|
Témaindító hozzászólás
|
2018.02.07. 19:44 - |
R. Anthony Stark & Quinn C. Cabe |
[15-1]
[LEZÁRT KÖR]
(bocsi Anne, megint nem zártam időben xdd) |
 Kész válaszáradatot zúdított rám, ennyi információra nem volt szükségem. Azt tudtam, hogy apának Pepper is bejön, néha velem is próbált kedveskedni, viszont akkoriban is már a távolságtartásomról voltam híres. Néha jéghercegnőnek hívott apa. – Részvétem – ezt tényleg sajnáltam. Én anyám sem volt minta szülő, de a halála engem is megingatna. Sőt, ahogy Richie elmondásából következtetve ő végig Pepperrel élt, és csak azok után került apához, amikor elhunyt.
Így világossá vált miért nem találkoztunk soha. Még véletlenül sem. Pepper kifinomult volt és diszkrét. Nem szerette a munkát a magánügyével keverni. Sikerült neki, de legalább elhatárolta így is valamennyire. Annyira jól titkolták a testvér dolgot, hogy nélkülük kellett rájönnünk erre. Hihetetlen.
- Őszintén szólva nem tudom – tényleg tanácstalan voltam, hogy mitévők legyünk. Egy kamasznak biztosan nehezebb feldolgoznia ezt, főleg miután elvesztette az anyját, viszont rohadtul nem én vagyok a legjobb támasz. – Szerintem hagyjuk kicsit ülepedni a dolgot – diplomatikusan fogalmaztam meg, majd folytattam. – Természetesen, ha valami kérdésed lenne vagy akármi, számíthatsz rám – mosolyodtam el kissé. Valamivel barátságosabban, mint szoktam. Semmiről sem tehet szegény, és nem lenne érett viselkedés felőlem, ha őt hibáztatnám mindenért. – Nem fogják megtudni – értettem vele egyet. Egyikünknek sem tett volna jót. Neki meg végképp. A fiatalok annyira ki tudják pécézni egymást, és akármilyen indokkal szekálni a másikat. – Ez marad a mi titkunk, hogy senkinek se essen bántódása – én is felálltam az asztaltól és közelebb léptem hozzá. Ha érzelmileg nem lennék ilyen degenerált, akkor lehet meg is öleltem volna, de ez nem rám vallana. Úgyhogy tisztes távolságban álltunk egymástól. Ha menni készült, kikísértem. |
| -Az anyám Virginia Pepper Potts. Tavaly halt meg. Egy éve kerültem apádhoz. Mentségére váljék hogy addig a pillanatig nem tudott a születésemről. Tavaly találkoztam vele először. Ez az órát is töle kaptam a 17. Születésnapomra. Elméletileg csak egy éjszakás kaland volt anyám és apád között. Utána visszament hozzátok- meséltem
Nem tudom hogy mi legyen. Bejön kétt olyan ember az életembe akiket eddig nem is ismertem. Akkikel soha nem váltottam egyetlen szót sem.
-akkor mos mi legyen? Megismerkedünk egymással mint két tesó vagy kölcsönösen hadjuk békén egymást. Megértem ha dühös vagy és látni sem akarsz. Megértem ha gyülölsz hiszen most forgattam fel a megszokott életedet. Ja és az osztályom nem tudhatja mej ezt. Azt hinnék hogy kivételezel vellem. - mondtam és feláltam a kanapéról |
Láttam, hogy ő sem fogadta rózsásabban a helyzetet. Ezek szerint ő sem tudott róla. Fogadni mernék a nagy Tony Stark beijedt. Nevetséges! – Félig – javítottam ki. – Ki az édesanyád? – kortyoltam újból a kávémba, miközben azon morfondíroztam, hogy lehet leélni így egy életet, hogy tudod, hogy két gyermeked is van, ha nem több, de a jó isten kíméljen meg tőle! Az lett volna az igazán nagy meglepetés, ha a Bethany nevet hallom vissza tőle.
Összetörtnek tűnt a fiú, ami az eddigi viselkedéséhez nem passzolt. Biztosan van valami nyomós oka, amiért így megrázta a hír, különben meg szerintem teljesen hidegen hagyná, hogy köztünk valamilyen rokoni szál fellelhető. – Én nem vagyok rá kíváncsi – fűztem hozzá ahhoz a kérdéséhez, amit remélem költőinek tartott, hogy vajon hány Stark gyerkőc szaladgálhat kint a világban. Ritka esetekben mondtam azt, hogy a tudatlanság jó dolog, és ez azok közé tartozott. Arra nem adtam semmilyen választ, hogy közösen le kellene ülnünk ezt megbeszélni. Nekem ezt még fel kell dolgozni, és ha most valósulna meg az a nagy családi kupaktanács, biztosan az apámra borítanám az asztalt. Nekem ehhez idő kell. – Nem tudok amúgy semmit – mondtam ridegen. Hány éves lehet? Tizenhat-tizenhét? Kisiskolás voltam még, amikor ő születhetett. Meg van az esély rá, hogy másképp fogadtam volna a hírt, viszont ez nem történt meg… - Világéletemben egykeként nevelkedtem – üveges tekintettel meredtem a semmibe. Egyszerűen nem éreztem Richard iránt semmit. Relatív, hogy miként nevelkedtem, azonban egy gyerek életében nem mindegy, hogy van-e testvére vagy sem. És ezt a húszas éveim közepén megtudni… szavakat nem találok, de igazából érzelmeket sem. Dúlnak bennem vegyesen a harag, a csalódottság, a keserűség. Mind ez leginkább apám iránt. |
| Meglepődtem az elöző mondatától.Leülök az eggyik kanapéra. Tudtam hogy az iskolában összetalálkozok a féltesómmal, de hogy pont az egyik tanár a nővérem. Na most milesz? Hogy kezeljem ezt a dolgott? Hogyan visszonyuljak hozzá.
- Te akkor....a...nővérem vagy?- kérdezem értetlenül - nem hisszem el. Annyi kérdésem van hozzád apámhoz. - temettem az arcomat a tenyerembe.
Még mindig nem hiszem el hogy a szemben ülő nő a nővérem. Hát apám igén elcseszte a dolgokat. Dühös vagyok. Nem elég hogy annyám tavaly meghalt. Az apámhoz kerültem 17 év után de még nem is tudtam hogy van egy nővérem. Ugyan hány tesóm van még.
- Szerintem lekellene ülnünk az apánkal beszélni. Ugyan hány tesóm van még rajtad kívűl. Te mióta tudsz rólam vagy neked semm mondta el hogy van egy öccséd? |
- Helyes – bólintottam egyet nyomatékosítva. Az előírásaim egyaránt fontosak voltak, ha ezt valaki nem tartotta be, akkor ment is a panasz a magasabb pozíciójú tanárokhoz, nevelőkhöz. Szerencsére nem nagyon akadt még olyan, akivel ne bírtam volna el. Alapdolgokat vártam el, és szerencsére voltak olyan értelmesek a diákok, hogy nem akadt még gond. – De, be kell járnia. Azért nincs felmentve senki. Maximum ha elintézi az igazgatónál – magyaráztam. Speciel nem tudnék olyan esetet felhozni, aki bármiből is fel lett volna mentve, habár nem olyan régóta gyarapítom a tanári kört, úgyhogy lehet erről ők tudnának mesélni.
Már távozni készültem, amikor felhozta az okosóra témát. – Pardon? – vontam össze a szemöldökömet, aztán ahogy megláttam az ő csuklóján is elképedtem. Kétségkívül Stark rokon. A féltestvérem. Azért voltam biztos, hogy nem vérszerinti, mert anyámmal még én se találkoztam, nem hogy apám. – Kövessen – az irodába érve megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy mindenki órán van vagy ebédelni, így nyugodt körülmények között meg tudtuk beszélni ezt a… kellemetlenséget. – Személy szerint édesapámtól, Anthony Edward Starktól – válaszoltam halkan. Fogalmam sem volt mennyien vannak pontosan tisztában azzal, hogy Vasember lánya vagyok, de szerettem óvatos lenni. – Édesanyám vezetéknevét vettem fel, nem voltam hajlandó a Starkkal élni – mondatom végére köhintettem egyet, majd a kávéfőzőgéphez lépve készítettem magamnak egy csészényi koffeinadagot. – Az okait nem sorolnám fel – és nem is voltam hajlandó tovább magyarázkodni erről. Akárkiről is legyen szó. Mély levegőt vettem, közelebb lépve a fiúhoz sorolni kezdtem mondandómat. – Egyébként pár funkciót én javítgattam rajta, a nőies kialakítás pedig a diplomamunkám része volt – miután a gép hangos zúgása alább hagyott, magamhoz vettem a feketét és jólesően belekortyoltam. Kicsit remeg a kezem, amit nem tudok mire vélni. Gőzöm nincs, hogy kellene kezelni egy féltestvért, erre az egyetem egyáltalán nem készített fel. De még a saját apám se! Talán ő rá vagyok a legdühösebb.
Nem bírtam tovább, így a székemre lerogytam, s gondterhelten kavargattam kávémat a kiskanállal. Nem tudom miért érzem így, de felborította ez a kis incidens az életemet. |
 - Majd a haveromtól Cristensentől elkérem. Igen a mai órát egy kicsit untam volna. De legalább tudnék segiteni a gyengébbeknek. Vagy akkár besem kénr jönnöm? - kčrdeztem. Hirtelen a tanárnő karján lévő okosórára pillantok amin a Stark embléma virit. Mi van? Ugyan honnan szerezte azt az órát. Az apám csak azoknak adott ilyen órát akiket igen közelről ismert vagy hozzátartozója volt.
- Tanárnő klasz az órája. Valahol láttam már ilyesmi órát.De hol is??? Ja igen apám karján ja meg az enyémen. Honnan szerezte. Az apám csak a hozzátartozóknak vagy nagyon közeli barátoknak adott. |
- Értem – reagáltam le végül ennyivel. Nem tudom miért kellett megkérdeznem biztosra, egyszerűen csak kicsúszott a számon. Jó, ne álltassak senkit, mindig a biztosra akarok menni, és ez nem a száz százalékot jelenti, hanem minimum a százhúszat. – Akkor érdemes lenne legalább az valamelyik okos kütyüjére letöltenie, hacsak nem akarja saját magát hátráltatni – miközben tovább beszélt én elkezdtem pakolni, kiléptem a teremből és ha nem követett volna magától értetődően a fiú, akkor intettem neki a fejemmel, hogy nyomás kifele. A stílusáról való hablatyát inkább nem véleményeztem. Ha tudná mi mindenért kitehetnénk itt a diákokat. Főleg ha én lennék az iskola feje, biztosan szórnám a népet.
Már a lépcsőfordulóban jártunk, úton a tanári felé, amikor a kivételezésről beszélt. Megeredt a nyelve, mit ne mondjak. – Nem kivételezgetek – fordítottam hátra pár pillanatra arcomat -, viszont megjelent. Igaz késve, ez más tészta, de ne aggódjon a következő alkalommal beírom a hiányzását – mosolyodtam el halványan, mintha valami igazán jó hírt mondtam volna. – Másrészről az első órák, mint tudja, csak formalitás. Tűzvédelmi szabályok felsorolása, telefonok és egyéb kütyük beszedése, amik zavarnák az órát, végső soron pedig lefektettem az alapszabályokat, amivel jó, ha tisztában vannak a diákjaim – megálltam az előcsarnok közepén, egész testemmel felé fordulva. – Majd a szobatársa vagy valamelyik barátja átadja ezeket az íratlan, de annál fontosabb szabályokat. Legutolsósorban pedig a programozás alapjait veséztük ki, végezetül nem maradt sok időnk, hogy írjunk is egy programot. Gondolom, maga már ezt a szintet megugorja, és remélem csak ásítozott volna unalmában – döntöttem oldalra fejemet, a kezemben lévő papírkupacot pedig a másik karomba helyeztem. – Legalább Önt és magamat is megkíméltem ettől – mosolyodtam el. Kicsit sem volt barátságos a mosoly, inkább műnek lehetett volna nevezni. Voltak tanítványaim, akik valamivel előrébb voltak az informatika világában, azonban azt nem szerettem, ha a többieket hátráltatták. Ilyenkor plusz munkát adtam ki nekik vagy pedig oda küldtem azokhoz, akik nem tudtak haladni az órai anyaggal. Nálam nincs lazulás senkinek sem.
A mondandómat éppen hogy befejeztem, amikor telefonon keresték. Na, persze, az órarendet lusta felmásolni rá, de bekapcsolva be van! – morogtam magamban. Vártam, hogy valamit még hozzáakar tenni a beszélgetésünkhöz, ehelyett itt trécsel az apámmal. Már azon gondolkodtam, hogy kikapom a készüléket a kezéből és egy, vagy a falhoz vágom, kettő, vagy én beszélek azzal a tökkelütöttel, csak lenne ne mulass! Ehelyett a szabad kezemmel masszírozgatni kezdtem az orrtövem. Blablabla, nem repkedek, nyugi apuci… Mikor vált ilyen védelmezővé? Nem tudtam, hogy már Szentté is avatták…
Kikúszott egy aprócska sóhaj a számon. Szükségem volt egy adag kávéra vagy arra, hogy levezessem a feszültséget vagy mindkettő. Legyintettem. Hol érdekel a telefonos ügye? – Visszatérve a kivételezgetésre, Richie – ha már így hívatta magát. – Itt jószerivel mindenki elvárhatná, hogy másképp kezeljük. Ellenben itt senkit sem érdekel, hogy valakinek az apja egy pirosbugyis-kékharisnyás szuperhős – bocsáss meg Superman, nem úgy értettem! – vagy egy milliárdos mérnök. Sem én, sem más nem fog kivételezni, ha igen, érezd magad megtisztelve – ezzel nem is akartam tovább foglalkozni. Ha még valamit kívánt hozzáfűzni az eszmecseréhez, megvártam. Igaz, már irtózatosan vágytam egy kávéra meg lehet nem ártana lassan megebédelnem is. |
- Igen az a Tony Stark. Vasember fia vagyok - mondtam büszken. - az órarendemmmel annyi a gubanc hogy nincs orarendem. Nem nyomtattam ki. Ja és nem mentettem el a telefonban. A stulusomról pedig annyit hogy muszaly lesz a tanároknak megszoknia a stilusomat. Nem csaphatnak ki azért mert ilyen vagyok. Én nem Tony Stark vagyok. Lehet hogy hasollitok az apamra külsőleg de nem az a személyiség. Nem akarom hogy kivetellezenek velem mert a Vasember az apam. Szóval tanárnő nyugottan irja be az igazolatlant. Nem szeretem ha az apám miatt bánnak másképpen velem. Azt akarom hogy eggyenrangú legyek a többiekkel. Én Richie vagyok nem Vasember. - Megcsörrent a telefonom. - pillanat tanárnő -mondtam és felvettem a telefont - Mondjad apa... nem a terepmintas táskában van. Az egyik oldal zsebben... Persze hogyne.... Igen tudom ne hasznaljam a képességeimet engedély nelkül.... Szóval ha irasbeli engedelyt kérek akkor repkedhetek Manhattan felett akkár... Jó rendben jó leszek. Na csáo. -köszöntem el és leraktam - bocsánat tanárnő csak az apam volt. |
Felkaptam fejemet, amikor mondta a nevét. – Az a Tony Stark fia? – nyomatékosítottam az azt, mintha nem lennék tisztában azzal, hogy Tony Stark csak egy van, és jó eséllyel a féltestvérem áll velem szemben. Jesszumpepi! Bele se akarok gondolni hány ilyen lehet még, ha az ősöm nem bír a… vérével.
- Csakugyan? – vontam fel szemöldökömet. – Akkor az órarendjében lehet valami gubanc, ajánlom, nézze át és ha valami nincs rendben vele, akkor egyeztessen velem – soroltam a lehetőségeket. Mivel én feleltem a honlapon elérhető órarendekért, nem küldhettem más tanárhoz. Azonban a kezemet tenném tűzbe, hogy pontosan kerültek fel az órarendek. Ha csak valaki nem akarta megviccelni az ifjabbik Tonyt. Még a hangja is hasonló, teljesen kiráz tőle a hideg. És a stílusa is ugyanolyan idegesítő. – Nem vagyok merev! – fakadtam ki, majd megköszörültem torkomat, s folytattam normális hangnemben. – Kérem, ne kezeljen holmi haverként – kipipáltam Richard nevét a lapomon, mintha megjelent volna az órán. – Tony Starkból pedig bőségesen elég egy, a tanárok meg nem fogják megtűrni ezt a stílust, úgyhogy jobb, ha hallgat a tanácsomra és visszafogja magát – állítottam szembe a tényekkel Richardot. Eszem ágában sincs Starkként kezelni. Első dolgom lesz felhívni apámat és számon kérni. Ha pedig legközelebb találkozok vele, a fejéhez vágom azt a nyamvadt karkötőt! |
- Hoppá. Ezt bebuktam. Amugy Richard Antony Stark a nevem - mondtam és a hegyibeszéd közben felültem a padra - Már elnézést tanárnő de ismerem az órát mivel igen magas az IQ szintem. - Hát nem tudom.
Nagyon nem szimpi nekem ez a tanár. Szerintem nem fogok bejárni az órájára. Hisszen minek. A számitogépi tudásom elég nekem.
- Tanárnő maga mindig ilyen merev. Lazzitson egy kicsit. Pihenjen. A stressz árt a szépségnek és a közérzetnek. |
Külön pakoltam az iratokat, magamban csoportosítva őket. Legfelül a mai nap névsora állt legközelebb hozzám. Felnéztem a fiatal srácra, amolyan „ez most komoly?” arckifejezéssel. – Megtudhatnám a nevét, elsősorban? – felé fordultam teljesen, karjaimat mellkasom alatt körbe fontam. Nem szerettem a későket, és szerencsére ebben más voltam, mint az apám. A pontosság is elárul sok dolgot azadott személyről, én pedig nem akartam abba a kategóriába tartozni. Erre apa mindig csak annyit felelt, hogy ő megteheti meg a stílusos késés nem késés.
Ahogy jobban szemügyre vettem a fiút valamiért furcsa érzés öntött el. Lehet hallucinálok. Annyira ráparáztam az előbb erre a Stark utónévvel rendelkező egyénre, hogy most már akarva-akaratlanul is mindenkinek kést fognék a nyakához, és kérdőre vonnám.
Alig láthatóan megráztam fejemet, majd a két névsort magamhoz vettem, hogy kikeressem az előttem álló diák nevét, amint hajlandó elárulni. Természetesen nem tudtam megállni a kis hegyi beszédet, ezzel is csak késleltetve az ő válaszát. – Ha az órával nincs tisztában, akkor mihamarabb sajátítsa el a készséget, ugyanis itt nem az egy meg egynél kezdjük a tanítást. Hiába egy különleges iskola, aminek más fontos tárgyai is vannak, az életre ugyanúgy felkészít és lépést kell tartanunk a többi oktatási intézménnyel – döntöttem leheletnyire oldalra arcomat. Nem emeltem fel a hangom, normál hangsúllyal tálaltam a valóságot. Nem szokásom csak úgy kiabálni, jobban illett rám a csendes gyilkos jelző. – Ha nem felül akarjuk múlni a többieket – jegyeztem meg zárásként. Ezt minden diáknak tudnia kellett, hogy attól, hogy ők mutánsok vagy bármi egyebek, ugyanúgy oktatás folyik itt, és nem kezdjük az ábécétől az oktatást, hanem magas színvonalon tartjuk az órákat. A többi már csak plusz. |
A lyukas órámat kihasználva pihentem még egy órácskát. Felöltöztem( egy farmert, egy New York feliratú pólót és egy sport csukát vettem fel.) és beállitottam a hajamat. Hiszen Stark gyerek vagyok. Jól kell kinéznem. Mikor elérkezzet az idő szépen komotos léptekkel elindultok órára. Utközben nagyokat ásitok. Megálok a büfében és veszek egy kávét aztán folytatom utamat a terem felé. Igy is késtem öt percet. Bekopogok és benyitok a teremben. Meglepődve látom hogy a tanáron kivűl senki nincs a teremben. Az asztalnál egy 23 év körüli nő rendezgette a papirokat. Hosszú fekete haja az arcába lóg. Azonnal felnéz mikor meglát.
- Bocsánat tanárnő a 11 osztálynak nem most van informatika órája? - kérdezem és a tanárra nézek. |
Egész eseménytelenül zajlott le az óra; begyűjtöttem a telefonokat, két perc alatt felvázoltam a szabályaimat, kaptam két kérdést és rögvest feketelistára is írtam azt a két nagyszájú gyereket, óra végén vissza kiosztottam a mobiltelefonokat és ennyi. Ma összesen csak két órám volt, úgyhogy egész nyugis napnak mondható.
Még a papírhalmazok felett ücsörögtem, jelenléti meg egyéb adminisztrációs halmok, amiknek amúgy semmi értelmét nem láttam, de mindent vezetni kellett. A névsort ellenőriztem, hogy kik és kik nem voltak jelen az elmúlt kér órámon. Már a második név mellé tettem egy ikszet, amikor a soron következőn megakadt a tekintetem. Richard Anthony Stark. – Mi a fene?! – csúszott ki a számon, s máris szám elé kaptam a kezem. Hiába nem volt rajtam kívül senki más a teremben, csak a gépek, akkor se volt megszokott tőlem, hogy magamban beszélek, ráadásul így kikelek magamból. Hogy az élet mindig képes meglepni, eszem megáll. Reménykedtem valami irtózatosan gyász poénról van szó. Még a keresztnevek hagyján, bárkit elnevezhetnek Anthonynak, viszont a Stark családnév! A fogaskerekek csak úgy dolgoztak a fejemben, szinte éreztem, ahogy a falióra másodperc mutatójával együtt kattog. És ekkor ugrott be a flancos karperec! Teljesen elöntött a düh, ahogy összeállt bennem a kirakós, a tollat is le kellett tennem a kezemből, hiszen képes lettem volna elhajítani a terem másik végébe.
Felpattantam a székből és az ablakhoz siettem, annak reményében, hogy a friss levegő valamelyest megnyugtat. Hiú ábránd, tudom, de muszáj voltam felállni és tenni valamit. Legszívesebben törtem-zúztam volna, viszont a gépek a szívem csücskei voltak és mellesleg ki is raktak volna az Akadémiáról, ha őrült módjára tönkreteszem az informatikai eszközöket. Idegesen birizgáltam a nyakamban csüngő, apró medált, amit anyától kaptam. Jelentéktelen kis ezüst nyakék. Gondolataim összevissza cikáztak, és már csak a másodszorra és hangosabb kopogást hallottam meg. Megpördültem, felvéve a szigorú és elszánt tekintetet, mintha mi sem történt volna. Kezemet leejtettem magam mellé és készségesen előrébb léptem. – Miben segíthetek? – hallatszott szinkronban magassarkúm koppanásával. Nem ültem vissza a helyemre, nem akartam alacsonyabb szintre kerülni beszélőpartneremtől, viszont fontoskodva a papírokat kezdtem el rendezgetni, fel sem nézve rá, csak már akkor, amikor megszólalt. |
R. Anthony Stark & Quinn C. Cabe |
[15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
