|
Témaindító hozzászólás
|
2018.03.03. 11:37 - |
Annabelle Chronis & Dick Grayson |
[6-1]
 A lány nagyon segíteni akart nekem, és hirtelen nem esett le, hogy miért. Nem sokan ismerték a függeszkedéseim mivoltját, na meg nem is voltam az a híresztelős fajta a magánéletemmel kapcsolatban. Az a pár barátom nagyon is jól tudta, a cirkuszt körülöttem – feljegyzés magamnak: ne próbálj meg poénkodni, nem sikerül –, ha pedig valaki meg akart ismerni, nem is azzal kezdtem, hogy „Heló, R. J. Grayson vagyok, a szüleim cirkuszosok voltak, a nevelőapám pedig Bruce Wayne, aki az éj leple alatt Batman, egy időben Robinként, aztán Éjszárnyként futottam és nyugodtan hívj Dicknek, de ha ezzel poénkodsz, nem fogom vissza magam”. Hát, egész jól hangzik, nemde? – Hát, azért a profi egy elég nem ideillő kifejezés, ha engem kérdezel – mosolyogtam rá féloldalasan, majd egy komplikált elrugaszkodással és egy fél pörgéssel leugrottam a szerről. A földön, két lábon is karba tett kezekkel néztem, hogy ide–oda mozgolódik, újra forogni kezd, egyensúlyba hozza magát és ezeket ismétli. Talán én is így nézhettem ki gyerekkoromban, gondolkodtam el, de képzeletben megráztam a fejem. Előbb tanultam meg az ilyen dolgokon mozogni, mint beszélni, legalábbis anyukám mindig ezt mondogatta. Mondjuk persze, a gyerekeket a színes és veszélyes dolgok jobban érdeklik, mint más, szóval ilyen alapon én is a normális gyerekkorú egyedek közé tartoztam. – Köszönöm, de szerintem nem megy a szemem színéhez, tudod – ritkán beszéltem és viccelődtem – ha ezt lehet viccelődésnek nevezni –, csak akivel megtaláltam a közös hangot. Jó, nem vagyok antiszoc meg semmi, de azért megválogatom, hogy kivel beszélek és kinek szentelem a figyelmem. Habár a komfortzónámon eléggé kívül esett ez a lány a folyamatos csicsergésével és hebrencsségével, éreztem, hogy nem egy buta liba és pozitív szándékai vannak. Azonban sajnos ilyenekben sokszor kellett csalódnom, a Batmannel közös életemet tekintve. Hát, azért remélem, hogy az Akadémián nem akarnak úgy megölni, hogy előtte a barátaid lesznek. – Figyelj, nehogy leess, nem akarlak az orvosi szobába cipelni – motyogtam és aggódó arccal, szemöldökráncolva futtattam le s fel a szemem, főleg a lács kezeire és lábaira fókuszálva. Rögtön megláttam, hogy hova kéne nyúlnia és tenni a lábát, na meg milyen szögben kéne hajlítania a fejét, hogy ne törjön ki a nyaka. Szó szerint. Rögtön el is kezdtem magyarázni, de úgy a mondat közepén félbeszakadtam. – Hé, hé, hé. – emeltem feljebb a hangom – Segítek, gyere – nehezen adta ugyan a fejét a dologra, de sikerült biztonságban és egy karcolás nélkül lesegítenem a szerről. Csak álltam előtte és a tarkómat vakarva néztem rá, kicsit ijedten és kicsit idegesen. Azt hittem baj lesz. Elvégre sokszor adódik baj. De a „hősködésem” – sosem szerettem ezt a szót, jézus – sem tartott sokáig, a kezemen lévő órába szerelt csipogó fülsiketítően visítani kezdett, és tudtam, Bruce szeretne valami fontosat, csak olyankor csipog. Sűrű bocsánatkérések közepette szedtem össze a cuccaim, amik még a teremben maradtak, majd át sem öltözve, a ruháimmal a kezemben szaladtam a szobámba.
[ Lezárt kör ]
|
 A srác értetlenkedését nem tudtam mire vélni, majd rájöttem, hogy nála ez biztosan baromi természetes, hogy csak így unatkozik aztán gondol egyet és fejjel lefele függ. Jó lehet a szobatársának. Mondjuk biztos nagyon érdekes lehet valaki olyannal egy szobába kerülni, akit nem ismersz. Larissával már születésünk óta elválaszathatlanok vagyunk, közös szoba satöbbi. Az ágyunk is egybe van tolva a szobába, hiszen szeretek vele pletyizni éjszakánként, és nincs is jobb egy kimerítő edzés után kifetrengeni egy franciaágyra. Az átka ennek, hogy nem csak napközben vagyok mozgékony, hanem éjszakánként is volt, hogy eltaláltam szegényt egy jól irányzott rúgással. Na mindegy, így is szeretnie kell hiszen a testvére vagyok.
Kérdésére csak bólogattam, ahogy igyekeztem helyrerázodni. - Most csinálom ezt először. Szóval szerintem elég profi vagyok ahhoz képest - bizonygattam, majd behunytam a szemem és elengedtem az egyik karikát. Ezzel együtt megtörtént a bemozgásom, amivel nem számoltam, és röhögéssel adtam hangot meglepődöttségemnek, majd kacagásom még jobban fokozodott, ahogy segített a srác egyenesbe rázodni, majd ahogy ez megtörént neki álltam megint pofázni. - Tudod ez az egyensúly dolog jobban megy a földön - mondtam erőteljsen használva arcmimikáimat. Igazából elég vicces szituációba keveredtünk, és rájöttem a mai se egy átlagos edzés lesz, mert attól még, hogy itt van a fiú, terveim nem változtak meg.
Ekkor ismertem fel, kivel is állok szemben, bár ezek szerint ő előnyben volt, hiszen ő egyből levágta, hogy ki vagyok én. Igazából bírtam a srácot, bár nem sokat dumáltunk még, így nem sikerült annyira megismernem, na nem mintha mániám lenne minden ember lelkéig hatolnom, és a mély benne rejlő énjét elkeresnem. Ha bunkó vagy velem, vagy leszarsz ne várd, hogy sokáig érdekelni fogsz. De bírtam Dicket, bár a nevét nem bírtam kimondani röhögés nélkül, egyszerűen nem tudok csak úgy faszozni. Kivéve ha valaki felkúrja az agyam, de az egy másik téma.
Elnevettem magam viccére, bár nem tartott olyan sokáig, de nem azért mert nem értékeltem poénját, csak szimplán kezdtem kifogyni a levegőből, így egy kicsit felhúzva magam, újabb nagyobb levegőt merítettem, majd folytattam agymenését. - Ha gondolod hozok egy fekete ponyvát, és ráddobom, hogy megnézzük, jól áll-e - ezen mondatomhoz, ugyanolyan komoly fejet vágva, mint Richard. Vagyis gondolom, hogy olyan fejet vágott. Mulatságos a nyakának dumálni. Gondoltam, hogy lenézek a fejére, de akkkor jönne az instant toka, így se lehetek a legszebb látvány, de hát na nem szépségversenyre készülök. Ki is tennének azonnal, ha meglátnák a lábam. Na nem azért, mert csökött vagy kövér, szerintem elég szép edzett, csak tele van apró foltokkal és vágásnyomokkal, amit a tartalmas gyerekkoromnak köszönhetek. Na meg szerintem tuti van ott néhány friss horzsolás. Nem csodálkoznék, tekintve, hogy legutóbb mikor gátat futottunk //am ilyenkor félek, hogy full hülyeségeket pofázok//, rendesen bevertem az egyikbe.
Következő megszólalására, felkaptam a fejem, majd rájöttem rossz az irány, de mindegy volt, mert addigra már végig mondta. - Ah nem olyan fából faragtak engem - legyintettem szabadon lévő kezemmel. A másik már lassan elzsibbadt, de jelenleg nem tudott érdekelni. - És egyébként is meg kell tanítanod erre a menő cuccra. Ha csak simán fellendítem most a lábam, akkor benne marad a karikába? - kérdeztem, majd meg nem várva a válaszát, próbáltam meg tökéletes módszerem. Ahogy lendítettem lábam, nem számoltam azzal, hogy baromira ki fogok lengeni - meg az is eszembe juthatott volna, hogy ezt nem a legjobb rövidnadrágba végrehajtani - és csak abban reménykedtem, hogy a srácnak nem csapódtam neki. - Ez így nem lesz jó - vontam le a következtést, nem mutatva ki, hogy baromira összeszartam magam, abban a pillanatban, hogy nem mükődött, és megcsúszott a kezem, de most már remélem mindent kézben tartottam. |
Szerettem egyedül edzeni, mert ha másokkal voltam, rögtön kritikussá váltam és a legjobbat vártam el, attól függetlenül, hogy nem voltam tanár. Még egy félig pozitív–félig negatív tulajdonság, amit Bruce Waynetől örököltem. Mondjuk, magammal is eléggé kritikus voltam, tényleg a legjobbat vártam el, és ez segített rendben tartani a fejemet, és egyenesben az életem. Rettentő rendszerető voltam, bár ez már az adoptálás előtt is kiderült. Mindig precíz munkát kellett végeznem, ha megbíztak egy feladattal a társulatnál, és szerettem volna, ha minden a legjobban működik, ha nincsen probléma és ez beleivódott a mindennapjaimba is. Nem volt ellenemre, sokat segített, na nem mintha határidőnaplót vezettem volna, de néha hajlamos voltam telepakolni magam cetlikkel, hogy ki ne felejtsek valamit.
Ez sem volt máshogy a napi minimum egy edzést rendesen betartottam – cetlik nélkül –, ha szép volt az idő, akkor kint, ha pedig engedélyt kaptam, még úszkáltam is. Sokan nem gondolják, hogy az úszás milyen hasznos és hogy mennyire meg tud edzeni. Mások inkább csak napoznak, én pedig ha tehetem, minden helyet kihasználok a sportra. Jó feszültséglevezetés, mit ne mondjak.
Az ajtó nyikordulása után vártam, hogy mikor csukódik be, hogy mikor hagyja el a jövevény a tornatermet, de maradt, sőt, hallottam ahogy megindul felém. Már megszoktam a függeszkedést és a lógást – emlékszem, az első fejjel lefelé lógásom akkor volt, mikor valami rosszarcú fazon elkapott a nagy robinos hősködés közepette, és felkötözött egy forró lávával teli tartály fölé. Persze Batman azonnal megjelent és kimentette a seggem a helyzetből –.
Olyan szögbe helyezkedtem, hogy lássam a tornatársam – már ha a későbbiekben tornára adja a fejét –, és az egyik Chronis lányt véltem felfedezni. A bátyjukat egész jófejnek találtam és elegyedtem már beszélgetésbe mikor hárman is ott voltak, de annyira nem ismertem őket. – Minden a legnagyobb rendben. – ráncoltam a szemöldököm, egyrészt azon, hogy mit csinál a karikán, mert eléggé ide–oda fészkelődött és nem találta a helyét, másrészt, hogy aggodalom hallatszódott a hangjában. – És veled minden okés? – Kicsit oldalra billentettem a fejem, ahogy elkezdett forogni és ezen nevetni. Hagytam, hogy kapaszkodjon, nem akartam, hogy lepottyanjon, ezért még óvatosan meg is tartottam, de amint már stabilan helyezkedett el, el is húztam a fejem és még mindig fejjel lefelé lógva összefontam a karjaimat.
– Igen, Annabelle, én vagyok az – bólintottam, és éreztem, hogy a vér felpezsdül az agyamban. Nagyon sokan azt hitték, hogy a függeszkedés fejjel lefelé rossz dolog, azonban pont egészséges, hiszen gyorsabban cserélődik a vér az agyban, beindulnak az erek és sokkal jobb lesz a rövidtávú memória és a reflexek. – Batman kezd kiöregedni és gondoltam jelentkezem a helyére, szóval ráedzek – jegyeztem meg viccnek szánva, ám a hangom ritkán ütötte meg a vicces mércét, így inkább hallatszott szarkasztikusnak. – Ha szeretnéd lejöhetünk a szerekről, nehogy megszédülj és leess – hunyorogtam rá, hiszen attól, hogy én stabilan éltem ezeken a szereken, másnak lehet nehézséget okozott és a beszélgetőpartneremnél nem rendelkeztem semmilyen információval ezzel kapcsolatban.
|
Sajnálatos módon délutáni edzésem elmaradt, valami rendezvény miatt, de engem ez nem hátráltatott abban, hogy órák után a tornaterem felé vegyem az irányt. Számítottam rá, hogy nem lesznek sokan, de az meglepett, hogy senkit nem találtam az öltözbe. Reméltem, hogy lesz valami társaságom, de legalább most biztos tudok koncentrálni az edzésre. Nem volt kifejezett ötletem mit csináljak, majd futás után kitalálom. Na de ne rohanjunk ilyen előre. Levágtam a sulis táskám a sarokba, majd edzőcuccomért nyúltam, ami körül-belül nehezebb volt, mint a másik. Kidobáltam belőle mindent, majd egy sminklemosó kendőt fogtam kezembe. Nem szerettem abban sportolni, tekintve, hogy nem is egészséges, másrészt a szétizzadt fejemnél, már csak a sminkes szétizzadt fejem a szebb. Összefogtam hajam a fejem tetejére, majd beleugrottam trikómba, és rövidnadrágomba. Viszonylag gyorsan végbevittem az egészet, nem akartam sok időt elvesztegtni a tényleges munka helyett. Maradék ruhámat csak otthagytam ahogy levettem, majd beléptem a tornaterembe. Körbepillantottam, tartozkódik valaki más is a terembe, de csak egy srácot pillantottam meg a gyűrűnél, túl messze volt, hogy eldöntsem ki az. Így csak elkezdtem bemelegítésem, először nyakamat mozgattam át, majd karjaimmal haladtam tovább, mikor feltűnt, hogy valami nem stimmel a sráccal. Fejjel lefele függött, ami nem tűnt túl természetesnek, vagy jónak. Megijedtem, ezért hezitálás nélkül odafutottam a gyűrűkhöz. Bár dobbantó nem volt odakészítve a másik gyűrűhöz, nem állított meg abban, hogy felugrjak rá. Nem tudtam eldönteni, hogy hogy ez edzettségem miatt volt-e, vagy menő szuperképességem miatt. Ahogy elkaptam a karikákat reflexből kitoltam magam, majd rájöttem hogy ez nem lesz jó nekem, így leengedtem magam. Eddig nem foglalkoztam a másik féllel, hiszen az kötött le, hogy ne szerezzek nagyo sérüléseket abban, hogy őt mentem meg, az már másik kérdés, hogy nincs is rá szüksége. Így csak most eszméltem rá, hogy a velem szembe lévő személynek nincs semmi baja látszólag, legalábbis fizikai biztosan, így nyugodtabban kezdtem el csacsogni egy fokkal.
- Sziaa. Ugye jól vagy? - kérdeztem, már inkább izgatottan, mint idegesen. - Na várjál, ez így nem lesz jó - jöttem rá, arra, hogy nem épp a megfelelő testrészének beszélek. Vettem egy mély levegőt, majd elengedtem az egyik karikát, így jóval lejebb kerülve. Úristen ennyi levegő életmben nem vot még a tüdőmben, és sosem volt még ennyire behúzva a hasam. Viszont ennek az akciómnak, egy másik eredménye is lett, mégpedig, hogy elkezdtem mozogni. Úgy értem forogni. Elkezdtem nevetni a hirtelen impulzustól, majd a srácba kapaszkodtam meg pár pillanatra, míg le nem fixálodok. Szép kis megmentő vagyok mondhatom. Ahogy befejeztem kis akciómat, megint rá fokúszáltam, most már arra is, hogy ki is a szerencsétlen királykisasszony akinek segítségére siettem. - Richard? - kérdeztem, hiszen ebből a szögből nem a legjobb rálátásom volt rá, hiszen így is csak a mellkasa-nyaka körével volt egy vonalba a fejem. - Hogy-hogy itt lógsz? Úgy nézel ki, mint valami denevér - röhögtem el magam, nem is sejtve azt, hogy ez valójában, hogy hangzik. |
A hosszú és fárasztó órák után - nem mintha a nagy részüket nem szerettem volna, a töri és a matek egészen lekötött - egy almával a kezemben vettem az irányt a tornaterembe. Szívesebben mentem volna ki, levegőn jobb gyakorlatokat végezni, de a zord időjárás nem engedte. Jobban mondva nem akartam megfázni és ágyhoz kötve lenni. A legborzalmasabb dolog, ha lemaradsz az anyagokról, nem vagy ott órán ésatöbbi. Másrészről, nem is engedhettem meg magamnak. Mióta Bruce örökbe fogadott, nem hiányoztam az iskolából ls ezt próbáltam szinten tartani az Akadémién is. (A késéseket nem számoljuk bele, hiszen a Robinként és Éjszárnyként eltöltött éjszakák után mindig fáradtan, késve mentem iskolába. Míg átértem az egyik szárnyból a másikba, megettem az almátbés a csutkáját a legközelebbi szemetesbe dobtam. Kicsit csillapítottam az éhségem, de ha edzés előtt megyek el ebédelni, abból semmi jó nem sülne ki. Az közepes nagyságú öltözőben - mivel minden diák az erőnléti képességei arányában volt beosztva, így a kis csoportok nem igényeltek valami nagy öltözőt - lekapkodtam magamról a ruhámat, a szemüvegem is levettem és biztonságos helyre raktam, majd átvettem az edzős felszerelésem. Szerencsére csak a közellátásommal volt baj, így ilyenkor sose kellett. Az már más, hogy néha magamon felejtettem és mikor nincs órám vagy nem tanulok, rajtam van. A tornaterembe érve lefutottam a szokásos köreimet és bemelegítésbe kezdtem, hogy ne húzódjon meg semmi izmom. Egyszer történt meg, és többször sem akarom átelni, nem is a fájdalom, inkább a tehetetlenség érzése miatt. Szokásosan kicsit több időt fordítottam a hátamra, valahogy mindig csak a karom, a hasam és a lábaim voltak izmosak, amik miatt enyhe szorongás is kialakult bennem kisebb koromban. Eléggé vékony voltam, mikor a Wayne rezidenciára kerültem és Bruce ahogy a gyámommá vált, rögtön meg is kezdte az edzésem, amit egy ponton elronthattam, mert úgy néztem ki, mint egy fapálcika, amire bogyók ragadtak. Azóta, hála a fentieknek, inkább azért néztek meg, mert hát... Helyes voltam? Nem tudom, valahogy sosem éreztem ezt szükségesnek, fontosnak, de a hátam mögül jövő lányos vihorászás miat néha kínosan éreztem magam. Nem akartam még egy helyes arc és test lenni, más pozitív dolgokat sokkal többre tartottam, nekem a "kigyúrtság" csak a "munkám" miatt volt fontos. Meghagyom a lányokat a csajozós alfahímeknek. Ránéztem a mászófalra, de elhúztam a számat, eléggé untam már ezt a fajta sportot, majd csípőre tett kézzel a plafonra vezettem a tekintetem, s halványan elmosolyodtam. A gyűrűk épp fel voltak szerelve, valamelyik tanár biztos átvehette a csoportjával a gyakorlatokat. A gyűrűk alá húztam pár matracot és kicsit távolabb raktam a dobbantót. Gyerekként, még a cirkuszban ámulattal néztem, ahogy a családom ide-oda repked a levegőben, megtartják egymást, ugrálnak és különböző mutatványokat csinálnak. Egy átlag embernek ez lehet tényleg csak mutatványodkodásnak tűnhetett, nekik, nekünk azonban művészet volt, mint másnak a festés vagy a tánc. Így, szerrttem én is ilyen eszközökön lenni, nem melledleg nagyon jót tett az izomzatomnak és egy kicsit nosztalgiázhattam is. Nekifutásból ugrottam ugrottam a dobbantóra, majd fel, elkapva a gyűrűket és pár másodpercig csak hagytam, had álljak meg a levegőben. Majd, egyenes karokkal feltoltam magam, szokásosan nyelvemet kidugva végeztem a feladatokat. Elkezdtem az alap gyakorlatokkal, majd próbáltam belevinni egy kis mutatványozást, de nem sokáig, hiszen egyedül voltam. Az sem sokáig, mivel hallottam egy ajtócsapódást, de úgy voltam vele, hogy biztos a szertárból kell valakinek valami és én is háttal voltam az ajtónak, szóval nem zavartattam magam, csináltam tovább. Amikor a karjaim kezdtek fáradni, a lábaimat a gyűrűbe dugva lógtam lefelé ami egy átlag embernek, aki pont nem cirkuszban van, elég ijesztő lehetett, de azért néha jót szórakoztam, mikor leesett állal bámultak, nemhogy a diákok, hanem a tanárok. |
Annabelle Chronis & Dick Grayson |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
