|
Témaindító hozzászólás
|
2018.03.24. 19:54 - |
S. Seraphina S. Dubois & Sir William Pine |
[11-1]
[ Admin által lezárt kör ] |
 Színlelt érdeklődéssel figyeltem a hölgy mimikáján az apró rezdüléseket, amelyek sok mindenről árulkodtak, de legfőképpen arról hogy a lányt kétségek gyötrik. Őszintén, kissé szántam is őt, amikor egykorú voltam vele, akkor engem is annyi minden kétség gyötört, különösen akkor, amikor a testvéremről volt szó.
- Óh, hogy kitörném a nyakad Arthur, hogy aztán élvezettel csámcsogjak a lelked utolsó foszlányain. Gyilkos... - gondoltam, miközben a kezem öntudatlanul is ökölbe szorult, és újra magam előtt láttam azt a pillanatot, amikor Romana valahogyan közénk került harc közben. Az egésznek nem kellet volna megtörténnie. Az én becsület kódexem erős volt, ha párbajra hívtam valakit, akkor tartottam magam ahhoz, hogy nem használom a képességeimet semmilyen formában sem, még szellemek segítségét se kértem. Tiszta, és igazságos harcokat vívtam, és úgy tudtam, hogy Arthurt is ugyanígy tartja a becsülete, és tisztessége, de tévedtem. Amikor nyerésre álltam, ő utolsó erejét össze szedve használta az egyik képességét, amit viszont Romana észrevett. Közénk rontott, és megakarta fogni Arthur kezét, de elvétette, és helyette ő kapta a csapást. Szinte visszhangzott a fülemben az, ahogyan a koponyája apró darabokra tört, és az a csend, ami utána következett. Romana még csak fel sem sikított, annyira gyorsan vége lett. Arthur elmenekült, én pedig ott maradtam, kétségbe esetten szorongatva Romana testét, amely még meg-meg rándult a kezemben, ahogyan az utolsó erejével küszködött a lelke az életben maradásért, de senki sem élhette volna túl azt, ami őt érte. Több órán át öleltem magamhoz a holttestét, és zokogtam felette, és átkoztam mindent és mindenkit magam körül. Gyakran hiányzik nekem a húgom, és gondolkozom azon, hogy vajon mit tehettem volna azért, hogy megakadályozzam azt, ami vele történt. Vajon büszke lenne rám? Fene se tudja.
Végül a nyakamon ülő kislány ébresztett fel a múlt emlékeiben való lubickolásból, majd óvatosan letettem őt, mire ő gyorsan el is szaladt, gondolom megtalálta a kis barátait, akiket keresett. Shakespeare ezután mellém lépett, majd egy alig észrevehető gesztust tett a fejével, jelezve, hogy figyeljek. Na, ez viszont már valóban felkeltette az érdeklődésemet, és előre hajolva, csillogó szemekkel figyeltem. - Mephisto, hu? - gondoltam miközben egy pillanatra elkaptam a tekintetemet róluk, majd Shakesspare-re néztem, aki legalább olyan feszülten figyelt, mint Seraphine. - Shakespeare - suttogtam neki, mire közel hajoltam hozzám, hogy a fülébe suttoghassak. - Keresd meg nekem azokat a szellemeket, akikről ez az alak beszél, a Mephisto által küldötteket. Ne támadj rájuk, ne szabotáld őket, ne kerülj az utukba, egyedül a nevükre vagyok kíváncsi, amit majd lediktálsz nekem. Indulás - morogtam a lehető leghalkabban, majd Shakespaare felemelkedett, és egy mosollyal az arcán mellettem maradt. Tudta nagyon jól, hogy mit kellet csinálnia, de természetesen nem egyből indult. Az öreg róka volt olyan taktikus és jó színész, hogy tudja, mikor és hogyan élheti el a céljait leggyorsabban, és leghalkabban, és ez nekem kapóra jött. Nyilván nem akkor fog egyből neki kezdeni a dolognak, amikor egy érintett szellem van előttünk.
- Nos, most hogy halálra rémisztette ezt a szerencsétlen lányt, távozhat - álltam fel, majd farkasszemet néztem a szellemmel, és megmutattam neki az agyaraimat. Hallottam, ahogyan Shakespare, és a körülöttünk ólálkodó szellemek hirtelen megfagynak, és nem mozdulnak. Nem pusztán azért voltam a "szellemek királya" mert olyan karizmatikus voltam. Féltek tőlem, úgy, ahogyan a legtöbb diák. Én is félnék, ha egy olyan személy ólálkodna körülöttem, aki valósággá képes tenni az abszolút halált, azt, amikor nem csak a test, hanem a lélek semmisé válik. Persze ők nem tudtak arról, hogy csak azon lelkeket tudom felfalni, akiket én öltem meg a közelmúltban, csak annyit tudtak, hogy képes vagyok lelkeken lakomázni. Ez volt én legmocskosabb képességem. Még egy istent is semmisé tudok tenni így, és még meg is kapom az összes tudását és emlékét is, így az abszolút tudás is hamarosan elérhetővé fog válni számomra, már csak idő kérdése. De amúgy nem ettem annyi lelket mostanság. A háborúban napi száz volt az átlag, de amióta itt vagyok sajnos nem tudok szellemeken lakomázni, pedig néha már hiányzik az ízük.
A szellem halkan nyelt egyet, majd jelentőségteljesen még egyszer a lányra nézett, majd újra elveszett a tömegben, mire én a kezemmel intettem, hogy folytatódhat tovább a szórakozás, a szellemek pedig újra a saját dolgaikkal foglalkoztak.
- Riadtnak tűnsz, kedvesem - ültem vissza a székbe, Shakespeare pedig egyből odaugrott a lányhoz, és megölelte.
- Nem tudom, mit akarnak tőled, de mi megvédhetünk. Igaz, Will? - pillantott vissza rám Shakesspeare, választ várva, amit én nem adtam meg neki, sőt, úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a mondatát.
- Mit akar tőled Mephisto? Ha jól emlékszem említette az utód szót is, csak nem a lánya vagy? - kérdeztem, nem próbálva meg finomkodni. Válaszokat akartam, és ha megkapom őket, akkor talán elgondolkozom azon, hogy megéri-e a szememet tartanom Seraphinan, esetleg protekciót adnom neki. Biztos vagyok benne, hogy Shakespeare önként vállalkozna a feladatra. |
 Valószínűleg nem ilyen válaszra számított. A nem tudom mondat mindenre hasznos volt, én is előszeretettel használtam, hogy elkerüljek egy-egy szituációt, azonban ez az eset más volt. Itt nem azért eresztettem meg ezt a két szót, mert valamit titkolnék vagy nincs kedvem ehhez a témához, egyszerűen ez volt a helyzet. Felkerestek, ide vezettek és ennyi.
Mikor ismét rám terelődött tekintete az éjszaka sötétségéről, frusztrálttá váltam. Pláne, hogy még előrébb is hajolt, szemembe pedig hosszan belenézett. Ledermedtem, így nem tudtam elkapni a fejemet, és csak abban reménykedtem, mint legutóbb, hogy ne turkáljanak a fejemben. Elég volt abban az intézményben ez és az egyéb „orvoslási” forma. Nem akartam többé átélni azt, hogy az orvostudományt felhasználva, saját szórakozásukra kínoznak meg embereket és még minket látnak el az elmebeteg jelzőkkel. Közben önmaguk a nem normálisak.
Nagyot nyeltem, amikor a szellemek felkeresését elmagyarázta. Indokkal jött értem. Idegesen harapdálni kezdtem számat belülről. Lehet félek felelősséget vállalni, de kíváncsi lennék ki cserélne velem. Én egyáltalán nem vagyok oda ezért, hogy szellemek felkeresnek valamilyen okkal, márpedig biztos, hogy nem egy szimpla bájcsevejről van szó, hanem súlyos indítékkal vannak itt. De tizenhat évesen mi a fenét tehetnék? Örök kérdés volt számomra.
- Ööö… - pislogva tértem vissza gondolataimból és próbáltam visszaemlékezni hogyan is nézett ki az illető. – Férfi volt, ez biztos – bólogattam hevesen, bár leginkább csak magamnak. Az fel sem tűnt, hogy Shakespeare már nem volt mellettem, és lehet, hogy jobb is, mert ha feleszméltem volna erre, akkor leblokkoltam volna és annyi a szellemkeresésnek. Közben egy apró lány Pine nyakába kéredzkedett. Aranyos gesztus volt és megnyugtató, legalábbis így más fényben tüntette fel magát a Sir. Félelmem csillapodott is, mindaddig, amíg utolsó mondatát fel nem dolgoztam. Kösz szépen – gondoltam magamban. Nem vagyok agresszív típus, semmilyen téren, így nem értem mivel bőszíthetnék fel egy szellemet… vagy embert vagy akárkit is. Inkább azon törtem a fejemet, hogy a szellemem hogy nézett ki.
– Magas volt és… - be se tudtam fejezni mondandómat, ugyanis akkorra már megjelent az illető. Mutatóujjam mozdulatlanul még mindig az égbe mutatott, mint amikor gondolkodni szoktam, és kisebb fáziskéséssel rámutattam, majd leejtettem magam mellé kezemet. Gondolkodóba estem, hogy ismernem kellene alapjáraton valahonnan. Békésnek tűnt, azt leszámítva, hogy most is szótlanul szobrozott előttem. Úgy álltam ott, mint aki néma meg igazából ötletem se volt, mit mondhatnék vagy kérdezhetnék tőle. Ha esetleg Shakes vagy a Sir felé nem intézett egy kérdést, pár perc hallgatás után megszólalt a szellem, miután egy óriási sóhaj fel nem szakadt tüdejéből.
- Mephisto küldött – kezdte, s ismét rövid szünetet tartott. Szívem a torkomban dobogott. Nem hiányzott, hogy valahogyan híre menjen a családomnak az Akadémia falain belül. Ha rajtam múlott volna csak, akkor soha az életbe senki nem jönne rá. Persze a tanárok körében egy-kettőnek lehet fogalma róla, akik biztosan tartanak mindenkiről egy csinos kis aktát – mint a börtönben? -, hogy véletlenül se okozzon senki se nekik fejfájást. – Arra kért, hogy tartsunk szemmel néhány társammal együtt. Biztos akar lenni abban, hogy gyors fejlődésen mész keresztül, s elsajátítod minden erődet, hogy méltó utódja legyél – szédültem szavai hallatán, s az érdekelt legkevésbé, hogy arcára volt írva mennyire lenéz. Gondolom nem ilyen törékeny lányra számított, amikor apám elküldte hozzám ezzel a szöveggel. Én, mint méltó utód? Nekem is nevethetnékem támadt tőle… Az volt a baj, hogy nem hagytak békén, még itt is kísértenek és azt várják, hogy majd beállok a sorba. A sötét oldalra.
Egy darabig fixíroztam a padlót, majd ahogy újra felpillantottam a „postagalambra” megrémültem. Apám arcát láttam benne. Illúzió. Tudtam, hogy az, és hogy ez is az üzenet része. Nem fenyegetés, de annak vettem, mert nem akartam. Soha sem akartam senkit követni, de ennek is ára van. Nem lehetek apám részéről pártatlan. Különben megfizetek… |
Érdekes - gondoltam összeszűkült szemekkel majd a elvittem a tekintetem egy pillanat erejéig alányról, és kinéztem az ablakon, csodálva az éjszaka csodálatos, misztikus sötétségét és aurójátát. Már túl voltam a felkelés okozta fájdalmakon, így már egy kicsit "boldogabban" viszonyultam a körülöttem lévő dolgokra, így egy kisebb mosoly is ráfeküdt az arcomra, majd egy sóhajjal újra a hölgyre figyeltem, aki bizonytalanságáról, ugyan akkor valamilyesfajta különlegességéről tett számadást nekem, én pedig nem bírtam ki hogy ne döljek előre egy kicsikét legalább, mélyen a szemeibe nézve, már ha engedte a drágaság, és nem kapta el a tekintetét.
Óh, az emberek szinte már féltek a szemkontaktustól, pedig a legalapabb formája volt az emberi kommunikácónak. A szem a lélek tükre, igaz a mondás, és az emberek félnek megmutatni önmagukat, próbálják rejtegetni kik is ők valójában, mit éreznek és a többi. De mára már a színházban sem merik felvenni a szemkontaktust a színésszel, pedig ők nem is önmagukat, hanem másokat játszanak, és mégis, még egy fiktív karakternek sem merik megmutatni, kik is ők. Szánalmas egy dolog, de mit lehet tenni, néha hagyni kella világot elégni, hogy a hamvakból egy gyönyörű főnix támadjon fel. Ha pedig ehhez gyufa kell, akkor én szívesen adok, ha kell, többet is.
- Miért nem keresed meg? - kérdeztem érdeklődve, felvont szemöldökökkel. - Nyilván nem azért csábítgatott magával, mert olyan kedve volt. Ha egy szellem akar valamit, akkor jól teszed, ha minnél hamarabb utána jársz annak, hogy pontosan mit is akar, mert egy ritka bosszúálló népség ez. Kell nekik a figyelem, és ha nem adod meg nekik, akkor kikényszerítik belőled - tettem hozzá halál nyugodtan, csak megosztva egy tanácsot, amely nem egyszer mentette már meg az életemet, amikor még fiatalabb voltam, és sokkal nehezebben tudtam kezelni őket. - Emlékszel, melyikük volt? - kérdeztem miközben finoman fél szemmel Shakespeare tekintettem, aki engedelmesen bólintott egyet és elkezdett körbekérdezősködni. Valószínűleg hamarabb jön majd ide a szellem, minthogy Seraphina találná meg, ez pedig pont az én malmomra sodorja a vizet. Láttni és hallani akarom, hogy mit akar a lánytól az egyik lélek, ok nélkül senkit sem hivogatnak.
Időközben az apró kislány szelleme visszajött hozzám, és nyöszörögve huzogatni a kezdte a kabátomat, mire én megcsóváltam a fejem, és a nyakamba vettem a gyereket, aki a hajamba kapaszkodva elnevette magát és boldogan kezdett el jobbra balra tekintgetni a könyvtárban, játszótársait keresve, és nagyon reméltem, hogy hamarosan megtalálja őket, mert nem sokáig bírtam, amikor egy kölyök a hajamon csüngött.
- Amint láthatod, jól idomítottak - mondtam miközben a kislányra mutattam a mutató ujjammal. - Ameddig nem idegesíted fel őket, minden rendben lesz, erről én gondoskodom. |
Lesütöttem pilláimat. Fene, nem tudom, hogy most zavarba jöttem vagy mi. Mondjuk elég kínos volt kis pizsamában járni-kelni, de hát a szellemem, aki ide hívatott – még mindig nem tudom miért -, nem mondta, hogy valami melegebbe legyek.
Zavartan felnevettem, amikor a szellem ilyen hatalmas bókkal illetett. Egyik kezemet fel is emeltem, hogy félig eltakarjam arcom. Szokásom volt ez csinálni, ha nagyon nevetek vagy ha zavarban vagyok. Éreztem is, hogy arcom kissé ég. Komikus képkocka következett, Shakespeare nagyon szeretett középpontban lenni. Valamiért másképp képzeltem el, de lehet csak a kor tette ezt vele, amiben kétség kívül nem lehetett hiánya. Ismét egy kézcsókot kaptam, s a vámpír jelző után már meg is értettem miértjét. Mármint Shakes abban a korban élt, amikor ez „divat” volt, manapság meg talán erre a tettre már a „giccses” szót használnák. De ezek szerint a Sir is túl van minimum száz éven, és még lehet keveset is mondtam. Ujjaim picit megremegtek, hiszen vámpírral még nem találkoztam az iskola falain belül. Na, nem mintha a nagyvilágban igen… Habár én sem voltam szent, ha a vérvonalamból indulunk ki, de inkább el is felejtettem ezt a gondolatfoszlányt. Utáltam arra gondolni, hogy mi vagyok.
- Megnyugodtam – kuncogtam most már kicsit felüdülve. Így, hogy volt egy barátságosabb „személy” a társaságban, valamelyest sikerült felengednem. Sir William Pine nem tűnt túlzottan szívélyesnek, s kicsit aggódtam is, ha kettesben kellett volna vele maradnom. A túlbuzgó szellem újból megragadta kacsóimat, amit a Sir nem igazán díjazott, láttam, hogy váltottak pár csúnya szóváltást a tekintetükön keresztül. Nem tudtam az okát, hiszen semmi rosszat nem tett, persze nekem is sok volt, nem szoktam az ilyenekhez, másrészről távolságtartóbb voltam. Azért egy-egy kacsintást megeresztett felém, amit csak kuncogással tudtam értékelni vagy egy ideges hajtúrással.
Valahára Pine is feltett egy kérdést, azonban el is indult a könyvtár belseje felé, én pedig szófogadóan követtem, majd válaszra is nyitottam ajkaimat. – Egy elkóborolt lélek erre vezetett – tekintetem hol Shakesre, hol Pinera szegeződött, habár az utóbbinak inkább csak a hátára, mindaddig, amíg le nem ült. – Egyébként sem jött álom a szememre – tettem hozzá csak úgy. – Azt nem tudom miért akarta, hogy idejöjjek – hadartam el ezt is mellé, mert tényleg nem értettem. Sajnos vagy sem – esetemben igen -, tudok velük kommunikálni, de még sosem tettem értük semmit. Nem értem mi céljuk lenne velem. Abban reménykedtem, hogy nem tud a fejemben olvasni, no meg abban, hogy nem akar a családomról kérdezősködni. |
- Bármikor - bólintottam lassan, egy pillanatra lehunyva a szemeimet amikor az apró jövevény megköszönte a pokrócot, majd egy kissé oldalra billentett fejjel figyeltem, ahogyan bemutatkozik Shakespeare-nek.
- Óh, hát francia származású? Nem is csodálom, onnan csak potyognak az égből a hozzád hasonló szépségű lányok. De gyémántok között is vannak ám legszebbek - hadarta Shakespeare izgatottan miközben vissza battyogott hozzám és a bordáim közé könyökölt, mire én egy halk "uff" hangott hallatva felmordultam, és fenyegetően néztem rá, mire a drámaíró gyorsan elhúzodott, de kuncogva idegesített, hogy nekem is illene bemutatkoznom, mert én vagyok az egyetlen, aki eddig nem mondta el a nevét. Shakespare könyöke nélkül is megtettem volna a bemutatkozást, csak az folyton pattogó vörös ördög nem igen engedte, hogy a saját tempóban bontakozzanak ki a dolgok.
- Sir William Pine, vámpír és könyvtári kisegítő, szolgálatodra - léptem oda Seraphinához, majd én is finoman megfogtam az apró kezeit, és egy finom csókot nyomtam rá, majd elengedtem és tisztelettudóan hátraléptem, és a hátam mögött megfogtam a csuklómat, és rezzenéstelenül álltam, és néztem ahogy Shakespeare gyorsan vissza pattan a hölgy mellé. Én eközben egy kicsit mosolyogtam magamban, reméltem hogy a "vámpír" jelző kissé megfogja ijeszteni a leányzót, sok-sok év után én már nagyon jól tudtam, hogy a legtöbb tisztelet a félelemből ered, és én nem féltem használni a félelem keltés eszközét annak érdekében, hogy megkapjam azt a tiszteletet, ami jár nekem.
- Ne is aggódj miatta, élt már egy kétszáz évet, kissé megviselte a sok idő, de amúgy egész kedves tud lenni évente egyszer-kétszer - öntötte a szavakat magából Shakes, hogy megnyugtassa Seraphinat ha esetleg megijedt volna, majd finoman megfogta a hölgy kezét ismét, mire én már nagyon csúnyán fölmordultam, jelezve hogy azért egy kicsit fogja vissza magát, már rég nem a renesszánsz korában vagyunk, itt már nem igazán erényes, ha egy vele egykorú férfi próbál egy Seraphina korabeli lánnyal bármilyen kapcsolatot létesíteni, ami már egy kicsit is félre érthető. Már pedig én tudtam, hogy Shakespeare agya sokkal mocskosabb, mint ahogy azt a barátságos jelleme mutatná.
- Értettem, főnök - lépett hátra Shakespeare felemelve a kezeit, de ez nem állította meg őt abban, hogy ne kacsingasson a lányra még egyszer kétszer, mire kiszakadt belőlem egy ideges sóhaj.
- Nos, mi szél hozott errefelé? - érdeklődtem miközben lassan vissza cammogtam a székemhez, és leültem benne. Kimért, hideg tekintettel méregettem a lányt, és közben azon gondolkoztam, hogy mit mondjak akkor, ha esetleg valaki más is idevetődne, és meglátna minket kettesben (mert ugye a szellemeket ők nem láttják). Az utolsó dolog amit akarok, az a pletyka, már pedig ha kiderül, hogy ez a drágaság és én itt voltunk, az éjszaka közepén biztos vagyok abban, hogy nem jól fog végződni a dolog. |
Próbáltam felfogni, hogy mégis mi történik körülöttem, titkon még abban is reménykedtem, hogy csak álmodok. A szőr is felállt a hátamon, hogy ennyi elveszett lélek itt bolyong az Akadémia könyvtárában. Azt hittem valamelyest megszabadulok tőlük, de úgy látszik, sosincs menekvés.
A klinikán megértettem miért tolongtak – először azt hittem valóban én golyóztam be, ha már egyszer ide kerültem -, vérfagyasztó egy hely volt, a személyzetről nem is beszélve.
Kettőt pisloghattam, amikor hidegséget éreztem a közelemben. Alapvetően elég hűvös volt az éjszaka, így érthető, de ez más volt. Amennyire magamba forduló személy voltam, úgy egy sikoly is maximum csak magamban hallatszódott, viszont biztosra vehettem, hogy ez kiült arcomra is. Eddig nem is tudtam arról, hogy képesek a szellemek megérinteni. Sosem feszegettem ennek a szellemesdisnek a határait, így most kellett rájönnöm erre is. Fenomenális – kívülről csak annyi látszódhatott, hogy nyelek egy nagyon félelmemben.
Pislogni se mertem, ahogy a szellem bemutatkozott, olyan kedélyesen, hogy ha jobb kedvemben kapott volna el, akkor talán vidámabban köszöntöttem volna én is. Most azonban kiszáradt számmal próbáltam kezdeni valamit, amint pedig egy másik ember jelent meg, lehiggadtam. Magamra tekertem a felém nyújtott anyagot, majd bólintottam mondandója hallatán. Eddig nem is realizlódott bennem, hogy az a Shakespeare áll velem szemben. – Köszönöm! – mondtam magabiztosan, legalábbis a magam módján. Más füleknek viszont cincogásként hathatott.
Nem tudtam eldönteni, hogy most pozitív vagy negatív véleménnyel lehet rólam az egyetlen ember a könyvtárban rajtam kívül. Fél karomat rátenném, hogy angol úriemberről van szó; rideg, távolságtartó, de azért lekedveskémez. Brr! Csúnya dolog ilyen felszínesen általánosító véleményt alkotni valakiről az első pillantásra, és azon agyaltam, hogy rajtam mennyire lehetne leolvasni, hogy francia vagyok. Legalábbis ott nevelkedtem. Ahogy átmelegedtem, valamivel a kedvem is fentebb kúszott, így halvány, de félénk mosollyal fordultam vissza Shakespearehez. – Severine Seraphina Sage Dubois becses nevem – pukedliztem, majd hozzátettem. – A Seraphinat használom, és annak becézett alakjait – sutyorogtam, mintha bárkit is érdekelne, de azért szerettem volna megmutatni, hogy jó modorra neveltek. Mellesleg ki ne akarna az avoni hattyúval ismerkedni? Végre valahára talán örömemet lelem ebben a hókuszpókuszban. Tekintetem később visszakúszott az élő férfira. Igaz, hogy nem olyan régóta rontom itt a levegőt, így elég sok ismeretlen arccal találkozom, szóval meg sem lepett, hogy kivel állok szemben. Mondandóm nem nagyon akadt, nyilván ő is amolyan szellemekkel suttogó és valószínű miatta van itt az a temérdeknyi földhöz ragadott lélek. Ha a beszédes költő újból hozzám intézett volna egy-egy mondatot, figyelmemet neki szenteltem. |
- Mindegyik virág, egy másik élet, különösek ám az orchideák... - énekeltem halkan miközben szelíden mosolyogtam egy apróság szellemére. Nem szívesen láttam 6 éves kislány szellemét, de az élet már csak ilyen volt, a halál nem válogat szentek és bűnösök között, csak vesz, vesz és vesz korlátlanul, teszi a munkáját csendesen, vagy éppen hangosan, mocskosan vagy tisztán. Ilyenkor hajlamos vagyok én is elgondolkozni arról hogy értem vajon mikor jön el és hogyan. Eddig rengeteg esélye lett volna elvinni magával, de én mindig kicseleztem valahogy, vagy pedig elkerült engem. Szeretnék még úgy nyolcszáz évet élni, azután jöhet szabadon. De az biztos hogy én nem hagyom magam, ameddig van benne egy parányi lélek az élők mellet maradok, hogy a halottakat vigyázzam.
- Will, madarat hozott az esti szellő - szólalt meg Shakespeare, mire felkaptam a fejem, abbahagytam a játszást és letettem a gitáromat. Gyengéden megsimogattam az eddig figyelő kislány fejecskéjét - még mindig az egyik kedvenc képességem az, hogy nem csak látom őket, hanem meg is tudom érinteni őket - majd vadászó szemekkel, lassú és kimért lépésekkel elkezdtem körbe járkálni, keresve a "madarat", akiről Shakespeare beszél. Természetesen ott csaholt mögöttem a drámaíró, szinte sosem hagyta el az oldalam amikor úgy érezte, hogy agresszívan reagálhatok valakire, inkább mások védelméért volt ott mellettem, minthogy az enyémért.
Hamarosan meg is pillantottam a leányzót, aki viszont meglepetésemre kissé ijedten toporgott, szemével a szellemeket figyelve. Erre megtorpantam, majd összeszűkült szemmel gondolkozni kezdtem.
- Lát titeket - motyogtam Shakespeare-nek, aki hirtelen nagyon megörült, az én ízlésemnek kissé túlságosan is, és egyenesen odarohant a fiatal hölgyhöz, és megragadva a kezét egyből egy hatalmas nagy csókot nyomot rá.
- Jó estét a hölgynek! Mit keress ilyen sötét órákban kint a szobájából? Csak tán nem rosszat álmodott? Jaj, hol vannak az illemtan leckéim, a nevem William Shakespeare, de hívjon csak Shakespeare-nek - mosolygott rá boldogan, én pedig csak csendesen felkaptam egy pokrócot, és lassan de biztosan odabaktattam hozzájuk, lenyelve a fájdalmat amely felerősödött a lábamban, majd lassan a hívatlan vendég felé nyújtottam.
- Ne is figyelj rá, a hozzád hasonló fiatal hölgyeket egytől egyig feleségül akarja venni. Tett magadra ezt a pokrócot, még a végén megfázol itt, kedvesem, hideg este a könyvtár - mondtam nyugodtan, ugyan akkor ridegen, figyelve a fiatal lány minden egyes mozdulatát, arcvonását. Mit ne mondjak, kifejezetten érdekesnek tartottam azt, hogy egy hozzám hasonló szellem látóval találtam szemben magam, ráadásul egy ilyen törékeny, fiatallal. Nagy szerencséd van, hogy eddig nem tépett szét egy rossz szellem se, egyenesen vadásznak a hozzád hasonlókra, hogy megszálljanak - gondoltam miközben kissé lenézően végigmértem. Érdekelt, hogy mire képes, meddig ment el a képessége tökéletesítésére, hogyan óvja meg magát, és a többi. De persze nem vagyok egy vadállat, nem fogok neki esni egy ilyen fiatal lánynak. Ameddig nem áll az utamba, és nem kezdi el pedzegetni az idegszálaimat, jól megleszünk. |
Összevisszadobáltam magam az ágyban, egyszerűen képtelen voltam elaludni. Ha netalántán sikerült is lehunynom pilláimat és átadni magam az álomnak, akkor azok lidérces nyomásként nehezedtek rám, s levegő után kapkodva ültem fel. Nem hagytak nyugodni az emlékek, a fájó, sanyarú napok, amiket a klinikán megéltem. Életemben először akkor volt, hogy egy egész éjszakát egy szellem társaságában töltöttem, pedig irtóztam tőlük. Ezek a képességek, amikkel rendelkeztem megrémisztettek és nagyon nehezen tudtam őket helyén kezelni. Titkolózásnak tűnhetett, amiért nem versengtem a többiekkel szemben, ahogy itt általában megszokott volt. Nemtől függetlenül mutogatták jobbnál jobb varázslataikat, én meg a sarokban megbújva, csendesen imádkoztam, hogy teljen el végre ez az óra. Vicces, nem? Más egy matek vagy töri miatt készül ki, engem pedig akkor ver ki a víz, ha gyakorlati óránk van és szabadon lehetne használni az erőnket. Utáltam az egészet, ahogy a szüleimet is. Mindkettőt. Pontosabban csalódtam a nevelőszüleimben, amiért azt hitték, hogy bedugni az elmeháborodottak laktanyájába egy jó megoldás…
Efajta gondolatok cikáztam fejecskémben, amikor rászántam magam, hogy kimegyek a közös fürdőbe és megmosom az arcomat. Örültem, hogy senkibe se botlottam bele a folyosón és a helyiségben is csend honolt. Egy darabig. Államon csöpögő vízzel néztem szét a szobában, de a hanghoz nem találtam személyt. Biztos csak képzelődök –tudtam le ennyivel, viszont ahogy ezt magamban kimondtam, az ablakon csörömpölés hallatszódott. Add, hogy ne valami elhunyt lélek legyen! Könyörögtem mindhiába, hiszen tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mivel nézek szembe. Persze lett volna esély, hogy egy magát viccesnek gondoló diáktársam láthatatlanságával vagánykodik és próbálja a frászt hozni rám, de már éreztem a delikvens auráját vagy milyét… igen, még én sem tudtam eldönteni, egyszerűen csak megérzés!
- Miben segíthetek? – tettem fel kedvesen a kérdést, és már megint egy szellem lelkivilágát kellett helyre tenni. Miért adom be ilyen könnyen a derekam? Válasz egyébként nem érkezett, csak egy fuvallat. Követtem a kihalt folyosón az új néma barátomat, s a könyvtár közelében pusmogás ütötte meg fülemet. Nem akartam hinni a szememnek, de füleimnek sem, ahogy bentebb merészkedtem. Több tucat szellem járt-kelt, mintha mindig is ide tartoztak volna. – Te magasságos ég! – nyögtem ki akaratlanul is, ugyanis letaglózott ennek a helyzetnek a látványa. Abba már bele se gondoltam, hogy miért vannak itt és hogy más ember is tartózkodik-e itt. Felettébb kínos lett volna, ha mégis összefutok valakivel, - bár csoda, hogy egy tanárral se futottam össze a folyosón -, hiszen hálóruhába voltam, ami elég lengének számított a normál viseleteimhez képest. |
Szitkozódva csaptam le az ébresztőórámat, amely irritálóan hangosan csengett. Az éjszaka közepe volt, hogy pontos legyek, hajnali három kereken. Egy normális ember ilyenkor megkérdezi, hogy mégis mi a fenét csinálok én ebben a pokoli időben? Hát, a válasz egyszerű, havonta kénytelen kelletlen, de én tartottam az akadémia illetve a sziget szellemeinek egy kis összejövetelt, beszélgettem velük, lenyugtattam őket, és a többi. Sosem hittem volna, hogy ennyi dühös lélek van a szigeten, mondjuk engem is követett nem egy pár szellem, amikor úgy döntöttem hogy idejövök, így akaratlanul is megnöveltem a lélek populációt. Na már most, a szellemek olyanok, mint a többi ember, unatkoznak, éreznek, haragszanak egymásra vagy a világra, és ha nem tudják kiélni magukat, akkor akár a kutyák, veszélyesek lesznek. Az még a legkisebb gond, ha csak elkezdenek tárgyakat lebegtetni és az ajtókon kopogni, az alap, de amikor emberekre támadnak, az már más kérdés. Nem mintha zavarna, páran megérdemlik hogy Rettegett Iván szurkálja őket esténként, de egyenlőre az volt a tervem, hogy próbálom elfedni a diákok elől a szellemeket és a jelenlétüket, így ha elfogyna a türelmem, váratlanul a kölykökre ereszthetem őket. Az ember meglepődne, hogy mekkora szörnyűségekre képes egyetlen egy szellem, de több, na, az már igazi háború, amit élvezettel néznék végig. Ha már bosszúszomjas szellemekről van szó, annak a diáknak, hogy is hívják... Lola, igen, a szellemével még sosem találkoztam, pedig kerestem. Óh, mennyire kerestem, tudni akartam, mit érezz, hogy bosszút akar-e állni, vagy bármi, amiben segíthetek, persze nem direkt módon. Veszélyes játékot akartam játszani, de éltem már elég ideje ahhoz, hogy minden szabállyal tisztában legyek.
Morogva ültem fel az ágyon, majd a jobb lábamra tapasztottam a kezem, ahogyan egy tompa fájdalom lassan elkezdte fertőzni a végtagomat, lábszáram közepétől egészen le a bokámig. Így jár az, aki ügyetlen a II. Világháborúban. szerencsémre nap közben sosem fájt, vagy legalábbis annyira elvoltam foglalva mással, hogy nem éreztem semmit, de este hajlamos volt emlékeztetni a múlt harcaira, amit nem nagyon csíptem. - Ez is egy botos este lesz - mondtam magamnak fejemet csóválva ahogyan lassan feltápászkodtam, és az ágyam mellé helyezett sétálópálcát a kezembe véve megindultam a szekrényem felé. Még jó hogy csak este felé fáj annyira, hogy kelljen ez a szar, egyébiránt rajtam nevetve a fél diáksereg. Óh, hogy megszorongatnám egy-kettő suhanc nyakát.
Nagy nehezen magamra aggattam egy nadrágot, egy vékony, lazább inget és egy kézzel varrott, fekete vékony mellényt, és a hátamra vettem a gitáromat, majd kilépve a szobámból bicegő lépésekkel megindultam a könyvtár felé. Egész gyorsan elértem oda, majd beléptem a szobába, és egy mély levegővel beszívtam az öreg és új könyvek tintájának mámorító illatát. Lustán felkaptam egy széket, majd egy ablakhoz húztam a széket, és kényelmesen leültem benne, majd előkaptam a gitáromat a tokjából,mire egyből meg is jelent az titkos éjszakai klub első vendége.
- Ma is csodásan festesz - vigyorgott rám drága Shakespeare, aki immár túl sok éve boldogított társaságával. Nem mintha nem kedvelném az öreget, csak néha sok volt nekem. Válaszra sem méltattam, helyette csak nagyon csúnyán néztem rá, mire elnevette magát. - Naaa, ne legyél ilyen morcos, hamarosan itt lesznek a többiek is - motyogta miközben leült előttem törökülésbe, természetesen övé volt a legelső "sor" legközelebbi helye.
- Boldogan várom őket, mint mindig amikor aludni szeretnék, de ébren tartotok - horkantottam fel, majd egy szelíd mosollyal megráztam a fejem. Szerettem őket, na, bármennyire is zavaró társaság voltak néha napján.
Valóban, hamarosan szó szerint elkezdtek beszállingózni a szellemek a könyvtárba, én pedig lassan elkezdtem halkan énekelni és gitározni, ők pedig csendben figyeltek, vagy pedig önfeledten beszélgetek egymással. A könyvtár pillanatok alatt lett a szellemek klubhelyisége. |
S. Seraphina S. Dubois & Sir William Pine |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
