|
Témaindító hozzászólás
|
2017.08.14. 17:03 - |
Dorian McMorriart & Montgomery Gray |
[11-1]
 Azt hiszem ez alatt a a kb tizenöt perc alatt többet tudtam meg az akadémia ének tanáráról, mint az eddigi összes óráján. Persze még véletlenül sem merném kijelenteni, hogy megismertem, mert biztosra vettem, hogy ez a lehető legkevésbé sem áll fent. Mindenesetre tanulságos volt a vele töltött idő, azt hiszem. “A miért ne zavarjunk meg egy tanárt alkotás közben? Kérdésre például egészen biztosan kaptam választ.
- Hát legalább érdeklődöm az új dolgok iránt. - nem, tényleg nem volt jobb ötletem ennél. Bár a “fiam” megszólításra legszívesebben reagáltam volna valamit, mint például: “na az biztos nem vagyok”, esetleg valami hasonlót, de úgy döntöttem, jobb lesz nekem, ha megfékezem a nyelvem, és amúgy rendkívül aranyos, de olykor egyesek szerint némileg tenyérbemászó jellemem. - Ha ön mondja… - bólintottam rá a válaszára csekély meggyőződéssel. Bár azt tudtam, hogy nem csak mutánsok gazdagítják a Föld élővilágát, de azért nem vettem kész ténynek, hogy ő nem az. Bár ki tudja, az eddigiek alapján akár maga az ördög is lehetne. Persze tisztában voltam vele, hogy ez azért erős túlzás, de továbbra sem feledtem a férfit körbelengő fenyegető aurát. Sőt, annak megléte további kíváncsiskodásra, esetleg kutatásra sarkalt, ha úgy alakulna, hogy találnék valami megbízható forrást. A képességeire vonatkozó válaszára is csak megadóan bólintottam, beletörődtem, hogy semmit sem fog nekem elárulni róla, avagy róluk.
Annak lévén, hogy ugye tudok kommunikálni a vizek élővilágával - na meg ugye anya munkája miatt is - jóval többet tudtam jelesül a cápákról, mint szerintem a legtöbb átlagos halandó, vagy éppen mutáns. Az eddigi életem során számtalan furcsa lakójával futottam már össze a vizeknek, éppen ezért nyugodt szívvel ki merem jelenteni, igazán különleges egyéniségek kapnak itt helyet, még akkor is, ha egyesek ezzel szemben rém unalmasak. Majdnem mint az embereknél.
Azt hiszem nem voltam elragadtatva attól, hogy Moyt is viszont khm… szereti? “imádott” Tanár urunk. Bár ki tudja, mit takar ez. Bár a reakciója meglepetésről árulkodott inkább, az volt az érzésem, ő is sejti, hogy mit érez iránta Moy valójából. Ilyet is ritkán kérek, de ha egy mód van rá, akkor Isten óvja tőle! Bár az is könnyedén megeshetett, hogy túlságosan belelovaltam magam a negatív érzelmekbe és gondolatokba. Igaz ehhez azt hiszem túlzottan sok tapasztalat állt a hátam mögött.
- Köszönöm - igazából nem hiszem, hogy ennél várhattam volna többet akármelyik másik tanártól, szóval elégedett voltam az eredménnyel, ahogy az engedménnyel is, elvégre nem zavart vissza rögvest a falak közé. Nem sokára pedig már egyedül is járhatok-kelhetek itt. - Viszont látásra Tanár úr! - szóltam még utána, hiszen végülis illedelmes gyerek voltam, vagy mi.
Carllal még elszórakoztam egy kicsit, különböző feladatokat csináltattam vele - amik után jutalmul kapta meg a barackot - majd visszaúsztam a törzshelyünkre, és újra a lelkére kötöttem, hogy óvatos duhaj legyen a környéken, majd visszaindultam az Akadémiára, hogy benne legyek a kiszabott harminc percben. Az úszás közben még volt időm azon elmélkednem, hogy milyen furcsa személy is Montgomery, na meg a történteken. Érdekes figura, az egyszer biztos, de nem tudom, akarok-e vele még huzamosabb időt kettesben tölteni.
[LEZÁRT KÖR] |
Szemtelen, de egyben őszinte válaszára, csak elmosolyodtam, nem kifejezetten tudtam hová tenni a fiút, bár kénytelen vagyok belátni, hogy minden oka meg volt arra, hogy higgadt maradjon. Mégis melyik ostoba tanár végezne a saját diákjával? Mármint azok közül, akik megbecsülik, és legalább valamelyest értékelik a munkájukat. Már pedig én azok táborát erősítettem, akiknek egyelőre eszük ágában sem állt kirúgatnia magát, és ha ehhez az kell, hogy több szempontból is megtartóztatom önmagam, akkor egye fenyő, egy ideig még türtőztetem magam, de azért a személyiségem megtartom, ha mást nem zavar. A diákokkal úgy sem áll szándékomban haverkodni, szóval lényegében nincs is ami akadályozzon abban, hogy kiéljem minden apró-cseprő hatalomvágyam. Ez a jó ebben, nem is igazán tűnik fel, de belecsöppenhetsz egy ilyen mikro hatalmi rendszerbe, és egyből egy olyan vezető pozícióba kerülsz, ahol kellőképp meg azt terrorizálhatsz, akit akarsz. És tekintettel arra, hogy jómagam vagyok a szellemi fölényben nekem lesz igazam, ezáltal azt csinálhatok az égvilágon, amit csak akarok, mármint a kis oktatói pályámon. Mondjuk azért az beteg is lenne, ha valaki lepipálná a tudásomat, van már pár évszázad a hátam mögött aztán nem olyan egyszerű azzal megbirkózni. Bár az idősebb Devine kifejezetten kedvemre való társalgó partner, de mégis ki ne szeretne egy olyan intellektuális egyénnel eszmecserézni, aki ennyire széleskörűen pallérozza elméjét. Arról nem is beszélve, hogy a zenében sem utolsó, és a zongora tudása kifejezetten kimagasló. Hogy is jutottam erre a gondolatmenetre?
- Ebben a szakmában ez a tulajdonság nem sorolható a jó erények közé, drága fiam - vigyorogtam lustán, és egyszerre negédesen, ahogy sunyin rápillantottam. - Nem mindenki mutáns a szigeten, még akkor sem, ha vannak képességei - magyaráztam neki, miközben szem előtt tartottam azt is, hogy tisztában van vele, hogy én sem lennék halandó. Vagyis azok ritkán törnek random ketté fatörzseket egy-egy instant dekázgatás miatt… - Van, amiről pedig jobb nem tudni - vigyorogtam sejtelmesen. - Ilyen a képességeim témakör is, nem akarod tudni - kezdtem az egész szöveget úgy, hogy a cápán időzött tekintetem, majd a végére felé fordultam arccal, magam előtt összefonva karjaimat, bíztatónak induló, de inkább grimaszba fulladt mimikával.
- Meglepett volna, eddig még nem futottam még össze vele a parton - meresztettem nagyra a szemem, elnyomva egy kuncogást. Jól néznénk ki, ha szárazföldön cirkáló baszott nagy csúcsragadozókat is kerülgetni kéne, nem csak a sok önmaga elé meredő barmot. A további tényközléseire mindössze egy kurta bólintással válaszoltam, ezeket eddig is tudtam, de azért jó tudni, hogy őt is érdekelte annyira a „kis” haverja, hogy ennek utána járjon.
- Meg értem - biccentettem jólesően, elismerve, miszerint szerény személyem is nagyra értékeli a kisasszony társaságát, habár kevésszer nyílik alkalmam komolyabb beszélgetésbe elegyednem vele. Ahhoz mindig túl visszafogott volt a lány, vagy talán valami más is van a pakliban, amit egyelőre kénytelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Pontosabban úgy tenni, mint aki nem veszi észre, vagy csak teljesen hidegen hagyna. Mikor aztán kifejezte, hogy fogadott testvére milyen mély kötődéssel viszonyul hozzám, csak meglepett arckifejezéssel nyíltak nagyobbra szemeim, előre bambulva, majd pár pillanat múlva a srác felé kaptam fejem, fürkésző pillantásába belekapcsolódva. Valahogy kihívónak éreztem a helyzetet, mintha tesztelni akartam, így csupán egy valódi félmosolyt engedtem meg magamnak, ami valami túlvilági melegséget adott arcvonásaimnak, mely kevésbé illett természetemhez, mint az eddigiek. - Ez természetesen kölcsönös - biztosítottam, immáron szélesebbre nyílt vigyorral, melybe a háttérbe meglapult a sunyiság, és a kíváncsiság, mely lesben állt, készen, hogy lecsapjon a legapróbb visszajelzésre azok közül, amit csak Dorian-tól remélhettem, végül aztán nem túl feltűnően elfordítottam a fejem, ezzel törve meg a kialakult feszültnek érződő szemkontaktust. - Ideje lenne visszapakolni azt a cápát, és visszaindulnod - közöltem kiismerhetetlen hangnemben, ahogy hátat fordítottam, készülődve a visszatérésre az iskolába. - Kapsz fél óra haladékot - szóltam még vissza, ahogy elindultam, természetesen azzal a készséges tisztség vállalással, hogy ha esetleg azt kérné bevárjam.
|
Az, hogy végül beiratkoztam az akadémiára elég nagy változást hozott az életembe, bár feltehetőleg kiébe nem. Anya is felfedezte a képességeimet, hiába nem terveztem beavatni. Tisztán emlékeztem, mennyire büszke voltam rá, hogy olyan jól reagálta le gyermekei másságát. Nem tekintett szörny szülöttnek, vagy bármilyen egyéb pokolbéli teremtménynek, igaz azt nem is vártam tőle. Kellett néhány nap, amíg feldolgozta a hírt, de egyszer sem éreztem, hogy kellemetlenül érezte volna magát a közelünkben. Ami azt illette eléggé meg is könnyebbültem, amikor vége lett az egyoldalú titkolózásnak. Anyát innentől kezdve érdekelte apa személyazonossága, akit némi kutatás után meg is találtunk. Érdekes volt vele találkozni, hiszen az volt az első. Még Atlantiszt is megnézhettem. Hihetetlen, és utánozhatatlan csoda volt számomra a vízalatti város. Sosem láttam még olyan pompás helyet. Ellenben az ott lezajlott beszélgetésnek már korántsem örültem ennyire. Az anyám és az apám szinte a fejem felett vitatták meg az elkövetkezendőket. Egy olyan helyre akart Aquaman elküldeni, amiről még nem is hallottam. Ezt akkor kicsit sem éreztem viccesnek. Mondjuk a végén legalább tett rá kísérletet, hogy meggyőzzön, így úgy döntöttem kipróbálom az akadémiát. Megérkezve a falai közé pedig nem is lassan megszerettem a helyet. Az itt lakó személyeket, és többek között azt, hogy viszonylag szabadon élhetek az erőmmel. Carl miatt pedig sosem éreztem magam egyedül, ő mindig itt volt nekem. Ráadásul láttam rá esélyt, hogy ezt az akadémiát elvégezve lesz lehetőségem jóvá tenni a múltbéli botlásaimat. Aztán egy évvel az érkezésem után Moy is utánam jött, szóval már őt is magam mellett tudhattam.
Minél tovább figyeltem ezt a pasast, illetve “élvezhettem” a társaságát, annál inkább úgy éreztem, hogy valami rohadtul nem kóser vele. Igen, Carl is ezt harsogta nagyjából a kezdetek óta, de bennem csak most kezdett igazán tudatosulni. Ennek ellenére egyenlőre még gond nélkül el tudtam nyomni a vele kapcsolatos ellenérzéseimet. Bár pár centivel magasabb voltam nála, korántsem éreztem magam nyerő félnek. Vigyorát meglátva pedig azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon csak szórakozik velem, vagy mindjárt előtör belőle az eddig gondosan láncra vert pszichopata állat. Mindkettő esélyesnek tűnt. Ami még eszembe ötlött, hogy egy ilyen ember miért jön ide tanítani, de ami még furcsább, hogy miért éppen éneket tanít. Jó persze, ha valami harciasabb tárgyat tanítana, akkor kiderülne, hogy miből jó, amit meg nem feltétlenül szeretne. A másik, ami még az eszembe jutott, hogy esetleg szereti a zenét - ami az előbbi kottaírásból végülis adódott - de akkor meg miért nem egy olyan suliba ment, ahol van mondjuk ének tagozat. Azt hiszem két kezemen meg tudom számolni, hogy hány itteni gyereket érdekelt a zene.
- Hát - tártam szét a kezem - rendkívül kíváncsi természet vagyok - adtam elő a létező legsablonosabb szöveget, nem kevés élvezettel. Bár alapjáraton nem voltam provokáló természetű, de most a válasza után jól esett a dolog. Döntésemet azonban igen hamar megbántam, amikor furcsa érzésem lett hirtelenjében. Jószerivel mozdulni se tudtam, mintha odafagytam volna a parthoz. Nem tudtam nevet adni az érzésnek, amely átjárt, de felfordult tőle a gyomrom, az egészen biztos. Majdnem kirázott a hideg is, de szerencsére ez utóbbit sikerült elkerülnöm. Így legalább külsőre nem látszott, hogy megviselt a dolog, hacsak el nem sápadtam. Biztosra vettem, hogy ez a drágalátos énektanár műve, de fogalmam sem volt milyen képesség lehet ez. Leginkább valami elmebefolyásoló trükkre tippeltem volna, még úgyis, hogy azt elvileg érzékelnem kellett volna az akadémián eddig tanultakkal.
- Inkább a sziget környékén. És a partra nem igazán szokott kimászni. - feleltem neki készségesen. Ami azt illette Carl az elmondása szerint kimondottan szerette ezt a szigetet és a környékét. Véleménye szerint ízletes halak úszkáltak a környéken, ellenben vetélytársa nem volt, az emberek se zaklatták, így teljes nyugalomban tudott úszkálni. - Igen, így van. Ahhoz, hogy életben maradjanak folyamatosan úszniuk kell. - ez a légzésük miatt volt nagyon fontos. Most Carl nélkülem feltehetőleg már megfulladt volna, ugyanis csendben használtam a képességemet rajta, s állandóan friss tengervizet áramoltattam át a kopoltyúin. - Meg a bezártságot se nagyon szeretik. - biccentettem még egy aprót, mert Carl igazat adott a szavaimnak. Eközben a tanár úr mellém lépett, aminek nem kimondottan örültem, el is merengtem rajta, hogy odasétálok a cápámhoz, de végül a mozdulatlanság mellett döntöttem.
- Igen. adtam igazat a szavainak - Bár jobban örülnék, ha vérszerint is a testvére lehetnék. - Akkor egészen biztosan másképpen alakulhatott volna a sorsa. Ezen persze utólag már kár volt rágódnom, én a helyzethez képest mindent megtettem, amit csak lehetett. - Úgy hallottam nagyon szereti a Tanár urat. - jegyeztem meg a férfire sandítva. Igazából nem tudtam miért figyelem a reakcióját. Talán még mindig az előbbi miatt tartom őt szemmel. |
Azt hiszem nem létezik olyan ember, aki ne osztaná a véleményemet, mi szerint nem kellemes egy olyan nap, ahol nem a pozitív értelemben alakulnak másként a dolgok, mint ahogy azt előzőleg eltervezte az egyén... De azt hiszem a természet felettiek is egyetértenek, a kérdés igazából már csak az, hogy ki hogyan reagál ezekre a szituációkra. Remélem, ha természetemből kifolyólag szerény személyem nem éppen... Aranyosan? Azonban sajnos abban a pillanatban, hogy elfoglaltam a pozíciómat, mint az Akadémia művészeteket oktató pedagógusa, elég erőteljesen megpecsételődött a sorsom. Múltamat kénytelen voltam hátam mögött hagyni, nem mintha szíves örömest idéztem volna fel a csodás emlékeimet, egyébként is kinek van kedve állandóan érezni az orrában a saját szülőanyja éget húsának szagát, nem mintha képes lennék más illatot érzékelni. Igaz, ez a "csöppnyi" változtatás elég keményen rányomta bélyegét életmódomra, és kénytelen voltam megfékezni sajátos, borzasztó személyiségemet. Mármint mások szerint borzasztó, én kifejezetten élveztem a helyzeteket, amiket generáltam, a tehetetlenséget, a félelmet, a reszketést. Igen, a kedvencem az volt, mikor a hideglelés elkapta a közelemben tartózkodókat a puszta jelenlétemtől is. Ez a képesség pedig úgy tűnik mégsem kopott meg annyira, mint amennyire hittem, ugyanis a fiú, ha önkéntelenül is, de válaszolt rá abban a pillanatban, mikor nem hagyta, hogy arcába csapódjon kedves, kis szeretetcsomagom. Bár elképzelhető, hogy valaki segített kijátszani engem, erre már nem fog fényderülni.
Újabb mondatára csak megrántottam magamon az ingem, ami felgyűrődött, hála az előzetes ücsörgésemnek, én pedig elégedett mosollyal ajkaimon figyeltem, ahogy az anyag ismét testemhez feszül. ,,Jobban is jártál" Felpillantottam rá, ahogy arcom egy pillanatra kihivó kifejezést öltött, olyan sátáni vigyorral ötvözve azt, amit ha túl sokáig mutattam volna felé, talán össze is csinálja magát. De hamar urrá lettem rakoncátlan arcberendézesemen, és a fenyegető grimasz csak hamar kedélyes állapotba csapott át, mint ahogy a hullámok is rendezgetik a part homok redőit, úgy válva köddé sátáni mimikám utolsó részletei is. Mindössze csak a nevetőráncokkal körbe ölelt szemeim tükrözték azt a vérfagyasztó érzést, amit mindössze csak a zene segítségével tudok leplezni.
- Megkérdezheti - feleltem cinikusan, egy vontatott fejmozdulattal, ahogy óvatosan oldalra billentettem koponyám, rögtön vissza is helyezve azt a szokásos egyensúlyába. - De miért is érdekli? - kérdeztem szinte rögtön, azelőtt, hogy időt hagytam volna neki, hogy kijavíthassa az előző megfogalmazásbéli hibáját, mialatt összefontam magam előtt karjaimat, fürkésző pillantássokkal mérve végig a fiút. És pontosan ennyi idő alatt is tapogattam végig érzékeimmel, felmérve képességeit. Óvatosan a cápájára néztem a szemem sarkából, megfejtve, hogy miért beszélt hozzá fennhangon, tudatában annak, hogy egyébként valószínűleg nem esett túl jól ez a srácnak. Kíváncsiságból teszteltem már egy igazán készséges diákommal, hogy milyen érzést is kelt benne ez a fajta "tapogatózás". Ő arról számolt be, hogy olyan, mintha lelátnék a veséjéig, mintha lemezteleníteném és még a legmocskosabb titkát is megtudnám, valamint félelemről és kővé dermedésről panaszkodott.
Ezután történt meg édes kiskedvencének bemutatása, amit oly csodálatos elmésséggel reflektáltam, hogy szívesen lett volna kedvem lemarni a saját arcomat a helyéről. Majd hogy halmozhassam a balfaszságomat, tönkre is vágtam egyetlen lépéssel kellemes kis ülőhelyemet. Azt hiszem majd ha a szoros időbeosztásom engedi, akkor majd meg is gyászolom, azonban most egy fokkal érdekesebb dolog lebegett a szemeim előtt, a vízi élőlény. - Mindig itt szokott tanyázni? - kérdeztem a fiút, nem kifejezetten pillantva rá, a farönkön is csupán egy vállrántással letudva a sajnálatomat. - Mármint, ha jól tudom elég tér igényesek, meg kilóméter hiányosak. Elvileg akváriumban sem lehet őket tartani, mert elpusztulnak, nem? - folytattam a kíváncsiskodást úgy, hogy végre méltóztattam rá emelni szemeimet, mialatt beértem, és hacsak nem indult meg, megálltam mellette.
- Moy bátyja? - érdeklődtem, ahogy végig szigorúan a kilátást és a cápán időzve pilláimmal, kíváncsi, de mégis inkább semleges hangsúllyal, valamit közömbös nézéssel. Nem voltam igazából az a vérmes fajta, aki rosszalóan kezelte volna a tenger partra lógós kihágásokat. Elvégre ez már a kezdete az illegaliásnak, azon a mesgyén pedig egyenes út vezet a bűnözéshez, azt azonban annyira nem kultiváltam zsebretenni, mikor valaki nem szentelt nekem elég figyelmet. De talán el tudok ebben az esetben tekinteni ettől is, legalább eggyel több indokom lesz legközelebb zavarba hozni a lányt. Édes volt, mikor csak úgy hebegett-habogott egy kínos, mégis kitérést nem tűrő kérdéstől. Roppant mód züllöttségre utalt ez a viselkedés részemről, de imádtam, ha valakit sarokba szoríthatok, még ha az nem terrorizálás szintjén ment, pláne ha a szóbanforgó személy még zeneileg tehetséges is volt. Talán ha a mai napon is lett volna órám a kisasszonnyal egy fokkal rendesebb hangulatban tölteném perceimet, de nagyon úgy festett, hogy már csupán az is jótékony hatást gyakorol rám, ha eszembe jut. A végén még a hányinger is rámtör ettől a sok szentimentális faszságtól. |
Nem akartam figyelmen kívül hagyni a férfit, legalábbis nem volt betervezve a dolog, inkább az “így sikerült” szófordulat illene rá. Persze tudtam a jelenlétéről, minden pillanatban élesen belém vágott a jelenléte, s ha nem is én, akkor Carl figyelte őt, így nekem a fejemet sem kellett felé fordítanom, ahhoz, hogy pontosan tudjam hol van, és mit csinál. Talán éppen ezért, de meg se fordult a fejemben, hogy esetleg illetlenséget cselekszem. Alapjáraton mindig udvarias voltam, viszont pedáns semmiképpen sem, s emellett a neveletlen jelző sem illet rám. Kiismerhetlennek tartottam magam, ez pedig nem volt véletlen. Mostanság hősnek mondtam volna magam, nem gonosztevőnek, ha bárki is rákérdezett volna, de nem firtatták sokan. Azt hiszem ez olyan dolog volt itt az akadémia falain belül, ami nem nagyon számított. Persze nem is kevesen vállalták magukra a hova tartozásukat. Azt hiszem eddigi tetteim alapján kicsit sem számítottam hősnek, de reméltem, hogy ezen még változtathatok. Hiába nem terveztem igazi “nagybetűs” hőssé válni valamilyen borzalmas háborúban, de azt hiszem ez lenne az egyetlen módja, hogy vezekeljek az eddig elkövetett összes tettemért. Ezen merengve fordítottam az arcomat az ég felé. Talán egyszer… Egy pillanatra az is átfutott az elmémen, hogy kinyúlok az ég felé, de szerencsére Carl kirántott ezekből a vidámnak kevéssé nevezhető gondolataimból. Ez egyszer örültem, hogy cápám totális hülyeségekről sipít a fejemben. Igazán felszabadító érzés volt. Egy pillanatra még átfutott a fejemen, hogy mi lett volna, ha Moy akkor - akaratlanul - ki nem ránt a borzalmakból. Őt meglátva ért hideg zuhanyként a felismerés, hogy mivé lettem.
S mivel már remélhetőleg nem vagyok az, aki akkor voltam, nem szabad ilyesmiken gondolkodnom, mert még a végén elkezdek itt depizni, ez pedig egyáltalán nem volt jellemző rám. Nálam a pohár - ezeket a múltba révedéseket leszámítva - mindig tele volt. Azt hiszem ezt is Moynak köszönhettem. A csak és kizárólag vele töltött három hónap nagyon megváltoztatott. Persze én is ösztönöztem a változást - nem akartam az lenni többé, aki előtte voltam - de a “fénybe” vezető utat ő mutatta meg nekem, akármilyen sablonosan is hangzik ez. Ha pedig valaha is lesz rá lehetőségem, akkor a nagybátyámat is letérítem a mostani útjáról.
Na meg az apámat sem ártana jobban megismernem, de ez más tészta. Ha ő nem érdeklődik irántam, akkor engem miért érdekeljen ő? Bár azt biztosra vettem, ha egyszer szüksége lesz rám, vagy az erőmre, akkor egészen biztosan megtalál majd. Magamat ismerve pedig segíteni fogok neki akármiről legyen is szó. Ettől a gondolattól egy árnyalatnyival vidámabban, immár apró mosollyal az ajkaimon fordultam a tanár felé.
Azt hiszem a múltam után kevés dologgal lehet meglepni, s most egyáltalán nem számítottam támadásra, ráadásul Carl figyelő szeme is rajtunk pihent. Lehetetlennek tartottam, hogy emellett képes legyen bármi olyasmit cselekedni, amivel árthat nekem Montgomery. Egy pillanatra elméláztam. Azt próbáltam felidézni mire is képes, de hiába is erőltettem az agyamat, egyetlen alkalom sem ugrott be, amikor láttam volna használni a képességeit, márha voltak neki egyáltalán. Márpedig lennie kellett valaminek, mert Carl szerint volt valami kifejezetten fenyegető a férfi aurájában. Talán ennek is volt köszönhető, hogy végül teljes testtel felé fordultam, még annak ellenére is, hogy továbbra sem gondoltam, hogy rám támadna.
- Tanár úr, még nem volt alkalmam önnel kettesben beszélni - kezdtem bele a mondandómba - szóval megkérdezhetem, hogy milyen képességgel bír? - a kérdés könnyedén hagyta el az ajkaimat, s kíváncsi pillantással fürkésztem a férfi arcát, bárminemű érzelmet keresve rajta, ami elárulná, hogy mit gondol magában a kérdés hallatán. Azon merengtem eközben, hogy mire gondoljak, ha esetleg nem akarja elárulni, vagy megpróbálja elhárítani a válaszadást azzal, hogy semmilyen képességgel nem bír. Persze ez egy énektanár esetében talán még elképzelhető lett volna, hogy egy egyszerű, képességet, vagy bármilyen más adottságot nélkülöző embert vesznek fel, ám száz százalékig megbíztam Carl érzékelésében ezzel kapcsolatban. Nagyon sajnáltam, hogy én magam nem rendelkezem hasonlóval. Az eléggé megkönnyítené az életem, azt hiszem.
Már majdnem kifejtettem neki, hogy Carl egy fehér cápa, amikor ő maga is kimondta. Igazából meglepett, hogy fajtára pontosan felismerte. Ezért egy pillanatra nem is tudtam értelmezni a macskás kijelentését, de aztán leesett mire gondolhatott. Elindult fogas barátom felé, s már éppen szólni készültem neki, hogy az útját állja a - ránézésre korhadt - fa, amin eddig ücsörgött, de ezt nem sikerült időben megvalósítanom. Arra számítottam, egyszerűen átesik majd a fán, de nem éppen így történt. Óriási szemeket meresztettem, ahogy a fa könnyedén megadta magát neki. Az biztos, hogy egy árnyalatnyinál jóval többet nőtt a szememben. Na ezután próbálja meg nekem bemesélni, hogy átlagos ember. Eredetileg el akartam mellette sétálni a cápámhoz, ám az előzőeket látva inkább maradtam a helyemen őt fürkészve. Ki tudja mire lehet még képes. És az biztos, hogy nem kívánom kitapasztalni. |
Ha őszinte akarok lenni, eléggé régen nem találkoztam már utoljára olyan egyeddel, aki ilyen mértékben volt képes arra, hogy magasról tegyen a jelenlétemre... Tulajdonképp pár száz évvel ezelőtt történt az utolsó ilyen eset, és hát valójában annak nem is nagyon maradtak túl élői. Természetesen nem a természet, meg az idő tette el őket láb alól, meg tettem én is, nagyon szívesen, és a lehető legnagyobb örömmel. Ezért ért olyan nosztalgikus érzésként a fiatalember szemtelensége, és egyben öntött el valamilyen szinten izgalommal is. Már nem foglalkoztam többet alkotásommal, amit egészen eddig úgy dédelgettem, mint ahogy egy anya csak szeretgetni tudja egyszülőttét. Igen, anyám is hasonló odaadással szeretett engem, amíg el nem kezdett rettegni ő is tőlem, az atyai szeretetről meg aztán már csak tudok egyet smást. Fogalmam sincs ki volt az a -szó szerint- sátán fajzat, aki olyan faszagyerek volt, meg vagány, hogy deréktájékon hozzájárult az életemhez... Na, most mondjuk, bele adta amije volt, de inkább köszönöm szépen, legközelebb szopja le magát a rohadék. Igen, nem csípem a fatert, remélem senkinek sincs gondja vele. Nem mintha érdekelne bárkinek is a személyes kis szarsága.
Tehát ott tartottam, hogy elég nagy figyelmet tanusítottam hát a srácnak, ha más nem az öngyilkos hajlamai miatt, amivel talán még az elismerésemet is sikerült kivivnia, de ha azt nem is, akkor legalább megjegyeztem. Nyílvánvalóan erről a külvilág felé semmiben sem bontakozott ki lelkiállapotom, csak érzékszerveim voltak borotva élesre kihegyezve, hogy teljes mértékben tudjak tájékozódni a gyerekről, még csak így látatlanban is. Annyi szent, hogy bőr a képén az van, ha képes annyira eltekinteni az itt-tartózkodásomtól, olymértékben, hogy simán pofázni is kezdett. Erőteljesen koncentrálnom kellett, hogy ne vágjam tarkón egy szempillantás alatt, így csak megtámasztottam karommal államat, ahogy csúcsörítettem ajkaimmal, szemeimet meresztgetve, próbálkozva urrá lenni indulataimon... Meg persze megjegyezni a kottát, amit leírtam, majd ezután cselekedtem elég gyorsan.
Bosszantó volt, hogy a kölyök nem igazán lepödött meg a kis orvtámadásomon, sőt szinte teljes nyugalommal válaszolt is nekem, képén azzal a tenyérbe mászó vigyorral, amit szíves örömest letöröltem volna onnan, csak hogy nem igazán lett volna tőlem ez bölcs döntés. Valamint az sem volt egy mellékes, hogy a kis pártfogoltam bátyuskájával néztem végülis szembe... Valahogy örültem, hogy nem volt köztük tényleges rokoni viszony, jobban tudtam értékelni a lány visszafogottságát, és szerénységét. Imádtam a félénk falatokat, de sajnos ez nem volt túl kivitelezhető az iskola épületén belül, valamint eleve nem voltam az a rámenős fajta, és ez így jobb is volt. Szerettem, ha tálcán kínálják a fogást... Így inkább csak kissé ellenségesen, de sokkal viszafogottabban mértem végig a srácot, mint amilyen indulatokkal az előtt elhajintottam a botot. Ha arra fognám, hogy véltelenül elbotlottam elhinné vajon, hogy tök véletlen volt, nem egy kontrolállhatatlan vadállattal áll szemben? Kétlem, szóval mindegy.
Mikor aztán úgy döntött, hogy a köszönéssel, és egy kis bemutatkozással le is tudta a kötelező köreit, felkúsztak a szemöldökeim, a plafon helyett az ég felé... Valóban nehezemre esett elhinni, hogy létezik ennyire könnyelmű ember a világon, vagy nem is tudom, minél tovább nézem, annál inkább esik nehezemre eldönteni, hogy mégis honnan van ennyi magabiztossága. Biztos onnan, hogy fogalma sincs, hogy én nem halandó vagyok. Ez mondjuk sok mindent megmagyarázna, meg mondjuk az, hogy jobb napjaimon nem mindig vislekedek teljesen úgy, mint akinek gond van az idegzetével. De ez most egy rosszabb napom, így ne várja senki se, hogy olyan cukipofa leszek, mint szoktam lenni...
- Carlhoz? - kérdeztem vissza, ahogy szememmel végigkövettem az irányt ahova mutatott, és ahonnan előzőleg kijött, a cápát meglátva elég fura fejet véghattam, ahogy kimeredtem a szemeim, majd végülis a fiú felé fordult fejjel, de továbbra is a halacskán időző szemmel. - Az egy fehér cápa? - érdeklődtem, ahogy őszintén kiszakadt belőlem az első dolog, ami eszembejutott. Utólag meg is forgattam a saját faszságomon a szemeimet - Nem az egy macska - morogtam rá, az orrom alatt, majd úgy döntöttem közelebbről is megszemlélem a termetes jószágot, csakhogy valami az utamat állta volna, így ellenérzését végülis, tekintettel arra, hogy fizikailag nem hagytam kiteljesedni, egy hatalmas reccsenés kíséretében reprezentálta, ugyanis tulajdonképpen... Kettérúgtam a farönköt, amin eddig ültem. Picsába, pedig úgy vigyáztam, mert tök kényelmes volt. Egy aggódó pillantás kíséretében léptem hát át a tönkretett portékát, ahogy láttam szomorú sorsomat, miszerint kénytelen leszek új pihenőhelyet keríteni magamnak. Végül csak megrántottam a vállám, van ilyen, majd ideborítok egy másikat, ez a hely úgyis tökre bejött. |
Igazából nem sok kedvem volt kimászni a vízből, mivel megfigyeltem mégiscsak tanár volt, bár az eddigi megészrevételeim alapján nem a legvérmesebb fajtából. Ám annyira el volt merülve abban, amit csinált, olyan lázasan koncentrált rá, hogy sem én - sem Carl - nem bírt a kíváncsiságával. Utóbbi pedig meglehetősen hangos társaság tudott lenni, ha akart valamit. Annyira érdekelte, mit csinál a férfi, hogy még a barackjáról is megfeledkezett, ami nála ritkaság számba ment. Nagy barackbehajtó volt. Bár megkíséreltem felvenni vele a harcolt, esélyem sem volt. Csak mondta a magáét… én meg megadóan hallgattam. Amikor rájött, a fejemben való hangoskodás nem használ, elkezdett az uszonyával böködni. Vetettem felé egy gyilkos pillantást, de az sem segített. Lehet meg kellett volna próbálnom elmagyarázni neki a helyzetet, ezt azonban most nem akartam, mivel így felhívtam volna magamra a férfi figyelmét, amit éppen annyira nem akartam. Carl azonban hajthatatlan volt, így kénytelen voltam nekiindulni. Ilyen lehet, amikor az embernek fejére nő a kutyája. Elmélkedtem dohogva.
Nem siettem viszont el a partra szállást, szépen, kényelmesen egy lassú áramlattal vitettem ki magam, szakaszosan kivonva a ruhámból a vizet. Még Aquaman fiaként se szerettem vizes ruhában kószálni. A vízben legyek vizes, a parton legyek száraz. Elvet vallottam ebből a szempontból. Szóval a partra tartva szépen lassan kiparancsoltam a vizet a ruházatomból. A művelet pedig annyira jól sikerült, hogy a cipőmre nem akart feltétlenül rátapadni a környék összes homokszeme. Sikeremtől elégedetten battyogtam a pasas mögé, hogy végre kielégíthessem Carl követelőző kíváncsiságát. Lépteimet próbáltam minél hangtalanabbra venni - ez utóbbiban a bűnöző éveim alatt nagy gyakorlatot szereztem - hogy ne vegyen észre a tanár úr.
Azt hiszem a félelmet már jó régen magam mögött hagytam. Meg volt még bennem persze az aggódás, hogy elveszítem a szeretteimet, de ezt leszámítva csak az adrenalin, maradt meg, a félelem helyén. Ilyen szempontból tehát élveztem, ha félhetek. Az utóbbi időben - konkrétan itt, az Akadémián - kerültem mindent, ami adrenalin löketet adhatott. Tehát elmondhatjuk, hogy maximálisan jó kisfiú voltam. Leszámítva persze az ehhez hasonló elcsászkálásokat. Mert olyanból volt nem is kevés. De basszus, szerettem a tengert! És persze a folyton visongó, levakarhatatlan, fogkirály cápikámat is, aki egy napot sem bírt volna ki nélkülem.
Amikor már fölötte álltam, akkor biztosra vettem, hogy a férfi már értesült a jelenlétemről, ám ettől nem zavartattam magam. Csöndesen szemléltem a műalkotását. Igazából fogalmam sem volt, mi mást vártam volna egy zenetanártól… mint egy zeneművet. Igazából nem volt komolyabb bajom a tantárgyával, szívesen elücsörögtem az óráin, s még figyelmet is szenteltem nekik. Ennek ellenére biztosra vettem, hogy nem tartozok a kedvenc diákjai közé. Azért abban reménykedtem, hogy a “legjobban utálom őket” top tízes listájára se sikerült feliratkoznom.
Elmerengve figyeltem a férfi hátát, miközben óhatatlanul is Moy jutott az eszembe. Nem is tudom mióta van már teljesen belezúgva… miért is? Jó, persze férfi szemmel nem vártam, hogy majd meglátom, miért van teljesen beleesve Moy. Jobban belegondolva azon csodálkozom, hogy még nem pletykál a dologról az egész iskola. Pedig Lolitha az ilyesmikre bukik, nem? Bár ha bármi ilyesmi napvilágra került volna az iskola önjelölt pletykafészkének mancsai közül, akkor bizony felkutattam és kinyírtam volna, mégha egy szellem is… a fogadott húgommal senki nem kötözködhet. Moyhoz visszatérve, elkalandoztam a hozzá fűződő emlékeim között. Tisztán emlékeztem, amikor először szóba került Montgomery Gray neve. Pipacs vörös lett, pedig a barátnője csak ugratta azzal, hogy szerelmes-e belé. Nagyjából mindenki, aki tudomást szerzett az érzelmeiről, az úgy vélekedett, hogy hamar el fog múlni… nos már minimum egy éve volt mindez. A társai előtt még képes volt normális mondatokat kinyögni Montgomery jelenlétében, bár akkor is megakadt néha, ám ha véletlenül egyedül maradt vele, akkor sokkal súlyosabb volt a “kór”. Beszélni is alig tudott, és folyamatosan irult-pirult.
Szavaim után visszaindultam Carlhoz, ám úgy tűnt, a Tanár úr nem így gondolta. Meg se rezzentem, amikor az orrom előtt elrepült a bot, amit íróeszköznek használt nem sokkal ezelőtt. Nem a kötél idegzetem miatt, s nem is azért, mert a tarkómra szemeket növesztettem… bár a szemekkel már nem lőttek volna találgatók nagyon mellé. Ebből a dörzsöltebb versenyzők már rá is jöhettek, hogy ki, vagy mi okozta hihetetlen nyugodtságom. Carl volt az, aki jó szokásához híven most sem tudta befogni a csőrét. Két szemét fáradhatatlanul a férfira függesztette, s beszámolt nekem annak minden mozdulatáról, ha akartam, ha nem. Konkrétan kielemezte, hogy éppen melyik izma feszül meg. És hogy honnan volt ilyen anatómiai tudása? Hát addig nyaggatott, amíg végül ketten bújtuk a biológia tankönyvet. Nem is akartam tudni, hogyan tudhat olvasni. Ellenben az még inkább meglepedt, hogy egy idő után ő kérdezett ki a tananyagból… vicces volt, annyi szent. Hihetetlen mennyi kíváncsiság és érdeklődés fér el egy cápában.
- Igen én vagyok az. - biccentettem immáron felé fordulva. - Jó napot Tanár úr! - szedtem elő legtündéribb és ártatlanabb mosolyom. Persze nem vártam tőle nagy csodát, hiszen ez csak lányoknál vált be - ők viszont elolvadtak tőle - esetleg a női tanároknál. Viszont ennek hála úgy éreztem, én mindent megtettem. Ezt letudva pedig újra Carlra akartam fókuszálni, de megállított. - Hát… Carlhoz - mutattam az ezúttal csendben, kíváncsian figyelő, ám még mindig megfeneklett, hegyes fogú barátomra. Hogy is mondjam… kicsit kilógott a környezett harmóniájából. Nézel végig a parton, selymes homok mindenütt, néha esetleg egy-egy kavics, vagy pálmafa, és a csillogó habú óceán… amikor hopp, bezavar a képbe egy cirka három és fél méteres nagy fehér cápa. Na igen, erre kevesen számítanának. Ráadásul Carl barátságos cápa volt, így ha Montgomery felé pillantott, akkor némi mocorgás és helyezkedés után a bal oldalára dőlt, s a jobb úszójával integetett is neki. |
Nagy átszellemültséggel dolgoztam az apró kis dallamon, amit a tenger morajlása és a kacsázásom okozta mikro koncert duójának utóhatása gyakorolt rám, bőszen szántva a homokszemek millióit alkalmi írószeremmel, egsézen előre dűlve, hogy egy külső szemlélőnek talán attól kellene tartania, hogy bármelyik pillanatban képes lennék lefordulni helyzetemből, ha ennél jobban ragaszkodnék ahhoz, hogy még előrébb nyúljak. Nem igazán gondolkodtam, csak folyamatosan jegyzeteltem az elmémbe tóduló hangokat, sorban egymás után, ahogy megjelentek lelki szemeim előtt, hallva a belsőhangon keresztül a készülődő mesterművet. Mert persze tökéletes lesz, ezen nincs is mit vitatni, ami az én kezeim között ölt testet, és úgy születik meg, nem különbözhet annyira a gazdájától, hogy bármilyen hibával is rendelkezzék, azt leszámítva, hogy egy teljesen átlagos embert majd a frász kerülget, ha felfogja amit hall, vagy csak a hangszereltség bizar zsenialitását szemléli. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem az alternatív irányzat a szívem közepe... Vagyis az lenne, ha lenne olyan szervem, ugyebár. Dehát nincs, így mondjuk azt, hogy az adja a ragyogását, koromsötét lelkemnek, nem is hangzik annyira borzasztóan ugye? Sokáig munkálkodtam hát ilyen csodálatos gondolatokkal fejemben, ami felvirágoztatta hangulatomat, és baljósló aurát teremtett körém, amitől egy erre érzékenyebb mutáns valószínűleg már el is sírta volna magát, de Lucifernek hála nem rohangált erre felé olyan sok agykúrkász, így viszonylag védve voltam a kellemetlen felfedezésektől.
Azonban a sejtelmes mosolyom csak hamar szertefoszlott arcomon, amikor valami igencsak lényegesre figyeltem fel, és ami hamar kitisztította a dallam és a saját magam körül forgó gondolataim sokaságát. Bosszantott a dolog, hogy késve vettem észre, hogy nem vagyok egyedül, amit a végül beláttam, hogy korábban kevés esélyem lett volna kiszúrni társaságomat, köszönhetően annak is, hogy az álcázást nem bízta a véletlenre. Ha a vízben van a halandó akkor az elég jól fedni tudja a szagát is. Persze a felfedezésemnek nem hagytam, hogy megpecsételje a külvilágfelé tanusított viszonylagos higgadtságomat, elvégre nem lehettem benne biztos, hogy vajon mennyire van egyedül a diák, és ha esetleg valóban magányosan lenne itt, hányan tudnak elkalandozásáról. Ajkamba haraptam, ahogy újabb bogyók kerültek fel szerzeményem végére, ahogy folytattam a komponálást.
Ami még inkább zavarta kényes érzékszervemet, hogy a fiú környékéről, meg úgy a hal sereg közepéről kiéreztem, hogy valami nagyobb horogra való is van ám, amivel egy átlagos kis metahumán nem szívesen barizott volna le. Mekkora kibaszott nagy mák, hogy rohadtul nem vagyok a norma mintapéldánya, de még csak nem is módosult gén állománnyal rendelkező ember. Ám pozitívan kellett csalódnom, és a srác tökösebbnek bizonyult annál, hogy megvárja, amíg magam kapom ki a vízből, hogy a partra rángathassam. A pillanat hevében hát nem is tanusítottam különösebb figyelmet a szinte nesztelenül közlekedő kölyöknek, inkább meglepetten vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem csurog belőle a víz. Mármint kövezzenek meg, de ha valaki éppen kimászik a hullámok közül, annak nem szokása nedvesnek lenni? Kár hogy nem a másik nemről van szó...
Végül mikor mellém is jött, akkora a szemeim tulajdonképpen akkorák voltak, mint két tányér. Rendben, értem én, hogy jól tartom magam a diáktársadalom előtt, meg csak retkes művészeteket meg egyéb felesleges faszságokat oktató tanár lennék, de azért álljon már meg a gyászmenet. Ebből a gyerekből eredendően hiányzik a félelem érzet, vagy csak túlteng benne a szuicid hajlam? Rendben, értem én, hogy elvileg nem kéne tudnom, hogy itt van, de ez már inkább vakmerőség, mint bátorság, és ez egy kicsit megindította bennem a pumpát. Mármint nem zavart az engem, hogy mit feltételezett rólam, egyem azt a szép kis naiv szívét, hát pont telibe szarom, de ha legalább a posztomnak nem jár annyi tisztelet, hogy tartson attól, hogy keményen megbaszom a száját, ha itt találom.
Mikor aztán még beszélni is elkezdett fennhangon... azt hittem tényleg lefordulok a kellemesen kényelmes kis fámról. Erőteljesen a kottára szegeztem végül a tekintetem... a befejezett műre, majd a második mondat után kisérteties gyorsasággal pattantam fel, talpam alá gyűrve az apró kis homok dűnéket, melyek már csak a megcsontított alkotásomat hírdették, egy avatatlan szemnek lehetetlenné téve ezzel az irka-firka értelmezését. Majd ugyan ebben a sebességben meg is pördültem felsőtesttemmel, a fiú előtt elhajintva az egészen eddig kezembe szorongatott botot, mely egészen felmelegedett markom hatására, a kezdeti hűvösség után. A száműzött írószer végülis készségesen pörögve a levegőben, egy közeli pálmafa törzsébe csapódott hangos puffanássa, majd reccsenéssel, ahogy először a törzsébe állítottam a gally egyik felét, ugyanis a hatalmas erőkifejtés hatására, az ékelődéses landolás derékba törte szegény botocska pályafutását... Nagy kár érte.
Erőltetett mosollyal vártam meg, míg a fiatalember is méltóztatik észre venni, hogy tökéletesen tisztában vagyok jelenlétével, és dönt úgy, hogy megtisztel azzal, hogy úgy kezel, mint aki szintén itt tartózkodik a jelen helyszínen... Nem kifejezetten rajongok azért, hogy semmibe vegyenek. - Dorian McMorriart? Jól mondom? - kérdeztem végül, ha ő nem szándékozott hozzámszólni, vagy csak hirtelen megnémult, mert az előző két mondat olyan sokat kivett az erejéből. - Hova, hova? - szegeztem ismét neki kíváncsiságomat, ahogy ijesztő arckifejezést öltött fejem, ahogy halványan ugyan elmosolyodtam, de szemeim viszonylag nagyra nyíltak, enyhén oldalra billentett helyzetben. |
A mai napom eddig nem telt túl érdekesen. A szokásos órákat letudtam, ahogy kellett. Közben úgy tűnt, az idő csiga lassan halad, márha telik egyáltalán. Nem állítom, hogy utálom az iskolát, meg az átlagos tárgyakat, de rajongani se rajongok értük túlzottan. Igaz ugyan, hogy jó tanulónak számítok, de ez csak az imidzsem része, illetve annak köszönhető még, hogy anyám mindig örül a jó jegyeimnek. Ma még annyi kedvem sem volt végigülni az órákat, mint eddig, bár befejeződésükig együttműködő voltam. Valamiért nagyon ki akartam menni a tengerpartra, valahogy hívott magához a víz, pedig nem is volt rá feltétlenül szükségem az életben maradáshoz. Bár kitudja, azt hiszem többet ittam, mint egy átlagos ember.
Szóval az utolsó óra végét jelző csengőre úgy vártam, mint a Messiásra. Azért gondosan megvártam, amíg a tanár kifáradt a teremből, nem ugrottam fel és rohantam el a francba néhányakhoz hasonlóan. Ezután azonban a lehető leggyorsabban - anélkül, hogy látszódott volna rajtam a sietség - felmentem a szobámba. Ott lepakoltam a tancuccaimat, felkaptam az úszós hátizsákom, majd nekiindultam a túrámnak. Kimentem az épületből a kinti pályára, onnan pedig a kertbe. Egészen addig gyalogoltam, amíg oda nem értem a tengerparthoz. Ezekután bemásztam a vízbe, hogy ott úszhassak el a kedvenc helyemre.
Egy kis öböl volt az, amit a szárazföld felől meredek sziklafal határolt, és ha jól emlékeztem el is volt kerítve. Ahhoz képest, hogy egészen közel volt az akadémiához, ennél csendesebb és biztonságosabb helyet nem is ismertem. A parton sétálva lehetetlen volt megközelíteni, csak úszva vagy repülve volt esélyes. Az úszást pedig senkinek sem ajánlottam volna, ugyanis a vízben kellemetlen meglepetés fogadta a látogatót. Bár a meglepetés tárgya, a jó négy méteres fehér cápa igazából - illetve az esetek többségében - ártalmatlan volt. Leginkább egy nagy kutyára hasonlított, aki úgy őrizte az öblöm vizét, mintha az a territóriuma volna. Cápám érdekes mutatványokkal és vidám böködéssel üdvözölt. Nagyon boldog volt, hogy láthat, és hiába játszotta el ezt már oly sokszor, megint megmosolyogtam a lelkesedését.
Kimásztam a sziklás partra, és elsétáltam a titkos búvóhelyemig. Ez egy leginkább a földbe süllyedő természetes mélyedés volt, amit én befedtem szép nagy darab kövekkel. Kívülről leginkább talán egy kisállat vackának tűnhetett. Benne pedig lefagyasztva kaját tároltam, így leginkább úgy nézett ki, mint egy kis éléstár. Anya, most, hogy én és a fogadott húgom is az akadémiára járt, vett egy házat Daly City-ben, s most egy itteni állatorvosi rendelőben dolgozott. Időnként pedig küldött némi kaját szegény éhező gyermekei és cápái részére. A szállító pedig Carl mamája, Enima volt. Igazából fel nem foghattam, hogy képes egy cápa kötődni egy emberhez, de Enima mégis ragaszkodott az anyámhoz. Kb, mint Carl hozzám, csak én tudtam vele beszélgetni, meg ilyesmik. Bár lehet, hogy anyám hatalmas adag húsokkal fizette le a cápáját, sőt, leginkább erre tippeltem. De amitől totál ki voltam, az az volt, amikor Enima közölte velem, hogy anya együtt is úszott vele… komolyan, mint egy delfinnel! Bár így visszagondolva az is igaz, hogy hónapokig gondozta őt anya.
Most csak némi csokit, na meg egy nagy kockányi barackot vittem el a rejtekhelyről, amit gondosan visszafagyasztottam az eredeti állapotára. A barack Carlé volt, aki egyszerűen élt-halt érte, akármilyen furcsán is hangzott ez. Imádta a barackot, és még lelkesebb lett, ha kaphatott. A csokit fagyottan bedobtam a hátizsákba, amíg a barackot elkezdtem kiolvasztani. Eközben elindultam visszafelé, Carllal szorosan a nyomomban.
Nemsokára azonban változott a tervem - amely szerint csendben visszasurranok - ugyanis megláttam Montgomery Gray tanárurat a parton caplatni. Úgy rémlett, ő nem csinál túlzottan nagy felhajtást a szigeten való egyedül kószálásból, így úgy voltam vele, átha majd vele mehetek vissza. Egyenlőre azonban nem volt kedvem kimászni a vízből, nameg Carl is nagyon ellenezte, így a vízben követtem őt. Nem mertem kidugni a fejem a vízből, nehogy észrevegyen, így a környező halacskákat kértem meg, hogy állandóan meséljék el, merre megy a férfi. Persze Carl rögtön jelentkezett megfigyelésre, de végül sikerült lebeszélnem róla, egy cápa folyamatos felbukkanása eléggé furcsa lett volna.
Végül megállt, majd helyet foglalt, mire én, és nagyjából fél perc múlva Carl is kidugtuk a fejünket a vízből. Viccesen festhettünk - a fiú, és szorosan mellette a cápa, elég messze a parttól - akik érdeklődve figyelik a harmadik, a homokba írogató személyt. Csendben vártunk egy ideig - mármint én voltam csendben, mert Carl nagyjából fél percenkét megkérdezte, hogy mit csinál - de ez szerencsére hanggal nem járt, különben zengett volna a part. Így elég hamar meguntam a megfigyelést - és Carlt - ezért elindultam kifelé a vízből, cápámat pedig visszadugtam a habok közé. Igyekeztem minél csendesebb lenni, hogy ne zavarjam meg a Tanárurat. Közelebb sétálva és átnézve a válla fölött arra jutottam, éppen valami zeneművet alkothat. Ekkor heves csapkodás és küszködés hangja váltotta fel az eddigi csendet. Meg sem lepődtem, hogy hátranézve drága cápámat találom meg a zajok okozójaként.
- Na de Carl, hát nem megmondtam, hogy ne gyere ki a vízből?- kérdeztem tőle hangosan, ugyanis sajnálatos módon nem tudtam fejben beszélgetni a vízi állatokkal, csak hangosan, igaz az ő szavaikat az elmémben hallottam. De én is látni akarom, hogy mit csináááál!!!!! És a barackom!!! Sipákolta elkeseredetten. - Kottát ír, gondolom egy zeneműhöz, a barackod pedig mindjárt megkapod. - sóhajtottam fel, ahogy visszaindultam a parthoz elég közel megfeneklett cápámhoz. |
Dolgaim végeztével, magyarán, miután letudtam a kötelező köröket, mint például a délelőtti tanórákat, valamint a fakultatív délután elfoglaltságnak számító zeneleckék adását, úgy éreztem, hogy szükségem van arra, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, a sok szarság után, amit ez a mai nap magában foglalt. Ma a szokásosnál jobban megfeküdték a kölykök a gyomromat, az általános faszságaikkal, amik nem kifejezetten segítették elő, hogy szokásosan kis borongós hangulatú elmém kedélyállapota javulási tendenciát mutathasson. Elég nehezen tudom feldolgozni az olyan és ahhoz hasonló kérdéseket, hogy mégis miért olyan fontos megtalálni a saját stílusunkat, miért nem elég, ha csak feldolgozásokat játszunk... Na és ezeket nem küldhetem el, a jó büdös kurva anyjukba, hogy el takarodsz te a fos feldolgozásaiddal együtt olyan messzire, hogy az életbe többet látnom ne kelljen azt az ostoba fejedet. Nem, ezekkel normális hangnemet megütő tónusban kell lekommunikálni, miközben nem hagyhatom, hogy megbasszon az ideg, miszerint a zenélés alapja az, hogy megtalálod a saját utad. Itt nem az van, hogy anyuci meg apuci megmagyarázza neked, hogy te most politikus vagy titkárnő leszel márpedig és nem állatidomár, itt te döntheted el, hogy mit akarsz, nincsenek szájon vert korlátok, azt csinálsz, amit akarsz. Erre te... maradsz az a döntésképtelen kis geci, aki voltál. És tapsolnom sem szabad.
Agresszív fújtatással léptem hát ki az akadémia épületéből, erőszakosan trappolva, miután gondosan magamra rángattam a bőrkabátomat. Ritmusos klappogással siettem le a lépcsőkön, nem is én lettem volna, ha nem tökéletes ütemben közlekedtem volna, hogy kikanyarodhassak a kertbe, azonban elsődleges célomhoz azon is át kellett vágnom. Nem is gyönyöködtem sokáig a gondnokok odaadó munkájában, amit a növények ápolásával töltöttek, mert félő volt, hogy ha nem eresztem ki minél hamarabb a gőzt, annál nagyobbat fog szólni, ha robban. Főleg ha abban a pillanatban épp az egyik tanítványom nyakán fog a kezem pihenni... Erőlködni... Tök mindegy. A lényeg, hogy fonotsabb volt számomra a feletteseimre tett jó benyomásom, semmint egy ostobaságból elkövetett gyilkosság, bár csak jól kéne csinálni, aztán elkaparom olyan helyen, ahol senki sem keresné az adott hullajelöltünket. Túlságosan nagy a kísértés.
Mikor aztán végre magam mögött hagytam az akadémia területét megkönnyebbülve torpantam meg, hagyva, hogy ruházatomba beletkapjon a tengerfelől jövő friss szellő, amely felhozta a víz sós illatát és kifejezetten jótényok hatást gyakorolt erőteljesen megtépázott idegrendszeremre, amely már kezdte leadni a vészjelzéseket, egy egy remegés, vagy egyéb finomságban mutatkozva meg. Szemeimbe lógó tincseimet egy gyors mozdulattal hátra seperve zsebre vágtam kezeimet, hogy folytathassam utanam tovább, egyenesen a part irányába. Elégedetten rugdostam az utamba kerülő köveket, ahogy kimérten battyogtam, nem kímélve ezzel elegáns cipőimet, amik gyönyörű hangot hallatva koronázták meg műveleteimet. Végül abbahagytam a céltalan rugdalást, helyette kiszemeltem egy igencsak ígéretes darabot, hogy azt vigyem tovább ilyen kellemetlennek tetsző módon. De egyenlőre utasom nem nagyon panaszkodott, így azzal nem kifejezetten vesződtem, hogy bármit is kezdjek vele. Inkább addig tevékenykedtem, amíg végül bele nem süppedt a tenger szélét jező homokba.
Lassú, nyújtott léptekkel követtem aprócska kis társaságomat, akit utolérve vére méltóztattam egy szinttel feljebb helyezni a ranglétrán, így hát lehajoltam érte, hogy markoba vegyem. Megforgattam ujjaimközt a tökéletes formájú darabot, majd a nap felé fordulva, a csodálatosan világító égitest gömbje elé emeltem, még jobban szemügyre véve a karcsú darabot. Végül aztán könnyes búcsút intve, nagyot lendítve hajintottam a tenger közepe felé a kavicsot. Nem számolgattam sokat, hogy mégis mennyit kacsázhattam vele, nem azért dobtam el, hanem hogy hallgathassam az egyenletesen gyorsuló és halkuló csobbanásokat, amiket a kő és a vízfelszín édes találkozásai okoztak, és amik sokat segítettek, hogy gondolataim kitisztuljanak. Lassan azt kezdtem megbánni, hogy úgy csapot-papot ott hagyva léptem le a zeneteremből, nem gondolva arra, hogy annyira kivirul hangulatom, hogy még az ihlet is megszáll. Késő bánat, na de ha papír nincs, akkor megoldom másképp.
Sunyin körbekémleltem, és örömmel tisztáztam, hogy nem csak hogy van egy kényelmes ülőalkalmatosság a közelben egy közepesen korhadt és kidőlt fa személyében, és ezzel együtt meg is oldódott egy másik problémám. Az írószer. Hamar le is tettem hátsómat, miközben letörtem egy erősnek tűnő ágat róla, majd hozzá is láttam a komponáláshoz. Behunyt szemekkel hallgattam a természet neszezését, hagytam, hogy a szél az arcomat simogassa, élvezve a lágy érintéseket, odafigyelve az víz morajlására. Pár pillanatig megmeredve így ücsörögtem, majd egy váratlan percben hagytam, hogy átjárjon az euréka érzése, majd kísérteties mozdulatokkal előre billentem, ahogy kipattantak a pilláim, a botot szorító kezemet pedig úgy lendítve jobbra balra, mintha csak valami madzagon rángatnák, és azonnal írni kezdtem egy kottát. |
Dorian McMorriart & Montgomery Gray |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
