|
Témaindító hozzászólás
|
2018.02.13. 15:03 - |
Penelope Danvers & Oliver Chronis |
[3-1]
 Már egy ideje itt vagyok ebben az Akadémián, ahol csak a szüleim miatt vagyok. Miután elmagyaráztak mindent egy százalékkal elkezdtem jobban szeretni őket és kevésbé haragudni rájuk. Mint kiderült apum miatt takarodtak el a Skrullok National Cityből, mert a majesdánok utolsó felnőtt csoportja megadta magát és a hadifoglyok lettek. Utána pedig kiderült, hogy nem ott vagyok, ahol tervezték és míg én dühtől forrva hibáztattam őket, ők végig megtettek mindent, hogy megtaláljanak, csak hát az épület ahova be voltam zárva teljesen be volt biztosítva, amíg én meg nem elégeltem a helyzetemet. Utána meg hiába csekkolták le a helyet, nem voltam ott. Na mindegy is, a lényeg hogy megbeszéltünk minden félreértéses szarságot és most itt tengetem az átlagosnak tűnő életem, ami kicsit uncsi.
Reggel nagyon korán ébredtem, szinte a Nappal együtt a szobatársam legnagyobb örömére. Az a csaj egy hisztis picsa. Miután elintéztem a reggeli rutinomat az épületen belül, már fel is kaptam a szükséges cuccaimat és le is léptem onnan. Kimentem a szabadba és hagytam hogy a Nap legárvább kósza kis fotona elérje a bőrömet. Majd ahogy egyre jobban keledezett Nap és elkezdett egyre meredekebb szögből sütni már izgatottan vártam, hogy szó szerint feltöltsön energiával az éltető Nap. Annak aki éveket töltött egy sötét, mesterségesen megvilágított bunkerszerű akármiben, annak minden egyes alkalom egy élmény, amikor napozhat. Főleg nekem, akinek lételeme is ez a dolog. Emlékszem is mennyire jó érzés volt újra visszakapni a teljes erőmet és hatalmamat, amikor újra kikerültem a Napra. Végre nem kellett már szánalmas emberszerű lényként élnem. Az érzés, amikor a mocskos férfiak tapintása helyett, azt a bizsergető meleget érzed a bőrödön. Az már részletkérdés, hogy én simán belenyúlhatnék olvadt fém kaliberű melegbe is, akkor se lenne bajom. Elbambulva és kizárva a világot élveztem ezeket és közben el is gondolkoztam különböző dolgokon. Szerencsére még nem volt kint még sok ember, csak olyanok, akik inszomniások vagy egyszerűen korán kelő alkatok. Így kevés esélyem is volt nekimenni akárkinek is.
Mikor már kifejezetten energikusnak, lassan már-már hiperaktívnak éreztem, arra már meglepődéssel is vettem észre, hogy idő van. Így hát lassú, ráérős léptekkel indultam be a megfelelő terem felé. Az egyik folyosón áthaladva viszont egy érdekes látvány fogadott. Nem tudtam eldönteni, hogy viccesnek vagy szánalmasnak gondoljam, így hát mindkettő megtörtént. A faszi a falnak dőlt, mint valami szédülő alkoholista és a falnak is nyomta a homlokát, ha diliházban lennék, akkor azt is gondolnám, hogy arra készül, hogy lenyalja a falat. Neki is dőltem a felém eső falnak, a háta mögött és figyeltem, hogy mi a rákomat csinál.
- Már egy jó ideje - válaszoltam tipikus fagyosabb kisugárzásommal, amikor megfordult - Azon kívül, hogy kínlódtál, mit csináltál? Talán begörcsöltél? - néztem rá komolyan, de ha esetleg viccnek értette a végét, akkor halvány mosolyra húztam a szám szélét. Fogalmam sem volt, hogy most hogy viszonyuljak hozzá az iménti látvány után, szóval csak vártam a reakcióját. |
 Sok mindent köszönhetek ennek az Akadémiának, nem is tudom mivel köszönhetem meg nekik. Jó, tisztában vagyok vele, hogy ez nagyon drámaian hangzott, de amikor 16 éves voltam, akkor rettenetesen féltem magamtól. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor nos meggyulladt a függöny, csak is miattam, minden olyan szürreális volt.. akárhányszor visszaemlékszem erre az esetre, félek, újra meg fog történni, valamelyik képességemet szabadjára engedem, azonban ez hülyeség a részemről, hiszen már rég megoldottam a problémát az irányítással kapcsolatban, agyamban viszont még mindig ott van az a kérdés, lehet igazuk van, túlságosan hasonlítok anyámra. Hiszen ő is olyan aggódós, mint én vagyok, kiskorunkban még leesni se engedett minket, minden lépésünket figyelte. Vagyis ezt mondták a szomszédok, ismerőseink. Bár anyu szempontjából érthető, miért is védett minket annyira mindentől. Bár az én véleményem szerint, nyugodtan átélhettünk volna több fájdalmat, hogyha Surtur eljön értünk, akkor nem fogjuk megúszni a szenvedést, én viszont se neki nem akarom megadni azt az örömet, hogy szenvedni lát engem és azt se akarom, hogy a fájdalomba belehaljak. Bár az kérdéses, személyem mibe tudok belehalni... túl sok lény vére keveredik bennem. Hiszen asgardi, démoni és titáni vér keveredik bennem, ki tudja mit alkottak ezek hárman. Csak azt tudni, elég erősek vagyunk, hogyha mindhárman összedolgozunk.
Most, jelenleg, az ágy szélén ültem, dörzsöltem a szemem, próbáltam regisztrálni a világot magam körül. Ébredeztem, röviden mondva. Igen, lehet azt mondani, kicsit sem szeretek reggel felkelni, inkább éjjeli ember, démon, titán... vagy miafene vagyok. Szóval a sötétségben és az éjjeli nyugodtságban jobban működök, ez talán egyik legjellegzetesebb dolog bennem. Sok kütyüt is az otthoni garázsunkban csináltam meg, a velem lakók örömére. Hisz akármilyen ügyes vagyok ilyenekben, azért a fúrót, kalapács hangját képtelen vagyok elhalkítani... ezért se csinálom ezeket a suliban, hiszen a lakótársam, akár a sulitársaim megutálnának biztos, ha ilyen hangos lennék mindennap, este. Főleg éjfél után. Amennyiben megcsináltam ezt, már rég máglyára dobtak volna.
Ha egy dolgot kéne leírnom, mi a legrosszabb tulajdonságom, mi a gyengeségem, egy dolgot írnék le; Rohadtul nem tudok tájékozódni, az a csoda, hogy a szobámba eltalálok, pedig itt vagyok már egy pár éve! De nem... még mindig képtelen vagyok megtalálni a termeket... egyszerűen reménytelen tökfej szoktam lenni ilyenkor. Nem elég, hogy sietségemben szerintem fordítva vettem fel a felsőm, még el is kések... csak én, Ollie képes erre, komolyan. Azért nézek ki valahogy szerencsére, a hajam nem úgy néz ki, mintha egy tehén nyaldosta volna és a számra sincs rászáradva a saját nyálam. Igen, néztem már ki így.
Felnyögtem, mikor órámra nézve tudatosult bennem, elkéstem. Mint egy marha. Felmordultam, majd idegesen a hajamba túrtam, erősen rá is markoltam, kezdtem nagyon ideges lenni, mint az látszik. De ez letagadhatatlanul jellemző rám, másodperceken belül szoktam dühössé válni és ilyenkor szeretek... nos hülyén viselkedni, mint aki az elmegyógyintézetbe való. Sóhajtottam, próbáltam lenyugodni, hogy végre emberi módon tudjak viselkedni. Az öklömet a falnak ütöttem, óvatosan, nehogy lyukat kreáljak, aztán pedig a homlokomat támasztottam a hideg, de kellemes falnak. Hátamon azért éreztem, hogy valaki figyel engem, próbáltam egy jó ideig ignorálni, azonban egyik pillanatban megfordultam. - Mióta nézed a kínlódásom? |
Penelope Danvers & Oliver Chronis |
[3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
