|
Témaindító hozzászólás
|
2017.11.03. 21:37 - |
Montgomery Gray & Isabel Vosburg |
[12-1]
 Meglepett mennyire feldúlta az infó, amit rólam és szeretett testvéremről terjesztenek. Mondjuk lehet én már azért nem veszem akkora durranásnak, mert hozzászoktam ehhez is, meg az emberek többi agyfaszához. Emlékszem, mikor először meghallottam, én is kiakadtam, de ha meghallom mostanában, inkább csak elviccelem az ilyet. A bosszantóbb inkább az a rész lenne, hogy ha megtudnák, hogy Will azért lépett le, mert idegesítette, hogy anyuék megfelőlen akarták házasítani, a vérvonal meg egyéb faszságok miatt, és akkor még jobban lángra kapna a dolog. Igazából ezt én se nagyon hangoztom, és bár anyuék nálam is bepróbálkoztak ezzel a faszsággal, ami igazából valahol érthető a részekrül, én jobban kezeltem mint ő. De végül mindketten itt kötüttünk ki, azzal a különbséggel, hogy én hajlandó vagyok szóbaállni a szüleimmel, és nem duzzogok úgy, mint egy óvódás. Mindenestre egy kicsit jól esett, bár ez furán hangzik, hogy a tanár úrat ennyire megviselte az ügyem, így legalább biztosra mentem, hogy vannak normális emberi érzelmi. Najó, ez gonosz volt.
Következő megszólalása eléggé meglepett. Humor? De hát nem is viccelődött - gondolkodtam el, majd rájöttem, hogy nála a viccelődés, a sértegetős humor, amit én nem nagyon tudtam sosem értékelni. Ki tudja, mikor ütünk véletlen a másik ember érzékeny pontjára, vagy vágunk oda egy olyan dolgot, amit túl komolyan vesz? Bár sokszor szemétnek és ribancnak tűnök, sosem sértegetek olyanokat akiket szeretek még viccből se, és oknélkül nem támadok. Szóval most, kicsit meglepett, hogy Gray csak viccelődni próbált, ha ezt tudtam volna egészen máshogy reagáltam volna le, az engem ért vádakat, de akkor se vicceltem volna el a dolgot. Amikor folytatta a szövegelést, egy pillanat alatt megrökönyödtem, és kecsesen megemeltem egyik szemöldökömet. Ezt még anyukámtól tanultam el, mikor kiskoromban hazaállítotam egy kóborcicával, és könyörögtem, hogy tartsuk meg, legalább addig, míg új gazdija nem lesz. Na akkor kaptam meg először ezt a mesteri szemöldökfelvonást. A macska végül a menhelyen végezte, én meg kaptam egy gyönyörű kékszemű ragdoll cicát nemsokra rá.
Visszatérve a jelenlegi helyzethez, egészen meglepett, hogy mennyire idegesen és mérgesen köpte oda nekem szavait. A maró utálatot is kihallottam hangjából, és épp húztam volna fel magam, amikor eszembe jutott, hogy pont ezzel volt előbb is a baja. Enyhén elmosolyodtam, majd kérdésére, csak megvontam a vállam, és a következőket vetettem oda válaszként. - Nem én tehetek róla, hogy a tanárúr nem tudja levonni a konzekvenciát két ilyen egyszerű dolog között - ejtettem ki a szavakat enyhén provokatív hangnemben. Lássuk, ő hogy kezeli a humor ezen fajtáját. Viszont arra nem számítottam, hogy így kitér a hitéből, ezért reflexből hátraléptem egyet, ahogy egyre jobban fröcsögött. Már épp kezdtem volna rosszul érezni magam, vagy elgondolkozni, mikor utolsó szavaihoz érkezett, és egy csöppet sikerült elkacaganom magam. Észrevettem meglepettségét, de azt hittem az én reakciómra reagált így, ezért el is kezdtem magyarázkodni. - Elnézést, tudom, hogy most épp fel kéne háborodnom vagy rosszul éreznem magam, de egyszerűen vicces, hogy az angyali származásom miatt utál. Már mint annyi minden van, ami unszimpatikussá tehetne, de pont ez? - kacagásom egyre hangosabb lett, majd lassan sikerült elhallgatnom. Nem igazán foglalkoztatott a felfuvalkodott jelző, elvégre tisztába voltam magabiztosággommal, de nem igazán éreztem, hogy probléma lenne vele, van miért önbizalomtelinek lennem, és szerintem ez még mindig jobb opció, mint az, hogy önbizalom nélkül motyognék, és elvörösödnék minden szarra. //életem//.
A diáklányos témát hagytam veszni az éterbe, a megjegyzését csak elkönyveltem a tanárúr furaságának. Nem hittem volna, hogy az pár év neki annyit számít, bár az is elgondolkodtatott, hogy tényleg voltak-e diáklányok, vagy még mindig csak feltételezünk. Mindenesetre, ő jobban titkolja a dolgot, mint Will. Lehet elteszi az áldozatokat láb alól? Vagy megfenyegeti őket, hogy tartsák titokba? Jaj de jó, hogy nem tud gondolatokat olvasni. Ez is egy olyan undorító pletykakezdet. Szóval önös érdekeire terelődött a téma. Első megszólalását teljesen megértettem, nekem is voltak olyan pillanataim mikor elöntötte a szar az agyam, és csak az tartott vissza, hogy nem kéne most kirúgatnom magam. Bár ezek főleg részeg pillanataim voltak. Utánavaló megszólalását nem tudom mennyire gondolta komolyan, tekintve mint előbb kiderült ő sokat viccelődik. - Ja mintha a maga fénye most ragyogna - motyogtam az orrom alatt el, nem tudva meghallja-e.
Határozottan bólintottam kijelentésére, miszerint nem félek. Viszont egy ugyanilyen határozott válasz érkezett a következő kérdésére. - Nem. Attól még, hogy egy ember szenved, nem jogosít fel senkit se arra, hogy megfossza az életétől. Például ha valakivel gyerekkorában tragédia történt, még élhet boldog életet, a borzalom árnyékéba. Szerintem - tettem hozzá, tekintve, hogy velem Will lelépésén kívül nem ért semmi tragédia, de azt meg nem olyan típusú tragédia amiről itt beszéltem. Egészen meglepett következő gondolatmenete, elképesztő két ember mennyire máshogy tud gondolkodni, vagyhogy mennyire mást vett le a szavaimból. Nem kezdtem el neki megint magyarázkodni, hiszen nem hiszem, hogy dülőre jutottunk volna, és feleslegesnek gondoltam erről több szót ejteni, így is rendesen rázott a hideg a témától, szószerint libabőrös lettem.
Végül a zenetanulmányaimra terelődött a szó, vagyis arról, miért maradt abba. Meglepett megszólalása, hiszen nekem nem esett nehezemre erről beszélnem. - Ugyan - mondtam végül, majd mikor elkezdtem próbálgatni mennyire vevő a perverz humorra, rájöttem semennyire. Na, nem gond. - Nem is állt szándékomban bemutatni -feleltem, mintha csak egy teljesen áltagos dologról lett volna szó. Viszont ezután történt a megdöbbentő dolog. Felfedeztem írásába a múltszázadi vonásokat. Talán mégsem pár évről van szó? Hány éves lehet ez a férfi? És mit titkolhat még? Zavarodottan néztem fel rá, de ő válaszra se méltatott, ami csak még nagyobb bizonyoságott adott arról, hogy valami nem stimmel vele kapcsolatban. Odaadtam a kezébe a lapokat, majd még mindig összezavarodva sétáltam ki a szobájából. Egészen elfeledkeztem arról, hogy Willel akartam találkozni, aki persze, hogy ilyenkor fut be, mikor előjönnek az érdekes dolgok. Még azt sem izgatott, hogy lábbeli és harisnya nélkül, hagyom el a helyiséget, most már csak egyre jobban bátyámmal való találkozás izgatott, nem feledve az előbbi ügyet. Ahogy megláttam Willt, odarohantam hozzá, majd szorosan megöleltem, nyakát átkarolva, közben arról is megbizonyosodtam, érzek-e rajta idegen parfümöt. Jézus, Isabel mint egy megszállott.
[ Lezárt kör ] |
 (kérlek kövi körben zárj, mert már faszom kivan az agresszív Montyból és most egy ideig pihentetni akarom :'3)
Mikor elismerését fejezte ki, csupán pislogtam egyet, ugyanis meglepett, hogy valaki alapvetően nem érezné úgy, hogy mindenben igazam van... Szóval valahol egészen sértőnek éreztem megállapítását, így csak enyhén oldalra döntött, majd megemelt fejjel úgy sandítva rá kimért óvatossággal, miközben állam felszegtem. Végül kénytelen voltam elengedni pillanatnyi sértetségem, ahogy folytatta a mondanivalóját, ugyanis sikerült a kisasszonynak kizökkente azzal, hogy ezután meg tanácsokkal akart ellátni, amire már egy kérdőtekintet is kiült az arcomra, ami azonban ebben a szövegkontekxtusban inkább hatott a hablatyolás következő stádiumának hogyan folytatódásához fűződő kíváncsiságnak, semmint hogy próbálnám megfejteni mégis honnan jön ez a magabiztosság a lányból... Főleg így tudatalatt... Idegesítő. Erre bazdmeg jön a következő agyfasz. Mikor elkezdte kicsit részletezni hogy milyen "ártatlan" kis pletykák keringenek kedvenc testvér párunkról az éterben, hogy fogalmazzak? Enyhén szólva tört rám a rosszul lét, így szinte rögtön a lány beszéde után vágtam rá egy szavas válaszom, megelőzve, hogy esetleg részletezni tudja, már ha akarta. - Értem - szorítottam össze fogaimat, miközben inkább összefontam magam előtt a karjaimat, hogy a hideg véletlenül se rázzon ki. Értem én, hogy beteg egy teremtés vagyok, meg mi, de azért a lófasznak is van vége én azt mondom.
Ezután jött kifakadása, komolyan leállhatna már a hölgy a kiakasztásommal, mert vér fog fojni, és nem azért, mert igazából Miss Vosburg elkezd mensizni hirtelen, hanem meg átrendezem az arcberendezését, aminek sejtésem szerint nem kifejezetten örülne. Csupán némán hallgattam nevetséges vagdalkózását, ami csak egyre szánalmasabbá tette szememben, így a végére még szélesen el is vigyorodtam. - Látom Maga nem jártas a humorban, főleg ha az Magácskára van kiélezve - kezdtem olyan gúnyos hangsúllyal, hogy a legtöbben elsírták volna magukat már csak ennyit hallva, de most egy Vosburggal álltam szemben, ezek meg híresek a gőgös természetükről. - Tudja pontosan ez az, amit annyira elmondhatatlanul gyűlölök a fajtájában - ejtettem ki az utolsó néhány szót maró utálattal. - Magára vesz minden szart, majd ügyet csap nem létező dolgokból. Magyarázza már meg nekem, hogy a maga személyes vonzereje, amire nem vagyok kíváncsi, meg a hírnevem, ami hidegen hagy, a puszta közönyömön kívül mégis hogyan kapcsolódik? Hm? - kérdeztem, egyre jobban kitérve a békémből, miközben éreztem, hogy izmaim is megfeszülnek, a felgyülemlett harag hatására. - Csak azért, mert végig mérem, jelen esetben, mert kurvára izgat, hogy honnan mer ekkora pofátlanságot megengedni magának, meg önbizalmat, nem jelenti azt, hogy bármilyen bejövési lista szerint mérlegelném a külsejét, ugyanis maga a büdös életben nem kerülhetne fel arra a nem létező listára, mint felfúvalkodott nepfilim - emeltem fel a végére hangom, kísérteties lassúsággal ejtve ki az végső szavamat, majd kirohanásomat egy szemlehunyással zártam, ahogy elfordítottam tekintetemet kellemetlenül a hölgyről... Szóval innen az egész gyűlölet rákfenéje. Nem tetszett a felismerés, ahogy az sem, hogy épp most hódoltam be apám undorító génjeinek, így végül csak hallgatásba burkolóztam.
A továbbiakban már nem is foglalkoztam azzal hogy miről magyaráz, így azt se jegyeztem meg, hogy amúgy most engem is leszerencsétlenezett, hiszen a legtöbb zenészre illettek a fő tünetei a leírt kórnak, de mint említettem fentebb, nem érdekelt már a beszélgetés, és nem válaszoltam. Sőt még az sem bátorított fel nyelvem megeredésére, hogy sikeresen megzavartam a hölgyet, nem mintha bátorság kérdése lett volna az egész, egyszerűen csak annyira nehézzé vált számomra a lány jelenléte, hogy mint valami végzetes kór igyekeztem volna mihamarabb eltűntetni a környezetemből, és a hallgatást, mint tünetkezelést okos húzásnak tartottam.
- Maximum a maga bátyja tudna engem követni - feleltem reflexszerűen, habár nem a liliomtiprási szokásaimra céloztam, hanem a korbeli fölényemre, de ezt a lány nyílván nem tudhatta, de nem állt szándékomban felvilágosítani, hogy egy diákom de még a tanárok sem nyerték el érdeklődésem. Mind manipulálható, egyszerű teremtés, túl gyorsan megunnám őket, aztán mehetnének a levesbe, ami egy idő után ugyan csak monotonná válna. Mármint kidobni a használtat, aztán keresni egy újat, és így tovább. - Önös érdekből akarok tanár maradni, ehhez pedig az kell hogy ne alkalmazzak esetleges tetlegességet az itt élőkkel - feleltem szárazan, magamat is elgondolkodtatva azzal, hogy vajon hány embert gyilkoltam volna már le, ha nem az lenne a felállás, ami. - Ha kidobnám úgyis itt verné azt ajtóm, hogy fél a sötétben és különben is meg fogják itt látni, ami rám is rossz fényt vethetne - vázoltam fel egy esetleges helyzetet, ami csak több bosszúsággal járna, mint az, hogy most egy kicsit még elviselem jelenlétét.
- Szóval nem fél - néztem elmélyülten szemeibe, ahogy enyhe hideglelős mosoly ült arcomra. - Szóval gyilkost gyilkolni kifejezetten humanitárius cselekedet, ugye? - pislogtam rá ártatlanul, majd gúnyosan elvigyorodva rajtam. - Aki élvezetből öl... Soha nem fog élvezeten kívül mást érezni áldozatai iránt - magyaráztam neki, igyekezve eloszlatni mesebeli képzeteit. - A fehérmájú nő se érez feltétlen undort maga iránt, mert végig lovagolta az fél ismerősi körét, a másik fele meg ugye nő - közöltem egyszerűen, miközben széttártam karjaimat.
Mikor magyarázkodni kezdett, hamar feltettem a kezem - Nem kell magyarázkodnia, így döntött, így döntött, nem kellett volna megkérdeznem - feleltem majdnem tetettett sajnálattal, ugyanis tényleg sajnáltam, hogy ezzel a húzással esetleg azt értem el, hogy azt vegye fontolóra, hogy újra kezdje... Már csak az hiányzik nekem.- Én aztán elhiszem, de kíváncsi már nem vagyok rá - feleltem, nem játszva partner a perverzkedésében, mielőtt még beleélné magát.
Mikor már egy ideje csendben maradt, felé sandítottam, ahogy elmélyülten tanulmányozta kézírásom, miközben valószínűleg a betűket próbálta kivenni igencsak kacifántos kacskaringóim közül, amire enyhe elégedettség töltött el, azonban pillantására őszinte meglepődöttséggel reagáltam, majd kérdésére ki is kerekedtek szemeim, mire felpattantam, majd sürgetően felé nyújtottam tenyerem, jelezve, hogy szeretném visszakapni tulajdonomat, majd csak akkor feleltem, mikor már kezemben tarottam a papírt. - Ideje mennie, a bátyja nemsokára visszaér a szobájába - feleltem, ahogy összeszedtem a többi szanaszét heverő kottát, amiket az asztalhoz ütögetve rendeztem el gondosan, életemben először örülve igazán William feltűnésének és annak, hogy ideigleneges illattá idonlut szagát felfedeztem a távolból, ahogy vészes gyorsasággal közelít. |
Kérdésen eltűnődtem, majd rájöttem kénytelen vagyok neki igazat adni. Bár én nem gondoltam komolyan mondandómat, úgy láttam Gray nem volt épp viccelődős kedvében, már ha neki egyáltalán van olyan. Így kénytelen voltam neki komoly választ adni. Egészen megkomolyodok itt beszédpartnereim miatt, először Neil most meg Gray. Egyre nagyobb szükségem van Aishára, és a könnyű pletykáira, és a pasizós sztoriaira. Meg hogy mennyire utálja azt a ribancot, aki kikezdett az exének a legjobb barátjával és hasonlók. Imádom a lányt. Na de hát ha már a pletykáknál tartunk, talán jobban is jártam, hogy Gray nem hitt a rólam terjengő cukiságoknak, tekintve, hogy a sok szép és jó mellett elég durvák is vannak. Na már ha egyáltalán eljut hozzá barmilyen pletyka is.
- Igaza van. Jobban is, hogy nem hisz ilyeneknek. Tudja olyan ocsmányságok is terjdnek, hogy én és Will. Érti.. - a hideg is kirázott. Amit megtudom ki volt ez a szemét a fejét veszem. Legalábbis az tuti, hogy szociálisan még nullább lesz, a tápláleklánc aljára fog kerülni. Juj nem tudom miért ütött belém ez a hirtelen agresszívitás, általában én jobb vagyok ennél. Lehet az a bajom, hogy este van és hulla fáradt vagyok, mégha nem is látszik meg rajtam.
Következő hozzászólására köpni-nyelni nem tudtam, nem csak azért, hogy most lényegében lerondázott, hanem mert ezen megjegyzése, olyan sekélyességről adott tanúbizonyságot, amit sosem néztem volna ki a tanár úrból. - Szóval úgy gondolja, hogy a külsőm alapján meg tudja határozni milyen jellemmel rendelkezem? Mert igen, a kinézet alapján is le lehet szűrni sok mindent, de nem gondoltam volna, hogy pont Ön ilyen egyszerű, hogy az alapján, hogy nem nyertem el külsőgéimben a tetszését, már egyből le is ír. Azt hittem maga ennél érettebb - úgy látszik nem bírok a véremmel. Jelen értelemben szó szerint. Egyébként én tudok kedvesebb és vidámabb is lenni, de ha ő se az, én mégis minek erőltetessem meg magam, egyébként se voltam soha az a típus aki csak úgy elsunnyog a sarokba és úgy érzem sosem leszek.
Következő megszólálására csak enyhén összeráncoltam szemöldömet, majd csak szórakozottan mosolyogtam egyet magamban. Nem tulajdonítottam nagy jelentőségget neki, úgy gondoltam csak ő is beszállt a viccelődésbe, semmi több. Az meglepett, hogy milyen dolgok után kérdez után, egyszerűen nem tudtam mire vélni ezt a kérdezőskődést, de nem volt vele bajom, legalább addig is élvezhette a csodálatos hangomat. - Sajnálattal hallom, hogy a tanár úr ennyire nincs tisztába a dolgokkal. Tudja ha belegondol egy szerecsétlenek tömérdek ideje van, tekintve, hogy szocális életük általában nincs így maximum a tanulás vagy a sorozatok mentsvárába menekülnek be - fejeztem be okfejtésemet. Ha már ő kérdezte, megtisztelem azzal, hogy kielégítő választ adok neki. Bár az agyamba furakodott az a gondolat, hogy valójában nem is kíváncsi, csak cukkolni akar, segítőkészségem túlmutatott ezen gondolaton.
Kérdésére egészen meglepődtem, de mivel láttam rajta az őszintéséget, nem akartam megtagadni tőle a választ, bár elsőre kicsit megszeppentem pár másodperc alatt összeszedtem gondolatimat, és lehadartam véleményem. - Tudja, bár először negatív kontextusba helyeztem őket, a fura alakok akik kicsit kitűnnek vagy kilógnak a sorból akár még itt is, esetleg szándékosan nem akarnak beilleszkedni vagy valamiben nagyon különlegesek. Sokan szimplán lázadók vagy éretlenek kicsit, de vannak köztük sokan egészen irigylésre méltóak, hogy mernek mások lenni - fejeztem be a szedett-vedett szövegemet, ami így hirtelen sok lett, nem terveztem neki ilyen őszinte megnyilvánulást, de ezek egyre jobban elő-elő jönnek belőlem, főleg ha este van, és fáradt vagyok esetleg egy kicsit részeg, de most semmi ilyenről nem volt szó, tiszta voltam.
Következő megjegyzésére csak elvigyorodtam, és megpróbáltam én is viccelődni. - Nocsak tanárúr, nemhogy ön is a bátyám nyomába lépett? Diáklányok? - kuncogtam el magam. Ezután következett az Isabel megmondja a tutit különszám, de nem épp úgy sült el, mint gondoltam, mondjuk nem is tudtam mire számítottam pontosan. Eleinte nem sikerült meghátrálásra kényszerítene, szóval nem hátráltam meg a visszaszólástól. - Szóval azt mondja, hogy csak önös érdekből normális velem és viccelődik? Már mint ne mondja, hogy nincs jobb dolga, mint társaságot nyújtani nekem. Ha annyira akarná ki is dobhatna, senki nem mondhatna ellene semmit - mondtam magabiztosan. Nem azt mondtam ,hogy a legkedvesebben bánt velem, de akkor is igaz volt megszólalásom. Nem tudom miért nem ismeri be ezt. Egészen elégedett kifejezés telepedett volna az arcomra, és már éppen el is mosolydtam volna, amikor közelhajolt hozzám és a vér is megfagyott az ereimben. Libabőr futott végig testemen, és nem azért, mert hirtelen hidegebb lett volna. Ajkam csodálkozva szétnyilt enyhén, majd a pillanat el is múlt, és próbáltam összeszedni magam. Egészen más hangnemben szóltam újra, és kissé rekedtesebb és halkabb volt talán és jóval őszintébb. - Tudja, nem félek a gyilkosoktól, inkább sajnálom őket. Szörnyű lehet mindennap azzal a tudattal felkelni, és tükörbe nézni, hogy végetvetett egy életnek, még akkor is ha ő azt akkor jónak látta, hogy megtegye. Hiszen ez egy hatalmas teher a léleknek és mindig magunkkal cipelni, úgy hogy bármikor belénk hasíthat mit tettünk - hallgattam el, és csönd telepedett a szobára, majd inkább sietve be is mentem a fürdőbe.
A következő említésreméltó esemény az volt, ahogy a kottákat böngésztünk, és elkezdtünk csevegni. Egészen meglepett, hogy megengedje, hogy megnézzem, azt hittem nagyobb becsben tartja a darabokat. Kérdésére egy pillanatra megálltam az adott darab értelemézésébe, de csak addig, hogy feltekinsek, és eltünődjek megosszam-e vele az információt. Két pillantnál nem tarthatott tovább, így csak akkor tünhetett fel neki, ha nagyon odafigyelt. Végül úgy voltam vele, miért ne, elvégre nem kell nekem így túldramatizálni a dolgokat. - Sok mindent történt akkor. Megkezdtem lassan a középiskolát, és új tevékenységek jöttek be - kezdtem bele életem leregélésbe. - Meg újfajta szórakozás is - tettem hozzá egészen más hangnembe, majd a számára talán lényegesebb részre ugrottam. - Meg hát Will akkor lépett le, ami akkor rendesen odatett nekem, hiszen sokáig semmit nem tudtam róla akkor - fejeztem be, és következő megjegyzésére csak kuncogni tudtam, főleg a diáklányos megjegyzése után. - Oh higyje el a száj és ujj technikám még mindig kifogástalan - és akkor most értelmezze úgy, ahogy akarja.
Tovább böngésztem a kottát, és megjegyzésére csak lefagytam. Hogy lehetek ilyen idióta? Elkezdtem nézni az aláírását, és ki tudtam venni, hogy Montgomery. Halvány mosoly telepedett szám sarkába, tekintve hogy édesanyám vezetékneve is ez, és nagyon érdekesnek találtam ezt a véletlen egybeesést. Viszont a tollvonások egészen lenyűgüzőek voltak, sikerült rendesen elcsodálkoznom rajta, mintha csak ilyenre izgulnék vagy nem tudom. Egy dolgon viszont sikerült nagyon meglepődnöm, és enyhén összehuzott szemekkel ránézve kérdeztem. - Mondja maga tényleg öreg? Már mint lehet totál idióta vagyok, de ez az írás a sokkal régebbi korokra volt jellemző - tettem hozzá, és egyre kiváncsibbá tett, már-már úrrá lett rajtam az izgatottság. |
Nem igazán számítottam arra, hogy a lány válaszra méltat, vagyis igazából azt, hogy van annyi lélekjelenléte, hogy megszólaljon... Na ezért nem vagyok én matematikus, nem megy nekem ez a szorzás-osztás, de úgy tűnik már az sem, hogy elhajtsam a faszba azokat, akik marhára idegesítenek, mert megtörik a saját magamra áldozott szent perceimet. Már pedig az ifjabb Vosburg úgylátszik nem rendelkezik azon kifinomult érzékek egyikével, mely számára nyílvánvalóvá tennék, hogy nem hogy nem egy irányba evezünk, de még csak nem is ugyan abban a csónakban ülünk, és igen, csak most látom igazán, mennyi erénye van az idősebb Vosburg-nak. Ő még az első kellemetlen találkozásaink alkalmával le is szűrte, hogy mi a bökkenő velem, és hogy miért nem szívlelem. Nem mintha eleve olyan megnyerő lenne a férfi személyisége, de gondolom a sok buta libuska miatt, akik hagyatt verik magukat a lábuk meg már a plafon felé áll, pedig még hozzájuk sem szólt, csak rájuk nézett. Nehéz megállnom, hogy ne adjak nekik jelzőket, de most az egyszer kíméletes leszek, és akkor letudom a napi jócselekedetemet, nem mintha tegnap teljesítettem volna.
- Mégis mitől kellett volna tisztában lennem? - kérdeztem unottan, elvégre közöm nem volt hozzá, szerencséne hallani se sűrűn hallottam róla, és azt hiszem tökéletesen meg is leszek ezzel a jövőben is. Kissé a kedvem szegte a fellengzős és nagyképű hozzáállásával, amitől kénytelen voltam újra végigmérni, miközben megállapítottam, hogy valószínűleg természetéből adódóan, vagy inkább a neveltetéséből kifolyólag ilyen önhitt, ugyanis nem egy nála ezerszer szebb és jobb adottságokkal felszerelt lányka rohangál az Akadémia falai közt. Az arca meg... A mai világban ki meri megmondani, hogy vajon valóban helyes-e a pofija, elvégre ki tudja mi van igazából a maszk alatt. - Úgy tűnik túlértékelte a hírnevét - mosolyodtam el kissé.. Kissé? Faszt, elég gúnyosan, ahogy szembesítettem a tényállásokkal, és még csak kicsit sem éreztem rosszul magam emiatt.
Mikor hozzá fűzte mondanómhoz saját megfigyelését, csak egy ádáz tekintettel jutalmaztam, majd egy őrült mosoly suhant át az arcomon. - Ha tudná mennyivel... - jegyeztem meg halkan, abban a tipikus hidegrázós hangnemben, elégedetten kuncogva párat, egyáltalán nem foglalkozva a lánnyal, aki vagy beijedt tőlem, vagy hülyének nézett. Vagy egyszerre a kettő, bánom is én. Nyílván az sem foglalkoztatott, hogy eredetileg csípkelődésnek szánta a kisasszony, pedig ha tudná, mennyire a dolgk közepébe sikerült tenyerelnie.
- Nem vagyok tisztában, hogy a szerencsétleneknek mennyi idejük van? Maga talán igen? - folytattam tovább a visszakérdezést, várva, hogy mikor megyek már az agyára, és dönt úgy, hogy máshol is meg tudja várni kedves testvérkéjét... Mondjuk a szobája ajtajának támaszkodva, a földön ülve. Igen, az megfelelne nekem is. És egyébként a legcsúnyább az volt ebben a kérdésben, hogy feltételeztem, hogy ő is szerencsétlen, elvégre a legbiztosabbat csak arról állíthatunk, amit saját bőrünkön tapasztaltunk meg. - Fura alakok? - néztem rá csodálkozva, ez alkalommal őszintén... Elvégre aki jobban kilógott az épületben tobzódó fajok közül, az inkább ő volt a kis angyal vérével, vajon milyen lehet elnyomásban élni? Még jó, hogy engem ha akarnának se sűrűn tudnának elnyomni.
- Nem hiszem, hogy egy diáklány vagy - ahogy ön felétéelezte - diáklányok tették volna, akiket felhúztam - vigyorogtam rá, kihasználva, hogy erőteljesen félreérthetően sikerült a megjegyzése, és nem én lettem volna, ha ezt nem használom ki. Mondjuk ez már csak azért sem történhetett meg, mert senkit se szoktam abban az értelemben felhúzni, ahogy én használtam a szót... Szeretem az egzotikumokat, azokkal meg nem minden nap találkozhat az ember, én meg főleg a különleges személyiségek fanatikusa vagyok, aztán valljuk be, az orrát magasan hordó diáklányokból poroszkál még egy pár a folyosókon. Mikor aztán neki állt, hogy ő most megfejti a jellememet, csak egy aggodalmas pillantást vetettem rá. - Maga szándékosan ismer ennyire félre? Bámulatos ez a képesség - kezdtem bele a hadjáratomba, hátha sikerül beléfolytanom a szót - Mármint árulja el, direkt akar ennyivel szebb fényben feltűntetni? - hajoltam egészen közel az arcához, a sajátomra mutatva a jobbom mutató ujjával. - Talán ezzel nyugtatja magát, hogy esetleg elkerülje azt a feltételezést, hogy egy gyilkossal került egy szobba zárva? - mélyedtem bele szemeibe, ahogy kifejezéstelenné vált arccal meredtem rá. - Elvégre ezen a helyen annyi fura alak mászkál, és egyébként sem lenne ez egy különleges történet - folytattam, ahogy felegyenesedtem, magára hagyva a lányt, felvéve vele a tisztes távot, miközben örültem, hogy a rosszfiús beszólásommal osztatlan sikert aratva elértem a rövid csendet.
Nem kifejezetten érzékeltem a lány újból visszanyert magabiztosságából semmit, amíg ki nem jött a fürdőből, és újból nem közelített meg. Komolyan kezd elképeszteni, hogy mégis mivel érdemeltem ki, hogy ennyire ne tartson tőlem, és erőteljesen elgondolkodtam egy tüzetesebb képesség felmérésen, még úgy is, hogy szinte biztos voltam benne, hogy nem mulaszottam el semmit azzal, hogy korábban nem tettem még meg, ritka ugyanis, hogy a testvérek ne ugyanazokkal a képességekkel rendelkezzenek, vagy más szinten legyenek. Sóhajtozására és neszezésére továbbra sem voltam hajlandó odafigyelni rá, már lassan így is annyi pillantással méltattam, amit másnak egy év alatt sem sikerül elérni. - Hogyne - feleltem anélkül, hogy felnéztem volna a kottából, amihez idővel dúdolni kezdtem, próbálgatva milyen dallam illene még hozzá. - Miért hagyta abba? - kérdeztem, leengedve szemem elől a lapot, végre kitűntetve figyelmemmel. - Habár biztos furcsállná fivére, ha mondjuk nálam venne fuvola órákat - jegyeztem meg az orrom alatt, nagyra nyílt szemekkel, ahogy visszfordúltam a kottáimhoz. Mikor aztán rábökött az egyik kész művemre, csupán a szemem sarkából követtem mozdulatait, majd egy erőteljesen értelmi szintet kérdőjelező pillantással jutalmaztam, ahogy hátra dőltem a székben. - Azt ugye tudja, hogy az a szignóm? - kérdeztem félig felvont szemöldökkel. |
 Mikor Willel poénkodtam eléggé érdekessé vált az arckifejezése, amit még nem nagyon tapasztaltam tőle, de ahogy érzem nem is akarom. És eddig abban a tudatban voltam, hogy én tudok gonoszan nézni. Azt hittem ennyi lesz a kacifántos mondatokból, de mint rá kellett jönnöm, Grey tanárúr nem csak a zene nyelvén ért, hanem a szavakat is remekül forgatja. De ki lennék én, hogy ennyiben hagyjam az egészet? Nem rám vallana. Na meg szórakoztató is volt számomra, és egy agytorna nem árt a sok agymenés mellett, habár sokkal szórakoztatóbb dolgot is el tudtam volna képzelni így az éjszaka közepén. De válaszra azért mégis csak méltatnom kellett.
- Azt sajnálattal hallom tanárúr, pedig meg voltam róla győzödve, hogy ön is tisztába van azzal milyen sziporkázó személyiségem van - ejtettem felé egy kaján mosolyt. Áh azt se tudom mi az az egoizmus. Nyilván nem mondanék ki egy ilyen dolgot komolyan, még ha így is gondolom, de az lesz a ciki, hogyha Szürkének ez se esik le, mivel akkor meg lesz győzödve arról, hogy én milyen egy fennhélyázó liba vagyok, pedig azoktól sokszor a falra tudok mászni. De komolyan. Tudom, hogy én se vagyok a világ legözetlenebb és visszafogottabb lénye, de szerintem én még elviselhető vagyok. Különben nem szeretnének ennyien.
Láttam mosolyát megjegyzésémre, pedig tényleg nem azért böktem oda, hogy ő hallja vagy megnevettesem vele, egyfajta féltékenység vagy sértődöttség szólt belőlem. Mindenestre jól jött ki a helyzet, jár nekem ennyi testvéri gyalázás, ha már a képét nem tudja idetolni az én drága szeretett testvérkém. Elejtett megjegyzésén kénytelen voltam kuncogni egy sort, bár nem akartam kiszakadt belőlem. - Naa, én se vagyok olyan öreg ám. Képest tiszta fiatal önkegyelméhez képest - az utolsó előtti szót szándékosan megnyomva, ezzel próbálva érezteteni, hogy most tényleg igyekeztem leöregezni, de nem mertem nagyobb szemtelenséget megengendi magamnak. Még. Na meg ez volt az első szó ami eszembe ötlött. Persze nyilván fogalmam se volt róla, hogy valóban mennyi idős, és azért viccelődtem vele, mert fiatalnak találtam, és gondoltam nem sértődik meg ezen.
Kérdése enyhénszólva meglepett, mivel eddig nem vettem rajta észre, hogy ennyire leköti a kint lezajlott csíny. Nem mintha zavarba hozott volna vele, engem nem igazán lehet, nem vagyok az a mindentől megijedős kislányka. Csak ne azok a nagy galambok legyenek. Ah azoktól a hideg kiráz. Szerintem teljesen normális dolog a galamboktól félni.
- Komolyan gondolja, hogy egy szerencsétlennek van annyi ideje, hogy elszórakozzon ezzel? - kérdeztem kétkedő fejjel, majd egy sóhajt kieresztve hozzátettem. - Mondjuk amilyen fura alakok járnak ide nem csodálkoznék - ekkor sétált mellém, és hajtotta be az ajtót, és ekkor feléfordultam, és nekiszegeztem egy nem túl kedves kérdést. - Hogy húzhat fel valakit annyira, hogy ilyet tegyen? Már mint vannak nem túl kedves megjegyzései, de ezek a tipikus én amúgy jófej vagyok, de higgyék azt, hogy bunkó, hogy.... - itt abbahagytam inkább a beszédet, mert rájöttem, hogy nem kéne tovább fecsegni, mivel nem épp a lányokkal pletyizünk, hanem az egyik tanárom előtt állok. Aki bár engem nem tanít, akkor se kéne, főleg, hogy még csak most engedett be, nem hiányzik, hogy megint ki legyek téve a folyosóra. Mondjuk ez utáni megnyilvánulása nem arról tanúskodott, hogy ő annyira visszafogott, sikerült kiváltani belőlem egy enyhén meghökkent reakciót. Inkább nem mondtam semmit, csak szórakozottan elmosolyodtam.
Nem időztem sokat a fürdőbe, de azért annyi időm volt, hogy megállapítsam harisnya és magassarkú nélkül is kurvajó lábaim vannak. Megéri tenni érte. Így sikerült egy fokkal magabiztosabban elhagyni a helyiséget, de persze nőhöz méltóan nem hagyhattam ki azt, hogy a tükörbe nézzek, de szerencsére sminkem maradékának semmi problémája nem volt, és a hajam és hullámai cukin keretezték arcomat. Szeretem a hajam, hogy elég csak egy kicsit rásütnöm, hogy jól álljon, mert már egyébként is olyan valamennyire.
Ilyen gondolatok között sétáltam ki a fürdőből, és minden egyes lépéssel éreztem, ahogy a mini fájdalom végighasít a lábamon, mivel ugye eddig nem éreztem a csizma ezen okozta örömeit, majd ahogy a lábam belesüppedtem a szőnyegbe, egy jóleső borzongás futott át a testemen. Ilyenkor sokszor van az, hogy elhatározom, hogy másnap valami kényelmesbe megyek, majd reggel mégse amellé teszem le a voksom. Közben persze a férfit is kutattam szememmel, majd ahogy kiszúrtam oda is sétáltam hozzá. Elfogadtam mikor hellyel kinált, és elegánsan elhelyezkedtem rajta, de közben egy jóleső sóhajtás is kiszakadt belőlem. Ez hiányzott nekem már mióta. Lassan megmozgattam lábfejem, úgy, hogy ne legyen feltűnő. Megszólalására csak én is egy bólintással reagáltam, majd az asztalon lévő kottákkal kezdtem el foglalatoskodni. A gitárkottákhoz egyáltalán nem értettem viszont a hagyományosra volt egy kis rálátásom. - Megnézhetem őket? - kérdeztem. Bár én sosem alkottam semmilyen művészeti ágban, gondoltam, hogy nem eshet jól neki, hogy csak úgy belenézek a munkájába engedély nélkül. - Tudja, még általános iskolában tanultam fuvolázni, de most már örülök, hogy el tudom olvasni a kottákat, nemhogy még elképzelni hogy hangozhatnak előadva - kezdtem el könnyeden csacsogni. - Például erről elképzeleésem sincs mit jelenthet - mutattam egy számomra ismeretlen jelzésre, a kupac egyik tetején lévő papírra. A kotta fölött lévő utasítás vagy utasítások teljesen értelmezhetlennek tűntek számomra.
|
Felfigyeltem az arcán és az őt körüllengő hangulatában beálló változásokra, amiket nem kifejezetten tudtam mire vélni, de nem is igazán vettem a fáradtságot hogy komolyabban is elmélázzak rajtuk, így mindössze egy kérdő tekintettel jutalmaztam a lányt a változatlanul derűs kifejezéséért, ami pofijára kiült. De fürkészésem is csupán kérész életű volt így arra se vettem volna mérget, hogy mindarra, ami az imént lejátszódott nem is derült fény a lány számára. Nem mintha bármit is számítana… A végén még meg akarná magyarázni hogy mire gondol, vagy azt kezdené firtatni, hogy az én fejemben mi jár, ó drága és értelmetlen döntésekkel ellátott természet feletti ott fent a magasban, irgalmazz ettől az átoktól. Vagy az átok arra felé nem egy létező akármi? Ezután történt meg a szentségtörés, hogy igaz gyakorlatilag nem, de kis híján egy mondaton belül emlegettek engem azzal a tanítók gyöngye jómadárral… Még a hideg is majdnem kirázott a megdöbbenéstől, de az undort hamar felváltotta a rosszallás, ahogy szemügyre vehettem a lány ajkain éktelenkedő széles görbületet. Most kell taglalnom, hogy milyen ellenállhatatlan vágy öntött el a mozdulatra, ahogy lelki szemeim előtt lejátszódott a jelenet, ahogy letörlöm azt onnan. De hamar el is kergettem eme kecsegtető ábrándot két gyors pislogással. Ha ilyen hatással van rá, hogy megszólalok, akkor inkább mostantól némaságra ítélem magamat. Így természetesen egy szuszra hallgattam végig a hölgyet, rezzenéstelen arccal figyelve.
- Tekintettel, hogy nem ismerem Önt behatóbban annál, mint amit mutat, így nem éreztem jogot annyi bizalom szavazásra, hogy ne feltételezzem, hogy komolyan gondolja - válaszoltam nyersen, remélve, hogy elérem ezzel a kellő hatást, hogy megnémuljon. Igaz nem voltak eget rengető elvárásaim, azonban két percnél többre vágytam a csendből, de kellemesen csalódtam. Hamar megváltozott attitűdöm, ahogy elejtette csípős megjegyzését. Halvány félmosoly kucorodott szám sarkának árnyékos szegletébe, ahogy kíváncsisággal feltöltődő szemeimet egyenesen neki szegeztem. - Ne legyen szigorú magával, mert a maga korában már nem esnek ágynak olyan könnyen a hölgyek egy-két szép szót hallva - feleltem visszafogott hangerővel, óvatos somolygás közepette.
- Pár? - kérdeztem vissza meglepettséget színlelve. - Miből gondolja, hogy nem egy ostobáról van szó?- folytattam a kíváncsiskodást, jelezve ezzel, hogy igazából hidegen hagy ki vagy kik tették ezt az erőteljesen ingerszegény környezetre utaló „csínyt” előbb vagy utóbb úgy is fény fog derülni rá. Jelenleg pedig ha már volt ennyire bátor társaságom, hogy nem futamodott el addig, amíg volt lehetősége, mivel és hány féle képen lehet zavarba hozni. Így aztán meg is engedtem magamnak, hogy mellé sétálva becsukjam az ajtót helyette, közelebbről véve szemügyre mivel is van dolgom. Intenzíven lestem, ahogy felderülnek előzőleg sértettségről árulkodó vonásai, majd, mint mikor felolvad a jég, lecseppent a víz, a csöppenés hangja pedig most a lány felhangzó csilingelő nevetése lett. Csak érdeklődően döntöttem oldalra a fejem. - Helyes, egy rossz fiú elég ebbe a szobába - biccentettem gonosz, gúnyos vigyorral, ahogy megvillantottam fogsoromat, elindulva a kottáim felé, miután útbaigazítottam.
Hálálkodására nem reagáltam, hanem csak hümmögtem kettőt, figyelemmel kísérve, mit össze szenved, annak érdekében, hogy ne basszon össze mindent. Ezt értékeltem, habár nem mutattam jelét annak, hogy bármennyire is zavarna, hogy ő most épp csinál valamit. Azonban egy sóhaj felszakadt mellkasomból, ahogy behajtotta maga mögött az ajtót. Szerintem ennyire még sosem reménykedtem abban, hogy Vosburg szagát érezzem közeledni. Jah, mert általában nem reménykedek ilyen elmebeteg dologban. Végül aztán csak kiette a fene a lányt a fürdőből, de nem méltattam több figyelemmel az érzékelésen túl, na de ki nem találná az ember, mit csinál ezután a hölgy? Naná, hogy oda jön hozzám, na jó mondjuk valamilyen szinten érthető, és jobban örülök, mintha mondjuk neki állt volna kirámolni valamelyik szekrényem fiókját. Kérdésére felemeltem a szememet a kezemben tartott lapról, magam körül véve szemügyre a terepet, ahogy a jobbomon elhelyezkedő kisasztalon is szépen kiterítve sorakoztak a kották. A bambulásból feleszmélve, csak zárkózottan bólintottam egyet, majd az asztal másik felén lévő székkel kínáltam, ha esetleg szándékában állt volna nem állni… - A diákok művei a zeneteremben vannak - tettem hozzá, elvégre rendben, hogy nekem egyértelmű, mit hogy osztok el az életemben, de másnak nem feltétlen lehet ennyire evidens az egész életvitelem. |
Láttam nem zavartatta magát teendői elvégézésébe, ami kicsit rosszul esett, hiszen szeretem ha valakivel beszélek annak a figyelme száz százalékosan rámirányul. Neilnél még megértem, ha ez nem teljesül, mivel neki az ötven százaléka is más százötven százaléka, de tudtommal Gray nem rendelkezik olyan kiemelkedő képességekkel, hogy csak így figyelmen kívül hagyon. De ezt véletlenül se mutattam ki, vagy adtam tudtára, mivel az nem lenne túl előnyös megnyilvánulásom, és a szemébe se sikerülne nőnöm. Mondjuk ez nem tudom, hogy mennyire sikerülhet bármilyen módon, de ahogy látom eddig nem nagyon rajong értem, szóval innen már csak felfelé mehet. Az más kérdés miért akarom én lenyűgőzni a tanár úrat. Már mint oké, hogy érdekel, mit gondolnak az emberek rólam, de nem gondoltam volna, hogy ilyen szinten ilyen mélyre süllyedtem, hogy már minden egyes ember véleménye érdekel. Na félreértés ne essék, nem őt minősítettem ezzel a megjegyzéssel, biztos egy nagyon jó ember a maga módján, egyszerűen csak tőlem távol áll. Jelenleg csak az egyetlen célom az, hogy ne unjam magam halálra amíg Will meg nem érkezik - már ha ezt szándékozik megtenni - és kicsit leülni a seggemre, esetleg helyrehozzam a szörp okozta állapotokat. De ki tudja a végén még jól is fogok szórakozni. Hiszen én elbüvőlő vagyok, és a tanár úr is, az a felszín alatt jófej típusnak tűnik.
Egy széles mosoly kerekedett az arcomra, ahogy láttam megmerevedik, és felém fordul megjegyzésem után. A legabszurdabb helyzet lenne, ha ezek ketten jól kijönnének. Még jobban felfele kunkorodtam ajkaim, ahogy hallottam cifrán megfogalmazott megjegyzését, és igyekeztem én is valami hasonlót produkálni, hogy érezze számomra mennyire szokatlan ez a megfogalmazás.
- Köszönöm, hogy megosztotta velem ezen véleményét, viszont sajnos nekem is ki kell ábrándítsam - Úristen ez mennyire nem én vagyok. Olyan mintha anyámat hallanám. Remélem leesik neki, hogy ez az egész csak szarkazmus. - A megjegyzésem egy vicc volt, mivel maga és Will két teljesen különböző személy és személyiség, így egyértelműen nem jutnának közös nevezőre. De sajnálattal hallom, hogy ezek szerint nem sikerült vele lenyűgőznöm a Tanár úrat - fejeztem be, majd még egy olyan menő diplomata mosolyt is kanyarintottam magamra. Elégedett voltam teljesítményemmel. Szerintem órákig el tudnék ilyen hangnemben dumálni, már csak az a kérdés akarnék-e. Persze most nem bírtam magammal orrom alatt elejtettem egy megjegyzést. - Na meg ha italozásról van szó, Will jobban kedvel egy nálam is fiatalabb csitrit - mormogtam, majd mintha mi sem történt volna rendeztem vissza eddigi arcberendézesem.
Ezek után hatloltam be főhadiszállására. Nem igazán érdekélt, hogy eddig még úgy látszott, hogy nem akar velem parizgatni, ez hamar megfog változni reményeim szerint. - Na.. Nem én tehetek róla, hogy pár élettelen szerencsétlennek nincs jobb dolga, hogy ilyen óvodás hülyeségekkel szórakozzon - fakadtam ki kicsit, folyamatos ostorozása után. Ami két megjegyzés volt, de akkor sem a legszebbek, és az egészet úgy állította be, mintha az egész az én hibám lenne. Ezek után következett angyalos megjegyzésére, amire sikerült egy kicsit felnevetnem, elvégre pont illet ezután a kifakadásom után. - Bocsánat, megpróbálok tényleg angyalian viselkedni, ha gondolja - mondtam neki, még most is egy kis mosollyal az arcomon. Általában nem szoktam ilyen durva lenni, de azokra a személyekre nagyon nagyon mérges voltam most.
Amikor jelezte, hogy merre van a fürdő, megköszöntem, majd igyekeztem úgy eljutni oda, hogy nem mocskolok össze semmit, mivel elég jófejség volt ez már tőle, hogy bejöhettem, nemhogy még itt plusz munkát csináljak neki itt. Ahogy beléptem a helyiségbe, félig behajtottam az ajtót majd elkezdtem tevékenykedni. Majdnem a teljes harisnyám tiszta nedvesség lett. Ezt tuti nem fogom már hordani. A kád szélére ülve, szomorúan sóhajtva húztam le cipőm cipzárját, és léptem ki belőle. Megszokásból óvatos mozdulatokkal vettem le a darabot, bár már nem lesz rá szükségem, majd a kukába hajítottam. Mikor ezzel megvoltam cipőmre tekinttem. A velúrnak nem tesz jót bármilyen folyadék. Még meglátjuk mi lesz a sorsa, de ha ettől meg kell válnom, akkor az elkövetőknek is a fejüktől. Egyelőre a cipőt otthagytam hagyj száradjon, így kénytelen voltam mezítláb lenni. Még az volt a szerencsém, hogy nem rég voltam rendbeszedetni magam, így még a cuki babarózsaszín pedikűröm is látszott, bár nem hiszem, hogy ez feltűnne neki, számomra megnyugató volt.
Végül, az örökké valóság letelte után kiléptem a fürdőből. Igazából nem voltam bent sokáig, csak azért tűnt annak, mert tudtam, hogy valaki van kint, aki még ha nem is vár rám, akkor is tudja, hogy én bent vagyok és... na mindegy. Az egész csak fura volt. A lényeg, hogy kijöttem a kisebb helyiségből, és megláttam, hogy éppen mit csinál, ezért odalépkedtem hozzá. Nem akartam túlzottan pofátlan lenni, mert tudom milyen rossz, ha valaki engedély nélkül néz bele a másik dolgába, ezért csak vele szemben álltam, és csak annyit láttam, amennyire a tinta átütött a papíron. - Ezeket maga írta? - kérdeztem érdeklődően.
|
Kérdésemet követő általam helytelennek és nem ideillőnek tűnő mosolygással nem kifejezetten tudtam mit kezdeni... Mármint, nekem az itteni diákok nem kifejezetten szoktak örülni, arról nem is beszélve, hogy eszem ágában sincs elérni, hogy ez megváltozzon, így most sem cselekedtem másképp, mint általában, ezért is ért váratlanul a barátságosnak vélhető arckifejezés. Csak felvontam egyik szemöldökömet, abban a tipikus 'Mire fel a jó kedv?' stílusban, ami legtöbb esetben el is éri a várt hatást... Egy hangulat változással egybe kötött gyors arcberendezés igazítás. Igen, az jól esne. De kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a lány bazsalygásával foglalkozzak, tekintetem ehelyett inkább a poharak felé fordítottam... Bosszantó, de annyira nem érdekelt a dolog, hogy többre teljen tőlem, mint kipréselni magamból egy frusztrált sóhajt. Majd a takarítónő kezd vele valamit, engem ez annyira nem hatott meg, hogy bármit is pakolgassak ezen, a szerencse meg persze az volt, hogy az ajtó befelé, és nem kifelé nyílt, az sokkal idegörlőbb lett volna. Ugyanis akkor kénytelen lennék minimális erőbevitellel elérni azt, hogy bejuthassak a saját szobámba, ami végülis így sokkal könnyebben megoldhatóvá vált... Balfaszok.
A reflektálásra, csupán kérdő tekintettel rásandítottam, nem neki szántam előző megállapításomat, így feleslegesnek éreztem beleszólását. Éppen ezért nem is kockáztattam meg további magyarázatot, vagy kommentálást, mert nem nagyon volt kedvem a bájcsevelyhez. Legalábbis a kisangyallal nem nagyon. A gondolatra egy pillanatra még gyűlölet is költözött pillantásom tükrébe, amit épp ezért nem is emeltem rá, véletlenül se vetítve ki ezennel negatív érzelmeim hevességét, azonban a hangulaton talán érződhetett, hogy nem tartom kívánatosnak a hölgy társaságát. Éppen ebből kifolyólag, inkább úgy is döntöttem, hogy kiverekedve közelségéből a szobám védelmébe húzom meg magam a további kellemetlenkedésből, majd megkíséreltem el is hajtani innen Miss Vosburg-ot, reménykedve, hogy van jobb dolga, mint engem fárasztani. Így meg sem várva válaszát kezdtem el tevékenykedni, így már csak akkor értelmeztem az általa kiejtett szavakat, mikor már háttal voltam neki, így csöppet meg is akadtam a mozgásban.
Lassan fordultam vissza hozzá a kimerevedésemből, semleges arckifejezéssel. - Feltételezése nem helytálló, vagy ha valamilyen végtelen balszerencse miatt valóban így alakulna, akkor szerény személyem lenne az, aki megszüntetné a tevékenységet, még azelőtt hogy az elkezdődött volna - feleltem a végére kialakuló gúnyos mosollyal zárva, hagyva, hogy ellenséges hanglejtésem visszhangozzék a szoba üres falai közt járva.
- Ott kint, persze - vágtam rá rögtön, azonban a lányt nem igazán hatotta meg a tény, hogy a hátam közepére sem kívánom a közelségét. - Hogy mindent össze vizzezen és szörpözzön? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ahogy figyelemmel kísértem, hogy szambázik be az ajtón. - Már épp eleget zavart - böktem fejemmel a poharak irányába, utalva az előző balesetére. - Persze, egy igazi angyal - mondtam, szemeimben pedig kísérteties fény villant, ahogy az ajtóhoz lépve behajtottam azt. Majd összefont karokkal visszafordultam hozzá, felmérve a kárt, amit rajta hagyott a kis csíny... - Arra van a fürdő - mutattam az említett helyiség irányába, jelezve, hogy szabad utat hagyok neki, ha esetleg szeretné rendbe tenni magát. én pedig ezzel egyidőben a táskámhoz léptem, hogy kiemeljem belőle mai művemet, kiélezve az összes érzékemet, hogy amint közeledni hallom kedvenc munkatársamat, azonnal tessékelhessem is ki hasonlóan idegesítő kishúgát. |
Már nem is érdekelt üldözőm, mert sokkal jobban lekötött az a szar, amit sikerült felrúgnom. Én alapjáraton kedves és szofisztikált ember vagyok, viszont jelen pillanatban egyik se volt rólam elmondható. Felbasztak, baromira felbasztak. Én csak egy békés estét akartam eltölteni a testvéremmel, erre ő is szarik rám - na jó ez tudom hogy túlzás, de jelen helyzetben már ennyire képes voltam túldramatizálni a helyzetet -, és emelett még jöttek az idétlenek akik az ötéves szintű csínyüket pont itt akarták végrehajtani. Nyugodt vagyok, nyugodt vagyok. Lófasz. Erre még ide jön Gray tanár úr is, akivel egy-egy jobb napján még el is lehet úgy beszélgetni, hogy az ember ne kapjon agyérgörcsöt, de jelenleg nem ez volt a legnagyobb bajom. És azt se tudom, a cipőm túl éli-e a szörppel való találkozást. Szerettem ezt a darabot, egy egyszerű tűsarkú bokacsizma, piros talppal. Ha mégis baja esik, lesz egy látogatásom az igazgató úrnál. Na nem azért, hogy panaszttegyek, hanem mert véletlen a két tettes súlyos testi sértés áldozata lett. Mindegy, ez most nem az idegeskedés helye. Még nem láttam, de kérdését hallottam, majd egy pillanatra mosolyoghatnékom támadt, de a tényleges gesztus ekkor még nem került az arcomra. Vettem egy mély levegőt, majd láttam ahogy befordul a sarkon. Éreztem, hogy engem fürkész, de mielőtt ezt megtette volna, sikerült egy elbüvőlő mosolyt varázsolni az arcomra, így varázslatos megjelenésemet bámulhatta. Szerintem már most elege van belőlem, de hát ki lennék én, ha csak így szolidíarításból elhagynám a terepet?
Mikor befejezte arcom fürkészését ő is a felirattal kezdett el foglatoskodni, így volt időm legalább most egy pillantást nekem is őrá vetnem, de azt a mosolyt még mindig nem vakaratam le arcomról. Nem volt hatalmas, egyszerűen csak azt sugározta, hogy milyen ártatlan, magabiztos és aranyos vagyok. Szóval ott tartottam, hogy Gray épp a feliratot tanulmányozta, én pedig őt. Tudtam, hogy vannak tetoválásai viszont egészen más hallani róla és látni őket. Egészen lenyűgőzőek voltak, egy kicsit el is kalandozott rajtuk a tekintetem. Meg hát... Ha egy tetkó jól van megcsinálva tiszta dögös tud lenni, és neki is tök jól áll. Ekkor szólalt meg mégegyszer, pont időben ahhoz, hogy gondolataim ne kalandozzanak el túlságosan. A mosoly megpróbált transzformálódni egy gúnyos vigyorrá, viszont úrrá voltam mimikáimon, így a gúnyorosságom minden morzsáját elsöpörve őriztem meg nőiességemet. Közben egy kicsit közelebb is léptem hozzá, hogy ha már úgy alakult, hogy beszélünk ne ötezer méter távolság válasszon el minket. Ez igazából a másodlagos ok volt, a fő az volt, hogy el akartam kerülni ebből a ragadós egyvelegből. - És feletébb frusztráló - toldottam meg, hiszen az én cipőm még mindig emiatt a hülyeség miatt koszos. Ekkor láttam meg ijesztő mosolyát, és egy pillanatra megbántam, hogy közelebb mentem. Nem szívesen lennék a haragosa, sőt lassan már Willt és elkezdem félteni, hiszen úgy tudom, hogy nem jönnek ki a legjobban. Nem is értem miért... Míg ő a hegedűt húzza, Will nőcskéket. Míg ő gitárt penget, Will... na jó ezt nem akarom elképzelni... Szerettem a bátyámat, de nyílt titok volt róla, hogy szereti mélyen megismerni az akadémia diákseregének női tagjait. Mindenkinek vannak hibái, nem? Én például állítólag túl magabiztos vagyok. Nem tudom ki gondolhat ilyet.
Míg csodálatos hasonlataimat gondoltam végig partnerem átkerült a pohársor másik oldalára. Hogy hagyhattam ki egy ekkora lépést. Szó szerint. (bocsánat hogy nagyon kretén reag). Mikor egy jelet tett arra, hogy egyedül szeretne lenni, egy kicsit megilletődtem, viszont ez nem akadályozott meg abban, hogy ne tegyek egy megjegyzést. - Pedig szerintem szívesen eliszogatna önnel - mondtam az utolsó szót kicsit megnyomva kifejezve ezzel, hogy én milyen udvarisa vagyok. Egyébként kicsit elszomorodtam, hogy csak így elküldene, hiszen társaságra leltem, még ha nem is bátyáméra. Mondjuk a szomorúság nem sokáig tartott, hiszen én tudtam, hogy nem megyek el most még, egyszerűen a látszatnak szólt, bár tudtam ennyitől nem enyhül meg, ezért szavak formájában is kifejeztem kérésemet, ami annyi volt, hogy még egy darabig szeretném a társaságát élvezni. - Nem maradhatnék addig, míg Will meg nem jön? - kezdtem el szép udvariasan. - Olyan jó lenne kicsit leülni - mondtam tovább, majd egy kicsit közelebb lépkedtem. Közben nem csak az érvek felsorakoztatására koncentráltam, hanem arra is, hogy a poharak a folyosó szélére tömörüljenek, így én is el tudjak tőlük férni, mert nekem nem volt ínyemre az ugrálás, főleg nem ebbe a rövid bőrszoknyába. - Nem zavarok sok vizet - folytattam, majd ha eddig egyik meggyőzésem se vált volna be, még odaszúrtam egy utolsót viccelődve. - Tudja jókislány vagyok - mosolyodtam el, majd az újonnan szabad úton besétáltam a lakosztálya legeléjébe. Nem volt merszem nagyon körülnézni, azért annyira én se vagyok faszagyerek, de annyit meg tudtam állapítani, hogy felépítése hasonló, mint bátyámé. Én nyomúlos? Ugyan... |
Kifejezetten eredményteljes napnak is nézhettem volna elébe, ha épp nem csak órák maradtak volna, míg a falon lógó kis ketyegő eléri a bűvös éjjeli tizenkettest. Ebből kifolyólag nem éppen kedves arckifejezéssel kezdtem el zugerálni a szerkezetet, mintha csak ő tehetett volna az egésznapos sikertelenségről, nem a sok nyomorult életű, akik olyan kevés agykapacitással képesek létezni, hogy ha valaki megpróbálná agyonverni őket a csökkent értelmiképességeik miatt, hamar belátná, hogy veszett fejsze nyele. Ha nem rendelkezik a gondolkodáshoz szükséges belsőséggel igencsak nehéz lesz azt elkalapálni, ugye? Így végül lemondóan sóhajtva fordultam behunyt szemekkel a frissen készült kottáim felé, ahogy kezeimet a már lehajtott fedelű zongorán pihentettem, majd egyesével végig ropogtattam ujjaimat, anélkül, hogy a két kézfejem érintette volna egymást. Nagy levegőt vettem, majd azt benttartva nyúltam a lapokért, amiket lassú és ritmusos ütögetéssel rendezgettem el, ahogy elégedetten figyelve egymásba csúsztak, ügyelve, hogy minden él egymásba essen, majd lustán hátra dőltem a székemmel, így a legközelebbi asztalra csúsztatva művemet, majd a bent tartott lélegzetet csak akkor szabadítottam fel tüdőm mélyéből, mikor a kis berendezési tárgy ismét a négy lábán állt. Nem esett nehezemre a feltápászkodás, mégis mindezt olyan látszólagos kínszenvedéssel tettem meg, hogy ha a reumás vénasszonyok látták volna boldogok lennének, hogy csak reumájuk van...
Végül nagy nehezen sikerült összeszednem magam, amitől elvigyorodtam, másnak a reggeli elkészülés esik nehezére, én meg olyan élvezettel száguldok ide, hogy kaptam már egy pár kérdőtekintetet, amiből csak úgy sütött a kimondatlan kérdések halmaza, melyek főként afelől kíváncsiskodnának, hogy minden kerekem a helyén van-e agytekervényeimben. Azt hittem, hogy egyébként ez magától értetődő... Mármint, hogy velem nincs minden rendben, de úgy tűnik, hogy legtöbben nem gyanítanak felőlem mást, mint hogy egyszerűen hangulatingadozó vagyok egyébként meg teljesen ártalmatlan. Na persze, meg pestisest se láttam még, pedig szép látvány, mármint a bubópestises, azoknak szép keléseik vannak, de sajnos nagyobb eséllyel élik túl, na mindegy.
Szóval csupa vidám gondolatmenet közepette markoltam fel aktatáskám asztalomról, melyben az újdonsült muzsikás is ott lapult, majd az akasztóhoz lépve leemeltem a napközben odatett öltönyfelsőm, melyet továbbra sem éreztem szükségesnek magamon tudni, így csupán vállamra vetve azt, élveztem az egyszál bővebb fazonú trikó által nyújtott szabadsággal, nem törődve azzal, hogy így tetoválásaim legtöbbje ha nem is teljesen, de nagyjából látszódik, arról nem beszélve, hogy a világos anyag eleve sejteti azt a maradék eltakart képviselőjét ennek a művészetiágnak, ami a bőrömön díszelgett. Hogy fogalmazzak, hát ez a halvány színű eleve átlátszós felsőt nem arra találták ki, hogy az ember vagy jelen esetben félvér takargassa vele magát, de cserében marha kényelmes. Meg egyébként is megengedhettem ezt magamnak, a legtöbben úgyis letudták annyival, hogy zeneszerző vagyok, meg biztos ilyen lázadójellem, vagy legalábbis nagyon fáj nekem az élet. Igazából ezzel még ki is lennék békülve, azonban az utolsó hipotézis egy kis pontosítást igényel, valóban szeretem ha fáj az élet, de nem nekem... Remélem világos, mint az éjszaka, vagy valami ilyesmi (visszahoztam xD).
Tehát elbasztam csupán a készülődéssel fél órát, mire végre már a folyosón voltam, hogy gyors mozdulattal becsukjam a terem ajtaját egy kulccsal, majd elnyújtott léptekkel indultam meg kimérten szobám felé, egyik kezemet csebre csapva, másikkal a táskám bőr fogantyúját markolászva. Természetesen nem rohantam én sehova, mert felesleges lett volna, amúgy se kockáztattam, hogy lerázzam a vállamról zakómat, így nyugodtan hallgathattam a csendben visszhangot verő cipőm tekintélytparancsoló kopogását, ahogy egyre közelebb kerültem a szobámhoz. Azonban valami szokatlant véltem felfedezni az összképben. De úgy döntöttem, mivel közöm nincs az ügyhöz, így nem teszem szóvá a kis kicsapongó itt tartózkodását, mondjuk a menekülését nem kifejezetten tudtam mire vélni. Ha neki nincs elég joga, hogy ide jöjjön, ugyan ebbena kései órában, akkor kinek lenne, már pedig a kedves testvérkéje előszeretettel hurcol fel lányokat, és azok vele ellentétben még csak azt se mondhatnák, hogy vérrokoni kapcsolatban állnának a férfival. Így csupán gúnyos mosoly kunkorodott ajkaim végére, amik rögtön le is olvadtak, ahogy meghallottam a lány káromkodását.
- Parancsolsz? - kérdeztem tőle kifejezés mentesen, ahogy befordultam a sarkon, kicsit sem változtatva tempómon, az arcát fürkészve. Végül mellé érve követtem a tekintetét, egy kissé meghökkenve a láttotakon. - Kreatív - reagáltam le az egészet, miközben furcsán tartottam a fejem, hogy ne kelljen Miss Vosburg közvetlen közelét élveznem, mégis gond nélkül elolvashassam a nekem szánt üzenetet, végül csupán egy sátáni mosollyal jutalmaztam az unatkozók mesterművét, kíváncsi leszek meddig maradnak ennyire humorosak... Mert az oké, hogy én furulyázok, de őket egész biztosan kikormolom, ha el kapom őket, hogy utána pár napig inkább az arcukon ülnek majd, mert az kevésbé fájdalmasabb lesz, majd végül egyszerűen átlépve a gyönyörűséget kinyitottam az ajtómat, bosszúsan konstatálva, hogy alatta befolyt, így a benti szőnyegemre is rá fér egy mosás... Persze mindeközben figyelmen kívül hagytam a hölgyet, akihez csak azután fordultam oda, hogy táskámat az ágyamra vetettem, öltönyfelsőmmel egyetemben. - Ha nem tévedek a bátyja nem ebben a szobában tartózkodik - néztem rá várakozó tekintettel, ezzel is sürgetve a távozását, eszembe se jutva, hogy talán nem tud bejutni az emlegetett szobába, elvégre azt érzékeltem, hogy a jómadár házon kívül tartózkodott, vagy legalábbis lakosztályon kívül. |
Csendben lépkedtem a kihalt folyosókon e késő esti órában. Meglepett mennyire nincs élet egy ilyen átlag hétköznapon, hiszen még ha nagyobb összejövetelek nem is, de legalább a szobák közötti császkálás alap lenne. Vagy csak az én szokásom ilyenkor az emberek idegeire menni? Meglehet. Mindenesetre mai túrám úticélja nem ragadt le holmi diáknál. Egészen más célom volt. A bátyjámat akartam felkeresni. Ezer éve nem volt vele kiadós beszélgetésem, és nem tudom, hogy a többi embernél ez hogy működik, de én esténként sokkal inkább hajlamos vagyok a kiadósabb beszélgetésekre, na nem mintha nappal nem lennék aktív, ha valaki esetleg nekem akarná kiönteni a lelkét. Hóhó, mennyi információ rejhet abba. Ezért jó mindenkivel jóba lenni, vagy legalább elhitetni velük, hogy jóba vagytok. Hiszen a sok kis dolog amit elfecsegnek és esetleg nekik nem is jelenhet semmit, bennem összeáll egy nagy képként. A végén még kiderül én vagyok Lolitha... Őszintén bár utálom bárki is az, teljesen megértem tetteit. A másik dolog pedig, amiért szeretem meghallgatni az embereket, mert így úgy érzem nem maradok ki semmiből, és sosem érzem magam elveszettnek vagy tudatlannak. Na meg az se az utolsó szempont, hogy így legalább közelebb is kerül hozzám az illető.
A déli szárny lépcsőit koptattam, szerencse, hogy már tízezerszer megtettem ezt az utat, amilyen koromsötét volt, félő volt, hogy eleshetek, és eltörik valamim, vagy rosszabb esetben talán még az arcomnak is valami baja lesz. Bármennyiszer is jártam már erre, még sötetében is, akkor is egy kicsit hátborzongató volt a hatalmas épület, a hideg végigfutott a hátamon tőle. Igen, én egy felnőtt 21 éves nő vagyok köszönöm. És amúgy megpróbálhattam volna odateleportálni, de igazából jártam már elég szerencsétlenül azzal a képességemmel, és nem kockáztatok nem fontos az nekem annyira, elvagyok a sétával, egyébként meg a szupergyorsasággal. Ezen gondolaton felbőszülvén, nem is voltam rest használni nephilimi létem ezen kiváltságát, és hamar a folyosóknál találtam magam, pontosabban Will szobája előtt. Nagy határozottsággal nyomtam le a kilincset, és léptem volna be, de az ajtó nem mozdult. Teljes meglepettséggel álltam a dologoz, mérgemben az ajtóra vágtam. Ezért tettem én ennyi felesleges erőfeszítést? Hogy ne legyen itt? Ez olyan mintha lepattintott volna. Na ezért még számolunk. Úristen ez de drámaian hangott, mintha a fejét venném, pedig maximum egy sütire próbálnám meghivatni magam.
Elgondolkoztam, hogy most mitévő legyek, megvárjam-e vagy továbbinduljak, elvégre nem szívesen találkoznék össze mással itt ilyenkor, és állnék neki magyarázkodni, hogy mégis mit keresek itt. Végül úgy döntöttem, hogy egy kis várakozásba még nem halok bele, hátha felbukkan, és nem feleslegesen áldoztam fel alvásra fordított időt. Megigazítva szoknyámat a falhoz guggoltam, így biztosítva azt, hogy lábaim ne gémberedjenek el, majd vártam. Kemény 5-10 perc telhetett el, mikor türelmem fogyni kezdett, és már épp ott tartottam, hogy feladom kitartoságomat, mikor lépteket hallottam. Egy pillanatra megörültem, hogy talán mindjárt befordul őszökesége, de azonnal elkezdtem jobban fülelni, és már a léptekből megállapítottam, hogy ez bizony nem William lesz. Gyorsan felálltam, és úgy döntöttem a legjobb lesz nekem, ha kicsit elhagyom a terepet, viszont csak két irányba tudtam menekülni, ami vagy a támadómé, aki igazából csak egy szobájába visszatérni vágyó tanár, vagy a hátsó szobák felé, azt remélve, hogy az illető nem arra tart. Nyilván utóbbi mellett döntöttem, és most már csak annyi dolgom volt, hogy halkan, de mégis gyorsan eliszkoljak. Mondanám hogy meglepően jól ment, de nincs semmi meglepő abban, hogy nekem valami jól megy, szóval a lényeg, hogy eddig szerintem feltűnésmentesen sikerült végrehatjani az akciót.
Már vártam mikor halkulnak el a hangok, vagy mikor hallok zárcsörgést, de a léptek egyre csak közeledtek, míg én egyre csak távolodtam, így kénytelen voltam befordulni a folyosón, de mivel az arra odafigyelés, hogy hogyan és meddig megyek, és hogy a másik meddig megy, jobban lekötött, mint az hogy az előttem elterülő utat nézzem, egy baleset következett be. Felrúgtam valamit. Először meglepettséggel, és sűrű magamban káromkodásokkal díjjaztam, majd körbenéztem, hogy mégis mi a fene történt. Meglepődötten láttam a műanyag poharat, majd egyből következett az a fura ragadós érzés a lábamnál, így egyből odapillantottam. - A kurva életbe! - hangzott el tőlem feletébb nőies megszólalásom, ahogy összeraktam milyen csíny áldaztául estem, pedig ez nem is nekem volt szánva. Nem tudom kinek, ki csinálta, de jelenleg mindenkire haragudtam. Olyan lett a cipőm, a harisnyám, és biztos volt, hogy a másik itt tartozkodó illető idesiet, arról már nem is beszélve, hogy lehet a fél tanári gárdát felvertem. Most, hogy tehetetlen voltam, jobban szemügyre vettem a feliratot, amiből tisztán és gyönyörűen olvasható volt, hogy ,,furályázzad le magad", és egyből leesett, hogy ez Graynek lett szánva. Akkor viszont ez az ő szobája, és mivel nem lépett ki, és a léptek még mindig közelednek. Igen, mindjárt szembetalálom magam vele. |
Montgomery Gray & Isabel Vosburg |
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
