|
Témaindító hozzászólás
|
2018.02.01. 21:35 - |
Michael Peterson & Grandlyn Keller |
[10-1]
 Nem akartam, hogy puhánynak tartson – mert nem is voltam az, sőt, szerettem használni az erőmet egy bizonyos fokig, a visszaélés nálam nem játszott –, szóval a kérdésére fintorogva válaszoltam. – Nem, csak ez az egyetlen esélyem, hogy megtudhassam, hogy mi is vagyok igazából, nem szeretném elbaszni – vontam meg egyszerűen a vállam és hallgattam tovább. – Nem hiszem, hogy olyan sokáig ellennétek, egy egész csoport van, aki csak a kerítést védi, ha babráltok vele, észreveszik – sóhajtottam. Volt valami gyerek pár évvel ezelőtt, mikor még nem volt olyan jó a technika, és sajnos belehalt a szökési kísérletébe. Jó, mostmár fokozottan vezérlik, de ha a gyerek azt hiszi, egy nagyobb hatalom, mint az iskola, hát, aucs. Nem vagyok valami rendes gyerek, de ami az épségemet illeti, előrébb helyezem, mint a lázadozást. – Fémszörnyeteg – hümmögtem és próbáltam elképzelni, hogy mit is takarhat. Legalább ő tudja magát definiálni. Én még porszemnyit sem tudok magamról a képességeimen kívül. – Lehet nem is olyan szőrnyűek, csak a munkájukat végzik. Ki tudja – jó elfoglaltságnak találtam a parton lévő kagylókat dobálni, közben elkezdtem fázni. Használhattam volna az erőmet, elvégre fel tudok gyújtani dolgokat, akkor magamat is fel tudom melegíteni, nem? Majd szemhunyorogva kaptam fel a fejem a vibrániumra. Elég sokat hallottam róla, az általános iskolai fizikatanárom előszeretettel foglalkozott ilyen dolgokkal, szóval sokat beszélt erről az anyagról. Rá akartam kérdezni, de éreztem, hogy ugyanannyit tud, mint én, vagy még egy kicsit többet, ha már a testében is lakozik egy kevéske. – Hát, nem is akartam bántani – emeltem fel védekezőleg a kezeim – de a tanár egy szadista volt, és ha nem csináltad magadtól, hát – elhúztam a szám és arra utaltam, hogy akkora pszichopata volt az a nő, hogyha nem vetted a kezedbe a kést, akkor megfogta a kezed és együtt csináltátok. Borzasztó és undorító. Mikor rátértünk az apa–témára, megint grimaszba fordult az arcom – Nem, születésem előtt lelépett. Jóval, a születésem előtt. És az erőmről se tudtam meg többet, valakitől ki kéne okoskodnom, hogy mi a szitu – sóhajtottam fel, már nagyon akartam tudni mi miért történik. Aztán, lehet akkorát csalódok, hogy azt mondom, inkább nem kell. Najó, a jó kis gyógyítóerőmet sosem dobnám el magamtól. Ahogy a többit se. – Neem, dehogy. – tiltakoztam, aztán lehet tényleg erről volt szó – Felmérem kivel lenne jó együttlenni – nevettem fel. Majd egy kicsit megborzongtam és megláttam, hogy a Nap már szinte teljesen lement és már csak a közvilágítás adja a maradék fényt. Rögtön eszembe is jutott, hogy péntek révén megint valami összeröffenés lesz az egyik klubhelyiségben, és még el is kellett készülnöm. Óvatosan felpattantam és leráztam magamról a homokot. – Jössz? – ha igennel felelt, akkor közepes tempóban, egy szó nélkül sétáltunk vissza egymás mellett, ha pedig nem, akkor magára hagyva siettem fel a szobámig.
[ Lezárt kör ] |
 Azt kell mondjam, kellemeset csalódtam a srácban. Azt hittem ilyen magától teljesen elájult selyemfiú, de szerencsére kiderült, hogy mégsem, éppen ezért szívesen voltam a társaságában, hacsak ő nem unt rá az enyémre, ám nagyon úgy látszott, erre még nem került sor.
- És téged megállít egy kis kerítés? - pillantottam rá egy huncut mosollyal az ajkaim szélén. - Jó, mondjuk én se szívesen vágok át rajta, de például roppant kényelmesen átrepülök felette. Igaz a barátnőmet meg tudnám kérni, hogy szüntesse mag az elektromosságát, és akkor egyszerűen át is sétálhatok rajta. - nagyon belelendültem ebbe a szövegelés dologba, főleg magamhoz képest! - Vagy lehet csak én nem fogom fel a helyek veszélyességét. - rántottam meg a vállam, elvégre a lezárt terület mégiscsak veszélyeket rejt elvileg, noha én magam még semmi veszélyessel nem találkoztam. Bár rám elég kevés dolog veszélyes, szóval ennek megítélése roppant relatív.
- Nem külsőleg, inkább belsőleg gondoltam. Amúgy fémszörnyeteg az igazi alakom. - könnyedén ejtettem ki a szavakat, mintha ez annyira nagyon természetes lenne. Néha zavart a dolog, néha meg egyszerűen csak tényként kezeltem. Azt hiszem legtöbbször a hangulatomtól függött. Alkalomadtán képes vagyok magam nagyon sajnáltatni. Olyankor milyen szánalmas lehetek! Na persze ez csak a hozzám legközelebb állókkal fordult elő, akikkel hajlandó voltam szóba állni. Reméltem ez előtt a srác előtt nem állok neki, őt még sem ismerem túlzottan jól.
- Hmm, hát szerintem van ahol van - egy pillanatra én is elbizonytalanodtam. - De végülis ki tudja, sok helyen sok féleképpen vannak ábrázolva. Amúgyis a legtöbbnél csak az a fontos, hogy szörnyűségesen nézzenek ki. - elmélkedtem mellette a teljesen másodlagos témáról. Elvégre ez nem telt semmiben, és jobb volt, mintha kukaként lézengtem volna mellette. Bár a magam részéről csendben is elücsörögtem volna mellette, az volt a gyanúm, ő azért inkább társalgósabb fajta.
- Valóban egy fém. - bólintottam rá. - Vibránium - árultam el neki, mivel úgy tűnt nagyon érdekli.
- Szerencsétlen… - motyogtam elhűlve, amint meghallottam a békás sztorit. - Mármint nem te, hanem az állat! - igyekeztem pontosítani, amikor rájöttem, hogy nem volt túlzottan szerencsés a kijelentésem. - Pontosan tudom milyen érzés, szóval ezért átérzem milyen rossz lehetetett neki… - akadtam meg végre a béna magyarázkodásomban. Na várjunk csak, miért is próbálkozom ilyesmivel? Általában totálisan hidegen hagyott, ki mennyire tartott parasztnak, sőt, néha egyesek kedvéért még rá is játszottam a dologra, most meg szinte esedezem valaki bocsánatáért… néha olyan béna tudok lenni.
- Lehet, hogy az apád egy jégdémon volt - vigyorogtam rá. - Nem ismered, ismerted őt? - kíváncsiskodtam. - De az is lehet, hogy csak simán mutáns vagy te is, mint sokan mások itt. Néha napján érdekes képességek járnak együtt. - számtalan valószínűtlen mutációval találkoztam már, ezek egyik legfurcsábbika egy srácon mutatkozott meg. Az egyik kezével a tüzet, amíg másikkal a jeget tudta irányítani. Máig nem értettem hogyan jött össze ez a kettő.
- Hoppá, több vasat is tartasz egyszerre a tűzbe? Hát akkor nem is tőlem kell az arcodat féltened. - vidáman elnevettem magam. - Bár azt gondoltam, hogy népszerű vagy a lányok körében. - el kellett ismernem, hogy nagyon helyes, és az eddigiek alapján a “jófajtából” van. Akivel érdemes beszélgetni, mert nem nyitogatja fél percenként a zsebedben a bicskát. Azokat a srácokat utáltam a legjobban, akik kőbunkók voltak, de valamilyen ismeretlen okból rám nyomultak. Nem tudom mivel érdemelhettem ki a figyelmüket, de igen hamar letörtem a szarvukat, a lelkesedésükkel együtt. Az énképembe kurvára nem illett bele, hogy valaki istennőként imádjon, vagy csodáljon. Magamról hajlamos voltam azt előadni, hogy valami meghódíthatatlan királynőnek gondolom magam, de nálam azt nagyon érdemes volt szem előtt tartani: az két külön dolog, amit mondok magamról, és amit gondolok. Sajnos a kettő nem mindig esett egybe. Ugyan másokat is megvédenék azzal, ha nem veszem fel a kesztyűt néhány személlyel szemben, azonban az egyszerű megadás még kevésbé jellemző rám. Szóval megesett már olyan, hogy szétkaptam valakit, de az nagyon nagyon feldühített, az “orrfennhordós” népségből. Egészen addig remekül szórakozott, amíg rá nem jött: ténylegesen meg akarom ölni, nem csak játszom, vagy szórakozom. Bár már arra sem emlékszem mit árthatott nekem, de annyira nem volt vészes, csak éppen meguntam a játszadozását és egy csöppet móresre tanítottam. Végül túl élte a kis féreg, nekem pedig nagyot nőtt a rossz hírem. De nem érdekelt. Miért érdekeljen bárki véleménye? Hiszen mindenki szörnyetegnek tart. Meghazudtolni úgysincs esélyem, akkor meg miért hagyjam az ilyesmit? Bár ez nem kimondottan az Akadémia falain belülre vonatkozott. Itt igyekeztem magam visszafogni. Nem akartam bekerülni a top tizenöt legfélelmetesebb diákja közé, noha feltételezhetően tagja voltam annak a klubnak. Ha kívülről sebezhetetlennek tűnsz, akkor az átlag ember hajlamos lehet azt hinni: legyőzhetetlen vagy. De mekkorát téved! Ha egyet megtanultam az életem folyamán az az, hogy minél erősebb és veszélyesebb vagy, annál sebezhetőbb. Mert akinek van esze, az nem téged támad, hanem azt, aki közel áll hozzád. Akiért bármit megtennél. Apámnál is, ha hozzá nem juthattak el élből, akkor az anyám járta meg, hogy apa szenvedjen, és belesétáljon a neki állított csapdába. Mivel pedig senki sem halhatatlan, s a tudomány fejlődésével előbb-utóbb mindig rájön az emberiség, hogyan is semmisíthető meg egy lény, vagy éppen ejthető csapdába. Erre pedig a legtöbbeknek az a reakciója, hogy elzárkózik mindentől és mindenkitől, így védve másokat. Persze eképpen nem lehet élni, tehát lassan már akárkibe botlik is bele, azzal rögtön love lesz, meg ilyenek, márcsak akkor is, ha az a személy kedves vele, vagy bármi ilyen csekélység. Aztán meg persze jönnek a bonyodalmak. Szóval nem megoldás, ha bezárkózol. Ennek ellenére én pont ezt tettem. Jó, nem teljesen ugyan, hiszen akadt egy-két barátom, ám a legtöbb embert simán elriasztottam magamtól, vagy a bunkóságommal, vagy a külsőmmel. Számomra is könnyebb volt titkolózás nélkül, ám azt is hajlamos voltam alkalmazni azt a módszert, amely szerint: “amiről nem tud más, az nem is fáj neki”. Tehát ha valaki nem kérdezősködött ilyesmiről, azt nem avattam be élből. Itt, az Akadémián pedig bőven akadt annyi különleges képesség, hogy köztük nem szúrt igazán senkinek szemet az én másságom. Reklámozni pedig a legkevésbé sem akartam magamat ezen a téren. |
Általában, időm nagy részében inkább a vidám, pörgős bulizós emberekkel szoktam lenni, úgyhogy mentségemre szóljon, hogy a morcosabb embereket nem tudom kezelni. Na jó, nem mintha a csaj sárkány lenne, de előbb gondoltam, hogy tud tüzet okádni, minthogy nevessen egy jót. Igaz, nem adtam nagyon alkalmat neki a nevetésre, mert csak a hülye beszólásaimat tartottam magamnál. Akadtak a partizós emberek között is olyanok, akik tudtak gondolkodni, így új volt nekem ez a Grandlyn nevű lány viselkedése. Inkább elkerültem a savanyúnak kinéző embereket, hiszen a nézeteink – a legtöbb – eléggé más volt.
– Hát, mivel oda senki nem mehet – mondtam ki a nyilvánvalót, majd a nap felé hunyorogva megráztam a fejem, hogyha nem akarja ezt a témát folytatni, nem kell.
Nem tudom, hogy hirtelen emberfeletti szaglásom lett, van szkennelő látásom, de valahogy nem éreztem olyan helyénvalónak azt a szárnyat. A legtöbb diák, aki ezzel született, inkább örült a plusz végtagoknak, bár voltak olyanok, akik inkább rejtegették a különlegességeiket. Nekem nem volt bajom velük, ameddig nem akartak engem bántani az extra testrészekkel. Szóval, a tudalatti Sherlockom súghatta azt, hogy nem csont, ami a lány hátán helyezkedik el, vagy tényleg éreztem, hogy miből is van, viszont a kémia nem volt az erősségem, főleg az újkeletű anyagok, amik azoknak a szuperhősfiguráknak vannak. Éreztem, hogy bennem semmi kémiai sincsen, nem vagyok valami mutáns, akin beavatkozásokat végeztek, vagy a szülein, felmenőin, így nem voltam otthona témában. – Démon? Ugyan. – legyintettem – Ha jól emlékszem a démonoknak nagyon nincsen szárnyuk, bár ki tudja, hogy melyik vallásból mi igaz – igen, ez a vallási téma elég erősen élt bennem, nagyon sokáig itt is kutattam, azonban egyre jobban csalódtam és mondhatni elvesztettem a hitem. – Bár, ha tényleg az vagy, az sem baj, lehet én is az vagyok – vontam vállat, azt pedig nem tettem hozzá, hogy inkább valami jégdémon lehet a véremben, mert tüzet gyújtani és imákat rendezni nem szoktam.
– Oh. – ennyi volt a reakcióm először, ahogy magyarázni kezdett. Hümmögtem ahogy a szárnyai súlyát részletezte, nem gondoltam, hogy ilyen kis súllyal elbírja az alap testtömeget. – Akkor micsoda? Gondolom valami fémes, nem? Mármint fémhez hasonlító. – gondolkodtam hangosan, és hülyének nézhettem ki, de a természettudományok tényleg nem érdekeltek annyira. Najó, a többi tantárgy sem érdekelt jobban, hogy beléjük ássam magam, de a szintentartás azért megvolt, nem bolti lopásokból akartam megélni a jövőben. – Hát, tőlem nem kell félned ilyen alapon, nem vagyok valami nagy boncmester, főleg hogy általánosban meg akart buktatni a tanár bioszból, mert rosszul boncoltam fel és még vagy fél óráig élt – nevettem fel, és bár morbid volt a téma, nyugtatásként szántam. Nem voltam verekedős típus, bár párszor kaptam egy állast és utána már persze, hogy nem hagytam magam, viszont jobban szerettem a szarkasztikus sértegetéseket, mikor az „ellenfél” olyan buta, hogy le se esik neki, hogy beszóltak neki.
Kicsit elszörnyedtem, mikor azt mondta, hogy odakerült. Akkor igazam volt, és beavatkozással lettek szárnyai. Már nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, mi történt, de elég nyilvánvalóan terelte a témát rám, és nekem sem volt ellenem magamról beszélni egy kicsit. Bár, elég különös témát érintett, túl sok volt a homály ebben a történetszálban. – Néhanapján megfagyasztok dolgokat és gyorsan gyógyulok, de… Nem tudok semmit, hogy mitől vannak ezek, anyám száz százalékig ember, az apámmal lehet valami gikszer – hümmögtem és elnéztem a távolba. Ennyinek már elégnek kellett lennie ahhoz, hogy leszűrje, ha a képességemről nem tudok semmit, akkor apámról sem. Sőt, elvileg nem is hasonlítottam rá, minden vonásom az anyámé volt.
– Nem lenne jó, tekintve hogy a következő két hétben három „randira” vagyok hivatalos. – a randinál macskakörmöket mutattam. Ezek általában abból álltak, hogy a kert egy eldugott szegletében enyelegtem valami csajjal, aki meg belement a többe, azzal meg a hálószobájában, ez azonban ritkaságszámba ment. – Meg amúgy is, elég fejlett a regenerációs képességem, szóval ide–oda futkosás lenne, ha szétkapnád, aztán megint és megint – nevettem újra fel és gondolkodtam, hogy hideg esténk lesz–e, mert már szépen kezdett sötétedni.
– A társaság valami idióta játékot kezdett játszani a klubhelységben, nekem pedig nem volt kedvem őket hallgatni, szóval lejöttem antiszockodni – rántottam meg a vállam semlegesen, majd sóhajtottam és továbbra is csak az eget kémleltem. |
Eszméletlenül hálás voltam a szervezetemnek azért, mert a páncél fölé “visszanövesztette” a bőrömet. Megőrültem volna, ha a nap minden percében csak a csupasz fémet látom. Nem szerettem villogni az adottságommal, márha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. Noha született mutáns féle voltam, képességeim nagy része azokból a rohadt beavatkozásokból volt, amit szerencse, hogy egyáltalán túl éltem. Rossz volt kilógni a sorból, nem szerettem ha kíváncsi tekintetek szegeződtek rám. Az ugyan nem érdekelt, hogy a körülöttem lévők mit gondolnak rólam, a véleményük kicsit sem számított, de ahogy bámultak az eszembe juttatta, hogy mit művelt velem az a néhány idióta, tudásszomjas ember. Hogy mivé váltam miattuk. Az apám tekintete, ahogy rám nézve félem költözött a vonásaira. Na igen, olykor depis hangulatba kerültem. Ez még a legjobbakkal is megesik.
- Az. Ennél márcsak a lezárt terület része szokott csendesebb lenni a szigetnek. - nem a veszély vonzott, egyszerűen csak kíváncsi voltam mi lehet ott. Nem voltam pletykafészektípus, de azt bírtam volna, ha a suli valamilyen sötét titkot őrzött volna ott. Az nem hatott meg, hogy veszélyes odemenni, fizikailag elég nehéz volt ártani nekem.
Úgy tűnt meggondolta, vagy éppen moderálja magát, amitől egy fokkal szimpatikusabb lett. Az nálam sosem volt nyerő, ha megpróbált valaki belemászni az aurámba, veszettül igyekezett szóval tartani, vagy ilyesmi. Olyankor egyszerűen ott hagytam az illetőt a francba.
- Az jobb is - pillantottam rá enyhén felhúzott szemöldökkel. Nem nagyon tudtam hova tenni az angyalkás hasonlat kibontását. - Mindenesetre nem érzem magam annak. Inkább egy démon vagyok, ha már nagyon választani kell. - Egy szörnyeteg. hangom nyugodt maradt, nem ment el semmiféle önsajnáltató irányba. Nem bántam meg a tetteimet - tudom ez nem hangzik túl jól, tekintve, hogy mennyi emberrel végeztem -, de újra megtenném. És újra. Megérdemelték. Csak úgy hobbiból nem ölök, meg ha van más járható út, de ha szükséges, akkor meghozom a halálos ítéletet is.
- Hát… - pillantottam egy pillanatra kicsit tanácstalanul hátra - Számomra nem nehezebb, mint másnak a karja, meg… a testem súlyának tizedét se haladja meg, az biztos - a másik két kérdést egy-egy pislantással hallgattam, nem voltam hozzászokva, hogy valakit komolyabban érdekeljek. - Nem vasból van. - világosítottam fel. - Igazából nem tudom. - a másik szárnyamat, mint amelyik oldalamon ült kinyújtottam magunk elé, úgy, hogy ő is jól lássa. - Hát valamennyire biztos üreges, kell hely az izmoknak, meg az ereknek. Bár lehet, hogy valahogy máshogy van megoldva. A belsejét még sosem volt alkalmam tanulmányozni, mondjuk nem is nagyon vágyom rá. - Ha még egyszer valaki az engedélyem nélkül próbál bármit is végezni, ami kicsit is kötődik egy laborhoz, az úgy fog járni, ahogy azok akik ezt tették velem. A vérükbe fogom őket fojtani.
- Ha tudnád milyen boldog lennék, ha ez az érdekesség nem az én hátamon foglalna helyet. Illetve annak végülis örülök, hogy ott van, de az ahogy odakerült… - Na tessék, még a végén kiderül, hogy szeretek rohadt sokat pofázni magamról, ha úgy érzem figyelnek rám, és nem rémülten meg döbbenten bámulnak. - Na és neked mi a képességed? - úgy éreztem elég volt belőlem bőven, túl sok lesz ez a figyelem, főleg egy olyan sráctól, akit nem is ismerek valami jól. Nem nagyjából tíz mondat után akarok mindent kitálalni magamról.
- Az a gyanúm, rendesen szét tudnám kapni, szóval vigyázz! - kapott tőlem egy egészen vidámnak mondható vigyort, ami azért elég ritkának számított. Rövid beszélgetésünk alatt egészen szimpatikus lett a srác, ami azért is furcsa, mert egy kezemen meg tudom számolni hány ilyen ember volt. Noha feltehetőleg a nyugodt környezet is közrejátszhatott jó megítélésében. A hangzavarban, amikor mindenhol valami idegesítő kölyök ténfergett körülöttem, a hangulatom sokkal rosszabb volt, valamint ingerlékenyebb is voltam. - No és te miért jöttél ki? - dobtam fel számára a kérdést. |
Éreztem, hogy a lány nem vevő arra, ha valaki rajta tartja a szemét, legyen az azért mert szépnek tartja, vagy esetleg elrettentőnek néhány külső… adottsága miatt. Nem tartoztam azok közé, akik kiakadtak azon, hogy valakinek más a bőrszíne vagy szarvak vannak a fején, Grandlyn esetében pedig hatalmas fém szárnyak. Untattak a sima, embernek tűnő mutánsok, talán ez az én beütésem is volt, elvégre én sem voltam külsőleg nagy szenzáció. Biztos a pszichológia keze van a dologban, hiszen a saját negatív tulajdonságainkat vetítjük ki másra és piszkáljuk vele, vagy esetleg lenézzük. De, mint mondtam, a különös esetekben érdeklődést mutattam. Kedveltem a bioszt és a kémiát, bár a varázserőm tudatában volt bennem kételkedés, de ezeket a kísérleti dolgokat egészen szerettem, bár a támogatásuktól távol álltam. És itt kísérleti szagot éreztem.
Visszatérve a bámulásra, egész hamar – tőlem mostanában szokatlan módon – elvettem a tekintetem. Sokan azt gondolták, hogy egy szemérmetlen bunkó szoknyapecér vagyok, de az igazság az, hogy csak azzal, aki engedte. Ha megláttam a pirosan villogó stop–táblát, megálltam és nem mentem tovább, nem akartam sem magamnak, sem másnak kellemetlen helyzetet okozni. Egyrészt, nem volt ínyemre, hogy esetleg erőszaktevőnek tűnjek, másrészt gáz lenne azt hallgatni, hogy valaki kikosarazott mielőtt a pályára léphettem volna, és ezt hallgatni másoktól. Szóval, ha egy ki nem mondott nem volt a válasz, áttértem a haverkodásra és extrovertáltságomnak hála, néhány esetben megfelelő társaságnak bizonyultam. Valahogy, furcsamód mindenkivel megtaláltam a közös hangot, legyen az stréber, sportoló vagy cicababa – najó, ez utolsóval nehéz közös témát találni, és igen, ők tették ki időm nagy részét, viszont néha kellett a felfrissülés és egy gondolkodó ember, mutáns, akármi, megőrülnék, ha agyatlanok között kellene tengődnöm.
– Jó kis hely az egyedüllétre, az biztos – bólintottam és tovább hallgattam, bár újra elnéztem a tenger felé, ha nem kér a bámulásomból, nem fogom zargatni. Tapasztaltam, mikor egyszer iskolában befagyasztottam a kánikulában egy kád vizet – kémiaóra, kísérlet, és egy babakád volt behozva –, persze utána ujjal mutogattak rám és az elején nem bírtam elsunnyogni, bár később, mikor rájöttem hogy használjam a varázserőm és a ködösítést az emlékezetben, csettintésre kitöröltem azt az órát minden jelenlévő fejéből. Legalábbis részlegesen, azóta annyira nem érdekel, hogy ki mit gondol. Az eset óta a világ is változott, sokkal több a mutánsfelfedezés, az emberek kezdenek hozzászokni vagy már hozzászoktak, bár még mindig vannak tüntetések és lázongások. Nem értem, az átlag emberek között is vannak olyanok, akik a rosszat akarják és a világot uralni, például ott vagy Hitler meg még csomó sima humángénű ember, és eddig nem történt meg, hogy a mutánsok akármennyire veszélyeztetnék az emberiséget.
Grandlyn kezét jobbnak láttam csak megrázni, teljesen elvetettem a kézcsók dolgot, még a végén felnyársal a szárnyaival, vagy valami más módon vet véget az életemnek, ki tudja miket rejt még magában. Csak óvatosan elmosolyodtam, próbáltam jelezni, hogy oké, visszafogtam magam és reméltem vette, hogy nem akarok semmi rosszat. Anyukám révén megtanultam, hogy az igazi érzelmekkel nem játszunk, és nem csinálunk semmit valaki akarata ellen. Jó, ezt már nem anyukám miatt, de miután az egyik gimis osztálytársamat behúzták egy sikátorba estefele és véletlen megöltem a támadót a nagy segítségnyújtás közben, megfogadtam, hogy ez nem én leszek. Más lap már, hogy kedvelem a lányok társaságát. – Metafora, nyugi, nem vagyok beszívva hogy repkedő–éneklő csupaszfenekű angyalkának nézzelek – nevettem fel halkan és leültem mellé a homokba, vizslatva a naplementét. Igazán szép lett volna, de ott motoszkált a fejemben, hogy egy szigetre vagyunk bezárva. Nem ellenkeztem, hiszen az én javamra kötöttem ki itt, plusz ott volt még, hogy biztonságos keretek között használhatom és fejleszthetem a képességeim, de mégis, ez a korlátozás néha megfojtott. – Amúgy nem nehéz? Mármint, vas meg minden? Vagy üreges? – fordultam felé – Nem szakad le a hátad? – fintorogtam, és lehet, hogy hirtelen túl sok kérdést zúdítottam rá, amiért rögtön is szabadkozni kezdtem. – Bocs, ritka az ilyen és elég érdekes – mosolyogtam rá kedvesen és a kezeimen támaszkodva ücsörögtem.
A várt temperamentum be is igazolódott, beszélgetőpartnerem nem félt kiereszteni a körmeit. Kedveltem az ilyen embereket, a legtöbben lusták voltak megvédeni magukat, vagy egyszerűen nem bírták a nyomást. Persze, másként nehéz az élet, de ne játtszuk már a hattyú halálát, annyira nem rossz. Kivéve ha a csókod halált okoz, mert akkor kerülj el hat méteres körben! – Ne aggódj az arcom miatt, gyorsan gyógyul, de annyira messze sose megyek el, hogy használni is kelljen – hümmögtem vigyorogva, de elhúztam a szám, mert megesett már, hogy egy jól sikerült éjszaka után reggel le akartam lépni és egy búcsúpuszi helyett egy bekeretezett macskás fotó csókolt pofán. |
Nem rajongtam azért, ha bámultak, jobban szerettem eltűnni a tömegben. Persze a félénkség távol állt tőlem, meg szerettem, ha mások tisztában vannak vele, hogy velem nem érdemes kötekedni, de ha nem volt feltétlen nagyon muszáj, akkor nem villogtam a képességeimmel. Bár kicsit erős lenne képességnek nevezni mindazt, ami… megy. Talán az apámtól örökölt dolgokat. Legalábbis én tuti nem nevezném képességnek, hogy a testem rengeteg fém van, aminek egy részét kedvem szerint tudom mozgatni. Az mindig érdekelt, vajon hogyan lehetek képes erre, ám még soha, egyetlen tudós sem tudott arról meggyőzni: megbízhatok benne annyira, hogy ellenérzések nélkül alávessem magam a vizsgálatainak. Bizonyos esetekben jobb a tudatlanság.
- Üdv - meg sem próbáltam úgy tenni, mintha egy kicsit is örülnék a társaságának. - Éppen ezért jöttem ide. - továbbra is szűkszavú maradtam. Lustán figyeltem, ahogy talpra kászálódott. Igazából terveztem én is lerogyni, de így egy időre felhagytam ezzel, az amúgy csodás tervvel, és én is tovább ácsorogtam.
- Grandlyn - megfogtam felém nyújtott kezét, noha nem lelkesedtem különösebben a dologért. Valamiért nem rajongtam a kézfogdosásért. Talán mindez éppen annak volt köszönhető, hogy a tenyerem azon kevés pontjaim egyike volt, ahol még működtek a receptoraim, legalábbis a tapintás érzékelésében résztvevők mindenképpen. Az “érzéketlenül” eltöltött évek alatt pedig kicsit elszoktam más emberek kezének fogdosásától. Az érzéstől legalábbis mindenképpen, ami ezzel járt. Ha megcsókolta a kezem, akkor csak kérdőn felvontam a szemöldököm. Alapjáraton nem érzékeltem volna, csak a látásomnak hála észleltem. A kézfejemen - mint testfelszínem nagy részén - csak az erősebb nyomást érzékeltem, azt viszont nem tudtam megállapítani, mi okozhatja, és mennyire lehet erős. Az volt a gyanúm, ez azért maradt meg, hogyha olyan hatás éri a bőrömet, ami ártana neki, akkor az elől térjek ki, még mielőtt komolyabb sérülést okozhatna. Különben ezek is biztos kicserélődtek volna, ha a többinek búcsút mondhattam a légzésem javítása érdekében.
Gyanakodva pillantottam hátra, a szárnyaim irányában. Egy pillanatra azért eléggé megijedtem, hogy valami fejlődés következhetett be, aztán fehér tollakat növesztettem rá. Emlékszem, apám mesélte, hogy neki egyszer anya keresése közben, akit akkor természetesen megint elraboltak - mert így szép az élet - fejlődött ki, hogy lát a sötétben. A fémtömeg azonban csak szokásos hideg csillogását mutatta, így megnyugodva, egy sóhajjal újra a srác felé fordultam. Szárnyaimat hirtelen csaptam ki, teljes méretükben mutatva meg őket. - Valóban angyalnak tűnök neked? - kérdeztem nem kevés gúnnyal a hangomban. Egy gyilkos ragadozónak láttam magam inkább a homokra és a vízre vetett árnyékomban - az utóbbi jobb is volt, mert a finom hullámzás kicsit elnyújtotta az alakom -, amit kellemes elégedettséggel konstatáltam. Szárnyaim hegye pengeéles volt, oldala pedig - ami az én derekamhoz tartott - recézett mintázatú. Elsőre nem látszott rajta, de simán fűrésznek tudtam volna használni, csak az alkalmazás eléggé kényelmetlen volt. Mivel nálam sokkal nagyobb méretet tudhatott magáénak, gyakran egyszerűen csak pajzsnak használtam. Gazdaságosabb volt mind energetikailag, mind az elhasznált anyagok terén, mintha a támadás a testemet érte volna, és így megsérültek volna a sejtek, amiknek regenerálásához rengeteg aminosavra - meg még másra - volt szükségem.
A fizikát, a bioszt, és a kémiát eléggé szerettem, azon az órákon a tanár osztatlanul élvezhette a figyelmemet. Az tetszett, hogy le tudom írni, mi történik a sejtjeimben, és annak kiszámolását is élveztem, hogy pontosan milyen magasan kell kitárnom - mondjuk a tenger felett - a szárnyam, hogy pont ne csapódjak bele a vízbe, hanem elsüvítsek a habok felett. Ellenben a törit, az irodalmat rühelltem, és teljesen feleslegesnek tartottam, amíg mondjuk a nyelvtan unalmas, de egészen hasznos dolognak tartottam. Angolul meg tanuljon meg mindenki, aztán kész, nem? Minek idegen nyelvet tanulni? Visszatérve a rühellt tantárgyakhoz, a verselemzéstől a hideg futkosott a hátamon - sok idióta próbálja kitalálni, hogy mire gondolhatott a költő, aki lehet, hogy nem is gondolt semmi olyasmire, csak leírta a verset, aztán persze ezt be is kéne magolni, na még mit nem! -, szóval azt azért utáltam, a törit meg… én tuti nem voltam kíváncsi arra, hogy ki, mikor, hol, hány embert ölt meg, azt meg végképp nem szerettem volna, ha mondjuk száz év múlva az én borzalmas tetteim vannak leírva egy ilyen elégetni való könyvben.
- Én a helyedben vigyáznék a csinos kis arcocskádra, bájgúnár - jegyeztem meg epésen, egyenlőre semmiféle fenyegető felhanggal, ha már ő is ilyen vicces kedvében volt. Végülis egy kis beszélgetés csak nem árt meg, ugye? Persze ezt a hosszú és fárasztó gondolatmenetet lusta voltam állva végigvinni, így lehuppantam a homokban, nem zavartatva magam a fiú reakciójától. Szerencsére nem remegett meg a föld, vagy ilyesmi. Így márcsak azért is kellemesebb volt, mert kevésbé tűnhetett fel másoknak, hogy mennyire merülök el a homokban. Amíg állva olykor bokáig is elsüllyedtem, most csak egy picit voltam mélyebben, mint a fiú lenyomata. |
Kezeimmel a fejem alatt élveztem, ahogy a nap süti a bőrömet és a víz néha–néha hozzáér a csupasz lábamhoz. Nem aludtam el teljesen, éreztem, hogy mi történik körülöttem, legalábbis fizikailag. A behatások, melyek értek, azonban nem voltam hatással a pihenőmre, fejben ellazultam és a sok idétlen gondolkozás után már csak a megszokott sötétség maradt. Egészen pontosan maradt volna, ha nem jöttek volna montázsszerűen képek a csukott szemem előtt. Aranyozott terem, a plafonon festmények egy csatáról. Talán görög mitológia, arra hasonlított a legjobban. Az egyiptomit kizártam, hieroglifákat sehol nem láttam, és azt a különleges rajzmódot sem. Se állatfejű emberek, csak furcsa állatok, és emberkinézetű lények, meg kék pacák. A pacák is valami emberre emlékeztető teremtények voltak, viszont abban a pillanatban kezdett homályosodni, hogy jobban megnézhettem volna. Új kép. Kert, tele egészséges fákkal, rajtuk gyümölccsel és díszes ruhába öltözött emberek beszélgetnek, heverésznek a füvön. Szökőkutak, melyek egy kastélyszerű épületet ábrázolnak. Új kép; egy híd, melynek a végén egy félgömb, a híd pedig a szivárvány ezer részében pompázik. Új kép, kék, robosztus alakok gyilkolnak. Időm sem volt felismerni, jobban megnézni a helyeket, a képek kétszázas sebességbe váltottak és peregtek le a szemem előtt.
Új kép. A nap elenyésző sugarait egy árnyék állja el. Összeszorítottam a szemeim, aztán pislogtam párat, a zsibbat kezeimet kivettem a fejem alól és hunyorogva néztem fel az ismeretlenre. Végigfuttattam rajta a szemem, felmértem kivel van dolgom. Egy dolog, hogy lánnyal álltam szemben, de van néhány egészen kiszámíthatatlan teremtés az Akadémián, én pedig nem akartam az arcberendezésem elrontani egy rossz szó miatt. Habár, elég megszokott, hogy nem bírom ki és odabiggyesztek valami nem odavalót, de remélem, hogy a varázserőm nem akkor hagy el, mikor meg kéne védenem magam. Megint.
Eléggé kiszámíthatatlan a kicsike, általában akkor a legerősebb, ha mérges vagy kétségbeesett vagyok, normál állapotban pedig nagyon sokat kell erőlködnöm, hogy sikerüljön egy nagyobb trükk. Ennek viszont mindig az az eredménye, hogy rohadtul elfáradok, még nem megy annyira, hogy ne az életerőmből táplálkozzon a varázserőm.
Kezeimet gyorsan masszírozni kezdtem, hogy kimenjen belőlük a szúró érzés és kérdőn tekintettem fel a lányra, próbáltam nem a hátából kinövő szárnyakra fókuszálni, ami nehéz volt, tekintve mennyire kíváncsivá tettek. Arcom gyorsan kisimítottam és a legmegnyerőbb félmosolyommal fürkésztem az arcát.
– Szervusz – villantottam meg a fogaim. – Hát te? Nem szokott senki errefele járkálni – hümmögtem és kitekintettem a tengerre, majd vissza a lányra. Közben a lehető leggyorsabban feltápászkodtam és lesöpörtem a nadrágomról és a karomról a homokot. Óvatosan megint végignéztem rajta, s elkönyveltem, hogy ő is inkább azt a csoportot erősíti, akik nem nagy beszélgetőpartnerek, nem adják könnyen magukat. Elnézve a szigorú arcát és a távolságtartását, jobb lesz vele vigyázni, de ugyan. Én mikor vigyáztam inkább és nem mentem mások idegeire vagy épp tettem a szépet? Túlságosan szerettem a veszélyt és a káoszt ahhoz, hogy visszafogjam magam. – Mike vagyok – biccentettem és nyújtottam a kezem, hogyha elfogadja, hősiesen csókot adjak a kézfejére, hogyha elolvad akkor tovább bolondítsam, de mivel erre sok esélyt láttam, csak nevetni akartam magamban a fintorgásán. – Nem fájt mikor leestél a Mennyből, angyalka? – éreztem, hogy eme megszólítás remek provokálás lesz, nekem pedig a provokálás a hobbim. |
Magam sem tudtam eldönteni, hogy szerettem-e ezt a helyet, vagy sem. Ugyan közös döntés volt, hogy idejöjjek, de nem a hely iránti rajongásom miatt mondtam igent apámnak, hanem mert tudtam, ő attól megnyugodna, legalább egy kicsit. Amikor kijöttünk arról a “csodálatos” helyről borzasztóan rémülten nézett rám. Hiába tudta, hogy nem fogom bántani, attól félt, olyan lettem mint ő, talán még rosszabb. Szóval eljöttem, megtanulni használni az erőmet. Csak nem tudom melyik részét kellene megtanulnom. A karmaimat, a szárnyamat, na meg a farkaimat könnyedén ki tudtam ereszteni, majd vissza is húzni. A tűzokádás is rendben volt… legalábbis majdnem mindig csak akartlagos volt, kivéve azt a pár balesetet, amikor a gyúlékony gázt véletlenül olyankor is kiengedtem, amikor nem kellett volna, és véletlen szikrát is kapott. De akkor sem volt vészesen nagy a kifújt tűz. Amúgy emiatt, meg a “keménységem” miatt többen is valami alakváltó sárkánynak gondoltak. Nem világosítottam fel őket. Finomon szólva is kurvára nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások, néhány kivételezett személyt leszámítva, akiket a barátaimnak is mondhattam. Furcsa volt számomra, mert néhány személy még úgyis érdeklődött irányomban, hogy elküldtem őket - többször is - a büdös francba. Ennek ellenére jó pár baráttal büszkélkedhettem. Bár lehet néhányuk csak szeretett elbújni a hátam mögött. Jó nagy pofám volt, annyi szent, nem féltem visszapofázni senkinek. Ha jól emlékszem eddig egyszer volt olyan bátor - avagy dühös - valaki, hogy fizikailag is nekem essen, igazából megmozdulnom sem kellett, ugyanis szétverte rajtam segítség nélkül is az öklét, bár egy nevelőcélzatú taslin mélyen elgondolkoztam.
Az erőm felett igen ritkán veszítettem el a kontrolt, az egyetlen eset, amire emlékszem, az egy kislabdadobáskor volt. Már nem is rémlik, hogy min húztam fel magam annyira, de a vége az lett, hogy valamit hozzávágtam dühömben a szomszéd falhoz. Amin kicsit megadta magát a vakolat, meg néhány darabja is a földön landolt. Ez volt az utolsó alkalom, amikor megpróbáltak berángatni egy tesiórára.
A képességeimről - illetve a páncélomról - pedig még senkinek nem tettem itt említést. A tűzokádást már látták néhány. A karmaimat szintúgy nem használtam, a szárnyaimat is csak akkor, amikor időnként kedvem támadt repülni a sziget felett. A mostani is egy ilyen alkalom volt. Ritkán tettem meg, ugyanis felvállalhatatlanul sok energiát emésztett fel, de mivel szerettem, így néha megengedtem magamnak ezt a luxust. Végül egy homokos, partmenti területen szálltam le, előtte gondosan körbeszimatolva, hogy nincs-e itt másik ember. A szellőben nem éreztem senkit, noha az a part felől fújt, én pedig a tenger felé kívántam menni. Lesétáltam a tengerig, ahol ért némi meglepetés.
- A franc - csúszott ki a számon, ahogy megláttam a partszakasz másik elfoglalóját. Az árnyékom pont rávetült, hiszen nem húztam még vissza óriási szárnyaimat a farkaimmal ellentétben, egyenlőre félig összecsukva pihentek a hátamon. A repülés miatt irracionálisan nagyok voltak, hiszen a madarakkal ellentétben én ténylegesen csapkodva tartottam fent magam. |
Mi a jó abban, ha varázserőd van? Hát, sok minden, például az, hogy kedved szerint tudsz ide–oda teleportálni. Persze ott vannak a kisebb csínyek, a lányok blúzának kikapcsolása egy legyintéssel vagy aaz idős fizikatanár kísérletét szabotálni, de ezek eltörpülnek a szabadság adta érzés mellett. Igen, én választottam az Akadémiát, én döntöttem, hogy egy bentlakásos iskola falai között élek, amíg megtanulom kordában tartani a bennem rejlő erőt, de néha már untam a termeket, a nappalit, és még a kinti edzőpályát is.
Ilyenkor szerettem lejönni a partra, leülni a homokba, kavicsokat dobálni a vízbe és hallgatni a tenger zúgását. Szabályt szegtem, mivel nem mindig kértem engedélyt, de ez a kis veszély izgalmasabbá tette a helyzetet. Habár régen nem jöttek rá, hála egy eltűntető–varázslatnak, már bebiztosították magukat és komoly fizikai szerkezetekkel bemérik az enegiahullámokat. És mivel a varázslat egyfajta energiából van, nem igazán lehet eltűntetni. De, mint említettem, így izgalmasabb volt. Nem csaptak ki, ugyan, de vicces volt hallgatni egy –egy tanár intését.
Kezdett lemenni a nap, a kék víz pedig lassan elhatárolódott az égtől, hála a narancssárga égboltnak. Az apró felhők lassan úszkáltak odafent és pedig a homokba préselődve, kezeimmel a fejem alatt, lábaimat egy picit a vízbe lógatva kezdtem gondolkozni, hol jelentéktelen, hol igazán fontos dolgokról. Vajon melyik vörös a legbevállalósabb? Milyen lett történelem beadandóm? Lolitha kiről fog újabb mocskos pletykát kihirdetni? Ki lehet az apám? Vagy mi lehet ő?
Hamarosan már csukott szemekkel spekuláltam, és nem is vettem észre, hogy hirtelen álomba zuhantam a kényelmes… homokban. |
Michael Peterson & Grandlyn Keller |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
