|
Témaindító hozzászólás
|
2018.02.10. 14:53 - |
Quinn C. Cabe & Edward Nygma Jr. |
[4-1]
 Láttam a fiún, hogy nincsen valami jó hangulatban, úgyhogy próbáltam a szigorú arckifejezésemen enyhíteni. Mellesleg lenyűgözőnek találtam, hogy ilyen fiatalon – bár én is csináltam ezt-azt tizen évesen – ért ezekhez. Sok esetben a programozás is kínszenvedés volt néhány diákommal, pedig még bele se vágtunk azokba a tananyagokba, amiket szívesen boncolgattam volna velük. Több alkalommal megfordult a fejembe, hogy indítani kellene egy olyan szakkört vagy órát, ahol az ügyesebb felével tudok jobban haladni, azonban sajnos kevés diák volt, akik ebben a körökben mozogtak.
Összevont szemöldökkel konstatáltam Edward kezében egy verseskötetet. Nem mintha a tudomány és az irodalom nem jöhetne ki egymással jól, meg akármi, de meglepődtem, hogy ilyet látok a kezébe. Mindenesetre inkább nem szóltam semmit. Huszonöt évem volt arra, hogy megtanuljam, hogy nem mindig fejezem ki magam kedvesen, hiába annak szántam a kezdeményezést. Vonásaim rögtön meg is enyhültek – talán a kelleténél jobban -, amikor kérdés nélkül bocsánatot kért és elmondott mindent a fiú. – Nincsen semmi gond – feleltem lágy hangon. Tulajdonképpen felforrt az agyvizem, amikor jelzett a számítógép, viszont most már azt se tudom miért akadtam ki ennyire. Jó, volt egy-két csíny, meg hát engem amúgy se nehéz kiakasztani, viszont különösebb problémám nem adódott még Eddievel. Halkan motyogta a következő mondatát és ha nem ebben a helyiségben lettünk volta, kezemet tettem volna rá, hogy megismételtettem volna vele. – Nem – válaszoltam nemes egyszerűséggel. Amúgy sem arról voltam híres, hogy tüstént a többi tanárhoz fordulok, netalántán az igazgatóhoz, ha valami baj adódna az óráimon vagy csak valakivel. Szerettem először én lerendezni a dolgokat, de ami fontosabb, szerettem megelőzni a konfliktusokat. – Legközelebb viszont legyél óvatosabb. Nem tudom mit kerestél ott, viszont nem szereti a többi felügyelő se, amikor más azon a környéken jár – helyet foglaltam vele szemben. Ha esetleg megéreztem volna, hogy nem szívleli társaságom, akkor rövidre fogom a mondandómat. – Néha még azt sem csípik, hogy én javítok ki ezt-azt. Tudod milyenek az emberek – legyintettem -, ha hibáznak, még véletlenül se vallanák be maguknak, nemhogy a másiknak – fogalmam nincs miért váltottam szinte baráti csevejre. Meglehetősen közvetlennek tűnhettem, valójában csak szíven ütött a fiú látványa. Utáltam, amikor valakit bántanak, azért mert más és gyakran a „kockákat” szúrták ki. Tapasztaltam a saját bőrömön is, úgyhogy tudom milyen kellemetlen lehet olykor végig járni a középiskolát, pláne, hogy ebben a korban a hormonoknak hála mindenki megbolondul. |
 Lélekszakadva futottam fel a könyvtárba – a szobám éppen foglalt volt–, miután sikerült elmenekülnöm egy csoport diák közül. Mára mindennapossá vált a basztatás, és hogy napi szinten kötöttek belém, azt akarták, hogy valljam be, hogy én vagyok az egész Lolithás dolog mögött és hogy szedjek le azonnal mindent, meg hogy mit képzelek magamról, hogy ilyen dolgokat terjesztek és fenyegetőzök. Hiába védtem magam, hogy azonnal kicsaptak volna ha én csinálom ezt az egészet, és hogy ennyire még én sem vagyok okos, hogy lehetetlen kódokat hozzak létre és hogy egyáltalán ne lehessen lenyomozni az IP–címet. Kérlek, csak egy mezei hacker vagyok, akinek az a legnagyobb boldogsága, ha videójátékok prémiumjait törheti fel és hogy néha az internet legmélyén kószáljon, de soha nem vetemednék ilyen dologra, főleg, hogy nem értek Pentagon szinten a feltöréshez, bár egyszer sikerült belépnem egy titkosított oldalra, de azonnal kiléptem, annyira megijedtem hogy súlyos következményei lesznek és hogy egy titkos szobában végeznek ki, mert azt hiszik, hogy valami fenyegetést jelentek számukra.
Idegesedn, akadozva fújtam ki a levegőt és beletúrtam a hajamba, mikor levágtam magam a könyvtár leghátsó asztalához. A homlokomat ráhajtva szuszogtam és próbáltam magam lenyugtatni, nem akartam, hogy kitörjön aminek nem kéne és következményei legyenek. Mindig rettentően szégyelltem magam egy–egy eset után és szívem szerint megöltem volna azt a részt. Jó, ez erős, mert mégiscsak magamról van szó, de Nélküle egyszerűbb minden.
Próbáltam félretenni a bajaim és elvonni a figyelmem, így elővéve a telefonom, először megnéztem egy játék eredményeit – még mindig én álltam az első helyen, körülbelül ötezer tapasztalati ponttal a második fölött –, majd mivel ezt nem találtam lefoglalónak, felmentem az iskola magánrendszerére. Semmi érdekes nem volt, bár néha bele–belenéztem egy–egy diák adatlapjába, de mindegyiknél volt valami ugyanolyan, mindenki megszenvedett valamit, nekem pedig nem volt elég lelki erőm, hogy ezzel visszaéljek.
Szokásom volt még próbálgatni a tűzfalat és ki–be lépegetni, meg egyszer összekuszáltam a rendszert és teljes káosz volt, legalábbis senki nem tudta, hogy miért lett negyven fok hirtelen a suliban, ugyanakkor miért indult be a tüzet eloltó kis vízcucc a plafonon, de vicces volt nézni, ahogy a lányok a hajukat takarva szaladnak össze vissza – legalábbis néhány, párat annyira nem érdekelt, csak ráncolt szemöldökkel értetlenkedett, hogy mi a fene történik.
Épp egy új oldalt akartam megnézni, ami a sziget körüli kamerákat mutatja – nem volt bennem elég kurázsi, hogy lemerészkedjek a szigetre, ezért általában így figyeltem a tengert, mikor errort írt ki a telefon, és ledobott a rendszerről, majd le is fagyasztotta a telefonomat pár percre. Pompás.
Elhúzott szájjal vettem le egy verseskötetet, és nézegetni kezdtem az egyes versekhez tartozó illusztrációkat. Nem sokkal később tompa cipősarokkopogást hallottam, mely egyre közeledve csak élesebbé vált. Behúztam a fejem a vállaim közé, reméltem nem az igazgatóhelyettes asszony csípi el a fülem, de kellemeset csalódtam. Megnyugodtam mikor megláttam a felettem álló alakot és összepréselt ajkakkal toltam fel a szemüvegem az orromon. – Cabe tanárnő – biccentettem és meg sem kérdeztem, hogy van–e valami gond, számítottam a jötte miértjére. – Sajnálom, csak a parton kihelyezett kamerák felvételeit néztem – horgasztottam le a fejem és kicsit balra döntöttem, hogy ne lássa, hogy van egy kis seb a szemem alatt. Utáltam, mikor hirtelen a tanárok aggódóvá váltak, utáltam, ha elkezdtek sajnálkozni és fellépni a dolgokban, csak még rosszabbra fordítják a helyzetet. – Lesz valami következménye a dolognak? – nem akartam odanézni és csak halkan motyogtam, de a nagy könyvtári csendben biztos voltam benne, hogy hallotta. |
Szerettem azt a napot, amikor nem voltak óráim, úgyhogy csak a rendszergazda feladatot kellett ellátnom. Nem mintha ilyenkor nem kellene a diákokkal találkoznom, ugyanis sok-sok hibával fordulnak hozzám, amit rendszerint pikk-pakk meg lehet oldani. Nem nézem le azokat, akik nem értenek olyan szinten a számítógépekhez és a rendszerükhöz, mint én. Néha átfut olyan gondolatfoszlány is a fejemben, hogy lehet én vagyok a túlságosan „geek”, ahogy a középiskolában is mondogatták nekem. De én ennek egy cseppet sem láttam kárát, emellett még élveztem is.
Egy olyan óra telt el, amikor senki sem zavart, így tudtam az iskola rendszerével foglalkozni és tökéletesíteni a szigetet körbe ölelő elektromoshálót. Már egy ideje böngésztem, amikor egy másik eszközt láttam csatlakozva a hálózaton. Összevont szemöldökkel azonosítottam be a címet. Mégis ki tudja feltörni a programot, amit írtam rá. Másodpercek elteltével rájöttem, hogy csak a Nygma gyerek lehet. Már többször bizonyította képességét, aminek kifejezetten örültem. Jó volt olyan diákokkal is találkozni, akik értettek egy-két dologhoz. Azonban az már nem tetszett, hogy nem a tanulók számára létrehozott hálón bolyong. Sóhajtva álltam fel helyemről, kényelmes papucsomat leráztam magamról átlépve a bézsszínű magassarkúmba. Lezártam a rendszert és ki is léptettem Edward felhasználóját, majd elhagytam a kis bunkert. A nyugati szárny első emeletére tartottam, bekopogtam a 107-es ajtón. Válasz nem érkezett, így megismételtem az előző tevékenységem. Türelmetlenné váltam, így a harmadik kopogtatás után benyitottam. Edward nem volt sehol, a szobatársa pedig éppen fejjel lefelé lógott a plafonon.
- Nygma? – érdeklődtem, miután sikerült újra a realitás talaján állnom és nem megkérdőjelezni, hogy miért is jó ennek a kölyöknek, hogy fejjel lefelé van.
- Szemcsi? – fonta össze karjait a szobatársa, s úgy tűnt nem azonosította be rögtön lakótársát a családi nevéről. – Asszem a könyvtárba ment – vonta meg vállát.
Biccentettem és távoztam. Mindig meglepnek egyes képességekkel, annak ellenére, hogy nem lehet használni. Bár a falon lógás nem árt senkinek, és nem az előcsarnokban teszi mindezt, szóval úgy teszek, mintha nem láttam volna semmit.
Éppen szünetre csengettek, amikor áthaladtam az északi szárnyba, így nem csak a sarok kopogásának visszhangja töltötte meg a folyosót. Akik köszöntek, azoknak láthatóan bólintottam egyet egy halovány mosollyal keretezve. Nem akartam az undok tanár lenni sose, viszont voltka elvárásaim; a diákok pedig a szigorú szót gyakran keverték az undokkal, meg egyéb, kevésbé szebb jelzőkkel. Lolitha honlapjának köszönhetően nem sok titok maradt leplezetlenül, s hiába próbált mindenki úgy tenni, mintha nem lenne, mégis ott lebegett közöttünk ez a láthatatlan valami. Tény, hogy nem tartoztam a bajkeverő embertípusok közé - nem úgy mint Vosburg kollegám -, így én nem annyira izgultam attól, hogy velem lesz tele a blog.
Beérve a könyvtárba kellemes csend fogadott, finom kávé illat és szorgalmas, könyvet szerető diákok. Ki is szúrtam az általam keresett személyt. – Szia Eddie! – vettem barátságosra a figurát, annak ellenére, hogy órákon rendszerint a vezetéknevükön szólítom a diákjaimat. – Gondolom láttad, hogy ledobott a rendszer onnan, ahol nem lenne illő bogarásznod – tértem a lényegre. Mivel már egy könyvet forgatott kezében, én meg körülbelül tíz-tizenöt perce indultam útnak, volt ideje más elfoglaltságot találnia. |
Quinn C. Cabe & Edward Nygma Jr. |
[4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
