|
Témaindító hozzászólás
|
2017.08.20. 23:29 - |
Moylandi Weyson & Electra Thorson |
[13-1]
 - Az annyira jó lenne! - dőltem hátra, máris azon álmodozva milyen lehet Asgardban lenni. A fantáziám csodás épületeket szült, és érdekes embereket. Szerettem a különleges helyeket, és ha volt rá alkalmam, akkor örömmel utaztam el - természetesen ismerős társasággal - a föld különböző pontjaira.
- Szerintem ezt mindenki megérti - mosolyogtam rá bíztatóan. - Elvégre te oda is tartozol. Meg ott inkább találkozol hozzád hasonlóakkal, mint itt. - persze ezt nem az akadémia falain belülre értettem, hanem a kinti világra. A hatalmunk gyakran váltott ki az emberekből félelmet, még akkor is, ha éppen a segítségükre volt. - Hát nem is, hacsak nem vagyok melletted, hogy rendbe hozzak mindent. - nevettem el magam. A testem elé emeltem a kezem. Azon merengtem, mekkora szerencsém is van azzal, hogy teljes mértékben képes vagyok kontrolálni a képességem.
- Hmm… nekem tetszik az ötlet. - kuncogtam fel, hiába tettem a szám elé a kezem. Lelkesedése engem is magával ragadott. - Bár azt hiszem jobb ha szólok, hogy állandó védelemre szorulok. A pajzsom mit sem ér egy erősebb támadás ellen. - azt inkább nem tettem hozzá, hogy feltehetőleg pánikrohamot kapnék a csatatér közepén… a vérontás egyáltalán nem nekem való. Már attól is fel kavarodik a gyomrom, ha valakit megütnek. Talán az egyetlen, amiben igazán bátornak számítok, az a verekedők szétválasztása. Akár a saját testi épségemet is simán beáldozom, amikor az egymást csépelők közé próbálok befurakodni.
[ Lezárt kör ] |
 Kissé furcsán néztem, amikor megkérdezte, hogy vajon láthatná-e Asgardot. - Öhm, hát.. biztosan - vomtam meg a vállam diplomatikusan határozatlanul. Nem voltam benne bizzos, hogy mennyire szeretik az idegeneket. Anyám csupán halandó, mégis járt már abban a világban. Talán Heimdallal kell ezt megbeszélni, vagy nagyapámmal, Odinnal.
- De, igazából nagyon hiányzik minden - vallotram be, ezzel elindítva az őszinteségi lavinát. - Nem akartam idejönni, sokkal jobban tetszett Asgard, de meg kellett értenem, hogy itt tanulhatom meg kezelni az erőmet, fizikálisan és mentálisan is. Nem szabad csak úgy random villámokat csapni az autókba vagy fákba - elengedtem egy kis kuncogást.
- A gyógyítás akár hasznosabb is lehet, mint a harc. Vagy például egy csatamezőn megyünk előre, mi vagyunk az erősítés, én töröm az utat a sebesültekhez, te pedig meggyógyítod őket. Szerintem ez tök jó csapatmunka. Hoppá, kicsit elkalandoztam, bocsi. - Ez a kis sztori nem volt meglepő attól, akinek a Csipkerózsika helyett Thor hőstetteit mesélték. |
A kíváncsiság mindig is bujkált bennem, de ritkán nyilvánult meg ilyen elsöprő formában. Általában inkább amolyan kicsit dadogó formában adtam elő, meg-meg akadva. Azonban Asgard, és Electra társasága olyan mértékben magával ragadott, hogy nem esett nehezemre a beszéd. Amikor Thorról beszélt, úgy éreztem neki is hiányzik az apja. És ő kétség kívül büszke volt rá. Hát… ez rólam annyira nem volt elmondható. Elvégre nem véletlenül ölték meg őt és anyát is… valószínűleg nem egy jó ügy elkötelezett szolgálója volt. Sőt, inkább sötét cél lebeghetett a szeme előtt. Vajon meg fogom tudni valaha, hogy min dolgozott, s miért ölték meg? Mi lehetett annyira fontos, amivel az életét kívánta tőle?
- Biztosan csodaszép lehet. - döntöttem hátra a fejem, hogy felnézhessek az égre, amerre Asgardot sejtettem. - Szerinted egyszer nekem is lesz alkalmam megnézni? - tettem fel a félig költői kérdést. Úgy véltem, hacsak nem leszek eszméletlenül nagy hírű hős, akkor kevés esélyem van arra, hogy meghívást kapjak. Bár… végülis a képességem elég értékes, és ha így nézzük hasznos is… főleg ha megtanulom a mostaninál sokkal nagyobb területen használni. - Hűha… de nem hiányoznak akkor így a színek? Mármint azt értem, hogy az arany meg az ezüst nagyságot, gazdagságot, és erőt sugároz, de nekem biztos hiányozna a többi, főleg a rózsaszín és a lila. - merengtem el. A következő szavait hallgatva kíváncsian vizslattam az arcát. - Nem örülsz neki túlzottan, hogy ide kell járnod, ugye? Bár azt hiszem én se örülnék, ha amúgy át-át ruccanhatnék Asgardba. - kacsintottam rá cinkosan. Legalábbis ezt a következtetést vontam le a mimikájából.
Kíváncsian pillantottam fel az égre, hogy tekintettemmel kísérhessem a képességét. - Wáó - kommentáltam a látottakat. - Szerintem nagyon klassz képesség. - mosolyogtam rá. - Azt hiszem az enyém pont ellenkezőképpen hasznosítható, mint a tiéd. Kicsiben nagyon hasznos, nagyban nem nagyon tudom alkalmazni, harcban pedig abszolút reménytelen a használata. Csak úgymond gyógyítani jó. - magyaráztam neki. Bár a kísérőimmel képes voltam védekezni és támadni is, ezek nem voltak túlontúl erősek. A támadással kb ki tudtam ütni egy átlagos embert, a pajzzsal meg talán egy villámcsapását meg tudtam volna állítani, így nem éreztem túlzottan hasznosnak őket. |
Őszintén örültem, hogy nem untattam halálra a történetemmel. Abba pedig bele sem gondoltam, hogy az ő neve is tartalmazza a "son" névrészletet.
A következő kérdésáradatán egy kicsit meglepődtem, de örültem neki, hogy érdeklődik. Nem szoktam annyira Asgardról mesélni senkinek, de úgy voltam vele, hogy Moylandi is eléggé őszinte velem, akkor én is megtehetem neki.
- Igen, Thor az édesapám - mondtam büszkén. Kicsit hiányzott már, mert egy ideje már nem láttam, de el kellett fogadnom, hogy ő asgardi, nekem pedig ide kell járnom.
- Hát, Asgard nagyon más, mint itt. Minden sokkal... monumentálisabb. - Keresnem kellett a szavakat, hogy ki tudjam fejezni azt a pompásságot és tökéletességet, ami Asgardot jellemzi. - Ráadásul az öltözék is nagyon más, sokkal jobb, mint itt. Páncélok, köpenyek, arany és ezüst színek. - Sóhajtottam egyet, szerettem ott lenni. Azért nem szerettem volna, hogyha Moylandi azt gondolja, hogy ezt a világot lebecsülöm, szóval folytattam a beszédet: - Édesanyám ember, szóval én olyan félvér vagyok, itt is, ott is szoktam lenni. Bár azzal, hogy most ide járok, nem fogom olyan gyakran látni apámat. - Elhúztam a számat. Egy pillanatig eszembe jutott, hogy mennyire haragudtam anyára, hogy ide kellett jönnöm, de végül megértettem és elfogadtam a döntést.
- Hát, én is tudok látványos dolgokat, de így kicsiben annyira nem hasznos. Maximum, ha küzdelemre kerül a sor. - Felnéztem az égre, és felmutattam a kezemmel, hogy Moylandi is odafigyeljen. Ekkor egy villám cikázott át az égen. - Dióhéjban ennyit tudok - mosolyodtam el. - Sokan azt mondják, hogy le sem tagadhatnám az apámat - tettem hozzá halkabban. |
Egyszerűen imádtam történeteket hallgatni, azzal mindig le lehetett foglalni. Általában tátott szájjal hallgattam, még akkor is ha tudtam, nincsen valóságalapja. Szinte láttam magam előtt kirajzolódni a történéseket. Azt hiszem igen gazdag fantáziával vagyok megáldva, legalábbis ezen a téren mindenképpen. És a rémségek terén is… remekül értettem hozzá, hogy maximálisan rá hozzam magamra a frászt. Fél perc se kellett soha, hogy bemagyarázzam magamnak: az aktuális árnyékban éppen valami vérengző démon, vámpír vagy zombi van, igazából mindegy is volt melyik, csak mindenképpen engem akart széttépni… Ezek után azt hiszem nem meglepő, ha csak a tvben menő mindenféle mesefilmeket is bámultam szívesen, a többit inkább kerültem,mégha ez gyerekesen is hangzik. Már a krimikkel is ki lehetett kergetni a világból, a többi hasonlóról pedig inkább ne is beszéljünk…
Éppen ezért is hallgattam szívesen a lány történetét a nevéről. A világért, se zavartam volna meg mesélés közben, így addig csak figyelmesen hallgattam. Mindenképpen meg akartam várni amíg végez, így csak akkor szólaltam meg, amikor elkezdett mentegetőzni.
- Egyáltalán nem untatsz, bármit szívesen meghallgatok. Ráadásul szerintem érdekes történet. - mosolyogtam rá kedvesen. - A “son” részleten még sosem gondolkoztam… Ugyan tudtam mit jelent, de valahogy nem tűnt fontosnak. Ezekután lehet, hogy majd megpróbálom megkeresni, kit hívhattak a családomból Weynek. - nagyon tetszett az ötlet, annyi szent. - Bocsi, elkalandoztam - mentegetőztem. - Akkor neked Thor az apád, ugye? Aki Asgardban él eredetileg, igaz? Voltál már ott? Szép hely? Mennyire hasonlít a földre? - zúdítottam rá megint egy nagyobb kérdésáradatot. Legszívesebben az isteni mivoltáról is kíváncsiskodtam volna, hogy mennyire számít istennek, meg ilyenek, de nem tudtam ezzel mennyire másznék bele az intimszférájába, így végül visszafojtottam a kíváncsiságomat.
- Köszönöm - gördült apró mosoly a számra. - Igazából már megszoktam, hogy nincsenek velem, de olykor-olykor még mindig kínoz a hiányuk. - Nem éri meg örökké sírni miattuk, különben sohasem lehetsz boldog.
- Hát őőő… - tűnődtem el egy pillanatra - igazból az is meg nem is… elég hangzatos a neve, meg mindenki elég nagy dolgokra gondol, és olykor kifejezetten látványos is, de… - nem nagyon tudtam mit mondhattam volna még róla. Hasznos képesség volt, de erősen keretek közé volt szorítva. - És te mire vagy képes? - döntöttem félre a fejem. |
Nem úsztam meg a kérdést a nevemmel kapcsolatban. Igazából érdekes történet, vagyis én érdekesnek tartom, csak féltem, hogy mást untathatok vele. Főleg, hogy nem tudom egy-két mondatban elintézni, hanem kis magyarázatra is szorul. De ha már Moylandi így rákérdezett, elmeséltem neki. Kicsit messzebbről kezdtem a feleletet, de így voltam benne biztos, hogy érthető lesz. - Tudod, minden vezetéknév, amiben benne van a "son" részlet, az arról árulkodik, hogy valakinek a fia. - Fogalmam sem volt, hogy mennyire érthetően magyarázok, így inkább rá sem nézve a lányra beszéltem tovább. - Szóval Richardson azt jelenti, hogy Richardnak a fia. De ez a hagyomány elkopott az elmúlt években, minden utód ugyanazt a vezetéknevet kapja, ami nem őrzi az apjuk keresztnevét. - Szusszantam egyet és őszintén reméltem, hogy Moylandi nem néz bolondnak a nehézkes magyarázatom miatt. - De a mi családumkban hagyomány a vezetéknevet a régi idők szerint megalkotni. Csupán annyi volt a gond, hogy nekem nem volt hiteles a "son" részlet, mert lány vagyok. - Igen, Electra, ez nyilvánvaló, köszönjük. - Arról is szó esett, hogy mivel csak félis... azaz csak apám oldaláról van erőm, az ő vezetéknevét kapom meg. - Nem szerettem híresztelni, hogy a családom fele istenekből áll. Anya megtanította nekem, hogy ez egy olyan dolog, amivel nem illik hencegni, bár én amúgy sem vagyok az a felvágós stílus. - De apám vezetékneve meg az ő apja nevét őrzi, szóval mégsem lehettem a nagyapám nevével ellátva. Na, hogy befejezzem a történetet, az Electra egyértelmű volt, aztán nagy nehezen a hagyomány miatt apám után Thorson lettem. - Félve rápillantottam a mellettem ülő lányra. - Bocsi, ha untatlak, ezt jobban vagy egyszerűbben nem tudtam elmagyarázni. - Tekintetem ténylegesen bocsánatot tükrözött.
Az előbbi hosszas válasz miazt, most rászóltam magamra, hogy fogjam rövidre: - Igen, akadnak. - Ez egyébként egy kicsi füllentés volt, hiszen barátaim annyiea nem voltak, inkább csak ismerősök, de nem sajnáltam ezt.
A képessége - na megint ez a szó! - hallatán elismerően néztem, mert nagyon érdekesnek és hasznosak tűnt. Aztán amikor halált emlegetett, egyből lehervadt a mosoly az arcomról. A szívem is összeszorult és nem igazán tudtam magamban elrendezni a dolgokat. - Öhm, hát.. sajnálom, tényleg - néztem rá őszintén, bár kicsit esetlenül, hiszen első beszélgetés alkalmával nehéz volt nekem ilyenre reagálnom. Még nem igazán történt haláleset a családomban, valószínűleg azért, mert Asgardban IGAZÁN hosszúéletű felmenőim vannak. Kicsit megköszörültem a torkom. - Mindenesetre elég menő képességnek tűnik. |
Megköszönte a dicséretet, én pedig nagyon reméltem, hogy nem lesz mérges, ha kíváncsiskodom még róla. - Melyik szülődtől kaptad? - ez érdekelt a leginkább. Persze az is lehet, hogy nem is a szüleitől kapta, hanem valaki mástól, de ez egy kicsit későn jutott az eszembe. Kicsit elszégyeltem magam, s reméltem, nem sértettem meg, ha mégis mástól kapta. Igazából magamból indultam ki, hiszen nekem anyám ragaszkodott az első nevemhez, amit gyakrabban használtam. Bár a másodikat apámtól kaptam.
Úgy tűnt komolyan érdekli a mondanivalóm, s ez tovább lelkesített a mesélésben. Általában nem szoktam ennyit beszélni, sőt, néha alig lehet belőlem harapófogóval is kihúzni valamit, ám most úgy tűnt nem esik nehezemre megnyílni, ami meg is lepett egy picit. Valamiért könnyedén megbíztam a lányban, pedig kevesek birtokolják csak a bizalmamat, s nekik is hosszú idő volt elnyerni. Azt hiszem a hozzá hasonló emberekre mondják, hogy bizalomgerjesztő.
- De azért találtál egy-két embert, akivel jóban vagy, nem? - érdeklődtem tovább. Emlékeztem, számomra mennyire nehéz volt a beilleszkedés, még úgyis, hogy Dorian itt volt nekem. Az első hétben folyamatosan rajta lógtam, jószerivel levegőt se vehetett nélkülem. Keveset aludtam, nehéz volt nélküle elszenderülni egy idegen helyen. Aztán végül az akkori szobatársam mentett meg, akivel azóta is legjobb barátnők vagyunk.
- Képes vagyok vissza- vagy előre forgatni a tárgyak és az emberek idejét. - egyáltalán nem zavart, hogy rákérdezett, sosem titkoltam. - Sajnos későn ébredt fel, s az apámat már nem tudtam megmenteni vele. Halottakat nem tudok vele feltámasztani. - magyaráztam neki. - Akkor Dorian megmentette az életemet, mert az, aki megölte apát, engem is megakart. - igazából nem tudom mi vitt rá, hogy ezt elmeséljem neki. Tényleg tudhat valamit. |
- Köszönöm - mosolyodtam el halványan, amikor megdicsérte a nevem. Nem kezdtem el felvázolni a történetet, ami a névválasztásommal fűződik össze és már-már legendásan népszerű lett, legalábbis bizonyos körökben.
Az előbbről ismerős halvány mosollyal hallgattam végig a szavait, közben láthatta rajtam, hogy érdeKel is, amkt mond, nem csak hallgatom, mert muszáj. Nem pótolhatja az igazi szüleit? Tessék? Egy pillanatra megdöbbentem, de arcomat próbáltam nem alávetni érzelmeimnek, hiszen nem szerettem volna megbántani. Ha nem akart többet beszélni erről, akkor nem, én semmi pénzért sem szerettem volna erőltetni. Úgy éreztem, mintha kicsit terelné is szeretné a témát, így válaszoltam a kérdésére: - Nem vagyok az a barátkozós alak, de azért az órákba meg a napi rutinba már belejöttem. - Kicsit visszakanyarodtam az előző mondataihoz, hiszen érintett valamit, amire kíváncsi voltam. Nem tudtam, hogy mennyire illő ilyet kérdezni, de megtettem: - Mi a képességed? - Én nem szerettem túlságosan ezt a kifejezést használni, főleg ami saját magamat illeti, de mivel ő is ezt mondta, én is így tettem. |
Bár szégyelltem magam emiatt, valamiért egyedül mindig féltem egy kicsit. Talán azért, ami a szüleimmel történt, de nagyon kerestem mások társaságát, gyűlöltem egyedül lenni. Annál még az is jobb volt, ha ismeretlenek vettek körül. Ez alapján nem meglepő, ha legszívesebben visszafutottam volna az épületbe, hogy előkerítsek valakit, aki majd a társaságom lesz. Nagyon megörültem, amikor megláttam a lányt egyedül ücsörögni. Alapjáraton, ha lett volna valaki velem, akkor azt hiszem nem mentem volna oda hozzá. Nem azért mert barátságtalan vagyok, hanem mert félénk. Persze ha a társaságom odamegy valakihez, akkor azért én se vágok hátraarcot.
- Szép neved van - biccentettem neki vidáman, örülve, hogy elfogadta a felé nyújtott kezem. - Igen, persze, köszönöm - huppantam mellé invitálására. Igaz eddig elég jól ment a barátkozás, de azért ígyis zavarban voltam, fogalmam sem volt, mit mondhatnék még. Szerencsére ő megmentette a helyzetet. Lelkesen hallgattam a szavait, kíváncsiságban sosem szenvedtem hiányt.
- Értem, akkor ezért nem láttalak még. Nos én azt hiszem nagyjából egy éve vagyok itt. - merengtem el egy pillanatra. - Nem tudom, pontosan, csakúgy repül az idő! Nagyon szeretem ezt a helyet. - folytattam lelkesen. - Igazából alig vártam, hogy végre én is idejöhessek. A fogadott bátyám is itt van, és nagyon hiányzott. Azt hiszem végül ezért is íratott be ide engem is az anyukája, mert nincs valami veszélyes képességem. - magyaráztam neki buzgón. - Nagyon kedves asszony, csak… - hallgattam el egy pillanatra. - Nem pótolhatja az igazi szüleimet. - tettem hozzá csendesen, bánatos hangon. - De mindegy, ők már soha többet nem jönnek vissza - igyekeztem visszanyerni a jókedvemet. - Hogy megy a beilleszkedés? - fordultam felé én is. |
Elég hamar észrevettem a felém tartó lányt, de mivel nem ismertem, úgy gondoltam, nem is fog foglalkozni velem. Így csak akkor néztem rá, amikor vitathatatlanul láttam, hogy keresi a társaságomat. Nagyon szép lány volt, főként a haján akadt meg a szemem, ami nagyon dús volt, egészséges, ráadásul nem olyan unalmas barna, mint az enyém.
- Szia - köszöntem kicsit bizonytalanul, majd hallgattam, ahogy megmutatkozik. Valóban nem hallottam még a nevét, de próbáltam megjegyezni. - Én Electra vagyok. Electra Thorson. - Elfogadtam a felém nyújtott kezét és barátságosan megszorítottam. Úgy éreztem, hogy kedves személlyel van dolgom és nem kell tartanom tőle. Kicsit arrébb csúsztam a padon. - Leülsz? - kérdeztem, és ha így tett, akkor ültömben felé fordultam, hogy jobban láthassuk egymást. Egy pillanatig nem voltam benne biztos, hogy mit is kellene mondanom, szóval bizonytalanul lesimítottam a hajam, s végül, ha ő nem szólalt meg, akkor én vettem magamhoz a szót, hacsak rövid ideig is: - Nemrég érkeztem. Te mióta vagy itt? - Kérdésemet egyszerűen tettem fel, semmi hátsó szándék nem volt benne. Mivel nem tudtam, hogy melyik nevén szólíthatom, azt kihagytam a mondatból. |
A mai napom kifejezetten gyorsan telt. Amúgyis szerettem az órákat - így gyorsan repült az idő - érdekesnek tartottam őket, kivéve az önvédelmiseket. Amikor magunkban kellett gyakorlatokat végrehajtanunk, az még rendben volt, de ha más ellen… attól mindig kirázott a hideg. Borzalmasan utáltam másokat bántani, s boxzsák se szívesen voltam, márpedig kifejezetten gyenge voltam ezekbe.
Most a kert felé tartottam. Ami azt illette, Dorian felkutatását már feladtam, pedig vele akartam tölteni a délutánt, de sehol sem találtam. Arra gondoltam, talán Carlt ment el meglátogatni. Ezenkívül az jutott még az eszembe - miután kiértem - hogy lehet az idősebbek valami bulifélét tartanak valamelyik klubszobában, s azon van ő is. Eléggé kihaltnak tűnt a kert, részben azért is jutottam az előző feltételezésre. Néhány percig azt hittem teljesen egyedül vagyok. Ezért mélyen elmerültem a gondolataimban, amik hol máshol is keringhettek volna, mint Montgomery Gray tanárúr körül. Azt hiszem azóta voltam érte oda, mióta először megláttam. Vagy az első órája után? Erre már nem emlékeztem pontosan. Arra viszont igen, hogy milyen lelkesen magyarázott a zene szépségeiről, és a saját stílusunk megtalálásáról. Szinte ittam a szavait… mindig. Mindenre emlékszem amit valaha mondott. Annyira belemerültem az emlékeimbe, hogy alig vettem észre tőlem jobbra, a padon ülő lányt. Biztosra vettem, hogy idősebb nálam legalább egy-két évvel, de ez csöppet sem zavart. Nem emlékeztem az arcára, szóval feltehetőleg új volt, esetleg nagyon zárkózott. Kedves mosollyal az arcomon fordultam felé.
- Szia! Azt hiszem mi még nem találkoztunk. Moylandi Larach Weysen vagyok. Örvendek! Benned kit tisztelhetek? - nyújtottam felé a kezem. Egészen sokat csacsogtam, ami szokatlan volt tőlem, de a lány olyan… nem is tudom, kedvesnek és megbízhatónak tűnt, hogy nem féltem tőle. |
Egy pénteki napon a szokásos óráim után egy kis friss levegőre és sétálásra vágytam. Hogy ezen igényeimet kielégítsem, a kertbe indultam. A növényeket nagyon szépen karbantartották, számos unalmas családapa megirigyelhette volna az egyenesen ég felé meredő tujákat vagy a szép zöld pázsitot. Sajnos én annyira nem értettem a természethez, legalábbis ami a virágokat illeti. Szépnek szépek voltak, de többet nem láttam rajtuk.
Virágról virágra, bokortól bokorig lépdeltem, laza tempóban, nem siettem én sehová. Így haladtam, amíg elértem a sokak által kedvelt pavilonig, ahol most egy lélek sem volt. Valószínűleg, ha lett volna ott valaki, akkor elkerülöm a helyet, de így kihasználtam a helyzetet és kényelmesen elhelyezkedtem az egyik kirakott padon. Gondolataimba merülve nézegettem a körülöttem lévő tájat. |
Moylandi Weyson & Electra Thorson |
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
