|
Témaindító hozzászólás
|
2017.10.06. 21:25 - |
Arianne Shepherd, Patricia Steele és Neil Devine |
[30-11] [10-1]
 Teljesen belemerültem Neil rajzolásába, bár azt mondta nem volt mestermű, engem le tudott nyűgőzni ez az apró mestermű is. Valahogy nem tudtam elképzelni így a sulit vagyis a termeket, sűrű bogarászás kellett volna ahhoz, hogy kiigazodjak a kis ábrán, még akkor is, ha itt készült szemem láttára. Nem hogy még én csináljak egyet. A tornaterem tökéletesen megvolt első ránézésre, elvégre az jóval nagyobb, mint a többi terem. Jaj ha belegondolok izomlázam támad a sok erősítéstől amit ott csinálunk. Én megértem, hogy sok embernek miért kell, elvégre hősködni akarnak, és ahhoz kell a jó erőnlét, de számomra felesleges volt. Bármennyire is menőnek találom Supermant, nem látom magam előtt a jővőbe, hogy én olyan vicces jelmezbe és köpenybe flangálnék. Milyen vicces lenne már. Na meg a szárnyamtól el se férne sehogy, hiába nem szilárd, tök fura lenne. Én másféle szuperhősnek képzelem magam. Próbálom közelebb hozni az emberekhez a mi életünket. Sokan azt hiszik, hogy a szuperhősök valami különleges burokban élnek, mintha a mi életünk teljesen más lenne, pedig szerintem ez egyáltalán nem igaz. Én is ugyanúgy suliba járok, barátaim vannak. Szeretném mindenkivel megértetni ezt. Ezért is vagyok aktív ennyire a közösségi médiában, hogy aki követ az lássa, hogyan is zajlik ez. Mindenféle dolgot képes vagyok kiposztolni bármelyik felületetre. A forrócsokizást is kirakhattam volna, a fenébe. Na mindegy.... Majd a legközelebbi találkám alkalmával, elhiresztelem a világnak milyen szuper barátaim vannak.
Felpillantottam Patre és Neilre. Az utóbbi épp az előbbinek magyarázta szorgosan mi hol van, és kivételesen nem szóltam bele a dolgokba, csak ha felémnéztek vidáman rájuk mosolygtam. Még mindig maradt hátra forró csokimból, ezért azt kortyolgattam. Sosem voltam a gyorsan evő vagy ivó típus, ha étterembe mentünk családommal, vagy akár egy üzleti vacsorára kisértük el aput, akkor is sokszor rám kellett várni. Próbáltam ezen változtatni, de hát na nem vagyok az aki két perc alatt befalja az ételt, és mint a rajzfilmekbe az a vicces figura egyből eltűnteti. Úristen hogyis hívják őt. Ah még a kinézete is meg van előttem. Jaj de szerettem régen azt a mesét. Taláááán, ha rákeresek a telefonomon a kinézetére kiadja. De irtózatos bunkóság lenne társaságban ezt megtenni.
Rájuk pillantottam, de úgy látszott jelenleg épp nem foglalkoztak velem, ami el is keseríthetett volna, de kivételesen pont kapóra jött. Elővettem a telefonom, és akkor vettem észre valami szörnyűt. Nem, nem tört össze, nem, nem szűnt meg csodálatos rózsaszín mivolta, egyszerűen csak a képernyője mutatott olyan dolgot, ami miatt összeszorult szívem, és ideges lettem. 2 nem fogadott hívás Henry. Teljesen kiment a fejemből, hogy megbészeltük édes drága öcsémmel, hogy egész délután videochatelni fogunk, tekintve, hogy mostanában alig tudtunk beszélni egymással, mert folyton ütötték egymást a programjaink, és mert szegény mostanában olyan elfoglalt volt.
Szóval ezen problémámat mindenképp orvosolni kívántam, ezért felpattantam a székről, kicsit talán túl hevesen is, így mindkét szempár rám szegeződött, ezért rögtön elkezdtem magyarázkodni. - Tudjátok Henryvel megbeszéltem, hogy délután beszélünk, de teljesen elfelejtettem, szóval most rohanok a szobámba, hogy még el tudjam érni - kezdtem el lehadarni a dolgot, teljesen megfeledkezve arról, hogy ők azt se tudják ki az a Henry. De nagyon más opció nem is lehet, maximum a bátyám, eszembe sem jutott volna, hogy esetleg a szerelmemre gondolnak. - Sziaasztok - kezdtem miközben odalépdeltem hozzájuk, és mind a kettőt egyenként gyors megöleltem. - Köszönöm a forró csokit, és a szivecskéket - mondtam még oda utoljára, miközben a szobám felé loholtam. Huh nem a futás az erősségem, de sikerült végül elérni öcsémet.
[Arianne off] |
|
Ezután tértünk át az újabb karácsonyos témáról. Jaj hát újra előfordul ez pont olyan, mintha Karácsony lenne. Juj pedig ezt nem is terveztem így mondani. Dejómár. Pat szerénykedésére csak legyinteettem egyet, és annyit mondtam: Ugyan már. Mikor emlékeztetett, hogy még csak ma került ide, enyhén rácsodálkoztam, hiszen annyi minden történt már velünk. - De durva. Olyan mintha tök régóta itt lennél már, amilyen jóba lettünk - mondtam ki a szavakat gondolkodás nélkül, eszembe se jutva, hogy esetleg ez egy kicsit tolakodó lehet számára, vagy ő nem így gondolja. Hallottam mit mondott Pat, de én nem találtam semmi hibát benne, így csak Neil szólalására eszméltem, ahogy magyaráz a lánynak, és hirtelen izgatott lettem. - Úristeen, te nem amerikai vagy? Ez milyen menő? Honnan jöttél? Tudod én félig francia vagyok, de itt nőttem fel, bár egy csomó időt voltunk ott is, azért mégse olyan mint ott felnőni - kezdtem el megint csacsogni.
- Öhm a kivánsgálista nem tűnik túl személytelennek? Már mint akkor meg se kell ismernie az illetőt, csak odaadni neki a dolgokat.. De egyébként meg tényleg nehéz lenne kivitelezni. Hm.... - tűnödtem el hangosan. - De egyébként tök jó ötletek. Kitalálom, te is Dökös voltál, ugye? - mosolyogtam a lányra. Neil kérdésére a fiú felé fordultam, majd kérdésére egy kis csönd után jött egy öteltem. - A suli eleve készül ajándékokkal. Pár csomag, kis csoki, meglepi, karácsonyi dísz... És mikor valaki jelentkezik, meg kell mutatni kit húzott ki, és oda kell adnia valamennyi pénzt, nem sokat mondjuk csak 20-25 dollár körül, az nem is vészes. És ezt akkor kapja vissza, amikor bemutatja az ajándékat. Ha nem mutatja be, a pénze megmarad, és az ajándék ára nem vész semmibe, és az illetőnek is lesz, aki hoppon maradt volna - Egészen belemerültem a mondandóba, már lassan magamnak mondtam, mint inkább a többieknek, így a végén csak felpillantottam rájuk. - Ez így hülyeség? - kérdeztem kicsit félve.
Mikor Pat megemlítette a pizsipartit örömömben felsikantottam. - Jaj tényleg, még arra is kell készülni. Már van egy tök jó öteltem a pizsiknek - kacsintottam rá. Jaj milyen jó buli lesz már. Arra gondoltam meghívok még pár lányt, ha Pat is benne lesz, és így ők is szembesülhetnének vele, milyen csodálatos is az új jövevényünk. A vázlatos témára kanyarodtunk, és megint sikerült megnevettenie a lánynak az elhűlt tekintetével, majd vele együtt nevettem. - A végén még ezen fogunk versenyezni - nevettem fel az absztrak szituáción.
Ha már az absztrak szituácikról van szó, nemsokára ott találtam magam, hogy Neil egy szívecskét kanyarint a kezemre, miközben én lélegzetvisszafojtva vártam a végeredményt. Persze nem akartam azt, hogy csak nekem jusson a jóból, ezért Neilnek is kidiszítettem a kezét, és közben igyekeztem Patet se kihagyni, bár az meglepett, hogy ő is rajzolt nekem. - Ne izélljetek már egy szívecske csak jó lehet - kacagtam el magam, majd Pat kérdésére bolodogan válaszoltam. - Mert egy tök jó dolog, amit tőletek kaptam, és amig megmarad arra fog emlékezetni, milyen arik vagytok, hogy rajzoltatok nekem - feleltem Patnek bológatva. - Szerintem le is fotózom majd, és kiteszem a faliújságomra őket - tényleg ez nem is hülyeség. És így örökre megmaradhat. Na a végén még feltaláló leszek, ha ilyen jó dolgok jutnak eszembe.
Lassan eljutottunk a büfébe is, és megszerezték a szerzeményeket, szóval mind letelepedtün szépen az asztal köré. Nem tudtam mire vélni Neil kuncogását, ezért csak mosolyogva egy kérdő pillantást vetettem rá. Miután ők is megtették jókívánságaikat láttam neki a tejszínhab elpusztitásának, ami sajnos nem sikerült hibamentesen, de nekem ez nem tűnt fel. Teljesen bele voltam merülve az édesség okozta örömökbe, csak én voltam és az itókám, amikor is Neil megszólalt és felkaptam a fejem. Ahogy jelezte, hogy valami nem okés, reflexből odakaptam az arcomhoz a nagyujjam, de ezzel csak mégjobban sikerült szétkennem. Ekkor a fiú vette kézbe a dolgokat, de neki se könnyítettem meg a dolgát, mivel folyamatos visszafogott kuncogásom mozgatta a szám. Miután sikerült a mutatvány lopva az ujjam felé fordultam, majd remélhetőleg úgy, hogy senki ne vegye észre lenyaltam róla a habot. Ne menjen már kárba.
Ezután jóizűeket kortyolgattam a forró csokiba, és hálát adtam, hogy van hozzá szivószál, mivel így legalább ezzel nem kenem össze magam. A kávézó lány kérdése törte meg a csendet, és kérdésére, én is Neil felé tekintettem, hogy mit mond, de az ivászat nem maradt el. Közben Pat tovább magyarázott, én pedig igyekeztem felfogni a sok információváltozást, majd szomorú tekintettel törödtem bele abba, hogy ebből bizony nem lesz körbevezetés. Jót derültem azon, ahogy a lány túrkál a táskájába, majd ahogy megtalálta amit keresett, egyből én is olyan figyelmet szenteltem neki, mintha egy kincsestérkép lenne. Enyhe ámulattal vigyeltem ahogy Neil elkezd rajzolni, és önkéntelenül egy halk "azta" is kiszakadt belőlem. Én sosem fogok tudni ilyeneket csinálni. Mármint egy cuki kiskutyát vagy egy ruhát még megtudok, de hogy valami pontos legyen az már egy másik kérdés. Szerencse, hogy egyik képességem se igényli ezt meg. Mondjuk énekelni azért elég pontosan kéne, mert Isten mennts, hogy megsüketítsek valakit csodálatos hangommal. Egy pillanatra fel is merült bennem, hogy megpróbálom mennyire megy, de aztán rájöttem talán nem most kéne vele próbálkoznom.
|
Szomorúan vettem, hogy nem tetszett Neilnek ötletem, és szemforgatására is csak összehúzott szemekkel reagáltam. Gonosz nézésem folytatodott megszólalására, miszerint nem mutatna jól neki, de persze én me a csúnyán nézés két külön dolog. Sosem jön nekem az össze, pedig valamikor órákat gyakaroltlotam a tükör előtt, hátha azzal kapcsolatban is van valami képességem, hiszen a tévében láttam, hogy egy embernek valami hasonló volt egy filmben. Mindenesetre kisérleteim sikertelenek voltak, hacsak nem az illető halálra nevettése volt a célom. És most nyilván nem az volt, szóval abbahagytam a dolgot, de még mindig számot adtam sértettségemről, szóval csak ennyit szegeztem oda Neilnek egy nagy adag játékosságal a hangomban, hogy azért értse, hogy poénnak szántam a dolgot. - Jól van ha ennyira nem akarsz nyakláncot nem kapsz. Most örülsz? - dramatizáltam túl a dolgokat, miközben szám szélén ott csüngött a mosoly. Viszont következő mondata tényleg kicsit lesokkolt, tekintve, hogy anyukám is a divatiparba dolgozik, így ezt valamennyire személyes sérelemnek is vehettem. - Héé, a divat nem csak valami hülyeség. Az is egy művészeti ág. Szerinted a tervezők csak gondolnak kettőt mire kitalálják, a különleges mintákat, a stílust, a szabást? Ez egy komoly munka. És ez is egy kifejezésmód, megmutatja, hogy ki vagy és ki akarsz lenni. Az egyszerű eshetőségeknél fogva - itt egy kicsit szusszantam, majd Pat pólójára mutattam. - Patről például egyből lejön, hogy szereti a Nine Inch Nails, az olyan esetekig mint te, aki az elegáns megjeléseddel azt sugallod, hogy pedáns és komoly vagy - fejeztem be mondandómat, majd felfogva mennyire túlreagáltam a dolgot, csak hosszasan kifújtam a levegőt, és ennyit szóltam . - Bocsi, anyum divattervező és meg kellett védenem. Ezek után sikerült egy kicsit lehiggadnom, és fogtam fel Neil további mondandójának a részét . - Jaa, azokon a bolti cuccukon vannak ilyen kapcsocskát. Az egyedi tervezésűt - amit te is kaptál volna - méretre készítik. Mint ezt - mutattam a karkötőmet, ami egy egyszerű aranyláncon, amin egy medálon csüngött, ami - mily meglepő - egy tündért formázott. Imádtam ezt a darabot, akkor kaptam nemsokara az öcsémtől, mikor kiderült, hogy mi is vagyok én pontosan.
Éreztem Pat vizslatását, de nem tudtam mire vélni, szóval odafordultam hozzá és kedvesen rámosolyogtam. Nem hittem volna, hogy bármi rosszszándék volt benne, ezért gondoltam megkérdezem. - Mi az? Csak nem összekoszoltam a ruhám? - néztem egy csöppet ijedten. Hajlamos vagyok nekimenni dolgoknak, vagy elfelejteni, hogy fehér van rajtam, vagy kényes anyag szóval elég sokszor járok szerencsétlenül. Például amikor össszekentem csokismuffinnal az új ruhám. Ah annyira még semmit se akartam talán, mint hogy az a folt kijöjjön. De végül elhárult az a krizís is és mai napig meg van. A süti meg finom volt, de sokáig nem mertem a közelébe merészkedni. Esküszöm kellene nekem egy olyan képesség ami kihozza a ruhából a foltokat. Mennyivel könnyebb életem lenne. Meg ezzel akár másoknak is tudnék segíteni. De persze nem sokat, az se jó, ha a tisztítoskonak nem lesz munkájuk. Hmm... Megint elkalandoztam.
Mikor újra ebben a világban voltam, épp Neil monológját hallgathattam meg amitől sikerült elég szomorúnak lennem. Tudom, hogy nem bántónak szánta a szavait, egyszerűen csak én vagyok nagyon érzékeny ilyenekre. Bármin el tudom magam sírni, lehet az egy szomorú videó, egy kiscica aki az anyukáját keresi és nyávog, vagy egy újságban leközölt hír. Így hát nem csoda, hogy ez is kiakasztott. De próbáltam nem levertnek lenni, hiszen senkinek nem jó a szomorúság, na meg én kiváncsibb voltam, mint szomorúbb, így kénytelen voltam feltenni kérdésem. Persze ilyenkor nem tudtam megjegyezni azt a fránya bonyolult szót, ezekben sosem voltam jó, így csak valami hasonlót mondtam. Így hát meglepett mikor Pat elkezdte magyarázni a kolléga szót, de nem akartam félbeszakítani, így csak halkan kuncogtam egyet rajta, majd Neilen is aki látszólag kiakadt. Az ő arckifejezésén viszont már nevetnem is kellett, egyszerűen olyan mulatságos volt.
Közben igyekeztem Pat újabb mondandójára is figyelni, nehogy szegény lány úgy lássa, hogy elhanyagolom őt. Füleltem mint egy kiskutya a gazdijára, még a fejemet is megdöntöttem egy kicsit, bár azt nem értem minek. Magam elé koncentrálva ismételtem el halkan a szavakat, hogy biztosan megmaradjanak, így arról már le is maradtam, hogy a lány elbizonytalanodott, csak az maradt meg mennyire tökéletesen elmondta nekem. Neil válaszát viszont már sikerült elcsípnem, így ekapcsán kezdtem el gondolkozni, hogy a végén kiderül, hogy én itt tiszta hülye vagyok, és ha így folytatom, akkor tuti nem fogok ebbe a suliba járni. Jaj szegény Ms. Edwards biztos tiszta csalódott lenne bennem. Nem akarok innen elmenni. Még csak nemrég jöttem, és olyan jól érzem itt magam. - Ugye nem hagyjátok, hogy kirúgjanak? - vetettem félő pillantást mindkettejükre, teljesen belelovallva magam a helyzetbe, rémképeket látva.
Viszont Neilnek sikerült feldobnia egy kicsit, majd mikor angyali jelzővel illetet mégjobban. Kérdésemre persze nem akart válaszolni, de elengedtem ezt. Csak mégszélesebb és vidámabb mosoly kerekedett számra, a szemeim ragyogtak. Nem tűnt fel mennyi hangulatingadozásom van, de azt hiszem nálam ez mindennapos, egyik pillanatban még tiszta boldog, majd egy kicsit szomorú, majd megint boldog.. A napon nyolcvan százaléka boldogsággal megy el. Persze ez alatt a gondolat alatt is sikerült elkalandoznom, így a végén újabb szokásom került teritékre, miközben a nagy gondolkodások közepette képes vagyok belenevetni és mosolyogni gondolatimban. És most is ezt történt.
De persze amikor a képességes dolog került szóba kénytelen voltam rápörögni a dolgokra, hiszen most végre kihúzhatok valami infót Neilből, sosem voltam ilyen közel ahhoz, hogy megtudjam, igyekeztem a lehető legjobb kérdést feltenni, és éreztem a sikert a markomba, és mikor Pat rámosolyogott büszkén viszonoztam neki. Mikor Neil kiejtette a szavakat, az öröm kiáramlott belőlem, és egy kicsit sikerült a levegőbe bokszolnom és kiszakadt belőlelm a következő rövid szókapcsolat: Ezaz! Nagyon örültem neki, hogy kitaláltam, így sikerült is egy kicsit elragadtatnom magam, dehát hónapok óta - tehát megismerkedésünk óta - kíváncsi vagyok rá, így hatalmas sikerként éltem meg ezt. Kicsit összeráncolt szemöldökkel néztem Neilre, hiszen én nem pontosan úgy tudtam a dolgokat, mint ő már mint a fotómemória már tudtommal eleve a dolgok megjegyzése, de hát csak ő tudja jobban, iszen ővé a képesség. - Ez tiszta menő... De várjál mennyire pontosan mükődik ez? Például meg tudod mondani mit volt rajtam mikor legutoljára találkoztunk? - kérdeztem kuncogva. Őszintén én egyből így az alkalomra se emlékszem, nemhogy arra, hogy mit viseltem, szóval elég jó feladtványt sikerült neki adnom. Egy dolgon még sikerült fent akadnom, de persze azt is kénytelen voltam szóvá tenni, hiszen ki lennék én ha nem kérdeznék? Jéé és ez is egy kérdés. Haha - De ki akarna téged sértegeni? - néztem enyhén megdöntött fejjel. Már mint ok nélkül egy ember nem bánt egy másikat, mondjuk én eleve nem gondolom, hogy a sértegetésben van bármi jó, de Neilt meg nem tudom elképzelni, hogy okot adjon rá. Lehet hogy ez a kedves oldala, amit nekünk mutat, és egyébként ő Voldemort 2?
Ezután tértünk át az újabb karácsonyos témáról. Jaj hát újra előfordul ez pont olyan, mintha Karácsony lenne. Juj pedig ezt nem is terveztem |
|
- Egyébként remek ötlet, de mihez kezdetek, ha valaki poénból nevez csak, aztán valaki jándék nélkül marad? - kérdeztem felvont szemöldökkel, hogy a dolog még egy kis javításra szorul, meg aszalódhat még egy évet a szekrényben az egész, hátha addig rájönnek, hogy túl macerás, vagy elfelejtkeznek róla. Nekem mindegy melyik következne be, egyiket se bánnám. Az emlegetett pizsipartira pedig csak mertem remélni, hogy nem kapok meghívót, mert akkor gyorsan beadom a kijelentkezésem, és hazautazok inkább, mert én azt nem élném túl.
Mikor a jegyzeteléshez terelődött a téma, csak némán hallgattam őket, és őszinte tisztelettel adóztam Arianne türelmének, arról nem is beszélve, hogy tudtam ilyen jótékony hatása van a jegyzetek újra írásának, és mennyivel inkább elősegíti a tanulást. Még 10 éves korom körül én is így tanultam, és volt hozzá külön gyakorló füzetem... Azt hiszem valahogy az az időszak már annyira nem hiányzik az életemből. Hálás vagyok a képességeimért. Bár volt olyan barátom is, aki például a tanulásra szánt mondókákat lerajzolta, így csak fel kellett idéznie a kis képet, és már szavalta is. Akkoriban azt még lenyűgözőnek és bámulatos dolognak véltem, ma meg már szinte megszokottnak érzem.
Ezekből a régi emlékekből sikerült Arianne-nak felráznia, amikor a szíves ötletével kezdett zaklatni, aminek végül eleget is tettem, majd pedig elmélyedve bámultam a saját szerzeményemet, ami határozottan lekörözte párszor az én teljesítményemet, majd végül szemmel követtem, ahogy Patricia-t is letámadja. - Mint egy kisgyerek - jegyeztem meg magamnak halkan az orrom alatt, észrevétlenül, ahogy meleg mosollyal figyeltem a lány bájos rajongását. Ami a tett kérdőbe vonása után sem ingott meg, habár igazából bennem is felötlött már a kérdés, hogy ez miért ennyire fontos, de tudtam az Arianne útmutató első és legfontosabb szabályát, "Kérdezz és garantáltan választ is kapsz".
A büfébe érve hamar felosztottuk magunk között a tennivalókat, majd már az asztalnál ülve folytattuk is tovább a csoportos tevékenységünkket. A kis tündér sorozatos hálálkodására csak kuncogtam egyet, majd csatlakoztam én is a jókívánsághoz, mielőtt még az iváshoz láttam volna, ami számomra nem tartott sokáig. Én a kávé ivásban nem magát a folyamatot tartottam szépnek, hanem sokkal inkább a szájban maradó utóízt, melyben kiteljesedik minden alkalommal az élmény, vagy erőteljesebben hívja fel a figyelmet arra, hogy olcsó gusztustalan gépi kávét kértél, azonban most az első helyzet volt igaz. Egyébként inkább passzoltam volna a közös ivászat lehetőségét. Így hát csendben vártm, ahogy a többiek is befejezik a saját innivalójukat, azonban megzavart Arianne arcán égtelenkedő habfolt, ami láttán önkéntelenül is elmosolyodtam. - Pszt - jeleztem a lánynak, akinek ha végül rám emelte tekintetét mutattam, hogy törölje meg az arcát, azonban ha nem sikerült egyből eltűntetni a foltot, szívesen segítettem ki azzal, hogy egy vidám derülés közepette az állát megtartva töröljem le a gonosz kis habot.
Patricia felszólalására azonban rögtön felé fordultam, mintha mi sem történt volna, azonban kérdése belőlem csak őszinte értetlenséget váltott ki. - Természetesen - feleltem azonnal el sem gondolkodva, bár az érdekelt volna, hogy neki ez miért volt még mindig kérdés, hát ebben állapodtunk meg. Majd végül megelégedtem a kutató lány hátának vizslatásával, és inkább nem kérdeztem meg, hogy miért érezte úgy, hogy bármivel is megváltozott volna a felállás. A kérés változtatásra, csak türelmesen bólogattam, majd kérdésére önkéntelenül is oda fordítottam a tekintetem, ahová mutatott, habár tudtam az ő órarendjét is. Csak összevontam a szemöldökömet, ahogy végig futtattam a fejemben, hogy miként lenne a legcélravezetőbb beavatni a lányt az útvonalakba. - De, kétség kívül. Ha adsz egy üres lapot és tollat fel is vázolom az épületet - bólogattam a feltűnően nekem intézett kérdésre, majd megvárva a műszereket láttam neki a munkálatnak, gyorsan a lapravetve egy egyszerű és átlátható műszaki rajzot, ami igaz nem lett olyan profi, mintha körzüt vagy vonalzót is használtam volna. |
 Újdonsült, és az előzőekhez hasonlóan brilliáns ötletére csak megforgattam a szemem, majd fáradtan néztem a lányra esdeklő szemekkel, amikkel erőteljesen próbáltam felé sugározni, hogy ha ez így megy tovább el fog tenni láb alól, és még csak nem is szándékosan követte el a gaztettet. Szóval ideje gyomlálni. - Szerintem nem mutatna jól - feleltem komoly arccal, jelezve, hogy nem is vettem poénra, ha annak indult volna esetleg, valamint abban az esetben is megálltam így a helyem, ha Arianne is hasonlóra vette volna a figurát. Amúgy is az ő hangjából nehzen lehetett kideríteni, hogy most tényleg viccel, vagy határozottak szándékai, így is úgy is túl vidám volt ahhoz, hogy ne nevessen a mondandója felénél. Kérdésére végül elkerekedtek szemeim, és behúztam említett testrészemet, ahogy hátra hököltem, már előre elkerülve a testi kontaktust, amely színe alatt megpróbál rájönni nyakam átmérőjének nagyságára, ha nem kap kielégítő választ. Amit természetesen nem fog, ugyanis ha akarnám se avatnám be a titokba, de mivel nem is akarom, biztosan nem fogom törni magam ez ügyben. - Arianne, az egyértelmű, hogy kettőnk közül te érted jobban a divatnak nevezett népbutítást, de kérlek javíts ki, ha tévednék. Nem pont azért van a nyakláncok kapcsának egyik felén a sok kis megnagyobbított láncszem, hogy legyen egy nemzetkizöleg elismert méret, és ne kelljen annyit variálni? - kérdeztem egy kicsit zavartan, ugyanis ezt csupán logikával következtettem ki, ami az imént elhagyta számat, nem azért, mert olyan jártas lennék az imént említett témában.
Tudtam, és láttam is a jeleit annak, hogy rosszul fog esni a lánynak a mini monológom, habár elsősorban nem sértésnek szántam, hanem csak azért engedtem meg magamnak ezt a kimért hangsúlyt a lánnyal szemben, mert tisztában voltam azzal, hogy ha nem teszem meg, nem fogja érteni, hogy elég. Igen, Arianne ilyen téren olyan, mint egy búgócsiga, addig fog pörögni, és nyomulni előre körkörösen, kerülgetve a figyelmeztetéseket és a hárításokat, míg nem rá nem fut egy göröngyösebb szakaszra, ahol végül véget ér a móka és szépen hasra esik. Na hát én ezt a folyamatot egy kicsit meggyorsítottam, igaz nem ez volt életem legszebb tette. Azonban mikor visszakérdezett, inkább én vágtam magam hanyatt majdnem, de végül megelégedtem annyival, hogy megrebbenő szemeim jelezték, hogy épp most kaptam gyermekbénulást és most jobb ha hagynak, amíg kifújom magam.
Még akkor sem tértem észhez a sokkból, amikor Patricia már javában rajta volt az ügyön, méghozzá elég profi módon, így kihasználva az esélyt, a padnak támaszkodva néztem kettejük párbeszédét, teljes letargiába esve. Igazából nem az volt a kiábrándító, hogy a lány nem értette meg a mondanivalómat, hanem hogy én nem rendelkeztem a kellő hozzáértéssel, hogy könnyedén megértessem önmagam. Mikor aztán Patricia befejezte a magyarázatot, majd tőlem várt megerősítést, csak bódult szétszórtsággal bólogattam. - Magam sem írhattam volna körbe szebben - dícsértem meg a lányt, ami azt hiszem kicsit nagyképűnek tűnhetett volna, pedig relatíve nem a lánynak szólt volna a kritika, hanem az eddigi tanulmányi intézeteinek, ugyanis egyenlőre inkább tűnt csiszolatlan gyémántnak tudás terén. És ez a mondás mennyire fején találta a szöget most.
Végül aztán, hogy a kis Búgócsigánk ne terüljön ki, elkaptam a mondandóm végére tűzdelt dícsérettel. Milyen jól is jön az, ha az ember taktikus és tudja, hogy kell bánni a szavakkal. Bólogatására csupán elégedett mosollyal folytattam tovább beszédet, majd mosolyára hasonló jókedvvel reagáltam, ahogy örömködni kezdett. Azt hiszem Arianne-hoz be fogok jelentkezni egy mások érzelmeit kezelő tanfolyamra, mert tulajdonképp már hatszor leizzadtam, annyi féle érzelmet kaptam már tőle ezalatt a pár perc alatt, és végtére is nem is ettől borultam ki. Vagy csak el kellene vonni a fiygelmemet az ilyenekről, kitudja. A visszakérdezésére csak egy mosollyal reagáltam, sem megerősítve, sem cáfolva a lány érdeklődését, ami nem igazán volt tőlem kedves.
Idegesen nevettem, mire végre rájöttem, hogy azért az igazgató ügyeibe nincs túl sok beleszólásom, sem pedig a tanárok osztályozásába, habár nem egy alkalommal fordul elő az is, hogy segítettem valamelyik oktatót dolgozat javításban, szóval ha innen nézzük még abba is belefolyok jócskán. Ijesztő erre ráeszmélni, azt hiszem előttem a munkamániások fényes útja, meg gondolom garantált néhány rosszullét is... Végüis jobb ha nem felkészületlenül ér a sorsom, nem? Azonban, hogy eltereljem erről a szót, gyorsan feldobtam új labdaként a képesség témát, remélve, hogy inkább azután vetődnek, mint sem hogy tovább firtassuk ezt a mit is csinálok én pontosan ügyet. Már egészen rám is rámtelepedett az az izgatottság, ami kettejüket szállta meg, pedig alapvetően engem ez a témakör hidegen hagyott. - Igen, és igen - feleltem egyszerre a két kérdésre, nem hagyva figyelmen kívül a harmadik fél kíváncsiságát sem. - Nincs, amit ne jegyeznék meg első hallásra vagy olvasásra, szóval nem kifizetődő engem sértegetni - kuncogtam el magam, majd azért még hozzátettem - És fotómemóriám is van - vontam meg a vállam. Nem voltam kifejezetten büszke igazából ezekre, ugyanis hiába gondolja mindenki azt, hogy egy tantárgy csak a tananyag megjegyzésén múlik... Hiába tudom az össze számtan képletet, ha behelyettesíteni nem tudom egy egyszerű példába. Csúnya megbélyegzés ez, elvégre rendszerezni a tudást ugyan nem olyan megerőltető, mint nagy nehezen betáplálni azt a bázisba, de valamennyi munka van vele, és így sokan letudják az értelmemet annyival, hogy mutáns vagyok, és amúgy én is ostoba lennék, csak mázlista vagyok. Rossz érzés, amikor az ember ilyen kényes kérdésekben nem tudja megvédeni magát, vagy a dolgok ellenkezőjét bizonyítani, ugyanis ez nem egy kikapcsolható adottság, hogy leteszteljük mire mennék nélküle. Éppen ezért szeretem inkább megtartani magamnak mire vagyok képes. Igazából amúgy se lehet ezzel világot megváltani, mint mondjuk azzal, hogy valaki repülni tud, vagy védelmi falat húz maga és mások elé...
Mikor ezek megint teljesen egymásra hangolódtak, és közösen szervezkedni kezdtek, csak baljósan figyeltem mi sül ki ebből. Hát semmi olyan ami engem örömmel töltene el, vagy nem okozna több feladatot... Értem én, hogy most van annyi szabadidőm, hogy velük foglalkozzak, de lehet, hogy mondjuk máskor nem a kreálmányaikkal kötném le magam, hanem mondjuk a szobámban ülve szemlélném békésen a hangya farmomat. Azonban, mikor már Patricia is belelenült a mondandóba, meglepetten tapasztaltam, hogy nem Ameikai felmenőkkel rendelkezik. - Itt nálunk nincsenek is osztályok - szóltam közbe meglepetten, erőteljesen megragadva a lényeget önmagamhoz hűen, de nem akartam, hogy a lánynak illúziói legyenek, vagy bármi hasonló. - Az egész rendszer inkább az Európai egyetemekhez hasonlítható, és a diákokkal, akikkel évfolyamtársak vagytok, nem lesztek osztálytársak is, maximum csoporttársak, vagyis lehetnek közös óráitok, de van akiket a kötelező tárgyakon és a folyosón kívül nem gyakran fogsz látni - magyaráztam el neki röviden, hogy hogy épül fel az itteni iskolarendszer.
- Egyébként remek ötlet, de mihez kezdetek, ha valaki poénból nevez csak, aztán valaki jándék nélkül marad? - kérdeztem felvont szemöldökkel, hogy a dolog még egy kis javításra szorul, meg aszalódhat még egy évet a szekrényben az egész, hátha addig rájönnek, hogy túl macerás, vagy elfelejtkeznek róla. Nekem mindegy melyik következne be, egyiket se bánnám. Az emlegetett pizsipartira pedig csak mertem remélni, hogy nem kapok meghívót, mert akkor gyorsan beadom a kijelentkezésem, és hazautazok inkább, mert én azt nem élném túl |
 - Szóval izé.. - néztem fel pár csendes perc után a kávémból. - áll még az a körbevezetés? Mármint nem kell az egész suli, csak a főbb termek. Vagy nem is, inkább a hétfői termek! - azzal a kávétól elszakadva kotorászni kezdtek a táskámban, majd kiemelek egy kicsit gyűrött lapot, amin egy látszatra unalmas, times new romannal nyomtatott táblázat van: az órarendem. A papírost a hármunk alkotta háromszög közepére terítem, és a Hétfő alatt sorakozó rublikák közül az elsőre bökök.
- Ide hogy jutok el? - szerencsére még időben eszembe jut, hoyg az agyam néha eléggé szita, szóval, egy tollat is magamhoz veszek, és hevesen megfordítom a lapot. - Lehet többre megyünk egy térképpel, nem? - néztem Neil-re kérdőn, hiszen hármónk közül ő az agy. Ehhez kétség sem fér. |
Először azt hittem, Neil színészkedik, és csak eljátssza, hogy nem talál semmi olyan feladatot, amivel neki ne lenne dolga. Viszont ahogyan teltek a másodpercek, egyre kínosabb lett a csend, és rá kellett jönnöm: a küzdelem valóságos. Én csak viccelődtem, nem akartam ekkora fejtörést okozni. Asszem erre mondják, viggyázz mit kívánsz.. vagyis esetemben mit mondasz.
Már épp mikor megszólaltam volna, hogy nem kell minden áron megválaszolnia a kérdést, kibökte, hogy van, és láttam rajta, hogy őszintén megkönnyebbült. És vele együtt egyébként én is. Hm, kapcsolódik a képességéhez? Ehhez fűződően viszont egy csomó kérdésem lett volna, mert sajnos én is kíváncsi fajta vagyok,csak igyekeztem visszafogni magam. Van már itt nekünk egy Arianne aki ha kell, ha nem, záporként hullajtja kérdéseit; amikre néha elég nehéz figyelni. Hát ha még kettő ilyen lenne.. Fuh, remélem nincs tesója. Fél szemmel újra végigmértem a lányt, próbáltam felidézni, hogy említett e testvért ezeddig, de nem jutottam semmire. Sűrű ködként kavarogtak elmémben Arianne szavai, mindegyik ugyanazon az izgatott oktávon csengett, és szinte éreztem, ahogyan összecsengésük rezonanciát okoz. A jóltáplált képzelőerő átka..
Egy másodpercre lehunytam a szemeimet, hogy kitakarítsam a sok Ariannét a fejemből, de hirtelen meghallottam a lány valóságos hangját.
- A kolléga szó? - pillantottam rá értetlenül. Egy ásodperc erejéig talán úyg tűnhetett én sem tudom mit jelenthet, de a lányon voltam leakadva. Ez egy annyira hétköznapi szó, hogy lehet ezen lekadni? Viszont ha Neil nem válaszolt azonnal, én evttem kezembe a dolgokat:
- Hát tudod, munkatárs. A szüleidtől csak hallottad már a kifejezést, hogy "egyik kollégám", vagy valami ehhez hasonlót. - ahogy magyaráztam, eléggé tanárnéninek éreztem magam. Sose volt kenyerem ez a stílus, mert ha valaki okoskodni kezdett, javarészt egy jó fél órán belül vitába torkollt az egész beszélgetés. Na igen, még hozzá kell szoknom az itteni környezethez, és emberekhez.
- Viszont Neil azthiszem kollegalitást mondott, ami annyit tesz, hoyg az egy körnezetben dolgozók összetartása, egymás védelme, ilyesmi. Ugye? - megerősítést keresve, kérdőn pillantottam a srácra, s ha pozitív visszajelzést kaptam, akkor széles mosoly ült az arcomra. HA negatívat, akkor értetlenül pislogtam. Gáz, hogy 16 évig szarul használtam egy szót.. nem mintha sűrűn kellett volna ez a kifejezés, de azért mégis. Szerettem magamról azt hinni, hoyg jól olvasott, és intelligens vagyok. Aztán így kell kiderülnie, hoyg mégse.
Hm, megjegyzi a dolgokat? Érdeklődve néztem Arianne felé, s ahoyg jobban eltöprengtem a kijelentésén, rájöttem, hogy igazából egészen okos felvetés. Tekintve hogy ennyi dologra ép ember nem tudna figyelni, mit amit Neil bevállal, kivéve persze ha van egy ehhez kapcsolódó képessége! Habár még mindig távol akartam magam tartani a témától, de azért a lány ötletét egy meleg, büszke mosollyal értékeltem. Szigorúan úgy, hogy Neil ne vegye észre!
Ez nekem miért is nem jutott eszembe.. pedig olyan egyértelműnek tűnik. Ha sosem felejt el semmit, tanulnia sem kell, csak figyel fél füllel az órán, és kész. Ah, elképzelni se merem mennyi időt lehet megspórolni, ha nem kell tanulnod. Nem mintha én akkora stréber lennék, de most hoyg itt vagyok, muszáj lesz belehúznom.
- Brilliáns? - nevettem fel halkan. - Azért az túlzás, de kösz. - mosolyogtam kicsit zavartan. Aranyosnak találtam, hoyg ennyi energia szorult a lányba és bárminek tudott örülni. Szerintem az efféle optimizmus tök hasznos, mert hát.. egy életünk van basszameg. És hát nem mindegy, hogy aggódva éljük le a mindennapjainkat, vagy úgy, hogy minden percét örömmel töltjük ki. Hm, talán többet kéne lógnom Ariannéval.
- Arianne, ugye emlékszel rá, hogy ma érkeztem a suliba? - kérdeztem vissza nevetve. - Nem ismerek rajtatok kívül senkit, szóvl nem tudom pl hogy milyen klikkek vannak, meg hogy lenne észzerű csoportosítani az embereket. - mondtam elgondolkodva. - Az egész sulis az talán nagy falat lenne, de talán megérné, mert az emberek rá lennének kényszerítve, hoyg kimozduljanak a saját osztályuk nyújtotta komfortzónából. Lehet, hoyg új barátságok születnének, meg ilyesmi.. - próbáltam közben elképzelni azt a káoszt, amit az egy időpontbani ajándékátadás eredményezne. Egy iskolányi ember lézengne mindenütt, és elveszetten keresné a kijelöltjét.. - Talán.. több nap kéne az ajándékátadásra. Meg a cetlire, amit a kalapba rakunk nem csak a nevét írnánk rá, hanem mondjuk egy pár soros kívánságlistát; pár cuccot aminek örülne az adott diák, vagy tanár. Ah de mondjuk mindenkit meginterjúvolni.. - sóhajtva simítottam el az arcomból egy hajtincset, de a következő pillanatban már meg is született fejben a megoldás:
- Jelentkezni kell! A diákoknak jelentkezni kell, névvel, szobaszámmal, meg egy pár sosor kívánságlistával. - büszke mosoly jelent meg az arcomon. Nagyon örültem, hogy sikerült ezt így kiötölnöm. Talán nem is lesz oylan nehéz barátokat szereznem az új helyen, mint azt gondoltam.
- A többit majd megbeszéljük a pizsipartin. - kacsintottam a lányra.
- Vázlatot újraírni? - néztem elhűlve. - Soha. - rázta meg a fejem, és halkan fel is nevettem. Örülök, ha megvan az órai anyag nemhogy újraírjam.. - Hát kötve hiszem, hogy a vázlat diszítgetésében beelőznélek, de sose lehet tudni, mit hoz a jövő. - szelíd, kicsit fáratag mosoly ült arcomra, és igazán örültem, hogy lassan elindulunk azokért a kávékért.
Neil válla mellett a papírra kukkantottam, amin éppen a kérvényezett szivecske volt születőben. Csak elmosolyogtam a szívet, meg az egész szituációt látva, viszont amikor a lány elém tolta a papírt, kicsit megdöbbentem. Éreztem, hogy nem nagyon van választásom, szóval gyorsan odakunkorítottam egy szívecskét. Az enyém kicsike volt, mindkét oldala vékony, és inkább hasonlított egy dagi V-betűre, mint a tipikus, szépen dundorodó szív formákra. Mielőtt Arianne visszavette volna a lapot, gyorsan besatíroztam az apró szívben lévő üres területet, majd szemügyre vettem az alkotást. - Hát.. kisebb lett, mint akartam. De mire is kell ez? - néztem rá kérdőn.
Mikor végre a kezemben volt a kávé, csak biccentettem a lánynak, majd én is hozzátettem: - Egészségünkre! - és beleszórtam egy cukrot, majd csendben kavargatva szippantottam be a forró ital illatát. Egyszerűen imádom. Olvastam egyszer, hoyga kávéban lévő enzimek, avgy tudom is én micsodák elvonják a szervezettől a folyadékot, és nagyon rossz hatással vannak a fejlődésre. Akik már tinikorban is sokat isznak belőle, elvileg nem nőnek valami magasra, ilettve D kosaras melltartóra se nagyon lesz szükségük. Hát nemtom, én elvagyok az A kosárkimmal. Akinek meg emiatt nem kellek, az meg sem érdemel.
- Szóval izé.. - néztem fel pár csendes perc után a kávémból. - |
- Igazából már órán is igyekszek nagyon szépen írni, és sokszor a padtársamról másolok – kezdtem el Patnek magyarázni. – Ha meg mégsem jön össze, akkor újraírom a vázlatot. Kidíszíteni mindenképp akkor díszítem, mikor tanulom. Tudod ez is segít nekem – mosolyodtam el. Fhuu ez de komolyra sikeredett. Mintha nem is Arianne lett volna. De a tanulás fontos, hiszen nem akarom elfecsérelni azt az időt, amit a családomtól távol töltök, csak azért mert bekerülhettem az Akadémiára. Hallgattam a lány magyarázatát és csak elnevettem magam rajta. – Én is így indultam – nevetgéltem megint csak. – A végére még lehet igényesebb leszel e téren mint én – tettem hozzá, még mindig jó kedélyűen.
Ekkor hallottam pár részletét Pat és Neil párbeszédéből, de erre nem igazán tudtam mit reagálni, és nem is akartam, mármint oké, hogy szeretem a kontaktusokat, de én is tisztába voltam vele, hogy mi az a magánszféra, és egyébként is, akartam hagyni Neilt meg Patet kicsit ismerkedni. Szerintem tiszta jóba lennének, ha kicsit megismerik egymást. Persze azért, nem én lettem volna, ha nem mondok semmit se, így az igazgató úrról muszáj volt csacsognom, de egyébként teljesen jól teljesítettem magamhoz képest.
Na meg másik nagy oka a hallgatásomnak az volt, hogy ekkor jutott eszembe csodás szivecskés és rajzolós ötletem. Gyorsan ott termettem a fiú mellett, és nekiszegeztem kérdésem. A furcsálló tekintete se rémisztett meg, ugyanolyan elszántan néztem fel rá, hogy teljesítse kérésem. Mikor végre belement rezzenéstelenül tartottam a kezem, hogy megcsinálja mestermunkáját. Még levegőt se mertem venni, nehogy véletlenül amiatt rontsa el, így mikor befejezte egy picit hátraléptem – mintha ezzel jobban meg tudtam volna szemlélni munkáját-, majd elégedett vigyor ült ki az arcomra, és nem tudtam hova tenni megjegyzését. – Miről beszélsz? Tökéletes lett – feleltem teljesen elkábulva, mintha olyan nagy dolgot tett volna meg értem. Viszont ez csak tökéletes tervem egyik fele volt. Na, jó, igazából nem volt semmi tervem, ezt most találtam csak ki. A lényeg az, hogy kikaptam Neil kezéből a tollat, majd mielőtt bármit is reagálhatott volna én is egy gyors szívet pingáltam rá. Felnevettem hatalmas poénomon, majd Pat felé fordultam. – Te is szeretnél? – kérdeztem vigyorogva.
Ekkor értünk végre-valahára a büfében. Igazából az odafele vezető út is elég vicces volt teljesen úgy éreztem minta Neil valamilyen idegenvezető lenne, mi meg Pattel a kis diákok, akik isszák minden szavát. Már ha lett volna mit inni. Neil mellett szomjan haltunk volna, ezért úgy gondoltam magamnak kell gondoskodni a vízellátásról, azaz köznyelven fogalmazva elkezdtem a lánnyal susmorogni. Amikor már ténylegesen ott voltunk szétosztásra kerültek a feladatok, és rám jutott az, hogy helyet keressek. Egy olyan asztalra tettem a voksomat, ahol már régen ültem, hogy nehogy megsértődjön, hogy őt elhanyagolom. Végül Pat és Neil meghozta a szerzeményeket. – Juj, nagyon szépen köszönöm – mondtam, majd mielőtt nekikezdhettem volna Neil se szerénykedett abba, hogy elhalmozzon csupa ajándékkal nekem adta a kekszét. Ez a nap egyre jobb és jobb lesz. – Úúú… Ti olyan kedvesek vagytok – hálálkodtam megint csak, majd ezek után külön megköszöntem Neilnek is a kekszet.
Végül nem vártam tovább nekiláttam a forró csokimnak. A tetején egy kis tejszínhab volt, amit szándékoztam leenni, de mivel tisztába vagyok az illemmel, és az udvariassági formákkal előbb egy fontosabb dolgom volt. – Egészségetekre! - mondtam mindkettejüknek, majd nekiláttam az ivászatnak. Pontosabban az evészetnek. Mit ne mondjak hamar lejutottam az ivókáig, tehát magához a forró csokihoz. Boldogan bele is kortyoltam egy aprót, és szerencsém volt, mivel pont a megfelelő hőmérsékleten volt. Még élvezhetően forró, de a nyelved már nem égeti le. Viszont egy dologban nem volt ilyen szerencsém, az pedig az volt, hogy ahogy a számhoz emeltem a poharat egy kis tejszínhab darab rajtamaradt a poháron és így az rákerült az arcomra, pontosabban közvetlen a szám fölé.
|
Észre se vettem, hogy mennyire elkalandoztam, csak magam elé bámulva éltem bele magam egyre jobban és jobban a dolgokba. Egészen úgy festhettem, mint valami megszállott, de látszott rajtam, hogy jelenleg nem ezen a világon vagyok. Egyre több részlet rajzolódott ki előttem az idei Karácsonyról. A szobám kidíszítése, az otthoni lakásdekoráció megtervezése, hogy milyen elrendezése és struktúrája lesz a karácsonyfadíszeknek, sőt már a teraszra és a tetőtérre is aggattam gondolatban pár dolgot, és a sütik is megvoltak, amiket mostanában egyáltalán nem égetek oda. Ha Neil nem szólal fel, akkor talán már apu irodájának a dekorálása is kész lenne, mivel oda is csempészek minden évben valamit, hogy otthonosabb legyen. Erre - mint előbb említettem - nem volt lehetőségem, de majd későbbre halasztom. Van még időm, na meg még az új díszeket sem rendeltem meg. Ne kérdezze senki, minek minden évben új, de ha mégis megtenné, kielégítő választ tudnék rá adni. Az ember minden évben szerez új ötleteket, lát pár újdonságot, amire persze, hogy szüksége van, és ezért jönnek az új díszek. Na, már megint elkalandoztam, pedig egyáltalán nem az a helyzet, hogy nem érdekel, amit a fiú mond, csak hát ilyen esetben elég sokszor elkalandozom. Persze, nagyon mulatott a fiú hozzászólása. Elmosolyodtam rajta, majd ennyit mondtam neki. - Pedig igazán jól mutatna neked mondjuk egy szivecskés nyaklánc - nevettem rá. Úristen, meg van mit fog kapni Neil Karácsonyra. Persze a normális ajándéka mellé. - Mi a nyak méreted? - kérdeztem vigyorogva.
Ezután tértünk át a tanárok képességére, és meglepett Neil szarkasztikus fogalmazása, továbbá az is gondot jelentett, hogy egyáltalán nem érettem a szamárköhögéses mondatát, ezért csak oldalra fordított fejjel, kicsit megzavarodott arccal néztem rá, és azon törtem szorgosan a buksimat, hogy ez mégis mit jelenthet, de mivel folytatta a kommunikációt, kénytelen voltam szélnek ereszteni az a tervemet, hogy megértem mondandóját. Meglepett hirtelen ellenségeskedése, hiszen én nem ilyennek ismertem meg őt, és ezért egy kicsit rosszul is éreztem akkor magam, már csak abban tudtam reménykedni, hogy a pír nem ült ki az arcomra (értsd: ti döntitek el). Igaza volt, így csak zavaromban megdörzsöltem a karomat. Viszont ezen kellemetlenkedés nem tartott sokáig, mikor egy olyan dolgot véltem felfedezni, amivel nem voltam tisztába, és ezen sürgősen változtatni akartam. – Mit jelent az a kolléga szó? - kérdeztem zavarodottan, mivel ez szerintem egyáltalán nem illett a szövegkörnyezetbe. Úristen milyen menő szavakat használok. Kiderül itt, hogy titokba tiszta okos vagyok. Csak a kolléga szónak nem tudom a jelentését. Mondjuk ez elnézhető nekem félig francia vagyok… Azon tényező mellékes, hogy nem az az anyanyelvem, de milyen jól hangzik már. Félvér vagyok. Úúú, mint az a Harry Potter regény. Én leszek a félvér hercegnő…
Figyeltem Neil további tetteit, ahogy megdörzsöli halántékát, majd újra megszólal. Csak bólogatni tudtam mondanivalójára, hiszen tényleg nem vettem magamra a dolgot – még ha úgy is tűnt. Elszólására felkaptam fejem, majd széles vigyor ült ki arcomra. Összehúztam szemem, és szemem méretével ellentétes arányosságban nőtt a boldogságom, és csak ennyi bukott ki belőlem, még mindig tisztára örömködve. – Szóval angyalinak tartasz? – kérdeztem. Sosem gondoltam volna, hogy valaki ilyen jelzőt aggat rám, főleg, hogy az az egyén Neil lesz. Nem hittem, hogy ez a jelző illik rám, én inkább a szétszórtat vagy a bolondosat alkalmaznám. Továbbá szuper megfigyelőképességekkel rendelkezem. Juj, a mennyezet meg van még? Viszont, most sikerült felfedeznem valamit a fiú szemébe, amit eddig még sosem, így csak azt bámultam hátha rájövök mi az.
Pat kérdésére én is felkaptam a fejem. Eszembe se jutott eddig, hogy ennyi teendője van neki. Mármint azt tudom, hogy naaagyon elfoglalt, de az közelről se mertem sejteni, hogy ennyire. Olyan okos Pat. Nekem ilyen dolgok sosem jutnának eszembe. Jaj, jaj, fel kell kötnöm a gatyámat, a végén még kidobnak erről a helyről, mert sokkal több nálam okosabb ember van, és mehetek majd egy normál gimnáziumba. Mármint a körülményeket tekintve normálba. Anyuék tuti valami teljesen elit, flancos helyre küldenének. Igazából nem bánom, mert nagyon durva dolgokat hallottam, a normál helyeken tanító tanárokról, és ez nem hiányozna, meg így legalább menő egyenruhám is lehetne. Imádom az egyen dolgokat, bár szerintem erre már rá lehetett jönni akkor, mikor közös ruhákat terveztem magamnak és Patnek. Úúú, tényleg azokat is el kell még intéznem. Milyen elfoglalt ember lettem én hirtelen.
Ekkor bökte ki Neil hirtelen a válaszát, amin megnyugodtam, mivel azért durva lenne, ha mindenbe lenne beleszólása. Neil a világ ura. Nem akartam elvenni Pattől a szólás lehetőségét, így adtam neki lehetőséget, hogy megkérdezhesse Neilt, hogy mi ez, de ha nem tette, én érdeklődtem meg, hogy milyen dolgokba nem avatkozik bele. De nem elégedtem meg ennyi faggatózással, hiszen akkor meghazudtolnám önmagam. Elég izgalmas választ is kaptam, és reakciót, hogy mondjam enyhén szólva meglepődtem a kacsintáson. Viszont mivel megint szóba került képessége, már nem hagyhattam annyiban a dolgot. Ki kellett találnom. Megöl a kíváncsiság, hogy tudhassam. Hosszasan gondolkodtam – ami csak annyiban volt megállapítható, hogy csöndben maradtam, míg végül találtam valami ép kéz-lábnak mondható magyarázatot, amit nem is voltam rest megosztani vele. – Te megjegyzed a dolgokat? – kérdeztem felettébb értelmesen, majd rájöttem ez a kijelentés még egy kis finomításra szorul. – Mármint minden dolgot? – folytattam tovább, hogy azért kicsit szebb legyen. Nem hittem volna, hogy ez lesz, mivel milyen durva lenne már egy ilyen dolog, meg miért titkolná el ezt valaki, én folyamatosan ezzel dicsekednék, hiszen azért nem mindennapi dolog, és semmi olyan, amit esetleg szégyellni kellene. Végül azt is megtudhattam, hogy a fiú nem kíván változtatni az órarendemen, amire megnyugvásként egy apró sóhaj hagyta el a számát, és még arra is volt igényem, hogy ezeket a szavakat kimondjam: Oh, Hál’ Isten.
Megint a Karácsony került terítékre, és mikor meghallottam Pat ötletét egyenesen felsikkantottam a boldogságtól. Legszívesebben megöleltem volna a lányt, annyira szupernek tartottam, és ezt kötelezőnek éreztem tudtára is adni. – Pat, te briliáns vagy! Ezt muszááj megvalósítanunk… - mondtam még mindig örömködve. Majd egy kósza megjegyzést tettem Neil felé. – Beszéld meg Helena tanárnővel! –adtam ki a majdhogynem parancsot a fiúnak. Neil a világ ura, és Arianne a főnöke. Hihi. Viszont több időt nem fecséreltem jelen pillanatban a fiúra, megjegyzésére, is csak mosolyogva forgattam szemem, és egyáltalán nem sértőn legyintettem egyet, de megint minden időmet a lánynak és ötletének szenteltem. – És szerinted, hogy kéne? Emeletenként? Vagy fiúk-lányok közösen? Vagy mindenkinek egyszerre? És a tanárokat belevegyük? – kezdtem el faggatni szegénykét, mivel iszonyatosan rápörögtem a témára. – Juj és kihúzhatnánk a neveket egy Mikulás sapiból! – itt kénytelen voltam abbahagyni a dolgot, egyrészt mivel elfogyott az összes levegőm, másrészt mivel rájöttem hagynom kéne a lányt, hogy feldolgozza ezt az iszonyatos információmennyiséget.
- Igazából már órán is igyekszek nagyon szépen írni, és sokszor a padtársamról másolok – kezdtem el Patnek magyarázni. – Ha meg mégsem jön össze, akkor újraírom a vázlatot. Kidíszíteni mindenképp akkor díszítem, mikor tanulom. Tudod ez is segít nekem – mosolyod |
Mosolyogva figyeltem csak a kis Tündérkét, ahogy teljesen ráfügg a témára, amit jobb híján feldobtam, remélve, hogy túlad a 'mindenképp tudni akarom mi a képességed' hozzáállásán. Kifejezetten ártatlan volt ezzel a gyermeki hozzállásával, ami miatt kifejezetten sajnálni kezdtem, hogy nem húgom, hanem öcsém született... Egy kifejezetten bosszantó személyiséggel rendelkező öcsém. Ha választani lehetett volna, akkor inkáb ezt választanám, habár tisztában vagyok a ténnyel, hogy Arianne természete is hamar ki tudna borítani, azonban még mindig jobb egy rosszindulattól mentes ártalmatlan lény, mint egy állandó bajkeverő idióta. Szerettem Eliotot, de ami igaz, az igaz, így csupán megrázva a fejemet csatlakoztam vissza a beszélgetve, egy momentum alatt elhesegetve gondolataimat ezzel. - Hála az égnek én semmi csajosat nem kapok - jegyeztem meg epésen, egy pillanatra felvonva szemöldökömet. Furán is néztem volna ki, ha mondjuk egy szallagot kell a hajamba tűznöm... Mert ha már kapunk valamit azt ugye illik hordani vagy használni. - Persze Arianne, együtt voltam velük szamárköhögésben is - feletem csalódott fejrázással, jelezve, hogy nem sikerült felfognia mondandóm lényegi részét. - Természetesen nem - néztem rá hitetlen felháborodással, rosszallóan nézve rá. - Hogy aztán örömödben mindenki orrára kösd, hogy milyen új információkhoz jutottál, én meg repüljek a poziciómból - komolyan nem értettem mit várt a lány, hogy majd boldogan el csacsogom neki, izgatott hangon, teljes eufórikus állapotban, örülve, hogy végre könnyíthetek lelkemen. - Tudod ismerem a kollegalitás, valamint a diszkréció fogalmát, ha valami ilyen jellegűt osztok meg mással, elvárom, hogy azt a lehető legnagyobb titoktartással fogadja, így én miért tennék másként? - kérdeztem, habár nem vártam választ, végül aztán frusztráltan sóhajtottam egyet, megdörzsölve halántékomat. - Ne érts félre, nem pletykásnak tartalak, de ismerem angyali természetedet annyira, hogy akarva akaratlanul is kibukik egyszer belőled - néztem rá, egy kicsit bűnbánó szemekkel, jelezve, hogy ma bizony nem fogja kideríteni az egész iskola képességeit.
Patricia csodálkozására végül felé fordítottam tekintetemet, úgy fogadva a kíváncsiskodást, majd elgondolkodva a hallottakon a földet kezdtem pásztázni. Egy munka, ami nem megy át a kezemen? Fogós kérdés, így pár perc eltelt, míg megszületett válaszom, mely ideje alatt, többször szólásra nyitottam volna ajkaimat, aztán hamar rá is ébredtem sorra, hogy ahhoz is van közöm, meg a másikhoz is, és így sorban, míg végül már kezdtem elbizonytalanodni, amit egyy egészséges sápadással jutalmaztam, meg egy apró izzadság cseppel, ami homlokomon szélén gurult végig. - Van - bólintottam megkönnyebbült szemekkel meredve a lányra. Elég ijesztő belegondolni, hogy mennyi minden feladatot elvégzek, holott csak egy diák vagyok. Végül a felismerésből Arianne kérdése zökkentett ki, majd úgy éreztem ideje megkönyörülnöm rajta, így derűs arccal feleltem neki. - Köze van a képességemhez - mondtam fejtelmesen, kacsintva egyet felé. - Eszem ágában sincs, túl időigényes - mosolyodtam el, biztosítva a lányt, hogy puszta kitolásból nem fogom megváltoztatni az órarendjét.
Mikor egyetértett a lány, a forrócsokis felvetésemre, csupán elégedetten mosolyogtam sikeremen, majd büszkén figyeltem, ahogy a beszélgetés tovább folyt, hagyva, hogy Pat emeljen előbb szót. Tetszett, hogy óvatosan válaszolt, kerülve a párt foglalást, így éltem a helyzetten, és hasonló megfogalmazásban tálaltam az én verziómat. - Nem utálom - zártam rövidre véleményemet, ami az igazság volt. Ehhez én túl gyakorlatias voltam, így sosem izgultam az ünnepek miatt, és az a gyakran emlegetett karácsony szelleme is messziről került... Sose voltam a jövő miatt izguló egyén, legyen szó bármiről is. Aztán következett a jegyzetelésről szóló eszmecsere, amihez nem igazán tudtam hozzászólni, ugyanis sosem írtam jegyzeteket, mióta az Akadémia tanulója lettem, csak ha másnak szüksége volt a jegyzetre, azonban saját felhasználásra már régen nem csináltam. Felesleges tinta és papír pazarlás, ugyanis amit egyszer hallok... Azt nem felejtem el.
Mikor aztán a feladataimról esett szó, csak halványan elmosolyodtam a lány sajnálatán, pedig sosem éreztem volna, hogy ez szerencsétlen, vagy rossz dolog lenne, azonban arra nem volt időm, hogy arra kérjem, hogy ne tegye, ugyanis hamar átlátta a helyzetemet, így egyetértésként csak sunyi pillantással jutalmaztam, önelégült bólintással. Örültem, ha valaki könnyen megértett. - Szabadidőm, mint a tenger - biztosítottam széttárt karokkal. Végül ahogy sikerült megegyezni a lánnyal, és csak beadta a derekát, hogy hozzátartozót is megjelöl, csupán gondterhelt pillantással mértem végig, majd egy kicsit közelebb hajolva hozzá válaszoltam neki, az ővéhez hasonló hangerővel - Természetesen lehet róla szó, hogy csak akkor avatkozzon a dolgaidba, ha tényleg komoly fennforgások adódnának - néztem rá jelentősség teljesen, majd semleges arckifejezést öltve hallgattam végig a bájcsevejt unokanagybátyámról, a végén egy aprót köhhintve. Nem igazán éreztem úgy, hogy jogom vagy beleszólásom lett volna az ügybe, ugyanis én nem kifejezetten tudtam volna elfogulatlan választ adni. - Nem feltétlenül - bólintottam Patricia kérdésére, ezzel is megpróbálva nyugtatni a lányt. Végül aztán Arianne, feltette halasztást nem tűrő kérését, amire furcsálóan mértem végig... A rajzolás nem volt erősségem, a műszaki-akat leszmáítva, így csupán húzódozva vettem el kezdéből a tollat, amit kezeim közt tartva hamar fel is ismertem, hogy honnan maradt itt, így még kellemetlenebbül forgattam meg a kis írószert ujjaim közt tartva. - Végülis, mindent ki kell próbálni - sóhajtottam, komoly elszántsággal nézve a lány kezére, majd neki láttam a munkálathoz. Az első fele kifejezetten lelkesítőre sikerült, míg a második fele abszurdmód szögletesre sikerült, mire csak gordterhelt homlokráncolás keretében pillantottam fel a lány arcára, várva a reakciót. - Legalább gyorsan leázik majd fürdésnél, és még sajnálni se kell - vontam meg a vállam, belátva, hogy amúgy sincs sok virágvasárnapja... szerencsére.
Végül aztán nagy nehezen csak sikerült kijutnunk a DÖK teremből, habár szerettem ott időzni, félreértés ne essék. Természetesen jó idegenvezetőhöz hűen rögtön vállaltam a szerepet, hogy magányosan haladva, hátra hagyva magam mögött a két hölgyet párban, pár lépéssel előttük haladva vezessem őket. Habár gyanítottam, hogy erre Arianne-nak semmi szüksége nem volt, de nem mertem volna ezt biztosra is állítani. Mikor aztán Patricia rögtön kezdményezte a vásárlást, megkértem Arianne-t, hogy foglaljon le nekünk egy asztalt, míg jómagam a másik lány mellé lépve vártam meg vele a vásárlást. Eleinte nem is igazán tűnt fel, a huncut kis csere, csupán akkor eszméltem fel a turpisságra, mikor beismerte 'ballépését' a lány, mire csupán elmosolyodtam. Tetszett, hogy ilyen könnyen megértette szándékomat, hogy valójában hasonló tervem volt nekem is, azonban gyors cselekedetei már majdnem el is feledtették velem, hogy valójában a jelenlévőkkel nem ismertettem csalási szándékaimat. - Egyáltalán nem - vettem át megkönnyebülten a gőzöégő keserű nedűt, amibe aztán boldogan bele is kortyoltam, anélkül, hogy a mellé helyezett cukor vagy tejszín bármelyikét használtam volna... Én feketén szerettem a kávét, így a kis kekszet Arianne felé nyújtottam, míg a többi tartozékot Pat felé toltam, ha neki nem lett volna fogához való az ízesítés. |
Neil ajándékos hasonatára kicsit elmosolyodtam, és ahelyett hogy a saját keserű múltamon agyaltam volna, inkább elgondolkoztam, hogy itt milyen lehet a karácsony. Bitosan sokan odavannak érte, nagy fa van, talán az ilyen buzgó személyek mint Arianne még csoortokba is rendeződnek, hogy közösen adják elő kedvenc karácsonyi dalaikat.
- Ó, az órarend készítésébe? - csodálkoztam el. - Marad olyan teendő, ami nem megy át a kezeden? - kérdeztem viccelődve, kivételesen nem piszkálódó szándékkal.
A forrócsokizáshoz talán nekem is csatlakoznom illene.. főleg mert senkinek sem hiányzik egy koffeintől túlpörgött Arianne aki óriási karácsonyi hangulatában Jingle Bellst énekel, de olyan gyorsasággal, mintha valami dubstep remixet hallanánk. Szerencsére a lány hamar belement a forrócsokis dologba, szóval nem kellett emiatt aggódnom. Szolidaritásból mondjuk még így is velük tarthatnék, de egyáltalán nem esne jól most a csoki. Nem vagyok, és sosem voltam valami édesszájú. Halloweenkor talán jól esik némi gumicukor, meg csoki, de egyébként inkább a sós, meg fűszeres dolgokat szeretem. Ah, meg a csípőset! A legcsípősebb szószokba is nevetve tudom mártogatni a csipszemet.
A lány kérdésére egy pillanatra megakadtam. Nem akartam neki megmondani, hogy közömbös vagyok a karácsony iránt, sőt egy kicsit feleslegesnek érzem azt a sok előkészületet meg ajándékozgatást a.. miért is? Tulajdonképpen semmiért. Persze, adni jó, nekem is van szívem. Meg kapni is. Látni, hogy a másik örül annak, amin te hónapokig agyaltál, vagy ami tök sok időt vett el a napjaidból, hogy megcsináld, de a karácsony ezen oldala úgyérzem elkopóban van. Mindenki versenyzik, hogy ki tud nagyobb ajándékot venni/kapni, hogy ki hogyan dekorálja a laksát, aztán mindent fotóznak, teszik föl a netre.. hát nemtom, ebből inkább köszi, nem.
- Hát, ha valaki szervez ilyen karácsonyi kalapból nevethúzunk, és annak veszünk ajándékot-dolgot, akkor benne vagyok. - válaszoltam diplomatikusan, és egy mosolyt villantottam a lányra, remélvén, hogy megragadja ez a dolog a fantáziáját és inkább ezen pattog, mintsem azt boncolgatja, ki hogyan viszonyul adott ünnepekhez.
Ahogy viszont új téma jött a képbe, én meg is ragadtam azt:
- Nem vesz igénybe sok időt, hogy kidíszítsd a jegyzeteket? - néztem rá érdeklődve. - Én például örülök, ha mindent le tudok írni, amit a tanárok mondanak, és még olvasható is lesz. - nevettem el magam. - Vagyis.. kezdésnek örülök, ha találok egy tollat a táskámban. - hát igen, kicsit kupis vagyok, meg szétszórt, de azért jó diák akarok lenni, akinek vannak jegyzetei, és figyel, meg fel tud készülni. Ez a suli talán az egyetlen esélyem, hogy beteljesítsem anyám álmait, és egy kicsit közelebb kerülhessek hozzá. Talán, ha azzá a valakivé válok, aki ő akart lenni, akkor jobban megértem majd őt is.
Neil szavait hallva egy pillanatra elakadtam. Köszöni a felajánlást? És olyan őszintének is tűnt.. Ha valamit tudok, akkor az az, hogy a fontoskodó gyökerek nem tudnak hálát mutatni senki és semmi felé. Mindig dolgozgatnak valamin, és ha akad feladat amiben segítséget kapnak, akkor azért sem hálásak, inkább zabosak, hogy egy munkafolyamat kicsusszant az ujjaik közül. De ő úgy tűnt, mint aki komolyan gondolja, és ettől őszintén elmosolyodtam. Kellemes csalódásként ért, hogy félreismertem, még akkoris ha ez kb öt és fél perce történt.
- Igazán nincsmit. - mondtam még mindig azzal a meleg mosollyal az arcomon. - Ezt szomorúan hallom. - méltatlankodtam. - Bár valamiért az az érzésem, hogy te örülsz ezeknek a feladatoknak, és szívesen csinálod mindezt - fejemmel a papírhalom felé böktem - még akkor is, ha az ajánlott 7-8 óra alvásból néhanapján két órát kávéval helyettesítesz. - megértem, hogy kell ez neki, és szereti. Mindenkinek kell valami hobbi, vagy meló, amivel elfoglalja magát. Én többek közt ezért is olvasok. Nem tudok a gondolataimmal egyedül maradni. Megőrülnék.
"Ha valami bajod esne." Ez az egy mondat részlet a fejemben ragadt, s közben én az utóbbi évek azon pillanatait próbáltam felidézni, amikor kontaktolni kellett a nevelőtanárommal - vagy hát gondviselőmmel. Egyetlen eset kivételével mindent meg tudtam volna oldani csendben, Martha tudta nélkül, ha befogom a szám, és kihátrálok a szituációból.
- Értem. - a szót szinte magunk közé suttogtam, majd biccentettem is egy aprót, és körmölni kezdtem a nő elérhetőségeit. Szigorúan nagy, nyomtatott betűkkel, ahogyan a nyomtatvány azt elvárja tőlem.
- Igazából őt már valamelyst ismerem. - válaszoltam Ariannénak. - Egész kellemesen elbeszélgettünk telefonon, amikor jelentkeztem az iskolába. - mikor végeztem, aláírtam a dokumentumot, ahol nekem kellett, majd összehajtottam, de mielőtt eltettem volna, megerősítésért felnéztem Neilre: - Most akkor ezt vele is alá kell íratni ugye? Mármint nem az igazgató úrral.
Válaszától függően cselekedtem; majd a tollamat eltéve Arianne felé fordultam.
- Igen, mehetünk. - a folyosón kicsit elcsendesedtem. Azon gondolkoztam, hogyan fogom Martha-nak beadni, hogy egy ilyen drága helyen tanulok. Azonnal azt fogja hinni, hogy kurválkodtam a pénzért, vagy valami ehhez hasonló, mert semmi munkáltatói igazolásom sincs. Gőzöm sincs, ezt hogy oldajam meg..
Mikor az említett büfébe értünk, nem is teketóriátzam: intettem a többieknek, hogy üljenek csak le, majd én kikérem, ami kell. Sőt, szívesen meg is hívom őket. Ha odajöttek velem mégis a pulthoz, akkor mindenki előtt gyorsan leadtam a rendelést:
- Két kávét kérnék, és egy forrócsokit. - a kávégép azonnal felbőgött, és mikor már a pénztárgép pittyegett, akkor fordultam csak a többiekhez szomorkás arccal; véletlen kávét rendeltem két forrócsoki helyett. Jaj-jaj butabuta én. Mindenesetre a hiba már nem korrigálható, gyorsan fizettem, szóval Neil-nek most muszáj lesz kávéznia. Cinkos mosolyt villantottam a srác felé, de gyorsan elkaptam a tekintetem, mielőtt Arianne észrevenne. Vagy velük, vagy nélkülük, de valahogyan az asztalhoz juttottak a forró italok, s amikor mindhárman ültünk, gondterhesen felsóhajtottam:
- Elfelejtettem, hogy te is forrócsokit akartál. - az év legjobb színészi játékáért járó díjat Patricia Steele kapja! - Remélem, nem baj. |
...Válaszra várva fürkésztem az arcát, és ahogy láttam fél szemmel a DÖK-ös is hasonlóképp tett. Tiszta reflektorfénybe érezheti magát. Hihi 15 perc hírnév. Csak itt 15 másodperc. És jelenesetben nem negatív jelző. Na mindegy Arianne, majdnem összejött - gondoltam. |
Észrevettem Neil szemforgatását, ami már azért is meglepő, mert körülbelül egy fejjel nagyobb nálam, így csak összehúztam szememet, beszívtam a levegőt, így felpuffadt mellkassal adtam tudtára sértődöttségemet, ami persze tartott vagy két hosszú másodpercig, utána csak kacarászva fújtam ki a levegőt. Következő kijelentésével sikerült elgondolkoztatnia, de nem mentem bele nagy metafora értelmezésekbe, és elemzésekbe, egyszerűen a Karácsony szó fogott meg annyira. - Úúúú, de, igazad van. Bár általában mindig kapok egy csomó csajos dolgot. Ruhák, cipők, táskááák - merültem bele a dolgokba, elfeledkezve arról, hogy jelen beszélgetésbe ez egyáltalán nem releváns, és aligha érdekelheti ez Patet vagy Neilt, főleg hogy ők is tudják, hogy zajlik egy ilyen esemény. De az egésznek nem is ez a legjobb része hanem maga a hangulat... A karácsonyfa, ami az előtérbe két szint magasan nyúlik, és ezer év mire sikerül feldiszíteni, és bejuttatni a házba, a tízmillió süti, a dekoriáció, a karácsonyi menü, hogy együtt van a család... áhh legyen már Karácsony. A világ legjobb ünnepe, komolyam mondom. Szerintem én már most veszek dekorációt, és kidiszítem az egész szobát. Lux csak nem bánja majd. Közben Neil is válaszolt, és fél füllel hallottam is mit, de jelenleg éppen álomországba tartozkódtam, szóval mielőtt válaszoltam volna, fel kellett fognom mit is mondott, és ez az elmélkedés az arcomra is kiült, azzal, hogy oldalra pillantottam, és összeszorítottam fogaimat, továbbá a hintázását is abbahagytam addig, míg ezt ki nem találom. Nem könnyítette meg dolgom barokkos körmondatával, de rajtam aztán nem sikerült kifognia. - Úúúú te vagy olyan jóba tanárokkal hogy ezt megosszák veled? Mondjuk Helena tanárnőt még meg is értem - csacsogtam tovább, majd egy megjegyzést tettem Pat felé is. - Tudod ő az a kedves Dök-ös tanárnő akiről meséltem - mondtam, hogy azért őt se rekesszük ki a beszélgetésből, és képbe is legyen a dolgokkal, de nem álltam le ennyivel tovább faggatam a férfiút. - És melyik tanárét tudod? Elmondod mi az? - kíváncsiskodtam tovább. Mikor aztán Neil felfedte a nagy dolgot, hogy ő bizony még az órarendeket is segít összeállítani enyhénszólva elképedtem. - Azta... ez annyira menő. Hogy tudsz ennyi dolgot észben tartani? - képedtem el. - Én még a saját órarendemet is képes vagyok elfelejteni. Ugye azt nem tervezed megváltoztatni? - ijedtem meg egy pillanatra, hiszen akkor tanulhatom újra az egészet.
Ezután Pat megszólálására lettem figyelmes, de Neil válaszolt is már helyettem, így kénytelen voltam befogni a lepénylesőmet.. Ahj pedig olyan szívesen beszéltem volna neki az aranyos büfés néniről. De végülis úgyis mindjárt meglátja. Legalább meglepetés lesz neki. Jéé a végén még teljesen átveszem a hozzáállásukat, és a meglepetéseknek fogok élni. Mondjuk eleve nem tervezek előre, csak megyek megyek meg ilyenek, például a mai délutáni programom alakulását se találtam ki, és mégis milyen jól sikerült mindhármunknak. Hmm... Talán máskor is neki kéne mennem embereknek, hogy jól alakuljon a délutánom? Kitudja...
Megintcsak Neil hangjára lettem figyelmes, a végén még kiderül, hogy ő többet beszél, mint én. Aztán még engem hívnak szószátyárnak. - Juj de jó ötlet! Úgyis olyan régen ittam már forró csokit. És még a karácsonyi hangulatomhoz is passzol, amit te idéztél elő - csacsogtam tovább, remélve, hogy tovább beszélhetünk erről a csodálatos dologról. //ahh én nem vagyok függő... nincs szeptember második hete óta karácsonyi hangulatom és nem akartam már most feldíszíteni mindent//. Ekkor jutott eszembe egy nagyon fontos dolog, ami bár abszúrd, de biztosra kell menni. - Ugye ti mind szeretitek a Karácsonyt? - pillantottam körbe társaimon, olyan átszellemültséggel, mintha ez egy szent dolog lenne.
Ekkor következett az a rész, ahol én egy kicsit kimaradtam a beszélgetésből, ami annyit jelent, hogy ugyanúgy csacsogtam tovább, egyszerűen csak nem volt az annyira fontos. Mondjuk nem irigykedek meg semmi, nyilván fontos Patnek a sulikezdés, emlékszem én ilyenkor minden szót ittam, és mérnöki pontossággal töltöttem ki mindent, főleg amiatt a precizítás miatt, ami itt mindenkit jellemzett. Azért örültem, hogy Neil díjazta a szivecskés öltelemet, bár nem úgy, mint ahogy reméltem. - Meggondolnád magad, ha látnád milyen jól mutatnak a jegyzeteimen. - nevettem rá Neilre, tudván, hogy ezzel nem sikerült meggyőznöm. Vagyis nagyon meglepődnék, ha igen. Ezek után következett meglepettségem, hogy mennyira hivatalos stílusba tudja az ifjú kifejezni magát, és mosolyságát buzgón viszonozatam is, még szemeimen is tükrözödött a boldogság. Nagyon fel tudtak dobni az ilyen apró gesztusok is, de mivel több szó nem esett köztünk és ők továbbra is papírmunkát intézték, én csak még vidámabban merültem vissza gondolataimba.
Egy dolog amit én biztos nem fogok soha. Unatkozni. Gondolataim sosem hagyják. Még mindig Neil és a szivecskék kötötték le agytekermvényeim. Még akkor se tudnám róla elképzelni, hogy szivecskéket rajzolgasson, ha szerelmes lenne. Mondjuk ha írna egy szerelmes levelet vagy verset és odatenné azt a szivecskét... Na akkor már el tudnám képzelni róla. Úristen milyen szívecskét rajzolhat. Amilyen precíz Neil kinézem belőle, hogy a világ legszabályosabbikát. Ezt azonnal meg kell tudnom...
Odaszökdécseltem a csipet-csapathoz, és útközben felkaptam egy tollat, ami a fénymásoló mellett feküdt, és végül mellettük kötöttem ki, és kis túrám miatt sajnos teljesen lemaradtam Neil és Pat eszmecseréjéről, ami a gondviselőket illeti, és így arról se tudtam, hogy bármi fentakadás van, ezért is szegeztem örömmel Neilnek a tollt, a kérdést és tartottam oda bal öklömet, hiszen a jobba volt a toll. - Rajzolsz nekem egy szívet? - mosolygtam rá angyalian, majd még éppen sikerült elcsípnem Neil utolsó szavait, amik az igazgató urral voltak kapcsolatosak, és természetesen ezen szavak hallatára is akadt néhány gondolatom amit kívántam megosztani, bár ezek most Patnek szóltak. - Juj róla nem is beszéltem neked! Kicsit szétszórt vagyok tudod - kacaráztam és magyarázkodtam tovább. Közben megint hintáztam a lábamon. Jaj le kell erről szoknom, a végén még tönkre teszem a cipőm. Pedig ez még új volt, és annyira szép. Inkább felpattantam a padra, és úgy magyaráztam tovább, csakhogy ezzel óvjam cipőmet, de az örökmozgást nem fejeztem be, lábaimat tovább hintáztattam, miközben az igazgató úr bemutatását is folytattam. - Vele biztos találkoztál, egy nagyon kedves bácsi, biztos megérti bármit is szeretnél - mosolyogtam rá biztatóan, kábé semmi új információt nem közölve Pattel. Na de mindegy...
Figyeltem tetteit, ahogy épp megigazítja a derekánál a pólót, és sikerült elcsípnem tetoválását is. Irtóra tetszett, és már épp kezdtem volna el faggatni róla, amikor idegesen rámpillantottam, így rájöttem talán ez nem a legjobb ötlet. Nem értem miért szégenkezik miatta, szerintem nagyon vagány dolog egy tetoválás, bár nekem sosem engednék, és egyébként se hiszem, hogy nagyon akarnék valamit is. Esetleg egy szívecskét a lábujjamra mint Ariana Grandének van. Haha ugyanolyan tetkónk lenne, és még a nevünk is hasonlít. A végén még meggyanúsítanának azzal, hogy le akarom őt klónozni. Arra következtettem, hogy mivel eljuttam eddig a gondolatig túl sok idő telt el csöndben, szóval feltettem kérdésem, és lehuppantam a padról. Neil bólintott is, így már csak Patet kellett megvárni mit reagál, és már indulhatunk is. Válaszra várva fürkésztem az arcát, és ahogy láttam fé |
Csak megforgattam a szemem Arianne mondatára, de inkább konszolidáltabb formában próbáltam meg tudtára adni, hogy többnyire neki mindig az az izgalmas, ami arról szól, hogy járhat a piciny szája. - Nem jobban örülsz a karácsonyi ajándéknak is, ha nem tudod mi lapul a csomaglás alatt? - kérdeztem végül vissza, elnyomva egy sóhajt, miközben hallgattam következő kérdését. - Természetesen az ilyesmiket nem áll módomban megtudni, csak ha az adott szaktanár megtisztel bizalmával, azonban a diákokat szükséges tudnom... Besegítek az órarend készítésbe is - feleltem, megadva, hogy engem koránsem az hajt, hogy feltétlenül naprakész legyek mindenkinek a magánügyeivel, csupán kényelmesebb, ha nem arra bízzuk magunkat, hogy egy tapasztalatlan véletlenül egy gyengébb csoportba kérje magát, ahol felfordulást fog okozni, vagy egy nagyszájú olyan helyre kerüljön, ahol kapásból laposra verhetik. Aztán jobb, ha az ilyen ügyeket nem egy maximalista tanárra bízzuk, aki simán képes úgy tenni, hogy jaj majd megszokja... Persze, a bácsikám, meg majd magyarázkodhat, hogy miért lett jobb esetben csak kék-zöld meg zúzódásokkal tarkított a diákság. Igen, nehezen tudom elviselni a felelőtlenséget, főleg ha ezt egy felnőtt engedi meg magának, aki egyébként egy olyan posztot tölt be, ami hatalmas jelentőséggel bír a jellemfejlődés szempontjából, meg hogy mi válik majd a gyerekekből.
- És menza is van - biccentettem a Patricia meglepődött mondatára, majd mikor a másik lány is úgy döntött, hogy már pedig ő tartozik nekünk azzal, hogy beszáll a koffein fogyasztásba, kikerekedett szemmel fordultam hozzá. - Bőven jó lesz neked egy forró csokoládé is - szögeztem le, ahogy megjelent lelki szemeim előtt, a még gyengébb válozatú fekete létől felpörgött lány sziluettje. El kellett rejtenem, ahogy még a hideg is kirázott a gondolatra, miközben összeszorítottam fogsoromat, igen ezt mindenképp el kell kerülni, ha máshogy nem megy, akkor inkább én is lemondok a keserű csodáról, hogy elborzaszthassam ízlelőbimbóimat egy adag édességbombával, remélve, hogy a lány inkább hozzám csatlakozik, de elnézve a Patricia-t valami hasonló rémképek játszódhattak le az ő fejében is... Azt hiszem mindkettőnk érdekében teszem, amit teszek, de már egyéb tervek is készenlétben voltak, hogyha ennyivel nem tudtam eltántorítani a lányt első ötletétől.
Mikor aztán a kis barna örömújongásban tört ki, ajánlatomra, miszerint egyenlőre csak a fontosabb, vagy inkább csak a kötelező köröket fussuk le, csak halvány mosoly jelent meg az arcomon, szemeim azonban továbbra is érzelem mentesen csillogtak. Szerettem a legkönnyebb, leggyorsabb és nem mellesleg a legcélravezetőbb módszereket alkalmazni, nem hiába neveztek engem túlságosan is gyakorlatiasnak, nem mintha én ezt sértésnek vettem volna bármikor is.
Mikor aztán még csírájában elfojtottam Miss Túlbuzgó kisasszonyt, csupán egy óvatos mosolyt ejtve biccentettem felé. - De azért köszönöm a felajánlást. Nem mindennap ajánlják fel mások a segítségüket - vallottam végül be, egyáltalán nem szégyenlve, hogy valójában, ha nem is annak indult, valamilyen szinten ez egy kedves gesztus volt a lány részéről, még ha ennek annyira nem is örült. Majd látva, hogy egy kicsit kevesebb lelkesedéssel fogadja a "feladatot", amit kitaláltam neki, már a szemeim alatt lévő nevetőráncok is megtelnek élettel, azonban le kellett lomboznom, nem vagyok egy "világi seggfej", ahogy a legtöbben neveznek. A becenév ötletére csak bólintottam, habár biztosan nem fogom így szólítani, sokkal többretartom a formalitásokat, mint a negédeskedést, mintha közel állnánk a másikhoz, holott semmit sem tudunk a másikról pillanatnyi hangulaton kívül. Például a lány most frusztrált, és ezt a fajta stresszt ő azzal vezeti le, hogy másokba köt bele, én meg könyvet olvasok, vagy csak a másik közvetlen fiyelmében forgatom meg rá a szemem és hagyom faképnél, na és? - Nem kérek semmilyen szivecskét - ráztam meg a fejem szörnyülködve, ahogy hirtelen behúztam a nyakam. Az hiányozna még nekem, hogy valami ilyesmit műveljen a lány egy hivatalos dokumentummal, hogy aztán megkérdőjelezzék a józan eszemet. Inkább nem élek ezzel a lehetőséggel, nem törődve azzal, hogy más esetleg megsértődne. Ezek az ügyek nem kifejezetten gyerekjátékok.
Örömmel konstatáltam, hogy végül az új lány nem nagyon halogatta a papírmunkát, és rögtön neki is esett, majd Arianne felszólalására, csak felpillantva rásomolyogtam, örülve az elismerésnek, de tudatában annak is, hogy a lány azt is ekkora becsben tartja, aki önszántából megken neki egy vajas kenyeret. De azért még aranyos volt tőle, habár nem kifejezetten éreztem személyesnek a gesztust. Végül visszafordultam a lányhoz, azaz akartam volna, mikor megakadt a tekintetem derekán, azonban nem igazán tudtam, mire véljem a látottakat, így egy kicsit meglepett kérdésével. Egy kicsit zavartan hajoltam végül oda, ahová mutatott, majd gondterhelten pillantottam fel rá, felfogva, hogy mit is kért igazából. Az igazság az, hogy volt sőt, van is olyan esetünk, akinek valóban nem kellett azt a részt kitöltenie... De ő neki tényleg az ég világon senkije és semmilye nem volt, még neve sem, így ő nyílván a saját dolgait rendezte, de a lánynak van törvényes gyámja. - Sajnálom, erre nem tudok mást mondani, csak hogy szüksége van valakinek az elérhetőségére az iskolának, ha valami bajod esne, és te nem lennél képes értesíteni a gondviselődet - mondtam, vigyázva, hogy a lehető legalacsonyabbra redukáljam mondanóm fájdalmassági rátáját, elvégre nagyvonalakban ismertem már a lány történetét, azonban annyira nem, hogy tudjam mi érzékeny pont nála, és mi nem, szándékosan meg nem akartam megbántani, egy ilyen komoly dologgal. - De megbeszélheted az igazgató úrral is - ajánlottam fel végül, ugyanis ebben a helyzetben eléggé tanácstalanná váltam, még úgy is, hogy valamelyest értettem a lány problémáját, habár jómagam "csupán" félárva voltam. Mikor aztán végre lehúzta a lány felsőjét, csupán felegyenesedtem, majd felvéve a szemkontaktust próbáltam a lehető legmegértőbb arcot vágni. Valahogy éreztem, hogy nem a saját ötlete volt, így nem firtattam, de nem is vártam semmilyen magyarázatot, elvégre nem is voltuk olyan viszonyban, de közöm se igen volt hozzá. Azt azonban könnyedén megígérhettem neki, hogy általam nem igen fogja senki sem megneszezni, hogy micsoda varratai vannak. Másnak sincs köze hozzá.
Végül Arianne ártatlan kérdése törte meg a feszült csendet, amire elégedetten kaptam oda a pillantásomat, határozottan biccentve, jelezve, hogy részemről rendben, majd Patriciára fordítottam ismét arcomat, várakozóan fürkészve a lányt, hogy határoz. |
A kis megjegyzését próbáltam a fülem mellett elengedni. Az a baj, hogy eléggé forrófejú gyerek voltam, és ha valaki intelligens módon szavakkal próbált sértegetni, akkor simán nekiestem az illetőnek ököllel. Persze azóta már rájöttem, hogy ez hosszútávon nem jövedelmező - egyrészt szavakkal mályebb sebeket tudok ejteni ha jól célzok, mésfelől pedig a verekedésre mindenki felfigyel, és büntetést is vonhat maga után.
A képesség dologban nem értettem egyet Ariannéval. Szerintem izgalmasabb, vagy hát egy kicsit talán érdekesebb, ha tök random tudod meg valakinek a képességét. Mondjuk rajtakapod repkedni, vagy valami vészhelyzet van, ahol csak ő meg a képessége tudnak tényleg segíteni.. Néha jót tesz egy kis misztikum. De ez a Neil nem olyannak tűnik mint aki a misztikumok fátylába burkolózva akar élni. Akkor miért ne osztaná meg ezt a dolgot másokkal?
Talán.. olyan gáz lenne a képessége? Mi lehet az? Talán kiskutyákat tud előteremteni a semmiből? Annak is van haszna, nem? Mármint sok kiskutya el tud bánni pár bűnözővel. Oké, NAGYON sok kiskutya. Vagy, ha valakinek kutyaallergiája van! Hosszú másodpercekig csámcsogott az agyam ezen és ehhez hasonló gondolatokon, míg magamhoz nem tértem újra.
- Büfé? N-nem tudtam, hogy van büfé is. - pislogtam Ariannéra. - De nemsoká négy. - mondtam a karórámra pillantva megerősítésért.
El is feljtettem, hogy az embereknek jár olyan szolgáltatás, mint büfé. Nálunk minden jobb dolog, így a büfé is elég hamar megszűnt - sőt, én is csak mások sztorijaiből ismerem. Igazából annyiszor megpróbálták kirabolni vagy át/megbaszni szegény büféslányt hogy elköltöztette máshová az egész kócerájt. Én nem ismertem, de azt mondják, jó sora van. Hozzáment valami csávóhoz, akinek étteremlánca van. Cuki.
Viszont mikor a lány azt mondta, csatlakozink hozzánk, egy pillanatra lefagytam. Elképzeltem egy adag kávé után - mert a kapucsínóban is simán van annyi koffein mint egy presszóban - és egy beletörödő pillantást vetettem az ablakon tükröződő Patriciára. A játékokban azt hiszem ilyenkor szokták azt mondani, hogy Good Luck, Have Fun.
Egyedül vállalkozott? Vagy fél, hogy elrontanánk? Arianne-ban mondjuk látok erre potenciált, és ezt minden rosszindulat nélkül mondom. Ügyetlenkének tűnik, de jól áll neki.
- Ó, aláírni. - mosolyodtam el. - Hát, kár. - sóhajtottam egy aprót. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg alá kell őket írni, vagy csak kamuzik. Most mártír vagy igazán szerény? De ami még ennél a kérdésnél is fontosabb: tényleg érdekel ez engem? Lesz annyi jobb dolgom mint minden nagyarcú hülyén leakadni.
- M-más? - pilláztam fel már majdnem zavartan. Most bosszúból egy halom dökös munkát akar a nyakamba varrni, hog megtanuljam hova való vagyok, és hogy csukjam kissebbre a bagolylesőmet? Na hát aztán leshe..
Még a gondolataim is elakadtak, amikor megláttam a felém nyúló kezét. Most miért udvarias hirtelen? Kinn nem is akart köszönni, mi a faszom van már?
- Aha, én is örülök. - bólintottam felé a kezét megrázva és kissé furán pilláztam rá. - Egyébként nyugodtan szólíts Patnek. - de mire végigmondtam, ő már sorolta is a szokásos sulikezdős dolgokat. Kicsit örültem, hogy itt átugrottuk ezt az aláírogatós dolgot, és elég volt hogy csak az igazgatóúrral diskuráltam egy keveset telón meg élőben, dehát hiú ábrándok. Az övtáskámból előkaptam egy tollat, és elkezdtem beírni az adataimat a lapra, amit meg kellett, azt gyorsan aláfirkantottam. Nem akartam egy hétig húzni pár szar papírt. Azzal meg végképp nem fogok időt elkúrni, hogy végigolvasgassan az apróbetűt is. Ha ennyi pénzért nem állják meg a helyüket iskolaként, és trükkös szerződésekkel biztosítják be magukat, akkor az élet úgyis megtalálja őket, és egyszer nagyot buknak majd. Öriásit.
Amikor a címemhez és a gondviselőim elérhetőségeihez értem, kicsit elakadtam. Volt persze mindenkinek saját nevelőtanára, akivel lelkizhetett, meg aki figyelt rá, ilyesmi de én sose kerültem a sajátomhoz közel. Najó: nem engedtem magamhoz közel. Fura volt, hogy valakik valahol úgy döntenek, mindnekinek kell tanár, és akkor egy idegennel összezárnak heti pár órában, hogy mától ő pótolja a szüleimet. Ez.. nem így megy. Még akkor is, ha sosem ismerhettem őket, és nem tudtam, mit kell pótolni.
- Ezeket muszáj beírni? - böktem tollammal a kérdéses információ helyére. - Mármint ha valami üzenetet átkell adni, én átadom, akinek kell, és kész. - nem akartam hogy én legyek az anyátlan apátlan gettógyerek. Úgy érzem, itt mindenki mögött - vagy legalábbis sok diák mögött ott áll a kis tökéletes családja, akik örömhullámban törnek ki minden ötös után, én meg még csak Todd-nak se tudom ezeket elmesélni, mert megcsalt az a fasz, és kidobtam.
Ahogy állva az asztalnál könyököltem, éreztem hogy a derekam egyre több levegőt kap, szóval gorsan hátranyúltam, és betűrtem a pólóm szélét a nadrágomba. Sebes pillantást vetetttem Ariannéra, de ugyanolyan álmodozó tekintetet volt, mint szokott, talán észre se vette a derekamat. Azt a hülye tetoválást azta rejtegetem, hogy az eszemet tudom. Persze, leszedhettem volna, de.. valahogy nem érzem magam érzelmileg késznek. Sőt, lehet, inkább majd rátetováltatok. |
Megörütlem, hogy belement a közös pizsi ötletébe, hiszen nem tervezgettem eddig teljesen feleslegesen eddig. Eddig az öt percig, de az mindegy. Most már terveimet tovább szövögethetem, valami olyan stílus kell, ami mindkettőnk stílusát ötvözi. Esetleg szaggatás és szívecskék? Nem ez elég fura lenne.... Úristen van egy szuper ötletem! Ah olyan szuper pizsik lesznek, hogy Pat teljesen el lesz ámulva. Csak el ne felejtsem... Nem tudom mennyire tűnt fel, de eléggé feledékeny tudok lenni.
Aztán az iskola személyzetében tanári pozíciót betöltő személyekről kezdtem el neki beszélni, szorgosan, hogy megemlítsek minden fontos információt, ami az én birtokomban van. Természetesen undorító pletykákat is lehet hallani, de azokra nem adok, de meg kell vallani, van egy-két izgalmas szösszenet, de ezeket nem árultam el a lánynak, nehogy miattam itéljen félre valakit. Vicces volt, ahogy minden nevet elismételt, de teljesen megértettem, nekem is egy csomó időbe telt volna a memorizálás, ha nem ülök le az elején, és tanulom meg őket, az órarendemmel egyetemben. Megszállotság? Inkább csak nem bíztam semmit a véletlenre. Meg tudtam magamról, ha ezt nem teszem meg, az első hónapban teljesen elveszett lettem volna.
Kávés válasza csak elsiklott a fülem mellett, nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert egyszerűen ezen a témán agyaltam túlságosan. Talán figyelmesebbnek kellene lennem, bár nem láttam azt a lányon, hogy fentakadt volna azon, hogy nem díjjaztam semmilyen megszólalással a mondandóját. A tiszta csöndes vagyok itt, a végén még megnémulok, vagy azt hiszik elveszett a hangom. Elveszett a hangom... Ha a hangot el lehetne veszteni, biztosan én lennék az első aki ezt megtenné.
Ekkor csatlakozott be Neil is a beszélgetésbe, és én nem érzékeltem semmit a lány epés megjegyzéséből, ezért csak jót mosolyogtam magamban, de azt már nem érettem, hogy minek szólt Neil válasza. Talán amíg én zsorváltam Neilt, ő felajánlotta a segítségét? Meglehet... Ezek után következett a válasz számomra... Úristen minden milyen szép lineáris sorba megy. Elképedtem válaszán, és egy kicsit végiggondolva ezt mondtam. - De ez így csalás! Már mint sokkal izgalmasabb, ha ismerkedés közben tudok a másik képességét megtudni. Ez így elég uncsinak hangzik - adtam meg válaszom, majd még egy dolog eszembe jutott. - És a tanárok képességét is ismered? - kérdeztem csillogó szemekkel. Jó pár tanítónk erről elég zárkozott, és lehetne bármeddig puhítani, akkor se vallana szint. És igen, ilyenkor én is képes lennék csalni, de sh....
Ekkor következett a behatolás a főhadiszállásra, és meglepődtem, hogy nem esik több szóváltás a két egyén között. Talán Pat zavarba lenne? Nem hiszem, hisz elég vagánynak és nagyszájúnak tűnik. Úristeeen... Talán Neil képessége az, hogy képes a másikkal kommunikálni gondolatokon keresztül. Lehet most is ezt teszik talán? Épp azt beszélik ki, hogy mennyire fura lány vagyok. Vagy hogy mennyire jófej vagyok és emellett még szerény is. Közben Neil nekivetkőzött, és én meg nekiálltam a terv felvázálosának. Tisztára vezetőszemélyiségnek érzem magam. Talán szakmát tévesztettem, és nekem kéne apám székét átvennem. Hogy aztán két nap alatt csődbe vihessem. Már mint nem a széket, hanem a vállalatot. Hihi, hogy lehetne egy széket csődbe vinni.
Mikor visszaszálltam a beszélgetésbe, már épp a büféről csacsogtak, és enyhén homlokon csaptam magam. Hogy lehetek ilyen idióta, hogy nem jutott eszembe. Mikor Neil közölte, hogy ő is kávézik, egyből eszembe jutott, milyen jó ötlet, egy csoportos kávé elfogyasztása. - Na jó megfűztetek. Én is beadom a fejem egy kapucsínóra - nevettem. Őszintén nem azért nem kávézok, mert a sima feketekávé nekem túl intenzív, és a legtöbb helyen csak olyat lehet kapni. Felhajtani meg nincs értelme, mert a hatására nincs szükségem. Így is sokszor azt hiszik vagy hat mozgólodik bennem. Viszont egy vanila white mocha frappucinoval bármikor le lehet venni a lábamról. //amúgy tényleg engem is// Hmm... a nyál is összefutott a számba. Gyorsan abba kell hagynom az erről való filózofálást, különben a végén még a kapucsínót is ott hagyom.
- Juj de jó ötlet - örültem meg Neil megnyilvánulására. - Látod, ezért kellesz te nekünk - nevettem el magam. Teljesen elkényelmesedtem, egyáltalán nem éreztem meg az e kettő közötti kialakuló feszültséget. Igazából azt se tudom nagyon megérezni, ha valaki rám mérges, vagy nem örül a társaságomnak. Ezután jött Pat ötlete, hogy segítsünk Neilnek, ami már engem is elkezdett érdekelni. Na nem mintha az eddigi beszélgetés nem keltette volna fel a kíváncsiságomat, viszont Neil hamar lelombozott. - Pedig szerintem tuti tök jól alá tudnám hamisítani az aláírásod... Bár kicsit gyanús lenne az a szívecske az i betűn - kacarásztam. Igazából ez is a sajátsságom része, mint az, hogy sok vázlatomat újraírom, mert nem tetszik a külalakja. Egy szebb dologból szebben tanulok. Ezután Neil hozzálátott az általános dolgokhoz és én csak lestem és elképedten bámultam. - Azta... Ez tök hivatalos volt... Mintha csak aput hallottam volna - mondtam elképedten. Najó ez így furán hangzott. Gondolom ha Neil olvasta az aktám azzal is tisztába van, hogy ez a mondat miért állja meg a helyét, Pat meg így is úgy is meg tudja lassan, amennyiszer szóba jött már most, és egyébként meg jelen helyzetbe még titoktartó vagyok. Eléggé szószátyár vagyok, és amúgy se akarom nagyon titkolni kilétem. Vártam míg egy kicsit, hogy lássam, mi sül ki ebből, majd lábamat hintáztatva kérdeztem meg. - Indulhatunk? - és eközben lepattantam a padról, így egy kicsit fel is csúszott szoknyám, pontosabban libbent, így csak felnevettem.
|
Mikor odaértem a lányokhoz, csak apró mosollyal fogadtam Arianne széles jókedvét, amivel megajándékozott, csak ezt követően szaladt át tekintetem a másik jelenlévőre, aki számomra egy egészen epésnek tűnő sort intézett felém, amire csupán széles jókedvvel feleltem. - Ugyan, ne törd magad, elboldogulok - biccentettem felé, ezze jelezve, hogy ha már udvariaskodásról van szó, akkor azt vagy csináljuk már alaposan, vagy sehogy. Nem kedveltem az ilyen furkálódós fajta embereket, de sosem engedtem magamnak, hogy az első benyomás megbélyegezze friss ismerettségem alapját, így betudtam inkább annak, hogy a stressz okozta a lány rossz hangulatát. Nem ez lenne erre az első pléda, de biztosan nem is az utolsó, legnagyobb sajnálatomra. Mikor aztán ismt bekapcsolódott a beszélgetésbe Arianne, inkább hozzá fordultam, és hamar el is mosolyodtam, nem túl pozitívnak tűnő jelzőén, mellyel engem illetett. Aztána további vádak ellen már kellően úgy éreztem, hogy felvilágosítást érdemelne a hölgy. - Nem lett volna szükségem arra, hogy beavass a ,,csodás képességeidbe" - mosolyodtam el halványan, gyengéden formálva a hangokat, miközben a lány régi beszámolójából idéztem. - És már azelőtt sem szenvedtem hiányát az ismeretnek, ugyanis minden diáknak ismerem a dossziéját - ingattam meg a fejem lemondóan. Elvégre ez nem számított újdonságnak, vagyis a tanulók nagyrésze tisztában volt azzal, hogy a DÖK-nek is vannak fénymásolatai a diákokról, de még a tárolás is ránk volt hárítva. Igaz legalább az eredeti példányok a legmegfelelőbb kezekben voltak az igazgató úrnál.
Mikor aztán végre be is jutottunk a terembe, és nem tobzódtunk tovább a folyosón, én pedig kellőképp kényelmesbe vágtam magam... Talán túl kényelmesbe is, de talán ha majd egy kicsit lehűl a testem, akkor majd vissza öltözök normálisan. Sajátos agymenés, hogy nem bírom elviselni a pólókat, vagy más számomra túlságosan is bő holmikat. De nem lehetünk egyformák, így ahány ember, annyi stílus, én se szólok meg más, mert ő meg olyan nadrágban jelenik meg, aminek az ülepe a térdét veri, mintha csak a gatyájába sikeredett volna a nagydolog, mert ahhoz nem volt kedve, hogy a mosdóba menjen. Ezután kezdtek érkezni felém a válaszok, hogy mégis milyen ügyben lehetek szolgálatukra, nem mintha nem sejtettem volna eddigis, többnyire Arianne boldog, boldogtalant hozzám hozott, ha az illető új volt, és nem ismerte még az Akadémián a járást, bár ez annyira nem volt gyakori. Igaz már az is átsuhant az elmémen, hogy csupán neki is kapóra jön, ha felfrissítik emlékezetét ezen a téren, csak így nem olyan kellemetlen a helyzet, így ezt az ötletet meg is mosolyogtam magamban, figyelve, hogy mit mondd a lány, azonban az automata ötletére csak rosszallóan kezdtem ráncolni a szemöldökömet. - A büfében ugyan annyiért mérföldekkel ízletesebbet kaphatunk, és bevallom rám is rám férne egy adag koffein - biccentettem, hogy ebben a kérdésben bizony tudok segíteni. Mikor aztán ténylegesen is a "tárlatvezetésre" került a szó, készségesen végig hallgattam mindkettejük óhaját, majd a papírmunkára esett tekintetem, egyenlőre már csa ennyim van mára, de még csak délután volt, nem voltam még késésben. - A legegyszerűbb ebben az esetben az lenne akkor, ha az órarended szerint járnánk körbe az épületet, nem? - ajánlottam fel Patricia szemébe nézve, elvégre ez róla szólt, így legyen csak az ő döntése.
Ezután ugrott be, hogy van nálam egy-két nyomtatvány, amit jobb lenne, ha még most átnyújtanék a lánynak, valamint amit alá is kéne írnia, így az egyik fém irattartóhoz lépkedtem, és egy újabb adag kulcsért nyúlva a zsebembe túrtam, hogy pattogó hanggal elfordítsam a zárat, majd enyhe nyikorgó hang kíséretében feltárjam a szekrény tartalmát, céltudatosan kikapva a dossziék közül a lányét, melynek elejére nagy nyomtatott betűkkel díszelgett annak neve, majd gondosan visszazárva a bútort, hallgattam a lány ötletelését, így lassan indultam meg felé, mintha csak gondolkodóba ejtett volna a mondandója, s megálltam az asztalom mellett, már két kezemben tartva az iratokat, szigorúan magam felé fordítva a rajta található írást, így a jelenlévőknek ez csupán egy egyszerű dossziénak tűnhetett. Mikor befejezte kérdésekbe szőtt kis mondókáját, csupán egy mosolyra futotta tőlem, és már előre fel voltam arra is készülve, hogy a másik lány is rázendít, hogy bizony ő is segíteni akar, így hogy ezt elkerüljem, hamar behunytam szemeimet, majd egykedvűen ingattam meg a fejem, mint aki legnagyobb sajnálatát fejezné ki ezzel. - Egyedül vállalkoztam a feladatra, nem hagyom, hogy más végezze el helyettem - mondtam semleges hangszínben, visszautasítást nem tűrve, fürkésző tekintettel illetve a kis felbújtónkkat. Ha ennyi benne a tenni akarás, talán felvetem az ötletet, hogy legyen a diákönkormányzat tagja, aztán majd meglátjom meddig tart a lelkesedés. - Egyébként is kötve hiszem, hogy alá tudnátok írni helyettem ezeket - avattam be, egy óvatos mosollyal tervének gyengeségébe a hölgyet. Ha csak annyiról lenne szó, hogy ilyesmit kellene elvégezni, valószínűleg megkérem Hope-ot, hogy adjon nekem segítő kezet, másrészről pedig nem szokásunk dökös feladattal bízni meg egy egyszerű diákot.
Mivel aztán könnyedén hárítottam a kis piszkálódást, inkább úgy döntöttem, hogy megsürgetem a dolgok alakulását. - Azonban lenne más, amiben ki tudna segíteni Miss Steele - mosolyodtam el kedélyesen, ahogy eléléptem, felé nyújtva aktáját, majd ha átvette, akkor felé nyújtottam jobbomat - Örvendek a találkozásnak Patricia, a nevem Neil Devine - mutatkooóztam be, mivel nem éreztem tiszta játéknak, hogy míg én tudom a nevét, addig ő ezen ismeret hiányában él a részemről. - Az általános iskolai szabályzatok, tűz védelmi papír, az értéktárgyak eltűnésének felelősségével járó ügyek... A szokásos, valamint a beadott papírjaid fénymásolata, egy kitöltésre váró űrlap és hogy beleeggyezésedet adod képességeid kiaknázásának megkezdéséhez - soroltam fel egyszuszra. - Ha rendben van, egy hét múlva le kellene adnod, ezt megteheted a tanáriban Helena tanárnőnél, vagy elhozod ide, és valaki átveszi - informáltam tovább, komoly hangszínben. Szerettem komolyan venni a munkámat, elvégre ha valami nem világos számára, vagy elront valamit, az csak neki lesz kellemetlen. |
Csak mosolyogtam, Arianne mennyire óvatosan és odafigyelve bán a kis kövekkel. Ehhez képest számomra már teljesen értéktelenek voltak. Ha valami nagyon sürgős volt, mondjuk ez a suli, akkor megint egy kis ideig hasznosnak bizonyultak. Látva viszont a lány örömét eszembe jutott, hogy ha ilyen jóban leszünk, akkor valami szülinapi ajándéknak simán csinálhatnék a kis köveimből egy nyakláncot. Vagy tiarát! Annak talán még jobban örülne.
A hirtelen öleléskor viszont kínosan karoltam én is át és kényelmetlenül pihentettem tenyereim a lapockáin. Egyetlen ölelés alatt nagyon sok minden történeht ám; simán kizsebelhetnek például, megkéselhetnek, tűvel bedrogozhatnak.. efféle bizalmaskodást csak a tényleg nagyon közeli barátaimmal szoktam, vagy a szeretőmmel.
- Najó, figyu, rád bízom. - nevettem el magam. Annyira lelkes volt, és annyira ragaszkodott ehhez a dologhoz, most én rontsam el neki? Egy estét kibírok a pizsiben, még akkor is ha borsódzik a hátam amikor emberek ugyanolyan ruhában vannak. Kezdve a sütit áruló cserkészkislányoktól egészen a sulis egyenruháig.. Mondjuk egyes sulikban direkt azért vannak egyenruhák, hogy a gazdag gyerekek ne tudjanak villogni a menő ruháikkal de manapság szerintem már az öltözködés a legkevesebb. Ott vannak a mobilok, karórák, menő iskolatáskák, uzsitáskák; szó ami szó én még mindig azon a véleményen vagyok hogy az egyéniséget bűn elnyomni. Egyetlen egyenruha van talán ami kivétel ezek alól: a katonai. Akár százados, akár kadét, van benne valami szexi, aminek nehéz ellenállni.
- Helena és Avery. - ismételtem szavait bólintva és próbáltam memorizálni őket. Valamiért én a férfiakkal - legyenek azok nevelőtanárok vagy csupán haverok - mindig is jobban kijöttem. A nőkben van valami komondatlan versengés, még a barátaikkal is versengenek, de hogy minek azt ők se tudják.
- Nahát, angyalok! - csodálkoztam el. Akkor talán istenek gyermekeivel is fogok itt találkozni? És még a szuperhősös dolgot éreztem hirtelen soknak.. - Grey tanárúr. - ismételtem utána halkan a nevet főleg azért, hogy emlékezzek rá.
- Semmibaj, igazából van egy kis kotyogós kávéfőzőm, szóval ha itt van konyha, majd tudok csinálni maganak. - mosolyogtam rá. Ha meg nincs, akkor majd veszek egy főzőlapot, vagy összehaverkodok az itteni tüzes arccal. Mert minden ehhez hasonló helyen van olyan, aki a tüzet irányítja, még a filmekben is. Szóval ha megtalálom az itteni kályhát, akkor biztos szívesen felforralja nekem a kávét. Neki úgyis csak egyetlen érintéts.
Már a folyosón mentünk, elmémet megtötötték az Ariannétól kapott információk, amikor egy hang szólalt meg mögöttünk. Egész testemben összerezzentem, és egy pillanatra le is fagytam. Nem tartom magam ijedősnek, de azért a mögém osonás az inkább ne-listámon szerepel. Az ajtó előtt megállva végre engedtem a kíváncsiságomnak és a fontoskodó hanghoz tartozó alakot is felmértem.
Amikor megláttam a tagot majdnem kiszakadt belőlem a nevetés. Nyakkendőben jár suliba? Vagy talán konfereciahívása volt a NATO-val? Oké, én is szeretek jól kinézni, de azért nem veszek fel kisestélyit.
- Neked is szia. - a szavakat szinte a sráchoz vágtam. Nagyon bosszantott ez a fellengzős hangnem, amit csak arra használt, HOZZÁNK, diáktrsaihoz beszéljen. Ennyivel jobbnak hiszi magát nálunk? Akkor ezért kell a nyakkendő is, hogy ezt bizonyítsa? Szerintem mindenkinek tök világos hogy ő itt a nagy valaki, A Dökös™ és meg is fogja kapni emiatt a kellő tiszteletett - ergo tök fölöslegesen villogtatja a szókincsét.
Amíg Arianne a zárral babrált én inkább a márványpadló mintázatát fikszíroztam. Habár a lány ódákat zengett erről a srácról, hogy mekkora nagymenő, meg milyen jófej, nálam már itt elkaparta magát. Persze biztosan megvan rá az oka, hogy miért ilyen, de ezentúl ha nem muszáj, nem hiszem, hogy a társaságát fogom keresni.
Amikor végre bejutottunk csak kelletlenül körülpislogtam. Kicsit a szoba egyébként a gyermekotthon igazgatójának irodájára emlékeztetett. Elég sok időt töltöttem ott, mert sose tudtam a seggemen maradni, a szabályok pedig nem sokat jelentettek számomra.
- A főbb termek tök elegek, ha ennyire elfoglalt vagy. - pillantottam a papírköteg felé, amit behozott. - Csakhogy holnap reggel ne az legyen az első dolgom, hogy eltévedek. - mosolyogtam türelmesen és már próbáltam előre felkészíteni az idegeimet valami nagyon túlfogalmazott mondatra.
- Habár.. - gondolkoztam el. - ..akár mi is segíthetnénk a papírokkal, hogy hamarabb végezz, és akkor lenne időd. - angyali mosoly villant az arcomon. - Mi is a dolgod velük? Szétválogatni, lepecsételni? - egy apró lépést tettem a köteg felé, közben végig próbáltam vele éreztetni, hogy ezt a melót akár mi is csinálhatnánk és semmi oka fölényeskedni. - Vagy felvinni a gépbe? Szívesen segítek. - arcomon még mindig ott ült a jóakaró kisangyal, hogy ne látsszanak tőle az ördögszarvacskáim.
|
Nem hittem el, hogy egy ilyen különleges lányhoz, nem tartozna semmilyen különleges képesség, és ezt épp közöltem volna vele, mikor is megmutatta, mire képes. Teljesen meglepődtem, elcsodálkoztam. Tátott szájjal bámultam körbe a szobám, én még egy kis izgatott sikolyt is hallattam. Imádtam ha valami csillog, imádtam a drágaköveket, és az egész annyira varázslatos volt. Ezután következett egy még sokkolóbb. Megjelentek a kezébe az aprócska gyémántok. Úgy néztem rá, mint ha valami kincs lenne, de az igazat megvallva az is volt. Óvatosan elvettem két darabot a kezéből, és a dzsekim cipzáros zsebébe rejtettem, hogy biztosan ne vesszen el. Mondjuk nálam ilyenről nem lehet beszélni. - Biztos nem gond? - kérdeztem még azért rá a lányra. - Nagyon szépen köszönöm - mondtam, miközben odaléptem hozzá, és szorosan megöleltem. Pár másodpercig tarottam a pózt, majd eltávolodtam tőle, hogyha neki kényelmetlen lenne a helyzet, ne érezze sokáig szarul magát. Én nagyon ölelgetős típus vagyok, akár ismeretlen emberekhez is odarohannék. Egyszer valami kezdeményezésen az emberek free hug táblácskákat horduztak a nyakukba. Legszívesebben mindenkihez odamennék, hogy megölelgethessem őket. Majd nekem is egyszer ezt meg kéne csinálnom. Biztos sok mindenki jönne.
Ezek után a pizsipartira tértünk át. Örültem, hogy ő is hasonló lelkeseddéssel állt hozzá a témához, mint én. - Ja hát, a csajos dolgokat nekem is kéne kicsit gyakorolnom. Mint látod nagyon nem szoktam sminekelni, maximum rendezvényekre sminkelek, de ott meg sok esetben sminkelnek - itt jutott eszembe, ha meg akarom azt a tudatot őrizni, hogy én egy átlag tanulócska vagyok, akkor talán nem kéne azzal ,,büszkélkednem", hogy nekem már nem egy sminkés érintette a pofimat, ezért gyors javítottam is ki magam. - Már mint anyu néha rak rám, pár dolgot - kacagtam fel könnyedén. Az egyforma pizsi gondolata még mindig nem hagyott nyugodni, ezért tovább mondtam ötleteim. - És ha ugyanaz lenne a dízájn, csak a tied mondjuk a feketébe az enyém meg rózsaszínbe - vettem fel tökéletes tervemet. Igen... Szerintem neki is állok valami rajzolásának és anyu tök szívesen megcsinálja majd.
A tanárokra tévedt a beszélgetés, és mikor feltette a kérdést megörültem. Ezaz, még többet beszélhetek. Sorra vettem fejemben a tanárokat, hogy kiről érdemes szót ejteni, majd igyekeztem nem olyan szószátyáran kifejteni a dolgot. - Van Helena és Avery tanárnő. Mind a ketten iszonyat kedvesek, az egyik szőke hajú, a másik barna. Helena a dökös tanárnő, míg Avery tanácsokat ad, és nagyon szívesen meghallgatja minden gondod - egek, én mennyiszer kerestem fel szegény tanárnőt. Szerintem már retteg, mikor a közelbe lát. - Aztán van még Vosburg tanár úr. Az ő húga Isabelle is idejár. Mind a ketten szöszkék, és képzeld angyali vér csörgedezik az ereikbe - folytattam izgatottan. - És Gray tanár úr - komorult el az arcom egy pillanatra. - Ő hát... elég érdekes. De biztos vagyok benne, hogy csak a felszínen ennyire érdes, és tutifrutti, hogy egy full aranyos tanár úr. Remélem - nevettem el magam.
- Tényleg nagyon sajnálom, de fogalmam sincs róla, hol találhatsz kávét. De Neiltől nem kell félned, nem fogja leharapni a fejed - kacagtam, miközben egy biztató mosolyt küldtem felé. Úristen sosem mértem fel, hogy ekkora a távolság a két helyszín között. Ha tudom, akkor lehet tényleg előbb megkereshettük volna azt a kávéautomatát. De jó társaságba gyorsabban repül az idő, így kérdése felmerülésekor már majdnem ott leledzettünk az irodanál. Épp válaszoltam volna, mikor egy férfihang zavart bele a képbe. Hátrafordítottam a fejem, és egy széles mosoly ült ki az arcomra, ahogy megpillantottam Neilt. Szegényke eléggé le volt málházva, de hát nem hiszem, hogy az én segítséggemmel sokra menne, mert körülbelül két dossziét bírtam volna el. Igen, én ilyen szuperedzett vagyok kéremszépen. - Igen, szörnyű ez a Neil - kezdtem el nevetgélve. - Még nekem se hajlandó elárulni, pedig folyamatosan erről faggatom - csóváltam a fejem rosszalóan. Felkaptam a fejem a következő információmorzsára, és elraktároztam. Ki tudja végzős évünkre talán meg is tudom mi a képessége. Már mint az én végzős évemre. És az egészbe az volt a legunfairebb, hogy én az első találkozásunkról elcsacsogtam neki mindent.
- Természetesen - feleltem kérésére, majd elkezdtem kutatni a zsebébe. Természetesen nem sikerült két másodperc alatt kivennem, és ugyanúgy nem sikerült rögtön beengedni magunkat, hanem kicsit sikerült ügyetlenkednem. Ki tudta, hogy ez az ajtó ennyire nehezen nyílik? Úgyhogy a helyzet új nézett ki, hogy minden testi erőmet beleadva, de sikerült kinyitnom az ajtót. Még lábujjhegyre is álltam, és mikor végre sikerült akcióm elégedetten felszusszanva léptem be, de azért a kulcsot kivettem, nehogy valaki vicces kedvébe ránkzárja az ajtót, és lemaradjunk a szupi idegenvezetésről. A kulcsot csak a zsebembe süllyesztettem, szóval ebben a pillantban láttuk utoljára. Figyeltem, ahogy lepakol, és addih én is kényelembe helyeztem magam, egy asztal tetején, szigorúan összezárt lábbal, mert azért szoknyába ez nem a legbiztonságosabb tett, és elkezdtem himbálozni a lábammal. Kicsit elkalandoztam, azt kezdtem el nézegetni, hogy vajon ugyanannyi dísz van-e a harisnyámon két szárán, és csak kérdésére eszméltem fel.
- Elsősorban kéne Patnek egy kávéautomata, mivel nekem ötletem sincs merre található egy - kezdtem el mondani, mintha csak egy mese lenne. - És arra gondoltam, hogy talán körbevezethetnéd engem és ezt a bájos hölgyet, mivel eléggé elveszettek vagyunk, legalábbis az én idegenvezetéssemmel nem menne sokra - nevettem el magam. Najó, lehet kicsit túloztam... - De ha sok dolgod van, akkor igazán nem akarok zavarogni - mondtam, mert a dossziéhalom nem tűnt valami biztatónak, és óvatosan még fejemmel is arra böktem.
|
A szokásostól eltérően a mostani hét sokkal intenzívebbre sikerült, mint amilyenre elsőre számítottam, már lassan kezdtem azt érezni, hogy hamarosan még én is soknak fogom érezni azt a feladat mennyiséget, amit hirtelenjében lebonyolítani kényszerülök. Egyelőre mondjuk, úgy fest, hogy egyik szenvedélyemet sem szükségeltetik hanyagolnom, de ha a továbbiakban is így fog mérséklődni a feladatok összessége, kénytelen leszek a napokban kihagyni a szokásos könyvtári sétámat, kutatva a még általam nem olvasott köteteket. Egyre kevesebb volt, azt hozzá kell tennem, még annak fényében is, hogy háromhavonta bővült a könyvtár leltára, de elég nehéz ugye számomra újdonságot hozni, így már a frissítés nagy százalékát eleve ismertem. Hogy bevalljam őszintén ez eléggé kellemetlen, de hátha most, hogy nem lesz annyi felesleges percem, valami csoda folytán javulni kezd az elég elszomorító átlag. Mondjuk, ha azt vesszük, hogy a DÖK teremben már így is vár pár adag új dosszié a nem rég érkezett diákokról, akkor tulajdonképp már van is elfoglaltságom abban a lehetetlen helyzetben, ha én unatkozásra adnám a fejem. De egyelőre el is kéne jutnom oda, anélkül, hogy a kezemben tartott kolosszális méretű papírhalmazt el ne szórnám, ami nem igazán az én stílusom, de jobb félni, mint megijedni ugyebár, így aztán a szokásosnál is lassabban battyogtam a folyosókon, miután kiléptem a tanáriból.
Sosem tartottam gyerekjátéknak a munkát, amit végzek, de azért néha még magamat is el tudom képeszteni azzal a volumenű feladattal, amit képes voltam bevállalni. Mondjuk eddig még panasz nem érkezett arra, hogy a tételszám kellőképp magas már, most már csak a minőségen kellene javítanom. Igaz, ha ez megtörtént volna, még annak a fényében is képes lettem volna alaposan helyretenni az illetőt, hogy egyszer sem fizikai jellegű képességem lett volna erre, kétszer a jellemem ellen is lázadtam volna eme alantas tettel. Szóval végtére is inkább az én szerencsém, hogy tökéletesnél kevesebbre minősíthető projektet nem adtam ki a kezeim közül, ugyan kötve hiszem, hogy bárki is lett volna olyan elvetemült, hogy utána járjon, vajon ezt a köteg fénymásolatot is százszázalékos precízióval pecsételem-e majd le. Magyarán a legtöbb munkám végtermékének színvonala is csupán az én elégedettségemet és szórakozásomat hivatott ellátni. Talán valami ehhez hasonló vonásomért szoknak az emberek a hátam mögött maximalistának nevezni, amit igazán sajnálok, hogy nem a szemembe mondanak… Néha napján igazán én sem vetem meg a dicséreteket, ellenére, hogy ezt hangoztatni semmi pénzért sem hangoztatnám, de még csak arra se nagyon reagálnék különösebben, ha az eset bekövetkezne. Talán a kiismerhetetlen jelzőt se aggatták rám csak úgy találomra. De ez nem is igazán számottevő fontosságú.
Elégedett sóhajt követően fordultam hát a DÖK teremhez vezető folyosóra, amikor már messziről kiszúrtam az előttem bandukoló furcsa duót, de felismerve a veteránnak számító tagot, igazából már meg sem lepődtem a stílusukban fellépő mérhetetlen ellentéten. Újabb sóhajtás szakadt fel aztán torkomból, ahogy realizáltam, hogy hová is tartottak eddig, így rövidesen beérve őket nem is nagyon agyaltam a beszélgetés bekapcsolódásába. - Ez a Neil - kezdtem bele köszönés hanyagolása nélkül, amit mindössze csupán felesleges időpocsékolásnak éreztem ebben a helyzetben. - Bosszantónak és udvariatlannak találja az agykurkászás bármely formáját, így ha tudna ilyet se alkalmazná, a többi képességén meg nem érdemes agyalni, nem veri nagydobra, és csak nagyon kevesen tudják, hogy mire képes - szögeztem le gyorsan, hogy mennyire nem szeretek kiteregetett lapokkal játszani. - De ha valóban nagyon érdeklődnél, semmi fizikai jellegű - mondtam, egy villámgyors mosoly keretei közt, ami a beavatatlan szemeknek talán sértődöttséget sugallhatott, azonban azok, akik valamennyire már hozzászoktak száraz természetemhez, egyszerűen felfogták, hogy ennyire érzelem fukar lennék.
- Arianne, lennél szíves kivenni a zsebemből a kulcsomat, és beengednél minket? - léptem közelebb az említett hölgyhöz, kissé felé nyomva oldalirányban a csípőmet, hogy ne kelljen sem végig tapogatnia, sem megkérdeznie, hogy mégis merre is találhatja az említett tárgyat. Majd abban az esetben, ha már semmi sem állta utunkat, tüntetőleges mozdulatlansággal, vagy csupán egy fejingatással jeleztem, hogy menjenek csak előre, így kizárólag csak azt követően léptem én is a helyiségbe, ha már a két lány bent tartózkodott. Ezután hamar ki is kerültem őket, majd gyorsan le is tettem az eddig kezemben tartott holmimat, hogy aztán feléjük fordulva fújjam ki magam, miközben mutatóujjam segítségével meglazítottam a nyakkendőmet, majd meg is szabadulva attól gomboltam ki ingem legfelső gombját, ahogy óvatosan a székem támlájára hajtogattam az előző ruhadarabot, amit levetettem magamról, érdeklődve mérve végig a hölgyeket. - Miben lehetek segítségetekre? - kérdeztem mindeközben, hogy valamit haladjunk is, ne csak ácsorogjunk, és nézzünk egymásra, bár kétlem, hogy ezt valaki hagyná… Majd észbe kapva az irattartóhoz lépkedve, hamar előkerítve egy egészen fontos irattömböt, ami valószínűleg kifejezetten érdekelhette a kis jövevényt. |
[30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
