|
Témaindító hozzászólás
|
2018.03.25. 20:10 - |
Richard A. Stark & Quinn C. Cabe |
[8-1]
[ Admin által lezárt kör ] |
 Követem a nővéremet egy féreső helyre. Mikor hirtelen megfordul majdnem neki ütközök.
- Hát lehet, hogy hallottál róla, hogy együtt vagyok egy leányzóval. Tulajdon nevén ismerve Demetria Wayne az illető. Tudom, hogy mindenkinek van kivetni valója ezzel a lánnyal kapcsolatban, de én, szeretem őt. Szerelmes vagyok belé és fontos számomra. Amúgy nem tudnánk bemenni a szobádba és leülni, beszélgetnie- válaszoltam csendesen
Remélem, hogy igent mond a szobába való beszélgetésre. Habár lehet, hogy Lolita erre azt fogja hinni, hogy én meg ő… khm azt csináljuk.
- Habár lehet, hogy nem lenne jó ötletet, hiszen Lolita mindenhol ott van, és azt hinné, hogy mi azért megyünk szobára… Aztán magyarázkodhatnánk mindenkinek |
 Kicsit paranoiássá váltam, amikor a családomról volt szó; legyen szó szimplán a hírhedt Tony Starkról vagy Richieről. A tanári kar tudta, kinek a lánya vagyok, azonban őket ez nem izgatta, legalábbis reméltem. Azt pedig végképp elakartam kerülni, hogy a diákok fülébe jusson. Na, nem mintha valami istenről lenne szó vagy gonosztevőről, sokkal „rosszabbak” is vannak ebben az iskolában, viszont el akartam kerülni, hogy beskatulyázzanak. Másrészről, így, hogy kiderült van egy féltestvérem, aki szintén ennek az épület falain belül tobzódik… mit ne mondjak. A tinédzserek bármiből gúnyt űznek vagy okot, amiért lehet a másikat piszkálni. Tudom, hogy Richiet sem kell félteni, sőt! És pont ez a sőt a baj. Indulatos, akárcsak apánk, és egyáltalán nem tűri el, ha valaki beszól neki. Vagy beszólásnak veszi azt is, amit nem annak szántak. Szóval irtózatosan körültekintővé váltam, amikor több ember vett minket körül. Ilyen gondolatok kavarogtak fejemben, amikor kifogásokat gyártott, amiért nem segít be.
Kérdésére nem válaszoltam, csak enyhén felvontam jobb szemöldökömet. Az apás hasonlatra megremegtem. – Én is kaptam azokból a pillantásokból párszor – említettem meg halkan. Ezek szerint rám ragadt. – Menjünk kevésbé zsúfolt helyre – tettem ajánlatot, amikor elcsendesedett és idegességében ruháját birizgálta.
Egy emelettel fentebb mentünk, szinte a tanári hálókörletnél voltunk. Napközben kevés ember jár-kel erre, diákok meg még annyira sem. Elgondolkodtam, hogy a szobámban lenne a legbiztonságosabb cseverészni, hiszen bármikor megláthatnak a folyosón így is. – Ó, igen, számára a külsőség igazán fontos – jegyeztem meg cinikusan. Persze, szerettem kiöltözni és stílusosan kinézni, de hogy még a saját pénzéből is kipótolja ezt. Nem ismeri a mondást, miszerint a túlzott feltűnés egyenlő az eltünéssel? Mindegy, tudok mit kezdeni a pénzzel, de annyi fix, hogy nem a bálos ruhámra fogom pazarolni. – Szóval folytatod ott, ahol abbahagytad? – utaltam a pletykára, már kicsit nyugodtabb hangszínben. |
- Bocsánat hogy neked mentem - mondtam mikor a tanár elment - Hát segítenem kéne, de leléptem mielőtt munkára fogtak volna. Inkább megkerestelek tégedet. Inkább neked segítek szívesebben, mint annak a hárpiának. Ne kérdezd a nevét nem jegyeztem meg.
Úgy néz ki, hogy nem tud a pletykáról, mert akkor már jelezte volna. De látom, hogy nagyon ideges valamiért. Tehát valamit olyan dolgot tud, ami nem nagyon tetszik neki.
Idegesen ránéztem
- Tudsz valamit rólam vagy hallottál valami pletykát. Igaz? Azért vagy olyan ideges, meg feszült - kérdeztem félénken – Apánál láttam ezt a feszült nézés mikor rajtakapott, hogy a fegyverei között járkálok.
Zavaromban a kabátom cipzárját piszkálom. Reggel a kabát készletem legújabb darabját vettem. Sikerült rá vennem apámat, hogy emelje meg a zsebpénzemet. Így betudtam tárózni egy pár pompás cuccal.
- Amúgy apa szolt hogy hogy a bankkártyámra küldött pénzt. Neked is meg nekem is. Megemlítettem neki hogy a suliban lesz egy bál és dobjon meg egy kis összeggel. |
A tanáriba akartam menni, de kiment a fejemből, hogy pontosan már miért, amikor egy gyerek nekem jött. – Bocsánatkérés luxus? – szakadt fel tüdőmből, mielőtt az arcra pillantottam, aki ennyit se tudott mondani. Jesszumpepi! Az életnek mindig is volt humorérzéke, többször sikerült megtapasztalnom, de ez…
- Helló Richie – kicsit sem szívélyes köszönésnek hangzott, meg nem is annak szántam. Karba tett kezekkel vizsgáltam arcát, miközben azon agyaltam, hogy vajon bevallja-e önként és dalolva a „hírt” vagy nekem kell majd szembesíteni azzal, hogy mekkora egy tökkelütött.
- Hová vezet az útja, ifjabb Stark? – váltottam magázódásra, ahogy elhaladt mellettünk egy kollégám néhány diákkal a sarkában. Dobozokat cipeltek, hogy a termet kicicomázzák. Karórámra pillantottam és meggyőződtem, hogy valóban óra lenne azoknak, akik nem segítenek be a dekorálásban. – A te két kezedre nincs szükség? – vontam fel szemöldökömet számon kérő hangsúllyal. Én is voltam tinédzser, tudom, hogy így ellógni az órákat nagy mulatság, főleg ha az ember el tudja tussolni a segítséget is. Azonban most ezt megszívta az öcskös, hacsak nem dalol, mint a pacsirta. Akkor elnézem neki a haszontalanságát, csak jöjjön rá, hogy nem egy pszichopata nőszeméllyel kellene vegyülnie. |
A szobámból kiérve elindultam a folyosón egyedül. Ez most kivétel mivel Demetriának dolga akadt. Utbaejtem a büfét és mindenkit ellökdösve előre furakodom.
-Egy kólát kérnék. Vagyis inkább kettőt - mondta és elővettem a pénztárcámat
- 6$ lesz - válaszolta a büfés Elvettem őket és elindultam a folyosón. Gondoltam megkeresem a nővéremet.
Hol lehet ez a nő. Ugyan olvasta e a pletykákat rolam. Ha nem akkor minden rendben. Ha igen akkor viszont kiderül hogy örökölte e apa szigoruságát. Egyszer láttam apát kiborulva. Tavaly volt mikor kíváncsiságból lementem allaborba ahol a fegyvereket rakja össze. Nagyon leszidot mikor ott talált. Azota töbször is voltam lent. Láttam amikor egy fegyverem dolgozott.
A gondolataimból egy hirtelen ütközés rántot vissza a jelenbe. Felnézek és a nőben a nővéremet vélem felismerni.
- Szia - vakarom meg a tarkomat zavaromban. |
Lázasan készültek a diákok a tavaszi bálra, aminek köszönhetően rengeteg emlék ostromolta gondolataimat. Még számomra is sokat jelentett a középiskolás bál, amikor azon aggódtam, hogy a tökéletes ruhát találjam meg, amiben lenyűgözően nézek ki. Az sem hagyta felejtettem el, hogy az akkori partnerem egy régi barátom volt, akivel végül összejöttünk. Nem tartott sokáig a szerelem, rájöttünk, hogy nem vagyunk egymásnak valóak, de megmaradt a jó viszony, és nekem csak ez számított.
Különösen jó kedvem volt, addig a pillanatig, amíg SMS-ek és értesítések hada be nem támadta a mobilkészülékemet. Lolitha. Nem akartam vele törődni, sőt mi több, hidegen hagyott bárminemű pletyka, de csak nem maradt abba a zaklatás. Így megnyitottam, bepötyögtem azt a fránya jelszót és megjelentek a „hírek”. Át akartam csak suhanni rajta, ugyanis roppantul szánalmasnak találtam ezt a blogot és azt a névtelen írót is, aki emögött a dolog mögött áll. Csakhogy megakadt a szemem Starkon. – Egek! – csúszott ki számon. Összevont szemöldökkel olvastam el a kis bekezdést, ami féltestvéremről szólt. Idegesen csúsztattam telefonomat vissza a hátsó farzsebembe, miközben orrnyergemet masszíroztam. Mekkora idióta! Harsogtam magamban, ahogy elhaladtam a folyosón. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért pont azzal a csajjal kellett felhívnia magára a figyelmet. Miért kell a férfiaknak faszt méregetni? Ráadásul ez úgy tűnik a Stark génben is benne van, legalábbis a fiú vérvonalban. Imádkozzon az a kölyök, hogy ne kerüljön a szemem elé! |
Richard A. Stark & Quinn C. Cabe |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
