|
Témaindító hozzászólás
|
2017.08.10. 16:12 - |
Demetria Wayne & Slegalse Lastron |
[10-1]
 - Hát… nekem sajnos korán meghalt az apám, így hamar elvesztettem az apafigurámat. De addig imádtam őt. Az egyetlen, ami megnyugtat, hogy a gyilkosa drágán megfizetett. - konkrétan az életét adta Még mindig nem tudtam hogyan álljak hozzá ahhoz, hogy megöltem, csak egyben voltam biztos: ha oda kerülne a sor újra megtenném. Illetve… ha most lenne ugyanaz a helyzet, mint akkor, megmenteném az apámat, efelől semmi kétségem nem volt. A hiánya néha még mindig belém mart, sőt, olykor azon is filóztam, mi lenne, ha még mindig élne. Azt hiszem minta gyerek lennék, oldal szempontjából pedig mindenképpen hős, s bárkiért az életemet adnám, aki rászorul a segítségemre. Na de ez nem így lett, a múlton pedig felesleges rágódni.
Nyugodt szívvel jelenthetem ki, szerettem a növények, az állatok, és ezzel együtt a természet csendjét, így szíves-örömest időztem ehhez hasonló helyeken. Egészen lenyugtatott a békés környezet, s gyakorta egy növénynek ezerszer kényelmesebb volt kiönteni a lelkem, mint egy embernek. Mert a növény nem kérdez vissza mindenféle hülyeséget, és nem is ítélkezik. Ami azt illette, a sima, egyszerű zöld növénykéket jobban is szerettem, mint a hivalkodó, színes virágokat. Persze azoknak is meg volt a maguk varázsa, de ha nyugalomra vágytam, akkor inkább a zöld különböző árnyalatait kívántam csodálni.
Szavaira könnyedén biccentettem egyet egy apró mosollyal az ajkaimon. Úgy tűnt, ő tényleg rajong a növényekért. Kíváncsian figyeltem, ahogy mellém telepedik, majd szinte szájtátva bámultam, amit csinált. Az általam megmentett ibolyát tutujgatta tovább, majd legnagyobb meglepetésemre hirtelen kettőt csinált belőle. Rendkívül különlegesnek találtam a képességét, legalábbis ezen teremtő részét mindenképpen.
- Fantasztikus a képességed. Örülök, hogy találkoztunk - mosolyogtam rá. - Viszont nekem most azt hiszem vissza kéne mennem. További szép napot neked! - úgy vettem észre nagyon el volt merülve a virágokban, így nem is akartam tovább zavarni. Kellő mennyiségű önbizalommal hagytam el a kertet. Nem lesz semmi baj, pikk-pakk felfedezem ezt a sulit.
[LEZÁRT KÖR] |
 - Néhányszor láttam anyánál, meg köszöntem is neki, de sose volt az a tipikus apafigura. Ilyen értelemben nem ismertem soha - fejtettem ki a dolgot unottan és kifejezésmentesen. Mások a helyemben tuti, hogy mindig is egy apafiguráról álmodtak volna, de én nekem nélküle is jó, meg ha velünk élne, akkor se változtatna sokat. Pont ezért a téma se hat érzékenyen, mint talán másokat. Sőt semmilyen téma se tudna érzékenyen érinteni, és ezt szeretem.
Amint kiértünk a friss levegőre, szinte éreztem a levegőben a virágporokat és a növények közti kapcsolatokat. Inkább arra koncentráltam, mint a mellettem lévő kis lánykára, aki azért meg kell hagyni nem teljesen volt utálatos. Volt benne valami, ami megfogott benne, csak tudnám mi. De összességében nem nagyon tudott annyira érdekelni, hogy 100%-os figyelmemet rá szenteljem, mert én csak magamnak élek.
Ha kitörne itt az akadémián egy háború, akkor is csak azért szálllnák be, mert lenne hatása rám és inkább sok naiv és nyugodt tini közt laknék, mint káoszban. A háborúban a különböző képesség miatt és szuperfegyverek miatt akár a Kicsikéim se élnék túl, főleg ha valamelyik piromániás barom itt a kertben égetne dolgokat. Az a nyomorék rendesen be is szopná, mert egy indával meg is folytanám érte. Vagy ha már háború, akkor legyen az a növényölő állat inkább fitozombi, csak úgy az irónia kedvéért. Lehet leégeti közben a rá támadó ágacskákat, de az már legyen az ő problémája, mert hát úgy rosszabbul járna. Meg úgy általánosan, senki se jár jól, aki az én idegeimen táncolgat, remélem ezt mindenki tudja. Aki pedig nem, azt igazán figyelmeztethetné a társai. Nem vagyok senki csicskása, hogy ilyenek miatt aggódjak. Ha oda kerül a sor, akkor már tényleg a saját problémája.
Közben észrevettem egy igazán megható gesztust a lánytól. Egy édes kis ibolya volt elveszve az úton hánykodva, mire a csaj odament és visszarakta jogos helyére. Ez pozitívum volt felém, mert a minuszból most feljavított egy kicsit. Nem mint az a sok birka a suliban.
- Szép gesztus - mosolyodtam el most meglepetésemre őszintén a lány felé kecsesen lépkedve, majd az ibolyára emeltem a tekintetem. Lassan leguggoltam, nem zavartatva magam, hogy földes lesz a ruhám, mert ez csak jóérzéssel tölt el. A tenyeremet a kis növény melletti fölterületre helyeztem és segítettem neki gyökeret verni. Mire eltávolodtam tőle, akkor már újra üde és tökéletesen szép lett. Ráadásul hogy ne legyen egyedül. kapott maga mellé egy klónt. Engem ez töltött el elégedettséggel, olyan érzés kerülgetett, mint egy szerető anyát, ha iker gyermekei születnek. |
Szavaimban nem sok fantázia lehetett, így nem lepődtem volna meg, ha éppenséggel untatom a társaságom. Sosem tartottam magam a legérdekesebb kíséretnek, egyáltalán nem volt rám jellemző, hogy egy csoport középpontja legyek. Mindig is remekül el voltam magammal, a képességeimmel és az éles nyelvemmel. Először a másodikat vetettem be, de az első s könnyen előkerült. Mivel tökéletesen uraltam az elektromosságot, így sosem aggódtam amiatt, hogy valakiben akaratlanul kárt tennék.
Most is, legszívesebben használtam volna a képességemet. Az valahogy mindig megnyugtatott. ahogy a megfeszített izmaimból szépen lassan előcsaltam az elektromosságot… hihetetlen élmény volt, minden egyes alkalommal. Ha pedig volt a közelbe megcsapolható energiaforrás, akkor azt használtam fel. Bár mindközül a kedvencem a villámok voltak. Elnyelve az energiájukat legyőzhetetlennek éreztem magam. A sebességem messze meghaladta azt, amit csak az izmaimból nyert elektromossággal értem el. Ez azonban már hordozott veszélyeket másokra nézve. Továbbra is képes voltam ugyan irányítani az erőt, de hogy is mondjam… valahogy túlcsordult rajtam. Az áramnyalábok kiléptek a testemből, s körülötte sisteregtek, ki-ki sülve. Ilyenkor az volt az érzésem, akár a szél használata nélkül is képes lennék repülni, bár ezt még egyszer sem mertem megkockáztatni. Szóval imádtam a képességemet használni, na! Éppen ezért sem voltam benne biztos, hogy jól viselem majd az itteni életet, ha jól emlékeztem, akkor a házirendben igencsak le volt korlátozva ezek használata.
Már attól is teljesen felpörögtem, hogy a készségeim használatára gondoltam, de ebből kifelé szerencsére - egyenlőre - csak annyi látszott, hogy a szemeim iszonyatosan gyorsan ugráltak egyik helyről a másikra. Így észre vettem ahogy egy növény hirtelen virágot bont, de különösebb figyelmet nem szenteltem neki. Helyette azon gondolkoztam, hogyan hozhatnám elő az erőmet anélkül, hogy az bárkinek is feltűnne. Erre viszont még nem láttam megfelelő alkalmat, így elhalasztottam a dolgot egy alkalmasabb időpontra.
- Ez igaz - gondolkodtam el a szavain. Bár Batman wc-zési szokásait inkább átugrottam, az egyáltalán nem mozgatta meg a fantáziámat. Sosem értettem mit esznek rajta annyira a nők… azon kívül. Jó persze, izmos volt, meg gazdag, talán jóképű is, és persze szuperhős, de akkor sem tudtam mit várnak tőle a nők… hogy talán egyszer az egyikük lesz az igazi? Hogy pont valamelyikükben látja meg azt, amit mindig is keresett? Hát ez csak szerintem hangzott esélytelenül? Persze Batman hódolói nem adták fel. Vajon mekkora lehet a pasas egója már ettől?
- Egyáltalán nem is találkoztatok még? - kérdeztem rá döbbenten. Na erre bizony nem számítottam! És még azt hittem az én anyám szörnyű. Úgy tűnt nem hagytam mély nyomokat benne a bemutatkozásommal se, de ez sem zavart túlzottan. Az első néhány itt töltött napon még úgyse akarok nagy figyelmet magamnak. Aztán meg majd elválik.
Végül kiértünk a kertbe, amit nagy lelkesedéssel csodáltam meg. Nem mondhatnám, hogy különösebben rajongtam volna a virágokért, de szépnek találtam őket. Persze csak ilyen formájukban, véletlenül se csokorként, vagy valami hasonló szörnyűségként. Sosem értettem azokat az embereket, akik mindenhova virágot visznek. Jó illata van, meg szép néhány napig, de aztán ennyi. Megrohad, oszt csókolom. Ezért fölösleges leszaggatni őket. Mire végére értem a gondolatmenetnek, már a kert minden elérhető szegletét sikerült feltérképeznem a szemeimmel. Ekkor egy apró ibolyára lettem figyelmes, aki a földből kifordulva feküdt az úton. Odasétáltam hozzá, és visszatettem a jogos, őt megillető helyére, alias a földbe. A franc se tudja mi szállhatott meg, de elégedetten szemléltem a kis, megmentett növényt. |
Egyik kecses léptem után a másik következett, lábbelim szinte simogatta a padlót, ruhám alja szinte partvisként nyalta fel a koszt, amit a nyomorult emberek, mutánsok hoztak be az épületbe. Egyedüli megnyugvásom a szobanövények és a gondolat, hogy hamarosan egy jobb helyre kerülünk voltak. A némbert hallgatva szinte majdnem elaludtam a bájcsevejnek ígérkező, szinte erőltetett izétől, hogy amikor senki sem figyelt, az egyik növényt szórakozott vigyorral kivirágoztattam. Már azon gondolkoztam, hogy megkeresek egy kurva legyet és azt is megpróbálom fitozombivá változtatni, mint az egykori szolgámat és társamat. De hát aztán rájöttem, hogy mégis jófej akarok lenni és most az egyszer megcáfolni az amúgy nem hazug pletykákat. Mert engem a hígszar is jobban érdekel, mint a hülye pletykák, még ha van is igazságalapja. Pontosan ezért nem szoktam elhinni semmit sem senkiről, bár nem tagadom, hogy nem ignorálom. Csak sajnos - vagy nem sajnos -, szeretem a saját magam által tapasztalt első benyomásra hagyatkozni, mert az igazság az drága aranyom, hogy senki sem bízhat senkiben, csak és kizárólag önmagában. Mert az egyetlen ember, aki sose fordul ellened, az te vagy. Mindenki más, még az, aki állítólag a családod, tehet olyat, amitől ellenségek lesztek. Én állítólag minden veterán diáknak az ellensége vagy megvetendő alanya vagyok, sőt még néhány tanár is nyíltan nem kedvel. Nem csoda, hogy egyesek indával a szivükben végzik és humuszokká válnak a drága jó növényeknek. De saját magam szórakoztatására is kerültek egyes férfiak ilyen sorsra, amikor csak addig tartottam őket életbe, amíg stabil merevedésük nem lett, aztán a fehér bőr és az üres tekintetnek adtam át magam. Végül, amikor már haszontalan húsdarab lett, eltemettem és benőtték a Kicsikéim. Talán az egyetlen embercsoport, akit mindig is kedveltem, azok a kerti gondozók voltak, akik szinte olyanok voltak számomra, mint másoknak a bébiszitterek. Amikor nem tudok a kertben lenni, akkor ők vigyáznak rájuk. Amikor meg van szerencsém odamenni, mint ahogy most is, akkor olyan élvezettel tölt el a gondolat, mint amikor az anya találkozik gyermekével. Ha pedig Groottal találkoznék, akkor olyan érzések töltenének el, mint amikor Thaleesa az akadémia egyik sellőfiújának tengerpati meztelenkedését bámulja, mert jól hallgatózok és a barátnőivel mindig áradozik Troy kidolgozott testéről és előnyös intimebb testrészéről. Szánalmasak ezek a lányok, egy szőke meztelenkedőtől elallél a mai lánygeneráció. A szőke tanárbácsiről meg nem is beszélve, aki szinte nőcsábász módjára falja a női sziveket. Egyszer ha nem tévedtem, akkor lehet egy csaj kéjes nyögését hallottam William tanárúr lakosztályában, lehet szűz volt az a lány, de torka azért jó állapoban volt. Később naiv kis féregként végezte, amikor rájött, hogy a férfi csak egy szánalmas nőfaló. De a lány napokig sírt és zokogott. Szánalmas a mai természetszennyező generáció, szánalmasak a mai "szűzkurva" diáklányok és nem tudom mennyi bőr van a nőcsábász tanárbácsik pofáján, hogy diákokkal is hálnak. Nem mintha az erőszaktevők jobb lennének. Emlékszem, amikor legutóbb egy pasi meg akart erőszakolni, mert cuki szúz lánynak gondolt, hát bekapta a sajátját és meg is ujjazta magát - seggbe. Az felettébb groteszk látvány volt, kár hogy nem volt nálam semmilyen digitális cucc, amivel rögzíthettem volna az eseményeket. Bár egy telepata, amikor bemászott a fejembe, biztos látott pár dologot ezekből.
Gondolataimból szinte ki sem rántott, amikor a ringyó megszólalt, hiszen attól még hogy fejben monológizáltam, ugyan úgy figyeltem és észrevettem milyen zagyvaságokat hoz össze. Még az idegesítőnek tervezett kis vigyora se tudott meghatni, az enyém állítólag sokkalta idegesítőbb szokott lenni.
-Sose ismertem és ha gazdag is lenne, nem azért hordanám magasan az orrom, mert elég nehéz rakomány kerülne ki apám kincstárából. Egyébként meg a gazdagság egy átmeneti állapot, amiért vagy megdolgozol vagy a felmenőid pottyantanak az öledbe, szóval nem minősül szuperképességnek. Kivéve, ha a nagy Batman aranyat és ékköveket szar - vontam vállat lazán. Nem igazán érdekelt sose a luxus életmód, se a pénz. Anyámmal jól el lennénk akkor is, ha kidobnának a vadonba. Amikor meg a lány mutatkozott be, akkor igazából le se szartam a dolgot, csak biccentettem egyet, hogy nem vagyok süket és értettem. Az alternatív neveit csak bólintással hallgattam, de kicsit sem asszociáltam semmire se. Találkoztam olyan mutánssal, akinek Sokkolóarc volt a neve, de csak Rothadóarc lehetett volna.
Ahogy letudtuk a bemutatkozást csak mentem tovább a kert felé, és amikor én kiértem, akkor szerencsémre teljesen üres volt. Ha az a Slee gyerek is jött utánam, akkor hárman voltunk a kedvenc helyemen. Beszívtam a gyermekeim által termelt friss oxigént és kifújtam azt, ami nekik kellett a fotoszintézishez. Majd kicsit sem feltűnően kapcsolatot létesítettem a sziget növényeivel, ezzel feltérképezve őket. |
Nem nagyon zavart, hogy jelen pillanatban úgy festek, mint egy kíséret egy darabja. Igen, feltűnt közben, hogy nem egyedül követem a lányt. A másik egy férfi volt, vélhetően tanár, mivel idősebbnek tűnt, mint a többi tanuló kinézetű gyerek, akit itt eddig láttam. Már őt is alaposan szemügyre vettem. Kinézettre úgy elment, de túlságosan pedánsnak tűnt. Na nem mintha akartam volna tőle valamit. A tanárkíséret persze újabb apró jelzés volt az előttem sétálóval kapcsolatban, ám erről továbbra sem vettem tudomást. Helyette kíváncsian vizslattam a lányt, azon merengve, vajon mi lehet a különleges képessége. Volt rajta pár virág, ami meglepőnek hatott, ám azokat letudtam annyival, hogy szereti őket, vagy azokon éli ki agresszív hajlamait, ha vannak. Majd eszembe jutott, hogy mintha lenne olyan mutáns, aki a növényeket tudja irányítani. Ám ezt egyenlőre elraktároztam elmém egy szegletébe, hisz igazolást egyenlőre nem nyerhetett semmilyen feltevés. Bár nem tudom, akarom-e hogy igazolást nyerjen.
Megjegyzésemre elég furcsán reagált, amit nem igazán tudtam hova tenni. Vigyora némileg ijesztő volt, ami nem nyugtatott meg. Hmm… talán mégiscsak óvatosabbnak kellene lennem? Áhh, nem ijedek én meg ennyitől, és magamra is tudok vigyázni! Igazából csak a keresztnevét akartam tudni, bajos lenne már az első napon egy csomó ember teljes nevét megjegyezni. Ellenben mivel úgy tűnt el akarta árulni, de végül mégse tette… na ez újfent felkeltette az érdeklődésemet. Kitaláltam rá néhány lehetőséget, de egyik sem hangzott túl hitelesen, így nem is firtattam a dolgot. Aztán csak bemutatkozott, immáron a teljes nevét felfedve előttem. Kellett pár perc, amíg sikerült a névhez arcot, de legalábbis embert kapcsol. Batman - ha jól tudom kicsit se egyetlen - leányával álltam szemben. Arcomra akaratlanul is vigyor kúszott, de az idegesítőbb fajtából.
- Ohh, akkor neked is az a szuper képességed, hogy gazdag vagy? - kérdeztem kaján vigyorral. Nem is tudom hol hallottam ezt (én igen x”D, az Igazság Ligája előzetesében x”)) de nagyon tetszett már akkor is, nem gondoltam volna, hogy lesz alkalmam élőben is elsütni.
- Amúgy én Slegalse Lastron vagyok. - adtam a tudtára, mikor már sikerült lehámozni a képemről a vigyort. Nem érdekelt, hogy nem kérdezett rá, ahogy az se, ha hidegen hagyta. - Általában csak Slee, vagy Flame. - Mivel az emberek ritkán tudták elsőre megjegyezni a nevem, így ezt is gyakorta hozzátettem. Anya mindig Sleenek szólított, a Flamet csak utána szettem össze. Végülis szerettem ezt is használni, hiszen a képességemet tekintve félrevezető volt. Ilyentájt mindig valami tűzalapú dolgot vártak, aminek persze nem sok köze volt a valósághoz. |
Halvány, gúnyos vigyorra húztam a szám, amikor elkezdett Ő is követni, mert már most legalább két kísérőt tudhatom magamnak. Bár Mr. Zarovski egyszer a fürdőszobába is bekísért és a zuhanyzókabinnal féloldalasan akart felügyelni, miközben anyaszült meztelenre vetköztem. Nem zavart és nem is akartam feltekerni magamra növényeket zavaromba, de ez neki volt rossz. Hadd ne részletezzem, hogy mi történik egy felajzott férfi tökével, amikor nincs dolga...
Szóval továbbra is élveztem az emberek pillantását, ezúttal a friss hús társaságával is. Mr. Zarovskiról nem is beszélve. Egyem a pici szivét, vagy talán mást kéne? Hirtelen arra gondoltam, hogy kivinném a társaságot a kedvenc helyemre, a kertbe - annak ellenére, hogy eredetileg nem volt hozzá kedvem -, hogy talán ott rájövök mit akarok kezdeni a helyzettel.
Kis védtelen virágszálnak tűnt hirtelen, de lehet csak az új közeg teszi ezt vele és igazából egy lázadó vadállattal van dolgom. Mindenesetre számomra nem ellenfél, legalábbis a képességeimen kívül egy csomó módot tudok, hogy emberileg mennyit lehet ártani másoknak. Boncoltam már embert is, szóval az emberi anatómiáról is tudtam keveset. Leginkább felajzott férfiakat öltem, hogy aztán eleget tegyek a nekrofílizmusomat és csak utána boncoltam fel őket. Majd mintha mi se történt volna, vagy kis imádnivaló fitozombikat kreáltam belőlük, vagy elástam őket egy nem túl mély gödörbe és a kilógó részeket benőtte a drága jó növényzet. De anyámmal mindig is arról álmodtunk, hogy egyszer találkozzunk Groottal, anyám szinte fangörcsöt kapott, amikor először hallott arról a szerencsétlen faemberről, akinek alap esetben még töke sincsen. A kisbaba Grootot meg egyszer látta fényképen és akkor annyira kijöttek az anyai ösztöne, mint még sohase. Hát anyu egy természetbuzi, nem mintha én nem lennék az.
- Még a felét se tudod - vigyorodtam el pszichopatán és amikor rákérdezett a nevemre, már vágtam is rá a keresztnevemet - Demetria... - akadtam el, mert hirterlen nem tudtam eldönteni, hogy anyám vagy apám vezetékneve tetszik jobban és mit változtatna egy kis variálás a vezetéknevekben. Nem tudom anyám mit gondolt, de van olyan édestestvérem, akinek Isley és van olyan, aki hozzám hasonlóan Wayne. Anyuci, please döntsd már el Gaia szerelmére a dolgot! De ha Wayne-t mondok - ami amúgy is nevem -, akkor nem fogja tudni a képességemet rögtön kitalálni és akkor előnyben leszek. Ezzel a gondolattal folytattam - Demetria Wayne - mutatkoztam be végül önelégült vigyorral. Vajon ma jött le a szélvédőről vagy okosabb annál? Remélem nem kell egyoldalúan megszadiznom, mert a kölcsönös akció a jó. Nem lehet annyira idióta rongy... |
Néhány percig csendben nézelődtem, felmérve a helyiséget, ahol ácsorogtam. Minden részletet alaposan megfigyeltem, és elraktároztam a memóriámban, elvégre fontos lehet még. Amikor ezzel végeztem, néhány lépéssel beljebb sétáltam, és az embereket kezdtem gondosan, egyenként szemügyre venni. Egyenlőre nem mertem közelebb óvakodni hozzájuk, és beszélgetés-foszlányokra vadászni. Nem voltam az pletykás típus, de új helyen jobb, ha az ember tud ezt-azt, az ilyesmiről pedig legjobban pletyka útján lehet informálódni.
Anyám már jó néhány perce távozott, amikor kezdtem végre összeszedni magam, és kevésbé ledermedtnek érezni. Sokat mozogni, vagy odamenni valakihez továbbra sem mertem, de legalább nem úgy ácsorogtam, mintha villám csapott volna belém. Kíváncsian forgattam a fejem, egyenlőre továbbra is csak a termet csodálva, ahol voltunk. Végül észrevettem egy lányt, aki úgy tűnt, mintha felém tartana. Nyeltem egyet, várva a fejleményeket. Amíg odaért hozzám volt időm alaposan megnézni magamnak. Átlagos lánynak tűnt, habár volt benne valami baljós. Nem jöttem rá mi az, egyszerűen csak volt valami halvány, kellemetlen érzés, hogy legyek elővigyázatos vele.
- Így is mondhatjuk. - fordultam utána, majd a nyomába is szegődtem. Talán hülyeség volt követni, de jelen pillanatban ezerszer jobbnak éreztem, mint egy helyben várakozni a szőke hercegre fehér lovon, aki majd megment, körbe vezet, stb… Na igen, nem valószínű, hogy ilyesmi történik. Bár éreztem a lány hangjában a gúnyt, nem zavartattam magam miatta, ahogy az újult erővel felcsapó érzés miatt sem. Biztosra vettem, hogy vész esetén meg tudom magam védeni. Amúgyis, valaki csak szétszed minket ezen az átkozott helyen, mielőtt kinyírnánk egymást, nem?
Szóval némi ellenérzéssel, de relatíve lelkesen indultam a lány után. Sosem voltam félős típus, legalábbis az emberektől sosem féltem, de mástól se nagyon. Fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, de ez nem is zavart. Igazából azon a termen kívül - ahonnan jöttünk - egyetlen részt sem ismertem, így emiatt nem idegesítettem magam. Úgy voltam vele, egyenlőre fedezzem fel, amit fel lehet, aztán majd keresek egy tanárt, aki útbaigazít. Most nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy már nem ácsorogtam az ajtóban. Ráadásul volt valaki mellettem - pontosabban előttem - mégha nem is voltam a szíve csücske. Útközben azonban elég sok furcsa pillantást kaptam én is, bár kétségtelenül a legtöbbet a másik lánynak címezték. Hát ahogy nézem nem a jó hírnevéről híres. Pillogtam körbe néhányszor. Igazából egészen hamar hozzászoktam a ránk tapadó szemekhez, s egy idő után nem is zavart.
- Szép hírneved lehet! - füttyentettem egyet halkan, de elismerően. - Megtudhatom a neved? - érdeklődtem meg tőle. Gyerünk, csak barátságosan! Menni fog az, és hipp-hopp beilleszkedsz! Keresel még néhány lázadó szelleműt, vagy akárkit, aztán a többiek meg elmehetnek a… na ezt inkább hagyjuk is! |
Már lassan egy éve itt rohadok ebben az akadémián, a nyomorék "társaim" mellett és még ott is van az a rohadék Lolitha, aki azt hiszi, hogy mindent tudhat mindenkiről és csak Őneki volt szar élete. Hát spoiler: nem csak neki vannak szociális, hangulati és egyéb problémái. Visszatérve a nálamnál nem jobb társaimra, nem azt mondom, hogy egy antiszoc és sznob személyiség vagyok és utálom őket - tagadnám, ha azt mondanám nem tud elcsábítani egy egy kanos srác egy-egy menetre, akár élve akár holtan -, de általában nincs szükségem másokra és nem is tartom magam egyenrangúnak velük. Én jobb vagyok...sokkal!
Ahogy mentem a folyosón, szinte élveztem, ahogy az emberek megbámulnak és az esetlegesen a folyosó közepén álló tömeg szétszéled és szinte sorfalat állnak az érkezésemre. Tényleg úgy érzem ilyenkor magam, mint egy Királynő. Jól mondtam, nem Királyné, Hercegnő vagy bármi más alacsony rangú valaki, hanem Királynő és ők mind az alattvalóim. Nekem legalábbis senki se fontos és számomra mindenki tárgy és azt kezdek velük, amit akarok. És akkor, amikor akarom. Ha pedig nem teszik, amit szeretnék velük, akkor megteszek bármit, hogy beadják a derekukat. Lehet anyámtól örököltem, másféleképpen hogyan vehette rá a nagy Batmant, hogy a kőkemény részeivel szórakoztassa anyámat. És most ne legyél perverz, aranyom. Nem csak a lábaközére gondoltam apámnak.
Bár tudtam, hogy valaki felnőtt jön utána, nem nagyon zavartattam magam és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre azt a tanárt. Úgy könyveltem el, mint egy olyan kísérőm, mint a királynőknek is volt. Az meg jó nem? Hát menőnek menő lehet. Az meg hogy egyedül vagyok egy szobában az már mégjobb, mintha csak nekem lenne külön lakosztályom és nem kellene osztoznom. Hmm, ez de mennyei érzés, pontosan, amikor a testemre tekeredik a természet egy pár inda, futónövény vagy meghajló faág formájában.
Mivel nem nagyon volt kedvem kimenni a kertbe, annak ellenére, hogy élvezhettem volna a növények társaságát, inkább az előcsarnokba mentem, hogy megnézzem jöttek-e külsős vendégek vagy újoncok. Már csak az lett volna kérdés, hogy az esetleges újoncokat megszívassam vagy "segítsek" nekik. Nem tudtam végigvinni a gondolatmenetemet, amikor megpillantottam egy védtelen kislányra emlékeztető nyomit, aki csak pislogni tud mindenre. Magabiztosan megindultam felé, de nem álltam meg mellette. Úgy tettem, mintha el akarnék menni mellette és amikor mellé értem felé se forulva megszólaltam:
- Első nap az ismeretlenben, huh? - kérdeztem gúnyosan és nem érdekelt a lány reakciója. Csak mentem lassan tovább. Igazából nem érdekelt a csaj, és még azt se döntöttem el, hogy mit kezdenék vele, ha beszélgetésbe elegyednénk. Végül is nem ismer. |
Egy napja tudom a nagy hírt. Anyám képes volt bentlakásos iskolába küldeni! Mert az nem volt elég, hogy eddig se volt családom, de legalább otthonom az igen, na most az sem lesz. Anyám arról hadovált, hogy itt legalább önállósodhatok egy kicsit… aha, eddig is önálló voltam. Komolyan, csak a pénz volt a felnőttektől, a többit mind magam intéztem. Aztán meg arról kezdett papolni, hogy ez a hely majd segít megtanítani uralni és használni a képességeimet. Pipi, pipa, már mindkettő megvan. Miért kell nekem odamennem? Gyűlöltem mégcsak a gondolatát is. Aztán végül kibújt a szög a zsákból. Anyám hallott a legutóbbi balhémról.
Valami helyi nagymenő banda kötött belém. Vagy én beléjük? Már nem emlékeztem. Na igen, de a lényeg az volt, hogy picit fitogtattam az erőm. Egészen icinke-picinkét. Konkrétan vígan lebegtem a föld felett kb két és fél méterrel, miközben némi áram is cikázott körülöttem. Az idióták meg úgy beszartak, hogy hanyatt-homlok rohantak a rendőrségre feljelenteni. Azt állították, hogy megfenyegettem őket. Holott csak közöltem velük, hogy vagy baromi gyorsan elhúznak, vagy meghalnak, nincs apelláta. Hát anya egyáltalán nem volt rám büszke ezért, amikor eljött értem a rendőrségre. Két nap múlva pedig szólt, hogy minden cuccomat szedjem össze, ami kell, bentlakásos suliba megyek, és nagyon reméli, hogy ott majd kordában tudnak tartani.
Akkor csak bámultam rá értetlenül, egészen addig, amíg nem láttam új börtönömről egy ilyen prospektus-szerűséget. Ekkor kezdtem megvilágosodni, hogy hova küld, de ettől nem lettem boldogabb. Annyi volt az egyetlen pozitívuma az utazásnak, hogy kénytelen volt anyám elkísérni, nem merte rábízni másra. Pontosan tudta, hogy egy embertől, vagy akár egy kevésbé erős mutánstól simán lelécelnék. Ellenben vele azért szemtől-szembe nem mertem kikezdeni. Az utunk nagy része kínos/dacos csendben telt, vagy egetverő hisztiben, természetesen részemről. Remekül tudtam óvodás szintű hisztit csapni. Na jó, azért toporzékolni nem toporzékoltam közben.
Addig teljesen átlagosnak tűnt az utazás, amíg fel nem szálltunk valami vonat félére. Először azt hittem metró, de aztán elvetettem az ötletet, amikor már túlságosan is sokat mentünk egyetlen megálló nélkül. Fogalmam sem volt, hogy merre is mehetünk, pocsék volt mind az időérzékem, mind pedig a tájékozódási készségem. Ha valahol eltévedtem, akkor általában repülve keveredtem vissza a vágyott helyre.
Végül csak megérkeztünk. Az épület ugyan nem tűnt börtönnek, de sulinak annál inkább, amitől kirázott a hideg. Inkább mégis börtönt szeretnék. Még csak időm sem volt felocsúdni, anyám máris akcióba lendült. Odavetett egy őszes hajú embernek néhány mondatot, többek között, hogy tartsa rajta a szemét, majd egy gyors puszit nyomott a homlokomra, és indult is vissza. Erős volt a késztetés, hogy óvodás kislány módjára utána szaladjak, ám végül nem tettem. Lefagyva álltam, s azt is alig érzékeltem, hogy valaki felviszi a csomagjaimat az új szobámba. Pontosan tudtam, utána kéne mennem, de jelen pillanatban mozdulni se tudtam. Itt aztán - a cuccaimon kívül persze - semmi ismerős nem volt. |
Demetria Wayne & Slegalse Lastron |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
