|
Témaindító hozzászólás
|
2018.03.24. 22:12 - |
Hope Kay Quinzel & Deacon Pine & Lisa Nazarov |
[15-1]
 Mosolyogva bólogattam Hope minden egyes szavára, majd az agyamban elkezdtem megformálni egy tervet arra, hogy akkor hogyan, mikként is álljak neki a világosításnak, milyen eszközökkel, és kikhez menjek oda, hogy majd segítséget kérjek tőlük annak érdekében, hogy a világítás tökéletes legyen. Igen, tökéletes! Mindent megfogok tenni, hogy abál olyan fényekben ússzon, hogy a Bifrost szivárvány híd ahhoz képest fekete-fehér film legyen.
- Nos - köszörültem meg a torkomat egy mosollyal az arcomon. - Akkor én is indulok, és neki látok a dolgoknak, de ha bármi van, akkor visszajövök és kérdezek - mosolyogtam, majd izgatottan gyorsan neki is lódultam, hogy keressek egy szerszámos ládát, ugyanis előbb mindenképpen szerettem volna a kábelek állapotát leellenőrizni. Szép volt az Akadémia, de a leggyönyörűbb faházat is termeszek rághatják szét úgy, hogy ezt még észre sem vesszük, így a biztonság kedvéért mindent leellenőriztem, majd aztán neki láttam hogy lapon megtervezzem a dolgokat. Néha fel-fel álltam, és vissza szaladtam Hope-hoz engedélyt kérni bizonyos dolgokra, vagy pedig megkérdezni, hogy jó-e az az elképzelés, amit kitaláltam, aztán visszaheveredtem a földre, és befejeztem a tervrajzot, és gyorsan gyűjtve magam mellé pár segítő kezet elkezdtem felállítani a fényeket, és elmélyülten dolgoztam a nap hátralévő részében, és miután már végképp elfáradtam úgy döntöttem, hogy elmegyek aludni egy jót, hogy visszagyűjtsem az energiámat.
[Deacon el & Lisa és Hope off] |
 Csak mosolyogva figyeltem, ahogy Deacon már el is kezdte figyelni a plafont, gondolom a vizuális tervezés miatt. Elvileg én is ilyen típus vagyok, még dolgozatírásnál is. Akkor sem szigorúan a papírt vagy épp a különböző eszközöket bámulom, hanem mindig magam előtti sima felületetre meredve képzelem el a megfelelő füzetem megfelelő lapján lévő adatokat. Bár nincsen fotografikus memóriám, mint Neilnek, de mivel azért információkkal kapcsolatos képességem van, ezért könnyebben meg tudok jegyezni dolgokat. Még azokat is, amiket nem kéne, még most is kísért pár infó, amivel nem tudok mit kezdeni és nem is árulhatok el senkinek. De hát ennek a képességnek ez az ára, mert minden képességnek van valami hátulütője. Ha nem lennének, akkor egy pihent agyú már egy csettintéssel felrobbantotta a Föld bolygót, amin élünk.
Gondolataimból később az húzott ki, ahogy Deacon megszólalt körülbelül tíz perc után. Egy-két másodpercig csak felfogtam a mondandóját, majd körülnézve kerestem a választ a kérdésére. Rövid időn belül meg is fogalmazódott bennem a válasz.
- Látod azt az asztalt, a zöld bőrű lány mellett? Az alatt van azt hiszem három vagy négy doboz. Abban találsz lámpákat, de ha nem lenne elég, a DÖK-teremben is van még egy kevés. És elvileg külön dobozba vannak válogatva a jók és a hibásak, de a jelzéseket mindig keverem. Elvileg a W0 jelzésűben vannak a hibásak, és G1-ben pedig a jók. Szerszámos ládát pedig nem tudom, tudtommal van itt egy valahol, de ha épp használják, akkor a Szerelő tud adni egy másikat - válaszoltam, de aztán rájöttem, hogy lehet nem tudja, hogy ki az a Szerelő - Vagyis Dylan Nelson, az orvosi szoba környékén és Mr. Wayfort laborja közelében van a kis szobája - tettem hozzá már kicsit túlbuzgóan. Közben a tekintetemet Lisára emeltem, hogy mifélét tesz-vesz a koronákkal. Észre is vettem, hogy közben felállt és mikor leült újra, akkor pár perverz srác megbámulta. Erre csak végignéztem rajtuk és elégedetten vettem észre, hogy az egyikük gondolatolvasó. Mi a francot bámulsz? Szerintem van elég dolgod. Gonsdoltam elég "hangosan", hogy egy gondolatolvasónak olyan legyen, mintha a fejében kiabálták volna. Erre folytatta is dolgát, így visszatekintettem Deaconre, aki szintén körülnézett a teremben. A tekintetét követve én is végignéztem a tömegen és amikor meghallottam a társaim mondatait, akkor tényleg azt kellett észrevennem, hogy pár srác az italokkal szórakozik. Tudtam, hogy rájuk fér a lecseszés, de most elfoglalt voltam, szóval ezt egy kicsit elhalasztottam - Igen, nagyjából. De mint Lisa is mondta, páran tényleg a punccsal és egyéb üdítőkkel akarnak szórakozni - válaszoltam. Igazából nem nagyon zavart, ha van egy kis alkohol az italokban, de ha az igazgatóság lenéz és belekortyol a puncsba, akkor mi DÖK-ösök leszünk leszídva, hogy hogy hagyhattuk. Neil pedig mivel nem nagyon volt itt ezekben a percekben, ezért ha ez a fülébe kerül, akkor nem bízna rám semmit. Szóval ha ennek vége, akkor elbeszélgetek a srácokkal, hogy ha alkoholizálni akarnak, akkor szerezzenek be kis dugi flaskákat és ne alkoholt csempésszenek az üdítőbe, hanem üdítőt az alkoholba. Végül is ha keveredik, akkor nem mindegy? |
 Pár perc után jobbnak láttam kesztyűben dolgozni, ugyanis vagy szálka ment bele, vagy megégettem a forró ragasztóval, úgyhogy odatipegtem az asztalhoz és kissé elnyújtózva a másik végében lévő kis dobozért nyúltam. Még jó, hogy rétegezett a szoknyám – gondoltam magamban és újra elkönyveltem, hogy az ilyen ruhadarabok iránti szeretetem el kéne tenni mondjuk bulira vagy bálra. Mintha mi sem történt volna, visszamentem a helyemre és újra leültem, nem foglalkozva azoknak a hormonzavaros tinédzserfiúknak a tekintetével. Megtanultam, hogy vagy ignorálni kell, vagy szembeszállni, de a második opció általában hosszúra sikeredett, nekem pedig mással kellett foglalkoznom. Munka közben hallgattam ahogy Deacon és Hope a világításról diskurálnak, és már képzeletben bele is éltem magam, hogy milyen jó lesz a fények alatt sétálgatni meg képeket készíteni. Felkaptam a fejem a srác megszólalására és körülnéztem. Tényleg kezdtek többen lenni, nem tudtam, hogy ez a merő nagy segítőkészség vagy a tanárok és a Diákönkormányzat szoros kezei miatt van. Kissé elmosolyodtam, ahogy az eszembe jutott, hogy az egyik klubhelyiségben szó volt róla, hogy egy kis vodkát akarnak csempészni a puncsba, ami ki is szaladt a számon. – Igen, segítenek teletömni alkohollal az üdítőket – ahogy a végére értem, kissé megilletődötten beharaptam az alsó ajkam és ijedten Hopera néztem. Nekem nem volt ellenemre a kis titkos iszogatás, de most tuti elbasztam. Mert hát, tényleg sok ember sürgött–forgott a kaják körül, a fiúk főleg az italoknál, szóval már tényleg elkezdhették az üdítők felöntését. |
- Áhhh - mondtam kinyitva a számat, miközben felemeltem a fejem, és érdeklődve oda és vissza elkezdtem a plafont felületét elültetni agyam kertjében, nem kellet több tíz percnél, és már tudtam, hogy a plafon melyik részéhez milyen fajtájú világítást tudnék rakni, és hogy mi illene oda.
- Mennyi lámpát kapunk? Melyik működik és melyiket kell megjavítani? Ha kell javítani valamit, azt is megtudom oldani, szerintem előbb azokkal kell foglalkozni, és ha azok megvannak, akkor neki lehetne látni a nagyobb dolgoknak. Egy csavar hiányzik a gépezetből, és máris nem működik majd rendesen. Van valahol szabad szerszámos láda? - érdeklődtem ártatlanul pislogva, miközben újra körbe néztem a teremben, hogy vajon a többi ember mit csinál, amíg mi itt beszélgettünk, és rendesen meg voltam lepve, hogy ennyien ki vették a részüket a munkából, én azt hittem hogy a legtöbb diák teljesen lusta, és nem fogják kivenni a részüket ebből az egész előkészület dologból, erre rengetegen sürögnek és forognak itt, mint odahaza anno a szolgák. Csak persze ők pénzt kaptak a munkájukért, a diákok viszont semmit, önkéntes jellegű az egész, és ettől még értékesebbé vált az egész a szememben. - Minden évben ennyien jönnek segíteni? - kérdeztem érdeklődve Hope-ra nézve egy gyors pillanatra, aztán pedig Lisára emeltem a tekintetem, és nem tudtam nem aranyosnak tartani azt, ahogyan beleélte magát a koronák elkészítésébe. Miből készül egyáltalán egy báli korona? Áhh, sok mindent kell még tanulnom az itteni életről, de úgy érzem, menni fog. |
Miután megmutattam a cetlit, úgy látszik mind a ketten megtalálták azt a dolgot, amiben hozzájárulhatnak a bálhoz. Lisának a "Koronák" ponton akadt meg a szeme, mire kérdőn nézett rám. Elmagyaráztam nekik, hogy minden évben új és lehetőleg egyedi koronát szokás gyártani és hogy a régebbieket biztos látta már a vitrinben. Erre rögtön keresgélni kezdett alapanyagok után, hogy akkor most legyártja szép csendben őket. Még pár infót megemlítettem a koronával kapcsolatban, de aztán ráhagytam a dolgot. Szépen le is kuporodott a földre és nekilátott a dolognak. Néha megszólalt, de onnantól már inkább fiú felé terelődött a figyelmem. Mivel láttam, hogy ért a dologhoz és meg fogja oldani.
Deacon a világításra kérdezett rá, mire eszembe jutott, hogy azért lett oda felírva, mert nem teljesen lett lefixálva a dolog és valójában egy pár kikötésen kívül szabad kezet adtak a világítás megoldásában.
- Szó szerint a világítás megoldását, amiben szabad kezet kaptunk. Egy a lényeg, hogy jól nézzen ki. Vagyis nyílvánvaló okokból a színpad kapja majd a legtöbb fényt és ezt reflektorfényekkel terveztük megoldani. A terem többi része pedig meghittebbnek terveztük, hogy ne legyen vaksötét, de ne legyen túl világos sem. Itt bármi felmerülhet a plafonról lelógó fényektől kezdve egészen az elvarázsolt lebegő gyertyáktól minden - kezdtem felsorolni mindent, ami eszembejutott a témával kapcsolatban - Ja és főleg a bál későbbi órái miatt majd a diszkógömb is fel fog kerülni, amit még ide kellene hozatni - erről pedig eszembe jutott, hogy meg kéne javítani a füstgépet is, már ha használni fogjuk. Csak ez nem nagyon vágott ide, ezért nem mondtam. |
Miután a srác – mint később halkan Hope–tól kiderítettem, hogy Deacon a neve – végzet a cetli elolvasásával, óvatosan megkocogtattam a vállát és elkértem tőle egy apró mosoly keretében. Átfutottam a szememmel, próbáltam kibogozni a kibogozhatatlan dolgokat, majd szemöldökráncolva néztem fel a szőke hajú lányra. – Mi történt az előző két koronával? – ide–oda kapkodtam a fejem Hope és a cetli között, egy futó pillantással pedig Deaconre is ránéztem.
Elkezdtem keresni a drótokat, a ragasztópisztolyt és a további, égetéssel megdermedő dolgot, aztán csillámport és – persze kamu – ékköveket. Belepakoltam mindent egy félig üres dobozba – ami apró dolgok benne voltak, azokat az asztalra tettem és közben hallgattam Hope mondandóját a koronával való dolgokról. Eddig mindig láttam a vitrinben kirakva, alatta pedig a bálkirály és királynő gravírozott nevei voltak egy kis alumíniumdarabon. Lekuporodtam a földre egy elhasznált plédet magam alá rakva, és elkezdtem formázni a díszelemeket, miközben gondolatban próbáltam visszaemlékezni a koronafajtákra. Néha–néha felálltam, mikor anyagot kellett cserélni, vagy ha kifogytam valamiből, de nagyon sokáig kezdtem ott ücsörögni, hallgatva, beszélgetve a másik kettővel. Elhatároztam, hogy a fiú fejdísze a francia koronára fog hasonlítani, a lánynak podig orosz tiara beütése lesz. Remélem, hogy fel fogják ismerni – gondoltam, majd inkább el is vetettem. Kevés ember rendelkezik fotografikus memóriával, és a „normálisak” se jegyzik meg mindig a fontos dolgokat. Néha elgondolkozom, hogy mennyivel könnyebb vagy nehezebb lenne egy–egy dolog elvégzése, ha nem lenne ez a képességem, de ilyenkor inkább hálát adok annak, hogy élek, és, hogy nem szabad nyavajodnom ilyen dolgok miatt. Kissé eltorult arccal emlékeztem vissza Yegorra, és hogy simán meghalhattam volna, no még a bátyám és a húgom. Hálát kell adni az ilyen apró dolgokért, mint az élet, mert nem mindenkinek adatik meg. |
Mosolyogva néztem meg a kis cetlit, amire rengeteg minden volt fel irkálva, mondjuk tekintettel arra, hogy egy apró cetliről volt szó, nem volt valami sok hely, így a cetlin lévő dolgok egyre olvashatatlanabbak lettek, ahogyan lefelé haladtam az apró papír darabon, de egy kis hunyorgás után csak sikerült kivennem pár dolgot, és a szemem a világításon akadt meg. Ha jól olvastam, akkor a világítást is meg kellet volna oldani, milyen színvilága legyen, milyen gömböket használjanak, és a többi. Vagyis legalábbis gondolom, hogy ezt jelentette a világosítás, de ki tudja, talán jobb is, ha rákérdezek a dologra.
Megkönnyebbülten elvigyorodtam, amikor Hope mondta, hogy nem vagyok túlságosan tolakodó, nem kicsit meg is könnyebbültem, sokszor megkaptam apámtól hogy néha olyan vagyok mint egy pióca ha izgalomba jövök valami miatt, nem eresztem el addig a dolgokat, ameddig bele nem fulladok a velük való foglalkozásba. Lehet igaza van, lehet hogy nem, az majd kiderül előbb vagy utóbb. Miközben Hope megszólította Lisát, én gyorsan az asztal mellé tangóztam és körbenézegettem rajta, hogy vajon Hope mi jókat csinált, amíg mi nem voltunk itt. Szemeim először kisebb-nagyobb tervrajzokon pihent meg, majd tekintetem csak megakadt bizonyos rajzokon, amiket gondolom én Hope csinált, és elmosolyodtam rajtuk. Volt hozzá tehetsége, a vonalai stabilak voltak és precízek, ezek szerint nem nagyon lehetett rá jellemző a remegő kéz, már ha olyan dolgot rajzol, amiben biztos volt.
Még mielőtt rajta kaphatott volna gyorsan megemeltem a tekintetem mintha nem is leskelődtem volna, majd a lábamon előre, hátra dőlöngetve szóvá tettem a cetlin lévő világosításos dolgot. - Ez mit takar? - böktem rá mosolyogva, mert végre megakartam csillogtatni a szerelői képességeimet, már pedig a világítás egy olyan dolog volt, amely egyszerű volt, mégis nagyon fontos, és hát, ezzel azért betudok vágódni, remélem. |
Miközben kivártam a reakciójukat, jobban megfigyeltem a két újonnan jött diáktársamat. Mind a kettejük szimpatikusnak tűnt, bár nekem ki nem? Nem szokásom másokat már a legelején felcímkézni, hogy ez és az miatt nem tetszik. Még ha hátba is szúr valaki, akkor sem tőrne ki belőlem az agresszív állat, hanem akkor is felülvizsgálnám a dolgot, hogy megzsarolták és azért vagy saját akaratából tette. Nem is értem azokat, akik minden apróságokon le tudják a másik fejét venni. Deacon jóval magassabb volt nálam és a hollófekete haja a komoly tekintetével egy lazább Neilt sugallt volna, de amikor már láttam a reakcióit, akkor szinte olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki épp nyalókát/cukrot lát vagy egy fekete szőrű kiskutya, aki épp a gazdáját figyeli csillogó szemmel. Lisa pedig külsőre hiába nézett ki úgy, mintha egy Queen Bee lenne, kellemesen csalódtam és egy extrovertált kedves lánykát ismerhettem meg benne, legalábbis elsőre. Így belegondolva itt nincs is olyan hagyományos Queen Bee, mint a normális sulikban, legalábbis buta liba értelmezésben. De a lényeg, hogy pozitív vagy negatív értelemben senki sem olyan, amilyennek elsőre mutatja magát, szóval mindenkinek meg kell adni az esélyt. Ez inkább azokra vonatkozik, akik nem tartják elég jónak magukat, ezért azzal próbálnak eltaszítani maguktól másokat, hogy konkrétan másokat szívatnak ezzel megpróbálva elterelni a belső romlottságukat.
Közben ahogy soroltam a segítési lehetőségeket az érdeklődés az egyéb tervek név alatt lévő dolgok felé terelődött. Hirtelen nem jutott az eszembe az összes dolog, ami ide tartozik, de azért átgondoltam a dolgot, hogy meg tudjam magyarázni, hogy ezek konrétan micsodák.
- Nos az egyéb tervek nagyrészt azok, amik eddig senkinek sem jutott az eszébe vagy egyszerűen még nem vágtunk bele a megvalósításában. A készülés alatt lévő dolgokat már belerajzoltam a díszítési tervrajzomba, de ha még van ötletetek a dologhoz, akkor mindenképpen meghallgatom. Meg vannak azok, amik nem feltételnül tartoznak a díszítéshez, de mégis ide lettek sorolva valamiért - a mondat végére megkerestem a cetlit és megmutattam nekik, hogy mik ezek az utóbbi dolgok (mert Anne most nem kreatív és nem tudja kitalálni a dolgokat xD) - És nyugi Deacon, egyáltalán nem vagy tolakodó. Én néha ennél sokkal rosszabb szoktam lenni - nyugtattam a srácot széles vigyorral, lassan már-már nevetve. Majd később amikor Lisa bemutatkozott, akkor kezet fogtam vele és mondtam azt, amit ilyenkor szokás - Gavriil a tesód, ugye? - kérdeztem meg, amikor hirtelen beugrott az a bizonyos fiútársaság és azon belül is a Lisához hasonlóan elegáns srác a rövid vörös hajával. |
Míg hallgattam a mondandókat, jobbról álltam át a bal lábamra. Még egy kicsit izomlázam volt a tegnap esti gerendázástól, és nem arról vagyok éppen híres, hogy gyorsan abbahagyom az edzést. Szerettem elmélyíteni a dolgokat, sőt, ez valamelyest segített is. Valami furcsa manipuláció miatt az agyam úgy működött, mint egy merevlemez, ha valamit rápakolt az ember, nehezen jött ki onnan. Naponta kellett szelektálnom a régi és haszontalan dolgokat, hogy a fontosak elférjenek és tökéletes formátumban őrizzem meg őket. Néha mégis eszembe jutott néhány szükségtelen kép, hang vagy szöveg és addig idegesítettek, amíg el nem mentem a tornaterembe és fel nem másztam valamire. Ugyanis nem vagyok halhatatlan és ha a fejemre pottyanok, akkor nekem is végem. Így muszáj volt koncentrálnom, ez pedig azzal járt, hogy egy előzetes meditálás közben gyökerestül kiírtottam a haszontalan információkat, ugyanis ha valami oda nem illő dolog jutott eszembe ugrás közben, az az életembe is kerülhetett. A fontos dolgot pedig nem csináltak effajta ugrandozást, kivéve ha valamivel elő nem hívtam őket. Furán működik az agy, annyi szent.
Gyorsan újra végigfuttattam a tekintetem a két diáktársamon és Sherlock–módban leszűrtem pár dolgot. Eléggé szerettem, hogy egy ilyen nagy koponyára hasonlíthatok, hellyel–közzel. Ugyan én nem oldottam meg gyilkosságokat, viszont azt mindig leszűrtem, hogy milyen személyiség lehet, mi a kedvenc kajája, milyen házikedvence van és hasonló perszonális dolgokat. Például, itt volt ez a Hope, aki hiába a „munkájának” élt, hagyott teret saját magának is. Elsőre talán egy nagyon szabálykövető és rendezett embernek tűnt, de mikor észrevettem néhány firkát a tervezőlapján a szemem sarkából, rájöttem, nem is olyan beállított típus, szeret elkalandozni. Vagy ez a hollóhajú srác, aki elsőre ijesztőnek tűnhet a magasságával, és a komoly tekintetével, mikor valami érdekeset látott, kiskutya effektusba kapcsolt és látszott rajta: a saját boldogsága és szórakozása miatt van itt, nem különösebben az érdem és a nagy bálozás miatt. De még én is tévedhetek.
Felkaptam a fejem a fiú izgatottságára a hangjában, és én is kedvesen elmosolyodtam. – Engem is érdekelnének az egyéb tervek – biccentettem és a hátam is jobban kihúztam – De ha nem kell, szívesen megyek festeni és rajzolni – bólintottam oldalra a fejem és mégszélesebb mosolyra húztam a szám, ahogy a srác szabadkozni kezdett. Hirtelen idegesített, hogy nem tudom a nevét, és valószínűleg még látni fogjuk egymást, mellesleg nem tudtam, hogy Hope tudja–e a nevem. Az, hogy körülbelül mindenki ismeri, nem jelenti azt, hogy ő is névszerint ismer mindenkit. – Larisa Nazarov – nyújtottam először a kezem Hope–nak, majd a srácnak. – De nyugodtan hívjatok Lisának – adtam be a szokásos szöveget és megvillantottam a fehér fogsorom is egy hatalmas mosoly közepette. |
Boldogan tapasztaltam, hogy nem csak én jöttem egyedül segíteni, egy természetesnek tűnő vörös lány is megjelent, én pedig alig láthatóan egy halovány mosollyal egy nagyon picit megemeltem a kezemet, és integettem neki, és haloványan rámosolyogtam, próbáltam nem rámenősnek tűnni, noha majdnem szét feszített a vágy, hogy oda-vissza pattogjak és segítsek, na meg persze hogy ismerkedjek, elvégre is nagy részben ezért is vagyok itt, a képességeimet már szinte maximális mértékben tudtam kontrollálni, de mivel az ember (vagy vámpír, vagy nephilim, vagy félisten, vagy akárki, ez helyzettől függő) azokkal köt ismeretségeit, akik hasonlítanak hozzá elsősorban, ezért végül is boldogan jártam ide, mert itt nem éreztem magam egyedül a képességeimmel. Meg egy kicsit untam már az apámmal való igazából eseménytelen életet. Kellet nekem valami, ami leköt.
Figyelmesen hallgattam, hogy Hope felsorolja a lehetőségeket, és egy ponton felcsillant a szemem, amikor mondta, hogy lehet rajzolni és festeni, és valószínűleg oda is lettem volna irányítva, hogy tudta volna, hogy már több mint ötven éve foglalkozom festőművészettel (természetesen művész néven, mert nem vagyok túl nagy rajongója annak, hogy híres legyek, vagy bármi hasonló), de mivel itt nem nagyon beszéltem még róla senkinek, így szerencsére nem is tettek oda választás nélkül. Vagy tényleg rendes volt a rendszer, és alapból választhattam, hogy mégis mibe segítsek, ami nekem nagyon bejön. Nem mintha nem szeretnék festeni, mert még mindig hatalmas nagy szenvedélyem, csak eddig szinte egész életemben nem csináltam mást mint festettem képet-képre, biztos vagyok benne, hogy a jenlegi ruháimnak is olajfesték szaga van vászonnal keverve, így hát most nem nagyon szerettem volna arra menni. - Óhhh, milyen egyéb tervek? - kérdeztem érdeklődve, esküszöm, ha kutya lettem volna akkor valószínűleg úgy csóváltam volna a farkamat, hogy a csípőm is jobbra-balra leng tőle az izgatottságtól. - Elnézést ha tolakodó vagyok, csak nagyon viszket már a tenyerem hogy csináljak valamit - mosolyogtam visszafogva magam, és egy rövid ideig letöröltem a számról a mosolyt és büszkén kihúztam magam, de aztán csak visszamászott a számra az az istenverte vigyor és szinte már türelmetlenül vártam, hogy mit fog mondani Hope. Közben persze fél füllel figyeltem a számomra teljesen ismeretlen vörös hajú hölgyet is, és ha mondott valamit, akkor felé fordultam és kissé oldalra billentett fejjel figyeltem rá. |
Annyi terveim voltak ezzel az egésszel kapcsolatban, már ami maradt még a tervezésből. A dísz nagy része már most készülődésben volt, pár már el is készült és csak fel kellett helyezni a megfelelő helyre. Miközben azért rajzolgattam a kis füzetembe, elégedetten néztem körbe, hogy mi van már meg most és mi kell még. Néha azért elbambultam és a vonásaim kicsit Joker&Harley motívumokba váltottak át a lap szélén. Szokásom néha a szüleimről rajzolgatni dolgokat, hogy hogy képzelem el őket elmondások alapján és néha a kis látomásaimban látottakat is papírra vetem. Néha a saját magam miatt, néha a felettesek miatt. Mindannyiunk véleménye szerint, ha nem csak elmondom, hanem lerajzolom, hogy mit láttam, akkor nem csak nekem kell rágódnom, hogy mégis mi volt az az ismeretlen dolog, hanem ők is láthatják és lehet egyikük felismeri az adott dolgot. De mondjuk ha egészen véletlenül egy holt nyelven íródott szöveget látnék, akkor nos az keményebb dió. De ha már láttam vulgáris ógörög sorokat vagy vicces tényeket tudok meg különböző személyekről, akkor már semmin se lepődök meg. De ezek a mókák ritkán érnek, mert minél kevesebben tudnak valamiről, annál nehezebben szerzem meg az infót.
Ahogy felnéztem, egy új tagot pillantottam meg a helyiségben - egészen pontosan Lisát a vörös hajkoronájával -, akire természetesen visszamosolyogtam. Észre sem véve, hogy közben egy másik tag is megjelent a hátam mögött, kicsit összerendeztem, ahogy megéreztem a vállamon a kocogtatást. Megpördültem a tengelyem körül és ahogy felé fordultam, egy magas, fekete göndör hajú, borostás srácot véltem felfedezni, aki valószínüleg idősebb lehetett, mint én. Ahogy bemutatkozott és mondta hogy csak segíteni akar, már szóra nyitottam volna a számat, amikor Lisa is odaért hozzánk. Mivel zavart, hogy hátul és elől is voltak emberek, amitől azt éreztem, hogy egy szendvics közepe vagyok, nem perverz értelemben, ezért egy derékszögű fordulattal kiléptem oldalra. Így egy háromszöget formáltunk és mindenki látta mindenki arcát - Hope Kay Quinzel - tisztában voltam vele, hogy tudhatják a nevemet, de azért illedelmesen bemutatkoztam, miközben még mindig azt mosolyogtam meg, hogy Deacon katonásan kihúzta magát. A teljes nevemen mutatkoztam be, mert már rég nem titok, hogy Harley lánya vagyok, már akik tudják, hogy Harley Quinn valójában Harleen Frances Quinzel. Eleinte akik tudták ezt rólam, azt gondolhatták, hogy a mentális állapotom is azt a szintet verdesi, de bebiztonyítottam, hogy nem vagyok olyan, mint a biológiai szüleim. Leszámítva azt az esetet, amikor ittas állapotban vagyok vagy egyéb tudatmódosító befolyásol, elvileg akkor emlékeztetek az őrült párosra, de amúgy nem - Nos több dologban is segíthettek - néztem körbe, hogy leellenőrizzem, hogy mi hol van -- Ott épp a régi díszeket válogatják, amik még megmaradtak a korábbi évekről. Amott épp készítik az új díszeket, amint lehet látni rajzolnak, festenek, vágnak és a díszt is díszitik. Majd ott a fiúk a létránál felaggatják a felaggadtnivalót. Illetve nálam még lehet segíteni az egyéb tervekkel kapcsolatban - mondtam a megfelelő irányokba mutatva - Remélem nem hagytam ki semmit - tettem hozzá, de inkább csak magamnak. Ha mégis ki lett hagyva, akkor maximum rákérdeznek - Bármi kérdés van, hozzám nyugodtan lehet fordulni, még ha a többieknek rossz napja is van - mosolyodtam el a végére. |
Az órám fülsiketítő csörgésére felkelve, a párnámat a fejemre szorítottam. Hogy én mennyire utálok hétvégén is korán felkelni – gondoltam magamban, de a motivációm azonnal a fejembe kúszott. Ma van a jelentkezés a diákoknak a bál szervezésére. Ez pedig kiugrasztott az ágyból és egyből a ruháim között kezdtem kutakodni. Kényelmesre akartam fogni, ugyanúgy elegánsra, és persze… Pirosra. Másokat eme szín a veszélyre emlékeztette, nekem viszont pozitív érzéseim támadtak tőle. Izgalom, határozottság, vágy. Na jó, most talán egy felnőttfilmes ringyónak hangozhattam, de eme felsorolt jelzőket én a gyakorlatba fektettem. Az előző iskolámban is szerettem ezeknek a része lenni és még a fizikai munka sem tartott vissza, például nagyon sokszor vágtam meg magam snitzerrel és ollóval, mikor hatalmas betűket kellett kivágni. Egy kényelmes fekete hosszúujjút és egy rétegezett vörös szoknyát húztam magamra, majd előkotortam a balerinacipőm, amit pont ezekre a kényelmet igénylő helyzetekre hoztam el. Valahogy éreztem, a magassarkú nem fog ebben a helyzetben beválni. Egy gyors fonattal és halovány sminkkel rendeztem le mindent. Útközben akivel találkoztam, rámosolyogtam és a büfében is beszereztem egy kis kávét. Az előcsarnokban voltak kifüggesztve, hogy kit–hol–milyen feladattal lehet megtalálni. Megkerestem a díszítésért felelős embert, és hirtelen az eszembe villant a lány arca. Szőke haj és kedves arc tárult elém a fejemben és elmormoltam egy imát, hogy nem egy parancsolgatós bunkó lesz a „főnököm”. Elindultam hát a kijelölt ponthoz, a kávémat szürcsölve. Mikor kiszúrtam Hope–ot s rámosolyogtam, rögtön megjelent mögötte egy magas, fekete hajú srác, és kicsit megtorpantam, látván hogy beszélni akart vele, de voltam már olyan távolságban, hogy halljam, ő is segíteni jött. Huh, közel volt. Akármennyire voltam társasági pillangó, nem szerettem harmadik kerék lenni. Aztán rájöttem, hogyha együtt lennének, Lolithán keresztül tudnánk róla, bár el tudom képzelni, hogy valaki annyira félti magát, hogy inkább hat pecsét alatt tartja a titkait, és még egy szemvonást sem tesz. Én is így próbáltam játszani. Közelebb merészkedtem hát, s mivel Hope most nekem volt háttal, a fiúra mosolyogtam barátságosan, majd csivitelő hangon megszólaltam. – Én is ugyanezért jöttem – keltettem fel magamra a szöszi figyelmét én is, és egy elszabadult tincset a fülem mögé szorítva méregettem a srácot. Hope–ot sokan ismerik, alelnök létére, így felé megnyugvással – na jó, azért még mindig elég bizalmatlan vagyok mindenkivel szemben – pillantottam, a srác arcából pedig próbáltam annyit kiolvasni, amennyit tudtam, de a gyanakvó–mércém mínuszba ment. |
Zsebre dugott kezekkel, egy mosollyal az arcomon kezdtem el a bál helyszínére csörtetni. Végre csinálhattam valamit, ami nem csak ecset emelésben és annak használatában merül ki. Vagyis, lehet hogy azt fogom csinálni, de legalább nem úgy csinálom, ahogyan azt otthon tenném. Óhh, mennyire viszketett a tenyerem hogy segítsek.
Ami azt illeti, amióta itt vagyok szerettem volna kivenni a részem az iskolán belüli tevékenységekből, egy ideig gondolkoztam azon is, hogy még esetleg a DÖKhöz is csatlakozhatnék, azonban végül letettem volna, inkább maradtam egy szabadúszó túlbuzgó segítő, aki hipp-hopp ott terem, ha szükség van rá. Ami azt illeti, engem nem is hívtak meg direkt módon, hogy segítsek, csak véletlenül hallottam ahogyan beszélget két DÖK tag arról, hogy el kellene egy erős kéz, gondolom nem panaszkodnak ha becsusszanok segíteni egy kicsit.
Kissé félve tekintettem ki az ablakon, próbáltam felmérni hogy mennyire van kint a nap, szerencsémre azonban már esteledett, így nem kellet aggódnom amiatt, hogy egy ablakhoz közel állva esetleg leég a csontjaimról a húsom, a szó szoros értelmében. Gyerünk Deacon, mutasd meg mit tudsz - biztattam magamat ahogyan beléptem a jövőbeli bál helyszínére, és még mindig zsebre tett kézzel gyorsan körbetekintettem, keresve a szemeimmel egy nagy főnököt, majd meg is pillantottam a DÖK alelnököt.
- Húzd ki magad Deacon, fontos az első benyomás, ahogy apád mondaná - mondtam magamnak miközben kivettem a zsebeimből a kezeimet, és gyorsan végigfésültem az ujjaimmal a hajamat, hogy egy tízes skálán ne nézzek ki tizenegyesen kócosnak, majd lassan, de magabiztosan a szőke lány mögé sétáltam, és finoman megkocogtattam a vállát és reméltem, hogy nem ijesztem meg, - Deacon Pine vagyok, és jöttem segíteni - mondtam egy nagy mosollyal, miközben bohókásan összecsaptam a bokáimat, akárcsak egy katona, aki éppen vigyázzba áll. Teljes mértékben készen álltam bármely feladatra. |
Mint mindig a DÖK idén is megrendez egy bált a tanév második felében, nos az a bizonyos bál pár héten belül megrendezésre kerül. Szóval minden DÖK-ös kapott egy kis részt a megszervezésében és az előkészülődés. Én a tervrajz elkészítését kaptam és mivel idén is fellépek, ezért arra is gyakoroltam. Illetve még egyéb dolgokban is besegítettem, mint a jelölések előkészítésében és a díszítőelemek és ilyenek beszerzése és előkészítése.
Ebben az időszakban mivel kicsit rugalmasak lettek a napjaim, ezért a suliorvoshoz is gyakrabban jártam. Már mindenki ennek az egésznek a végére akar járni, mert senki se akar egy kisült agyú lányt felkaparni a földről. Meg hát ha a későbbiekben talán az SA irodában helyezkedek el, akkor fontos lenne, hogy ne egy veszélyes chip legyen a tarkómnál, hanem rendesen is tudjam használni. Így is a lehető leggyorsabban kell meglátnom a fontos dolgokat, úgy hogy amiről a legkevesebben tudnak, azok az adatok vannak a legjobban elrejtve és úgymond titkosítva. Pontosan ezért sem lehet a képességemmel kideríteni, szegény Lolitha kilétét. Igazából nem tudom, miért csinálja és ez az utálat, ami belőle árad nem megoldás, de ha ismerném, akkor az ő szemszögéből látva talán, esetleg megértem mi célja ezzel.
Miután a a páros még mindig a szokásosat mondta, én csak kedvesen mosolyogva tudattam velük, hogy csak nyugodan. Ezt a folyamatot, különösképpen nem kell eröltetni, mert a végén még holtan végzem. De elvleg már kezdik kapizsgálni a megoldást erre a problémára.
Utána visszatértem a szokásos teendőimhez, mely most abból állt, hogy visszatértem oda, ahol megy az élet és DÖK-ös alelnökként koordináltam a munkát. Közben én is haladtam a munkámmmal és rajzolgattam. |
Hope Kay Quinzel & Deacon Pine & Lisa Nazarov |
[15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
