|
Témaindító hozzászólás
|
2017.08.28. 15:50 - |
Dick Grayson & Tadleigh Wayne |
[14-1]
 Ingek? Pipa. Sportruha? Pipa. Képek? Pipa.
Még mindig emlékszem arra a napra, mikor nagy sóhajok közben pakolgattam, rendezgettem a ruháimat a három hatalmas bőröndbe. Alfred be–bedugta a fejét, hogy segíthet–e valamiben, de akkor sem engedtem meg neki, hogy körülugráljon, mikor a kúriába kerültem, nem hogy mikor… otthagyom.
Nyilvánvaló dolog, bár sosem volt kimondva. Ott voltam, tizenhat évesen, készülve az akadémiai életre. Hátam mögött Robinnal, a lelki szemeim előtt pedig Éjszárnnyal. Túlságosan szerettem a felelősséget és a magányos farkaskodást, mintsem hogy más dologgal töltsem az időt, bohóckodjak. Persze néha jó volt egy–egy csínytevés, hiszen még gyerek voltam, de a szemeim előtt csak az elkövetkező évek álltak, amelyeket biztos talpra kellett alapoznom. Tudtam, Bruce is tudta, hogy egy egyszerű magániskola és pár harcművészeti óra magában nem elég. A normális gyerekek között nem tanulhattam kriminológiát tinédzserként, hogy példát hozzak fel. Mindenki így látta jónak, egyedül a kis Tadleigh nem. Nem értette, hogy a játszótársát, a legjobb barátját miért viszik el, hogy miért van szükség erre. Még mindig vissza tudom idézni a nagy, könnyes szemeit, ahogy a kapuban búcsúzkodtunk. Még utoljára elsírta magát és csak hajtogatta azt, hogy „Nem!”, pedig tudta.
Egy szó mint száz, tudta. Azokban az időkben kezdtem elhidegülni mindentől és mindenkitől, csak álltam a hatalmas ablakok előtt és néztem a pázsitot, gondolkozva, felszegett állal és hátracsapott kezekkel. Már egyáltalán nem voltam benne a csínytevésekben, nem szóltam senkihez. Azonban Taddy ezt már csak akkor tudhatta biztosra, mikor az utazásom előtti napon kerek–perec Alfred a tények elé állította a nappaliban. Csak bámult maga elé, nem szólt hozzám, és mikor rám is emelte a tekintetét, megrázta a fejét, haragot és csalódottságot véltem felfedezni a szemeiben. De muszáj volt. Felelősséggel tartozom és kötelességeim vannak, amiket muszáj néha egy–egy ember elé helyeznem.
Igencsak meglepett, ahogy az egyik nap elsuhant a háttérben az ebédlőben. Hirtelen fel sem fogtam és betudtam annak, hogy a képzeletem szórakozik velem. De így, itt állva előtte a fejembe és a szívembe hasított, hogy itt van. Örültem is, meg nem is, nem voltam benne biztos, hogy jól fog ez az egész kisülni, vagy régi sebeket tépünk fel, de időm sem volt ilyeneken gondolkozni, túlságosan gördülékenyen ment a beszélgetés, visszatérve a régi hangulatokba, mikor naponta, iskola után kibeszéltük, hogy mi történt velünk és elpoénkodtunk olyan dolgokon, hogy mennyi szerelmes levelet kapok amik mennyire nem érdekelnek, vagy hogy egy évfolyamtársa véletlen megfogta a fenekét és visszakézből orronvágta szegény srácot.
– El tudom képzelni mennyire érdekelte őket ez a dolog, én is az iskolában tudtam az ilyen dolgokat, de hé, neked ez nem való. – vágtam egy grimaszt és húztam össze a szemeimet. Mitagadás, mindig a féltő nagytesó leszek, hiába nem is vagyunk testvérek. Csak megforgattam a szemeim a kijelentésén – Tudod Tadleigh – még mindig csak a rendes nevén szólítottam, nem estem ki, hiába már többször is majdnem becézni kezdtem –, minden olyan lány ezt mondja az elején. – nyomtam meg az olyan szócskát, viszont semmi lenéző nem volt a hangomban, inkább volt egy fenyegető él, hogy meg ne próbáljon olyan lenni.
Nem csak őt, de még engem is sértett a feltételezés. Sosem volt olyan lány, és maximum szükség esetén lenne az, és még az is csak egy jól megjátszott színdarab lenne a részéről. A majdnem tíz év alatt sikerült annyira kiismernem, hogy tudjam, hogy pontosan olyan ravasz és okos tud lenni, mint az anyja. Emlékszem hogy meg voltam illetődve, mikor még csak abban a bugyuta színesz ruhában először találkoztam a híres–neves Macskanővel. Épp egy be nem jelentett magánakcióban vettem részt, mikor is véletlen fellöktem egy sikátorban. Már nyitotta volna a karmait, én pedig csak ott hebegtem és habogtam össze–vissza. A vége az lett, hogy megismertük egymást, elbeszélgettünk, és még egy csokit is vett – lopott – nekem. Viszont sosem tudtam úgy nézni rá, ahogy lefestették, vagy ahogy Bruce néha dühében beszélt róla. Hiába, ők sem nőnek fel soha, és az egész kapcsolatuk egy macska–denevér huzavonából áll. Kapcsolatok, borzasztó.
Csak enyhe félmosollyal megráztam a fejem. – A gyémánt jobban áll és azt nem tudod megenni, így is többet eszel, mint én. – poénkodtam el vele. Tény és való, hogy Tadleigh néha meg tudott enni egy egész doboz pizzát, amiből sok veszekedés adódott, tekintve hogy nekem nem hagyott. Milyen jó is volt, mikor még csak ilyeneken aggódtunk. – Hiszen nem is hasonlítunk. – vontam fel a szemldökömet és kíváncsi voltam, hogy erre mit lép. Persze a valóval, az örökbefogadással is előállhat, de úgyis csak játék ez az egész, én is tartottam családi képeket a fiókomban rólunk. – Hát, valami törpéhez képest nem vagy pici, de én nem vagyok törpe. – biccentettem és nyögtem hangosan, ahogy megéreztem a hirtelen súlyt magamon. – Vannak barátaid? – ráncoltam a szemöldököm. Régen sokat nevettünk, hogy nincsen nagy baráti társaságunk a féltékeny gyerekek miatt. A gazdag kölykök előítéletesek, na meg a Wayne vállalat is ad egy elég nagy hírnevet. A hangra figyelmes lettem, mire csak egy rosszalló mosolyt küldtem felé. – Tudod mit szokott mondani Alfred. – vártam, hogy ismételje velem az inas egyik kedvenc mondatát. – Üzemanyag nélkül a gépezet nem működik. – sóhajtottam nagyot, hiszen tényleg igaza volt ezzel kapcsolatban. Sokat kínoztam magam, miszerint nincs időm enni, viszont az évek alatt megtanultam mindent összeegyeztetni és belenyomni az időmbe. – Nem igazán tudom, nem szoktak nekem bókolni. – vontam meg a vállaimat, de még hozzátoldottam az egészéges egó miatt – Annyian. |
Szuszogva nyúltam az üvegért, és nem tudtam, hogy mitől fáradtam ki ennyire, amíg a kellemes csendet nem törte meg a gyomrom egy felháborodott kordulással. Ja, enni akartam. Köhintettem párat, hátha nem hallja meg, hogy a gyökér testvére elfelejti az olyan alap emberi szükségleteket, mint az evés. - Akkor miképpen lehet egy veled egykorú fiúnak bókolni? Jól lőtted be a szuperhőssérót? - próbálkoztam. |
 Valamiért mindig töretlen mosollyal néztem rá, onnantól kezdve, hogy megismertem. Emlékszem az első napokra, mikor még bizalmatlanul méregetett, de én csakazértis a tipikus tenyérbemászó vigyorommal próbáltam közelebb férkőzni hozzá. Végre volt egy másik velem egykorú gyerek is a kúriában, és nem Alfred vagy apa savanyú arcát kellett bámulnom. Jó, Alfred is rávehető volt néhány csínytevésre, de egy idő után mindig csak annyi választ kaptam kifogásul, hogy fáradt vagyok, vagy; most más dolgom van, Taddy. Így hát mikor megpillantottam a sötét hajú, nyurga kisfiút Bruce háta mögött belépni az előcsarnokba, a lépcső tetejénél bújkálva figyeltem, ahogy a férfi eligazítja, és láttam magam mellett elsuhanni Alfredot is, aki azért igyekezett, hogy megmutathassa a fiúnak az új szobáját. Először azt hittem a sötét szemek és hajszálak miatt, hogy egy vérszerinti testvérem bukkant elő, aztán mikor aznap este összefutottam vacsora előtt Alfreddal, a férfi mondta, hogy Dick elvesztette a szüleit. Onnantól kezdve elsőszámú küldetésemnek tűztem ki azt, hogy a fiú úgy érezze, hogy ismét szerető családra lelt. Persze nem csodálkoztam, mikor a vacsoraasztalnál bizalmatlanul pislogott vissza a levakarhatatlan vigyoromra ahogy áthajoltam az asztal felett és mindenféle felesleges dolgot összehordtam neki a csicsergő hangomon. Meg a helyzeten az se segített, hogy tulajdonképpen mi voltunk egymásnak, mivel apám ritkán ért rá, hogy teljesítse apai kötelezettségeit, Alfred pedig azért mégiscsak rendelkezett inasi teendőkkel is, nem az volt az egyetlen feladata, hogy minket pesztráljon. Mindenesetre onnantól kezdve, hogy ez a fiú megjelent a házban, kevésbé éreztem magam magányosnak, mindig volt valaki akinek kopogtathattam az ajtaján, és boldogan fogadott, hogy megnézzünk együtt egy filmet, vagy kimenjünk a birtokra futkározni, amivel gyakran kiborítottuk a kertészt, mert hobbink volt végigtiporni a fissen rendezett virágágyásokon. Ahogy nőttünk együtt tanultunk meg a nekünk kialakított gyerekszobában biliárdozni, és bár én nem lettem mestere a játéknak, a fiú néha nagy kegyesen hagyott győzni, így volt egy kis sikerélményem. Kíváncsi vagyok, hogy vajon most is le tudna-e még alázni. Azóta ügyesebb lettem, ő meg gondolom nem azzal volt elfoglalva az elmúlt években, hogy továbbfejlessze a biliárd technikáját. Bár ki tudja, lehet lecserélt valami kerekebb női idomokkal megáldott nehézbombázóra, akivel füstös kaszinókba járva kihallgathatják a gonosztevőket. A gondolatra akaratlanul is fintorogtam egyet. Dick mindig az én Partner in Crime-om lesz, és nem fog homokóratestűekre cserélni. Emlékszem, hogy régen mennyire félénk voltam a nyurga, fiús testem miatt. Ott ültem kiskamaszként, tizennégy évesen az ágyamon egy fogadás előtt, és szomorkodva bámultam a vállfán lógó ruhára, ami nagyon is szépen állt volna... egy alacsonyabb, kicsit nőiesebb lányon. Abban az időben kezdtem hirtelen megnyúlni, és úgy éreztem magam a többi velem egykorú lány között, mint egy nagyra nőtt elefántcsontváz. Szóval ott ültem az ágyamon kuporogva, a lábaim felhúzva, a fejemet pedig a térdemre hajtva mondogattam Alfrednak, hogy engem nem érdekel apám fogadása, nem vagyok hajlandó lemenni az emberek közé, és különben is, egy debella vagyok. Aztán mikor Alfred feladta, és már a fogadás javában ment, Dick rongyolt be az ajtómon, hogy hogy merem egyedül hagyni a sok elkényeztetett gyerek között, és azonnal szedjem össze magam. - De Dickie, ocsmány vagyok - szipogtam kisírt szemekkel, és nem túl nőiesen beletrombitáltam egy zsebkendőbe is minden mindegy alapon. - Taddy, sokkal szebb vagy mindenkinél... még így, taknyosan is - simogatta meg a hátam, aztán leügyeskedte a ruhámat a vállfáról, és az ölembe borította. Ahogy akkor felnéztem a biztatóan mosolygó fiúra, éreztem a tipikus tinilányos-pillangós érzést, bár nem fogtam fel, hogy mi történik. Aztán visszatértem valódi önmagamhoz, és próbáltam rávenni a fiút, hogy segítsen kitalálni, hogy mivel tömjem ki a melltartómat, de nem igazán díjazta az ötletet, így végül a kisfiús testemmel csattogtam le Dickkel karöltve a lépcsőn. Emlékszem, akkoriban egy kicsit magasabb is voltam nála, de aztán ő is megnyúlt, és a mai napig ugyanúgy felém magasodik, mint a hirtelen növekedése után.
- El tudod képzelni apát, hogy ilyen dolgokról beszéljen velem? - kérdeztem féloldalas mosollyal. - Vagy Alfredot? - ennek a gondolatára már akaratlanul is felnevettem, és bár fel voltam világosítva, plusz a neten is akadtam már bele érdekes tartalmakra, azért kíváncsi voltam, hogy a fiú hogyan vázolná fel nekem az emberi szaporodás alapjait. Vajon jönne a virág és beporzás metaforával, vagy valami stratégiaként vázolná fel az egészet, ahol a cél a nőstény meghódítása és gerincre vágása? A fejemben lejátszódó gondolatok egyre komikusabbak lettek, gondolom ez az arcomra kiülő szórakozott mosolyból is meglátszódott, ami akkor fagyott le, mikor az előttem álló enyhén felháborodva szólalt fel. - Ne aggódjon, uram, nem vagyok az a fajta lány, aki vihorászva figyeli az Akadémia harcművészet tanárának a kidolgozott felsőtestét - vontam fel a szemöldökömet, miközben direkt játékosan magáztam a fiút, hogy némileg csökkentsem a kiborulását. - Kissé sért is az ilyesfajta feltételezés, 'mely szerint én is egyike lennék a kuncogó diáklányoknak - tettem hozzá, csak hogy őt is utánozni tudjam, majd karbatett karokkal, lehunyt szemmel, felhúzott orral pár pillanatra játszva a sértettet hátat is fordítottam neki. Persze nem bírtam sokáig a háttal való szobrozást, főleg miután említette a vicceimet. Te jó ég, mennyit szívtam a vérét a neve miatt. Akaratlanul is az ajkaimba haraptam, hogy elfojtsam a nevetésem, mikor eszembe jutott, hogy kisgyerekként milyen fejet vágott, mikor napokig Mobidick-nek hívtam. Napokig szótlan volt velem és csak csúnyán nézett rám, de én azért a biztonság kedvéért körülötte futkároztam és ölelgettem, és csiripeltem neki, hogy érezze a testvéri szeretetet. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telne, hogy elküldjön a fenébe, ha most zúdítanám rá a hiperaktivitásom. - Megbeszéltük, hogy gyűrű nélkül nem térdelsz elém - puffogtam. Persze, lány voltam, ki nem hagytam volna, hogy néha papás-mamásra kényszerítsem, hiába voltam viszonylag fiús a többi lány között. - Minimum gumicukorgyűrű - tettem hozzá utólag, aztán nagynehezen rávettem magam, hogy újra felé forduljak a testemmel. Azért szemkontaktust tartva mégis könnyebb volt beszélni vele. A gondolatra, hogy valaki megtalálja a róla készített lesifotóimat, akaratlanul is kuncogni kezdtem, mert tudtam, hogy az eset inkább lenne számára kínos, mint nekem. Engem valahogy mindig hidegen hagyott, ha valami nevetséges feltételezés kezdett rólam keringeni valahol. - Családi fotók - köhintettem - Egyszemélyesek, mert ki nem állhatsz, ezért közöset sajnos nem tudok tartani eldugva az ágyam alatt - álltam elő a mesteri magyarázattal, majd a gondolatra, hogy az utolsó közös képünk valamikor tizenöt éves korunkban készült, kicsit elhúztam a számat. Az a nyamvadt kép borzalmas felbontásban készült egy régi nyitom-csukom telefonnal, de nagynehezen sikerült átkonvertálni az új telefonom egy mappájába, és iszonyatosan büszke voltam miatta. Tipikus Dick-Taddy kép, ő karba tett karokkal, elhúzott szájjal áll, mert utálta, ha fényképezték, én pedig Colgate-reklám vigyorral ölelem hátulról, az állam pedig a vállán nyugszik.
- Nem vagyok pici - nyafogtam direkt nyávogós hangon, ahogy előtört belőlem a gyerek, és rávetettem magam. Persze tudtam, hogy ilyen elfuserált technikával csekély az esélye, hogy bármit is elvegyek tőle a türelmén kívül, de egyszerűen pár pillanatra megint felelőtlen kislánynak akartam magam érezni. - A barátaim szerint igenis jól áll - jegyeztem meg játszva a sértettet, mikor már felém tornyosult a matracon. Szuszogva nyúltam az üvegért, és nem tudtam, hogy mitől fáradtam ki ennyire, amíg a kellemes csende |
Nem tehetek róla, ha a közelemben van, előjön a régi, gyermeteg énem, amit annyira jól elástam az évek alatt.
Az előbbi egérútról beszélve: az első pillanatokban előre–hátra dőlöngélést imitáltam és léptem pár lépést egy apró, elfektetett matracig, mire erősen belekapaszkodott a vállamba, de csak halkan felnevettem, olyan ”Ezt nem gondolod komolyan?” stílusban, hátranyúltam a karjához és óvatosan ledobtam a matracra, mint azt kiskorunkban tanultuk, halkan puffant, és hogy ne szabaduljon, óvatosan fölé ugrottam és ráültem a hasára, de persze a térdeimen támasztottam magam, nem akartam összenyomni. Diadalittasan csavartam le a kupakot és ittam bele a vízbe, de szándékoztam neki is adni. – Most az egyszer bóknak veszem, de eléggé kinőttem már a bájos kategóriából – biccentettem és odanyújtottam neki az üveget. |
Ahogy a szekrénynek dőlve álltam tőle újból alig egy méterre, alaposan végigmértem, főleg az arcát. Na, azért nem vagyok seggfej, meg a fogadott bátyja is én lennék, szóval több szempontból lenne furcsa, ha elkezdeném nézegetni a melleit vagy a hátsóját. Akkor már az izomzatát bámuljam, ha a testéről van szó. Így inkább megállapodtam az arcán. Észrevettem a kis szeplőket az orrán, melyeket egy időben rettentően utált, a rózaszín ajkait ahogy boldog mosolyra húzza őket, a nagy barna szemeit, mely talán az egyetlen hasonlóság volt közte és az apja között. A vonásaiban, a testalkatában és még a személyiségében – amennyire én arról tudtam – mind az anyjára ütött, ami néha rossz volt, néha viszont jól sült el.
Emlékszem gyerekként is mindig ő találta ki a csínytevéseket, ő tervezte őket meg, én már akkor is csak segítőként és bűntársként voltam jelen. Az idő haladtával pedig én állítottam le és én is húztam ki a csávából, mikor már túl messzire ment. Egyszer, talán tizenhárom éves korunkban a kelleténél nagyobb veszélybe sodorta magát, de mielőtt bármi rossz is elsülhetett volna, felkaptam a hátamra és nem érdekelve, rettentő bosszúsan visszacipeltem. Talán ráncigáltam is, egy biztos: nem voltam óvatos, de ez visszaütött rám. Elkezdte a hajamat tépni és sikítozni, dea szájára tapasztottam a kezem, talán még kicsit be is pirult az arca, nem emlékszem. Mikor visszavittem a szobájába, ledobtam a földre, ő pedig nekem esett, visított, sírt, ordibált velem és az apró ökleivel ott ütött, ahol ért. Hirtelen felindulásból a földre löktem, ahol koppant a háta és azonnal megrökönyödött, abbahagyott mindent és csak ijedten rémült rám. A vörös köd nem szállt el az orrom elől, kimentem a szobából és bezártam az ajtót, a kulcsot pedig a zsebembe mélyesztettem. Ahogy leesett neki a helyzet, nekifutott az ajtónak és dörömbölni kezdett, olyan szavakkal illetett, amiket ha Alfred meghallott volna, lett volna egy–két szava. Apropó Alfred, ő talált rá és engedte ki a mindenes kulcsával, Ő viszont meggondolta magát és bent gubbasztott. Hetekig, talán egy hónapig nem szólt hozzám, mindig rémület csillant a szemében, ahogy néha napján meglátott. Ez rám is nagy hatással volt, több sebet szereztem magamnak addig, mindt bármikor máskor, ütöttem a falat, a fákat, összetörtem megannyi ócska vázát és tányért. Viszont a jó öreg inasunk kezdte megunni a helyzetet, leültetett minket, elmagyarázta a helyzetet én pedig sűrűn bocsánatot kértem, el is sírtam magam, hogy azért voltam ilyen kemény, mert rettenetesen féltettem, és amin akkor a legjobban meglepődtem, hogy odakuporodott hozzám és megölelt. Kikerekedett szemekkel néztem le rá, ahogy ölelte a derekamat a szőke buksiját pedig a mellkasomra szorította. Szeretlek, Dickie, kérlek, ne vesszünk össze megint így – motyogta, én pedig lassan a hátára csúsztattam a kezem és megsimítottam. Én is szeretlek, Taddy maci, és soha többet nem fogok veled így viselkedni, ígérem – sóhajtottam, majd ölelésbe vontam és eldőltünk a kanapén, órákig ott feküdve, talán el is aludtunk és Bruce talált ránk.
De a néhány veszekedést és sértődést leszámítva mindig mosolyogni láttam, szaladgálni a frissen vágott fűben, és önfeledten nevetni. Ő volt a Wayne–kúria egyetlen és pótolhatlan napsugara, hiába a rideg falaknak, az ijesztő, téged bámuló festményeknek vagy az atyai és inasi szigornak. És ez nem változott, habár nyúzott volt az arca a sokáig fennmaradástól és – gondolom – az iskolai, bentlakásos élettől, a jókedve itt sem maradt el, pedig neki is furcsa volt a helyzet, ahogy levettem a mozdulataiból és a beszédének lejtéséből.
– Remélem is, hogy nem gondolsz ilyenekre. – morcosan hunyorogtam rá – Különben szakítok időt arra, hogy elbeszélgessek veled az ilyen… dolgokról. – motyogtam és lesütöttem a szemem, még a gondolat is taszított – Ha már Alfred vagy az apád nem tette meg – forgattam a szemeim. Újra kisimítottam az arcomat, vagyis inkább felvettem a hétköznapi, morcos mimikámat és úgy néztem rá. A tanárnős dolgon megforgattam a szemeim. Mintha nem tudna lenyomni könnyű szerrel egy spárgát. A következő mondókájánál kikerekedtek a szemeim és összepréseltem az ajkaimat, fenyegető, gyilkos pillantással jutalmaztam a lányt. – Még a feltételezés is sértő, hogy azt hiszed ilyen ocsmány dolgok jutnak eszembe rólad. – horkantam fel és megráztam a fejem. – Meg is ölnélek, ha valaha is ilyet csinálnál – morogtam fenyegetően és még szorosabban fontam össze a karjaimat, próbálva elrejteni az agresszív ingert, hogy a falba vágjak valamit.
Tettem felé egy lépést és felvontam a szemöldököm, ahogy kimondta azt, amit szerintem még ő sem gondolt komolyan. – Persze, mindennél jobban imádom őket, és térden állva fogok feléd kúszni, hogy halmozz el még ilyenekkel – fintorodtam el majd elhúztam a számat – Ne erőlködj, Tadleigh, nem áll jól ha olyat akarsz, amit nem kaphatsz meg – húztam az ajkaim gúnyos mosolyra, és nem sértésnek szántam, hiszen attól, hogy mindketten Bruce Wayne–nél éltünk és a gyerekei voltunk – én legalábbis papíron –, semmit sem kaptunk meg anélkül, hogy meg ne dolgoztunk volna érte. Tadleigh első együtt töltött szülinapjára megkértem Alfredet, hogy mondja meg Mr Wayne–nek, hogy vegyen a nevemben egy plüssmacskát a lánynak, amit annyira akart, mire megkaptam, hogy dolgozzak meg érte. Így történt azt, hogy egy hétig én mostam rám és a lányra, én csináltam a reggelit, összepakoltam és kitakarítottam magunk után, füvet nyírtam és gereblyéztem össze, a végén pedig az inas a kezembe nyomott annyi pénzt, amiből pontosan meg tudtam venni a nyávogó és mozgó fekete plüsscicát. – Megtiltom, hogy bármilyen formában ”kémkedj” utánam, képeket vagy videókat készíts, ez kicsit beteges lenne, mit szólnál, ha megtalálnák? – vontam fel az egyik szemöldököm és még mindig morcos voltam, de magamban jót szórakoztam, ahogy elképzeltem, hogy a szobatársa kiborít egy kupac képet rólam. Várj, ez nekem is kellemetlen lenne. Megcsóváltam a fejem, hogy hagyjuk a témát és újra ránéztem és végigmértem, hogy mivel van most dolgom. Régen eléggé fiús alkat volt, nagy pólókat, jobbára az enyémeket és farmert hordott, ami mindenét eltakarta, mely azidőben nem is volt akkora nagy dolog. Bár, most sem az, viszont eléggé meglátszottak a… Azok a dolgok, amiknek látszaniuk kell. Najó, ez rettentő szexista volt, Richard John Grayson! Csaptam magam tarkón és nem mutattam, hogy belülről égek a zavartól. De hát, nem úgy értettem, egyszerűen csak szép volt, túl nagy fordulat volt, nem láttam azt a hidat, ami A–ból B–be vezette őt mind személyiségileg, mind kinézetileg. Hiszen te léptél le. Jutott eszembe, és kicsit sajnáltam, hogy nem voltam mellette abban az időszakban, mikor sok mindenen megy keresztül az ember. Hiába volt szó csak 3–4 évről, azokban sok minden történhetett.
Hümmögtem, ahogy a súlyról és a melegítésről beszélt, kifejezéstelen arccal hallgattam végig, miközben a fejemben jót kacagtam rajta, túl aranyosan festett és túlságosan próbálkozott ahhoz, hogy komolyan tudjam venni.
– Miféle vesztemből? – vontam fel az egyik szemöldököm és kíváncsian pislogtam rá s mértem újra végig, már a nagy pulcsi nélkül – Ez a kása túl forró egy ilyen pici macskának. – hümmögtem és csak vigyorogtam, tudtam, hogy próbálkozhat bármennyire, úgyis legyűröm, de azért egérutat adok neki, viccesebb mikor az ellenfél azt hiszi, győzelmet arathat. – Jobb is, úgysem állhat jól a szoknya – direkt hecceltem, bár ez a fajta vérszívás nem az én stílusom volt, sokkal inkább egy 10 éves Dické. |
Ha kiesett az egyensúlyából, akkor mindketten a földön kötöttünk ki és gurultunk pár métert egymáson, ha viszont talpon maradt, akkor próbáltam feljebb tornázni magam, hogy a vállaira álljak és elérjem az üveget. Tisztában voltam vele, hogy falhoz vágni nem fog, mint egy rongybabát, legalábbis reménykedtem benne. - Persze, még mindig bájosnak tartalak - szűrtem a fogaim közt, miközben úgy nyúltam az üvegért, mintha minimum a Bölcsek köve lenne. |
Ahányszor sikerült egy halvány mosolyfoszlányt felfedeznem az egyébként normális esetben rideg arcon, annyiszor öntött el némi büszkeség, és szinte biztos voltam benne, hogy a szemeim kisgyerek módjára csillannak fel. Ha nagyon minimálisan is, de tisztában voltam vele, hogy némileg sikerült megtörnöm azt a nyamvadt jégfalat. Tisztában voltam vele, hogy milyen neveltetést kapott, és hogyan vált az apámhoz hasonló magányos farkassá. Mégis, valahogy nem olyan jövőt akartam neki elképzelni, mint amilyen a nagy Bruce Wayne-nek van, mert hiába szereti valaki az egyedüllétet, a magány egy teljesen más dolog. Én is szeretek egyedül lenni, de amint magányos vagyok, keresem a társaságot... vagyis, próbálom keresni, aztán valahogy sikerül bevonzanom az embereket. Azt hiszem, ezt hívják szimpatikus kisugárzásnak, ami barátkozós napjaimon egész jól jön, viszont mikor akaratom ellenére rángatnak el valahova, mert "na, tök jó lesz!", akkor előfordul, hogy legszívesebben egy kanapé alatt bújkálnék egy zacskó chipssel. Az Akadémián különösképpen fontosnak tartottam a kapcsolatok kiépítését, azért jártam egy hétig folyamatosan éjszakázni, hogy úgymond bemutatkozzam, hogy "hé, én is itt vagyok". Mégiscsak jó tudni, hogy milyen lesz a jövő szuperhős-felhozatala, na meg persze az ellenségek leszármazottjait is érdekes megismerni. Úgy hallottam, Harley és Joker egy kistündért raktak össze. Durva. Szóval igen, ez voltam én. Szociális pillangónak álcázott, amúgy teljesen antiszociális nőszemély, de az évek során hozzászoktam ahhoz, hogy csak tetszelegni járjak társaságba. Te jó ég, mennyi felesleges estélyre jártam mutatóba apám kedvéért.. Visszatérve a Bruce-Dick kapcsolatra, szinte célként tűztem ki magam elé, hogy nem hagyom, hogy olyan legyen, mint Ő. Persze, legyen büszke, bátor, erős, meg mindenféle maszlag, biztos jól áll neki a hős szerep meg a kívülre felhúzott alsónadrág is. De ha megint elkezd kerülni, úgyis meg fogom találni. Hogy nézne ki, ha tíz év múlva ott gubbasztana egy magányos kastélyban egy inassal, meg egy csomó gyerekkel a világban, akikről nem is tud, mind különböző anyáktól, akikkel egyszer találkozott? A dolgozószobában unottan ücsörgő Dick gondolatára megráztam a fejem, hátha el tudom tüntetni az agyamból a jövőképet. Elmélázásomból a felnőttfilm szó hozott vissza a való világba, mire kipirulva kaptam felé a fejem, és nagy szemeket meresztettem rá.
- Én... nem arra gondoltam - pislogtam kelletlenül, és inkább a plafont kezdtem kémlelni, mintha marha érdekes lenne a pókhálóval beszőtt sarok. Te jó ég, miket feltételezhet rólam azok alapján, amiket leműveltem? Így mondjuk nem csodáltam volna a megvető tekintetet. Csak ismer még annyira, hogy nem gondol rám valami Paris Hilton kettőként. - Mikor elkezdtem az akrobatikát, a tanárnőm lenyomta a spárgámat - folytattam a magyarázkodást, bár amint kimondtam, teljesen feleslegesnek gondoltam. Egy ideje már úgyis szabadon gondolhat rólam bármit, utóbbi súlyzós akcióm után például személy szerint életképtelennek titulálnám magam. - De ha te mindenáron ilyen szituációban óhajtasz elképzelni, ám legyen - vigyorogtam rá, mikor már elmúlt a zavar az arcomról, a pirosságnak pedig már nyoma sem volt. Láttam rajta, hogy némileg őt is zavarba hozza a téma, és ezt egy olyan érzelemmentesnek látszó fiúnál, mint ő, különösen szórakoztatónak találtam. Tulajdonképpen már a fiú megnevezésen is el kellett gondolkodnom, mert bár kor szerint férfi volt, meg persze fölém magasodott, és még ott volt a kifejlett izomzata is a ruha alatt, attól még a korábban említett kisfiús arc még mindig ugyanúgy ott volt a sötét, csillogó szemekkel együtt, amiket kislánykori emlékeimből is ugyanolyan jól fel tudtam idézni.
- Tudom, hogy imádod a szóvicceimet - bólogattam elégedetten, bár láttam rajta, hogy talán kissé elvetettem a sulykot. A szédelgős állapotomtól eltekintve nem akartam, hogy itt hagyjon egyedül a szertárban, mert ki tudja, mikor futok vele össze újra. - Naaa, mondd ki, hogy Taddy - feszítettem egy kicsit tovább a húrt, megspékelve még több szempillarebegtetéssel, és a fejemet is oldalrabiccentettem előadva az ártatlan lánykát. A gond csak az volt, hogy ismert annyira, hogy tudta, hogy se nem ártatlan, se nem cuki lányka nem vagyok. Hiába, azért próbáltam kihasználni az őzikeszemek megtévesztő készségét. Persze tökéletesen tisztában voltam vele, hogyha tovább illegetem magam, csak felbosszantom, de tényleg kíváncsi voltam, meddig mehetek el. Nem vártam tőle mélyről jövő nevetést, sem pedig azt, hogy beadja a derekát a nevemet illetően, sőt, szinte teljesen biztos voltam, hogy csak jobban megmakacsolja magát. Tulajdonképpen csak beszéltetni akartam, mert élveztem a helyzetet, hogy évek után pár percre tényleg az enyém a teljes figyelme. Most egy kis időre kisajátítom. - Majd csinálok rólad egy képet a folyosón, mikor nem figyelsz, és tükör előtt fogom gyakorolni - avattam be a tervembe az utánzást illetően, bár teljesen biztos voltam benne, hogy a géneim valahogy tiltakoznak a rideg tekintet ellen. A bennem lévő macska bizonyára kiiktatta a Wayne-géneket, már ami az arcberendezésemet illette. Emlékszem, hogy korábban mennyire el akarták titkolni anyám kilétét, de akik ismerték, azonnal ráismertek bennem, és ez némileg büszkeséggel töltött el. A macskanő dögös. Akkor is, ha az anyám. Igazi milf... oké, leálltam. Pár pillanatra elképzeltem magam még bőrruhában, és megállapítottam, hogy szereznem kell egy ostort, aztán visszarázódtam a jelenbe, a tipikus tornateremszagú szertárba, meg Dick társaságába. Vajon neki nem kényelmetlen a feszülős ruha? Ahogy meghallottam, hogy milyen súlyokat képzel el nekem, kissé sértetten felvontam az orrom, szó nélkül kitártam a szekrényt, és mikor tudatosult bennem, hogy végig a szemem előtt volt két hat kilós, morcosan csettintettem egyet a nyelvemmel. Kikaptam mindkettőt, a fiú szemeibe néztem és felvontam a szemöldökömet egy kis hatásszünettel, majd apró terpeszbe állva, hogy fürkésző tekintetével ne tudjon belekötni a tartásomba, hasamat befeszítve nyomtam fel tízszer a súlyokat, és mikor végeztem, egy kisebbet szusszanva tettem vissza őket. - Már nem vagyok kislány, Dick. Ez pedig a bemelegítő súlyom volt - biccentettem a szekrény felé, még mindig sértett arckifejezéssel, mellkas előtt összefont karokkal, de végül nem bírtam tovább, halkan felnevettem. - Ha vársz egy kicsit, téged is kinyomlak. De a biztonság kedvéért, ne várj - kezdtem hintázni a talpamon, még mindig szuszogva a hirtelen erő igénybevételétől. Mondjuk, nem ártott volna előtte bemelegíteni, de a meggondolatlanság mindig a védjegyem volt.
Ahogy megkérdezte, hogy igényt tartok-e az üvegre, aztán közölte, hogy vegyem el, úgy csillant fel a szemem, mintha minimum a szalagavatón kért volna fel keringőre. Ledobtam magamról a melegítőfelsőt és cinkos mosollyal kezdtem apró karkörzésekbe, hogy lássa, mennyire felkészülök. - Még kihátrálhatsz a vesztedből - biztosítottam, miközben a feltartott üvegre pislogtam. Egyszerűen faképnél hagyhattam volna, mert valahol a tornaterem közepén a sötétben még mindig ott voltak a cuccaim. Az egyik lábammal a biztonság kedvéért becsuktam a szekrényt, majd cápaként körözni kezdtem Dick körül, a szememet végig az üvegen tartva. Tisztában voltam vele, hogy ritka gyors reflexei vannak neki is, meg persze azzal is, hogy sokkal erősebb nálam. Maradt a figyelemelterelés és a hirtelen mozdulatok. - Még mindig farmer-párti vagyok - biztosítottam, miközben továbbra is keringtem, egyre szűkebbre fogva a kört. Valahogy egyáltalán nem tartottam praktikusnak a szoknyákat, de azt persze el kellett ismernem, hogy csinosak voltak. - Elég kellemetlen, mikor a szél felfújja a gerinceden a ruhád - ahogy kimondtam az utolsó szót mögötte, hirtelen ráugrottam a hátára, és a vállaira csimpaszkodva próbáltam felrúgni magam. Ha kiesett az egyensúlyából, akkor mindketten a f |
Érdeklődően, mégis tekintélyes testtartást felvéve halggattam végig a mondani valóját. Párszor hümmögtem és a fejemet ráztam, melyre csak akkor szoktam rá, mikor az Akadémiára kerültem. Otthon nem lehetett úgy végighallgatni bárkit is, vagy beszélni valakivel, hogy összefontad a karjaidat és grimaszoltál a mondandója közben. A nyúzott arcából megállapítottam, hogy hosszú éjszakája volt, melyet jobb szerrel nem bírt. Én nem vettem részt ezeken a tivornyákon, viszont az újak előszeretettel szegődnek oda, hogy találjanak maguknak társaságot, barátokat és megmutassák, hogy ők is ott vannak. Ugyan nem tudtam, hogy Tadleigh az utóbbi pár évben milyen személyiség lett, hogy akarja–e egyáltalán ezt a parádét vagy csak véletlen keveredett oda, de rossz szokásom volt a többség alapján dolgokat feltételezni. Azonban nem volt semmi arra utaló jel, hogy olyat is csinált volna, amibe még Ace, a kutyánk is a füléig belepirulna. Tud egyáltalán egy kutya pirulni? Mindegy is, egyébként ismerem annyira, hogy sosem változna akkorát, hogy az első adandó alkalommal odadobja magát valamelyik idiótának, és ez a tudat felettébb megnyugtatott. Sóhajtottam is egy nagyot és megráztam a fejem.
Magyarázkodása után kibukott belőlem az első gondolat, ami az eszembe jutott. – Tulajdonképpen – kezdtem ugyan úgy mint ő – ennek az edzésformának a vége mindig valami felnőttfilmes dologba csap át. – motyogtam és rosszallóan néztem rá. Én ilyenre gondolni sem merek, ő meg nem hogy fiatalabb, lány, de ráadásul a mostohatestvérem! Csak, ne tegye! Ez pedig lavinát indított el bennem, belegondoltam, hogy ilyenről beszél, méghozzá rohadtul közönyösen, mikor az is lehetne, hogy valamelyik tesitanár ráteszi a kezeit…Bruh, nem! Mérgemben éreztem, hogy vörösödik a fejem és a kezeim ökölbe szorulnak, vártam, hogy a fülem is füstölni kezdjen, mint azokban a régi mesékben. De azzal nyugtattam magam, hogy ez csak az én összeesküvés–elméleteket gyártó agyam szüleménye. Mindenesetre, ezután a kijelentés után fokozott figyelemben részesül a részemről, ha tetszik neki, ha nem. – Rendben, Tadleigh, az önállóság megengedett addig a szintig, amíg nem előre kitervelt öngyilkosságnak tűnik – forgattam meg a szemeimet, de végül a lányon állapodott meg a tekintetem, és óvatosan végigmértem. Magasabb lett, itt–ott kikerekedett és az izomzata is látható volt, a haja pedig kicsit világosabb, talán a Nap kiszívta. Melegség öntött el, ahogy záporozni kezdtek az emlékek a fejemben, és megeresztettem egy mosolyt, de hamar rendeztem a vonásaimat. Mindig hűvösen viselkedtem és nyomós ok nélkül sosem mosolyogtam, talán sokan ezért kerültek el, aminek félig–meddig örültem, de azért elfért volna még néhány barát. Legalább a buta, mögöttem összesúgó embereket elkerültem és ezért boldog is voltam. De ha már kialakítottam magamról egy nézetet, ha már megvolt a hírnevem, egy régi ismerős miatt nem fogom lerombolni, nem fogom körülugrálni és minden szünetben rajta lógni, hogy „Milyen jó már, hogy itt van a mostohatesóm!”. Ja, van több mostohatesóm is, azt leszámítva, hogy velük nem éltem együtt. – Ha, ha, rettentő vicces vagy a kis bugyuta szóvicceiddel együtt. – morrantam fel, talán túlságosan is dühösen, viszont eszem ágában sem volt visszaszívni, helyette meghúztam magam, hiszen mégis csak a..húgom, vagy mim. Mással szemben nem lett volna lelkiismeretfurdalásom, de ebben a szituációban, vele beszélgetve a vállamon ülő kis angyalka felpofozott, hogy miért vagyok ilyen bunkó, holott smemi okom rá. Az újabb becézést egy szúrós pillantással díjaztam és tovább is csak keményen néztem, hasonlóan Mr Wayne mindennapi arcához. Rettenetesen sokat tanultam tőle, és nem csak pozitív dolgokat, mint a kémkedés és az önvédelem. Mintha teljesen átmostak volna az évek alatt, úgy tűntettem el az érzelmeimet, hisz’ nem jutottam volna előrébb, hogy a szerelem miatt ne jelenjek meg, vagy ha meghalt valaki, belefulladjak a sírásba. Magam köré építettem egy vastag, áttörhetetlen kőfalat reménykedve, hogy senkinek nincsen valami használható fegyvere ellenem. Pedig sokszor próbálkoztak, jöttek a szüleimmel és a további magánéleti dolgaimmal, de valahogy mindig leperegtek ezek rólam, nem hagytak, hogy belém szívódjanak. Ezt megunták és már nem piszkálnak, főleg hogy egy félreértés után, mintha félnének tőlem. Sokan még mindig azt hiszik, hogy megütöttem azt a srácot, de szó sem volt róla, a tanári kar is látta/tudta az igazságot, viszont a diákok túl sok részletet adnak a történetekhez, vagy éppen elvesznek belőle, így mindenkitől mást hallottam az üggyel kapcsolatban.
– Nem nézek sehogy, ez az alapértelmezett beállítás az arcomon – mutattam a fejemre az ujjammal –, ismerhetnéd már. – utaltam Bruce kemény és sokszor tényleg lesajnálónak tűnő mimikájára. – Add fel, nem megy ez az utánzás – adtam be a derekam, és egy féloldas mosollyal jutalmaztam, lássa, hogy nem haragszom amiért itt van. – És nem tudtál volna segítséget kérni valakitől? – húztam fel az egyik szemöldököm – Vagy más opciót választani – húztam fel a másikat is – Ha fogsz két három kilósat, így mindkét kezedre tudsz párhuzamosan edzeni, ez egyenes arányos azzal, hogy egy darab hatkilóssal próbálkozol. – nyaltam meg az alsó ajkam, ahogy már megint túlságosan belemerültem a testedzés világába. Már az előbb láttam hogy furcsán viselkedik, de most az arca is fájdalmas mimikát mutatott, de gondoltam, hogy csak beütötte magát a keresés közben. Így jár a szarka, aki túl sokat akar, hirtelen, egyedül.
Ahogy a kezembe vettem az üveget, gondoltam rá, hogy megiszom előle, de akkora szemét nem vagyok, pedig jót szórakoztam volna, ahogy puffogva elvonul, mint ahogy azt régen tette. Közben eszembe jutott a tökéletes terv, és gyorsan körbefuttattam a tekintetem, majd visszanéztem rá. Nem, először még csak próbára kell tenni, hogy mennyire kell neki az az üveg. Lassan felemeltem a karom, és az üveg alját fogtam, hogy még messzebb legyen. – Kell? Akkor mutasd meg mit tudsz, és vedd el! – vigyorodtam el játékosan, de azt mondtam magamnak, hogy kíváncsi vagyok hogy mit tanult, ha tanult egyáltalán. Valljuk be, az, hogy jó újra együtt hülyülni, nyálas magyarázatnak tűnik. – Majd lopok ránctalanítót a szobádból, ki tudja mennyi kenceficére szoktál rá, ahogy lecserélted a kantáros farmered cuki ruhácskákra. – igaz, egyszer láttam ruhában, olyan igazi lányos, csinos ruhában, de az is rettenetesen fura volt. Meg kell hagyni, jól állt neki és szép volt, de akkor is szokatlan. Nem olyan lánynak tűnt abban a pillanatban, aki a szőlődomb sáros udvarában fetreng nevetve, inkább olyannak, mint aki fehér lepedők közé zuhan és egy barátnőjével kacarászik. Barátnő. Voltak barátnői? Vagy barátai? Kapcsolata? Kicsit zavart, ahogy rájöttem mennyi mindenből maradtam ki, hiszen amíg nekem nem volt különösebben színes életem – leszámítva a Robin–Éjszárny dolgokat –, addig a legtöbb csínyéről és kihágásáról tudomást szereztem. Egyedül követte el azokat, vagy valakikkel együtt? Rávették, vagy maga akarta? Hümmögtem egyet és a szemöldökömet ráncoltam, de a mosolygást nem hagytam veszni, inkább olyan, ”tényleg? Ez komoly?” arccal néztem rá. – Kisfiús báj? Volt valaha olyanom? |
Nem tudom, mi volt a kínosabb. A szekrényben szenvedni, és közben hallgatni a zenét, vagy a síri csendben tökéletesen kiszolgáltatott testhelyzetben várni, hogy valami ismeretlen megmentsen, akiről hang alapján csak annyit tudtam beazonosítani, hogy férfi. Simán lehetett volna egy pedofil szertáros is. Vajon más gyökér is került már ilyen helyzetbe, vagy csak én vagyok ilyen tehetséges? Morogtam valamit kissé sértetten az orrom alatt, mikor éreztem, hogy siettetve megrúgja a lábam. Valahogy így érezhette magát Fiona, mikor csók helyett csak egy vad vállrázást kapott a megmentőjétől. Engem egyszerűen csak megrúgtak. Ahogy kiszabadultam, elégedetten mosolyogtam a súlyokra, mintha én győztem volna le őket. Végülis, én voltam az, aki nem hagyta, hogy össze legyen nyomva, Dick csak segítőkezet nyújtott.
- Tulajdonképpen - kezdtem bele a különleges "nyújtásom" tudományos magyarázatába - vannak olyan nyújtási módszerek, amelyeknél az edző ránehezedik a tanítványára - pár másodpercre sunyin a szemeibe néztem, aztán elkaptam róla a tekintetemet - Én most próbáltam önálló lenni, Dick - tártam szét a karjaimat, és direkt, hozzá hasonlóan megnyomtam a választott keresztnevet.
Rosszul esett, hogy még így, távol az otthonomtól is találtam valakit, aki olyan ridegen bánt velem, mintha semmi közünk se lenne egymáshoz. Vagy mintha letéptem volna a játékmackója fejét. Megtörtént eset volt, de azt már nem tartottam valószínűnek, hogy amiatt haragudott volna rám. Tulajdonképpen én voltam jogosan mérges rá. Egyetlen titok miatt elvesztettem egy barátot, egy testvért, egy cinkostársat, meg valami mást is, amire furcsa volt visszagondolnom. A hangsúly mindenesetre azon volt, hogy egyetlen egy személy egyszerre rengeteg szerepet töltött be az életemben, és mégis egyik napról a másikra nem érdekeltem. Persze, azt teljesen megértettem, hogy miért választotta a hős szerepet, hiszen kiskorunktól kezdve a hősöm volt, folyamatosan a grabancomnál fogva rántott vissza minden veszélyes helyzetből. A fenébe is, jó, hogy most nem a lábaimnál fogva rántott ki a szekrényből. Van, ami évek múlva se változik. Csak azt nem értettem, hogy miért nem mondott nekem soha semmit, hogy miért volt neki egyszerűbb elvonulni a szobájába, és egyre kevesebbet hozzám szólnia, ha összefutottunk mondjuk a kertben. Nem tűnt igazságosnak, hogy a közös évek után csak egy hideg biccentést érdemeltem a folyosón.
- Ameddig én Tadleigh vagyok, addig te Dick maradsz - vontam fel a szemöldököm, és próbáltam nem kimutatni, hogy milyen poénosnak tartom magam az elfuserált szójátékom miatt. Mert érted...Dick. Ha őt nem érdekelte, hogy egyenesen sért a távolságtartás, akkor had válasszak neki én is olyan nevet, amilyet szeretnék. Így igazságos. - Dickie - tettem még hozzá gyerekhangon tesztelve a türelmét, és félrebillentett fejjel pilláztam fel rá. Persze tartottam attól, hogy fogja magát és itt hagy, pláne azután, hogy rámtört a szédelgés. Aha, nem ettem, és meleg is van itt. Ügyes vagy, Tads. Kelletlenül elmosolyodtam, és lazának tettetve magam feldobtam a karomat az egyik szekrényre, hogy megtámaszkodjak. Már átgondoltam magamban a haditervet, ami annyiból állt, hogy miután elváltak útjaink, megrohamozom a menza mögötti konyhát, ahol ilyenkor már úgysincs senki.
- Lesajnálóan néztél - sóhajtottam drámaian - valahogy így - és próbáltam utánozni a tekintetét, miközben kihúztam magam. Csak hát nehéz volt lenézni egy olyan emberre, aki magasabb volt nálam. Egy darabig összeszűkített szemekkel, enyhén döntött állal néztem rá, aztán nem bírtam tovább az imitálást, és miután kilazítottam az arcizmaimat, halvány mosoly szökött az arcomra. Valahol még is örültem, hogy előttem állt, és évek óta először több szót váltott velem egy mondatnál. - Mint látod, nekem ez a hat kilós súlyzó kellett, ugyanis ma vállra akartam edzeni - emeltem meg az említett kelléket - viszont ezt nem találtam sem előrébb, sem pedig fentebb, így maradt a kaszkadőrmutatvány, és bemásztam. De hé, nem lett semmi bajom! - vigyorogtam büszkén, de akkor megfájdult a fejem, a vigyorom meg grimaszba fordult. Megadóan meredtem a súlyzóra, és megállapítottam, hogy ma bizony edzés helyett aspirin lesz.
Ahogy elkezdte lengetni előttem az üveget, felkaptam a fejem, és már nyúltam is utána. - Leköteleznél - bólogattam, miután megkérdezte, hogy igényt tartok-e rá. Nem számítottam semmiféle cselre, ő már nem az az ember volt, akit régen ismertem. Nem, nyilván azért kérdeztem, mert marhára érdekel az ízlésed vizesüvegek terén.
- Amúgy, ha ennyit ráncolod a szemöldököd, ráncos leszel- köhintettem egyet, és kissé türelmetlenül felé nyújtottam a kezem, majd megráztam a tenyerem, jelezve, hogy oda kérném az üveget. - és odaveszik a kisfiús bájod. |
Biztos ez szól a Pokolban is kínzásképp, szóval addigra meggyónom a sok verekedést és lövöldözést, mert nem akarok oda kerülni. Már kintről hallatszódott ez az ócska spanyol szám, amit kívülről fújtam, ahhoz képest hogy csak akkor hallottam, mikor ezeket a bugyuta bulikat tartották. Viszont sok volt ilyenből, ráadásul miután eléggé leitták magukat és bent felejtették a replay gombot, nem nagyon foglalkoztak vele. Ilyenkor vagy elkezdtem tanulni, vagy lementem kocogni a suli körül, míg véget nem ért a ramazuri, vagy a fülesemet bedugva és a párnámat a fejemre szorítva szunyókáltam el. Így morogva nyomtam meg a nagy, zölden és kéken világító gombot, és elmormogtam magamban egy Miatyánkot, hogy végre vége. De újból szitkozódhattam, ahogy megláttam egy feneket és két hosszú lábat sportnadrágba bugyolálva. Ha valami alfa szívtipró lettem volna, élveztem is volna a lány efféle kiszolgáltatottságát, de elfoglalt az, hogy inkább az agyvizemet forraljam. Minek jön ide, ha azt se tudja mihez nyúljon? És egyáltalán miért kell a legaljáról szednie? Nem állhattam sokáig, mert a polcon lévő súlyzók és súlygolyók a szabadulás hatására gurulni kezdtek. Ahogy alácsúsztattam a kezem, a lábammal kicsit meglöktem a lányét, hogy azért siethetne, és kicsit megnyugodva nyomtam vissza mindent, ahogy a szőkeség kibotorkált és feltápászkodott. – Igen, persze, ötven kilóval a hátadon remek dolog nyújtani – mormogtam halkan, majd lassan visszazártam a szekrényt, megfordultam, visszatúrtam a szemembe lógó hajtincseket és a karjaimat összefonva dőltem az egyik vállammal a szekrénynek, a lányra meredve. – Neked Richard – biccentettem kimérten, és félig–meddig az államat is felemelve tartottam – Attól függetlenül, hogy nem a kúriában vagyunk, a kettőnk közötti dolgok érvényesek – vettem fel azt a hangot, amellyel a Wayne–házban – ház, pfff, kastély – és Bruce jelenlétében beszéltem –, Tadleigh. – nyomtam meg a végén a nevét. Hogy bosszantásból, vagy megszokásból, nem tudom, de furcsa lett volna őt becézni. Hiába olyan volt nekem, mint egy rendes, vérszerinti testvér, az évek során – és Mr Wayne miatt – úgy kezeltem, mint egy… munkatársat? Talán ez a megfelelő szó erre. Munkatársak voltunk, sőt még azok se, mert az Ő apja volt a munkatársam. Mindegy is, ez nem lényeges, az pedig annál inkább, hogy nem mindig volt így. Kiskorunkban, mikor odakerültem, egész jól megvoltunk. Átmentünk a szokásos, kínos kezdeti fázison, aztán együtt játszottunk a homokozóba, sokat veszekedtünk, mikor elejtette a kedvenc játékautóm én pedig cserébe leszedtem a kedvenc Barbie–ja fejét. Vagy mikor idősebbek lettünk, és a védelmező, atyáskodó bátyj énem előjött. Emlékszem, egyszer felmászott a fára, aztán én is mellé, hogy lesegítsem és már majdnem ugrottunk volna, mikor megjelent Alfred, és szépen kiosztott bennünket. Sok borsot törtünk egymás orra alá az évek alatt, ő kereste a veszélyt, én meg mentem utána, kirángatni a csávából. Mindezért köszönet a szülői géneknek. Ahogy idősödtem, ahogy Robin (majd később Éjszárny) ”belépett” nem csak az én, de mindenki életébe, úgy távolodtunk el. Az elején még sokat segítettem neki, de ő mindig ugyanazokat követte el, én pedig belefáradtam, komolyabb feladatot akartam, mint pár kamasz csínye. Ettől függetlenül viszont rettentő nehéz volt elengedni, kevesebbet törődni vele, hiszen vele nőttem fel, a testvérem volt és… Azért az ember az első szerelmét sem felejti el, hiába volt rettentő furcsa a helyzetünk. De kinőttem belőle, komolyabb lettem és így visszatekintve, nem csinálnám máshogy. Lehet szívtelennek tűnök, de így volt jobb. Nem vittünk túlzásba semmit, még időben elszeparáltak minket. Mi lenne most velem, ha a Robin jelmez és a munka helyett virágokat és randikat választok? – Nem nézek sehogy – vontam fel a szemöldököm, a szemeim kikerekednek, ezekkel párhuzamosan pedig megráztama fejem – Viszont azt nem értem, hogy miért pont a legalsó és legtávolabbi pontból kellett neked súlyzót szerezned – ráncoltam hirtelen a szemöldököm, kérdőn beharaptam az ajkam és még mindig összefonva a karjaimat, szétnyimottam a tenyeremet, amolyan ”Miért?” stílusban. – És miért a szertár egyik szekrényében kell foglalkoznod az iskola megismerésébel? – hümmögtem meglepetten és kezdtem egyre jobban összezavarodni. Túlságosan reális és egyenes világban éltem, hogy megértsem az effajta kívánságokat. Más lányok a srácok hálószobáját kutatják, nem a súlyzót tároló szekrényt. Jutott eszembe a gondolat, aminek belegondolva örültem is. Most, hogy itt van, újra lehetek Bruce Wayne 2.0, és figyelhetek arra, hogy mit csinál, hiszen valamilyen szinten Tadleigh az én felelősségem, és tartozok ennyivel Brucenak, hogy fokozottan figyelek a lányára, amíg mindketten itt tartózkodunk. – Igen, az enyém – ráncoltam a homlokom, majd hirtelen eltoltam magam a szekrénytől, kibogoztam a karjaim, felkaptam és megráztam a zöld kupakos palackot. – Kérsz? – vontam fel az egyik szemöldököm és nem nyújtottam még oda az üveget, csak lengettem magam mellett. Először nem is akartam semmit, csak simán odaadni neki, hogy had igyon, de beugrott valami. Viszont ahhoz tartani kellett a pókerarcot, nem árulhattam el magam: Talán próbára teszem… |
Vajon haltak már meg koponya, vagy gerinctöréssel a szertárban? Ilyen, és ehhez hasonló pozitív gondolataim támadtak, amikor megéreztem, hogy zsibbadni kezd a karom, amivel tartottam magam. A másik kezemmel a biztonság kedvéért makacsul markoltam a súlyt, amit eredetileg ki akartam rángatni magamnak. Ha már rámesik valami, remélem azt is éri valami minimális sérülés. Leginkább az töltene el elégedettséggel, ha kettétörne. Mármint, nem a gerincem.
A zsibbadás lassan bizsergéssé csökkent, miután elfogadtam a sorsomat, meg hozzászoktam ahhoz, hogy mindazösszes kilóm szerencsétlen végtagomra nehezedik. Sőt, igazából pozitív oldala is volt a helyzetemnek, mert miután tucatszor végighallgattam a világ által jelenleg legjobban utált dalt, biztos voltam benne, hogy valamennyit tanultam spanyolul is. Ugye spanyol ez a szám? Korábban úgy is gondolkodtam rajta, hogy valami új nyelvet kéne tanulnom, és a semmiből hirtelen megadatott ez a csodálatos lehetőség. Mikor úgy éreztem, hogy kezd elmenni a józan eszem, próbáltam valami ellentétes dallamot dúdolni, és kétségbeesetten rúgtam még egyet a hangszóró gombja felé. Már az se érdekel, ha nem talál meg senki, csak ne kelljen mégegyszer végighallgatnom. Ott és akkor valahogy meg tudtam érteni, hogy a Youtube-on miért nincs folyamatos újrajátszási lehetőség. Mindenesetre, a gombot csak arrébbrúgtam magamtól, a zene nem állt le, sőt, megesküdtem volna rá, hogy hangosabb is lett. Nem voltam az a könnyen kétségbeeső fajta, de lassan síráshatáron jártam, így mikor lépteket hallottam, szinte éreztem, ahogy legördül a szívemről valami hatalmas szikla. Mint mikor az ember általánosban nem készül felelésre, aztán közli a tanár, hogy nincs kedve számonkérni senkit. Na, ahhoz hasonló volt, csak valahogy a koponyám épségének ígérete boldogabbá tett szinte mindennél. Már csak azért kellett egy imát elmormolnom magamban, hogy ne valami rohadék találjon meg, aki otthagy. Vagy lefotózza a seggem. Vagy a kettő kombinációja.
Kissé türelmetlenül, a súlyzót markoló ujjaimmal dobolni kezdtem, igen, nagynehezen leküzdöttem a makacsságom, pusztán azért, hogy magamnak kimutathassam a türelmetlenségem. Mert a felém sétáló személy valószínűleg úgysem hallott semmit a bömbölő zenétől.
A villanykapcsoló kattant, a szemem sarkából pedig megpillantottam a felvillanó fényt. Jobbnak láttam, ha nem mondok semmit pár percig, inkább hagytam a megtalálómnak, hogy feltérképezze magában a helyzetet. Ahogy a zene abbamaradt, máris megmentve éreztem magamat egészen addig, amíg nem hallottam meg a mögöttem álló hangját. Szörnyen ismerős volt, de nem tudtam hirtelen hova tenni. Lehet az ő szájába öntöttem le fél liter vodkát az elmúlt héten. Egészen biztos.
- Áh, nem kell, köszi, én így nyújtok - nyögtem vissza a kérdésére amolyan "na, ne szórakozzunk már" hangsúllyal. Persze amint visszavágtam elgondolkodtam azon, mi van, ha itthagy, de akkor befejezte a pakolászást, majd beállt mögém, és éreztem, ahogy becsúsztatja a kezeit a fejem fölé. Nem túl méltóságteljesen, de sikeresen kitolattam a szekrényből, büszkén markolva azt a kis rohadt kézisúlyzót, ami miatt ebbe a helyzetbe keveredtem.
- Mondtam már, hogy Leigh, vagy Tads - nyöszörögtem kúszás közben, mert valahogy nem bírtam elviselni a teljes nevem hangzását. Az apai szigort juttatta eszembe. Meg persze azt, hogy hiába voltam kiváltságosnak titulálva, amiért az apámnál nőttem fel, attól az még rohadtul nem jelentette azt, hogy vele voltam. Ahogy biztonságban éreztem magam, kisöpörtem a szememből az idő közben kibomlott hajzuhatagomat, és egy hatalmas vigyorral fordultam meg a tengelyem körül, hogy megpillantsam a vodkás ismerőst. Már készültem, hogy győzelmesen meglengessem neki a súlyzót, jelezve, hogy megcsináltuk, vagyis inkább ő csinálta meg, de egy teljesen más arc nézett vissza rám. Na, vele egész biztosan nem ittam.
Kelletlenül bámultam a sötét szemekbe, és tettem egy lépést hátra, de csak nekifaroltam a szekrénynek. Persze, hogy úgy futunk össze, hogy megszégyenítem magam. Ennél kellemetlenebb szituációt nem is tudtam volna elképzelni, a csodagyerek előtt pancserkodok.
- Dick - vontam fel a szemöldökömet, és próbáltam úgy tenni, mintha az előbbi szituációt csak beképzelte volna, de mivel síri csendben tanulmányoztuk a másikat, ezért kezdett még kínosabb lenni minden. - Ó, ne nézz már így rám! - lóbáltam meg az orra előtt a súlyzót, mikor már kezdtem magamnak beképzelni a megvetést a tekintetében. Ki tudja, lehet, hogy tényleg lenézett. - Még nem sikerült kiismernem az Akadémiát - tettem hozzá enyhén fújtatva, mert a szekrényben töltött idő és az ott lévő meleg levegő visszahozta az enyhe másnapomat. Kissé szédelegve pislogtam a fiú mögé, és mikor megláttam a mögötte lévő cuccait, a vizesüveg irányába mutattam. - Az ott a tiéd? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést. Az se érdekelt, ha beleköpött. Meghalok. Megint. |
A hosszú nap után örömködve haraptam bele a zöldségekkel dúsított csirkehúsos szendvicsembe. A táskám egyik válla lógott csak rajtam, lépteimet sietősre vettem, azonban a vitamindús kaja minden falaltát kiélveztem. Nem is tudom, hogy mit ehettem addig, mivel rettentő sok teendő hárult rám akkor. Nem vagyok egy Neil, nekem nincsenek DÖK–ös feladataim, viszont az évek múlásával egyre több felelősség hárul rám és nem csak iskola szinten. Ugyan Mr Wayne vállalta a taníttatásom finanszírozását, így lassan húsz évesen szeretnék a munkára koncentrálni, ha nyaranta kiszabadulok. Papírok, fotók, hivatalos iratok tömkelege zuhant rám, ahogy hirtelen döntöttem az életemmel kapcsolatban. Addig csak az érdekelt, hogy mindig fejlesszem magam, de lassan rájöttem, hogy a nagybetűs élet lassacskán felemészt, főleg ha pikk–pakk kikerülök innen. Amihez el is kell végezni az Akadémiát, amire ugyancsak sok időt fordítottam, főleg a fizikai részére a dolognak. Na nem mintha bután érkeztem volna, sőt. Amíg a Wayne kúriában éltem és tanultam, annyi tudást felhalmoztam, ami elég lett volna elvégezni az akadémia lexikális részét, de úgy szól a mondás, hogy a legjobb mester élete végéig műveli magát, így a száraz órai anyag helyett a különlegesebb, kevés figyelmet kapó dolgokat kutattam. Na jó, nem vagyok egy atomfizikus, de a könyvtárba és annak poros részére szívesen jártam.
Így volt ez akkor is, mikor sietős léptekkel hagytam el a könyvtár végét, vettem egy szendvicset és szaladtam a szobámba. Hármasával vettem a lépcsőfokokat, közben figyelve arra, hogy hirtelen félre ne nyeljek. Ahogy berontottam a szobába, ledobtam a táskám a sarokba, és a számban az uzsonnámmal dobáltam le magamról a megszokott kockásinget és a pólómat. Ráncolt szemöldökkel ültem le az ágy sarkára és pusztítottam a szendvicsem utolsó falatjait, majd sietősen kifűztem a cipőfűzőt. Persze, pont akkor kell neked ilyet felvenned, mikor sietsz. Nagyot nyeltem az utolsó falatnál, majd a kilazított cipőmet lerúgtam és azzal egyetemben toltam le a farmert. Beálltam a kis szekrény elé és kivettem egy fekete trikót és egy ugyanolyan színű sporttérdnadrágot. Előszedtem a kicsit már megnyúzott cipőmet, gyorsan bekötöttem, szokásosan körbeugráltam a szobát ahogy összébb dobáltam a dolgokat, majd kiszedtem a táskámból a félig üres vizespalackot és a szobát elhagyva kocogni kezdtem, fokozatosan gyorsítva. Nem szenvedtem a lépcsőkkel, leugráltam a korlátokon és a fokokon, ami egy középszintű parkour–nek felelhetett meg, vagy hogy hívják a normális fiatalok azt az ugrabugrálást amikből versenyeket rendeznek. Újra elfutottam a bűfé és a többi életet sugárzó helyszín előtt, majd megláttam, hogy a mászófalon még ott van két testheveder. Felcsillantak a szemeim, újra gyorsítottam és kicsit inogva álltam meg, ahogy lefékeztem. Magamra kötöttem minden felköthető szerelést, és megkezdődött a szokásos stresszlevezetési módszerem. Felszaladtam, aztán lerugaszkodtam. Fel és újra le. Addig csináltam, amíg meg nem döntöttem saját magam rekordját. Észrevéve, hogy kissé sötétedik, belegondoltam, hogy úgyse fog már ide senki kijönni, így fütyörészve leszereltem a hevedereket és mindent a helyére raktam, ami a kinti részt illeti. Megtöröltem a homlokom, hogy az izzadság maradéktalanul eltűnjön, majd a vállamra csaptam a cuccokat, amiket épp a benti szertárba szállítottam. Belépve az ajtón fütyörészni kezdtem, majd ráncolt szemöldökkel konstáltam, hogy valaki bent van, hisz’ nyitva a terem ajtaja és ég bent a lámpa. Beljebb nyiottam és oldalra döntöttem a fejem. Nagy léptekkel indultam a szertár felé. Szórakoztató lett volna a látvány, ha nem én lettem volna magam. Nem tudtam, hogy a fejem fogjam, dühös legyek, vagy hagyjam faképnél a bénasága miatt, de fene egye a jó szívem. Felkapcsoltam a lámpát, leraktam a földre a hevedert és leállítottam azt az idióta zenét. Kis kihívásként odaálltam mögé és csak karba tettem a kezeimet, majd érzelemmentes hangon szólaltam meg.
– Kell egy kis segítség? – vontam fel a szemöldököm és még ott álltam, hagytam hogy szenvedjen egy picit, hátha segít magán. Addig elpakoltam a testhevedert a helyére, szépen visszazártam, majd újra odaálltam és nagyot sóhajtva kisebb terpeszbe álltam, stabil helyzetben tartva a súlypontomat és a két kezemmel a súlyok alá nyúltam, ami mozgás hatására agyonütötte volna a lányt. Csak tartottam a pár kilót, ami így nem volt nagy akadály, a fejemmel alattuk viszont nem hiszem, hogy ezt mondtam volna.
– Tadleigh? – morrantam fel, ahogy felismertem a szőke buksit és mégjobban ráncoltam a szemöldökét, mégjobban haragudtam, hogy pont ő esett ilyen bajba. Furcsa volt újra kimondani a nevét, bár hallottam, hogy itt tartózkodik az akadémia területén, viszont reménykedtem, hogy valami másik Leigh nevű lány érkezett és csak én vagyok paranoiás. Bár, rajtam és az apján kívül mindenki becézte, és hát az ő neve sem volt a legelterjedtebb, de hát, ez van. No nem mintha kicsit nem örültem volna neki, hisz’ jó régi ismerősöket látni, azonban a kezdetektől furcsa volt a kettőnk kapcsolata, ami most folytatódni láttat. |
Fogalmam sem volt arról, mikor keltem, ahogy arról sem, hány óra lehetett, mikor nagynehezen kikecmeregtem a szobámból egy kezeslábasban, meg az épp' kezem ügyébe kerülő mamuszomban. Abban viszont teljes mértékben biztos voltam, hogy érdekes látványt nyújtottam, amíg elcsoszogtam a menzáig össze-vissza kócolt hajjal, és nem csodálkoztam, mikor a konyhásnő értetlenül pislogva nyújtotta át a csirkemell-saláta kombómat az elviteles dobozban. Az a rohadt csirkemell-saláta. Arra kárhoztattam, hogy örök életemben azt egyem, legalábbis mióta rájöttem, hogy nem tanácsos úgy edzeni menni, hogy előtte megeszem egy kakaóscsiga közepét, mert lehet, hogy a tápanyaghiánytól felborulok. Áucs.
Szóval, ugyanolyan divatdiktátorként estem vissza a szobámba, amilyenként elhagytam, csak most sültcsirke szagot is árasztottam magamból. Fincsi. Még éreztem a számban a tegnap esti buli kókuszgolyóit, amik tocsogtak a rumban, és enyhe hányingerem támadt már a gondolattól is, hogy mennyit letoltam. Egy hete kerültem az Akadémiára, mégis sikerült szinte teljesen elhagynom magam, tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogy melyik estémet töltöttem azóta józanul. Meg azt sem tudtam, hogy a menő arcok hogy csempésztek ennyi alkoholt a szigetre.
Mindenesetre elhatároztam, hogy ideje összeraknom magam, így amíg biztonságba helyeztem az ebéd/vacsorámat Cica elől (akiről fogalmam sincs meddig tartózkodhat még a koliszobában, nem kérdeztem mennyire állatszeretők, csak sunyiban csempésztem), addig összekészítettem a fürdőcuccomat meg az edzőruhámat is. Kapucnimat a fejembe húzva csoszogtam a fürdő felé, kihasználva, hogy ilyen időben (kiderítettem, ilyen este hét körül volt) még senki sem foglalja a zuhanyzókat. Nem is értettem, hogy egy olyan Akadémia, ahová nagy részben pénzes hősök gyerekei járnak, miért nem engedhet magának szobánként valami miniatűr fürdőszobát. A Vasember gyerekei nem panaszkodnak otthon, vagy mi?
Megszabadulva az enyhe másnaptól léptem ki végül a hidegzuhany alól, leggingsben, sportmelltartóban, meg egy tipikus "csak a stílusért" melegítőfelsőben, amit úgy is le fogok dobni magamról amint elkezdek izzadni. A szobámban edzőcipőre váltottam, majd a kajásdobozommal és a vizesüvegemmel indultam el meghódítani a tornatermet. Ilyenkor tök üres szokott lenni, mert nincs még egy olyan beteg ember, hogy este essen neki az edzésnek. Még utoljára visszanéztem az ágyamra, amin hatalmas kupi volt, a kupi közepén pedig a macska feküdt. Magamban elmormoltam egy köszönömöt, amiért végtelenül türelmes szobatársat kaptam, majd célirányosan megindultam, hogy kivégezhessem magam.
Belépve a tornaterembe, rá kellett jönnöm, hogy igazam volt a többiekkel kapcsolatban. Valószínűleg a "barátaim", akik inkább a vezetéknevem barátai épp az esti bulira készülődtek. Kíváncsi voltam, hogy ezek a barátok miket hordhatnak össze a hátam mögött. Elkényeztetett kislány, aki képes becsípni pár kókuszgolyótól. Kihasználva, hogy nincs senki a sötét teremben, egyszerűen ledobtam a cuccaimat középre, és megindultam a szertár felé, hogy kivegyem a dolgokat, amikre szükségem volt. Miután kinyitottam a súlyzós szekrényt, derékig bemásztam, hogy jól lássam, mi hány kiló, mert felkapcsolni a lámpát túl egyszerű lett volna. Legalább annyi hasznom lenne abból, hogy a Macskanő az anyám, hogy látnék a sötétben. De nem, az nem megy, és az ékszereket is vissza kell küldenem amiket tőle kapok a kétes eredetük miatt. Bwah.
- Ez így nem lesz jó - állapítottam meg hangosan, mikor rájöttem, hogy nem tudok kiseggelni a szekrényből, mert úgy biztosan rámesik vagy tíz kiló. Szinte láttam magam előtt, ahogy az apám a fejét fogja, és megállapítja magában, hogy miért volt régen jobb választás Dick. Jut eszembe, Dick. Azóta nem láttam, hogy lelépett az Akadémiára, amikor még abban a tudatban éltem, hogy egy teljesen normális egyetemre megy. Ahogy megérkeztem, valahogy igyekeztem elkerülni, valahogy nem bírtam feldolgozni, hogy évekig titkolózott előttem, mert hiába láttam keveset a folyamatos tanulásom miatt, mégis vele éltem. Többnyire. Reggelinél meg ebédnél vele voltam, aztán vacsoránál is folyton kerestem tinikoromban, de azt mondták, dolga van. Ja, olyan Robinos. Mindenesetre most félig örültem volna, ha kirángat a béna helyzetemből. Ha nem lett volna olyan megalázó a szituáció. Végül arra a következtetésre jutottam magamban, hogy inkább megrohadok a súlyzós szekrényben, mint hogy bárki így lásson. Azért a biztonság kedvéért az egyik lábammal megrúgtam a zenéért felelős hangszóró gombját, ha esetleg valaki hallja, lessen már be a szertárba.
- Neeeeeh - nyögtem fel, mikor meghallottam a teljes sötétségben felcsendülni a Despacitot, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy ezt vajon a tegnapi kókuszgolyókért kapom-e. Ha nem velem történt volna, biztos azt hiszem rejtett kamerás átverés. |
Dick Grayson & Tadleigh Wayne |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
