|
Témaindító hozzászólás
|
2018.02.23. 23:52 - |
Kaiden Smith & Sofia Scarlett Upton |
[8-1]
 Be kellett vallanom magamnak, hogy habár ezt a kis túrát nem egészen így terveztem meg, de a spontán dolgok mindig ezerszer jobban sültek el, mint amit már napok óta huszonhatodszorra gondolsz át, vagy változtatgatsz, lényegében tök feleslegesen. Mert valami tuti nem úgy jön ki, vagy csak bekukkant az eredendően egyszemélyesnek indult barangolásra egy kéretlen, de annál jobban megtűrt harmadik fél a magány mellé, ami így erőteljesen a háttérbe szorul. Bár mondjuk ha valaki jóval retardáltabb, vagy kevésbé beszámíthatónak tűnő egyed bukkant volna fel, tutira elhajtom a gecibe, vagy én menekülök, ahogy csak tudok, spurizva szépen vissza a szobámba, az erős aranyos, kedves Grandlyn mellé, aki ugyan fura emberekkel haverkodik, de én legyek az utolsó aki csodálkozik, miután engem megtűr. Na jó, azért Lazurus mellett én lófasz nem vagyok, de az tök lényegtelen. Nem vagyok jó ember ismerő, de valahogy a kétes elemek körül nem vagyok az igazi, mint akinek lámpa láza van... Na én ennek az embernek a közelében annyit balfaszkodom, mint egész eddig életemben azt leszámítva soha.
A szép kis mentésére csak egy elismerő biccentéssel reagáltam. - Vagy csak én vagyok ahhoz elég hibbant, hogy akkorra tervezzem a kirándulásaimat, amikor egy teljesen tiszta egyén az igazak álmát aludja, ami veled kapcsolatban is felvet néhány kósza kérdést - röhögtem el magam, nevetve saját szar humoromon. Ami tudom, hogy a picólógusok szerint azt jelenti, hogy kurvára magányosnak érzem magam. Persze, mikor most is épp a szocializálódás mélyvizébe vetettem magam. Na jó ez azért erős túlzás, de na, legalább nem léptem le egy "na csá dolgom van" kijelentést követően.
Feltűnt, hogy egy kissé megcsappant a kialakult jókedv, de nem kifejezetten törődtem vele, én már természetesnek vettem, kibúvónak tök jó volt, amúgy meg semmiben nem korlátolt, akár hiszi, akár nem az ember, igaz annyira bátran nem fogyasztottam az alkoholt, mert mikor már nem érezem a saját pulzosom az már kicsit kétségbe ejt... A tesi nem kifejezetten hiányzott, nem voltam egy hízós fajta, bodybuilder-nek meg nem akartam hirtelen felcsapni, szóval... Tényleg csak jól jött, hogy jött ez a néha terhelésre előjövő ritmus zavar, meg a vénasszonykorban veszélyes billentyű gebasz. Prolabál, vagy mi a vihart művel, csak azt nem amit kéne neki, hogy rohadjon le. Na jó azért ne, ugyan ha nem funkcionál tökéletesen, legalább funkcionál. Hirtelen eszmélésére csak bólogattam párat. Hát igen, ebbe nem nagyon tudtak belekötni.
Amint kiértünk rögtön izgő-mozgó üzemmódba kapcsoltam, és meg is szaporáztam lépteimet, mitha be kéne hoznom valamilyen lemaradást, elvégre teljesen időben voltam még, de azért nehogy már ezen múljon. Élveztem, hogy a kamerán keresztül bámulhattam a tájat, nem törődve, hogy talán a koncentráció közepette a nyelvemet is nyújtogatni kezdtem, vagy csak random mosolyogni kezdtem. Meglepetten vettem észre, hogy a srác továbbra is velemtartott. Kérdésére csak melegen elmosolyodva néztem rá, miközben már az egyik magasugráshoz használt deszka tetején egyensúlyoztam. - Valami olyasmi - feleltem, majd visszafordultam még a táj felé, néhány utolsót kattintva, majd lemászva nem álltam meg a fiú mellett, hanem csak derűsen visszaszóltam a vállam felett. - Talán majd találkozunk egy újabb kiruccanás alkalmával - köszöntem el sajátos módon, ahogy intettem is egyet a szabad kezemmel.
[Lezárt kör] |
 Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól fogok szórakozni ma éjjel, és nem mellesleg egy értelmes és jó partiba futok bele. Ahhoz képest, hogy nem egy átlagos bentlakásos intézményről van szó, az esetek többségében nem történt semmi izgalmas éjszakánként. Persze, megvolt a rutinja jó néhány egyednek – akiket én csak kattantnak hívtam. Hogy miért? Mert annyira bennük égett a gonoszság hajlam, no meg a bizonyítási vágy – feltünési viszketegség? -, hogy ahol lehetett, bomlasztottak. Én is szerettem a képességeimet, gyakran éltem velük, de nem égettem fel semmit random, hogy valakinél bevágódjak. Meg végtére is, nem volt semmilyen menő tűzzel kapcsolatos erőm… asszem’.
Kicsit elmerengett vadonatúj társam, amit nem tudtam mire vélni. Gondolkodtam egy darabig, hogy benyögjem-e az ultra szar dumát, hogy van-e rajtam valami, aztán hagytam a fenébe. Nem ettem semmit, amitől mocskos lehetne az arcom, és sokkal intelligensebbnek csajnak tűnt, mint a többi hibbant, vihogó picsa.
Biccentettem egy aprót. Még mindig nem igazán jöttem bele a nagy beszélgetésekbe. Egyetlen normálisnak tűnő életféleség elkezdődött, amikor Sissyvel együtt éltem, és megtanított erre-arra. Nehezen ment tizenéves fejjel mindazt elsajátítani, amit hétköznapi esetben a gyerek szülei születésétől fogva tanítják, nevelik. Ennek köszönhetően nem túl gyakran fejeztem ki magam megfelelően vagy nem tudtam mit kellene mondani, szóval elcseszett vagyok. Nem tudom miért tőrt rám random ez a feeling, úgyhogy próbáltam ezen túllendülni és a szökésünkkel törődni. – Vagy csak te vagy ilyen alapos, a többi leszarja – értettem valamelyest vele egyet. Akik középpontban akartak lenni, azok bármit megtettek és egy kis pletyka mindenképp tett valamit hírnevükhöz. Lényegtelen, hogy pozitív vagy negatív volt a tartalma, a fő cél, hogy a téma róluk szóljon. Türtőztetnem kellett magam, nehogy olyan röhögésben törjek fel, mint egy ló. Rámutatott arra, hogy ő is képes eltűnni az ember szeme elől ha akart, bár ezt addig nem hittem el, amíg a saját szememmel nem láttam. Nyilván képes lehetett rá, itt az volt a fura, ha valakinek nincs valami hiperszuperszónikus képessége. Ahogy magyarázott mellé még mókásabb volt, szerintem a nevetőráncok is megjelenhettek szemeim környékén, nem mintha ez a sötétben túlságosan látszott volna. Hacsaknem ő is éjjellátó. Kezdtünk azt hiszem egy hullámhosszon mozogni. Most már csak nem küld el a búsba. És végül a megérdemelt sztorit is megkaphattam, igaz, nem teljesen erre számítottam. – Ó, vagy úgy… - hangom elkettyent kissé, de nem azért, mert ez nem olyan poén kifogás, inkább szarul érintett. Több kérdés megfordult buksimban, ami hozzátehetett volna eme társalgáshoz. Valamiért sose érintett jól, ha az embernek valami betegsége van, ne kérdezzétek miért. Túl sok kérdőjel volt az életemben, és megtanultam már ezeket elengedni. – De egy valós érv, legalább – mutattam rá mutatóujjammal és próbáltam másképp felfogni ezt a szívbajosdit. Ha ő megtudta emészteni és tud így élni, akkor nekem sem szabadna magamba fordulni emiatt. Magamból kiindulva pedig, biztos őt is rohadtul felbassza, ha valaki szánakozva tekint rá egy ilyen miatt. Időközben nyugodt tempóban elindultunk a kijárat felé és bebizonyosodott, hogy tud valamit ez a lány. Követtem példáját, bár nálam ez a „láthatatlanosdi” némi porfélével is járt. Mint valami bűvészmutatvány, csak én nem egy csapóajtón át távoztam. Ahogy kiértünk, láttam, hogy merőben megváltozik tekintete is arca is mintha kivirult volna. Vagy csak a fénynek köszönhető, amiből a folyosóra ilyentájt nem sok jutott. Kicsit lemaradva figyeltem ügyködésést a fényképezőgéppel, ahogy megörökíti a tájat. Megmosolyogtam. Valami jó érzést elindított bennem, habár nem tudtam miért. Talán a szenvedély, ami látszott rajta? Imponált, hogy valamit teljes beleéléssel csinál, az emberekről szerintem teljesen le lehetett olvasni, és mivel én is ilyen elszánt voltam egy-egy hobbim iránt, megérintett a dolog. Leülvén a medence szélére, lábbelimtől és zoknimtól megszabadultam, majd a vízbe eresztettem lábaimat. Kellemes hideg volt a víz. – Ezzel dobod fel előre a napodat? – utaltam a fényképezésre, főleg, hogy így hajnalok hajnalán vagyunk, amikor általánosságában még mindenki húzza a lóbőrt. |
Továbbra is frusztrált voltam a kis hajnali szívbajért cserébe, ami a srác személyében, aki csak úgy lecsapott rám a sötétben, a lehető leggyengébb pilanatomban. Elvégre ha csak pármásodperccel későbbre időzít, akkor biztos éppen négykézláb próbálom helyrehozni a takarítók esetleges "pontatlanságát" vagy "trehányságát", amihez így nyakig surranóban nem lett volna kedvem, tekintettel, hogy ruhám alapköve a kedvenc nadrágom volt... A többi magyarázatra sem szorul, hogy hogy néztem volna ki az esetleges padló felnyalás után. Éppen ezért egy kicsit kótyagossá is váltam, és ahhoz sem kellett volna hogy elégedetlenkedésemnek egy kis orr alatti piszmogással adjak hangot, de hál Istennek volt annyi tartásom, hogy ettől most eltekintsek, kitudja Grandlyn is hányszor nézhetett már emiatt hülyének. Igazából azt hiszem nem is akarom tudni, a lány meg remélhetőleg jobb hobbit is talál, mintsem számontartsa az összes furcsaságom. Bár kitudja, aki összehaverkodik azzal a Lazurus gyerekkel, az talán veszélyesebb durvaságokra képes, mint én. Na jó, ez csak egy hipotézis, és egyenlőre még nem nagyon támasztotta alá semmivel. Leszámítva persze a furcsa ismerettségi körét, nem tudom mi miatt volt annyira unszimpatikus a srác, de valahogy szívesebben találtam valami ostoba elfoglaltságot vagy kifogást, csakhogy ne kelljen egy légtérben tartózkodnom vele... Na mindegy.
A kis elbambulásomból az egyenlőre ismeretlen fiú helyeslése zökkentett ki, amire csak óvatosan oldalra billentett fejjel pillantottam rá a szemem sarkából. Feltűnő mosolyát nehéz lett volna nem észrevennem - még így a félhomályban is- , és lefogadom, hogy ha nem ilyen kibaszott sötét körülmények között sikerült volna egymásra bukkannunk, akkor egy fogkrém reklámban is simán megállhatta volna a helyét. Azonban mivel továbbra is közrejátszott az "I'm so confused" állapotom, nem kifejezetten tudtam többel értékelni a gesztust, mint egy jobb szemöldök felvonással. Köszönetemet pedig mivel olyan lazán fogadta, nem is terveztem többet foglalkozni az esettel, ha ennyire magától értetődő. De ő legalább nem kérte számon rajtam, hogy miért hálákodom... Volt már szerencsétlenségem ilyen helyzethez, had ne kelljen szavakba öntenem, hogy milyen gyorsan felbaszott.
- Inkább ilyen Scar-os dolog - feleltem furán jobbra és ballra pillantva, majd kérdő tekintettel bombázva. - Az előretervezés lehet maximum közös vonásom nő társaimmal - és itt ki is fújt, de ezt inkább nem tettem hozzá, miközben felsóhajtottam. Nem szerettem, ha kategorizálnak, kicsit olyan degradálónak találtam ezt a fajta nemi megkülönböztetést. De nem haragudtam érte, elvégre nyílván nem szándékosan diszkriminálni akart sőt, valószínűleg fel se tűnhetett neki, hogy azt tette, így végül egy sunyi mosolyt eresztettem meg felé. - Nem hinném, hogy sokan vesztegetnék ilyesmire az idejüket - jobb esetben a normális emberek ilyenkor alszanak. Kár hogy ezen a helyen nem éppen szokványos humanoidok tartózkodtak.
- Hogy hogy ne vegyenek észre - vágtam rá kapásból, vagdalkózva pattintva vissza a szavakat rá unott fejet vágva, mintha nem éppen az előbb mondtam volna. A falnak beszélek? Felsóhajtottam, egyszerre csalódottan a saját lobbanékonyságomon, meg azon is, hogy sikerült naaaagyon rövid időn belül a srácnak sokszor... Túl sokszor kizökkentenie. - Nem csak te tudsz ilyen.. Hupsz itt vagyok, aztán nem témát - feleltem, miközben a karjaimat is belevettem a nagy magyarázásba, amitől egy kicsit megszállottnak is tűnhettem, de tényleg szerettem a képességem. Csak azt sajnáltam, hogy nem tűnhettem el mindenkinek a szeme elől...
Újabb egyetértésére csak elvigyorodtam, amolyan "ugye hogy ugye" stílusban. Na, értjük mi egymást, nem lesz itt probléma, amíg újból neki nem kezdem felbaszni az agyam, ami nálam elég gyakori... Majd visszafogom magam. Valahogy. Kérdésére határozott bólogatásba kezdtem, ami egészen addig tartott, amíg a konkrétumokról el nem kezdett faggatni. Ajkaim cinkos görbülésre mozdultak, ahogy csalárd pislogással jutalmaztam. - A szívbajos lét legjobb része, hogy bármikor bármit skippelhetsz arra hivatkozva, hogy mennyire szörnyen kellemetlen a levegővétel - röhögtem fel, megpaskolva a mellkasomat. Igen, egy világi lógós geci voltam, de jelentkezzen, aki nem használná ki a helyzetét a helyemben... Na jó biztos kurva sok ilyen balek van, de az az ő döntésük lenne, ez meg az enyém. Persze, eközben megérkeztünk is a portára, ahol nyílván most is volt ügyeletes, így csupán láthatatlanná téve magam végig sétáltam a terven, majd a szellőzésre nyitott ajtó előtt megállva bevártam a fiút is, meg nem mellesleg begyűjtöttem a jól megérdemelt bámulatomat is, majd innentől kezdve megszaporázott léptekkel indultam, hogy lencsevégre kaphassam a napfelkeltét, ha a fiú csatlakozott, akkor vele, ha nem, akkor egyedül cammogva a medencékhez, hogy ezt követően megkezdődhessen egy újabb unalmas nap. |
Nem gondoltam, hogy ilyen hatásos lesz a belépőm, bár valamelyest azért tisztában voltam az adottságaimmal. Az emberismeret viszont nem tartozott az erősségeim közé, úgyhogy úgy vettem a szájharapdálós tettét, mintha tutira bejönnék neki. Nem vagyok egoista, kikérem magamnak!
Viszont nem erre a válaszra számítottam. A lányok többsége vihogva, fülig pirulva akérmitcsinálnak, amikor szépségemnek hívom őket. Nem bevetett duma, csak na. Voltak itt nagyobb sztárok, akik szívesen eljátszadoztak a hölgyek társaságával… általában egy éjszakára. Én csak poénkodni szerettem velük, semmi egyéb. Ha esetleg valaki mégis a szobámig jutott volna, az fejvesztve menekült. Nem tudtam igazából sose rájönni, hogy azért mert meglátták, hogy Szemcsivel vagyok egy térben vagy azért mert irtózatos kuplerájban élek. No, mindegy is. Visszatérve a reakcióban csalódtam, de pozitívan. Felüdülés volt egy kis kihívás. – Értettem, Scar – tetszett ez a (feltehetően) becenév. A nevét jobban kihangsúlyoztam egy bűbájos mosollyal mellékelve. Egy laza vállrándítással rendeztem a „nincs mit” válaszomat. Mit tehettem volna? Végig nézem, ahogy szenved?
Amikor a folyosó közepéről kicsit fedettebb helyre húztam fura grimaszt vágott, majd meg is magyarázta, hogy miért. Wow! Lenyűgöző. – Ez ilyen csajos dolog, hogy feljegyzem ki mikor ellenőrizgeti a diákokat? – Sose mondtam, hogy az ellenkező nem hülye, de néha meglepődtem rajtuk. Vagy csak én volnék ennyire trehány és érdektelen? – Aha, módszereid – bólogattam – arra, hogy hogyan vond magadra a figyelmet? – Mert akkor valóban jó módszernek tűnt. Vannak idősebb tanárok is és igen, mindenki tök más képességgel rendelkezik, de esküszöm csak az nem hallotta meg ezt a csörömpölést, aki ultrasüket. A többi mondatára ügyet sem vetettem, és ami a hangzavart illette, arra se feleltem. Úgyhogy újabb vállvonogatás következett. Nem tudom még magam sem valójában, hogy milyen egyéb extrákkal rendelkezek, amiket belém ültettek, szóval kár lett volna erről fecsegnem. És tegyük azt is hozzá, hogy utáltam ezt a témát. Persze-persze, kurvára menő a falon mászkálni, úgy, ahogy csak akarok meg elszublimálni észrevétlenül, de azért sok bajom meggyűlt ezzel a sok majomkodással. Legutolsó sorban pedig mindig kísérleti nyuszinak éreztem magam, és be kell vallanom ez a hely se volt túl bizalomgerjesztő. Inkább egy cirkusznak tűnt olykor, mintsem Akadémiának. Mindegy is!
Egyik kezemet felemeltem és úgy tettem, mintha egy fej lenne és tátogna. Természetesen ezt aközben, amikor Scar dumált. Ja, nagylány. Meg óvatos. Viszont ezeket inkább magamban jegyeztem meg, nem akartam fasznak tűnni az első tíz percben. Hátha sikerül megdönteni a rekordot. Ja, és kíváncsi voltam a társaságára, ergo azt se akartam, hogy már most elküldjön a picsába, úgyhogy olykor kussolni kellett. – Kiruccanás – ízlelgettem eme szót. – Valóban jobban hangzik – bólintottam egyetértően. – Tehát akkor hova is szól a kis kiruccanás – idéztem hatalmas vigyorral. Most már merőben falt a kíváncsiság, hogy hova sunnyogott egymagában. Az már valószínű, hogy nem várt rá senki vagy ha mégis, akkor kurva türelmes lehet. – Csakugyan? – nevettem el magam, miközben egy példát se hozott még fel repertoárjából. – Mesélj, kérlek. Már javában éget a kíváncsiság – komolyan érdekelt milyen meséket próbálna beetetni ezekkel. Nem mind volt hülye, meg ha mégis, megeszem a kalapomat, ha beveszik a sok sületlenséget. Tanárokkal szemben nem voltam kifogás-gyártó, ha valamit leszartam, azt megmondtam egyenesen és kész. A lopakodásban meg vérprofi voltam, ezek után nem volt szükségem ilyen marhaságokon mélázni álmatlan éjszakáimon.
Ha elindultunk végre valahára, akkor utána mentem, nem leplezve érdeklődésemet iránta és a desztináció iránt, ahova ilyen időben kimerészkedett |
Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy sunnyogva és óvatosan mászkáltam, eddig viszonylag sikeresen kerülve a feltűnést. Nem igazán tudtam hova tenni az érzést, de nem is különösebben foglalkoztam vele. Sokkal jobban izgatott, hogy mihamarabb kiszabadulhassak a frisslevegőre, nem mintha itt légszomj gyötört volna, mindössze arról volt szó, hogy sikeressé akartam tenni a küldetésem, ehhez pedig alapvető volt a fürgeség, és nem foglalkozni olyan faszágokkal, hogy mintha valaki figyelne. Faszom, ha így lenne már rég kapnám a lebaszást, hogy na de kisasszony merre jár ilyen időben? Mintha bárhová is tudnék menni, vagy akarnék. Jó nyílván, ki akarok menni, de alapvetően nem hagyom el az Akadémia területét, és még csak a külső tiltott területre sem szándékozok kimászni. Mondtam már, hogy nem igazán csípem ha bekorlátolnak? Emlékszem odakint, az egyik barátnőmnek közölte a pasija, hogy ne merjen szoknyát venni, mikor nincs mellette... Hát én azt a barmot biztos addig vertem volna, amíg mozog, hogy jó anyádnak mondd meg mit csináljon ne nekem... És ezek még együtt vannak, még! Legalábis remélem, hogy már nem kell azt az idiótát sokáig elviselnie szegénykémnek.
Ezután következett szokásos balfaszságom, ami miatt inkább nem is megyek emberek közé, ugyanis ha épp nem vagyok köz- és önveszélyes, akkor csak szimplán beégetem magam azzal, hogy nem vagyok képes normálisan kommunikálni. Összekeverek véletlenszerű szavakat, vagy rosszul veszem a levegőt, vagy random fuldokolni kezdek. Na jó ez nem mindig van így, de gyakori. A kedvencem akkor is az, amikor mondok valami vicceset, és pont akkor em figyel senki, én meg így meeeh életkedv level ezer. Aztán persze valaki valami hasonlót elsüt, azon meg fél óráig vihog a társaság, hát igen, ez a sad story nem az élettörténetem. Ahogy eddig észrevettem, én még olcsón meg is úsztam néhány karcolással, míg más például a szerettei életével fizetett képességeiért. És éppen ezután a boldognak nem mondható gondolat menet után nem hazudtoltam magam, miközben figyeltem még haloványan világító telefon képernyőjét, ahogy egy kecses mozdulatot követően kicsusszan kezeim közül, majd csupán egy 180 fokos fordulat tétel után, hogy megszemlélhessem mindkét oldalát, először a jobbat. Ezután közetkezett ugye a csodálatos záróképernyőm, amin egyszerűen egy fegyver csövébe nézthetsz, majd a bal oldal. Tök jó nem? A hanghatás meg ugye nem maradhatott el, ha nem volt elég kínos az ébresztőm... Nekem ehhez korán van.
Mivel nem számítottam különösebben társaságra, csak sok időveszteségre, amíg a mobil darabkáinak keresgélésére baszok el, azonban pont fordítva történt. A készülékre egy percet se vesztegettem, helyette inkább alapvetően segítő szándékú új kompániával kellett beérnem a magány helyett, ami alaposan megcsappantotta kezdetleges magabiztosságomat, így csupán alsó ajkamba haraptam, ahogy meghallottam a számomra idegenen vsengő mély férfias hangot. Így meg kíméltem egy-két elmésebb beszólástól is, ahogy a szemébe néztem, mikor telefonom kijelzője újból felvillant, jelezve, hogy ő most bezony újra indul kurva jó... Hát apukám, ha azt tudnád, hogy eddig ez mit kapott. A gondolatra ismét a mobilomra tévedt pillantásom ahogy felvontam egyik szemöldököm, ahogy felelevenítettem magamban, azon pillanatok egyikét, amikor ideggyengeségem, no meg a szar net hatására én úgy gondoltam, hogy a lassúságnak jót tesz a repülés, na meg utána a landolás, az ajtófélfán persze... Na mindegy, ez nem egy szép történet, mert utána azon ment a rage, hogy most tettem tönkre ezt a szart. De persze láss csodát még most egy év múlva is poooont ugyan olyan... szar.
- Egy mezei Scar is bőven megteszi - villantottam felé egy kurta mosolyt, ami egyből le is fagyott. Találkoztam már tükörrel, tudom, hogy nézek ki, értem én, hogy szexis szürkület, meg minden, de nem. Az uticélomat meg egyenlőre nem árultam el, de még csak a nevét sem firtattam. - A telefont pedig köszi - mutattam fel az említett eszközt, egy őszinte és annál viccesebben ható grimasz közben, ahogy hátra simítottam egy rakoncátlan tincset arcomból, aminek végül semmi eredménye nem lett, ahogy hirtelen "lovagom" úgy döntött, hogy ez tök felesleges, és inkább bújjunk össze. Hát khm, oké...? A fogsábba esett tagommal nem kifejezetten törődtem, helyette inkább kérdő tekintettel illettem a hirtelen túlságosan közvetlen srácot. Magyarázatát hallva azonban kénytelen voltam elkuncogni magam.
- És szerinted kijövök úgy, hogy nem tudom mikor tartják az örjárataikat? - kérdeztem hitetlenül összehúzott szemekkel, ahogy oldalra döntöttem a fejem. - Egyébként is meg vannak a módszereim, hogy ne vegyenek észre - kezdtem, majd rádöbbentem, hogy mi zavart annyira. - Az viszont idegesít, ahogy megleptél, egy Mr. Rowntree a csoszogásával nem tudna így rajtamüti - bólogtattam agyalva, hogy végülis neki ez hogy jött össze, és vajon milyen képességgel érte el. - De köszönöm a bókokat, meg az aggódást, nagy lány vagyok, meg leszek - feleltem, miközben megnyaltam kiszáradt számat, ahogy kiszabadítottam jogos tulajdonomat markából, miközben pimaszul és halkan kuncugni kezdtem.- Én kiruccanásnak nevezném - feleltem, ahogy elegánsan el is indultam tovább, ahogy egy kósza pillantást vetettem a telefonom kijelzőjére, mely szerint lassan jó lenne ha elfoglalnám kint a helyem. - Ami meg a lógást illeti, vannak remek történeteim, ha mégis elkapnának - szóltam még neki vissza egy széles mosolyt villantva, nem kifejezetten meglepve konstatálva, hogy ezután egy darabig együtt fogunk mozogni. |
Tudom, hogy saját kezűleg nyújtottam be ide a jelentkezésemet, de egy cseppet sem hiányzott az, hogy visszaüljek az iskolapadba. Nem mintha nem lehetett volna nekem mit tanítani, szimplán csak leszartam. Számomra a legfontosabb érv, amiért elhatároztam, hogy jelentkezem, az erőm használata volt. Pontosabban a megfelelő használata.
Nehezemre esett megszokni, hogy egy szörnyeteget varázsoltak belőlem, hiába az évek múlása. Akkor szinte fel sem tudtam fogni mi történik körülöttem, meg miket teszek, hiszen be voltam szó szerint gyógyszerezve, s akik ezt tették velem, kényük-kedvük szerint ugráltattak. Akkor fogtam fel, hogy a tetteimnek súlya van, amikor ott akartak hagyni a szarban, rám kenni mindent, amíg ők szépen lelécelnek. Mintha mi sem történt volna. Az emberek meg már megszokták, hogy a mutánsok csak bajt hoznak rájuk. Belém hasított a fájó, lidérces emlék, amikor saját vérébe fagyva találtam Sissyre. Azok a hitvány alakok képesek voltak visszajönni és bosszút állni rajta, persze akkor, amikor én nem voltam otthon. Ahhoz gyávák voltak, hiszen ők legalább tudták mire vagyok képes. Én viszont nem.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtam bennem az éjszaka kellős közepén. Már hozzászoktam, hogy nem mindig tudok elaludni. Nem tudtam elfelejteni és megemészteni a történteket. Ekkor a legjobb gyógyír a szökés volt. A késő éjszakai órákban már nem volt nagy mászkálás, a tanárok is visszatértek a saját hálókörletükbe. Csend honolt a folyosókon. Egyszer-kétszer szemtanúja voltam mások lógásának is, no meg volt néhányra példa, akit fülön is csíptek. Én meg vígan meghúztam magam az egyik sötét sarokban a plafonon. Ezt a képességemet kifejezetten preferáltam és szerettem vele mindenhogy visszaélni. A szublimálás ennek egy fokkal jobb, erre is került már sor, viszont ritkábban engedtem meg magamnak, ugyanis szinte már strigulákat húztak tanáraim, hogy mennyiszer figyelmeztettek. Arra meg semmi szükség nem volt, hogy kirúgjanak vagy bármi egyéb.
Tehát a mai alvatlanságom is odavezetett, hogy hangtalanul elhagytam a szobát – bár Szemcsi nem követte minden egyes mozdulatomat figyelemmel -, és a mennyezeten közlekedtem. Sose volt konkrét tervem, mikor merre vitt lábam, jelen esetben valami külső helyszínre akartam kijutni, amikor egy settenkedő alakot kiszúrtam. Halvány mosollyal követtem tekintetemmel, majd felé is indultam – természetesen még mindig fent mászva -, végül valami ébresztőféle hang törte meg a csendet. Kurva élet! Megdermedten guggoltam fent, és rosszallóan a fejemet csóváltam. A következő másodpercben pedig a készülék már darabokban volt. De legalább elnémult.
Megsajnáltam az illetőt, úgyhogy lesétáltam, a darabokat meg összeszedtem, összeraktam és átnyújtottam. – Kisebb-nagyobb karcolásokkal, de megúszta – húztam félmosolyra számat, amikor megláttam, hogy egy hölgyeménnyel van dolgom. – Hova akartál szökni, szépségem? – kaján vigyorra váltott az előző somolygás. Azt már nem tettem hozzá, hogy elég kezdő lehet, de lehet a nap folyamán egy alkalommal odaszúrom. Meglátom mennyire lesz vevő a huzavonára, habár vagány külleme arra enged következtetni, hogy nem egy hisztis picsával van dolgom, aki még a szép szavakra is sipákolásb kezd, a többiről nem is beszélve...
Akárhogy is reagált, nem igazán törődtem vele. Nem hatott meg a sírás-rívás. Mondjuk a túlzottan jó lányok, akik még véletlenül se csinálnának bajt, azok nem mászkálnak ki éjszaka. A biztonság kedvéért azért körülnéztem, és megfogva a csuklóját egy sötétebb zugba húztam, hogy még véletlenül se lepleződjünk le. Ha esetleg kirántotta volna kezét markomból, azzal sem bántott volna meg. – Van pár dilis vagy paranoiás tanár – döntse el ő, melyik jelzővel ért egyet -, akik kijárkálnak, hogy az olyan balekokat elkaphassák, mint te – legalábbis az előző manővere nem volt profihoz méltó. Hangszínem nem volt olyan sértő, mint amilyennek lejöhetett, vagyis gőzöm sincs… Nem akartam megbántani, a csipkelődés határait pedig nem igazán tudtam behatárolni. Szóval ha nem vette olyan jó néven, akkor két ártatlan pislogást megengedtem felé. – Szóval merre tart a szökés? – noszogattam továbbá, hogy most már mindenképp hagyjuk magunk mögött a néma folyosót, mielőtt valaki felbukkan a semmiből. |
Unatkozva telt a nap, számomra élet és halálközt lebegve, vagy legalábbis ehhez hasonlíthatnám az életérzés, amelynek velejárója volt, hogy zombie-ként csaszlattam a folyósókon tanteremről tanteremre, persze azért annyira nem hagytam el magam, hogy egy nyáladzást megengedjek magamnak, vagy egy orra bukást. Azonban kommunikatívnak semmiképp nem hívnám magam a mai nap után, az összebeszélgetésem két nyögésből meg egy-egy bólogatásból állt, mikor a mellettem helyet foglalók arról érdeklődtek, hogy esetleg "jól érzem-e magam?", "minden rendben van-e?", "hívjon-e orvost?", és ezeknek a különböző variációi. Igazából egy kis alvás hiányon kívül mást nem éreztem, és mikor lett volna lehetőségem ennek pótlására mit csinálok? Hát persze hogy a hajnali órákban indulok útnak, hogy lencsevégre kaphassam a felkelő nap legelső sugarait. Korábban volt már, hogy ugyan ezen indokkal vezérelve egy festő állvánnyal a hónom alatt bandukoltam a sötétségben, azonban mostmár ezerszer egyszerűbb dolgom volt a nyakamba akasztott fényképezőmmel, amit természetesen ha ötszázszor nem ellenőriztem, akkor egyszer sem, mielőtt elindultam volna.
Nem voltam különösebben sem beszari egyébként vagy babonás, a természetfelettitől meg jogosan és okkal nem is foshattam már egy ideje, elvégre eléggé megtapasztaltam ez mit is jelent. Így fokozott óvatossággal indultam meg szobámból, ügyelve hogy szobatársam ne keltsem fel. Mondjuk volt amikor sikerült, mindössze annyival hogy felrúgtam az éljelre kikészített innivalómat, amire még meg se moccant, azonban a szentségelésemre már eszmélt, hát igen... Kellemetlen. Szóval most jó gondosan előre feltettem az éjjeliszekrényem tetejére az itókám de az ágylábát így is megtaláltam a kislábujjamal.
Tehát szép, könnyfátyolos tekintettel indultam meg az hajnali órákban, jó korán útnak eredve, ahogy előre kiterveltem, és ahogy direkt bebiztosítottam mindent. Már a helyszín is régen elő volt készítve, csak arra várt, hogy időben odaérjek, és ami sikerülni fog akkor is, ha lefelé a lépcsőn pofára esek és kitöröm a nyakam, mert én így döntöttem, igaz ez a rész nem igazán stimelne a "gyönyörű kussban" jelzőhöz, amit a hadműveletemre aggasztottam, és amit eddig sikerült is tartanom, mármint a hálószobámon kívül. A folyosókon lélegzet visszafojtva ólálkodtam, miközben képtelen lettem volna saját lépteim csendességét megállapítani a fülemben dobogó vér és a testemen keresztül szánkázó adrenalin löketek miatt. Persze szerettem én a kalandokat meg a veszélyesebb helyzeteket, amíg nem egy ezer éves ki nem biztosított bungee-jumping-ról volt szó, vagy arról, hogy potenciális bajba sodrom magam. Elvégre hogy nézne az ki, hogy most összefutok a tanárral, és a nagy csendben igazából csak a büféhez megyek, de felébreszteni nem akarok senkit... Ja, hogy miért fél négykor megyek? Szeretem a frisseséget. És miért megyek nyitás előtt nagyjából két három órával? Hát hogy én legyek az első meg ne kelljen sorban állnom... Logikus, nem? Hamár iskola első nem leszek soha a büdös életben legalább valahol legyen egy kis sikerélményem, nem?
Már épp a lépcsők végén jártam, amikor telefonom pittyegni kellett... Egy pót ébresztő, ha az elsőre lusta fasz lettem volna reagálni, azonban mint mindig, ha izgulok, vagy még az ébresztés előtt felkelek, vagy amint hallom a kis jelzést azon nyomban ki is ugrok az ágyból, ami most sem zajlott másként. Ráaduásul amúgy is jól jött volna... Ismétlem volna, ha van egy kis plusz fényforrás, ugyan is erre felé már az a kevéske fény se nagyon funkcionált, ami volt, a gyér ablakoltság miatt, ami miatt amúgy nem panaszkodnék, dehát most rosszul jött, ahogy a balfaszságom is, meg hogy a leglehetetlenebb pillanatokban tudok megbotlani. Azon kívül, hogy másodpercnyi egyensúlyvesztésen estem kerestül, az nem lett volna probléma, az viszont gebasz volt, hogy a kedves kis telefonom a földön landolt... Három darabban. Mármint a hang alapján... Hallottam, ahogy az aksi messze csúszott, én pedig nekikezdhetek ellenőrizni, hogy a takarítónők mennyire végzik jól a munkájukat, miután rászántam magam, hogy térdre eresztkedve végig tapogassam a termet. Ennél szórakoztatóbb időtöltés lenne a büfé nyitására várni. |
Kaiden Smith & Sofia Scarlett Upton |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
