem túl barátságosan a lánynak, egészen megsértődve azon, hogy feltételezni merte, hogy nem jegyzem meg az összes nevet és arcot, akiknek közük van a dök-höz. Az meg más téma, hogy a legtöbb diákot is könnyen be tudtam azonosítani, éppen ezért nem tudtam mire vélni a lány kérdését. Úgy látszik kettőnk közül továbbra sem én vagyok a feledékeny, hogy ne tudjam mi a másik képessége, vagy egy harmadik fél neve. - Lehet vele azt is? - vontam fel kérdőn szemöldökeimet. Tisztán emlékszem mi történt, mikor szívességet kértem tőle... A vége az lett, hogy inkább megcsináltam magam, semmint válaszoljak az ezeregy bosszantó és egyszerű kérdésére, mint például használhatja az itteni fénymásolót és ha nincs a tanáriban Helena tanárnő akkor megvárja-e... Nem tartott sokáig, míg inkább visszakértem a dokumentumokat, és elengedtem a lányt. Persze ő ezt úgy élte meg, mintha azért tettem volna, hogy a kedvében járjak. Ehhez már nincs hozzáfűznivalóm.
- Ahogy Hope és Helena tanárnő sem - emlékeztettem az előző szövegeinkben megemlített két násik hölgyre, hogy még időben visszarángathassam a földre, majd egy gonoszkás mosolyt villantottam, hogy gátat vessek végtelennek tetsző képzeletének. - Tudod az átlagtól eltérőnek két fajtája van, ez egyik pozitív értelmezésben áll, a másik meg éppen ellenkezőleg... - mondtam, így ezután a mondat után csak továbbra is kedélyesnek tűnően mosolyogtam rá, ahogy kifejezte köszönetét.
Mikor aztán kijelentette, hogy az övé szebb, nem ellenkeztem vele, csak megvontam a vállam, elvégre én ehhez nem értettem, és számomra relatív volt ez a vélemény nyílvánítás is, akárcsak a többi, és nem az a fajta voltam, aki csak úgy feladja az elképzeléseit, mert valami igazán szépen hangzó monológott meghallgatott... Amit általában egy normális ember még meg is könnyezett volna. Kár hogy rólam volt szó és nem egy átlagos emberről. Kérdezősködésére csak lassan néztem rá, ahogy végig gondoltam miért is tettem azt az elejtett megjegyzést, mire végre hozzáfogtam a beszédhez. - Eddig határozottan azt gondoltam, hogy a te szeretet nyelved az ajándékozás, de most hogy kicsit jobban megmutattad a gondolkodásodat átértékeltem az eddigi ismereteimet - feleltem végül, nem lepődve meg azon, hogy egy újabb tanulmányt sikerült a mindennapi élet során alkalmaznom, vagy csak felelevenítenem.
- Nem fogsz tudni - reagáltam le egyből a nagy felvezetőjét a lánynak, ami után látszólagos egykedvűségnek örvendve hallgattam végig. Komolyan azt hiszi, hogy ezen még nem gondolkodtam? - Bárki tévedhet - szólaltam ismét fel rögtön, ezzel is segítve, hogy ne totojázzon annyit a lány. - Ha nem találod megfelelőnek a szociális készségemet, akkor mi garantálja, hogy jogászként megállom a helyem? Ne keverd össze a kötelességet a magánélettel - magyaráztam egyből, jelezve, hogy ezzel már nem értek egyet. Mondjon olyan egy olyan előadást, ami ne lett volna kellőképp információban dús, és eléggé rövid ahhoz, hogy egy egyszerűbb diák is megértse. Nem díszmadárnak voltam már elnök sem. A további monológját csupán pislogva figyeltem... Azt hiszem elég egy playboy ebbe az iskolába, miért kéne foglalkoznom azzal, hogy egy diák hogy reagál a személyiségemre? - Úgy érzem a te családodban egy kissé több hangsúlyt kap a mások általi kedveltség, mint amennyit érdemelne... - kezdtem bele lassan, a szokásos stílusomban, ezzel is jelezve a lánynak, hogy messze nem bántott meg, sőt valószínűleg most ő fog. - Egy tanár legyen bármilyen "jófej" - ejtettem ki a szót enyhe viszolygással. - ha nem tud megfelelő rendet tartani, és képtelen leadni az anyagot, csak egy hasznavehetetlen senkivé válik, nem? - kérdeztem vissza. - Nem akarok én senkinek sem tetszeni, nem akarom hogy kedveljenek, azt akarom, hogy kihívásnak tekintsenek, mint ahogy engem is inspiráltak nevelőim, akik korábban lenéztek. És ha nem tudsz felül emelkedni a személyes kis sérelmeiden, vagy küzdeni a vágyaidért, akkor teljesen mindegy ki fog tanítani, veszett fejsze nyele, és csak várhatsz nyugodtan, amíg majd az élet tönkre tesz. És akkor mit fog mondani? Pedig a bizonyítványomban mindenhol A osztályzat szerepel - zártam le ennyivel, megvédve saját álláspontomat. Nem attól leszek jó mentor, hogy babusgatok majd néhány lurkót, hanem hogy ha kell megszidom őket, és nem félek azt mondani a selejtes munkára, hogy az elfogadhatatlan. Mi a baj azzal, ha ki akarom hozni magamból, vagy másból is a maximumot, habár elég nyakatekert módon, azt belátom. Majd visszadőltem a székben, mivel magyarázásom közben sikeresen egyre közelebb dőltem a lányhoz.
Lelkesedését csupán elégedett nyugalommal nyugtáztam, a dirigálásra, azonban csak mosolyogva felvontam a fél szemöldökömet. Mit gondol, mégis miért ajánlottam ezt fel neki? Az azzal kapcsolatos mondatára pedig, miszerint lassan én leszek az, aki sokkalta jobban tisztában van Isabel jellemével, egyszerűen csak óvatosan elmosolyodtam. - Bármi megtörténhet - feleltem sejtelmesen, behunyva szememet higgadtan, az ismételt lökés hatására. Komolyan, miért szereti ezt csinálni? |
Kérdésére csak kislányosan felkacagtam, majd pimaszul elvigyorodtam, miközben enyhén összeszűkített szemekkel pillantottam Neilre. Egy pillanatra eltűnődtem, hogy megosszam vele, és egyre jobban érdekelni kezdett mi lenne a reakciója, ha csak teljesen nyersen kibökném. Biztosan jót nevettem volna rajta, és már éppen nyitottam volna a számat, hogy megosszam vele, végül utolsó pillanatban módosítottam döntésemet. Fhuu geci, mintha csak egy végrendelet lenne. Mondjuk, kinézem belőle, hogy mivel szégyent hoztam a DÖK-re.
- Igazából semmi olyan, amit nő létére szégyellnie kéne szerintem – vontam meg a vállam, egy kacér mosolyt megejtve felé, célozgatva az adott dologra. Szerintem élvezte a velem töltött időt, bár ki nem. Eszembe se jutott, hogy zavarba hozom a fiút, az évek során megtanultam, hogy ezt szinte lehetetlenség, de azért érdekelt, mégis mivel lehetne ezt elérni. Na, majd egyszer ezt is megpróbáljuk. Szerintem irtó cukin állna Neilnek ha elpirulna.
Láttam nem nagyon ért egyet gondolatimmal, amiket megosztottam vele, de hát nem is nagyon számítottam nagy pálfordulásra tőle. Pedig ha nem a könyveket bújná állandóan tényleg megismerhetne olyan embereket, akiket szívébe zárhatna, vagy jó hatással lennének rá. De én se győzködtem tovább, tekintve, hogy ő se tette. Csak bólintottam körmönfont válaszára. Hihetetlen retorikával rendelkezett, de mivel ennyit olvas, nem is csodálom, egyáltalán nem meglepő. Sóhajtására, csak én is gondterhelten kifújtam a levegőt. Komolyan, lehet össze vagyunk hangolva Neillel. Vagy az az ásításnál van? Szerintem itt is működik, ezért csak egy fáradt mosolyt küldtem felé, az egész helyzet lereagálása végett.
- Aha, szóval azt mondod, hogy a többi DÖK taggal is ugyanolyan jóba vagy, mint mondjuk velem? – kérdeztem, már magamra se véve válaszát. – Hogy hívják a barátnőmet, akinek összepingáltam a kezét? Tudod az az alacsony barna hajú, bugyuta lány... //Ha Neil mégis tudná Aisha vezetékneve (még) nincs// Hányszor beszélgettél el vele mélyebben? – kérdeztem. Mondjuk belőle elég nehéz egy mély beszélgetést kihozni, de szerintem Neil érti a lényeget. Nem – csak – önteltségem miatt nem említettem Hopeot, hanem, mert ő mégis csak az alelnök volt, nem egy átlag tag. Következő mondatára felkaptam a fejem, és meghatottan a szívemre tettem mindkét kezem, majd a felsőt elemeltem, és úgy tettetem, mintha letörölnék egy könyvet. Ezen mozdulatok közben szám se tétlenkedett, bőszen kezdte el mondani, meghatott beszédem.
- Azt mondod, nem vagyok átlagos? Hogy különleges vagyok? Oh, Neil – dramatizáltam túl a dolgot. Mindenesetre, tényleg nagy szám volt tőle egy bók. Még hogy, nem romantikus alkat… A végén még egy randira is elhív… Látom magam előtt, meg pár órával később magam alatt… (igyekszem magam kultúrálni bocsánat qwq). Mielőtt még jobban elkalandozhattak volna a gondolataim gyors még valamit hozzátoldottam. – Köszönöm egyébként – mosolyodtam el. Megint. Izomlázam lesz.
Egy kicsit kiakadtam válaszára, tekintve, hogy milyen szép monológot lenyomtam neki az emberi érzésekről, és milyen szépen megfogalmaztam ezt… Najó szerintem ő mindennap így érzi magát. Hiszen gyönyörű tudása a szavak megformálása miatt, sőt inkább a kifejezésmódja miatt, alul van értékelve, vagy ki van nevetve. Na, majd én teszek ellene… Mondjuk, nem látszik úgy, hogy önbizalma ezt nagyon megsínyli. Ha tudná Neil milyen terveim vannak vele. Szegény sírva menekülne, vagy elmegyógyintézetbe záratna.
- Az enyém viszont szebb – mondtam. Következő megszólalását viszont nem tudtam hova tenni, lehet túl értetlen vagyok, vagy csak tényleg nem tiszta. Soha nem fogjuk megtudni. – Jobban áll? Ezt mire érted? – érdeklődtem kedvesen, kíváncsi szemekkel. Tényleg érdekel a véleménye ezzel a témával kapcsolatban, hiszen jó meglátásai is vannak, de teljesen más kettőnk hozzáállása, és ezért olyan nézőpontokból is látom a dolgot, ami egyébként eszembe se jutott volna. Tényleg nem érettem Neil miért viszonyul ennyire hűvösen az emberekhez, hiszen nála egyáltalán nem érvényesül a menő vagyok, hagyjál békén típus. Azt tudtam, hogy sokakkal lenéző, de azt nem értem miért. Sok dologban az áltag fölött van, nem tagadom, de vannak olyan dolgok, amikbe igenis alulmaradt.
Témát váltottunk, és egy kicsit büszke voltam magamra, hogy ki tudtam ismerni Neilt ennyire. Fhu, de szemétnek érzem magam ilyenkor. Tanítói pályán viszont meglepődtem, egyáltalán nem tudtam volna ezt elképzelni a fiúnak, és ezt közölni is akartam vele.
- Nem akarlak megsérteni – és így kezdődnek a nagy sértődések… De tényleg próbáltam kíméletes lenni, és Neil amúgy se az a sértődékeny típus. – Lehet tévedek, de szerintem a tanári pálya nem a te hivatásod. Ahhoz elég sok szociális készség kell, meg ugye… - itt kezdődnek a gondok. – Az emberek nem szeretik, ha éreztetve, van velük, hogy jóval felettük állsz… Már mint nem azzal van a gond, hogy sokkal okosabb vagy átlagnál, hanem, hogy emiatt előfordul, hogy a többieket lenézed. És sokakat ez zavar, és ellenszenvessé válhatsz ezzel a tulajdonságoddal – préseltem ki magamból, majd elhadartam egy imát magamban. Nem akartam, hogy haragudjon rám, vagy bármi tényleg csak jót akartam neki.
Ötletére felkaptam a fejem, és fel is lelkesültem egyből.
- Jól hangzik. És legalább dirigálni tudnék embereknek – nevettem el magam. - A végén még kiderül, hogy te jobban ismersz, mint én magamat – mondtam miközben vállammal megböktem vállát. Fel se tűnt, de míg kezdetben valahol félúton vele szemben és a mellette között helyezkedtem el (Jézus, ez a mondat:D), most már mellette volt a székem, ahogy én is. |
Látszólagos hangulat ingadozásaival, amik leginkább mimikáján mutatkoztak meg igazán, nem igen tudtam mit kedzeni, de úgy komolyabb véleményt sem tudtam hozzáfűzni, bár ez lehet annak is a következménye, hogy nem is akartam... Nem csak hogy nem kötött le ez a tevékenység. Válaszára csak felvont tekintettel meredtem rá, gondterheltnek tűnő ábrázattal. - Isabel Vosburg, az ég szerelmére, miért érzem azt, hogy nem is akarom tudni mi volt az? - csóváltam meg a fejem látszólagos csalódottsággal, néha komolyan képes megdöbbenteni a lány, de igazából ez valahol szórakoztató volt. Furcsa hogy én azt találom nevetségesnek, ha képesek kihozni a sodromból, a lány meg olyan szinten űzi eme tevékenységet sportágként, hogy ha szándékomban állna sem tudnék mellette unatkozni. Nem mintha alapvetően jellemző lenne rám az unatkozás, de nem is vagyok az a fajta, akinek az ideje nagy részét az tesi ki, hogy a semmibe meredve valami furcsaságon töpreng. Akkor inkább megfigyelem a hangyáimat. Apropó hangyák... Ma már fel kell töltenem a folyadékkészleteiket. Mondjuk a mai napra nem is igen volt már elfoglaltságom, így nem is igazán zavartattam magam, hogy a lány társaságában időzök, még minimum két napra lenne elég innivalójuk, de én jó gazda vagyok. Vagy legalábbis a büszkeségem nem engedi, hogy szenvedjenek kegyeltjeim.
Nagy odafigyeléssel hallgattam kiselőadását, miszerint egy jó olvasmánynál többetérnek a szociális kapcsolatok. Inkább nyeltem egyet, leküldve ezzel a gyomorsavamhoz az első mondanivalóimat, mielőtt még kibukna belőlem valami olyasmi, amit feltehetően a lány könnyedén magára venne. Ritka, hogy nekem meg kelljen válogatnom a szavaimat, de attól még nem válok kíméletessé, csak azért, mert ő egyértelműen az elviselhető kategóriába szamított, vagyis gyengébbek kedvéért, ő amolyan barátszerűség volt a hétköznapi értelemben, csak én ezt másképp öntöttem szavakba. - Nem értek ebben a témában egyet veled, de szándékomban sem áll, hogy megmásítsam véleményed, így a jelenlegi pozíciómban megtartom a véleményem - közöltem végül, nem túl hangosan sóhajtva egyet. Nem volt kedvem újabb kiselőadást hallgatni arról, hogy az emberi kapcsolatok milyen fontosak, amit én is elismerek, de azért ne keverjük már ide a keressünk állandóan új ismeretségeket. Túl macerásak és unalmasak, az emberek kiszámíthatóak, és hidegen hagynak az ügyes-bajos kis gondjaik. Minek nekem más baja, elég ha a sajátomat, ami elég egyszerűen megy, vagy csak az én drága kisöcsémével foglalkozok. Nincs kedvem betölteni a lelkiszemetes pozícióját.
- Szakmai ártalom - fogtam rá a jó kapcsolatomat vele és az imént említett két hölggyel a D.Ö.K. elnökségemre egy vállvonás kíséretében. Nem volt szép húzás, de végülis valahol igaz volt. - Egyébként se keverd össze magad, Hope-ot, vagy a Tanárnőt az átlaggal - pillantottam fel rá. Ők képviselték az iskola színvonalát, nem pedig a lezüllött ágazatot azzal, hogy megvolt a magukhoz való eszük, és használták is. Másképp már valószínűleg rég a szobámban ücsörögnék, semmint valami értelmetlenségről társalogjak, ha valaki más talált volna itt rám.
A további bizonygatására, miszerint igenis van bennem némi hajlam a romantikára nem voltam hajlandó válaszolni, inkább tekintetemben tükröződő 'hiszem ha látom' kifejezéssel meredtem rá pislogás nélkül, kihívóan felvonva szemöldökeimet. Egyre inkább furcsáltam a lány emberiségbe vetett hitét... Mármint, komolyan úgy nézek ki, mint aki bókokkal halmozza el választottját, vagy rendszeresen vacsorázni viszi? Mindkettő nehezemre esne ezzel most el kell keserítenem, de inkább én most, mint később koppanjon.
- Az én verzióm jobban tetszett - feleltem fájdalmas arckifejezéssel karöltve, mikor ismét kaptam egy dózist, a jónak lenni jó életszemléletéből, amitől lassan bele is fájdul a fejem, hála a túladagolásnak. - Bár neked ez jobban áll, mint az enyém - szögeztem le végül, megelőzve, hogy a lány ismét kísértést érezzen arra hogy nekem már pedig muszáj bemutatnia mennyire jó is, ha emberekkel beszélek. Nem, nekem az nem jó, én attól csak bosszankodni kezdek maximum. Arra pedig csak bólintani tudtam, mikor vallomása szerint neki sem volt senki, akit kedvesnek tarthatott volna. Remélem az viszont nem sejtette meg, hogy én nem voltam őszinte vele. Bár az se kizárt, hogy nem hazudott, ebbe inkább nem bonyolódok bele, nekem meg volt az okom arra, hogy megtartsam magamnak, valószínűleg neki is lenne értelmes magyarázata miért nem árulta el ő sem. Mondjuk ha csak a hátterére gondolok, akkor megértem, de erről sem tudok semmi biztosat, én meg nem vagyok olyasmire kíváncsi, amit magától nem mond el nekem.
Okfejtésén csak biccengettem párat. - Én is így látom - mondtam, nem téve azt hozzá, hogy igazából ez az ami jobban is érdekelne, bár egy kutató orvos... Az sem lenne utolsó gondolat. - De vannak akik támogatnák, ha tanítói pályára lépnék - fújtam ki hangosan a levegőt gondterhelten. Nem volt bajom a feltevéssel, mindössze a bőség zavara idegesített engem, ugyanis túl sok érv volt mindkét választás tálcáján a képzeletbeli mérlegemen, az meg persze sosem befolyásolt, hogy más mit ajánlott inkább. Nem azért nem ment eddig sem a választás, mert döntésképtelen vagyok, hanem mert ínyemre volt mindkettő. A lány dillemmájára csak oldalra biccentettem fejemet, végiggondolva mégis mi állna neki jól. - Rendezvény szervező? - dobtam fel, egy szerintem igenis hozzáillő ötletet, mármint, ott kellőképp kiélhetné a fontoskodási szokásait, ami csak még inkább alkalmassá tette, hogy segítségemre legyen egy-egy bál vagy bármi más megrendezésének lebonyolításánál, nem mellesleg odafigyelt a részletekre... Szép érzékre sem volt utolsó, bár az ízlésünk nem egyezett, kizártnak tartottam volna, hogyha valami végzetes betegség hatására elmentem volna vele egy bevásárló körútra, nélkülem is talált volna a stílusomhoz illő holmikat. |
Éreztem rajta, hogy lebecsül, esetleg hülyének néz, ezért csak összeszűkített szemekkel néztem rá. Oké, hogy a képességének - is - köszönhetőnek ő sokkal okosabb, de azért én se szégyenkezem, ezért nem tudtam a lebecsülést mire vélni a hangjában. Már épp nyitottam is volna a szám, hogy valami sértődött szöveget odavágjak neki, majd realizáltam, hogy Neilről van szó, nem tehet róla, hogy ilyen vagyis igen, de ez az ő személyisége. Meg kell szokni. Megéri, hiszen sok olyan tulajdonsága van ami különlegessé, és szerethetővé teszi. Ezért csak pótcselekvésként megigazítottam hajam és öltözékem, és mozgolódtam kicsit a székbe - hogy véletlenül se zsibbadjanak el tagjaim -, majd jóval higgadtabban, mint elsőre akartam válaszoltam megjegyzésére. - Nem, de nem is mutogatta nagyon utána a karját - mosolyodtam el, mert pontosan emlékszem a lány arcára, ahogy meglátta a művemet.
Nem is foglalkoztunk nagyon ezzel a tanár témával többet, de magamnak megjegyeztem, hogy erre figyeljek oda Neil közelébe. Bár Willt biztosan nem fogom lemagázni. Willy tanár bácsi... Fhuu tuti kiakadna tőle. Egyszer majd bepróbálkozom, mikor egy harmadik fél is ott lesz. Olyan aranybogár tudok lenni. (Forrás: Ákosreag). Következő kérdésére reflexből vágtam rá a választ. - Igen - ezután kicsi szünetet tartottam, majd úgy folytattam. - Igazából könyve válogatja, mert egy régi szerelmesregény cselekményétől kb. bármi izgalmasabb, de van olyan kötet, ami jóval mozgalmasabb, de itt is nagyon érdekes dolgok zajlanak. Nem azokat amiket folyamatosan harangoznak, de ha jobban megismered az embereket, olyan titkaikat és tulajdonságaikat is megtudod, amikre nem is számítasz. Például veled most alig beszéltem, de már kiderítettem, hogy az idősebb nőkkel jobban szimpatizálsz- fejeztem be újabb monológom. Élveztem a vele való beszélgetést, elgondolkodtatott, és kicsit komolyabb témák is terítékre kerültek, mint a mit vegyek fel ma este, és hogy szerinted nehéz lesz-e a föcidoga. Igen, így egyben. Először nem érettem mire érti a közösködni szót, majd végül ráeszméltem, hogy a barátkozásra gondol. - Akkor velem se lennél el ilyen jól. Vagy Hopepal (hagyjál az ilyenekkelxd). Vagy Helena tanárnővel - nyomtam meg az utolsó szótagot szándékosan, hogy éreztessem odafigyelek rá. Utolsó kijelentésen csak enyhén felvontam a szemöldököm. Időközben visszatértem előző elfoglaltásgomhoz, a körmömet az asztalon húzigáláshoz, és fejem megint a másik kezemen pihent. - Pedig annak tűnsz. Már mint nem mindenkivel, hanem ha megtalálod szíved hölgyét vele biztosan. Csak elő kell belőled csalogatni.
Egészen megilletődtem, következő kérdésen. Nem érettem valaki hogyan lehet ilyen rideg. Mintha anya nélkül nőtt volna fel, vagy nem látta volna szülei házasságát. Nem is tudhattam, mennyire pontosan telitaláltam a szöget. Azon is eltűnődtem, hogy talán én fogalmaztam meg rosszul a mondandómat, mindenesetre szerettem volna ezt letisztázni a fiúban. Időközben feltűnt mennyire nyugodt lett a beszélgetés - számomra legalábbis igen - teljesen elkényelmesedtem, jól éreztem magam. A fiú részéről nem tudok nyilatkozni, de eszem ágába se volt belelátni aurájába. Már mint mindig ott len körültte valamennyire - mint minden ember körül -, de ki tudom zárni. Na, szóval ott tartottam, hogy emberi kapcsolatok magyarázása Neilnek.
- Nem kihasználás. Nyújtok valamit örömmel a másiknak, az ő boldogságáért, mert ez engem is boldoggá tesz, hogy ő boldog, és hogy ehhez én járultam hozzá, mert szeretem, és szeretem, ha boldog. És a másik ugyanezt teszi. És szerintem ez gyönyörű - fejeztem be. Bármennyire is nyálas lett, én hittem a szerelemben, és hittem ebben, és nem érdekelt ki mit mond, és már előre láttam a grimaszt a fiú fején. Csak bólintottam, mikor megjegyzte, hogy nincs számára olyan ember, akihez komolyan vonzodott volna. - Nekem sincs senki. De szerintem erre megéri várni - mondtam. Úristen lassan elkezdek amelett is kampányolni, hogy a házasság előtti önmegtartoztatás milyen jó... Fhuu nem tudom miért érzékenyültem el ennyire.
Ezek után a karrierre tértünk át, és egyre jobban érdekelt ez a téma. - Szerintem mindkettőbe remekelnél, de a jogász jobban illik hozzád. Legalábbis abból az oldaladból leszűrve, amit nekem mutattál - mondtam el véleményem, majd már el se képedtem következő válaszán. - Én még nem igazán tudom mit szeretnék az életbe. Sosem kellett ezen stersszelnem, a szüleim nem erőltették, Will jövője valahogy mindig jobban lekötötte őket, mint az enyém. |
Csak összevontam szemöldökömet, mikor a lány feltételezte, hogy pont én buzdítom tulajdonképp egy alspvető erkölcsi és házirendi pontra. Néha olyan érzésem van a lánnyal kapcsolatban, mintha az ilyenekkel direkt fel szeretné lőni az agyamat, vagy egyszerűen csak ennyire nincs józan paraszti esze... - Gondolom nem ment ki gyűlés közben lemosni a kezéről - jegyeztem meg, remélve, hogy majd ettől a kis rávilágítástól sikerül eszébeötlenie annak, hogy mivel pár percnyi séta a közetkező kézmosó, így bőven lett volna ideje fotózkodni szabályszegés nélkül. Vagy ez tényleg ennyire bonyolult lett volna? Vagy csak túl nagyon voltak az elvárásaim, ez viszont egyáltalán nem elképzelhetetlen. Végül aztán tekintettel arra, hogy nem firtatta tovább ezt az odafigyelünk, nem figyelünk kérdést, így csak elégedetten konstatáltam, hogy érezhette, hogy nem tetszett nekem a hozzáállása. Kíváncsi lennék, hogyan adná elő magát a jövőheti gyűlésen, ahol a szemétszedés pozitív oldaláról kell beszélni, azon túl, hogy milyen környezet barát, meg buzdítani a többieket, hogy hejj de mennyire jó móka... Valahogy a szépen polírozott körmeivel nem tudtam elképzelni, ahogy előad ebben a témakörben egy lelkesítő beszédet. De inkább tartottam a számat, és nem említettem meg neki, mára éppen eleget használtam gúnyos modoromat. Nem tűnt annak az embernek, aki ezt hosszútávon kifejezetten kultiválta volna.
Miután pedig segítségemmel, vagyis inkább közbevetéssemmel sikerült kijavítani magát (egyébként sose voltam stréber de a tanárok háta mögött is mindig megadtam nekik a tiszteletet Fanni, ezt emberségnek híjják' :P) csupán lehelletnyit bólintottam, megelégedve az eredménnyel, amit okoztam. Azonban felnézve szembetaláltam magam mosolygásával, mire amolyan kérdő tekintetet lövelltem felé, egyik szemöldökömet felvonva. Valószínűleg azon akadt fenn, hogy miért voltam annyira figyelmes tanítónkkal. Hmm, azt hiszem ha más mentorról lett volna szó, én biztosan hozzátettem volna titulusát, de ha ő emlegette volna őket, szintén csak keresztnevüket alkalmazva, valószínűleg már nem lette volna ennyire pedáns... Jobb lesz erre odafigyelnem a közeljövőben.
Magyarázatán felvontam a szemöldöömet, remélve, hogy nem gondolota komolyan, hogy ennyire szociális egyénnek tart. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem. Én nem voltam lélekbúvár, és bármennyire is lehetne szégyenkezni emiatt nem érdekeltek a többiek. Nem tudtam olyan érdeklődést tanusítani ügyes-bajos kis életüknek, melyek problémáin gyakran nevethetnékem is támadt, mikor elfogyott az alapozójuk, vagy csak elhagyták őket életük szerelme két napi randizgatás után... A környezetemben zajló eseményeknél viszont kíváncsivá tett. - Komolyan úgy érzed, hogy egy ilyen épületben több élet lezajlik, mint egy könyvben? - ráncoltam homlokomat értetlenkedve. Itt maximum elered az eső, vagy valaki megint mehet az intenzívre, mert nem tudja kontrollálni az erejét, ami pedig itt mégiscsak nagy dolognak számít, az nagyjából, az ünnepségek és a bálok... Amiket meglepő módon, és történetesen általában én szervezem, vagy bonyolítom le... Nincs olyan, amiről ne tudnék, ha meg mégis majd Lolitha felvilágosít. - És ha eszem ágában sincs itt közösködni? - kérdeztem olyan hangnemben, mint aki vagy fel van háborodva, vagy pedig kétségbe van esve, pedig igazából egyik sem volt igaz, szándékosan elkerülve a barátkozni kifejezést. Csupán az én racionális elmém nem tudta megemészteni, hogy mégis mi szükségem lehet egy olyan kapcsolatra, ami a jövőben a távolság, vagy egyéb finomságok miatt halálra van ítélve. Amikor viszont meg a romantikát emlegette, csupán fáradtan és fájdalmas arcot vágva néztem rá. - Nem vagyok romantikus alkat - zártam le a beszélgetést részemről, ugyanis nem tudott meggyőzni.
Csak elismerően bólintottam, ahogy gyorsan, szinte sebesen (bocs angol tanárom kedvenc mondata xD), el is ezdte fényezni magát. - Tehát szereted, hogy ha már kihasználnak, te is kihasználhasd a másikat? - fordítottam le a lány mondanivalóját a saját nyelvemre, ugyanis ahogy magyarázott, nekem eléggé ez maradt meg belőle. Bár lehet én voltam túl rosszindulatú. Nem kedveltem a lányban ezt a túl nagy... nevezzük önbizalomnak, szóval nem kifejezetten tetszett ez a vonása. De biztos volt, amit ő se kultivált bennem, mégis könnyedén el tudtunk lenni egymás mellett.
- Nincs - jelentettem ki a lehető legünnepélyesen azt az egy nyomorult szavacskát, még az hiányzik nekem, hogy arra is rákérdezzen, hogy ki az. Inkább hazudtam akkor minden szemrebbenés nélkül, bármiféle negetív érzet nélkül. Nem vele fogom közölni először, amikor még az sincs tisztában ostoba érzéseimmel, aki tárgya áhitatomnak.
Láttam rajta, hogy nehezen viseli a kijavítást, mire csak az én arcom is elkomorult. Nem engem kell hibáztatnia, ha valamit elront, én pedig itt vagyok, hogy jelezzem. Inkább örüljön neki, hogy nem más kezd el csak úgy kuncogni félrebeszélésén. Viszont ahogy felderült a következő témán, egy kicsit meghökkentem, nem tudtam, hogy ekkora rajongást tud kiváltani belőle egyetlen hivatás, ráadásul még csak nem is a legszebbről volt szó. - Igen, de a jogász pálya jobban tetszene, vagy az orvosi - avattam be terveimbe. - Nem kifejezetten, már csak saját szórakozásomra gyűjtöm a hátramaradt krediteket, már most felvennének egy-két helyre - vontam meg közönyösen a vállam, a kezédben tartott könyvre meredve. |
Örültem, hogy kissé felszabadult, egyre jobban éreztem magam a társaságában, és szerintem ez róla is elmondható volt. Következő megszólalására csak színpadisan mellem elé emeltem a kezem, majd megjátszott elképettséggel így feleltem.
- Mobiltelefon használat gyűlés közben? Neil mégis milyen romlottnak hiszel te engem, hogy én ilyen szörnyű tettre hajtsam a fejem? - kérdeztem drámai hangom, majd miután befejeztem csodálatos tehetséggemel nyújtott előadásom rámosolyogtam, bár ő nem tűnt olyan boldognak, de rájöttem, hogy ez nem emiatt volt, hanem az előző(?) megszólalásom miatt. Nem tudtam, hogy ennyire nem lehet vele ezen viccelődni, ha ezt előbb tudom, akkor az előző dolgot se kezdem el. Nem táncoltam tovább idegen, pedig ide is lett volna egy sziporkázó megjegyzésem, de a végén még a DÖK-ből is kihajít.
Ezután javított ki, amin enyhén szólva meglepődtem. Még nem találkoztam olyan diákkal, aki a tanár háta mögött - még ha nem is illette gyönyörű gúnynevekkel, vagy tegezte le -, zavartatta volna magát, ha a másik ember nem élt ezzel a tiszteletmegadással. - Szóval Helena tanárnő - javítottam ki magam, miközben szám szélén ott virult az a halvány mosoly. Nagyon aranyos volt ez a sráctól, most már egészen arra a buzgó kisdiákra emlékeztetett, aki ott csüng a tanárnénin egész nap, nem annak a tiszteletreméltó már-már férfiúnak, akinek mutatja magát mindenki előtt, és akinek eddig láttam. Na. nem mintha ezen jelzőét elvesztette volna a szemembe, de (miafasz ez a mondat) újabb rétegébe láttam bele. Mintha csak egy hagyma lenne, amiről a rétegeket szedem le, vagy mintha csak a ruháit hámoznám le. Oké, ezt inkább visszaszívom. Fura lenne. Rápillantottam a srácra, azonban most nem az arcát vizslattam, hanem a szemem kissé lejebb vándorolt, de csak megráztam a fejem. Imádom a képtelenségeimet.
- Az emberek sok esetben izgalmasabbak. Meg a dolgok amik körülötted történnek, miközben azt bújod. Már mint, nem vagyok én az olvasás ellen, gyönyörűen növeli a szókincset satöbbi, de a könyvek megvárnak, míg az itt lévő embereket pár év múlva, mikor elkerülsz lehetetlenség lesz elérni, ha most nem kezdeményezel feléjük. És igazad van nagyon sok olyan személy található, aki nem éri meg a vesződést, de életre szóló kapcsolatokat is most köthetsz - loholtam magam egészen bele a dologba, mintha nem a nyilvánvalót mondtam volna el neki. De olyan szépen csengett a hangomon. - Sőt kitudja lehet a nagy Ő is most jelenik meg - szúrtam oda még játékosan, (am most lényegében magam ellen dumálok xD) és még a karját is megböktem. Ismét. Nem tudom mi van velem. Lehet elkéne mennem boxolni egyy kicsit és levezetni a feszültséget, vagy valami ilyesmitől lehet ez a mánián.
Kérdésére csak határozottan bólogattam, majd mikor megkérdezte mire célzom, nyitottam is szólásra a számat, már meg se lepődtem, hogy ilyeneket kérdez, úgy érzem egészen Neil szakértő lettem. Pedig még a gondolatalvasni se tudok. Nem is tudok olyan lényről hirtelen aki igen, bár ha az én tarsoloymba lenne ez a képesség én se büszkélkednék vele, már csak azért is, mert biztos, hogy minden ember furcsán állna hozzám.
- Ha eddig nem tűnt volna fel nagyon jó társaság vagyok - kezdtem el neki bizonygatni, majd folytattam. - Ezért bármennyire is nagy elvárásaim vannak, egy komoly barátság, vagy kapcsolat során, megéri teljesíteni őket, hiszen nagyon sok olyan képességgel rendelkezem amikkel mások nem - és akkor teljesen szerény voltam. Igaz? Igaz.
Láttam a következő téma is egy kicsit szívenütőtte, ezért felírtam magamnak, hogy ott se szabad ilyen nyíltan tapogatozni. Ezért nem is reagáltam semmit megjegyzésére, nem akartam itt szítani a tűzet. Köszönetére is csak megvontam a vállam, majd csak ennyit mondtam. - Ez az igazság. Viszont végül nem tudtam magam tűrtőztetni, mikor egyetértett okfejtéssemmel. - Fhuu, de tudtam. És van már kiszemelt hölgyemény? Esetleg ismerem? (azt hitted megúszod, mi?XD) Tudod nekem még nem igazán volt olyan hudekomoly kapcsolatom, de a remény hal meg utoljára - kezdtem el saját magamat is belevonni, de csak azért, hogy ne érezze úgy csak az ő élete van terítéken.
Mikor kijavított, elkomorult az arcom, és kezdtem megbánni előző kedvességem. Mikor viszont elkezdte fejtegetni, hogy inkább politikusnak képzeli magát, beleéltem magam a szituációba, láttam magam előtt egy párt élén, mint egy színházba énekelni vagy szónokolni.
- Tényleg jó politikus lennél. Gondolkodtál már rajta? Mondjuk neked még itt van pár éved, nem? - kérdeztem.
|
Szabódására csak félmosolyra húzódtak ajkaim, miközben továbbra sem hagytam abba, amit elkezdtem, így nem véve föl a lánnyal a szemkontaktust, hanem mindössze szigorúan magam elé meredtem. - Akkor remélem majd megtekinthetem egynap egy híres múzeumban, vagy egy árverésen licitálhatok rá, abban az esetben természetesen, ha kép is készült róla - mondtam hümmögve, egészen szórakozott hangon. Azonban következő beszédére már ráemeltem szemeimet, amelyekből semmilyen érzelem nem sütött, továbbra is hagyva szám egyik szélét felfele kanyarodni. - Nem is értem miért nem adtam még át az elnöki posztot - feleltem egy csipetnyi epével vegyült modorral, éreztetve sértődöttségemet, az más kérdés, hogy az igazán kezdetleges és kiforratlan elégedetlenkedésemet nem az okozta, hogy tuajdonképp az én munkámat is semmiségnek nevezte, hanem a tanárnőjét is. - Helena tanárnő - javítottam ki, ennyivel figyelmeztetve arra, hogy ha már nem a vezetéknevén hívja a mentorát, akkor legalább azt a plussz egy szavas tiszteletet adja már meg neki, elvégre valószínűleg nem hogy fogalma sincs, mennyi mindennel bírkózik meg a nő nap, mint nap, de látszólag nem is igazán érdekli. De lehetséges hogy én tévedek, és erre a gondolatra csak felsóhajtottam, valószínűleg nem így értette a lány, én meg csak az utánam említett miatt szívtam fel magam enyhén, éppen annyira, hogy az még ne tűnjön fel a velem szemben ülőnek.
- Nem lenne probléma -kezdtem bele, hallgatva okfejtését, miért hanyagolja az általám olyan nagy becsben tartott időtöltést, amit nem igazán vettem magamra. Neki is más az értékrendje, meg nekem is, ezen nincs mit sem szépíteni, sem megsértődni. Legalább biztosan nem lesz olyan problémám, hogy egy áhított kötetet elhappolnak előlem, ugyanis még kevesebb vetélytársam akaid, ha már Isabel is kiesett. - Ha nem szurolt volna ezerszebb több értelem egy ilyen könyv egyetlen lapjára, mint tíz emberbe együttvéve - feleltem szárazon, jelezve, hogy igenis megválogatom, hogy kivel állok, vagy ülök le eszmecserézni.
- Megéred... a vesződést? - kérdeztem visszatétován, furcsán végigmérve a lányt, érdeklődően oldalra fordítva fejem. - Mire célzol? - faggattam egy kicsit félreérthetőbb formában, jelezve, hogy ha nem rólam lenne szó, akár egyből nyáladzva csaphatnék is a lehetőségre, ugyanis erősen önreklámozásnak és ajánlat gyanúsnak tűnt a dolog, de végülis vehettük úgyis, hogy én mint aki híján van, a nőkkel kapcsolatos elvárások mértékével, így felkeltette a kíváncsiságomat. De talán egyik sem volt igaz, csak nem bírtam megállni, hogy bele ne köthessek a lányba, ami igazából elég bosszantó szokás volt, természetesen nem abból a szempontból, ami engem illetett, inkább aki ellen irányult.
Mikor már nem csak felvigyázásra szorultam, hanem még elveszettnek is el lettem könyvelve, már mondhatni szíven is ütött a dolog, így csak frusztráltan pislogva jeleztem a lánynak, hogy nem értékelem humorérzékét, és számomra ez egy kényes téma. - Remélem azért a béredet nem fogod követelni, ha felmondassz, mert az agyadra mentem - válaszoltam pimaszságára összeszűkített szemekkel karöltve, figyelve, ahogy karjával közelít. Még jó hoy abbahagyta, amit elkezdtett, mert nagyon nem volt ínyemre a dolog, így csak ellenségesen végigmértem a felém közeledő tagját, ősztönösen hátrahőkölve, elégedetten sóhajtva, mikor befejezte a manővert. - Köszönöm - fogadtam végülis egy kis megenyhüléssel a lány bókját, mely leginkább agykapacitásomnak szólt. Azért még lehetek büszke erre, nem? A további megállapítását a korombeli fiúkkal kapcsolatban csupán egykedvű halgatagsággal fogadtam, elejtett megjegyzésére, pedig ráemelve tekintetemet kezdtem volna bele a személyes kis vallomásomba, amikor megelőzött vele, így kelletlenül mindössze becsuktam a számat, némán farkasszemezve a lánnyal. - Fogalmazzunk úgy inkább, hogy az érettebb kategóriába sorolható NŐK tudják csak felkelteni az érdeklődésem - biccentettem, erősebben hangsúlyozva a 'nő' szócskát, jelezve, hogy az idegesítő és állandóan vihánycoló kislányokkal - idézőjelesen kis - nem hogy nem tudok mit kezdeni, de eszem ágában sincs mit kezdeni. Reménykedve abban, hogy nem érdekli komolyabban, hogy vajon van-e konkrétan ilyen hölgy, akit akaratom, elmém és jellemem ellenére is előnyben részesítek.
- Idézek - javítottam ki okfejtését, elérve ezzel, hogy ne nagyon lovalljam bele magam a dicsérő szavakba. - Meg egyből a szinkronszínészetet is, nem? Akkor inkább politikus leszek, ha már retorikáról van szó - feleltem tényközlően, ellentmondást nem tűrően. |
Bíráló tekintetére, csak újabb vigyorra húzodtak az ajkaim, minek hatására megjelentek a kis gödröcskéim, amiket legszívesebben a pokolba átkoznék. Angyali vér höh... Végül védekezően felemeltem kezeim - és ennek köszönhetően blúzom könnyed anyaga felcsúszott a könyökömig -, majd nevetve védekeztem.
- Mentségemre szóljon, egy gyönyörű alkotás lett. Igazán élethű és szerintem te is szájtátva bámultad volna - mondtam, majd rájöttem, hogy ez talán nem a legjobb megfogalmazás volt, tekintve mi is volt az említett mestermű, de szerencsére ezt Neil nem tudta. A kezeim visszakerültek az asztalra enyhén összekulcsolt ujjakkal, majd úgy még hozzátettem. - Amúgy meg szerintem annyi DÖK gyűlésen itt voltam már, hogy gond és ilyen memória nélkül is el tudnám mondani az általános szöveget mind a te, mind Helena részéről - forgattam a szemem. Elsőéves koromba bekerültem, és hülye nem vagyok.
- Én mostanában nem olvasok annyit, hacsak nem a tananyagról van szó. Nincs vele bajom, de az emberek izgalmasabbak. Beszélnek, kontaktust teremtenek, érdeklőndek.... - kezdtem el sorolni, mintha ezzel nem lenne ő is tisztába, majd lopva rápillantottam, és megkérdeztem. - Vagy pont ez a probléma? - viccelődtem vele.
Következő hirtelen válaszára arra kellett következtetnem, hogy kicsit túlzásba vittem a kérdezősködés, így csak beharaptam az ajkaimat egy kicsit - és ezzel tökéletesen leszedtem szájfényemet, de még ez is lehet rúzsom egy részét is - , hogy véletlenül se szaladjon ki rajta még egy kérdés.
Mikor elkezdte a fejét rázni, egyből realizáltam mi váltotta ki belőle ez a reakciót. Én is csak elfordított kobakkal nevettem fackniságomon, majd felkönyököltem az asztalra kétkézzel, és közé tettem buksimat azon megtámasztva.
- Lehet, hogy nagyigényű vagyok, de hidd el totálisan megérem a sok vesződést - kezdtem el bizonygatni a srácnak, miközben enyhén - nem szándékosan - bólogattam is hozzá. Én nagyképű? Ugyan. Csak tisztába vagyok bizonyos dolgokkal. A szobatársammal való dolgot le se reagáltam, valahogy nem tűnt fontosnak.
Következő kérdésén enyhénszólva meglepődtem, hiszen csak viccnek szántam a szófordulatot, ez jött a számra, semmi komolyabb jelentést nem szántam neki, de ha már megemlítette nem hagytam annyiba a dolgot, kicsit rá is játszottam.
- Aha, tudod amilyen kis elveszett vagy - mondtam, majd még kezem is megindottam felé, de félúton megállítottam, és visszatettem helyére, de a fiú pillantása mindent pénzt megért. Elnevettem magam, majd hozzátettem. - Igazából nem találkoztam még ilyen művelt tizennyolc évessel mint te. A régi sulimba elvoltak azzal, hogy helyesek voltak, és ki volt gyúrva a hasuk - forgattam a szemem. - Na, nem mintha én ne lettem volna - tettem hozzá, bár ezt a mondatot már kicsit elsunyogtam. Tini Isabel nem az erényesség megszentesítője volt.... - Egyébként te meg tipikusan olyan srácnak tűnsz aki az idősebb nőkre bukik - tereltem vissza rá a témát, nem gondolva, hogy ez talán kellemetlenül érintheti őt. Imádtam kivesézni más emberek életét, és ő abba a szerencsés kategóriába tartozott, aki ott van, mikor ezt megteszem.
Következő döbbenetét nem tudtam mire vélni, hiszen ez pont az én dolgom volt a jelen pillanatban, viszont mikor megkérdezte miért végzem az adott cselekvést csak pislogni tudtam, mint a levelibéka, majd eltartott egy darabig, míg eldöntöttem magamban, hogy most ezt komolyan gondolja-e vagy nem. Végül arra jutottam, hogy igen, így csak befejezve szemöldököm tornáztatását - tehát vissza küldtem őket a normális helyükre -, és szemeim is abbahagyták idegesítő mozgatást, mire válaszoltam.
- Neil... Fantasztikusan olvasol. Komolyan - nem tudtam jobban kifejezni magam, de a lényeget szerintem megérette. - Nem akarod kipróbálni a színészkedést? - kérdeztem halál komolyan. |
(nem vállalok felelősséget a hossz miatt)
A lökdösésre csak egy apró köhhintéssel reagáltam, nem igazán zavart a fizikai érintés, csak épp kezdeni nem tudtam mit az ilyen helyzetekkel. Óvatos jókedv kucorodott arcomra, ahogy meghallgattam a lány védekezését, nagyon jól tudtam, hogy valahol ezzel a bújtatott kis bókkal szándékában állt kiengesztelni, hogy ennyire nem figyelt oda rám. Szép egy barátság, mondhatom, ha más nem, legalább, hogy is szokás mondani... Jófejségből? Igen, nincs az a pénz, amiért még egyszer azzal a szóval zsibbasztanám az agyam, - ó drága, gyönyörű és egyetlen anyanyelv, felhasítottad-e már csuklóidat, mikor ilyen förtelmeket művelnek veled? -, szóval legalább abból lehetett volna annyi benne, hogy ne azzal szórakoztassa magát, hogy kislányosan elbambulgat, mint ahogy már néhány egyént is korábban rajta kaptam. De legalább most hogy már ezt is tudom, rendszeresebben fogom egy-egy prezentáció alkalmával ellenőrizni, hogy vajon Isabel ismét elmerült-e a saját kis világában. Aztán persze végül bevallotta, hogy milyen pótcselekvés vezetett oda, hogy az előbb kitárgyalt információ átfolyt az antihasznosság rostáján, lehúzva a mosdókagylóban az összes többi haszontalannak ítélt semmiséggel karöltve. Gondolotaim kivetülése ként csak egyik szemöldököm felkúszott a plafon irányában, erőteljesen ívelve ezáltal, majd a követte, ahogy összeszűkítettem szemeimet. Akkor ideje lesz egy rendes ülésrendet gyártanom, nem csak hagynom, hogy mindenki oda tegye a nemesebb felét, ahol kényelmes meg jól érzi magát, hanem majd oda fészkelhesse be magát, ahol a legeffektívebb munkát tudja produkálni. Elvégre ha már egy viszonylag megbízhatónak ítélt alany képes elhanyagolni a gyűlések legegyszerűbb feladatainak megvalósítását, akkor vajon mit kellene várnom attól, aki kevésbé szorgalmas vagy elhivatott?
- Van társaságom - mutattam fel a még kezemben tartott könyvet, ami később hozzávándorolt. - Már nincs - szögeztem le ami a tennivalókat illette. Mind a két válaszom egyébként egyszerre hangzott el, nem sokkal azután, hogy hagyott egy kis szünetet a kérdései után, vagyis ahogy levegőtt vett gyorsan lecsaptam a lehetőségre, hogy véletlenü se gondolja meg magát, és folytassa vallatását, nem mintha felidegesített volna, csak felesleges időparzalás lett volna. És az igazság az, hogy fordított esetben engem nem rdekelt volna ennyi minden, így meg kívántam könnyíteni a lány dolgát.
A szobás ajánlatomra érkező válasza először csak egy néma biccentést váltott ki belőlem, majd aztán lehajtva fejem inkább csak megráztam azt, hogy ennek a lánynak mennyi igénye van, de hát nem lehet mindenki olyan szürke és néma mindennel megelégedett, mint én. - Nem is feltételeztem, hogy a szobatársadban lenne kivetnivalód - mondtam meglepetten, elvégre nem rémlett egy olyan alkalom sem, amikor kifejezetten panaszkodást hallgottam volna a lány szájából, az említett hölgyemény jellemében felmerülő problémák miatt. Következő mondata azonban egy pillanatban megakasztott abban amit csináltam. - Pesztrálni? - kérdeztem vissza, de nem vészjóslóan, vagy agresszíven, mindössze érdeklődően, ahogy bennem akadt a szusz, és egy darabig lent tartottam a levegőt. Nagyon jól tudom, hogy minden vicc félig igaz, és most nem azzal volt a bajom, hogy a lány azzal viccelődött, hogy a dadusomat játsza, hanem amiért ezzel viccelődött. Keserű volt a tény, miszerint a nők már egy számomra igenis kevésnek tűnő korkülönbségnél, ami az ő javukra szólt, ennyire tudatában vannak, hogy az adott hím hozzájuk képest fiú. Még jó, hogy élveztem a keserű dolgokat, legalább nem ült ki a nyugtalanság arcomra.
Értetlenségét, az átnyújtott olvasmánnyal kapcsolatban megértően kivártam, egészen addig, míg szemével megkeresi az általam mutatott részt. Kíváncsian vártam, hogy mi végülis az eredmény, de természetesen ez nem fajult türelmetlenségben, azonban nem értettem, hogy hol a várva várt 'igen'-em, vagy 'így van'-om, vagy rossz esetben... Nem is, borzasztó esetben a 'nem'-em. Így egy kicsit frusztráló volt, hogy annyi ideig tartott, míg a lány megszólalt. Válaszával végül teljesen meg is sikerült döbbentenie, még csak nem is valamelyik fontos tanórai anyagot mondtam fel neki, amelyiket esetlegesen ellógott, vagy amiről lekésett, hanem csak egy könyvből idéztem, így nem bírva azzal, hogy türtőztessem magam bukott ki belőlem. - Micsoda? - érdeklődtem pislogva párat. Valóban nem értettem káprázatát, semmit sem csináltam másként, mint ahogy általában szoktam, azzal a különbséggel, hogy többnyire nem Isabel-t találom meg sajátos fanatizmusommal. |
Nem lepett meg a részletes válasza, de örültem neki, hogy ilyen komolyan veszi a kérdésemet, nem csak félvállról elkotya-vetyéli. Mondjuk meglepődnék ha nem ezt a reakciót kapnám meg a fiútól. Érdekes volt meglátása. Ezért szeretek Neillel beszélni, egyébként sosem jutottak volna eszembe ilyen dolgok, és nem gondolkodnék el ezeken. Bár válaszolni már annyira nem akarodzott - hiszen nem is tudtam volna mit -, így egyre jobban úgy éreztem magam, mint egy professzorát hallgató diák. Az egészbe az a vicces, hogy idősebb vagyok Neilnél, mégis sokkal okosabbnak tartom őt magamnál. Legszívesebben tovább faggatóztam volna, viszont nem akartam a fiú agyára menni - ígyis elég sok minden van benne -, ezért lehetett az, hogy ő törte meg a bekövetkező csendet, végleges egyszavas válaszával, amit először nem is tudtam, hova tenni, majd egy kis tűnődés után jöttem rá, hogy miért mondta ezt. Teljesen hihetelen viselkedést produkál. Egy pillanatra el is tűnődtem vajon milyen környezetbe kellett valakinek felnőnie, hogy ilyen személyiségge fejlődjön ki. Én - ahhoz képest milyen esetek vannak az akadémián - áltagkörülmények között nőttem fel, de szerintem ezt bárki meg is állapíthatja rólam. Viszont mégis jobb voltam az átlagnál. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan kezelhetnek engem egy lapon azokkal a teljesen furcsa diákokkal. Komolyan el kéne ide egy szigorúbb felvételi eljárás.
Először értetlenkédssel álltam hozzá következő mondatához, - nagy szerencsém, hogy ez nem ült ki arcomra -, pontosabban azon, amilyen hangnemben ő azt tálalta, hiszen nem érettem, nekem ezt honnan kéne tudnom. Aztán bevillant, hogy ez nem egy Dökös gyűlésen elhangzott, így végül csak óvatosan meglöktem a karommal az ő karját, és játékossággal a hangomban megszólaltam.
- Jól van na, nem mindenkinek lehet ilyen szupermemóriája - mondtam, és viccből még a szemeimet is enyhén megforgattam, nem azon az undorító módon, hanem éppcsak, hogy látszodjon. Az undorító módtól a hideg is kiráz. Akárcsak attól mikor az egész szemgolyó, vagy csak a groteszk módon megnyúló végtagoktól, és akkor a sebekről még nem is beszéltünk. Nem tudom, hogy kislányként, hogy fordult meg a fejembe, hogy én állatorvos leszek. Mondjuk már emlékszem, ott is hamar alábbhagyott lelkesedésem, amint megtudtam, hogy sok állatot el kell altatni. Jobban belegondolva elég fura szüleim vannak...
Az esetre visszatérve, viszont egyre jobban kezdtek visszajönni az emlékek, Aisha folyamatos rajza a füzeteimbe, és piszkálodása, ami persze azt generálta, hogy én átmentem tetoválóművészbe, és végül egy gyönyörű szív diszítette kezét. Amiben egy férfiasság volt benne. Meg egy I ♥ felirat... - Meg talán az is közrejátszott, hogy barátosném karját diszítettem - valltam be, pillámat lesütve szégyenembe, de közben az is látszott, hogy ajkaim felfelé görbülnek.
- És nem unalmas minden délután egyedül kuksolni? - kérdeztem őszinteséggel a hangomban. - Vagy nagyon sok tennivaló van? - érte az előző mondatomat a következő. Bár igyekeztem minél többet kivenni a Dök munkájából, az elnök - érthető módon - több mindent végez, mint egy átlagos tag mint én, de kinézem belőle, hogy simán plusz munkát vállal - tehát mondjuk olyan dolgot, amit egy másik tag is el tudna végezni - csak azért, hogy tökéletesebb legyen mondjuk, vagy másoknak kevesebb dolga legyen.
Meglepett következő ajánlata, bár folyton panaszkodok a kis szoba miatt meg nem fordult a fejembe, hogy esetleg tegyek is bármit ellene, vagy egy ilyen drasztikus lépésre szánjam rá magam. Elvégre mit tenne ez a híremmel? Semmi jót. Miért akarna a suli IT girlje egyedüli szobát? De azért nem hagytam annyiban kérdését.
- Köszönöm, de akkor meg abba a magányban őrülnék bele - mondtam mosolygva, majd mikor megemlítette a lány nevét nem tudtam nem leplezni arcomon utálatomat. Nem nagyon beszéltem még vele, de a pletykák bőven megtették a hatását ahhoz, hogy ne is akarjak vele kontaktust létesni. - Elvagyok én a szobatársammal, meg egyébként is több időt töltök a falakon kívül. Például téged pesztrállak - utolsó mondatomban, megint ki lehetett venni a játékos hangsúlyt, és emellé megint kapott egy mosolyt. Komolyan ha nem lennék szupererős már tuti izomlázam lenni, a mosolygás miatt. Na nem mintha bajom lenne vele, de eltűnődök, hogy egy szépségkirálynő, hogy bírja. Mondjuk ha én is úgy kilennék baszva, mint ők, virulna is a pofám rendesen.
Nem érettem hirtelen gesztusát, hogy miért vágta oda nekem a könyvet, de amint elkezdte idézni az adott sort, rögtön realizáltam mit akart. Nem nehezemre megtalálni a sort, de nem is igazán azzal folglakoztam - bár tényleg lenyűgőző volt, hogy az egész könyvet el tudja mondani -, hanem az előadása stílusára. Enyhénszólva leesett az állam, így csak amikor befejezte némán ültem a helyemen, a drámai csöndben, eltűnődtem azon, hogyha megtapsolnám az túl furán venné-e ki magát. Végülcsak megköszörültem torkom, és szólásra nyitottam a szám, de szavak már nem akarództak olyan gyorsan kikivánkozni.
- Azta... Ez lenyűgőző volt - ennyit sikerült első szuszra kinyögnöm, még mindig enyhe döbbenettel bámulva a fiú arcát, egészen elfeledkezve arról, hogy az én feladatom mi is lett volna eredtileg. |
A lány kérdésére ismét felsandítottam rá, nem túl sokáig időztetve szememet rajta. Érdekes témát feszegetett, így egészen gondolkodóba estem, megakasztva ezzel tekintetem jobbra-balra cikázását egy röpke időre. Sosem számítottam a többfelé figyelést képességnek, de még csak nemes erénynek sem, csak egyszerűen éltem a lehetősséggel. - Inkább kifejlesztettem - született meg végül nagy nehézkesen a számomra legelfogadhatóbbnak tűnő válasz. - Egy három éves se képes nem hogy több dologra, de egyre se figyelni huzamosabb időtartamokig, vagyis velem született eleve nem lehet - támasztottam alá érvekkel is mondandómat, azonban mióta csak iskolába járok, megszoktam, hogy egyszerre olvassak a pad alatt és jegyezzem meg a tanár beszámolóját. Azt meg kizártnak tartottam, hogy a képességem velejárója, valamilyen szintig mindig is eszes gyerek voltam korábban is, csak ugye ez első osztályban nem kifejezetten nagy kihívás senkinek sem... Mármint ott tényleg csak azon válik el, hogy jó jegyekkel gazdagítsd a naplóban a saját neved alatt található rublikákat, hogy mennyire tud lekötni az óra. Majd mielőtt még beleköthetett volna gyorsan lapoztam ismét, és odabiggyesztettem. - Tanulmányok - hangzott az ismetereim szerzésének módja, de azért azt nem ajánlottam fel neki, hogy kölcsön adok néhányat, ha komolyabban is érdekli, mert kizártnak tartottam, hogy ilyesmivel akarja elütni idejét.
Mikor csupán tényszerűen közöltem vele, hogy én bizony simán megkérném, hogy tartsa a száját, ha valóban zavarna kotyogásával, felpillantottam rá sóhaját követően, és a frusztrál mosolyát is szemügyre vettem. Valószínűleg ő az a személy lenne, akinek viszont eme cselekedetem nem kifejezetten nyerné el tetszését. Elmosolyodtam, hogy vajon mennyire lenne képes felhúzni magát, majd mikor eszembe jutott, hogy esetleg képes lenne tettlegéssig fajulni megkomolyodtam, majd csak összevont szemöldökkel meredtem a lapokra. Komolyan azt hinné, hogy hagynám, hogy az öklével, vagy bármi mással eltaláljon? Egyébként is, nem tudom melyikönknek lenne nagyobb szavahihetősége, tekintve, hogy ő egy tanár testvére, míg jómagam pedig csupán az igazgatónknak voltam unokaöccse. Végülis kiegyeztem magamban annyival, hogy csak nem lenne képes a lány ennyire ostoba cselekedetet végre hajtani, úgyanis rám aligha lehetne természetfeletti törés-zúzást hárítani. Igen, ehhez túl értelmesnek tartottam.
- Minden nap itt vagyok a tanórák után - pislogtam rá értetlenül, fürkészve a lány arcát, eddig abban a tudatban éltem ugyanis, hogy ez mindenkinek egyértemű, aki bármilyen kapcsolatban áll a dök-kel. Úgy látszik van aki nem figyelt oda néhány előadásomon... "Nahát Isabel, ez nem túl jó pont nálam." Elvégre világossá tettem még elején, hogy itt nagyon ritkán nem lehet meglelni engem a tanórák idején kívül. Végül a hozzáfűzött mondatán halványan elvigyorodtam. - Nem vagyok nagy igényű, de ha ha szeretnéd elintézhetem neked, hogy kiköltözhess egy másik szobába, hogy aztán teljes magányba lehess a holmijaiddal akárcsak Demertia Wayne - feleltem, miközben lopva ráemeltem pilláimat.
A könyvvel kapcsolatos kérdésén csak megütközve hagytam abba az újabb lapozás utáni sor mustrálást, hogy láthassam komolyan gondolja e a lány kérdését, de inkább csak fejemet rázva vettem ismét magam elé a nagyszerű darabot, amiben egyre ismerősebb részhez értem. Már félreértés ne essék, tökéletesen rémlett az összes eddigi rész is, de mostmár nem voltam messze a keresett szótól, majd hirtelen az asztalra toltam a könyvet, mielőtt válaszoltam volna újabb kérdés sorozatára, rámutatva egy párbeszédre, amit még nem olvastam el, odafordítva a kötet a lányhoz, így buzdítva őt arra, hogy figyeljen megfelelően idézem-e. - "Bölcs ítélet - bólintott komolyan az idegen. - Olyan lesz ez az asszony, mint egy megtestesült vádbeszéd a bűn ellen, amíg csak sírkövére nem vésik egykor a gyalázat betűjét..." - mondtam a szavakat a lehető legnagyobb ünnepélyességgel a hangomban, egészséges erővel hangsúlyozva, apró szüneteket hagyva a vesszőknél, néhol pedig arrogánsabban, hol meg lázasan előadva magam, várva, a megerősítést, miszerint rendben volt-e. (Igen, ezért képes voltam felütni a könyvet egy random oldalon v.v) |
[25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
