|
Témaindító hozzászólás
|
2018.02.11. 11:40 - |
Eboney Mandisa Barlow & Dorian McMorriart |
[6-1]
 - De szegénynek komoly lelki traumát okozhattál. - próbáltam a lány lelkére beszélni, feltehetőleg totál feleslegesen. Mindenesetre jól esett, hogy kiálltam a srác mellett, mégha az nem is volt hálás. Egy aprót sóhajtottam, amikor leesett, hogy akár ítéletnapig is győzködhetném, akkor se hatnám meg. Jó, tudom én, hogy Paul nem nagy szám, meg nem védekezik, meg mit tudom én… de azért… na mindegy. Néha lehetetlen küldetésnek éreztem egyeseket. Azoknak biztos így jó, mert bármit mondok neki, nem hajlandó megfogadni. Márpedig hiába igyekszem segíteni nekik, nem én vagyok a stréberek védőszentje, nem lehetek ott mindenhol, meg a többi ilyesmi.
- Ez igaz lehet, de mindent megtehetünk azért, hogy finomítsunk rajtuk. - komolyan elgondolkodtam a szavain, noha a válasz csípőből jött. Azon elmélkedtem, vajon az általa felvázolt társadalmi hierarchiában én hol állhatok. Személyiségileg valami alfahím féleség lehettem, persze nem az a gátlástalan “mindenkit megverek” fajta. Rám sokkal inkább a hátulról “uralkodó” volt a jellemző. Aki nem kerül élesen az előtérbe, helyette az árnyakban marad, de a szava döntő jelentőségű, sokan hallgatják és fontolják meg.
Vagyis reméltem, hogy ilyennek látnak mások is. Az biztos, hogy veszekedéskerülő voltam, sosem én álltam a viták középpontjában, maximum oldalról, finoman próbáltam beleszólni, és “jó irányba” - ez ugye mindenkinek relatív - terelni az érzelmektől kicsit túlfűtött beszélgetés fonalát.
-Egy gyönyörű fiatal hölgyet, aki mindig eléri, amit akar. - válaszoltam egy szuszra, alig valamennyi gondolkodás után. Feltételezem nem erre számított, de ez csöppet sem zavart. Sértőt sosem mondtam volna rá, ráadásul kinézetében semmi kivetnivalót nem találhattam, amivel úgy tűnt, ő is teljesen tisztában van.
Egy könnyed bólintást kapott a “hős lovag” kijelentésre. Sosem rejtettem véka alá, hogy az kívánok lenni. Ez a legtöbbször márcsak azért is sikerült, mert roppant kevesen voltak az Akadémián, akik teljes egészében ismerték volna a történetem, s bármit megtettem volna azért, hogy ez így maradjon. Pont elég a saját lelkiismeretemmel szembe néznem nap, mint nap, nem kívánom mástól is hallgatni, milyen bűnöket követtem el. Megváltoztam, soha többet nem leszek az, aki egykoron voltam!
- Noos, jutalom talán az erkölcsös énem lelkes bólogatása volt. - sóhajtottam egy aprót, a téma erőltetésére. Nem tudtam mennyire elégszik meg ezzel a válasszal, de jobbal nem tudtam, helyesebben nem akartam szolgálni.
- És hogyan szólíthatlak? - mivel két keresztnevet is felsorolt, így természetesnek éreztem megkérdezni, melyiket szereti jobban. Nem is egy olyan ismerősöm akadt, aki valamelyik nevét utálta - ami nem meglepő, elvégre azt az ember a szüleitől kapja legtöbbször, ők meg azt adják, ami nekik tetszik -, persze emellett még számtalan lehetséges eshetőséget el tudtam képzelni.
- Illetve - hagytam néhány másodperc szünetet - amíg teljesen rám nem figyelt - meghívhatom a kisasszonyt a bálba, amennyiben nem foglalt már a nemes kacsója? - egy meleg mosollyal hajoltam meg, miközben elegánsan felé nyújtottam a kezem. Mivel pár napja érkezhetett csak - ráadásul az előző produkciója után ki tudja mennyire népszerű a fiúk körében -, úgy éreztem örülne neki, ha meghívnám. Ha más nem, akkor legalább az egójának jót tettem. Sosem zavart, ha visszautasítottak, volt annyi eszem, hogy ne lógjak aztán elmebeteg zaklatóként az engem “kikosarazó” nyakában. Az esetek többségében amúgyis rájött, hogy mégiscsak jó vagyok neki. Meg amúgyis, egy férfi legyen kezdeményező kész, nemde? Egyenlőre úgysem ígérkeztem el senkinek, illetve senki nem kért fel, szóval igenleges válasz esetén szívesen lettem volna a kísérője. Ki tudja, hátha le tudom beszélni a későbbiekben más… társadalmi elnyomásától. Mosolyogtam meg magamban az utolsó két szót.
[LEZÁRT KÖR] |
 Drámaian felszakadt egy sóhaj tüdőmből. Még hogy semmi jót nem kecsegtetett a hangnemem. Nem ártottam volna szerencsétlen flótásnak, maximum csak megvicceltem volna. – Nem történt semmi – lomhán pillantottam rá, majd összepréseltem ajkaimat. És ha nem avatkozott volna bele, akkor sem lett volna probléma. Már éppen beadta volna a derekát, amikor a színre lépett a felmentő sereg!
Kibontottam karjaimat összefont állapotukból, és a bal kezemmel – bal kezes révén – megtámasztottam államat, érdeklődést és amolyan „mesélj még!” kifejezést sugározva felé. Ha szolga lenne, a cipőmet súroltatnám vele. – Sajnos vagy sem, a hierarchia sosem fog eltűnni a társadalomból, akármilyen környezetről is legyen szó – semmi cinizmus, semmi düh és felvágás. Csupán a hűvös, reális érvek. Én is voltam behódolt, igaz rövid ideig, és ha azt nézzük, most is állnak felettem jó páran. Valaki a legalján van, és senki felett nem rendelkezik, valakik fentebb húzódnak meg. Ez nem kívánságműsor. A következő mondatára csak megvontam a vállamat hangyányit. Mozdulataim kecsesek maradtak, annak ellenére is, hogy sütött rólam a nemtörődömség.
Elégedett félmosolyra húztam ajkaim, amikor viszonozta a „körültekintést”. Akármilyen szándékában állt, jól esett. Szerettem ha megnéznek, és egy picit sem voltam szégyenlős. Jó alakkal rendelkeztem és tisztában voltam vele. Hosszú, formás combjaim voltak, karcsú derék, finom vállak. Nem voltak telt kebleim, de pont illettek alkatomhoz, szóval semmiből sem kívántam többet. És ha a sejtéseim se csaltak, ő is tökéletesen tisztában volt azzal, hogy tízes skálán tizenötöt kapna. – Mit látsz? – vontam fel íves szemöldököm, miközben a hajamat finoman hátravetettem. Nem túl kirívóan, inkább amolyan nőiesen, és csak azt a kicsikét, ami elől „lábatlankodott”. Kíváncsi voltam milyen választ hallok vissza; felvoltam készülve a negatívra is, habár az biztos, hogy nem jól kezeltem, főleg ha betaláltak egy-egy beszólással. Azonban kis szőkeségről eddig nem jött le, hogy bárhogyan is rossz fát tenne a tűzre, úgyhogy nem hinném, hogy vérig sértene. Ha mégis, állíthatom, hogy ő fogja húzni a rövidebbet és egy fikarcnyit sem érdekelt, hogy esetleg megrovásban részesülök.
Telitalálat. Egy bólintás kíséretében kezdtem a válaszadásba. – A hős lovag – leengedtem kezeimet, s hátam mögé tettem. Lehet ezt a becézést megtartom számára. Nem volt semmi szarkasztikus benne, úgyhogy egy szava sem lehet, hogy csúnya lenne vagy bármiegyéb. Tény, hogy én se rajongtam a becézésekért, egy kezemen meg tudom számolni, hogy kiknek tűröm el. A jutalom emlegetésére és ahogy kifejtette monológját, majd vádoskodásnak is felfoghattam volna utolsó mondatát ezzel kapcsolatban. Elnevettem magam. – Mindig van valami jutalom, csak egyesek nincsenek vele tisztában – fűztem hozzá lágyan – vagy elszalasztják – biggyesztettem le ajkamat, szomorúságot színlelve. Mindent vissza lehet vezetni mindenre, és teljes mértékben hiszek az ok-okozat elméletnek. Ennyiben legalább van értelme az iskoláknak és a tanításnak, habár mint a fiú példája is mutatja, nem sokra megy vele az oktatás.
Biccentettem, és örömmel fogadtam el kezét. – Eboney Mandisa Barlow – szerettem a teljes nevem csengését és úgy gondoltam, így illő bemutatkoznom. Aztán majd eldönti, melyik nevemet használja, hiszen mindkettőt szerettem. A Mandisa talán kicsit bensőségesebb volt, jobban megérintett ennek a névnek a használata, de ezzel senki sem volt tisztában. Tudtommal. |
- Nekem nem úgy tűnt - vetettem egy icipicit szúrós pillantást a lányra. - Legalábbis a hangnemed semmi jót nem ígért, ha nem teszi meg. - kíváncsian fürkésztem az arcát, érzelmek után kutatva. Szerettem kiismerni másokat, hiszen az első benyomások nem mindig helyesek, így reméltem szolgál valamivel, amivel tovább gondolhatom magamban a jellemét. Eddig hideg, az orrát kicsit fennhordó jégkirálynőnek tetszett, aki egy kicsit talán sokat gondol magáról, de biztos voltam benne, hogy ennél messze több is van benne, például ahhoz mindenképpen elég intelligensnek tűnt, hogy pont Pault találja meg magának, a nem is kevés jelölt közül.
- Ne bánj vele úgy, mintha a szolgád lenne. - hangom nyugodt volt, és barátságos, inkább rábeszélni szerettem volna a lányt a dologra, nem utasítani.
- Az pedig egy nagyon gonosz megjegyzés volt, hogy örüljön annak, hogy szóba állsz vele. - helytelenítően megcsóváltam a fejem. Noha nem teljesen így hangzott el az általa kimondott szavak, és abban ugyan igaza volt, hogy Paulhoz nem sok lány vonzódott, mégis szerettem volna finoman jelezni neki, hogy nem kéne ilyesmit mondania. Persze sejtettem, hogy ez nem túlzottan érdekli, de eme tény pedig engem zavart a lehető legkevésbé. Ha nem akarna beszélni velem már rég lelépett volna, amíg itt áll, addig meg szabadon szövegelhetek bármiről, amiről csak jól esik.
Elmerengve pillantottam végig a lányon, mintegy viszonozva az ő pillantását. Sosem zavart, ha bámultak, márcsak azért sem, mert elég gyakran megesett. Pontosan tudtam, mennyire kívánatos vagyok a másik nem szemében, de annyira nem rajongtam érte. Jó, persze az egómat simogatta ezerrel, de nem is egyszer esett már meg, hogy bizonyos hölgyek kimondottan átlépték az összes kiszabott határt. Néha napján kifejezetten áldás volt a magasságom, mert így el tudtam hajolni az esetleg magukról megfeledkező kisasszonyok elől. Ugyan nincs azzal bajom, ha a női fél kezdeményez, azért nem kívánok megcsókolni akárkit tíz perc ismeretség, meg rosszabb esetben egy üveg izmos pálesz után. Esett már meg velem, hogy le akartak itatni, de elég komolyan ám… hála azonban a gyorsabb regenerációmnak, ez nem valósult meg. Az Akadémia azért is számított jobb helynek ilyen szempontból, mivel az ittenieknek legalább ennél több esze volt. Na meg egészen kevesen érezték azt, hogy túl kell magukat játszaniuk ahhoz, hogy megkapják a figyelmemet. A vinnyogó, öhm nos… picsákat nem bírtam, amúgy bárkivel bármikor szívesen szóba elegyedtem, ha az illető a társaságomat kívánta élvezni.
- Gyakran kiállok másokért, szóval minden bizonnyal. - megeresztettem felé egy apró mosolyt. Egy picit én is félre fordítottam a fejem, hogy követhessem tekintetének útját, így én is láttam Paul távozását. - Nincs szükségem semmi jutalomra. - újra felé fordítottam a fejem. - Nem azért tettem. - újra tüzetesebben szemügyre vettem a lányt. - Gondolom te nem szoktál ilyesmit tenni. - hangom nem volt sem számonkérő, sem ellenséges, egyszerű száraz megállapításnak szántam a szavakat. Nem tűnt olyan lánynak, aki túlzottan kedves lenne másokhoz, hacsak nem áll érdekében, bár azt se néztem ki belőle, hogy velejéig romlott lenne.
- Nem rémlik, hogy már találkoztunk volna. Dorian vagyok. - nyújtottam felé a jobb kezem. Azért a jó modoromat nem hagyom el. Bár ez számomra továbbra sem jelentette azt, hogy helyeselném, amit csinál. |
Néhány napja vagyok még csak itt, de már teljesen ki vagyok. Tökéletesen el voltam, amíg egyedül uralhattam a szobát, no nem azért, mert a cuccaimnak annyira sok helyre lenne szüksége, csupán a nyugalom szempontjából. Hogy nem rontotta senki sem a levegőt. Erre ma megkaptam a „várva várt” szobatársamat, egy szőke cukiskodó csajt. Természetesen tudtam mi lapul a mézesmázas glanc alatt, azonban még jó kedvemben kapott el, így nem történt (még) szócsata, sem erőfitoktatás. Tudtam, hogy ha nem is az Akadémia falain belül, de valahol valakik között biztosan kitör a két személyes háború és sajnos vagy sem, gyanítottam, hogy velem is elő fog fordulni. Igyekszem kontrollálni magam, csak azért, hogy szövetségeseket szerezzek – nálam olyan, mint „barát” nem létezett, az érdekismerős szó megfelelőbb volt -, ellenségekre igazán nincs szükségem. Ha meg nem jönne ilyen össze, akkor a magánnyal sincsen semmi bajom, sőt!
Szóval a soron következő macera a házi dolgozat elkészítése volt biológiából. Ki érti ezt? Ezek a természettudományi tárgyak egy nagy rakás marhaság! Hogy miért? Mert létezik egy Akadémia, ahol több száz gyerek és negyedannyi tanár létezik, él, tanul, tanít. Mutáció természetesen mindig létezik, létezett és az emberek szeretnek istent játszani, hogy majd ők kitalálják a szuperkatonákat, meg ilyen-olyan hadsereget, ezzel is felborítva az élet rendjét. Normál körülmények között a fizika tételek teljesen reálisak voltak, azonban az én szememben semmit mondtak. Mi a szöszért kell ezt ebben az intézményben megtanulni? Hogy a képünkbe vágják, hogy abnormális selejtek vagyunk egy szemetesdombon? Csodálatos. A selejt szót, természetesen nem magamra értettem, hiszen egy istennő leszármazottjaként nem tartoztam ebbe a rendellenes világba. Más súlycsoport vagyunk, teljesen más faj.
Visszatérve az elejére, találtam egy pápaszemes fiúcskát, aki optimálisnak tűnt, hogy megtegye azt, amire kérem. Csakhogy nem adta olyan könnyen magát! Pofám leszakadt, hogy képes volt élből elutasítani. Jó, eléggé beleremegett a hangja, és már-már bele is ment volna, hogyha nem lépett volna a színre a szőke herceg. Pff!
- Én csak ajánlatot tettem – húztam ki magam, mivel az előző partneremhez kicsit le kellett „alacsonyodnom” -, és nem is értem miként utasított vissza először. Boldog lehetne, hogy egyáltalán nő szóba áll vele – keresztbe fontam karjaimat magam előtt. Az akaratgyengékkel nem tudok mit kezdeni, nekem csak jó, hogy léteznek ilyen emberek. Tüzetesebben szemügyre vettem partneremet, cseppet sem érdekelve, hogy esetleg őt ez zavarná. Gátlások? Mire jók? Semmire. Jóképű, de pimasz. Belekontárkodik más ügyleteibe. – Te vagy az ügyeletes megmentő? – léptem hozzá kicsit közelebb, magassarkúm koppanását visszaverték a falak és a néma folyosó. Lusta tekintettel követtem, ahogy az okostojás elhúzza a csíkot. – Lám-lám, meg sem kapod méltó jutalmad. – mondjuk fiú-fiú? Ha a huszonegyedik századot nézzük, akkor bármi lehetséges volt, viszont egy icipicit reménykedtem, hogy ez a helyes kis szőkeség a női nemhez vonzódik. Nem mondanám magam pasifalónak, de ki vetné meg a jó partik társaságát? Aki igen, az sült bolond. Az pedig kifejezetten imponált, hogy ilyen magas. Olvastam már erről valami bugyuta cikket, hogy védelmet és biztonságot sugároznak a magas férfiak. Nem mintha nem tudnám megvédeni magamat… Hímsoviniszta egy világban élünk. Nem mondtam ki gondolataimat, mégis sóhajtottam haloványan egyet, végül újra tekintetébe furakodtam és vártam válaszára, meg arra is miként cselekszik. |
A mai nap egészen érdekesen telt. Két töriórával kezdtem a napot, ami kellemes alapozásnak bizonyult. Mindig is szerettem a történelmet, bár kicsit szomorúnak tartottam, hogy az emberiség milyen gyakran követi el ugyanazokat a hibákat, de okulni ritkán okul belőle. Igaz, az is megeshet, pont azokról nem tanultunk, akik változtatni akartak, s nem a rosszul kitaposott utat járni. Furcsa volt így kívülről szemlélni a múlt eseményeit, na meg belegondolni: talán nem is különbözöm annyira a szereplőktől. A történelem nagy alakjai közül számtalan gondolhatta azt: vele nem történhet meg az, ami balsorsú elődjével, ne adj isten elődjeivel megesett. Talán én még annyira komoly dolgot nem követtem el, de sok volt a rovásomon, rengeteg dolgot szégyelltem eddigi életemből. Anno szörnyű volt szembesülni tetteim következményével. Moynak köszönhettem, hogy felnyitotta a szemem, bár ez egyáltalán nem úgy történt, ahogy azt bármelyikünk is szerette volna. Azt hiszem mindkettőnk legfájdalmasabb élménye volt. Moy elvesztette az apját - is -, én pedig kis híján embert öltem. Az az esemény volt akkora pofon, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vegyen az életem, az akaratom szerint.
Most igyekeztem megfelelni Moynak, bár néha napján elkapott a kalandvágy. Ez általában csak a sziget környékén való tilosban úszkáláskor nyilvánult meg, de néha napján volt alkalmam másra is. Tudom, nem szép dolog azért megvédeni másokat, mert szinte szomjazod az adrenalint, ami a ellenféllel való szembenézéskor szinte bizsereg a véredben, de az első időkben csak ezért védtem meg a gyengébbeket. Így én állhattam ki a harciasabb támadókkal, amit mindig nagyon élveztem, hiába sérültem meg. Moy mindig anyáskodóan meggyógyított, noha a fájdalom nem zavart annyira - valamennyire hozzá vagyok szokva -, na meg a sebek maguktól is rendesen gyógyultak.
A folyosón ballagtam éppen, amikor veszekedés hangjait hallottam. Rögtön a forrás felé igyekeztem, elvégre én vagyok a megmentő, vagy mi a szösz. Vitatkozásnak csak erős eufemizmussal volt nevezhető a “szóváltás”, aminek fültanúja lehettem. Egy igencsak határozott leányzó próbált meggyőzni, egy vékony, szemüveges fiút arról, hogy neki kéne megírnia a házidolgozatát. A srácot, Pault, ismertem valamennyire, így biztosra vettem, hogy hamar feladja, és inkább megírja a harcias lánynak azt a dolgozatot, mintsem kockáztatja, hogy a lány tetlegességhez folyamodjon. Mutánsnak nem volt valami erős, de fotografikus memóriájának hála éltanuló volt, sosem érhettem volna a nyomában. Ugyan nem tartottam gyávának, de a bátor jelzőt se sütöttem volna el rá. Megragadva a lehetőséget a hősködésre, kicsit talán túl lelkesen vetettem magam közéjük.
- Hölgyem, megkérhetem, hogy ne próbálja meg rávenni a nálánál gyengébb akarattal rendelkezőket semmi olyanra, amiket maguktól nem akarnak megtenni? - pont Paul előtt álltam, aki meg sem várta, hogy lerendeződjön a dolog, szépen csendben elsunnyogott inkább, ott hagyva engem a lánnyal. Alaposabban szemügyre véve őt sem voltam benne biztos, hogy ismerném, a neve egyáltalán nem volt meg, és az arcára sem emlékeztem, persze ez nem jelentett semmi komolyat, simán megeshetett, hogy találkoztunk már ez előtt. |
Eboney Mandisa Barlow & Dorian McMorriart |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
