|
Témaindító hozzászólás
|
2018.01.23. 21:03 - |
Slegalse Lastron & Seok Woo-Jin Choi [Lezárt] |
[10-1]
 Alapjáraton olyan vagyok mint egy tájfun, márcsak a viharcsináló képesség hiányzik a kép teljessé tételéhez. Ilyen szempontból kicsit sajnálom, hogy ezt a képességet nem örököltem anyámtól, igazán menci lenne, ha amikor felhúznak, akkor a dühösségi szintemnek megfelelő méretű vihar kerekedne a semmiből, egy csettintésemre. Jobban belegondolva anyám nagyon örülhet, hogy nem öröklődött a dolog. Már egy spontán villámcsapással is hatalmas károkat tudtam tenni a környezetemben, pedig általában magamat töltöttem fel velük. Vicces amúgy mennyi problémát meg lehetne oldani a mutánsok erejével, például az összes nyavalyás energiahordozót le lehetne cserélni rám, de főleg anyámra, esetleg mindkettőnkre. Anya vihartkavar, amiből mindketten tudunk “villámot idézni”, én meg áttranszformálom az áramot, és nesztek. Tök praktikus lenne. Talán egy darabig nem is unnék bele, főleg ha nagyon szépen kérnének. Amúgysem nagyon tudom mi akarok lenni, ha “nagy leszek”, ez pl megfelelne.
Ha barátságosan fordultak mások felém, és ezt nem éreztem álszentkedésnek, akkor én is próbáltam barátságos lenni, azért annyira nem vagyok szörnyű, csak egy kicsit bonyolult, és nehéz eset. A srác meglátásaim szerint egyáltalán nem volt szörnyű, találkoztam már olyannal, aki többet beszélt nála - ilyen Einstein származékok -, és azt legalább nagyjából értettem, amit mondott, nem úgy mint a szintén kéretlenül kapott kvantumfizikai előadásokat. Pedig azokat is milyen cukin végeighallgattam, az meg más kérdés, hogy bealudtam-e rajta!
Hazudnék, ha azt mondanám, a becenevekkel, meg ilyenekkel nem magamból indultam ki. Szólítottak már olyan néven - nem is egyszer -, amire nagyon rondán besértődtem, ezt pedig a sértegető kicsit sem tudta kiélvezni… hogy visszaéltem-e akkor az erőmmel? Teljes mértékben. Akadt viszont olyan gúnynév is, amin jót derültem, pl a Villámlány, meg ilyenek. Ha jól emlékszem a Lightning Flamet is így kaptam. Az utóbbi a képességem helyett inkább a jellememre utalt. Ez tetszett mind közül a legjobban, ezért ha beráncigáltak a rendőrségre, akkor ezt a nevet mondtam be. Igazából a második alkalommal, amikor ott jártam, csak úgy tudtak ott tartani, hogy az aktámat ezzel a névvel írták, a saját nevem csak később volt megemlítve. Egészen jóban voltam az “otthoni” örs tagjaival - főleg azután próbálkoztak a barátkozással, miután rájöttek, erővel sajnos nem tudnak ott tartani - ez azért is jól jött nekik, mert terepen megaztán még kevésbé tudtak volna megállítani, de így kijövetelük után - rendszeresen hívtak rám rendőrt, főleg amikor bemutattam mire vagyok képes -, na meg persze néhány megfeddő mondat után, durcásan beültem a kocsijukba, és hagytam magam elszállítani az örsre, ahol kényelmes láblógázással, vagy éppen kíváncsiskodással ütöttem el az időmet, miközben anyámra, vagy a nagynénémre - sajna ez volt a gyakoribb - vártam. Időnként túl lelkes is lettem, megesett, hogy bűntényekhez is kivittek, ha már nagyon elegük volt belőlem - egyik rokonom sem siette el soha az értemjövést. Erre főleg azután került sor, hogy véletlenül egy lövöldözésen kereszttűzbe kerültem - szerintem nem meglepő, hogy teljes mértékben megőriztem a nyugalmamat -, és átsétáltam rendőr haverjaimhoz, hogy kihúzzam-e őket a bajból. Azt hiszem életükben először örültek nekem igazán, tiszta szívükből. Két percen belül már le is fegyvereztem a csóró lövöldözőket, és totál lelkesen meg is bilincseltem őket. Akkor eléggé elgondolkodtam rajta, hogy hős leszek, mert tökre fel voltam dobódva a hálás pillantásoktól, de aztán két nappal később megint felcseszték az agyam, és kénytelen voltam emlékeztetni a kis morcosítót, ki is az erősebb. Szóval jó nekem így semlegesen.
- Igen, az valóban hasznos lenne - értettem vele egyet. Komolyan, érdemileg nem tudtam mit hozzátenni a témához, így csak lelkesen bólogattam a szavaira. - Az ilyesmit jól viselem - nevettem fel az agymenéses részre - meg mondjuk nem is sokszor van benne részem. Vagy eddig nem volt. - ritkán próbáltak néhány szónál több marhaságot kiadni magukból az emberek a közelembe, pedig ez éppen nem zavart. Alapjáraton szívesen hallgattam másokat, mégha nem is értettem miről beszélnek, mert az az esetek nagy részében azt jelentette, legalább egy kicsit érdeklem őket. - Ohh, köszönöm - mosolyodtam el, amikor azt mondta, különleges vagyok. Éreztem a hangján, ez tőle pozitív visszajelzés volt. Másoktól rendszerint negatívan kaptam, mint például “furcsa”, vagy éppen “mutáns” vagyok, esetleg valami nem túl kedves jelző további hozzácsatolásával. - Furcsa ezt jó értelemben hallani, mások általában akkor szoktak ilyesmivel dobálózni, amikor éppen visszaélek az erőmmel, és elégtételt veszek rajtuk valami ellenem elkövetett dolog miatt. - felnevettem - Most, hogy ennyi mutáns vesz körül, furcsa belegondolni, mennyire szánalmas tett lehetett, hogy sima emberekkel verekedtem. Bááááár, többen is profitáltak belőle, főleg azok, akiket a barátaimként tartok számon. - a hozzám közel álló emberekért - és mutánsokért, például a húgomért - igazából bármit megtennék, akár az életemet is adnám értük.
- Hát tudod… szerintem komolyabban sosem érdekelte, mi lenne számomra a legjobb, mert különben még a bokros teendőim között is tudott volna időt szakítani rám, nem passzolt volna le a nagynénémnek, akit szintén nem érdekeltem. Mindig is magamra voltam utalva első sorban. - megráztam a fejem, amikor rájöttem, hogy túl sok személyes dolgot zúdítottam rá így elsőre, tíz perc ismerettség után.
- Igen, talán nekem is jobb lesz itt, mint valami sima iskolában. De ha nem tudok beilleszkedni, akkor ugyan az lesz mint otthon, vagy még nagyobb kárt teszek az épületben, meg persze másokban, hiszen eddig nem kellett sérülést okoznom, amikor használtam az erőm, de itt tudnak védekezni. De az megeshet, hogy tudok tanulni valamit, ami jól jöhet. Csak tudod nagyon haragszom anyára azért, mert így, hogy ideküldött elválasztott a húgomtól, az egyetlen olyan családtagomtól, akit igazán szeretek. - ezúttal kicsit szomorúnak hangozhattam, noha azt nagyon szerettem volna, ha itt végre téylegesen otthonra találok. Persze a nagynénémnél is volt egy saját szobám - a kis birodalmam -, de sosem éreztem azt a házat igazán otthonomnak. Ami a nagynénémet illette, szerintem élete legjobb történése volt, hogy hozzáköltöztünk, mivel így anya finanszírozta mindenét, szóval dolgoznia sem kellett, azt csinált, amit akart egész nap. A húgom sem érdekelte sosem, őt is én, nos… nevelgettem, vagy minek lehet ezt nevezni.
Nem akarta átadni a bőröndöm, én pedig nem terveztem vitába szállni vele, de azért az erőmmel segítettem neki tartani, noha a teljes súlyt nem vettem le a “hátáról”.
- Igen, igen, ezt értem, csak… ez a szabály kitolás azzal szemben, aki meg teljesen ura a képességeinek. De persze lehet nagyon kevesen vannak itt a hozzám hasonló “szerencsések”, akik majdnem száz százalékig kontrolálni tudják. Jaj bocsi! - tört ki belőlem. Gondolnom kellett volna rá, hogy ez is lehet nála a helyzet! - De akkor honnan tudod biztosra, hogy egyáltalán vannak? Úgy hallottam ide sima emberek is járnak. - ütött szöget a fejemben a gondolat, azonban még mielőtt válasszal szolgálhatott volna, egy lány csatlakozott hozzánk, azzal, hogy a szobatársam lesz. Ezzel persze rögtön felkeltette az érdeklődésemet, így elkezdtem búcsúzkodni - némi elnézéskérés mellett - Seoktól.
- És ne feledd a becenevet! - integettem még neki gyorsan, majd a teljes figyelmemet Isának szenteltem, remélve, hogy ezzel nem sértem meg Seokot. Vele sétáltam el a szobánkig. Egészen szimpatikusnak tűnt, ami nagy megkönnyebbülés volt számomra. Talán mégsem lesz itt olyan rossz nekem!
[LEZÁRT KÖR] |
 Meglepettsége engem is meglepett, ebből kifolyólag mind a ketten csak pisloghattunk erőteljes értemiszintek mellőzésének kíséretében egymásra, ő azért, mert próbálta komolyan venni a tőlem megszokott agymenéseket, ami durva módon ment is neki... Na ez volt, amire én is kiakadtam. Durva. Blue max lebasz, hogy túlpörgöm, vagy nyugodjak meg, amiben igaza is van, csak feleslegesen pazarlom az energiáimat, de jól esett lelkemnek, hogy megértettek, így egy meleg mosoly kunkorodott ajkaim szélére, úgy figyeltem magyarázatát, amire nem is kifejezetten számítottam. Mikor felajánlotta, hogy akár segíthetnék is ez ügyben gondolkodóba estem, hogy melyik becenevemet szeretem leginkább. Ez azt hiszem leginkább attól függött, hogy ki szólított, ugyanis az, hogy valami ostoba nevet aggattak rám, kialakított valami láthatatlan kapcsot, és elindult egy folyamat. Ugyan volt amikor ellenszenvvel indult a kapcsolat, mert eredendően gúnynévnek szánták, de később annyira hozzászokott a fülem, hogy nem hogy nem zaklatott fel, de hiányát hamar meg is éreztem... De most nincs itt az ideje a fájdalmas előre bambulásnak és szomorkodásnak, így bólogatva jeleztem a lány felé további figyelmemet. Végül ahogy kiderült a véleményünk közös alapokon nyugodott, felnevettem arra, hogy mennyire igyekszik a tökéletességre, miközben arcomat elöntötte egyfajta jól eső melegség, ami talán némi piroslással is járt, de nem kifejezetten zavartattam magam. - Ez igazán megtisztelő - nevettem inkább magamban, miközben örömködtem, hogy valaki ennyire minőségi munkát szán nekem.
Nyugtatására újfent megilletődtem, így csendben végighallgattam mondanivalóját, és tetszett az érvelése, majd mivel találtam benne kivetni valót, így azt szóvá is tettem. - Hát ezért lenne jó, ha mondjuk néha az emberek megbeszélnék, hogy mire gondolnak, vagy hogy minek szánták, pláne ha érzik, hogy kellemetlen a téma, nem? - néztem rá, újból kifröcsögve magamból az értetlenséget. - Ezen senkinek sem kéne - röhögtem fel, elengedve a fülem mellett a bókot, nem akartam elbízni magam. - Mintha mindenki olyan marha hibátlan lenne, hogy ilyenek miatt sértődik be - csóváltam meg a fejem, majd végül csak legyintettem. - Egész jól kezeled az agymenéseimet - jegyeztem meg, rezzenéstelen arccal, csupán a szemem körüli nevetőráncok jelentek meg aligláthatóan. - Te is különleges vagy - nevettem rá, fel sem fogva, hogy ezt akár romantikusabb értelembe is lehetne helyezni.
Csendesen hallgattam, ahogy arról beszél, hogy miért szeretne hivatalosan is a bajkeverők társaságába tartozni. Eleinte őszinte kíváncsisággal hallgattam, majd amint feljött az anya szó, arcomon ugyan megmaradt a derűsség, a szememből azonban távozott az életkedv, majd amint esélyem nyíltott megszólaltam - És nem gondolod, hogy azért tette, mert felnőtt komoly ésszel úgy határozott, valószínűleg hosszú mérlegelések után, hogy ez lesz számodra a legjobb? - kérdeztem, miközben bíztatóan rámosolyogtam, szigorúan csukott szemmel, hogy ne látszódjon belső megtörtségem. Újabb szövegelésére egyre világosabbá vált, hogy a kezdeti magas fellendülés után mégsem klappolhat minden a személyiségünket illetően, de nem haragudtam, vagy sértődtem meg emiatt. Igenis érdekelt az álláspontja, ahogy az is, hogy mennyi ideig tart, hogy megváltoztassam ezt. Blue-nál is ment, bár ő lehet hogy inkább jelenlétemet szereti, semmint az épületet. - Én szeretek itt lenni, mindig elég szórakozott voltam meg vagyok is ahhoz, hogy az unalom ne legyen társam. Azt nem is említve, hogy nekem az Akadémia rengeteg segítséget nyújtott és mai napig nyújt, a lehetőségeim rohamos bővüléséről meg nem is beszéltem - feleltem barátságosan, ahogy tekintetem végigkúsott a folyosó falain. Nekem ez tényleg egy otthonszerű hely volt.
Ezután áttértünk a csínyekhez, amitől úgy éreztem magam, mintha én lennék itt a 'Grandmaster', akihez messziről jött zarándokok is betérnek, remélve, hogy megosztja velük végtelen tudását. Hát erre még alszom egyet... Mintha nem rögtön ugranék az első adandó alkalomra, amikor eksön van. Lelkesedésére és kacsintására csak teliszájjal vigyorogtam, kérdésére azonban megkavarodtam. - Mármint, melyik egyik? - kérdeztem sejtelmesen, leplezve, hogy hirtelen gőzöm sincs, hogy mi történik.
Előzékenységére csak furcsán pislogtam rá, majd a bőröndjére. - Ó persze, hogyne, máris adom, gyenge anyámasszonykatonája vagyok - röhögtem fel, továbbra is szorosan tartva, készen arra, hogy ha kell, akkor meg is verekszem a hordozó címért. - Mindenkinek vannak módszerei - nevettem, miközben arra gondoltam, hogy hirtelen olyan intenzívvé vált a bal karom vérkeringése a plusz súlytól, hogy a jobból teljesen el kellett vonjam. A korlátozásra való kérdésére csak gyengéden elmosolyodtam. Bennem sosem merült fel ez a kérdés. - Figyelj, van aki a halála napjáig képtelen irányítani a képességét, ami végülis azért következik be pont, mert nem képes rá. És ez még a jobbik eset, mást is egyszerűen ki lehet végezni egy balaset következtében, arról nem beszélve, hogy nekem a fogalmam sincs a képességeimről - vontam meg a vállam. |
Kísérőmre igazán semmi panaszom nem lehetett, nem zavart a furcsasága, inkább üdítőnek találtam. Nagyon szimpatikus volt, és úgy tűnt örült nekem, ami kellemes érzéssel töltött el. Már nem láttam olyan esélytelennek a beilleszkedést, meg ilyeneket, és a kedvemet is igencsak javította a jelenléte.
- Jaj hát… - kezdtem meglepetten pislogni a kifakadására. - Nos az biztos, hogy én is tartottam tőle. - igyekeztem összeszedni a gondolataimat, ugyanis nagyon úgy festett, megzavartam lelkének nyugalmát a szavaimmal, most pedig szembenézhetek a hullámokkal, amiket keltettem. - Esetleg adhatnál te magad néhány becézett alakot segítségül. - igyekeztem megvigasztalni, vagy mi a fene. - Természetesen nagyon szívesen adok neked becenevet, de ahhoz azt hiszem jobban meg kéne ismernelek. Így attól tartok nem találnám meg a tökéleteset! - egészen elégedett voltam a gondolatmenetemmel. - Természetesen nem! - siettem megnyugtatni. - Csak a név egy egészen különleges dolog, és kellemetlenségeket szülhet az elrontása, vagy éppen sértődést ugye, hiszen elég kevesen látnak bele mások fejébe. Sőt, ritka, aki nem sértődik meg, ha másképpen szólítják, mint ahogy megszokta. Ritka aki értékeli a névadással járó kreativitást… - egy pillanatra megakadtam, próbáltam újabb valamit kiragadni elmém rejtett zugaiból, amit lassan pompássá avanzsáló beszédem folytatásává tehetnék. Mindez persze egyszerű drámai csendnek hallatszott, noha szinte hallani véltem, ahogy zakatolnak azok a bizonyos kerekeim. - Na, de ez is csak azért van mert különleges vagy! Hiszen te nem akadsz fent egy ilyen kis apróságon! - próbáltam menteni a menthető kicsit esetlenül, rengeteg közhellyel, ugyanis lassan kezdett lecsöpögni, hozzám mennyire nem illenek ezek a lelkesítő beszédek. Ha jobban belegondolok, voltaképp ez volt az első. Nofene, elkezdtem szocializálódni, vagy mi az istent mondanak erre!
- Ezt örömmel hallom - mosolyogtam vissza. Kicsit sem esett nehezemre lelkesnek mutatkoznom, hiszen tényleg felcsigázta az érdeklődésem. - Nooooos… soha életemben nem voltam jó gyerek, most meg anyám - aki egy elég erős mutáns - bezárt ide. De nem szeretnék tétlen maradni, azt akarom, hogy még innen is bombázzák őt panaszokkal. - nem bírtam ki, így elvigyorodtam a gondolatra. - Meg amúgyis! Rühellem a sulit, és tök uncsi az egész. Bárki megunná, ha egy lakatlan szigeten táborozna egy csomó másik kölyökkel a szabályok maximális betartása mellett, nemde? - paillantottam fel rá lelkesen.
- Értem… - tűnődtem el. Persze ez messze nem jelentette azt, hogy oda nem érdemes benézni, ha másnem, akkor felfedezni. Igyekeztem minél nagyobbakat és gyorsabban lépni, hogy a fiúnak a lehető legkényelmesebb legyen a mellettem sétálás. Simán le tudtam volna gyorsulni, de nem akartam rohanni, na meg egyenlőre a képességem mutogatását se találtam időszerűnek. - Hmm… eddig mindig úgy véltem jól állok kreativitásilag, de mindig van mit tanulni ezen a téren. - bólogattam nagyon komolyan, ahogy egy tanítvány hallgatja a mesterét. - Sajnos még nem nagyon ismerek itt senkit, de természetesen igyekezni fogok. - csóváltam meg kicsit szomorkásan a buksim. Nevetésére meglepve kaptam rá a fejem. - Ó, az csodálatos lenne! - lelkesedtem megint a szavaira, majd cinkosan rákacsintottam. - Megkockáztathatom, hogy az egyik te vagy? - érdeklődtem meg, miközben ártatlanul félre döntöttem a fejem.
Kicsivel később láttam, amint máshol fogja meg a bőröndöm. - Vihetem én is ha nehéz, nem kell neked cipelned, bár igazán lovagiasan nézel ki vele. - na most aztán dől belőlem a kicsit béna dicséret! - Sőt, az erőmet is használhatom hozzá - a bőröndben kellő mennyiségű fém cucc volt, hogy fel tudjam emelni. - Nem értem igazából ezt a korlátozást. Számomra teljesen elválaszhatatlan a képességem a létemtől. Nélküle levegőt venni is más lenne. - ezt mondjuk nem nagyon sikerült egyértelműen megfogalmaznom, tekintve, hogy így talán hamis képet állítottam fel benne a hatalmamról. Természetesen az elektromosság manipulációja nélkül is ment a légzés, de furcsa lett volna… vagy mi a szösz! |
Tekintve, hogy nekem természetes volt, hogy én én vagyok, így nem kifejezetten vettem észre, hogy esetleg furcsán vagy különlegesnek mondhatóan viselkednék, annak ellenére, hogy párszor már meg kaptam a túlpörgött, túl barátságos, és rengeteg más jelzőt is, amik nagyrésze nyílvánvalóan szintén az aranyos kis "túl" szócskával kezdődnek. Azt hiszem Blue segítségét fogom kérni, hogy csináljunk már nekem valami menő névjegykártyát, hogy az új delikvensek agyát nem facsarjam ki egyből a felesleges energiamennyiségemmel, hanem még az első pillanatban felkészíthessem arra, hogy furcsán vagyok normális. Igen, azt hiszem ez egy hasznos ötlet, talán tényleg neki is kéne látnom a kivitelezésnek, bár ha azt akarom, hogy legalább némiképp pozitív elsőbenyomást alkossanak rólam, akkor jobb lesz, ha nem Blue-val íratom meg a jellemzésem... Azt hiszem mindenki jobban jár. Természetesen nem az volt félelmem legfőbb célkeresztjében, hogy esetleg valótlan állítana rólam, vagy szándékosan rossz fényben tűntetne fel, hanem az esetleges elrejtett tartalmak, na azok riasztottak vissza. Kinézem belőle, hogy a szavak első betűit ha összeolvasnánk, minimum egy "Retardált vagyok"-ot kapnánk végeredményként. Szóval ha nem maradna más, aki segítene, akkor nagyon szemfülesnek kell majd lennem, hogy az ilyen kellemetlen Easter egg-ek ne kerüljék el a figyelmemet.
Szóval, mint már korábban is említettem továbbra sem vettem tudomást túlságosan közvetlen természetemről, elvégre... Nekem ez volt az alapvető, és inkább azokat nem tudtam megérteni, akik nem jártak el hasonlóképpen, mint én. Így végül azt sem érzékeltem, ha a lány megdöbbent, vagy bármi hasonló a viselkedésemen. Igaz, hogy én nem kifejezetten mondhattam el magamról, hogy lett volna gyerekszobám, elvégre, sem a kiképzőközpontra, sem az árvaházról nem mndhattam el, hogy az illemre oktatott volna főként, sőt... Ez inkább szintén a beilleszkedési kényszeremből fakadt, ami meg ugye a kissebbségi komplexusból, ezzel a magassággal, nem mintha a kettő bármilyen összefüggésben állt volna. Mármint a komplexus, meg a testmagasságom. Ez a gondolat menet valamelyest le is tört, azt viszont már nem tudom, hogy esetleg az arcomra is kiült-e a dolog, mert végül a lány hangjára eszméltem, amire először úgy fordítottam felé a fejem, kissé lassan, mint aki ámulattal nézne rá, a fátyolos tekintettemmel, meg az enyhén egymástól elvált ajkaimmal.
- Természetesen - mosolyodtam végül rá, ahogy megértettem szavainak jelentését, miközben behunytam a szemeimet is a fogvillantás alatt. - A legtöbben ennél maradnak, mintha harapnék azért, vagy valamit elrontatnának, vagy hülyének nézném őket, mert nem szoktak hozzá, a keleti nevekhez - ráztam a fejem csalódottan, ahogy magam elé bamubultam, majd hirtelen ismét a lányra szegeztem szemeimet. - Úgy nézek ki, mint aki sértődékeny lenne, vagy ilyen marhaság miatt megharagudnak? - fakadtam ki hirtelen, mialatt ráébredtem, hogy most sem teszek mást, így csak egyik markomba temettem arcomat, ahogy lassan lehúztam azt, megnyújtva a mozdulattal képemet. - Áh felejtsük is el - legyintettem, mielőtt még bármit is felelt volna, így garantálva, hogy most már ő is biztosan bugrisnak tarthat, nem mintha ez eddig is zavart volna bármikor is. Na jó de, volt már rá alkalom. Például ha épp akkor tör rám az ötperc, amikor Blue-val egy szobában tartózkodtunk, de nem éppen kettesben. Lehet hogy pont ezért sikerült ostobaságot produkálnom, mindegy.
Nem lepett meg kifejezetten választásával, elvégre ki az az ostoba, aki csak így felfedné gonosz szándékait, ha meg az a tipikus hozzám ne szóljatok fajta lett volna már rég kiakasztottam volna, én meg jól körbe röhögöm. Mondtam már, hogy kifejezetten szórakoztat, ha valakit kiborítok? - Ezesetben könnyedén segíthetek rajtad - vigyorodtam el huncutul, mint aki épp most talált egy új bűntársat, ami úgy fest egyenlőre, hogy igaz is, de még nem vettem kézpénznek semmit, az is lehet, hogy csak azt akarja kideríteni, hogy kiket érdemes elkerülnie, mert még szószerint nem jelentette be, hogy ő már pedig haladéktalanul csatlakozni akar, így végülis csak végigmértem. - Miért érdekelnek? - kérdeztem angyali ártatlansággal arcomon, ami olyan szinten kikezhetetlen volt, hogy éppen ezért sütött róla, hogy rosszban szeretnék sántikálni.
- Nincs olyan hely, ami durván tiltva van, csak olyan, ahova engedéllyel mehetsz - rántottam meg a vállam. - De az unalmas, mindenki ott tobzódik, amikor csak teheti, ezzel nem hívod fel magadra a figyelmet - néztem rá derüs szemmel, miközben már jócskán előre haladtunk, természetesen a lány tempójában, aki annyira nem is volt lassú, mint mondjuk Blue az alacsonyságával, ugyanis neki nem magassága volt, nagyon nem. - Ha rosszalkodni van kedved több kreativitásra lesz szükség, meg "rendes" tett társra - röhögtem fel, visszagondolva Eliottal töltött órácskámra. Hát igen, az ilyesmikhez kell egy adag kurázsi, na meg egy hozzád hasonló humorral rendelkező delikvens. Vallomására, csak nagyra nyílt szemekkel ránéztem, hitetlenkedő mosollyal, mire rögtön kitört belőlem egy jóleső nevetés. - Azt hiszem ezen is segíthetek - kuncogtam még, ahogy végül a lépcsősorhoz érve, megálltam egy pillanatra, hogy a bőrönd kihúzott szárát vissza engedjem, majd az oldalán lévő kis szárba kapaszkodva vihessem tovább. |
Amikor összeütköztem a magas sráccal, valaki füttyentett, mire a srác vissza intett neki, természetesen középső ujjal. Én is rögvest körbepillantottam, hogy na ki lesz az első, akit agyon baszok árammal, de sajnos nem láttam, avagy nem tudtam azonosítani az elkövetőt, így elmaradt a büntetése, amivel pedig már rögtön az első nap tök jogosan beírhattam volna magam a suli fekete könyvébe. Jó, kinyírni nem akartam azért, de szíves-örömest kölcsönöztem volna számára amolyan jó kis őrült tudósos kinézetet, felálló haj formájában.
Továbbra sem voltam benne biztos, minek örülhet ennyire, de igyekeztem ezzel kapcsolatos ellenérzéseimet elnyomni magamban, elvégre barátságosnak tűnt, velem pedig kevesen értettek szót, így kénytelen voltam mindenkinek esélyt adni, aki egy kicsit is megfelelőnek tűnt. Amúgyis találkoztam már sokkal rosszabbal is, akivel aztán tök jó haverok lettünk.
Demetriát leszámítva - a nyamvadt kis portás rám sem nézett szinte -, ő volt az első, akivel szóba elegyedtem. Metriának nem volt olyan kisugárzása, hogy kísértessem magam vele ide-oda az épületben, ráadásul akkor még nem is adtam fel a tájékozódásra tett kísérleteimet. Az jutott eszembe, talán anyám direkt szólt, hogy ne segítsenek nekem a személyzet tagjai, még véletlenül sem, hagy szenvedjek csak egyedül. Te jó ég, hány vitánk volt már az évek folyamán! Ha találkoztunk, az szinte csak azért volt, mert valami nagyobb gaztettet követtem el, és anyám volt kénytelen vagy megállítani, vagy csak egyszerűen leszidni. Most meg bedugott ide! Újra fellobbant bennem a harag, s szabadon hagytam átáramlani elmém minden zugán. Igaz sosem mondtam neki, mennyire hiányzik, de ezt egy anyának tudnia kéne, nem? Persze ő biztos sosem olvasott egyetlen gyereknevelős könyvet sem, ez egészen biztos. Pedig ott aztán kétszer is alá vannak húzva az ilyen részek, még csekkoltam is! Hoppá, lebuktam. Igen, tényleg szoktam ilyen könyveket olvasgatni néha, persze csak unalmamban. Anya következő szülinapjára tuti szerzek mindegyikből aztán elküldöm neki mindet. bár neki tuti arra sincs ideje, hogy akárcsak a csomagot kibontsa, főleg ha meglátja, hogy tőlem van. Legszívesebben pofán vágtam volna valakit, annyira fájt - és dühített - ez a gondolat. Mindenesetre addig, amíg nem találkozunk újra, megint el fogok követni egy csomó disznóságot. Elfogom érni, hogy figyeljen rám!
Jól meglepett azzal, hogy elvette a csomagomat. Ritkán volt velem bárki is lovagias, de nagyon tetszett a dolog, így kapott tőlem egy pirospontot a srác. Sosem voltam túlzottan népszerű a fiúk körében, a legtöbben szörnyű természetűnek mondtak. Jó, ebben persze volt valami, egyáltalán semmi angyali nem akadt bennem, de azt sosem értettem miért kéne jó képet vágnom ahhoz, hogyha mondjuk piszkálnak. Miért tűrjem el bárkinek is az ilyesmit? Szerettem kiállni magamért, és akár másokért is, ha azok valamiképpen elnyerték a pártfogásomat. Nem jelentett fáradtságot elpáholni még pluszba néhány kölyköt az alap utálóimon kívül, így sokan voltak akik igyekeztek velem valami “jókapcsolatfélét” fent tartani, de rengetegszer kaptam a hátamba utálkozó pillantásokat. Persze a becsmérlő szavak elmaradtak az első néhány kirohanásom után, amikor is még a “legtanárkedvencébbek” is rájöttek, hogy kicsit sem érdekel az esetleges megrovás, amiben az erőmmel való visszaéléskor részesített például az igazgató, vagy bármelyik másik fontos ember. Ezt hívják szívásnak, nem? És igen, volt olyan is, hogy az osztály stréber feléből mindenkivel jóban voltam. Na őket sosem piszkálták. Ami azt illette, meglepően kényelmes volt így számomra az élet, ezért is terveztem innen a lehető leggyorsabban megpattani, főleg ha ráadásul nem tetszik egyáltalán a hely. Rabláncon csak nem tarthatnak… Bár anyámból simán kinéztem volna, hogy azzal hagyott itt: “nyugodtan kössék csak ki, nem árt az meg neki, de elő ne kerüljön nálam otthon, mert nem állok jót magamért”. Szóval ilyen kedves kis gondolatok keringtek a fejemben a mamámról.
- A Seok megfelel? - próbálkoztam, nagyon reménykedve benne, hogy eltaláltam a keresztnevét, nem pont onnan származik, ahol fordítva van a név. Mert úgy rémlett ott a távolkeleten van egy ilyen ország. Vagy tévednék?
- Az utolsó. Túl lusta vagyok a világ elpusztításához. A “krém” valamelyik tagját meg úgyis kénytelen leszek elkalapálni magamat ismerve. Verekedős, képességhasználós hangulatba kerülök, ha valaki azt érezteti velem, hogy kevesebbet érek nála. - Na igen, többek között anno ezért sem mert senki csúfolni. Még a nálam akár több évvel fiatalabbakat is megvertem, ha úgy adódott. Persze sejtettem, hogy itt már nem lesz olyan könnyű dolgom, elvégre mégiscsak különleges képességű diákoktól hemzseg ez a suli, azonban bíztam magamban, és a képességeimben,amit eléggé magas fokon uraltam. Annyira régóta használtam, hogy már bőven megtanultam kezelni, szinte eggyé váltam vele. Az egyetlen, ami néha problémát jelenthetett, az az indulataim voltak, melyekre az elektromosság hajlamos volt reagálni. Ha eszméletlenül felidegeltem magam, néha el-el pattant egy-egy lámpa, vagy valami hasonló baleset történhetett.
- És van valami olyan hely a szigeten ahova még véletlenül se szabadna betennem a lábam? - cinkosan rákacsintottam, valamint a hangommal is jeleztem neki, hogy nagyjából az első utam oda fog vezetni. Az előzőekből úgy éreztem, emberemre akadtam, legalábbis a csínytevésben mindenképpen, így még jobban örültem társaságának. - Adtak valami prospektus félét ezekről, de szerintem már elvesztettem. - mosolyogtam bocsánatkérően rá, reméltem jó képet vág a bénázásomhoz. |
Az ütközést követő néhány pillanatot nem kifejezetetten tudtam áldozatomnak szentelni, akit szerencsére nem gázoltam el teljesen, ugyanis még messze nem jöttem lendületbe, engem meg már csak termetem és súlyomnál fogva sem volt egyszerű dolog megingatni egyensúlyomban. És hogy mégis mi kötötte le annyira a figyelmem, hogy kénytelen legyek hátra furdulva felmutatni a középső ujjam a kedves és távozófélben lévő Floyd-nak? Hát nem más, mint a füttyögése, amit nekem szánt, miután végignézte a frontális ütközést... Szerencséje hogy még időben elhúzott, mert lett volna néhány keresetlen szavam hozzá, elvégre én nem vagyok hozzá hasonlóan az a fajta, aki képes bármelyik nőbe belehabarodni, akit csak meglátok. (Seoknál a dugás meg a szerelem elválaszthatatlan dolgok, és egyszerűen nem fogja fel, hogy létezik a kettő egymás nélkül :D) Így csak elégedetlenül megcsóváltam a fejem, miközben figyelmemet végre annak szentelhettem, aki igazán ki is érdemelte azt. Vagyis ennyi lenne az alap, ha már kis híján fellöktem, na meg aztán az volt, hogy halvány fogalmam sem volt róla, hogy ki a fene lehetett ő. Ami borzasztó, meg borzasztóan szokatlan is. Nem azért élek ilyen intenzív társasági életet, hogy csak így felökleljenek azok, akikre basztam rá, de szerencsémre hamar bebizonyosodott, hogy nem az én mulasztásomból adódott, hogy ismeretlenek voltunk egymás előtt, hanem abból, hogy nem is találkozhattunk volna ezelőtt semmilyen szín alatt, tekintve, hogy két különböző kontinensen tengettük eddigi életünk napjait. Egészen eddig! Kijelentésére csak boldogan biccentettem párat, ahogy lehunytam szemeimet, megvillantva fogsoromat rá, tényleg örülve a felfedezésnek. Már csak abban bíztam, hogy én voltam az első, akivel eddig beszélt, persze azt leszámítva, ha valami személyzetis csóka konzultált vele a cuccairól, vagy hogy meddig is kéne az előtérben vesztegelnie.
Miután szépen körbesomfordáltam, nem kifejezetten törődve saját boldogságomon kívül mással, így csak utólag jutott eszembe, hogy talán túlzásba esek a terhei könnyítésével a lánynál, elvégre mi van, ha ő is a feministák nagy csoportjához tartozik, aztán még itt számon kéri rajtam, hogy mégis mit képzelek én magamról, hogy ilyen lealacsonyító megjegyzéselet teszek, és különben is nagyon ügyesen boldogul ő magától is, meg amúgy is nagy lány már és a többi és a többi, így kicsit felhúzott vállakkal vártam a fejleményeket, miközben egyre erősebben szorítottam össze fogaimat, míg végre megérkezett a számomra kedvező válasz, amire csak halványan felsóhajtottam, ahogy újból elárasztott egy fényes mosoly kíséretében az öröm. Mindig ezt csinálom, megyek fejjel a falnak, aztán elkezdek gondolkodni, hogy minimum meg lehetne kerülni az akadályt, de az átugráshoz se kéne sok erőt kifejtenem... Na mindegy.
Míg nem válaszolt, addig bevártam a lányt cuccai társaságában, hogy aztán egymás mellett folytathassuk utunkat, azon koncentrálva, hogy elég egyenletesen lépjek vele ahhoz, hogy ne kelljen majd utánam loholnia. Miközben persze nem nagyon figyeltem, hogy merre megyek, így páran kénytelenek voltak kikerülni, előfordul na, majd mikor megvolt a megfelelő tempó, diadalittasan pillantottam fel, büszkén pillantva a lányra, aki ebben a pillanatban egyszerre intézett hozzám egy kérdést és osztotta meg velem a keresett "címet", amit azonban voltam olyan galád hogy csak azután válaszoltam meg, hogy ő befejezte volna saját bemutatkozását, amit én csak egy sunyi vigyorral figyeltem. - Az én nevem Seok Woo-Jin Choi, de úgy becézel, ahogy csak kedved tartja - feleltem biztató arcot sugározva felé. - De azért ha döntenél értesíts, mert kellemetlen lenne, ha valami újat találnál ki és nem reagálnék rá - tettem hozzá, miközben elhúztam a számat a jelenet elképzelésének hatására.
Újabb kérédésére nem teljesen voltam felkészülve, így egy pillanatra megzavarodva lefékeztem egy pillanatra, de persze nem álltam meg, amivel így csak azt sikerült elérnem, hogy összekavartam a tökéletesen kidolgozott ritmusomat, csak gratulálni tudtam magamnak, majd hamar összeszedve magam gyanús, de egyben cinkos félmosollyal pillantottam le a lányra a szemem sarkából. - Attól függ melyik csoportjuk érdekel? - kezdtem bele a beavatásba. - Akik a suli "krémjei" és fennhordják az orrukat, akik garantáltan a Föld elpusztításán lesznek, amikor elhagyják az épületet, vagy a csak szimplán jófej lázadó kompánia érdekelne? - kérdeztem vissza, elvégre a bajkeverő szó elég sokféleképpen értelmezhető, hiszen még én is képes voltam három külön ágát felsorolni úgy, hogy nem az irodalom, és főleg nem a szinonimák voltak az erősségeim. |
Néha napján annyira béna tudok lenni, pedig általában figyelek a lábam elé, na meg elég gyors szoktam lenni, hogy még az összeütközés előtt megálljak. Még szerencse, hogy egyenlőre magamtól nem kapcsoltam nagyobb sebességre, mert akkor a sráccal szinte biztos, hogy a szomszéd falra felkenődve végeztük volna. Persze az számára lenne a kényelmetlenebb, ami határozottan jó dolog lenne nekem. Szerintem nem díjazná, ha lerúgnám magamról. Márpedig valószínűleg én keverednék előbb talpra, így kénytelen lennék.
A srác fura szerzetnek bizonyult, legalábbis én nem nagyon tudtam hova tenni. Különbözött jópár itt látott emberkétől. Úgy tűnt nem hordja annyira fent az orrát, mint egyesek. Már láttam ma nem is egy olyan mutánst, aki teljesen el lehetett ájulva a képességétől, aztán fel-le parádézott a folyosón, mint valami díszpinty. Kellemetlen volt belegondolni, hogy anno az emberek között én is valahogy így festhettem. Kellemetlen és lehangoló. Azt hiszem átgondolom, hogy akarom-e mások “imádatát” a képességeim láttán, na meg a méla csodálatot, mi szerint “jé, ez ilyet is tud?” Ha már valamit követni akarok, akkor a Metriát övező hangulatból szeretnék magaménak tudni valamennyit. Rá inkább félve néztek, az útjából gondosan kitértek, és nem akarták minden másodpercben megtapizni, mintha valami elbaszott szobor lenne.
A srác lelkesedésével eléggé meglepett, hiszen feltehetőleg nem én voltam ebben az épületben az egyetlen frissen érkezett. Ennek ellenére nem küldtem el a francba, hanem békésen tűrtem a lelkesedését, remélve, hogy lecsillapodva majd a segítségemre lesz. - Valóban új vagyok. - Jelentettem be, reméltem a hangomra végre feleszmél, és felhagy ezzel a gyerekes csodálkozással, elvégre én nem valami múzeumi tárgy vagyok, akitől ennyire meg kéne lepődni.
Általában kevés dologgal lehet úgy felbaszni, mintha kerülgetnek, mint egy darab húst, azonban ettől most eltekintettem, gondosan emlékeztetve magam, hogy itt legalább egy kis önkontrolt kell gyakorolnom, nem mehetek neki bárkinek, aki csak rosszat mer szólni. Nem tagadom, eléggé magabiztos vagyok, a képességeimben pedig még annál is jobban bízok, de némi elővigyázatosság sosem árt meg, főleg az első napokon. Majd ha már otthonosan mozgok itt, és nagyjából feltérképeztem mások képességeit, akkor egészen biztosan ilyen téren is berobbanok a köztudatba. Addig azonban elég kínos lenne, ha “a csaj, aki az előbb hagyott helyben valakit, most segítséget kér, mert fogalma sincs merre jár az iskola labirintusában” című drámát játszanám.
Némi gondolkodás után átnyújtottam neki a csomagom. A nagyobb bőröndömtől már a portán - bár franc se tudja, hogy itt is így hívják-e - megszabadítottak, a nálam maradt cuccok pedig nem voltak túlzottan nehezek, ám leginkább mégis a lovagiassága lepett meg. Nem gyakran volt szerencsém ilyen viselkedéshez, hiszen a legtöbb korombeli srác félt tőlem, amit nem is csodáltam, ugyanis majdnem mindjüket legalább egyszer megvertem. Túlzottan nagylegénynek tartották magukat, na!
- Hát őőő… - kezdtem el turkálni a zsebeimben, a cetli után kutatva, amire anyám az “írják fel neki inkább, mert úgyis elfelejti” amúgy abszolút nem égető á, dehogy, mert miért is lenne égető! anyai felkiáltással felfirkantatta a szobám számát egy papírra. Nos szerencsére még megvolt a papiros, ugyanis tényleg elfejtettem a számot. Igen tudom, egy pont oda, de ha valaki ezt megemlíti, akkor tuti megfejelem! - Elárulnád a neved? - indultam utána, megosztva velem a szobám számát is. Úgy voltam vele, itt az ideje minél több nevet megtanulni, reméltem, nem túl díjnyertes névmemóriám legalább egyenként befogadja őket. - Én Slegalse vagyok. Általában csak Slee - árultam el neki a sajátomat.
- Hmm… szóóóóóval… kik a suli bajkeverői? - Kíváncsiskodtam az engem leginkább érdeklő kör felől. Persze egyenlőre nem kívántam elárulni, hogy szeretnék csatlakozni a csoporthoz, hiszen ki tudja, talán éppen a leglelkesebb éltanulóval - avagy “jófiúval” - hozott össze a sors, és egyenlőre nem terveztem elveszíteni a kísérőmet. Ellenben az elkövetkezendőkben valamikor biztosan csatlakozom valamivel, nem nyugszom bele, hogy anyám bedobott ide, aztán most szarni akar a fejemre. Azon leszek: minimum hetente felhívják, és elpanaszkodják neki, miket követett el a lánya, neki pedig ide kelljen jönnie értem, és haza kelljen vinnie. Egyenlőre nem tudtam meg lehet-e szökni az épületből, illetve erről a helyről - akárhol is legyünk -, ám a szupertitkos - gondolom - bejutás után börtönként fogtam fel a helyet, ahonnan nehezen lehet lelécelni. A szökés amúgyis csak amolyan vészmegoldásként ötlött fel bennem. Sokkal jobb, ha anyám célzottan ide jön értem, bár a fogócskázásnak is megvan a maga varázsa. Főleg, hogy ő nem tud repülni. |
Elégedett voltam a mai nap termésével, így boldog mosoly kunkorodott csupán ajkaim szélén, miközben zsebretett kezekkel trappoltam végig a folyosókon. Kezdetben ismét a klubb szobába tartottam, de rájöttem, hogy tulajdonképp nekem ma még le kellene látogatnom egy edzésre, amihez jelenleg túl jó kedéllyel rendelkeztem, így annak érdekében, hogy eme állapotot meg is őrizzem, elhatároztam, hogy kihagyom ezt az alkalmat. Elvégre egy kis hazugságba még senki sem halt bele, még akkor sem, ha ez lustasággal volt meg kombózva. A hazugság ugye ahhoz kellett, hogy beadjam a suli orvosnak, hogy nem vagyok valami fényesen, a lustaság ugye meg a mozgás elhalasztása miatt dukál. Nem mintha rosszul éreztem volna bármelyik miatt is magamat, de ha netalán pont a mostani hetet akarnák ellenőrizni, akkor ne kelljen már magyarázkodnom, hogy jaj én itt amúgy rosszul voltam, hanem lesz egy orvosi igazolásom is, amit meglebegetve arathatok fölényes győzelmet. A gondolatra megvillant fehér fogsorom, ahogy hátra arcot vágva indultam meg az ellenkező irányba, elvégre már átjutottam szépecskén a nyugati szárnyba, az orvosi azonban a keletiben volt... Vicces lenne, ha valaki szarul lenne a szobájába, és akkor ennyit kéne másznia, hogy segítséget kapjon. Mondjuk szar lenne ha én lennék az... Nem, ez igazából annyira nem is volt humoros ebből a szempontból nézve, miközben leszegtem magam a fejem, magam elé bambulva, a cipőimet nézve, ahogy a bőrön meg-meg villant a fény, ami a folyosó ablakain szűrődött be, ahogy szakaszokba lépkedtem az árnyék és a napsütéses foltok között. Nagy gondolkodásomban, meg ugye a felismerésre, hogy szar humort engedtem magamnak, de ez ugye mindenkivel előfordulhat na, le is olvadt arcomról jele annak, hogy mennyire jól érzem magam.
Szóval ilyen kicsit búvalbaszottabban folytattam menetelésem, nem zavartatva magam, hogy magasságomból adódóan, ugyan nekem nem tűnt fel, de gyorsabban mentem, mint az átlag, így nem csak a velem szembe jövőket, de a velem egyirányba haladóakat is. Igazából érdekelt volna méretem misztériuma... De mivel nem valam betegség miatt van, így nem baszogatnak vele se a tanárok, se a nevelőim, de még csak az orvosok se, így igazából annyira nem kötött le a dolog, hogy utána is járjak. Ekkor azoban megszólítottak, így meglepetten kaptam fel a fejem, vigyorogva az ismrős hangon előre is, anélkül, hogy hallottam volna a gazdát is. - Csak nem kihagyod te is a mai edzést? - nevettem Floyd barátomra, aki a göndör szőke tincsei mögül lesett fel rám, sunyin vizsgálva, ahogy kezetráztunk. Gyorsan biztosított arról, hogy továbbra sem ismertem félre, miközben már búcsuzkodott is, miközben sűrű kacsintgatások mellett arra hivatkozott, hogy őt most várják... Hát ő tudja, tuti nem hagynám ki az edzést magamon kívül más miatt, de ez én vagyok, így vállat vonva fordultam előre, hogy meginduljak, azonban valami rögtön megállásra is kényszerített. Meglepetten hőköltem hátra, hogy szemügyre vehessem, kit gázoltam el majdnem frontálisan, szokatlanul tapasztalva, hogy nem ismerem áldozatomat, majd hangját hallva is csak aggodalmasan döntöttem oldalra a fejem... Tényleg gőzöm se volt ki lehetett a lány, na nem mintha annyira érdekeltek volna a lányok, de ritkán fordult elő velem, hogy valakit ne ismerjek legalább látásból. Így hát a döbbenetem hatására, még normálisan elnézést kérni is elfelejtettem, vagy legalább fogadni a lányét, aki ezalatt az idő alatt elszántan küzdött, hogy a szemembe nézzen. A pillantására csak pár bamba pislogással jutalmaztam, reménykedve, hogy nem azért bilincseltem le ennyire, mert van valami az arcomon. Az ötltere kellemetlenül kaptam el tekintetem, ekkor pillantva meg a cuccait. - Te új vagy - jegyeztem meg magam előtt halkan, miközben lassan el is kezdtem feldolgozni az információt. - Új vagy! - katam már ekkor a fejemhez, hitetlenkedve elmosolyodva, ahogy visszakapcsoltam tekintetemet az övéhez. - Nem csoda, hogy nem ismerlek - magyaráztam, már inkább magamnak szétszórtan ahogy örömködtem, hogy végtére is nem arról van szó, hogy nem ismertem valakit.
Kijelentésére, majd kérdésére csak felkuncogtam, ahogy barátságos szemekkel méregettem, figyelve mimikáját. - Hát azt látom, bevetetted magad a sűrűjébe - bólogattam, ahogy megkerültem őt, majd jól körül járva a lányt mellé álltam, hirtelen összecsapva sarkaimat katonásan, bíztatóan mosolyogva rá. - Állok rendelkezésedre - biztosítottam, miközben táskája után nyúltam - Te már eleget cipelted - mondtam, miközben új szerzeményemmel megindultam a déli szárny felé. - Azt tudjuk, hogy melyik a te szobád? - pillantottam rá, ha ő le maradt hátra felé, bevárva, vagy ha mellettem haladt oldalra pillantva, egy komótosabb járásra váltva, tudván, hogy nem mindenki tud lépést tartani velem. |
Khm… nos a kezdeti önbizalmam igen hamar párolgásnak indult, ahogy visszasétáltam az előtérbe a kerten, és aztán a pályán keresztül… irdatlan nagy volt ez a fránya épület! És most még bent sem voltam. Rólam tudni érdemes, hogy igen gyenge vagyok tájékozódásból, csak nagyobb távlatokban megy valamennyire, mivel a madarakhoz hasonlóan képes vagyok érzékelni a Föld mágneses terét. De akár egy nagyvárosban is simán eltévedek. Az meg messze nem volt akkora. Éppen ezért óckodtam az előtérbe való belépéstől. Végül nyeltem egyet - na meg vettem egy mély levegőt -, és beléptem az épületbe - újra. Na és eddig tartott a tudományom, mert ezután lefagyva bámultam meg a lépcsőket. Úgy éreztem magam, mint valami labirintusban. Fogalmam sem volt mennyit ácsoroghattam, de egy idő után meguntam, így találomra nekiindultam az egyik lépcsősornak. Arról természetesen lövésem sem volt, merre tartok, ezért nem lehetett meglepő, hogy valamivel később még annál is jobban el voltam tévedve, mint előtte, ráadásul már azt se nagyon tudtam, hogy merről érkeztem. Kínos!
Kavarogtam még valamennyit az épület, vagy éppen épületkoplexumban, de aztán csak született a fejemben egy józan gondolat is. Nem arra gondoltam ám, hogy előkapok egy fonalat… hanem, hogy megkérdezek valakit. Persze ezt elhatározni könnyebb volt, mint megvalósítani, így egyenlőre halogattam a dolgot, helyette tovább kavarogtam, csak annyi változott, hogy mostmár nem csak a közvetlen környezetemet, hanem a szóba jöhető embereket is igyekeztem megtalálni. És mi alapján dőlt el, hogy valaki ilyen-e? Hát - jobb híján - fejről osztályoztam. Valami kellemes, barátságos arcú személyt kerestem, akiből némi rosszaság is árad. Na meg persze ne legyen nagyképű - mert abból verekedés lesz -, és búval baszott - az utóbbitól meg a maradék életkedvem megy el - se. Szóval közepesen nagyok, de teljes mértékben teljesíthetők voltak az elvárásaim leendő körbevezetőmmel szemben. Ja, és ne legyen stréber, mert akkor eltűnök, ha kell a becsukott ablakon keresztül is. Természetesen az ablak kárára, amit előtte gondosan kitörök.
Nos szörnyűséges problémámat végül nem a gondos válogatás, hanem a saját bénaságom tűnt eldönteni. Ugyanis a nagy össze-vissza nézelődésben sikeresen neki szaladtam valakinek. Úgy voltam vele, hogy felnézve elmormolok egy gyors “sajnálomot” majd tovább állok, csakhogy ez nem bizonyult ennyire egyszerűnek. Ugyan feljebb emeltem a fejem, de mivel az átlagnál egy picivel még magasabb is vagyok, így fel sem merült bennem, hogy így simán ne tudnék ránézni. Meglepetésemre azonban igencsak magasnak bizonyult, nagyjából a mellkasáig értem, így tovább folytattam a fejem felfelé való emelését. Végül, miután már kezdtem feladni, hogy valaha is elérek a szeméig - úgy éreztem, hogy tovább már nem is tudnám hátrafelé dönteni a fejem, annyira kitekertem - végre találkozott a tekintetünk. - Bocsi - préseltem ki magamból, őt bámulva. Elég helyes volt, függetlenül keleties vonásaitól. Sőt, azt hiszem éppen azok különlegessége miatt találtam olyan helyesnek. Persze arról fogalmam sem volt, pontosan honnan származhattak ősei. - Nos eléggé eltévedtem. Tudnál segíteni? - szakítottam el végre tekintetem célzott bámulásától. Reméltem megszán annyira, hogy legalább egy kicsit kalauzoljon, vagy valami. Nem valami jó buli egy ismeretlen épületben tök egyedül lófrálni. Megaztán, társaságban tévelyegni is jobb. |
Slegalse Lastron & Seok Woo-Jin Choi [Lezárt] |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
