|
Témaindító hozzászólás
|
2018.03.30. 14:27 - |
Annabelle Chronis & Amanda O'dimm |
[13-1]
 Ahogy megszólalt, csak összeráncoltam a szemöldököm. - Olyan idegesítőek ezek a fura hasonlatok. Már mint ki a faszom találja ki őket? - kérdeztem a megválaszolásra nem váró kérdést, majd én is nevettem egyet. Mindenesetre nem gondoltam volna, hogy Amanda ilyen téren ilyen unalmasnak bizonyult, csak abban az esetben találtam ezt az ő személyiségével elfogadhatónak, ha már most megvannak neki a világ legmenőbb képességei, és ez így logikusnak is tűnt, tiszta okos vagyok. De vajon mit lehetnek azok? Na mindegy, majd elmondja ha akarja, jelenleg nem izgat annyira, hogy rákérdezzek. Úristen mi van velem? Na mindegy, a végén még magam mögött hagyom a kiváncsiságom. Enélkül is elég izgalmas vagyok, na meg tapló.
Ezután ajánlottam fel, hogy rávetem magam, és a bőrébe lépek, de úgy látszott, most nincs olyan bevállalos kedvébe. A fenébe. Vicces lett volna. De persze, még én se vagyok olyan bunkó, hogy akarata ellenére megtegyem, nem a legjobb módja egy barátság kiépítésének, na meg, ha nem is aggódnék emiatt, akkor is ott van az, hogy nem tudom milyen képessége van, és nem túl kellemes érzés lehet, ahogy a falhozvágnak, aztán még jópáron átrepülsz mellé. Mint valami béna rajzfilmbe. Na meg úgy, a súlyzok se jutnak majd el a helyüket, bár jelenlegi állapatomba szívesebben tenném más helyekre, mint az udvarra. Mondjuk a megbízom seggébe.
Ezután jutottunk el a tettekig, és fel is pattantam, majd sikerült az összeset felvennünk, így legalább nem kell ketőt fordulnunk, az teljesen megölne. Könnyen megkérhettem volna valamelyik srácot, hogy cipelje helyettünk, de akkor pont azalatt vágtam volna a fát, ami az eredeti célom volt. - Annyit mondtak, hogy az udvar végébe. Szerintem csak leszorom őket a bejárat mellé, mert az nem mondták melyik végébe - vontam meg a vállam, letudva ezzel a feladatom, majd végül eszembe jutott valami fontos, amit mindenképp meg kell osztanom Larissával, ezért elköszöntem Amandától, annak reménéyben, hogy még összefutunk, majd elekzdtem tesókámat hivogatni.
[lezárt kör]
|
 Ahogyan arról mesélt, hogy nem hasonlítanak egymásra a tesójával annyira, meg hogy Oliver lebuktatta őket mosolyom még szélesebb lett. Mindig is tudtam, hogy a legtöbb testvérpárnk nem olyan szoros a kapcsolata mint nekünk, és én modnjuk nem is tudnám elképzeli, ahogy Aaron lebuktat ha valami olyan dolgot csinálnék, mondjuk akár törvénybe ütközőt. Mivel árván nevelkedtünk, megtanultuk, hogy csak egymásra számíthatunk, és bármiről is legyen szó, a testvérem lesz az első akihez tanácsért fordulok. Az ésszerű persze az lenne, ha Gabet keresném fel, hiszen ő tényleg megbízható és értelmes tanácsokkal látna el, de ezt nem tehetem meg, főként mivel sokszor viccelem meg őt, és még csak az kéne aztán, hogy tudjon minden piti kis tervemről a világ ellen.
Kuncogáson kívül semmit egyéb módon nem reagáltam végül, hiszen nem szándékoztam megosztani vele, hogy a tesómmal rendszeresen csalunk az iskolában. Illetve csak félig, mert a kikérdezett anyag egyik felét minig jól tudom. A másikat meg Aaron...
-Hát... kinek a pap kinek a papné.-nevettem, mikor elmondta hogy más az álláspontja az új képességekkel kapcsolatban. Vajon meddig lenne képes elmenni, hogy kiderítse van-e új képessége? Érdekes dolog, sokat elárulhat egy emberről, hogy képes lenne-e megölni egy másik embert, aki nem érdemli meg azt a sorsot. Tudtommal csak Gabe és Aaron tud arról, hogy miért vagyok képes az alakváltásra, és remélem ez így is marad. Nem szeretném, ha azért néznének rám ferde szemmel, mert rossz döntéseket hoztam, és befolyásolható voltam régebben.
Észrevettem, hogy kissé megleőpődött mikor kissé flegmán szóltam hozzá. Eléggé gyakran megesik, hogy akaratlanul átváltok egy eléggé flegma hangnembe, még akkor is, ha egyébként kifejezetten arra megyek, hogy 'aranyos' vagy 'kedves' legyek másokkal. A környezetemben ehhez már hozzászoktak, így ritkán figyelek erre oda... Érdeklődve hallgattam, közben azon gondolkodtam mikor vesz levegőt, de ha jól láttam csak a mesélés végén. Nagyot nyeltem a következő kérdésére. Bizonytalanul megráztam a fejemet:
-Azthiszem kihagyom.-de az infó, hogy képes ilyenre később még jól jöhet.
Felálltunk és miután mindketten kézbe vettük a súlyzókat, egy lendületes lépéssel az ató flé indultam, de rögtön utána megtorppantam és ránéztem a lányra:-Hova is kell vinnünk őket? |
Érdeklődve hallgattam kifakadását, majd ahogy elkezdett arról fecsegni, hogy ki lehet használni azt, ha a tesóidnak van esze, csak kacagtam egyet, és örömmel feleltem rá. - Tudod, az a gond, Larissával nem hasonlítunk annyira egymásra, hogy egy-egy dogánál kijátszuk, hogy a másiknak adjuk ki magunkat - feleltem. Nagy kár, igazán jól jött volna pár történelem felmérőnél. Ki a fenét érdekel a múlt? Már lezajlott, ennyi, haladjunk tovább. Élj a mának és a többi hülyeség. - Bár kicsiként volt rá példa, hogy bepróbálkoztunk, de ott még semmi tétje nem volt a dolgoknak. Na meg Oliver mindig lebuktatott - tettem hozzá kelletlenül.
Ekkor kezdtünk el a képességekről beszélgetni, és meglepett a lány álláspontja. Sosem gondoltam volna, hogy valaki így gondolja, én egészen más véleményen voltam. - Szerintem így baromi unalmas lehet. Már mint folyton ugyanazokat gyakorolgatni. Én mindig abba reménykedek jön valami új - nevettem. Bár így 20 év távlatán nem nagyon hiszem, de ha tényleg nagyon unnám amik most vannak, természetes módszerekkel is el lehet érni, azt a gumiemberszerű hajlékonyságot, meg menő harcművészeteket tanulni, bár nem hiszem, hogy a tűzes képességeim közül egy is unalmassá válná bármikor. Bár állítólag tovább élek, mint egy átlag ember, ami jelenthet 300 évet is, vagy honnan tudjam mennyit, és sokszor 3 perc semmittevés alatt képes vagyok elunni az életem, nem hogy 300 év alatt. A másik képességem került teritékre, és csak sejtelmesen elmosolyodtam. Éreztem a hangnemében végbement változást, amire csak összeráncoltam szemöldököm, de végül csak leszartam, és elkezdtem mondani. - Ha komolyan koncentrálok, képes vagyok a helyedbe képzelni magam, és így pontosan azt érzem, gondolom, mint te - kezdtem el. - Tök viccesen néz ki, mert addig a testem kívülről megmerevedik, de minden embernek más érzés, mert mindkét tesómon leteszteltem már - egyre jobban belemelegedtem a mesélésbe, ezt az egészet egy suszra mondtam, majd a végén, egy nagy levegővétel után megkérdeztem: Ki akarod próbálni?
A könyves beszélgetést lezártnak tekintettem, nem akartam már tovább húzni a dolgot, annyira nem érdekesek. Segítségét örömmel fogadtam, és összeráncoltam a szemöldököm. Hogy fogtam én meg ennyi súlyzot idefele? A nehézségükkel nem volt gond, hála a szupererőnek. Most jönne jól a lebegtetés. Mindenestre nem ijedtem meg a feladattól, és igyekeztem mind magamhoz markolni. Mint valami gyerek, akit szarráölelgetek. Épp örültem a fejemnek, hogy megoldottam a feladatot, mikor megláttam egy kis szart az ülőalkalmatosság mögött garázdálkodni. - Jaj ne már - szakadt ki belőlem, majd lábbammal odagurítottam magamhoz. Megoldhattam volna így is, mint egy labda rugdosom magam előtt, de azt senki se díjjazná, bár megérdemelnék. Szóval inkább faszagyerekeskedtem egy sort, és megpróbáltam lábammal a kupac tetejére lendíteni a garázdálkotlankodó tárgyat, kockáztatva ezzel azt, hogy fejentalálom magam, vagy akár Amandát is. Szerencsére voltam annyira ügyes, hogy erre ne kerüljön sor, és a kis szar beleesett a kezem közé, bár lassan a fejem se látszott ki. - Indulhatunk - szólaltam ki a tárgyak közül. |
A sztorimon elég jót kacagott, ami jól esett, mert eddig az a kevés ember aki ismerte mind rossz szemmel nézett ránk. Igaz, Aaron szemszögéből ijesztőbbnek hat a kaland.
-Sajnos?! Nem mindig olyan rossz, ha van egy kis esze a tesóidnak. Sőt, egész előnyös tud néha lenni. Csak jól kell tudni kihasználni.-mosolyogtam rá. Igaz, kettőnk közül egyikünket sem mondanám valami nagy zseninek, sőt, Aaron talán a meggondoltabb is, azonban sosem volt kétséges, hogy megvalósítunk-e egy tervet. A következő kérdésére egy határozott bólintással válaszoltam. Ahogy egyik témáról a másikra ugrottunk, elhúztam a számat:
-Annyira nem örülnék neki... Sokszor a jelenlegi képsségeimmel sem bírok. Azthiszem, szívesebben maxolnám ki őket, minthogy lépten-nyomon újak jelenjenek meg...-motyogtam már a végére. Na igen, volt pár incidensem kiskorobann, mikor az alakváltói képességem megjelent. Például ott volt a betegségem nemsokkal utána, amikor lázasan csuklani kezdtem és tízpercenként egy harmincéves nővé változtam, aztán meg vissza...:-Ezt hogyan érted?-érdeklődtem meg egy kissé bunkó hangnemben, mikor rejtélyesebb hangnemre vette Annie. Egy kicsit bogarat ültetett a fülembe ezzel, és érdekelt mire gondolt. Kifejezetten képes zavarni, ha valaki a fejemben turkál és a gondolataimat meg kell osztani vele. Aaron is idgesít, de ő más tekintetben is, ráadásul, ahhoz már hozzászoktam. De mikkor vad idegenek hallják a gondolataimat, az kifejezetten fusztráló tud lenni. Főleg azért mert sokszor gondolok a múltra, és nem szívesen osztom ezt meg mással.
-Ezt nagyon jól látod.-húztam ki magam a könyves kijelentésén. A következő kérdésemre kissé zaklatottan reagált először, gondolom teljesen kiment a fejéből a feladata, hiszen miután beleegyezett a segítségembe, felpattant. Én is igy tettem, felpattantam és a farerem hátsó zsebébe mélyesztettem a könyvet-éppen hogy belefért.:-Hát akkor, dologra fel!-vettem a kezembe pár súlyzót. Nekem sajnos nem jutott ki a hatalmas erőből, 'gyenge nő' voltam. Remélem nem haragszik meg Annie ha nem tudok sokat vinni. Elvégre a legapróbb segítség is számít, nem...? |
Egészen belemélyülten és átéléssel hallgattam, ahogy kifejti kapcsolatát a bajjal, majd ahogy hozzátette, hogy mély volt, csak felnevettem. - Én csak azt teszem amit szeretnék, aztán előfordul, hogy bajba sodor - vontam meg a vállam. Eddig minden problémámból kikerültem, sosem voltam az az aggodó típus. Csak nagyokat bólogattam, ahogy visszakérdezek. Igen, én ilyen faszagyerek voltam. Vagyok. Vagyis nem nevezném annak magam, de az tény, hogy nem nagyon riadok semmitől meg, legyen az véleményem megmondása, vagy ez az erkélyes sztori. Ahogy elkezdett halkan beszélni, újra elkezdtem rá figyelni, majd nagyon jót kacarásztam sztoriján. - Ahh, nekem sajnos ennél okosabb testvéreim voltak - mondtam még mindig vidáman, nem felfogva, hogy ezzel akár komolyan meg is bánthattam a lányt, pedig egyáltalán nem annak szántam. - Na várjál... Te is egy iker vagy? - teljesen meglepett az info, tudtam, hogy a lánynak van testvére, de nem tudtam, hogy ikrek. - Képzeld mi hárman vagyunk. Larissa, Oliver meg én - kezdtem bele a mesélésbe, nem foglalkozva vele, tisztába van-e ezen információkkal, vagy érdekli-e. Nagyon lepcses szám van, sokszor fel se tűnik, hogy két órát egyedül elbeszéltem. Komolyan előfordult már ilyen, bátyám csak nevetett rajtam, mikor végre szóhoz engedtem jutni. - Szerintem én vagyok a leglököttebb hármunk közül, ők a felelősségteljes "nagytesók" - utolsó szavamhoz, még két idézőjelet is mutattam a levegőbe, elvégre az a kis eltérés amivel születtünk nem számított olyan sokat, de mégis mindig én voltam a legkisebbként számontartva, ami így is volt, mint viselkedésileg, mint magasságilag - hiszen Larissa egy centit rámvert, Ollieról meg már ne is beszéljünk -, mint kor-ügyben.
Ezután következett a gyors témaváltás, és a gondolatolvasásra került a szó. - Húúú, tök menő lenne, ha most derülne ki új képességed. Néha én is bepróbálkozok ilyenekkel, bár a húsz éves fejemmel nem hiszem, hogy bármi lenne - fejeztem be. Ahogy mondta, hogy tutira becsavarodna, sűrűn helyeseltem, majd vettem egy nagy lélegzetet, és egy "hú" szerű hangot hallattam, mintha nagy ötletem támadt volna, közben csak egy teljesen szimpla dolog jutott eszembe. - Tudod, én ha azt nézzük bele tudok olvasni mások gondolatába - kezdtem sejtelmesen. Nem akartam tovább szaporítani a szót, majd ha a lány kiváncsi rá kifejtem, hogysmint működik ez nálam. Ez volt az egyéni képességem egyik része, ami nem egyezett a testéverimével, nem hiszem, hogy a lány tisztába lett volna vele. Nem az, hogy titkolom, csak nem nagyon került szóba.
Ahogy elkezdte magyarázni a könyvet teljesen megértettem. Emlékszem egyszer elkezdtem az Anyegint olvasni, és teljesen becsavarodtam tőle már az elején, így az lett a vége, hogy kimásoltam mindent mások - főleg testvéreim - jegyzeteiből. - Igazából szerintem az ilyen könyvek azoknak vannak, akik nagyon-nagyon nem tudják elűtni az idejük, vagy nem vágynak emberi társaságba. De te se ilyen vagy - jelentettem ki.
Egészen megfeledkeztem a súlyzokról, meg a feladatomról, így ahogy segítségét ajánlotta, először végig kellett gondolnom, mire is céloz, de gyorsan vágott az eszem, szóval ez neki nem igazán tűnhetett fel. - Persze, ezek úgysem jutnak el maguktól a helyükre - sóhajtottam, majd gyors felpattantam az ülőalkalmatosságról.
|
-Nem mondanám, hogy üldöz, inkább csak egy különleges szimbiózisban élek vele. Nem létezünk egymás nélkül, de próbáljuk kerülni a másikat. -mondtam.:-Hú. Ez mély volt..-tettem hozzá halkan. Végighallgatva az emléket amit a lány mondott,előttem is millió egy történet képe jelent meg.:-Erkélyről?-nevettem fel hirtelen hangosan, de aztán azonnal halkabbra vettem a hangerőmet:-Egyszer a testvéremmel fogadtunk, hogy ki fog hamarabb leesni a tetőről, ha egyszerre ugrunk. Az utolsó pillanatban azonban megállítottak minket. Pedig már felmásztunk a tetőre...!-csalódottan sóhajtottam az emlék hatására, aztán még hozzátettem:- Öt évesek voltunk. -vigyorogtam. Mikor Gabhez kerültünk és egyszer elvitt minket valami haverjához mégegyszer meg akartuk próbálni. Igaz, akkor már jobban átgondoltuk a dolgot: a háztetőről ugyanis pontosan a medencéjébe tudtunk volna ugrani. De persze a felnőtteknek akkor is közbe kellett szólniuk. Viszont érzem, hogy a fogadásunk Aaronnal még életben van, és ki fogjuk deríteni, ki érkezik hamarabb a földre kettőnk közül...
-Nos, ha az is vagyok, akkor nem tudtam róla eddig...-kezdtem elgondolkodva, majd megint elmosolyodtam:-De erősen kétlem szóval nyugi. Tuti becsavarodnék attól, ha a sajátomon kívül más gondolatait is hallgatnom kéne.-elég nekem néha Aaroné.... tettem még hozzá magamban. Annie a könyv címét elolvasva érdeklődni kezdett, hogy milyen. Nagyot nyeltem:
-Hát... Igazság szerint még nem nagyon tötént benne semmi izgalmas... ráadásul nem sikerült felfognom hogy ki kicsoda...-sóhajtva hátrdőltem.:-Én sem. Azthiszem ez lehet a második.. de megeshet, hogy életem első könyve! Nem értem, hogy sikerült rávenni engem erre...-jobb kezemmel elkezdtem dörzsölni az orrnyergemet, majd az agyamon átvillant egy gondolat, és hirtelen minden kiment a fejemből amit a mai napon megígértem Gabnek, és hirtelen a láyn felé fordultam:-Mit szólnál ha segítenék neked?-kérlek, kérlek, egyezz bele! Bármit megteszek csak csinálhassak valamit!
És tessék. Eddig bírtam a semmittevést... |
Igyekeztem a súlyzókat a megfelelő sorrendbe odaállítani, de hát egy baj van velük. Gurulnak. Mikor úgy látszottt sikerült az összeset hibátlanul és mozdulatnalunl letenni, már csak imádkozni tudtam, hogy ne mozogjanak. Erre egy csodálatos mantrám volt: Ne mozdulj! Ottmaradsz! és csoda folytán ez meg is történt. Lehet ez egy új titkos képességem, amiről még nem tudok? Nem hiszem, hiszem a többi már 16 és 17 éves korom között kijött, miért pont ez maradt volna le? Ez csak mázli Annie.
Válaszán elsőre csak meglepődtem, majd jót nevettem. - Akkor te is az a tipus vagy, aki nem keresi a bajt, hanem a baj üldözi őt, mi? - kérdeztem még mindig jót derülve. - Anyukám velem is mindig megígértette, hogy jól viselkedek, de amikor azt mondták nem merek gördeszkával leugratni az erkélyről... - emlékeztem vissza nevetve. A sztori azon részét lehagytam, hogy egy félemeletről ugrottam, hét évesen és aki ezt mondta Oliver volt, és semmi bajom nem lett utána. Jaj azok voltak a szép idők... Elgondolkoztam, hogy lehet szerzek be ide is egy deszkát, de időm se lenne rá a heti 9 edzés mellett, és amúgy se tudom nagyon hol lehetne a szigeten megoldani. Na mindegy a remény hal meg utoljára. Meg a halhatatlanok. Kac, kac.
- Úristen, csak nem gondolatolvasó vagy? - kérdeztem hitetlenkedve, de nem igazán érdekelt ha így lett volna is. Nincs mit titkolnom, ami a szívem az a számon, ha nem tetszik valakinek így járt. - Egyébként csak egy tanár volt, de nem tudom a nevét igazából... De nem zavar, csak vicces, főleg hogy itt meg végképp nem számít a dolog a szupererők miatt. Mármint hiába fut el a picsába, ha magmát vonok magam és a környezetem köré megbaszta - kanyarodtam el jóval a témától. De hát ja, ez volt az igazság. Mikor megdicsérte az ötletemet csak megvontam a vállam. - Tudom - ennyit feleltem, majd végül a könyvre terelőlödött a téma. Larissa volt inkább aki olvasott volna, én sosem voltam ez a tipus, de egy jó kis kémregényre rá lehet azért venni. Kicsit oldalra fordítottam a fejem, hogy jobban lássam és el tudjam olvasni, de még ha az író mondott is valamit, a könyv címe semmit, bár ez nem meglepő. - És... izgalmas? - kérdeztem. - Sosem olvastam nagyon ilyesmit - mondtam. |
Nyugodt tekintettel figyeltem Anniet, ahogy felszedi a súúlyzóka körülöttem. Megígértem, hogy nem csinálok semmi bajt. És ha nem csinálok semmit, abból nem lehet baj, nemde? Szóval kiváló eszem végett teljes nyugodsággal figyeltem a többiek munkáját is. Mintha felügyelném őket. Persze ez nem történhet meg, mert akkor már csinálnék valamit, és abból egyenesen következne a baj, amit megígértem, hogy nem csinálok.
-Ja, tényleg csoda...-motyogtam irónikusan a mondandójára, közben pedig pofát vágtam, ami biztosan voicces volt, de a lány nem láthatta, mert a súlyzókkal volt elfoglalva:-Egyébként megpróbálták. De ma nem tervezek különösebb bajt okozni...-meglepődve figyeltem, ahogy a lány mellém huppan, mármint úgy igazán mellém. Szorrosabb barátságom nem volt a lánnyal, de párszor már beszéltünk, így tudtam, hogy egy eléggé közvetlen lány, mégis meglepett. Mind a kemény 3-4 alkalommal mikor egy 'Sziahogyvagyénisjólvagyokderohannomkellmajdkésőbbmégbeszélünk' -nál többet beszéltünk. Tekintetem ismét a terem közepén hagyott súlyzókra vándorolt, majd a háttérben megpillantottam a portás kifejező tekintetét is. A nemtetszését kifejező tekintetét... Viszont csak megvontam a vállam ahogy az ijesztő szempárba néztem. Nem az én saram! Egészen addig sikeresen álltam az acéltekintetet míg Annie meg nem szólalt. Visszafordultam hozzá, és felhúztam a szemöldökömet:
-Csak nem egy anti-feminista férfibanda sózta rád, akiknek az a jelmondata, hogy a 'férfiak minden tekintetben erősebbek' a nőknél?-kérdeztem mosolyogva.-Ötletes...-motyogtam a telekinézises ötletére. Nem értem miért nem eleve olyan diákra sózták rá a feladatot. Értem én, hogy emberfeletti erő, meg minden, de a súlyzók cipelésében nem is a súlyuk a hátrány, hanem az, hogy lehetetlen többet egyszerre megfogni. Valószínüleg az incidens is emiatt történt, bár Anniet elnézve, csak egy jó kis ürügy volt a pihenésre...Az érdekfeszítő gondolatmenetemből a lány rántott vissza a valóságba:
-Ja, hogy ez?-emeltem meg a könyvet, aztán tudatosult bennem, hogy a címét még egyszer sem olvastam el:-Ömm... izé.-válasz helyett felé fordítottam a könyv borítóját, hogy ő maga olvashassa el. |
Ahogy gurultak a súlyzók, én is rohantam utánuk, de sajnos ők távolabb álltak meg mint én. Odaértem, és egyből felmértem a helyzetet, de szerencsére nem láttam nagyobb tragédia bekövetkeztét, ezért csöppet megnyugodtam. Ha baj lenne már rég tajtékozna a lány. Általában nem szoktam ügyetlen lenni, de balestek mindenkivel megesnek, így nem aggódtam többet rajta. Amikor meghallottam kérdését, egy kicsit nosztalgikus hangolatba keveredtem, tekinte, hogy Richarddal is hasonló helyzetbe keveredtem a múltkor, azt a különbséget leszámítva, hogy akkor egy gyűrűn lógtam épp. Itt kicsit enyhébb volt a helyzet, de azért az a sok súlyzó elég kaotikus állapotot okozhatott volna, és hát nem is nézett ki a legszebben az előtér közepén, de pont leszartam a portás negatív pillantásait, ha akar valamit jöjjön ide, de most épp fontosabb társágom van, aki ahelyett, hogy nagyképű közönnyel nézné ügyködésem, aranyosan és édibédin érdeklődött, hogy jól vagyok-e, és serényedtem neki kielégítő választ adni.
- Igen, tudod csak ez a báli hacacáré - kezdtem el nevetve. - Csoda, hogy téged nem fogtak be - folytattam. Közben nem csak álldogáltam ott, hanem összeszedtem azokat a darabokat, amik a közelbe voltak. Szerencsére csak két kilósak voltak, szóval meg se kottyantak. Hamar katonás - vagyis inkább Annies- rendben álltak az ülőalkamatosságok lábánál. Ezek után lecsücsentem mellé. Már mint szorosan mellé. Sosem értettem a ,,tartsuk meg a személyes teret" hablatyot, sokkal jobban kommunikálok valakivel, ha közel lehetek hozzá. Ne kérdezzétek, Annies hülyeség. Viszont a lány nem tűnt, hogy kommunikálni kezd, én viszont úgy gondoltam megpihenek egy kicsit, hamár eddig elszenvedtem ezeket a szarokat. A terem közepén levő darabok nem nagyon zaklattak, majd elpakolom őket később. Szuszantam egyet, behunytam a szemem egy pillanatra, majd neki kezdtem egy újabb szövegelésemnek, ha addig nem szólalt fel ő. - Szerintem csak azért sózták rám ezt a feladatot, mert beszóltam a tanárnak - mosolygtam a lányra, majd eszembe jutott egy ötlet. - Úúú majd megkérek valakit telekinézissel, hogy lebegtesse oda nekem - mondtam örömmel. Végső esetben felhívom Larissát, elvégre ő rendelkezik ezzel a képességgel. Ekkor pillantattam meg a könyve fedlapját, és egészen elfeledkeztem, hogy eddig ő mivel foglalatoskodott. - Úúú mit olvasol? - kérdeztem. |
Hazudnék, ha azt mondanám nem tetszett a könyv. Jó, igazából az első két oldal elolvasása után még nem tudtam, hogy hol vagyok és ki kicsoda és miért vannak ott ahol, szóval egyszer újrakezdtem inkább az egészet. De aztán egyre inkább belefeledkezdtem. Egyszer hangosan meg is szólaltam:
-Háh, ő a kedvencem!
Persze páran felfigyeltek rá, és furcsán is néztek rám, úgyhogy inkább összehúzódtam és úgy olvastam tovább. Néha megálltam egy pillanatra és felnéztem, hogy magam elé tudjam képzelni a karaktereket, és a helyszíneket. Idő közben tartottam egy kis szünetet. Igen, teljesen szándékosan bóbiskoltam el a könyvvel a kezemben. Izgalmas volt, meg élvezet olvasi, csak hát na... Kissé... lefárasztott...? Nem is tudom. Egy csaj ébresztett fel, mert majdnem lefordultam a kanapéról. Kedvesen rám mosolygott aztán mondta, hogy vigyázzak, mert még a végén a földön végzem. Utána megkérdezte, hogy nincs-e kedvem segíteni. Megszeppenve -talán mert akkor kelltem fel- ráztam meg a fejemet:
-Bocsi, de megígértem, hogy ma nem csinálok semmit.-mosolyogtam vissza, mire kérdőn nézett rám. Utána én is felfogtam mit mondtam, és kicsit elpirultam zavaromban. A lány végül csak intett, majd ment tovább a dolgára én pedig visszafordultam a köyv felé. Rajtam kívül más úgysem érti ezt... Éppen újfent elmerültem volna az olvasmányban, mikor súlyzók kezdtek gurulni a földön, minta láthatatlan törpék gurítanák őket. Ez persze csak akkor tűnt fel, mikor az egyik átment a lábujjaimon. Kikerekedett szemekkel néztem a súlyzókra. Vajon léteznek láthatatlan törpék...?
Hamarosan meghallottam egy ismerős, csilingelő hangot is, ami afelől érdeklődött, hogy jól vagyok-e. Kicsit be voltam lassúlva még a könyv miatt, így óvatosan fordultam a lány felé.
-Annie...-mondtam ki a lány nevét. Ismét a lábamnál lévő súlyzókra néztem, aztán a lányra, utána pedig a háta mögé, ahol szintén súlyzók voltak a földön:-Én jól vagyok... De veled minden rendben?-tettem fel óvatosan a kérdést, majd a könyvre néztem, megjegyeztem hol járok, és becsuktam azt. |
A DÖK bál... Mindenki ezen pörög, már egy jó ideje. Őszintén engem is nagyon izgat, bár legfőképpen, nem a ruhaválasztás, és a király-királynő választás, hanem, maga a buli, bár iskola keretek között, nem tudom ez mennyire fog tudni kiteljesedni. Mindenesetre jó mókának igérkezett, és az is nagyon tetszett, hogy a diákok is kiveszik rendesen belőle a részüket, bár az szerintem csak a költséghatékonyság miatt van, de nem bántam. Így közelebb éreztem magamhoz, az egész eseményt, és az se az utolsó szempont, hogy így jó pár unalmas órát megúszok. Most is ez volt a helyzet. Lehetett dönteni, hogy bent ülünk matekon, vagy cipekedünk a tornaterembe vagy a tornateremből. Persze, hogy az utóbbit választottam, hiszen bár nincs túl nagy problémám a tantárggyal - bár az tuti, hogy sosem leszek olyan profi, mint a bátyám - annál inkább az egyhelybe üléssel. Főleg akkor, ha ilyen gyönyörűen süt kint a nap.
Szóval elég érdekes helyzetbe keveredtem. Szokásomhoz híven, elhittem magamról, hogy bármire képes vagyok, ezért lehetett, az, hogy épp egy rakat súlyzóval egyensúlyoztam, amit a tornateremből - pontosabban a szertárból kellett eljutattnom a kinti pályára, tekintve, hogy a bál idejére oda lesznek téve. De az is lehet, hogycsak meg akarnak szívatni, tekintve, hogy felháborodtam, mikor erős fiúkat mondtak, miközben szerintem jópárat le tudnék nyomni, nem csak a szupererőm miatt, hanem edzettségi állapotomnak köszönhetően.
Kijelentésemre, miszerint a lányok is vannak ugyanolyan erősek, mint a fiúk, megkaptam a súlyzok hurcibálását. Nem tudom mennyivel egyensúlyozhattam az előcsarnok közepén, viszont az biztos, hogy túl sokkal. De én megcsinálom - gondoltam, de az orrom nem úgy gondolta, mikor elkezdett szörnyen viszketni. Azzal a szörnyű viszketéssel, ami csak akkor jön, ha tuti, hogy nem tudod megvakarni az orrod. Én viszont megpróbáltam, mégiscsak megtenni, és ahogy emeltem könyökömet, az összes kis szar kiesett a bal kezemből, elgurulva a pihenősarok felé. Észrevettem ott egy göndör barna hajkoronát, és egyből megijedtem, hogy talán eltaláltam viselőjét, ezért abban a pillanatban szórtam el a többit, és rohantam oda. Amandát pillantottam meg, ami eléggé meglepett, hiszen nem hittem volna, hogy a lány nyugiban elvonulva olvasgatna. Na nem azért, mert hülyének tartom, csak nem a legvisszafogottabb ember akit ismerek, de egyébként szerintem nagyon jófej. - Sziaaa. Ugye nem esett bajod? - kérdeztem aggódva. Az hiányzik, hogy a saját hülyeségem miatt valaki megsérüljön. |
Mikor Gab a kezembe nyomta a vékonyka könyvet, kérdőn néztem rá. Sóhajtva intett, hogy hagyjam magára, mert dolgoznia kéne, én pedig megszeppenve hagytam egyedül őt. A citromsárga könyvecskét tanulmányoztam, és néhány embert lazán levállaztam a séta közben. Még csak bocsánatot sem kértek tőlem...
Már többször is mondták nekem, hogy kicsit sok a fölösleges energiám, és amikor Gab azt mondta, hogy erről szeretne velem beszélni, nem gondoltam, hogy a végén egy könyvet kapok. Sokkal jobban örültem volna, ha mondjuk azt mondja, hogy kerített valakit kivel együtt tudnék edzeni. Egyedül olyan unalmas futkározni, vagy bármilyen sportot is űzni. Aaronnal meg nem buli. Általában mindenből jobb nálam. Mondjuk, kicsi esélyt látok arra, hogy bárki is bevállalna engem, mint edzőtársat. Azt mondják mindig bajt csinálok, pedig szerintem ez egyáltalán nem igaz. Az az incidens sem miattam történt a múlthéten, mikor egy diákra rejtélyesen rázúdult egy kevéske festék az ablak alatt állva. Igazából Aaron ötlete volt, mert meg akarta szívatni valamelyik haverját, én csak végrehajtottam. Arra persze nem számítottam, hogy nem az lesz ott, akinek lennie kellett volna. Bár az igazgatóság előtt rejtély maradt továbbra is, Gab előtt mi voltunk a gyanusítottak...Vele is eljátszottuk már párszor ezt. Már akkor is megemlítette, hogy valamit kezdeni kéne ezzel a helyzettel, mert azért vannak határok. De a fene sem gondolta volna, hogy a nagy megoldása egy könyv lesz!
Miért jó nekem ha olvasok?
Még mielőtt a fejemben bámilyen rendű és rangú válasz keletkezhetett volna inkább másfelé fordítottam a tekintetem, idő özben ugyanis az előcsarnokba értem, ahol több ember is volt. Nekem kerülte el a figyelmemet a tömeg, vagy mialatt Gabbel beszélgettem lettek ennyien. Határozottan a pihenősarokba néztem, elindultam, majd helyet foglaltam az egyik kanapén. Nem zavartattam magamat, hogy körülöttem mindeni a bálról beszél, és csak azzal foglalkoznak. Szívem szerint meg akartam kérdezni kell-e segítség, de aztán eszembe jutottak Gab szavai: Legalább ma ne csinálj semmi bajt. Itt ez a könyv. Inkább olvasd ezt! Ezzel el is hesegettem a segítségadás gondolatát és unottan kinyitottam a könyvet. Valami krimi volt. Egy esélyt megérdemel... |
Annabelle Chronis & Amanda O'dimm |
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
