|
Témaindító hozzászólás
|
2018.03.20. 20:28 - |
Brunnhild N. Corvus & Lazarus A. Bale |
[14-1]
 Hirtelen rezzent meg a mobilom a zsebembe, mire gyorsan kikaptam onnan, és érdeklődve nyitottam a meg az üzenetet, amit a bátyámtól kaptam.
"Hívhatlak nagylány?" írta az üzenet tökéletes helyesírással, amit megpillantva akaratlanul is elmosolyodtam. Igen, ez jellemző volt James-re, még egy szimpla üzenetből is lerítt az, hogy a tökéletességre törekszik. Egy halk sóhajjal lassan Lazarusra néztem, majd visszakapva a tekintetemet gyorsan írtam neki egy választ. "Adj öt percet, és hívlak én" pötyögtem vissza, figyelve arra, hogy az én üzenetem is lehetőleg hiba mentes legyen. Engem is őrületbe kergettek a nyelvtani hibák és a rövidítések, de nem tehetek róla, apánk kultúr sznobnak nevelt minket.
- Nekem...most mennem kell. Gondolom még találkozunk. Szia. - hadartam, és még mielőtt Lazarus visszatarthatott volna gyorsan elhagytam a klubhelyiséget és a kertbe érve neki kezdtem egy hosszú, de annál vidámabb beszélgetésnek. Ha volt valakiért élnem, az a bátyám volt.
[Brunnhild el] |
Becsuktam a számat, majd a lehető legcsúnyább módon néztem rá kígyó formában, bár egy kígyó tekintete szerintem sem valami ijesztő, de ettől függetlenül erőlködtem, hogy jelezzem, hogy nagyon nem jó, ha tovább idegesít. Aztán kibogoztam magam, majd Lazarus elé csúszva vissza változtam, és abbahagytam a képességem használását, pár másodperc alatt visszatértem emberré, miközben szitkozódva a nyakamhoz kaptam. Mindig felszakadt a bőr valamelyik testrészemen vissza változáskor, gondolom én a pikkelyek miatt, az istenek tudják miért, de azt mondták a tanárok, hogy ha tovább gyakorlom a kígyóvá válást, akkor majd idővel sikerül nem szétszakítanom magam, de attól tartok, hogy ettől már nem igen tudok megszabadulni.
- Mindig így beszélek, ha betelt a pohár, miszter. Rossz szokás, de már nem tudok megszabadulni tőle. Olyan ez, mint a cigaretta a nagyon durva függőnek. Megpróbálhat leszokni róla, egy ideig megy is, aztán véletlenül újra kezdi és onnantól kezdve marad - morogtam miközben sziszegve a nyakamon tartva a kezemet leültem újra a kanapéra, majd a lábammal megpiszkáltam a szanaszét égetett kabátomat. - Jössz egy új kabáttal - motyogtam miközben inkább hagytam a picsába az egészet és levettem a sebemről a kezem, minek fogjam ha úgyis vérezni fog még egy ideig, majd lemegyek az orvosi szobába...Vagy várjunk csak. Basszameg. Nm mehetek le, egyből lebuknék, hogy engedély nélkül használtam a képességeimet, és ami azt illeti, most konkrétan bárki előtt lebukhatok, ha meglátják a sebemet, egészen addig, ameddig valóban nem kérnek meg rá arra órán, hogy változzak át. A francba. Lopnom kellene egy sálat valahonnan, hogy a nyakam köré tekerjem, de honnan? Áh, a szobatársamnak biztos van egy, csak kölcsön kellene kérnem, majd azt mondom, hogy valaki kiszívta a nyakam, és...ez nem fog beválni, a fél iskola tud arról, hogy aszex vagyok, szóval ez is ugrott. Basszus, basszus, basszus, most jó nagy bajban vagyok. Vagy...vagy azt mondom hogy fáj a torkom. Igen, ez lesz az! Úh, most megkönnyebbültem, ebbe nem igen fog senki sem belekötni. Valószínűleg jó ideig elnémulhattam, ugyanis csak az rántott vissza a valóságba, hogy a gyomrom hirtelen nagyon hangosan felkordult, az alakváltástól mindig hihetetlenül megéheztem, és a szervezetem egyből küldte is a jelet, hogy hát enni kellene energia pótlás szempontjából.
- Nagyszerű. Legközelebb megeszem Orthust, ha kígyóvá kényszerítesz - mondtam fenyegetően (el lehet képzelni, mennyire fenyegetően hangozhattam, konkrétan semennyire), majd a hatás kedvéért csak egy pillanatra hagytam hogy a nyelvem újra kígyószerűvé váljon, és Orthus felé kinyújtva fel-és alá mozgattam két tizedmásodpercig, majd visszahúztam attól félve, hogy a kutya még a végén leharapja a nyelvemet a helyéről.
- Van kedved még az unalmas társaságomban lenni, vagy már repülnél tovább? - kérdeztem nyújtózkodva, élvezve ahogy a gerincem egy jó nagyot roppant, szinte mintha eltört volna. - Mert én most elmegyek és csinálok magamnak gyorsan egy kis szendvicset, és ha kérsz talán hozok neked is - egy pillanatra megrendültem a saját kedvességemen, aztán inkább elkergettem magamtól a gondolatot, és kérdően vártam Lazarus válaszát. Természetesen eszembe jutott, hogy technikailag megerőszakolta az agyam hogy legalább egy minimális szinten kedveljem, szóval ennek tulajdonítottam be hogy még ezek után is szendviccsel kínálom. |
 - Primitív. Állatias - ismételtem meg a bókokat, amiket kaptam a lánytól. Úgy csináltam, mintha ízlelgetném őket, végül pedig egy mosoly jelent meg az arcomon és megvontam a vállam. - Mondtak már ennél rosszabbat is rám - néztem a vöröskére. Nem csak azért nem érdekelt a rólam alkotott véleménye, mert szinte semmibe vettem, hanem mert nem is tudott semmit rólam, csupán azok az információk voltak a birtokában, amiket megosztottam vele. Ezek pedig édes kevés ahhoz, hogy rendes véleményt alkothasson rólam. Persze benyomása lehet a személyemmel kapcsolatban. Ez esetben az a pont érvényesül, hogy nem is érdekelhetne kevésbé a véleménye. Sosem vettem magamra a rám mondott negatív dolgokat, pedig jó párszor illettek már százszor rosszabbakkal annál, mint amiket Corvus mondott. Mégsem volt még egy nyugtalan éjszakám sem.
- Mert az sokkal érdekesebb, hogyha te mutatod meg - Nem számított, hogy nem tudta befejezni a mondatát a megjelenő lángok miatt, mert én tudtam, hogy mit akar mondani. Ehhez nem volt szükség semmilyen elmével kapcsolatos trükkre, csupán egy kis józan észre. A mosoly újra megjelent az arcomon, mikor felpattant és ledobta magáról a kabátját, aminek próbálta eloltatni a lángjait. Ez sokkal szórakoztatóbb látvány lett volna, hogyha nem vonom meg a lángok károsító hatását, tehát hogyha perzselni kezdik a bőrét. A kabátját emésztő tűz, csupán akkor csillapodott, mikor eloltottam azt. Ha nem lettek volna felkapcsolva a villanyok, akkor hagytam volna még égni a bőrdarabot, hiszen nagyon szép látványt nyújtott volna. De így világítással, nem volt sok értelme tábortüzet gyújtani. Legalábbis a hangulaton nem sokat dobott volna.
A mosolyom csupán szélesebbé vált, mikor elértem azt, amit akartam; egy kis bemutatót a lány egyik képességéből. Nagyon érdekesnek találtam, ahogy a szemei átalakultak, a nyelve pedig csak hab volt a tortán. - Mintha kicsit selypítenél - jegyeztem meg szórakozottan, messze azt találtam a legérdekesebbnek, hogy E/3-ban beszélt magáról. Mikor eltűnt a látószögemből körbenéztem, hogy merre lehet. A kanapén megpillantottam egy tekergőző kígyót, ami ő lehetett. Kirázott a hideg, mikor megpiszkált a fülem, de más hatást nem váltott ki belőlem. A szőnyeget perzselő mérgéről az jutott eszembe, hogy mennyi mindenre feltudnám használni a mérgét. Legalább már tudni fogom, hogyha valami toxikusra van szükségem, akkor kihez forduljak. Az nem számít, hogy esetleg nem akarna adni. Nagyon meggyőző tudok lenni. - Ez az egész kígyós alakváltás egy második személyiséget ébreszt benned? Csak hogy E/3-ban beszéltél önmagadról - kissé oldalra döntöttem a fejem, a tekintetemben kíváncsiság csillogott. |
- Hát, elég primitív és állatias szórakozás a gyújtogatás, de te tudod - emeltem fel a kezeimet megadóan, majd gondtalanul kezdtem el a plafont bámulni, miközben arra próbált csábítani, hogy mutassam meg neki az erőmet, és próbáltam megőrizni a hideg véremet. Először is, én sajnos, vagy nem sajnos, de szabálykövető ember voltam, az utolsó dolog amit akartam, az feltűnés és büntetés, szerettem megőrizni a csendes incognitómat, már pedig a képességek mutogatásával az ember általában a figyelmet szerzi meg, nekem pedig nem volt erre szükségem. Na meg persze, az egyik képességemmel máig, és valószínűleg sosem leszek kibékülve. Nem akarok még egy embernek fájdalmat okozni. Nem is az a baj, hogy egy viszonylag durvább képesség, hanem az, hogy máig nem tudom teljesen abbahagyni, ha egyszer elkezdtem. Próbáltam megtanulni, de sehogy se megy, és mivel félek használni, ezért a gyakorlás ideje is jelentősen alacsony. Nem akartam kockázatot vállalni, mert az fix hogy nem fogok tudni megbocsátani magamnak utána. Így is szinte vadászik rám az emlék, ahogy James ott fekszik a szoba közepén, tenyerével a saját mellkasát karmolgatva ahogyan azt érezte, hogy a szíve felakar robbani. Bumm-bumm-bumm, minden egyes dobbanás mintha azon lenne, hogy megölje. Emlékszem, haragudtam rá, mert nem vett nekem meg egy könyvet, amikor még kisebb voltam, és ezért dühömben azt gondoltam, hogy azt akarom, hogy fájjon neki annyira a szíve, amennyire csak lehet. Nem tudtam leállítani az egészet, próbáltam, de nem ment, pedig próbáltam eltávolodni tőle, elszaladtam majd vissza, majd hívtam a mentőket, mindent megtettem, haszontalanul. Az utolsó dolog amit akarok, az még egy ilyen eset megismétlődése.
- Miért nem szeded ki a fejemből hogy mit tudok, ha enny... - nem tudtam befejezni a mondatomat, ugyanis a kabátom "mágikus" módon lángra kapott, én pedig ijedten felpattantam és ledobtam magamról, majd idegesen taposni kezdtem rajta, hátha el áll a tűz, ami beborítja. - Mond csak, te normálisssssz vagy? - Sziszegtem idegesen, miközben a számból egy villás nyelv kandikált ki, amit reflexszerűen fel-és le mozgattam, szinte nyalva a tűz és Lazarus illatát. Abban is biztos voltam hogy a szememben a pupillák is már összeszűkültek és egy párhuzamos csík lett belőlük, ami miatt vesztettem a látásom minőségéből nem is keveset, de nem zavart, a nyelvemmel bőven tisztában voltam a körülöttem lévő dolgokról. - Ha showműsort keresel, akkor egy nagyobb hatalmú félissssztennel kesssszdj, ne pedig egy sssszende lánnyal, aki nem tud ssszemmi nagyot - tettem hozzá. Megdörzsöltem az orrnyergem és idegesen kifújtam a levegőt, majd hirtelen láthatatlanná váltam, és ezzel párhuzamosan átvettem a teljes kígyó formámat is. Csendesen felsiklottam a kanapéra, majd ott tekeregtem jobbra-ballra úgy, hogy lehetőleg ne érjek egyikőjükéhez se, majd sziszegve Lazarus mellé csúsztam, és felegyenesedve láthatóvá téve magamat a nyelvemmel kicsit megpiszkáltam a fülét - bár szívem szerint torkon haraptam volna. Ezután lecsúsztam a kanapéról és a szoba közepén összegömbölyödtem, ahogy egy király piton és nyitott szájjal hagytam hogy a fogaimból csepegjen a padlóra egy maró méreg, amelytől szinte pezsegni kezdett az anyag. Ennyit voltam hajlandó mutatni, se többet, se kevesebbet. Reméltem hogy belátja, hogy nem vagyok olyan érdekes és nem folytatja tovább a baszogatásomat, mert már fogytán volt az én bárány türelmem is, és én nem veszélyeztetem a saját és más épségét egy kis cirkusz miatt. |
- Aha - bólintottam, mikor rákérdezett Kerberosz kilétére. Mondjuk én Kerberoszt nem illetném a háziállat jelzővel. Több okból sem; sokszor olyan érzésem volt, hogy apám jobban szereti azt a dögöt nálam, az hogy minimum annyira, mint engem az tuti. A másik ok pedig az, hogy Kerberosznak nagyon fontos szerepe van a démoni üzletkötésekben. Ő az, aki meggyőződik arról, hogy az üzletkötő fél - az ember - betartsa a rááeső feltételeket. Ha ez nem következik be, akkor egyre többször jelenik meg az érintett álmaiban, végül pedig darabokra tépi és a Pokolra szállítja annak a lelkét. Őszintén szólva én is szívesen játszok mások elméjével. Annál nincs is szórakoztatóbb dolog, mint hogy végignézed más őrületének állomásait. A kezdeti kényszerképzetektől, paranoiától a teljes káoszig. Ami kifejezetten érdekessé teszi az az, hogy szinte minden embernél máshogy zajlik le ez a folyamat. Lehet, hogy ezek az eltérések nem olyan nagyok, de nincs két ember, aki minden szempontból ugyanúgy reagáljon arra, hogy lassan elveszti a eszét. A salemi boszorkányüldözéseknek is ez volt az egyik motorja. Eleinte szó sem volt ott boszorkányságról, egyszerűen csak mentálisan tönkre mentek (vagy tönkre tettem őket?!) az emberek, ezt pedig egyből a Gonosz ténykedésének tudták be. Egy kis rásegítéssel pedig már ki is robbant a történelem legjelentősebb boszorkányüldözése. Na abban a kisvárosban egy unalmas pillanatom sem volt. Mikor kezdtek már lecsillapodni a kedélyek, mindig tettem valamit, ami újra felforgatott mindent.
Nem reagáltam arra, hogy ő is elárulta a nevét. Igyekeztem memorizálni, a haja miatt talán emlékezni fogok rá egy darabig, habár elég nagy esélyt látok arra, hogyha legközelebb összefutunk már nem fog eszembe jutni a neve. Általában az emberek nem szoktak elég mély benyomást tenni rám, ahhoz hogy megjegyezzem a nevüket vagy hogy egyáltalán érdekeljen, hogy kik ők. Ez nem az ő hibájuk, egyszerűen csak nagyon kevés olyan személy van, amit olyan érdekesnek vagy szimpatikusnak ítélnék meg, hogy érdekemben álljon megjegyezni a nevét.
- Az nem jutott eszedbe, hogy ezzel szórakoztatom magam? - felvontam az egyik szemöldökömet. Azt pedig nem kellett bebizonyítanom, hogy többet érek náluk. Én pontosan tudtam, hogy a nyomomba sem érhetnek, más véleménye pedig nem számított. - Akkor mutathatnál valamit - Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy itt szinte mindenkinek volt valamilyen képessége. Az nagyon is érdekelt, hogy pontosan mire is képesek az iskola diákjai. - akkor talán lenne egy kis értelme annak, hogy még mindig itt vagyok - leültem a kanapéra Orthus mellé. Az eddigiek alapján nem gondoltam volna, hogy Corvus mutatna valamit, már csak azért sem, mert ha jól emlékszem, akkor a házirend ezt kifejezetten tiltja. Igen, elolvastam. Az már más kérdés, hogy pusztán azért, mert kíváncsi voltam, hogy pontosan milyen szabályokat is fogok megszegni.
A kis pénzes húzása után sajnálattal néztem rá. Az anyagiak miatt sosem kellett aggódnom, mindig is annyi volt, hogy el sem tudtam volna költeni. De még ha nem is így lenne... könnyedén belemászok bárki fejébe, hogy megszerezzem a bankszámlája minden adatát. Igen, ez lopás. Na és? Abból, hogy a lány ennyire örült egy kis címletnek arra következtettem, hogy ő nem feltétlenül van annyira elengedve, mint én. Hát... rossz lehet. Nem is kommentáltam a helyzetet, mert nem tudtam volna nem rosszindulatú megjegyzést tenni.
- Azért reménykedtem, hogy nem csak azért cibálsz fel a kertből, hogy aztán édes kettesben fetrengjünk egy kanapén - jegyeztem meg, miközben Orthus hasát vakargattam, aki hátra vágta magát. - Igen, biztos rohadt nagy vihar lehet készülőben egy iskolában - megforgattam a szemeimet, mert nem sok esélyt láttam arra, hogy az Akadémia falai között bármi érdekes is történne. Ha nem segítek rá, természetesen... - Mivel te nyilvánvalóan nem tudod mit jelent szórakozni, ezért segítek kicsit - egy kissl nyugtalanító mosoly jelent meg az arcomon, miközben a tekintetem a bőrdzsekijére siklott. Az anyag pillanatok alatt lángra kapott, viszont a lángok nem bántották a lány bőrét. Csupán azért nem, mert én nem akartam, hogy megégessék. A dzsekijéről ha nem vette le időben, akkor a lángok átterjedtek a pólójára meg a többi ruhájára. Nem azért tettem ezt, mert meztelenül akartam látni, csupán direkt piszkáltam, hogy végre mutasson valamit az erejéből. |
- Úgy Kerberosz, mit az Alvilág főnökének háziállata? Ez érdekes - bólintottam őszintén csodálkozva, nem gondoltam volna hogy még a kis állatok is lehetnek igaziak, vagyis hogy a mitikus lények valóban léteznek és nem csak az őseink kitalációi. Mondjuk én beszélek, amikor elméletben pogány vagyok. Csak nyilván kicsit más szemtől szemben találkozni egy bestiával, hiszen mindenki másképpen képzeli el a szörnyeket. - Brunnhild. De szólíts csak Corvusnak - mutatkoztam be én is gyorsan, majd egy apró mosollyal néztem ahogyan a kétfejű kutyus ledobja magát a kanapéra, és kiskirályként ücsörög.
Meglepetésemre, üres volt az egész klubhelyiség, így szerencsére senki sem kapott sokkot Orthustól, így azonban nem is volt kit kihallgatni, ami kissé letörte a kedvemet. Aztán Lazarus az arcomba fújt egy adag hamut, mire én nőiesen tüsszentettem is egy nagyot, majd prüszkölve csattogtattam a fogaimat. - Pazarlás - motyogtam az orrom alatt. - Miért mutogatod az erődet össze-vissza? Anélkül is embernek nézlek, hogy nem flexelsz nekem ötpercenként a kis lángjaiddal és egyéb bűvészmutatványaiddal. Nekem is vannak képességeim, és szinte mindenki másnak is itt, nem vagy vele se több, se kevesebb - tettem hozzá miközben körbe simítottam a csocsó asztal alját, majd mosolyogva óvatosan lekapargattam a celluxot az asztal aljáról, és diadalittasan meglengettem a papír pénzt, majd zsebre dugtam. Már régóta megfigyeltem, hogy a diákok ugye imádnak alkoholt csempészni egymás között, pont úgy, ahogy a legtöbb iskolában és a diszkrét átnyújtás helyett inkább eldugták a pénzt, hogy aztán a másik nyugodtan elvehesse, rajta kapás nélkül. Erről az egy ilyen pénzes helyről biztos voltam, de arra fogadni mernék, hogy rengeteg ilyen különböző pont van még, csak mindegyiket felkellene fedezni. Talán ha lesz rá időm egy nap, és nem leszek túl lusta hozzá.
Miután bezsebeltem a megérdemelt tolvaj jutalmamat én is ledobtam magam a kanapéra, és egy nagy sóhajjal lehunytam a szememet. - Most ne mond azt hogy csalódtál? Légy őszinte velem, úgy nézek én ki, mint egy izgalmas személy? Ne is válaszolj, valószínűleg nem a válasz, tehát nem kellene, hogy meglepjen a dolog. Élvezd inkább a csendet egy kicsit, most végre mindenki csendben van, és ezt értékelni kell. Nagy háborúk előtt mindig nagy a csend - motyogtam lehunyt szemmel. |
A lányhoz igazítottam a lépteimet, tehát rövidebbeket léptem, hogy mellette haladjak továbbra is, ne pedig előtte. Igazából nem érdekelt, hogy esetleg jobban kell szednie a tacskó lábait, ahhoz hogy tartani tudja velem a lépést. Viszont most nagyon nyeregbe érezheti magát, hogy arra indultunk, amerre ő akart, én pedig egyelőre nem szeretném kilökni ebből az egyensúlyából. Kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. Nincsenek nagy elvárásaim, tehát azt erősen kétlem, hogy ez válna az életem legizgalmasabb éjszakájává. Sőt, kifejezetten kellemes meglepetésként érne az, ha a lánynak olyan programmal sikerülne előállni, amit legaláb egy kicsit szórakoztatónak találok.
- Van egy olyan érzésem, hogy nekünk egészen eltér a szórakozásról alkotott véleményünk - pillantottam a vöröskére. Legalábbis eléggé meglepődnék azon, hogyha neki is olyan elvont, fekete humora lenne, mint nekem. Valamiért nem osztottam a lányok lelkesedését a pletykák iránt. Az kétségkívül nagyon izgalmas tud lenni, ha az ember kezébe olyan információ jut a másikról, akire az elég kompromitálóan hathat. Biztos jó buli megalázni valakit egy egész iskola előtt a titkával vagy más magánéletén csámcsogni - ha nekünk már nem jutott. Engem azonban sosem hoztak lázba ezek a kicsinyes dolgok.
Lényegesen jobb idő volt az épületben, mint odakint. Sosem voltam oda a hidegért, én úgy vagyok vele, hogy inkább legyen melegem, hiszen akkor még mindig tudok ruhát levenni magamról. Arról nem beszélve, hogy elég jól bírom a forróságot. Ennek talán van valami köze a drága otthonomhoz, a Pokolhoz. - Ja, imádnivaló - Sok mindent mondtak már rá, de az aranyos jelzővel még senki sem illette. Megsimogattam a kutya mind a két fejét, hogy egyik se lehessen féltékeny a másikra. - Orthus - ahogy kimondtam a nevét, ő felkapta a fejeit és engem kezdett nézni. - Jó fiú - szeretetteljesen elmosolyodtam és megvakarásztam a fülei tövét. - Ő Kerberosz öccse - tettem hozzá, mert azért ez nem volt annyira köztudott tény a görög mitológiával kapcsolatban. Kerberoszról azért szerintem azok is hallottak már, akik amúgy nem olvasnak utána a mitológiának. Én úgy gondolom, hogy ez valamilyen szinten az általános műveltséghez tartozik. Ha azonban már a neveknél tartunk, eszembe jutott, hogy még nem is mutatkoztam be, s a lány nevét sem tudom. - Amúgy Lazarus vagyok - árultam el a nevemet. Az nem izgatott különösebben, hogy ő bemutatkozik-e, mert valószínűleg úgysem jegyezném meg. Viszont ha nem árulja el, akkor én fogok ráaggatni valamilyen nevet, hiszen nem hivatkozhatok mindig rá "a vörös hajú lány1ként". A szám azért kell oda, mert viztos vanank itt más vörös - habár ennek a lánynak a haját, inkább pirosnak mondanán - lányok is.
Továbbra is követtem a lányt, ez a környék nem volt ismeretlen számomra, ugyanis jártam már párszor erre. Volt egy olyan sejtésem, hogy a klubhelység a desztinációnk. Ebben meg is bizonyosodtam, mikor megálltunk az ajtaja előtt. Kinyitottam az ajtót és intettem, hogy menjen csak előre. Na, ezek után mondja valaki, hogy nem vagyok udvarias. Szétnéztem a teremben, ahol azonban semmi sem ragadta meg a tekintetemet. Orthus azonnal felugrott az egyik kanapéra, s ott kezdte újra a csontot rágcsálni a fejeivel. - Te aztán tényleg tudod mi a szórakozás - jelentettem ki, nem sajnálva a gúnyt a hangomból. Levettem egy teleírt lapot az egyik polcról és lángra gyújtottam a kezemben, még mielőtt egy pillantást is vetettem volna rá. Miután hamuvá égett, a lány felé fújtam, ami maradt belőle, aztán beljebb sétáltam, hogy alaposabban is körbe nézzek. |
Ez az anyabaszó tuti a fejemben turkált - gondoltam miközben megtorpantam és dacosan a szemébe néztem, ugyan akkor akármennyire is próbáltam, nem tudtam gyűlölni érte. Újra megpróbáltam megropogtatni az ujjaimat, de csak nem voltak hajlandóak roppanni. De legalább már nem éreztem félelmet és szorongást a jelenlétében, ami valljuk be, egész jó, mert tehetett volna sokkal rosszabbat is velem. Azt hiszem, még sem olyan rossz, mint elsőre gondoltam.
- Szórakozni megyünk. Este mindenki elfelejti, hogy a falnak is füle van - mondtam izgatottan miközben megfordultam és újra tovább indultam. Szerettem esténként fel-alá járkálni az épületben, ilyenkor ugyanis az emberek általában csoportokba verődtek, mint az ázott verebek, és megtárgyalták az éppen aktuális híreket, pletykákat és egyéb baromságokat, amelyek általában nyújtottak annyi szórakoztató értéket számomra, hogy esti meseként elmentek. Na meg mivel nem nagyon tartottam a kapcsolatot másokkal, ez volt az egyetlen módom arra, hogy mégis tudjak mindenről, ami körülöttem történik. Ebből a szempontból a drága, misztérikus Lolitha blogja is nagyon jó eszköz volt, de mivel az interneten semmi csak objektív, kénytelen-kelletlen mégis utána jártam mindennek, csak hogy biztos legyek az akadémiai híradóban. Nem mintha ezek pontosak lennének, de engem csak a fontosabb dolgok érdekeltek belőlük, a felesleges, sokszor hamis adatok nem.
- Amúgy aranyos a kutyád, mi a neve? - kérdeztem mikor már bent voltunk, és kellemesen megráztam magam, ahogyan a hideg végre nem csípte a hideg. Szerettem a hideget természetesen, de attól még mindig jobban preferáltam a szoba hőmérsékletet. Közben lassan és biztosan lépdeltem a klubhelyiség felé. Ott van a "buli". |
Hagytam, hogy eltolja a kezeimet, közben ha felnézett rám, akkor felvettem vele a szemkontaktust. Ha így tett, akkor egyelőre óvatosan, s alig észrevehetően megkopogtattam az elméjét előlem elzáró falakat. Egyelőre nem akartam hatást gyakorolni az elméjére, ezzel pedig bármire is rávenni, ami ütközik a szabad akaratával. Csupán kíváncsi voltam, hogyha kutakodni szeretnék a fejében vagy irányítani akarnám őt, akkor mennyire lenne nehéz dolgom azzal, hogy átvegyem az elméje felett az uralmat.
A szavai csupán még szélesebbé varázsolták a mosolyomat. Hagytam, hogy végigmondja - vagy inkább darálja - a mondandóját, anélkül hogy félbe szakítottam volna. - Én szerintem egy szóval sem utaltam arra, hogy téged annyira ártatlannak tartanálak - kissé oldalra biccentettem a fejem, mintha újra végigpörgettem volna magamban azt a pár szót, amit eddig váltottunk. Ezt az ártatlan dolgot jelen esetben nem szexuális értelemben értettem. A külsője alapján nem ítélném egy törékeny virágszálnak, de persze a külcsíny nem minden. Lényegesen több dolgot tudhatnék meg a jelleméről, ha tennék egy kis kiruccanást az elméje kanyargós folyosóin. - Te azt gondoltad, hogy én megpróbáltalak felizgatni? - kérdően néztem rá, aztán elmosolyodtam - Ez aranyos - volt egy kis lenézés a hangomban, habár nem túlzottan nem érződött. Tehát nem csöpögött a gúnytól a hangom. Tényleg nem volt a célom, hogy szexuális izgalomba hozzám. Ha az lett volna, akkor nem a hajával kezd játszadozni az ujjam.
- Csinálhatok teljesen mást is... - ha eddig nem nézett rám, akkor most az álla alá nyúltam, s finoman megemeltem a fejét, hogy meg tudjam teremteni vele a szemkontaktust. Először minimális nyomást gyakoroltam az elméjére, ha megnyíltak előttem a kapuk, akkor besurrantam az elméje és tudatalattija kis világába. Ha még nem engedett be, akkor felerősítettem a nyomást, ez pedig már fizikai fájdalomként is jelentkezhetett nála. Ezt hajlandó voltam addig csinálni, még a falak le nem dőltek előttem, az egy cseppet sem érdekelt, hogy milyen mértékű fájdalmat okozok ezzel neki. Átlapoztam az emlékeit, betekintettem a személyiségébe, ahogy az elfojtott vágyait és titkait is szemügyre vettem. Ez mindössze pár másodpercet vett igénybe. Nem kuszáltam össze a dolgokat, habár őszintén szólva egész nagy volt a kísértés, hogy tegyek pár változtatást a személyiségén. Csupán annyit tettem, hogy elültettem egy gondolatot a fejében, miszerint nagyon szimpatikusnak talál, szinte már kedvel.
- Hogy taperolni? - értetlenül néztem rá, mert nem igazán emlékeztem arra, hogy bármi olyat tettem volna, ami taperolásnak bizonyul. - Ha azt akarod, akkor egy ujjal sem nyúlok hozzád - kissé nemtörőden rántottam meg a vállam - Ugyan... fiatal még az este. Arról nem beszélve, hogy ez a legszebb napszak - mondtam, közben pedig felpillantottam a csillagos égre. Mindig is vonzott a sötétség, annál pedig szerintem nincs szebb látvány, mikor a tiszta égbolton ragyognak a csillagok, s azok az egyetlen fényforrások az éjszakában.
Csupán azért indultam utána, mert kíváncsi voltam, hogy mit forgat a fejében. Reméltem, hogy nem annyiban merül ki a dolog, hogy visszaballagunk a szobáinkhoz, mert akkor sajnos őt is az unalmas személyekhez kell sorolnom. Amint felálltam a padról, Orthus is felpattant. Az egyik állkapcsával szorította a combcsontot, közben pedig elindult ő is mellettem. - Na és hova megyünk? - tettem fel a millió dolláros kérdést, miközben mellé értem. Nem esett nehezemre utolérni, már csak azért sem, mert még én léptem egyet, ő minimum kettőt. |
Ugyan, kérlek - gondoltam miközben megdörzsöltem az orrnyergemet és próbáltam a lehető legnyugodtabb maradni és nem látványosan unni a szituációt. Ezek szerint nagyon jól ráhibáztam az alfa dologra, nagyszerű, taps, taps. Amikor körözni kezdett körülöttem halkan elnevettem magam. Most komolyan próbáld felszedni, vagy mi van? Miért érzi minden hetero, hogy pont egy aszexel kell kikezdenie? Ja, igen, mert az emberek azt hiszik, hogy csak az "igazira várunk" és hogy csak nem vagyunk elég tapasztaltak, és a többi. Fúj. A fürtös játékon meg sem rezdültem, nyilván nem akartam tovább erősíteni a drága emberemben azt, hogy az, amit csinál jó és a fellegekben járok tőle. Szerettem volna kikerülni a szituációból természetesen minél hamarabb, szorongással az ember ugye nem sokáig bírja csattan nélkül, szóval próbáltam rövidre zárni a dolgot.
- Figyelj - fogtam meg finoman a kezét és eltoltam magamtól, ha engedte, ha nem, akkor pedig csak megpróbáltam elhessegetni magamtól. - Értem, hogy ti férfiak nagyon szeretitek becserkészni a hozzám hasonló, alacsony, látszólag kis ártatlan hölgyeket, ami tök jó, végül is ki kell élnetek valamin a birtoklási vágyaitokat, mert máson nem tudjátok, de attól tartok, rossz csajjal kezdet ezt a játékot, mert én nem látok benned semmi többet, mint a kutyád bennem. Egy cafat húst a sok közül. Csinálhatod ezt az egész cuccot, csak nem fog felizgatni. Szó szerint - hadartam el gyorsan az egészet egyetlen egy levegővétellel. Esküszöm, ennyi szót nem böfögtem föl ebben a hónapban, mint most. Csak gyorsan leakartam rázni a csávót, vagy pedig rávenni arra, hogy megváltoztassa az "állását" és dobja le a pasis felszedő játékát és helyette vegyen fel egy másikat. Ebben a pillanatban még az agresszív "formáját" is szívesebben fogadtam volna, mint ezt. Egyszerűen nem bírtam, ha egy pasi, vagy nő felakart szedni. Nagyon nem.
- Kérdésedre válaszolva szeretném, ha nem taperolnál, ha rövidítve egyszerűbb megérteni - tettem hozzá, majd az akadémia épületére vittem a figyelmemet. - Későre jár, vissza kellene indulni. Gyere - motyogtam, majd neki indultam és reméltem, hogy jön utánam. Hirtelen taktikát váltottam, és én is megpróbáltam felvenni egy hamis vezér jellemvonást, hátha ezzel össze zavarom legalább egy kicsit. Általában bejött, de valljuk be, az általában mindig erősítik a kivételek ugye bár.
Ne legyél ennél is nagyobb állat - imádkoztam magamban. Ha a srác követett, akkor csak a vállam felett visszanéztem, és csendesen követtem az épületbe vezető utat, ha nem, akkor megtorpantam, és kissé idegesen tördelni kezdtem az ujjaimat, hogy legalább a porcaim halk kattogása nyugtató hatással legyen rám. Rossz szokás, valóban, de nincs olyan ember, akinek ne lenne. |
Figyeltem, ahogy a sötétségben egyre jobban körvonalozódik egy alak, ami ahogy közelebb ér hozzám, teljesen kivehetővé is válik. Végigmértem a vörös hajú lányt, anélkül hogy vettem volna a fáradtságot arra, hogy diszkréten tegyem. Valamiért nem érdekelt, hogy esetleg zavarba jöhet vagy rosszul érezheti magát a pillantásaim miatt. A válasza hallatán csak egy féloldalas mosolyra húztam a számat. - Mindig is kedveltem az édes kis dolgokat, éles nyelvvekkel - Lehet nem mindenkinek lett volna ilyen frappáns visszaszólása, hogyha egy két fejű, eléggé megtermett kutya bámul rá négy égő vörös szemmel. - Elég lesz - megsimogattam Orthrus fejét, aki lefeküdt és az egyik fejével rágcsálni kezdte a combcsontot, a másik feje továbbra is elég nyugtalanítóan bámulta a lány minden egyes rezdülését. - Én nem mondtam, hogy gyere ide. Csak felhívtam a figyelmedet arra, hogy számodra mennyire kellemetlen kimenetele lehet annak, ha a kutyám prédát lát benned - Ha így alakult volna, akkor gondolom azt várnák el tőlem, hogy leállítsam Orthust. Azt talán nem hagytam volna neki, hogy darabokra tépje a lányt, de egy kis fogócskába még senki sem halt bele. Ezt az adrenalinfröccsöt pedig miért is tagadnám meg a kis kedvencemtől? Főleg, hogy tudom mennyire szereti, mikor átjárja a vadászat szelleme, a prédája félelme pedig olyan számára, mint a legerősebb adrenalinfröccs. - De mivel mégis ide jöttél, ezért gondolom te szeretnéd, hogy akarjak tőled valamit - kiszélesedett a mosolyom, miközben felálltam a padról és odasétáltam a lányhoz. Lassan körözni kezdtem körülötte, akár egy keselyű a pórul járt áldozata fölött. A tekintetemet fel-le futtattam rajta, az pedig továbbra sem érdekelt, hogy ezt lehet nem értékeli túlzottan. Végül vele szemben álltam meg. Vagy negyven centivel biztosan magasabb lehettem nála, ezért igen csak le kellett néznem rá, hiszen kb a vállamig ért vagy nagyon addig sem. - Tehát... - az ujjam köré csavartam az egyik tincsét. - mit szeretnél tőlem? - óvatosan elhúztam a kezem az arcától, anélkül, hogy kitéptem volna a haját. Az arcomon nagyon jól tükröződött, hogy milyen jól szórakozok. |
Már itt voltam egy ideje, és egy dologra rá kellet jönnöm. Itt lassan a diákok nagy százaléka istent akar játszani, vagy ha nem akarnak, akkor elnyomottak lesznek a többi "istentől". Ez különösen észrevehető volt a csoportos barátságoknál, csoportosulásoknál. Valaki előbb vagy utóbb mindig kimutatta a fogak fehérjét, és ez lassan szétbontja az összes többit, rövid időn belül ember ember farkasává válik, és az a bizonyos barátság eltűnik. Persze, engem ez nem érintett, nem voltam az a...hogy is fogalmazzam, szociális pillangó. Jobban mondva, egy halott pillangónak is jobb szociális élete volt mint nekem, de ez már más tészta, valamilyen fokig magam döntöttem a társadalmi élet "megvonásáról", túl sok szorongás, aggódás volt, nem szerettem a béta szerepében lenni minden egyes kicseszett nap. Jobb volt így, hiszen így legalább függetlenül lehettem boldog, már amennyire. Már egy jó ideje nem vagyok boldog. Próbálok az lenni, csak nem megy. Gyakori látogató voltam a Lélekteremre, és bár ha nem akarom bevallani, általában segített, egy bizonyos fokig, de sajnos mindig vissza estem a magam sötét, pesszimista világnézetébe. Chh, tegnap az egyik diák azt mondta, hogy több boldogság hormon volt egy kocka csokoládéban, mint bennem. Nem azt mondom, hogy nem volt igaza, csak azt, hogy egy bunkó hogy ezt mondta.
Szokásomhoz híven ahogyan gondolataimban mélyedtem, keringtem jobbra-ballra az akadémia területén, mint hering a konzervben, azt sem tudtam merre megyek, és hova. Természetesen nem távolodtam el az épülettől, ismertem a szabályokat, és nem volt kedvem megszegni őket, szóval, mentem, amerre az ösztönöm vitt. Valahogy pedig sikerült a kertben kikötnöm, amitől egy kicsit felvidultam. A kert kétséget kizárólag gyönyörű volt, egy menedék mindentől, ahol a nyugalom és béke lassan csiklandozta minden ideérkező állát, és hívogatta arra, hogy felejtse el a gondjait, pihenjen le. Aztán megütötte a fülemet egy bizonyos hang, férfi, nem, inkább fiatal férfiú, és füllel hallhatóan megint sikerült kikapnom magamnak azt a bizonyos "alfát". Valhalla óvjon meg ettől - morogtam magamban miközben kiléptem az árnyékból, és megmutatkoztam. Meg is pillantottam egy rám morgó kétfejű kutymutyot, aki szemmel láthatólag nem kedvelt. Ne aggódj, nem te vagy az egyetlen, de ettől függetlenül cuki vagy hogy véded a gazdit - gondoltam miközben egy kicsit közelebb sétáltam hozzájuk, de természetesen figyeltem a nagy kétfejű kutya jeleit, és amikor már nagyon csúnyán morgott, megálltam, és nem mentem közelebb. Az utolsó dolog, amit akarok, hogy még több heget kapjak. Mondjuk egy kutya harapásnál volt már rosszabb is.
- Szeretnél valamit tőlem, vagy csak azt kívánta őfelsége hogy megmutatkozzak? Amennyiben az utóbbi, mennék dolgomra alássan - néztem az előttem álló srácra, akinek derengett a neve, de valahogy csak nem akart eszembe jutni. Na, mindegy, van ilyen. Laza testtartással figyeltem az előttem álló minden egyes gesztusát, arcának vonásait, és próbáltam kitalálni, hogy vajon mi is járhat a fejében. Hála az égnek hogy nem volt gondolatolvasó képességem, mindig használnám. |
El nem tudom mondani, hogy mennyire unalmasnak találtam ezt az egész Akadémiát. Csupán remélni tudtam, hogy nem kell sokáig itt maradnom. Vagyis ez mindenki érdeke volt, ugyanis ha unatkozni kezdek, akkor általában elég rossz dolgok történnek. Még nem érte el az unalmam a kritikus szintet, ugyanis elég sok része volt még ennek a komplexumnak, ahol nem jártam, így volt mit még felfedezni. Az, hogy megpróbáltam lelépni, természetesen az első dolgom volt. Azonban valami erő miatt nem tudtam elhagyni az iskola területét. A portálnyitással még nem próbálkoztam, ugyanis az nem olyan egyszerű, ráadásul az elég feltűnő, hogyha szinte megnyílik a föld. Abban teljesen biztos voltam, hogy az anyám intézte el, hogy legyen valami varázslat, ami megakadályozza, hogy elhagyjam az Akadémia területét. Ő még mindig hisz abban, hogy magam mögött tudom hagyni a szociopata viselkedésemet. Ez az elképzelés már ott vérzik, hogy én nem akarok megváltozni. És nincs olyan személy, aki ezen változtatni tudna. Előbb vagy utóbb, de az anyámnak is rá kell ébrednie erre.
Annak kifejezetten örültem, hogy nem kaptam szobatársat, hiszen így senki sem rontotta ott a levegőt mellettem, na meg Orthrusnak sem kellett a földön aludnia, hiszen ott volt egy egész ágy, amin terpeszkedhetett. Anya tudta, hogy mennyire felbosszantott azzal, hogy bezsuppolt ebbe az óvodába, ezért szerintem bocsánatkérés gyanánt vagy hogy kicsit enyhítsen rajtam megengedte, hogy magammal hozzam Orthust. Mintha ez egy pillanatig is az ő döntése lett volna. Sok rosszat el lehet mondani rólam, de nagyon szeretem azt a dögöt. Kiskorom óta mellettem van, ezért el sem tudnám képzelni, hogy milyen lehet, ha magam mögött kellene hagynom.
Elég eseménytelenül telt a napon, nem történt semmi, ami ne lett volna teljesen unalmas. Vacsora után kimentem a kertbe, ahol leültem az egyik padra. Orthusnak egy csontot dobáltam, amit még a Pokolból hoztunk magunkkal. Egy emberi combcsont volt, amin azért eléggé meglátszott, hogy a kutya kedvenc játékszere, ugyanis könnyedén ki lehetett venni a fognyomait rajta. Ezt a csontot dobálgattam neki, miközben a suli épületeit figyeltem. Az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy vajon mennyi idő alatt jutna ki mindenki, ha lángra lobbana az egész iskola. Vagy hogy egyáltalán sikerülne-e mindenkinek épségben vagy legalább élve kijutni. Ha már nem tudok majd mit kitalálni, hogy lekössem magam, akkor utána járok ennek az elképzelésnek. Arra figyeltem fel, hogy Orthus megmerevedik, s az egyik irányba bámul, s mélyen és vészjóslóan morogni kezd. - Én a helyedben minél hamarabb felfedném magam, ha csak nem tudsz lefutni egy pokolbeli teremtményt - Szólaltam meg teljesen nyugodt, s kifejezéstelen hangon. A pokolbeli teremtmény alatt most nem magamat értettem, de szerintem ez elég nyilvánvaló. Persze utasíthattam volna arra Orthust, hogy üljön le és még véletlenül se támadjon, de abban mi is lett volna a szórakoztató? |
Brunnhild N. Corvus & Lazarus A. Bale |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
