|
Témaindító hozzászólás
|
2018.03.28. 22:08 - |
Mikey Peterson & Ariah Borghildr |
[10-1]
 Egy halk sóhajtással figyeltem Michaelre, amikor is megrezzent a mobilom az asztalon, én pedig hogy a feszültséget oldjam gyorsan felkaptam a készüléket, és érdeklődve megnéztem az üzenetet, amit kaptam. Kissé meglepődtem, amikor az egyik tanártársam nevét láttam meg, majd az üzenetet megnyitva egy rövid szövegű, de teljes nagybetűkkel írt szöveg tárult a szemem elé. "Vészhelyzet van a konyhában, két diákot rajta kaptak, ahogyan alkoholt kevernek az egyik italba, gyere le és segíts ezt lerendezni velük" állt a levélben, mire én a fejemet csóválva zsebre vágtam a mobilomat, és gyorsan össze-vissza, de helyükre dobáltam a kivett fájlokat és papírokat, majd kitessékeltem finoman a nebulót a tanáriból, és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Még beszélünk, rendben? - mosolyogtam rá egy szelíden. - Most viszont mennem kell. A további sok sikert - mondtam, majd sietős léptekkel indultam oda, ahová parancsoltak engem, hogy menjek.
[Ariah el] |
Gondolataimba merülve figyeltem Mikey minden egyes rezdülését, és próbáltam nem elkalandozni, és teljes bedobással figyelni, de be kell hogy valljam, nem teljesen maradt meg minden egyes szava, ugyanis elbambultam abban, hogy újra és újra kérdezem magamtól azt, hogy vajon szabad-e ezt. Egyszerűen nem tudtam megszabadulni a gondolattól sem, hogy talán rossz, ha borítom a bilit, és rettegtem a következményektől, ami már csak azért is furcsa, mert alapjáraton nem voltam az a fajta ember, aki az ilyesfajta dolgokon stresszelne, vagy pedig túlgondolná azokat. De most teljesen más volt a helyzet, ami azt illeti, teljes pánikban voltam, ugyanis nem voltam hozzá szokva ahhoz, hogy ekkora felelősség legyen a vállamon. A legnagyobb felelősségem, ami volt azt is Jorunn képviselte, és az is milyen jól jött ki, eltűnt az életemből, és máig gyakran körmömet rágva gondolkozom azon, hogy mégis mi a fenét csinálhat.
Végül megembereltem magam és finoman, szinte alig láthatóan megráztam a fejemet hogy elkergessem a nem oda illő gondolatokat a fejemből, és immáron újra teljes figyelemmel Mikey-t figyeltem, majd amikor befejezte a mondani valóját egy sóhajjal felálltam a helyemről, és megnyújtózva elsunnyogtam egy fiókig, és elkezdtem benne keresni egy mappát, amelyben a különböző diákok, illetve tanárok családfáit rögzítettük annak érdekében, hogy nyomon tudjuk követni a származásukat, és legfőképpen a képességek vándorlását a generációk során. - Most valami olyan dolgot csinálok, amit nem feltétlen szabadna, sőt, szinte biztos vagyok abban, hogy tiltott területen járok, de attól tartok, ezt meg kell tennem annak érdekében, hogy mint diák megkönnyítsem a helyzetedet - sóhajtottam, majd kikapva az én ás az ő mappáját lassan vissza ballagtam a helyemre, és a kezemmel intettem Mikeynek, hogy foglaljon helyet. Ha le is ült, ha nem, de kinyitottam az mappát és elkezdtem a családfáinkat ábrázoló lapokat kihalászni. - Ha megnyugtat a dolog, én is annyira ismerem az apámat, mint te, szinte sehogy - motyogtam, majd a két családfa ábráját egymás mellé lerakva Mikey elé toltam, és vártam, hogy mi lesz a reakciója rá.
- Könyörgöm, ne haragudj rám, hogy eddig titkoltam - suttogtam magamban, miközben Mikey mimikáját tanulmányoztam. Ha már elmondom neki az igazságot, akkor illik a teljeset megmutatnom, és ebben benne van a rokonságunk is. |
 Inkább összefontam a karjaimat és lábammal toporogni kezdtem, tudtára adva a tanárnőnek, hogy mennék mihamarabb. Így is túl nagy volt a kísértés, hogy ne keljek ki, hanem aludjam végig a délelőttöt, de az a fárnya jófejség. Nem akartam, hogy megint le legyen baszva a fejem akárki által, hogy egy ilyen kis dolgot sem tudom véghezvinni. Na ja, közelebb lévő embert nem tudnak találni, aki csettintésre ugrik? Egye meg a fene ezt a szaros bált…
Na meg kellett nekem felhozni ezt a hülye témát. Persze, tök jó, beszélgessünk az apámról aki csak úgy hopp eltűnt, mint a kámfor, még egy üzenetet sem hagyva maga után. Mondanom sem kell, szuper. – Nem tudom. – Vontam meg a vállaimat és egy kupac dolgozatot képzeltem. – Ha én nem érdekeltem őt, akkor engem miért érdekeljen? Nem tudom mennyivel többet vagy kevesebbet veszíthetnék a dologgal, lehet valami idióta őrült tudós, aki kísérletezett anyámon a tudta nélkül, és azóta már meg is ölték, szóval – újabb vállvonás következett a részemről, igen erősen mutattam ki, hogy nem érdekel a téma. Jó, de, kurvára érdekelt, mindig is éreztem, hogy valami nagy erő munkálkodik bennem, ami nem éppen lenne jó, ha kitörne belőlem, de hát na. Most mutassam magam érzékenynek? Kezdjek el sírni meg picsogni, hogy „úristen az apámat akarom”? Nem vinni se előbbre, hátrébb annál inkább. Rettentően összezavarodtam, majd egy hangos sóhajtás kíséretében végül újra a tanárnőre néztem. – Egyáltalán nem személyes okokból érdekel. Én már ezt lezártam, felőlem lehet akárki, az elnök is akár, engem csak annyi érdekel, hogy micsoda ő, mik ezek a képességek, amikkel engem is megáldott – itt gúnyba torzult mind a hangom, mind az arcom –, hogy elfogadjam magamat is, és talán így már rátalálok a „lelki békémre” és elkezdhetek rendesen tanulni az erőmmel kapcsolatban… Legalábbis Miller tanárnő ezt a maszlagot nyomatta – az utolsót elharaptam. Rendkívül utáltam, hogy konkrétan pszichológushoz kellett járnom, mert kiderítették, hogy a szorongás és a depresszió erős összeköttetésben áll a képességek használatával. Nagyszerű, mondhatom. |
Lágyan elmosolyodtam amikor azt emlegette, hogy nem tudja kontrollálni, ezzel nem volt egyedül, de amikor az ember a rossz dolgaira gondol, mint például erre, hogy mennyire "béna" hogy nem tudja teljesen uralni a képességeit, de az igazat megvallva, én sem tudtam egy jó ideig használni azt, amim van, megesett hogy körmöt festettem és konkrétan jéggé fagyott a lakk a körmömön, vagy hogy egyszer sikerült majdnem egy házban wyverné változnom, ami már csak azért nem lett volna jó, hogy szerintem egy lyukat ütöttem volna a fejemmel a ház tetején, és onnan kimászni egy olyan formában, amikor az embernek, pardon, sárkánynak nincsen rendes keze, csak olyan, amihez konkrétan egy szárny kapcsolódik, lehetetlen.
Pici fájdalom öntött el a szívemet, amikor megláttam, hogy Mikey milyen gyorsan letörté vált azzal kapcsolatban, hogy nem tudja, honnan erednek a képességei, majd egy sóhajjal néztem ahogyan felvett egy kissé gondterhelt arcot. Milyen érzés lehet annak a terhével élni, hogy egy ilyen dolgot nem tudsz? Nekem pont ennek a fordítottja volt az esetem, túl sokat tudtam túl hamar, és bár nem született belőle nagy baj, hát, egészen a húgom születéséig, de akkor is, sajnáltam Mikeyt. Nem tehetett arról, hogy nem tudja, hogy egy isten az apja, ráadásul az én féltestvérem, én pedig elkezdtem gondolkozni. Van-e nekem jogom ahhoz, hogy elmondjam az igazságot, vagy nincs? Van-e jogom ahhoz, hogy felnyissam a szemét és megoldjam egy életének olyan pontját, amelyet eddig teljes homály fedett, vagy pedig ezzel csak egy tartaroszi káoszba küldöm a lelkét? Ha az utóbbi történik, akkor is felelős leszek érte, ugyan annyi mennyiségben, mintha jól jött volna ki a dolog. Van-e jogom ennyire belemásznom szegény magán életébe, annak ellenére is hogy rokonok vagyunk?
Őszinte leszek, gyűlöltem a tétlenséget, már pedig azt éreztem, amikor Mikey-ra néztem. Talán nem is fogja addig uralni rendesen a képességeit, ameddig ezen gondolkozik, már pedig ha sose tudja meg, akkor örökre küszködni függ a teljes kontroll miatt, hiszen egy képesség teljes figyelmet igényel, nem csapongást, az életveszélyes is lehet. Nagy sóhajt vettem, és finoman, egy szelíd és melengető mosollyal néztem rá.
- Hallottam ám. Mit gondolsz, mennyivel lenne könnyebb, vagy nehezebb számodra, ha tudnád, ki az apád? - kérdeztem, remélve, hogy nem tapintok bele nagyon durván a dologba, és nem sértem meg vele. - Boldogabb lennél, vagy pedig átoknak fognád fel?
Nos, innen már nem volt vissza út, jól kellet játszanom a nálam lévő kártyáimat, hogy esetlegesen jól jöjjön ki ez az egész, már ha van annak esélye, hogy jól jöjjön ki. De van joga arra, hogy tudja. Szerintem. |
Nagyot bólintottam a tanárnő magyarázkodására. – Értem, csak… Nem nagyon szeretem, ha így hívnak – vontam meg újra a vállam nemtörődően – Hála Istennek! – nyögtem fel a „most nincs óra” felszólalásra – Még jó, a diákok nem tudnak a seggükön maradni órán se, pláne most. Kellene már egy kis nyugalom, mondjuk egy nyáriszünet – sóhajtóttam fel.
Kicsit elhúztam a számat, mikor a tanárnő észrevette a falat, de újra hála Istennek, hogy nem volt bent és ezen se kapott rajta. Nem lett volna jó pápát mondani a hírnévnek. Már ami megmaradt. Túl sok ideig voltam Én az elnyomott, kell ez a kis szabadság és hogy én vagyok följebb, nem mások. Persze, most nem mozgok olyan túlságosan szabályos keretek között és anyu új házassága is levett némi terhet a vállamról, azonban még mindig azon kaptam magam néha, hogy még Neil alig összekoszolt ruhadarabjait is pakolom össze és viszem kimosni. Nem kívántam tovább folytatni az anyuci pici fiacskája életmódot, vagy azt, hogy idegenként tekintenek rám, kinevetnek és megvetnek. Jó, nem fajult el semmi, nem lettem olyan, mint az a Fitzgerald gyerek és nem is akartam, de a bennem levő alap flegmaságot – amit talán az apámtól örökölhettem – ki kellett néha eresztenem és ezek célpontjai az agyatlan libák és az ugyancsak kevés logikával megáldott izomagyak voltak. Hű, de szerettem őket szapulni. Persze a kedves szobatársam néha rámszólt, hogy ez nem úriemberhez való viselkedés, de nekem, itt az iskolában semmilyen dolog, plusz munka nem nyomja a vállam. Kit érdekel igazából, ha egy tucat ember megharagszik rám?
– Rendben Miss Borghildr, köszönöm – biccentettem és halványan elmosolyodtam, de a következőket meghallva egy fintorba fordult az arcom – Nem ígérhetek semmit. Nem nagyon tudom ezt kontrollálni – emeltem feljebb kicsit a kezeimet és rájuk szegeztem a tekintetem – Maelyssa tanárnővel dolgozunk rajta, segít meg minden, de ahányszor használom, elterelődik a figyelmem hogy… – nyeltem egy kicsit és hatalmasat sóhajtottam – Hogy mégis honnan ered ez az egész.
Kissé lesütöttem a szemeim, de hamar megráztam a fejem és egy „hagyjuk”ot mormogtam, majd az előbb elvett mappával felálltam a helyemről. Utáltam, hogyha gyengének láttak, és ha az is voltam, felvettem a szokásos leszarom–nem–érdekel–tizenéves–srác–vagyok–hagyjatok–békén arcot. |
- Áh, elnézést, csak megszoktam hogyha a családnevükön szólítom a diákjaimat, akkor jobban figyelnek, mert egy kicsit megijednek, de most nem órán vagyunk, nem igaz? - kuncogtam amikor felajánlotta hogy becézzem, majd a falra pillantottam, ahol eddig számomra ismeretlen hibákat találtam, de végül legyintettem egyet, szerintem csak nem figyeltem eléggé a környezetemre a tanáriban, valószínűleg ezek már régóta ott vannak, csak annyira unom ezt a helyiséget már, hogy észre sem veszem, hogy lassan kezd szétesni az egész. Gondolom nagyon hamar úgyis kifogják javítani a hibákat. Érdeklődve felvontam a szemöldököt, amikor egy bizonyos mappáról beszélt, majd felálltam és elkezdtem körbe nézni kollégáim asztalán, hogy megtaláljam mégis melyiküknél van ez a hőn állított mappa. Menet közben természetesen nehéz szívvel bár, de vissza raktam az egyik férfi tanár fiókjából kilopott dezodort is, hiszen már nem rá szükség, biztos voltam abban, hogy az egész környék attól a mesterséges pasi szagtól bűzlött, hogy elnyomjam az égett szemét aromáját. - Heuréka - motyogtam magamban miközben megtaláltam azt a bizonyos mappát, de a biztonság kedvéért kinyitottam és gyorsan átlapoztam hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem egy dolgozatot, esetleg annak eredményeit, vagy tantervet nyújtok át Petersonnak, majd amikor láttam, hogy igen, ezek valóban a bálról szólnak mosolyogva átnyújtottam a diákomnak. Amikor pedig megemlítette, hogy nem direkt volt, az elején egy kissé szkeptikusan néztem rá, majd egy mosollyal legyintettem, hogy nincs baj.
- Nézd, nem fogom azt mondani, hogy direkt csináltad, mert nyilván véletlen volt...már amennyire, mert ismerjük a képességeid. DE, a takarítónő nyilvánvalóan észre fogja venni, hogy egy kuka félig meddig elégett, vagy legalábbis a tartalma, amit viszont biztos jelenti fog. Én annyit tudok csinálni, hogy azt mondom, egy diák valószínűleg véletlenül gyújtotta fel az egészet, de elszaladt, így nem tudom hogy ki volt az, és mivel a pirokin képességek gyakoriak, nyilván nem lesz meg a tettes. Cserébe viszont nagyon jól meg kell húznod magad, érthető voltam? Minél csendesebb vagy, annál kisebb eséllyel jönnek rá, hogy te voltál - mondtam halkan, nehogy még valaki meghallja odakint, miközben Mikey szemeibe néztem. Milyen hihetetlen hogy ez a kölyök a féltestvérem. Magam sem hinném el, ha nem tudnék róla. Hála az égnek ő még nem tud róla, de vajon tényleg ez a jó taktika? Hogy trucc politikát folytatva próbáljuk palástolni előtte, hogy ki is az apja? Jót tesz ez egy már majdnem felnőtt férfinak, ez a tudatlanság érzés? Az biztos, hogy én gyűlölnöm, de hát, az anyám finoman szólva is egy valódi kurtizán volt, mindenről tudtam, még titkolózni sem akart. Szegény Jorunn, vajon mi lehet vele? - kérdeztem magamtól miközben egy pár pillanat erejéig a falra emeltem a tekintetem, és azon gondolkoztam, hogy vajon most hol lehet és mit csinál a húgom. |
Még próbáltam valahogy eloltani, de ahogy megláttam a tanárnő arcán azt a meglepett kifejezést, hagytam a dolgot. Remélem azért ő tud kezdeni a kukával valamit, ha már az én próbálkozásom befuccsolt. Na, ezért van ez az iskola – gondoltam magamban. Ha egy normális suliban lettem volna, tuti kihágást kapok, ez meg itt normális. Lehorgasztott fejjel mentem be hát a tanáriba, ahol levágtam magam egy háttámla nélküli forgósszékre, a kezembe pedig egy stresszlabdát vettem. Elég közvetlenek a tanárok itt, legalábbis néhány – van, akivel jó nem rosszban lenni –, szóval én is próbáltam közvetlenül viselkedni, meg egyébként is, tuti nem egy fél percre ugrottam be, ha már ez az incidens megtörtént. Teljesen a kis sárga labdára koncentráltam, majd amíg még kint volt a tanárnő, a falhoz kezdtem pattogtatni. Ez nem bizonyult a legjobb ötletnek – ez sem – ugyanis a labda keménysége miatt apró repedések keletkeztek a falon, így inkább visszatettem a labdát az előző helyére, és hajamba túrva nézelődtem kifele az ablakon keresztül. Ahogy végérvényesen visszaért Borghildr tanárnő, felkaptam a fejem. – Elég csak a Mikey – biccentettem rá, amjd körülnéztem egy narancs mappát keresve. – Neil Devine küldött, egy mappáért. A4–es. Narancssárga. – közöltem tárgyilagosan, próbáltam gyorsra fogni a beszélgetést. De mégiscsak ott volt bennem, hogy hűha, lehet szólni fog az igazgatónak vagy azt gondolja, hogy direkt csináltam. Na jó, félig–meddig tényleg direkt csináltam, de szerintem történt már rosszabb is abból, ha valakit felbasztak. No, most elég hisztisnek tűnhetek, hogy egy ilyen kis szívesség miatt morgok, de gondoljatok bele: ha valamihez egyáltalán nincsen kedvetek, és muszáj benne segédkeznetek, nem lennétek búvalbaszottak? De, szerintem igen. Nem voltam én DÖK–ös robot, hogy mindent megcsináljak, ami szembejön velem. Sokkal jobb lett volna Gavval és a többi fiúhaverral lazulni a bál éjszakáján, mintsem kerge lányokkal táncolni és puncsot vedelni sör helyett. Vagy pezsgő helyett. Mindegy is, azért jobb biztosra menni, hogy élhetek–e még szociális életet az iskola falain belül. – Nem direkt volt a gyújtogatás. Néha előfordul, sajnálom – húztam el a szám és igazából sokadjára mondtam ezt a mondatot, szóval akár tűnhetett monotonnak is. De már annyi ilyen esett meg, hogy kezdtem hozzászokni. |
Szórakozottan ücsörögtem a yoga labdámon, amit sunyi módon becsempésztem a tanáriba azzal, hogy rossz a hátam és az orvos azt mondta, hogy nagyon jót tenne, ha egy kis ideig ezen ülnék a kemény szék helyet. Lehet hogy blöfföltem, lehet hogy nem, de nagyon élveztem a dolgot, sokkal szórakoztatóbb volt azon ücsörögni, mint azokon az öreg faszékeken. Ezen mg pattogni is lehetett, ha nem volt bent senki, már pedig nekem volt olyan nagy szerencsém, hogy ma pont kifogtam azt az időpontot, amikor mindenki kint volt, vagy a szigeten kívül családi és egyéb vészhelyzeti okok miatt, vagy pedig a folyosókon masíroztak és szemmel tartották a bál előkészületeit, figyelve hogy minden lehetőleg a legnagyobb rendben legyen, és hogy esetlegesen megtalálják Lolithát is. Szerintem ez az egész blog egy nagyon, de nagyon rossz diákcsíny, ami kezd kifolyni a kezeink közül, vagyis már régen kifojt, de szeretjük bebeszélni magunknak, hogy könnyen leállíthatjuk még. Ki vagy valójában, Lolitha? - kérdeztem egy pillanatra a plafonra nézve, miközben elkezdtem rágcsálni a ceruzám végét, nem igazán foglalkozva azzal, hogy nem kevés faforgácsot generálok így a számba. Aztán hirtelen kopogást hallottam mire hirtelen befejeztem a rágcsálást, gyorsan egy zsebkendőbe köptem a fadarabokat a számból, majd lassan felálltam, és az ajtóhoz sétáltam, de amikor kinyitottam azt, be kell hogy valljam egy kicsit meglepődtem.
Persze nem a diákon, ennyi idő után azt hiszem kezdem megszokni őket, de az, hogy egy égő kuka legyen a nagyrészt fa bútorokkal telepakolt tanári mellet azért még a magam fajta embert is meglepi. Nagy levegőt vettem és csípőre tettem az ökleimet, majd a lehető leghalkabban sziszegni kezdtem Petersonak: - Spuri be a a tanáriba, még mielőtt valaki meglát. Nagy mázlid van, hogy én nyitottam ajtót, és nem valaki más - hadartam, majd gyorsan beszaladtam, megfogtam a vizes üvegemet és amilyen gyorsan csak tudtam eloltottam a tüzet, majd hogy elfedjem az éget szemét szagát, gyorsan elkezdtem keresni fújós dezodort az egyik férfi tanár fiókjában, kivettem, majd befújtam a szemét környékét hogy azt higgyék, egy diák csak nagyon büdösnek vélte magát. Nem csak Peterson miatt próbáltam eltusolni az ügyet, hanem azért is mert én idióta hagytam, hogy a közvetlen közelemben tűz üssön ki, ami már-már a megbocsáthatatlan hiba az én szakmámban. Amikor már minden úgy nézett ki, hogy rendben van, a diákom felé fordultam, már ha a folyosón maradt és nem ment be a tanáriba, ha pedig a tanáriba ment akkor utána mentem, de nem zártam be az ajtót, nehogy még a diákok félreértsék a dolgot.
- Micheal Jamie Peterson - szólítottam meg még mindig egy kicsit izgatottan az események miatt. - Miben segíthetek? |
Egyáltalán nem volt kedvem a bál segítésében. Inkább az a fajta ember voltam, aki a kész dolgokat szereti a kezéhez kapni, úgy már az élvezetét vesztette, ha nekem is fáradoznom kell miatta. Jó, ha valakinek ajándékot készítek, az más, de nem volt kedvem az egész iskolát megajándékozni a részvételemmel. Ebben drága szobatársam nem nagyon értett egyet. Ezek a DÖKösök… Ki is ugrasztott az ágyból, pedig szombat révén lustálkodósra akartam venni a figurát. Erről ennyit – gondoltam, majd felöltözve még hallgattam, amíg felsorolja, hogy csekkoljam a fényeket, a svédasztal tartalmát fussam át, nehogy a mindenki–megeheti–kajákba olyan kerüljön, amire valaki allergiás lehet vagy éppen feltüzeli, bla bla bla bla bla bla… Mikor – még cipőmet felvéve – kiléptem az ajtón, beszélt valami narancssárga mappáról, amit hozzak fel neki meg ha annyira szeretnék énekelni a zuhany alatt, vagy ha egyedül vagyok, akkor vegyek részt az élőzene megvalósításában. Malacot ne öljek le véletlenül? Puffogva leindultam a lépcsőn, átvágtam az előcsarnokon, nem is figyelve a csomó haverra, akik elnyújtózva beszélgettek a kanapékon. Páran utánam kiabáltak, hűledeztek hogy menjek vissza, mert Lolitha oldalát azonnal látnom kell, de igazából nagyon le se szartam. Biztos valami kattos tech–es srác, aki meghackelte a kamerákat, s ezért tud mindent. Alapból untattak a haverjaim szégyenletes tettei, nem voltam kíváncsi más gyerekekre, tanárokra végképp nem. És ki tidja, mi igaz és mi nem? Lehet valami őrült szórakozik. Valami gondolatolvasó mutáns. A tanárihoz érve pedig kissé erősen bekopogtam s háttal a falnak feszülve, kissé morcosan figyeltem a majdnem velem szemben levő kuka tartalmát, mikor az hirtelen kigyulladt. Oda is ugrottam, próbáltam eloltani, hessegetni, fújni, de csak nagyobb lett. Ajtónyitódásra kaptam fel a fejem és inkább eltakartam a testemmel a kukát – bár a szag erősen ott volt a levegőben – és ártatlan mosollyal néztem a kilépő tanárra. |
Mikey Peterson & Ariah Borghildr |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
