|
Témaindító hozzászólás
|
2018.03.03. 10:52 - |
Sharon Warden & Rachel Roth |
[5-1]
 Mialatt figyeltem a szobatársamat, egy gondolat keringett a fejemben. A sültcsirkecomb túl fűszeres volt. Utólag belegondolva tényleg. Még mindig éreztem az ízét a számban.
Rachelen közben láttam, hogy elnyomja az idegességét. Nem nagyon díjaztam, hiszen sosem szerettem látni mikor valaki elnyomja az érzéseit. Persze nem azt mondom, hogy most tombolja ki magát, mert rossz az idő, márpedig valószínüleg az tett be neki, a vizes ruháiból ítélve. Nem szívesen néztem volna meg milyen mikor úgy igazán kivan. Kérdésem után az ágyamra ültem, de rájöttem, hogy így simán ülni az ágy szélén nagyon unalmas, és közhelyes. Ezért keresztülfeküdtem az ágyon és a lábaimmal megtámaszkodtam a falon és a fejemet lelógatva néztem a pakoló lányt ahogy válaszol. Mikor visszakérdezett mosoly terült szét az arcomon:
-Szerencsés vagy, nekem mindegyik órám meg volt tartva. Igazából azt terveztem, hogy a kertben lustálkodom át majd a délutánomat, de a gyatra időjárás keresztbetett.-sóhajtotam.-Valami benti programmal kéne beérni, mert tanulni semmi kedvem-kuncogtam fel. Oldalra fordítottam a fejemet és szemezgetni kezdtem a táskámmal. Kinyújtottam a kezemet és mikor elértem kutatni kezdtem benne. Elég érdekesen nézhetett ki ahogy fél kézzel próbáltam kivenni a táskámból valamit. Mikor aztán ráuntam a saját tehetetlenségemre, felültem és úgy kezdtem kutatni.-Ó a francba, hova tehettem?-tettem fel a költői kérdést magamban, mialatt rájöttem, hogy végig a rossz helyen kerestem. Az éjjeliszekrényemhez hajoltam és a fiókból előhúztam egy pakli kártyák.
-Van kedved játszani?-kérdeztem Rachelt aranyosan mosolyogva, közben pedig felemeltem a paklit, amiről valami aranyos, színes rajzfilmfigura mosolygott. A fiókból előhúztam a dobozát is, aminek a hátuljára különféle játékok szabályai voltak írva miket lehet játszani a kártyákkal.:-Fogalmam sincs, honnan kerítettem őket, már nagyon régiek, néhány tök fakó is, és mióta megvan, azóta nem jut eszembe melyik meséből vannak...-sóhajtottam.:-De ha rossz kint az idő, akkor egy egész jó kis elfoglaltság, nem?-kuncogtam, közben elkezdtem összekeverni a lapokat. :-Ha gondolod itt van miket lehet vele játszani.-nyújtottam a lány felé végül a dobozkát mosolyogva. |
 Nem igazán szoktam ideges lenni. Inkább az a kedvtelen, csendes típus voltam, és próbáltam magam visszafogni. Az egy dolog, ha egy ember ideges és rosszat csinál. Az már egy fokkal rosszabb, ha annak az embernek képességei is vannak. És az, ha az embernek démonvér folyik az ereiben? Instant, zacskózott, előfűszerezett pusztítás.
Utoljára talán hét évesen gurultam be igazán és akkor is egy épület egész emeletét döntöttem romba, de olyan élénken él bennem és akkora nyomot hagyott, hogy hatalmas vasláncokkal fogom vissza magam. Mondjuk ez nem azt jelenti, hogy néhanapján nem küldök el valamit vagy valaki a francba azarathi nyelven, persze úgy, hogy az illető nincs már a közelemben.
Túlságosan felhúztam magam, mivel bár bő egy hete nem tudtam sort keríteni egy hosszú meditálásnak. Csak rövid szeánszokra futotta, ahol egy kis ébrenlétet és kitartást varázsoltam – szó szerint – magamba, hogy túl tudjam élni a sok vizsgát és beadandót. És most még az időjárás is betett, a szobatársamat pedig nem tilthattam ki, akkor már inkább én mentem, ha tudtam, hogy ott van vagy hamarosan ott lesz. Egy másik lelket nem nagyon tudtam elviselni, erről nem az illető tehet, sokkal inkább én. Ritka nagy csendre volt szüksége a bennem lakozó hollónak, és egy másik ember rezgései igazán felkavarták, felborítva az egyensúlyt, ami, hát, nem volt jó dolog, újabb pokol elszabadulás.
Nem sokkal utánam beért Sharon is, aki egy kicsit fura arcot vágott. Falon átmászás, tuti a falon való átmászás. Próbáltam rendezni a vonásaimat, nem szerettem volna hogy a pillanatnyi morcos hangulatom miatt féljen tőlem. Talán csak a múltban elkövetett bakik miatt beszéltem be magamnak ezt a „félnek tőlem” dolgot, és igazából azt sem akartam, hogy szeressenek, a legjobb az arany középút, a semleges viszonyulás. Persze, nem hajtok el senkit, csak nehezen megy a beszéd és nem vagyok valami extrovertált energiabomba, mint egyesek a suliban: mint például a szobatársam.
Nem azt mondom, hogy kész Duracell nyuszi volt, mert elég sokszor találtam rá úgy, hogy valami nagyon lefoglalja, de szeretett beszélni, és nyomasztott, hogy én meg nem, így a beszélgetések a legtöbbször pár mondat után elhaltak. – Elment, csak egy óra volt megtartva igazából – rekedtes hangommal halkan beszéltem, és próbáltam egy szónál többet kinyögni magamból. – Neked? – kérdeztem vissza, mikor ráeszméltem, hogy illik ilyenkor a másik felől is kérdezősködni. Félig visszafordultam a radiátorhoz, amiben megcsillant a fejemben lévő lila kő sugárzó fénye, s gyorsan egy apró bűbájjal már el is rejtettem onnan. A cipőmet és a fekete hosszú ujjú kötött pulcsim leszedtem magamról, azok áztak el legjobban. Feljegyeztem magamban, hogy minél előbb ki kell mosni, hogy ne készülődjenek itt nem idevaló kémiai reakciók. |
Mikor az óráim végetértek ebédelni mentem. Helyet foglalva a kellemesen illatozó étel mellett ráérősen kezdtem elfogyasztani a napi betevőmet. A reggelit ma kihagytam, és úgy döntöttem, ha már kint olyan gyatra idő van, telepakolom a gyomromat. Kevés olyan nap adódik, mikor kényelmesen van időm az ebédre, általában rohanok is tovább, ugyanis ha éppen nem iskolai elfogaltságom van, saját magamnak tervezek programot. Tegnap elalvás előtt még úgy terveztem, hogy a kertben fogok lustálkodni, az időjárás pedig egyik pillanatról a másikra keresztülhúzta minden számításomat.
A táskámból előhúztam egy füzetet és egy tollat, majd az asztalra helyeztem és firkálgatni kezdtem evés közben. Egyedül ültem egy asztalnál, bár egy srác leült mellém mikor máshol már nem volt hely. Belapátolta a kaját és rögvest el is húzott egy "csá"-t motyogva teli szájjal. Bár nem igazán figyeltem a környezetemre, az feltűnt, hogy mire megettem az ebédem, már teljesen átcserélődött a tásraság az étkezőben. Úgy éreztem nekem is ideje mennem, ezért elraktam a füzetemet, a tollat pedig a zsebembe tettem. Visszavittem a tálcát, és mosolyogva megköszöntem a konyhásnéninek. Lassú tempóban indultam el a szobám felé, és közben nem törődve az emberekkel dúdolni kezdtem egy dalt. Mint általában, most is ráérősen mentem. Mikor az Akadémiára jöttünk, párszor volt probléma abból, hogy késtem órákról, vagy innen-onnan, mert lassan mentem. Néhány tanár állítása szerint szándékosan spóroltam öt-tíz percet az órákból, de volt aki rájött, hogy szimplán csak lusta vagyok sietni. Sajnos a tanórák nem olyan fontosak nekem, hogy pontosan beérjek rájuk.
Má talán a harmadik vagy a negyedik dalt dúdolhattam, mikor a szobaajtóhoz értem. Mielőtt odaértem volna még egyszer körbefordultam dúdolás közben, és az ajtó előtt megállva megláttam a szobatársamat. Rachel elázva, kissé idegesen vágtatott a szoba felé. Nagyot nyeltem, és éppen köszönni akartam neki, mikor befordult, és átment a falon. Egy pillanatra lefagytam, és megkérdőjeleztem magamban a belépési szándékomat, de végül benyitottam.
Az ágyára gyertyák voltak dobálva és éppen akkor tette a táskáját a radiátorra. A kíváncsiság eluralkodott rajtam, így miután lepakoltam a cuccomat a saját ágyamra, óvatosan megkérdeztem:
-Milyen napod volt?-halvány mosoly ült ki az arcomra, és úgy figyeltem őt, miközben levettem a sötétkék pulóveremet és lófarokba kötöttem a hajamat. Úgy döntöttem, hogy "miért világít a homlokod" kérdést most mellőzöm, mert még sosem láttam ilyen idegesnek őt. |
Hála az isteneknek, két órám volt megtartva, azokból is egyen helyettesítés volt. Mondhatom, mikor egy humánost beraknak egy természettudományos órára, hát, szabadfoglalkozás születik. Így csak elnyújtózva a padomon rajzolgattam és próbáltam egy nehéz varázslatot emlékezetből leírni, több–kevesebb sikerrel. Miután kicsengettek, óvatosan belcsúsztattam a füzetemet és az egy szem tollamat a válltáskámba, és mivel reggel előre bepakoltam a szükséges tárgyakat a meditáláshoz, rögtön a kert felé vettem az irányt. Reggel egész borús időre keltem, sötétítő nélkül is elég sötét volt ahhoz, hogy kényelmesen tudjak még pihenni az óráim előtt. Azóta csak mégrosszabb lett a helyzet, de viharra még nem lehetett számítani, így a kertben lévő pavilon mögé érve ledobtam magam és óvatosan leszedtem a táskát magamról. A felhők gyülekeztek, de túl lassú volt, így nyugodtan nekikezdtem a gyertyák meggyújtásának. Miután szépen, megfelelően elrendeztem a kis fényforrásokat, törökülésbe szedtem magam és pár centire felemelkedtem a földről. Megszokások. Mantrámat ismételgetve egyre jobban és jobban elmélyültem az elmém világában, gondos kertészként kiirtottam a felesleges információkat az agyamból és élveztem, hogy a bizsergés, mikor feltöltődök energiával és – mondhatni – megtisztulok, fel s alá futkározik a testemen, és ahogy a kis magentaszínű Csakrám világítani kezd a homlokomon.
Azonban pár másodperc múlva éreztem a hideg cseppeket az arcomba csapódni. Egy, kettő, aztán tíz, aztán pedig az egész hajam ázni kezdett, ahogy a vihar robosztus felhői a fejem fölé értek, és mintha vödörből önteni kezdenék a vizet, úgy ömlött rám is. A szél is felerősödött, elfújva ezzel a gyertyáimat, de mivel ez nem szokott zavarni, folytattam a meditálást. Ugyan, egy kis eső sosem árt meg, sőt, fizikailag is megtisztulok, ha már voltak olyan kedvesek megint elhasználni a melegvizet, megfázni meg nem akartam. Sosem értettem, hogy valaki mit csinálhat annyi ideig a zuhany alatt. Azt még megértem, hogy a tükör előtt bámulja magát, de…? Jó, nem akarom tudni inkább.
Egy hangos dörrenés kettészakította a „pihenésem” és fenékre pottyantam. Kissé idegesen kicsaptam az arcomból a hajam, a táskámba dobáltam a gyertyákat és felkaptam a vállamra, majd idegesen az előcsarnokba, onnan pedig a hálószobám felé vettem az irányt. Tökre természetellenes, hogy egy lassan jövő felhő csak úgy, pár perc múlva őrjöngést rendezzen. Tuti valami mutáns fatty tehet az egészről.
Az ajtót ki nem nyitva, csak átsétáltam a falon, ami a szobatársamnak ijesztő lehetett, tekintve, hogy nem szoktam ezt csinálni. Ha ott volt, csak ránéztem, majd lesütöttem a szemem és inkább csendben maradtam, nem hozzám illő az őrjöngés és tuti ráijesztenék valakire, ha elszabadulna a haragom, vele együtt az erőm. Azért mégis csak egy démonivadék vagyok, nem egy szent. Ha utánam jött be, csak annyit látott, hogy kissé mérgesen, világító homlokkal pakolom ki a gyertyákat, a táskámat pedig a radiátorra pakolom, hogyy holnapra azért megszáradjon. |
Sharon Warden & Rachel Roth |
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
