|
Témaindító hozzászólás
|
2018.03.30. 22:01 - |
Neil Devine & Arianne Shepherd |
[9-1]
 Örültem, hogy kérdéseimmel némiképp sikerült elérnem, hogy a lány jobban fókuszálni kezdjen, valamint maga mögött hagyja a most rá jellemző búbánatot, ami valahogy annyira karakteridegen volt tőle, hogy egy-egy apró butaságon hamar fel is tudott dobódni, mint például a bizar hajas dolgon, ami engem biztosan halálosan idegesített volna. A hiányérzetre csupán bólintással reagáltam, hogy véletlenül se juthasson eszébe, hogy esetleg nem figyelek, nem úgy, ahogy ő csinálta, mikor a válaszadások közepén egyszerre csak... Hupsz Arianne elvesztette a fonalat. Mindössze egy enyhe krákogással jeleztem, hogy kellene az információ, vagy legalább egy bú, hogy amúgy fogalkoztatja még a dolog, és érdekli még az az elveszett kiegészítő.
Mikor megállapította azt, amit eleve feltételeztem, és amire ugyan nem haragudtam, de nem kifejezetten jutottunk előrébb, csupán egy lemondó bazsajgás közepette tettem hozzá. - Ha a szokásos rutinodat követted volna, most nem lenne miről beszéltünk - mosolyogtam rá kedvesen. Nem feltételeztem volna róla, hogy alap esetben így tenne, elvégre tapasztalom, hogy mennyire fontos neki, meg el is magyarázta az érzelmi kötődés okát, így gondoltam, hogy nem csak ide-oda dobálja, ha épp nincs rajta. - Természetesen - feleltem készségesen, miközben elindultunk, én direkt a lány tempójában haladva. Kétségbe esésén jót szórakoztam ugyan, de hamar nyugtatásra fogtam a dolgot. - Csekély ár, ha így megtalálhatjuk a karkötődet - mondtam megingathatatlan bizonyossággal, csupán a szemem sarkából szemlélve a lányt, aki napról napra egyre több meglepetést hozott az én szürke kis világomba. Például ezelőtt sosem indultam kincskereső expedíciókra... Csak Eliot ne tudja meg, valószínűleg erre is megorrolna, mert vele sose adtam be erre a derekam.
[Lezárt kör] |
 Aranyos volt Neitől, ahogy ennyire szíven viselte kis ékszerem sorsát, bár lehet csak a kalandvágy hajtotta. Én is szeretem az izgalmas bevetéseket, de ezt nem úgy kezeltem, hanem, mint életem legnagyobb tragédiáját. Amúgy, ha jobban megnézzük, az is, hiszen ha nincs meg a számomra egyik legértékesebb kincs veszett el. Hogy fogom megmondani bárkinek is ha tényleg elhagytam? Henry is biztos nagyon szomorú lesz. A karkötő is biztos az, mert magányosan kell majd élnie. Gondolataim még sosem sülyeszettek ilyen mély letargiába, ezért arcomra egyfajta új szomorúság ült ki, amit Neil szakított félbe. Igyekeztem lépésttartani szapora gondolataival. Úristen ilyen érzés lehet másnak mikor felpörgök? Nagyon jó. Most már sokkal többet fogok pörögni, és sokkal jobban. Mikor végzett, igyekeztem minden kérdésére jó hosszan és kielégítően válaszolni, hiszen én is imádom, az információbombákat kapni a másiktól.
- Nem - bólogattam szorgosan. - Mindig indulás előtt veszem fel, és akkor tűnt fel, hogy nincs az éjjeliszekrényemen, mikor akartam menni órára - kezdem bele megint egy kisebb regélésbe. - Annyira furcsa volt, teljesen hiányérzetem volt egész nap - tettem hozzá. Kérdésére, összeráncoltam a szemöldököm, mintha annyira végig kellett volna gondolonom a dolgokat egy ilyen egyszerű kérdésnél. Ennek eredményeképpen a tincs amit előbb gondosan a fülem mögé tűrtem, újra az arcomba esett, pontosan a közepébe, a két szemem közé. Eleinte morcosan rábandzsítottam, majd kicsit elkacarászva próbáltam kifújni az arcomból.
Mivel lefoglalt a tincs, egy pillanatra elfelejtettem, hogy kérdezett valamit, meg igazából, arról is elfeledkeztem, hogy társaságom van, majd mikor eszembe jutott felkaptam fejem, és elkezdtem kifejteni válaszomat. - Igazááából nem hiszem, mert már tusolás előtt leveszem, hiszen ott nagyobb biztonságban van - kacagtam. Kasay nem tolvaj, és egyébként se lenne jó rá, meg ha akarná tudnék neki is szerezni. - De ettől függetlenül megnézhetjük, hiszen vagyok annyira szórakozott, hogy odategyem - a végére elmosolyodtam, de nem a szokásos mosolyom, hanem államat felvontam, és ajkaimat kicsit összepréseltem, amilyen: igen, én ilyen bénácska tudok lenni módon. - Mehetünk? - kérdeztem rátekintve, majd ahogy bólintott elkezdtünk a szobám felé ballagni. Egy kis csend után egy világmegváltó gondolat fészkelődött a fejembe. - Úristen! Te most látni fogod a szobám! - egészen magas hangom mondtam, majd hogyha nem értette ez miért olyan különleges dolog tovább mondtam a dolgokat. - Fogalmam sincs, milyen állapotba van, szóval légyszi ne akadj ki, ha nagyon nagy a kupi, bár általában igyekszek rendet tartani - kezdtem el hadarni a dolgokat. Otthon is mindig én tettem rendet magam után, az más, hogy a többit Martha csinálta, a kedves bejárónő. |
Ismertem már eléggé annyira a lányt, hogy ne lepődjek meg azon, hogy képes volt szörnyet halni majdnem attól, hogy eléguggoltam, így csupán csak hagytam, hogy szépen csorogjanak a események a saját kis medrükben. Kissé aggódtam, ahogy csapongott az érzések közt, és mikor megfeledkezett magáról újra örülni kezdett a semmiségeknek is, majd amint újból visszatértünk a problémájához megint letargikussá kezdett válni, ami egyre jobban kezdett kiakasztani. Eleve nem voltam mestere az ilyen helyzetek kellőképp érzelemteljes kezelésének, meg úgy eleve az érzelemteljes dolgoknak. Mondjuk ez pont annyira a saját hibám, mint amennyire nem... Bár örülnék, ha ez is olyan gyorsan rám tudna ragadni, mint az összes többi ismeretem, de úgy tűnik nincs ilyen szerencsém.
Ahogy új információt tudtam meg a Henry nevű egyénről, csak sürgetően bólintottam, miközben belegondoltam, hogy mennyire nem is gondoltam bele, hogy vajon kije lehet a lánynak. Valahogy idegenként csengett, hogy a barátja lett volna, de nem értettem, hogy miért vetettem el az ötletet. Elvégre aranyos lány, nem mellesleg - az én értékeim szerint - a szép kategóriába tartozott, így nem lepett volna meg, ha egy összetört szívet is hagyott volna maga után otthon, mikor idejött. Meglepődtem, ahogy ezen eltöprengtem, majd egy gyors fejrázással ki is tisztítottam a fejem, hogy végre a problémára koncentrálhassunk.
Türelmesen hallgattam kis történetét arról, hogy mikor merre és hol látta utoljára. Mivel nem jutottunk több sikerre, így úgy döntöttem, hogy egy kis időt kérve elgondolkodjak a hallottakon, amikor eszembe jutott egy lehetséges megoldás még. - Reggel sem volt már meg, ugye? - kérdeztem. - Nem lehet, hogy csak zuhanyzásnál jutott eszedbe biztonságba helyezni, és most ott maradt a tisztasági csomagodban? - ami meg persze a szobájában ücsörgött, így abban az esetben, ha egyet értett velem, részemről aztán már indulhattunk is a bevetésre. |
Figyeltem, hogy tesz-vesz, de nagyon megijedtem, ahogy leguggolt hozzám, így egy kicsit meg is rezzentem. Nagyon-nagyon ijedős vagyok, így már csak egy váratlan szia is képes rám szívrohamot hozni. Nem tudom miért, nem rossz a lelkiismeretem, és nem félek az emberektől, szeretem őket, bár az igaz, hogy baromi félős vagyok. Nem pókoktól vagy bogaraktól, ők aranyosak, de olyan ijesztő tud lenni a sötétség. Tuti akkor jön elő a mumus, és azok az ismeretlen hangok is neki köszönhetőek. Amíg nem volt szobatársam előfordult már, hogy lámpafénynél aludtam, de így, hogy itt van nekem ez a csodálatos lány, nincs okom aggodalomra.
Ekkor szólalt meg újra a srác, és én is bólintottam, igyekezve leutánozni az ő mozdulatait, majd saját magamon elkacarásztam. Sosem szoktam komoly lenni, általában mindig mosoly volt az arcomon, ezért is volt vicces ez a komor arc, de mondjuk a fiú megjelenése előtt is ez volt, szerencsétlen és szomorú ügyem miatt. Szóval ott tartottam, hogy csak helyeselni tudtam Neilnek, és hozzá is tettem. - Igen, ő az öcsém - nem tudom, tisztába volt az információval, de ha igen akkor legalább most duplán tudja. Jobban elraktározódik neki. Mondjuk neki minden száz százalékosan el van téve, első hallásra és látásra. Durva lehet. Nekem elég rövid az agyam ilyen téren, de ezért mindig nagyon igyekszek, hogy jól megjegyezzem amit az emberek mondanak, nehogy azt higgyék, hogy én bunkó vagyok, vagy nem érdekelnek. Mindenki érdekel. Sokszor ilyenkor nagyon vicces arcot vágok, ahogy keményen hallgatok. Hmm.. mint valami sport. És te milyen olimpiai számban indulsz? kemény hallgatás.
Megint sikerült kicsit elkalandoznom, szóval újonnan kitalált sportomban, nem leszek világelső, na de sebaj, a lényeg az, hogy sikerült elcsípnem a fiú első kérdését. Bár előtte egy újabb ijedelem jött rám, ahogy hirtelen felpattant, és ennek hangot is adtam egy szimpla "jaj" kiadásával. Majd ha a fiú nem értette, ezt miért mondtam, kacagva hozzátettem. - Megijesztettél. Ekkor jutott eszembe, hogy talán nekem se kéne tovább fűbe csücsülnöm, ezért össze- és felhúztam lábam, majd felényújtottam kezem, ezzel jelezve, hogy segítségére szorulok. Csak remélni mertem, hogy nem lett nadrágom nagyon koszos.
Visszatérve kérdéséhez, igyekeztem serényen válaszolni, kérdései halmazára. Jéé ilyet én szoktam csinálni. Neil átvesz tőlem dolgokat? Dejómár. Én is átveszek tőle? Mondjuk az a komor bógatás...
- Tegnap törin még tuti meg volt, mert egy srác kérte tőlem, hogy vegyem le, mert idegesíti, ahogy csilingel, mikor írok - láttam, hogy azt hitte nyomon vagyunk, de folytatnom kellett. - De akkor vissza vettem, mert emlékszem is, hogy a padtársam szólt, hogy ne felejtsem ott - kacarásztam, ahogy eszembe jutott a szituáció. Lehet kicsit szétszórt vagyok. - Azóta végigjártam minden helyet, ahol voltam, de sehol nem találtam, pedig ezzel ment el az egész napom, amióta nincs órám - szomorkodtam egy kicsit megint. Tesiórás kérdésére csak - magamhoz képest - röviden feleltem. - Volt tesim, de jártam az öltözőbe, és nem találtam meg - pedig még a padok alá, és a zuhanyzóba is benéztem, sőt még a kukába is. Juj, olyan dolgokat láttam, amiket nem szabadott volna. Egy-két ember nem nagyon tud rendet tartani maga körül. Sajnálom őket, de örülök, hogy nem vagyok én is ilyen kaotikus állapotban. Pont ilyen gondolatok közepette vettem észre, hogy egy szabadságra vágyó dísz kiszabadult a kontyomból, és vajon már mióta ott lábatlankodhatott, ezért megcsavargatva tűrtem vissza fülem mögé. |
Halovány mosoly tűnt fől arcomon, ahogy figyeltem, amint a lány enyhén összerezzent, mikor hangom megtörte az éppen beállt ideiglenesen beállt csendet, mely természetesen telítődve volt a mai rohanó világ számára csupán fehérzajnak minősíthető neszezésnek, azonban ezt csak akkor tudta igazán érzékelni az ember, ha megállt egy pillanatra és odafigyel, vagy majd akkor fogja tényleg igényelni, mikorra megszűnik. Épp ezért egy pillanat erejére bele is felejtkeztem a madárcsicsergésbé, és abba, ahogy a szél óvatosan megzörgette a fák leveleit. Merengésemből a lány szokásos csengő hanga zökkentett ki, így rásandítottam szemem sarkából. Látszólag nem volt problémája, ám ahogy ezt meg is állapítottam, rögtön le is olvadt arcáról a mosoly, és kifejezetten bánatossá vált helyette tekintete, ami meglepett, így teljes figyelmemet nekiszentelve fordítottam fejem felé, miközben összevontam szemöldökömet. Sosem tapasztaltam még tőle ezt az ábrázatot, így reflexszerűen összeugrott a gyomrom, és valami fajta aggódás lett úrrá rajtam.
Ahogy belekezdett a magyarázatába, önkéntelenül is legugoltam vele szemben helyezkedve el, így jelezve teljes hallgatóságomat, figyelmesen bólogatva, miközben beszélt. Azonban nem kifejezetten tudtam mit hozzáfűzni a szülei munkája iránti csodálatához, bár az engem is lenyűgözött, hogy miken fel nem tud akadni a leányzó. Mikor aztán elkezdett mégtöbb információt megosztani, csak határozottan biccentettem. - Akihez siettél, hogy még beszélhess vele - mondtam, miközben érdekelt volna az is, hogy sikerült-e a betervezett program, vagy nem sikerült összehozniuk, azonban nem akartam kizökkenteni a lányt. Már olyan jól belemelegedett, és a lényeget kezdte el mesélni, nem Ádámot meg Évát. - Emlékszem - feleltem, mikor körbe írta a keresett ékszert, azonban végre a történet végére, mire csak úgy cikázni kezdtek fejemben a gondolatok. Így szinte épp hogy csak eljutott tudatomig, amit még a lány hozzafűzött, így hamar felpattantam. - Merre kerested már? - kérdeztem, szinte rögtön. - Biztos felvetted reggel? Vagy sosem veszed le? Volt torna órád? Mióta nincs meg? Merre jártál azóta? - kezdtett belőlem egyszerre dőlni egy sor kérdés, aminek megválaszolásával sokkal kerekebbnek láthatom a történteket, és gyorsabban megoldódhat a problémánk. A bál meg még várhat magára, sajnos nem megy sehová. |
Nem tűnt fel, hogy valaki közelít, hiszen éppen valami fontosabb dologgal voltam elfoglalva. A fenékre huppanás, az egyensúlyom elvesztése miatt, amiről egy ronda bucka tehetett. Fájt, de és a legrosszabb, hogy egy virágot is sikerült letarolnom. Rögtön félretettem a saját gondjaimat félretettem és egyből szegény árvácskával kezdtem el foglalkozni. Ilyenkor imádtam a képességemet. Na meg egyébként is. Kicsit feldobott, hogy legalább ezt helyretudtam hozni, így örömmel bibelődtem el vele, míg tökéletesen nem állt, és szebb volt, mint régi pompájába.
Ezért is lehet, hogy irtozítosan megijedtem, mikor valaki hozzámszólt, egy hatalmasat összerezzentettem ijedtem. Felpillantottam, hogy meglessem támadom, majd mosoly kerekedett arcomra, mikor megláttam, hogy Neil az. - Szia - köszöntem neki vidáman, majd mikor tudatosult bennem kérdése, visszatért szomorúságom, és fejem lekókadt, pont úgy mint előbb a virág. Nekem is kéne valaki, aki visszaállít pombámba. Mondjuk engem egyébként nagyon könnyű feldobni, sőt szinte mindig örülök mindennek, de most ez a karkötő dolog nagyon aggasztott, szóval nem voltam rest az egészet elregélni Neilnek.
- Tudod, nekem nem nagyon volt a családomban jelen ez a szuperhősös dolog, bármennyire is szuper amit apu meg anyu csinál - kacagtam el magam kicsit saját viccemen. Igen visszamentem a kezdetekhez, de kielégítő teljes választ akartam adni. Egyébként meg tényleg szupernek találtam, hogy így igazgatják a vállalatot, én sosem értettem ilyen dolgokhoz. Szerintem még a szobánkba se én vagyok az irányító. - Szóval mikor kiderült, hogy mi is vagyok pontosan, Henry csináltatott nekem egy karkötőt - folytattam a regélést. A nemrég megtudott szuperképességére alapozva, biztos voltam benne, tudja ki Henry, vagy legalább most próbára teszem. - Ilyen tök szép aranylánc volt, rajta egy tündéres medállal. És elhagytam - mondtam a végére szomorkásan. - Arra gondoltam itt lehet, de sehol nem találom - mondtam a végén már teljesen szomorúan. Nem akarom elhagyni, hiszen nagyon különleges ajándék volt. |
Szörnyen depresszívnek és erőtlennek éreztem magam a közelgő események miatt, aminek félig, vagy lehet hogy attól kevésbé, talán örültem is, mert volt mivel elfoglaljam magam, másrészről pedig gyötört a tudat, hogy egy újabb felesleges est fog elmenni az életemből, azzal, hogy bájcsevegjek, és tegyek úgy, mintha élvezném azt, hogy semmi hasznosat nem teszek. Arról nem beszélve, hogy nem lehet egyszerű tavaszváró, vagy tudom is én milyen címezésű bál-t rendezni, DÖK bál kell, hogy természetesen kötelességem legyen végig ülni. Dehát végülis ez is a kreativitásom hiányának hibája, meg amiért az ilyen dolgokban nem vagyok elég szigorú, így elég szabad teret hagytam a "kollégáimnak", hogy kötelezzenek a részvételre, szinte egy perc tört része alatt. Akkor kellett volna megállítanom az időt és kisétálnom a teremből, mikor meghallottam, hogy témaként mi legyen, hogy véletlenül se halljam meg Helena tanárnő lelkes egyetértését. Amitől persze rögtön kevésbé tűnt unszimpatikusnak a dolog... Mármint első hallásra. Most bárki említse, csak úgy borsódzik a hátam tőle, de ez is eljön, hamarabb mint gondolnám, pont mint az oltás gyerekkoromban, kellemetlen lesz, fájni fog, de sírni nem szabad, és még csak értelmét se nagyon fogom látni.
Szóval ilyen csodálatos gondolatok közt tettem-vettem, majd felmarkolva egy adag papírt, melyet úgy döntöttem, hogy egyenlőre elhalasztok, és majd szabadidőmben túlesek rajta a szobámban, esetleg talán még Michael segítségét is kérem, amire ugyan rögtön bosszankodással fog felelni, de elutasítani úgy sem fogja, legalábbis tettben nem. Volt már amikor azt mondta, hogy ki van zárva, másnap reggelre mégis hűlt helye volt a teendőknek, így egy kicsit bizakodóbban indultam dolgomra, azonban hamar megtorpantam, ahogy kipillantottam az ablakon, meglátva egy futcsán a fűben gugolva tevékenykedő barna hajzuhatagot. Csak oldalra billentettem a fejem, összeszűkítve szemeimet, próbálva beazonosítani a földön fetrengő kilétét, amire a gesztusokból hamar rájöttem, hogy a mindig vidám Tündér lány szórakozik, kifejezetten letörten... Akkor valószínűleg nem szórakozik, hanem keres valamit. Minél tovább néztem, annál inkább megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy némi segítségre lenne szüksége, amit így nem nagyon fog megkapni, ha az ablakban állok, és onnan lesem. Ekkor azonban rögtön kapóra jött a bál körüli nyüzsgés, így a legközelebbi arratévedő DÖK tag kezébe nyomtam a paksamétét, megkérve, hogy vigye a szobámba, ami amúgyis nyitva van most, és olyan, mint egy átjáróház, vagy ha rám hallgat, azt csinál, amit akar, majd már indultam is ki a kertbe - Mire fel ez a nagy neki búsulás? - álltam meg a lány felett, elnézve, ahogy elbíbelődik egy sérült növénnyel, várva, és remélve, hogy megkapom az ésszerű magyarázatot, és nem valami olyasmi lesz, hogy véletlenül agyon nyomott egy katicát, és most épp azt keresi, hogy a családja siratja-e. |
Mindenki izgatott volt a bál miatt, és bár én is nagyon vártam az eseményt, egy dolog jelenleg jobban izgatott. Eltűnt a hőn szeretett karkötöm. Az a karkötő. Henrytől kaptam akkor mikor kiderült, hogy tündér vagyok. Egyedileg csináltatta titokban az én drága kisöcsém. Aranyszemekből állt, de pontosan passzolt a kezemre, szóval nem azokkal a kapcsokkal, ami szerintem tök jó megoldás, de azért így mégis sokkal csinosabb volt. Viszont a lánc fő ékét nem említettem. Egy ugyanolyan anyagból álló körül-belül körömnyi méretű tündérke volt rajta, aminek a hátoldalára, rá volt gravírozva, hogy Henrytől. Szóval szerintem érthető, miért voltam teljesen kétségbe esve.
Föl-alá járkáltam az egész akadémián, nem elég, hogy azokat a helyeket felkutattam ahol a tegnapi nap jártam, még olyan helyeket is átfésültem, ahová biztos nem kerülhetett, de sehol se láttam. Ezért jutott eszembe a kert, hiszen valamelyik nap emlékszem kijöttem élvezni a napsütést, és kifeküdtem a fűbe. Simán beleakadhatott valamibe, és itt maradhatott, vagy valami hangya lecsempészte a kezemről, míg én pár percre elszundítottam.
Szóval jelenleg úgy néztem ki, hogy kúsza konytomba, otthoni elnyűdt cicanacimba, és egy bő rózsaszín felsőbe, guggolok a földön, és simogatom a fűvet. Biztos flúgosnak tűntem, külső szemlélőként, de most nem nagyon érdekelt, az számított, mikor bukkan fel a fűszálak között a kis csillogóm. Nem szándékoztam tönkretenni, a kertészek csodálatos munkáját, ezért vigyáztam, hogy ne dúljam fel a helyet. Na meg a növényeknek se akarok ártani. Bár én nem rendelkeztem azzal a képességgel, hogy kommunikáljak velük, mégis biztos voltam, hogy minden növénynek van lelke, hiszen máskülönben, hogy tudna más szóbaelegyedni egy-egy petúniával? Vagyis egyáltalán van ilyen képesség? Halkan elkuncogtam magam, ahogy elképzeltem, ahogy valaki egy növénnyel társalog, de én se vagyok jobb, épp magamban nevetek. Erre jött a következő nevetségre méltó dolog.
Ahogy manójárásba mentem, sikerült megbotlanom egy buckába, és a fenekemre pottyanom. Sajgott, mint a fene, viszont valami jobban lekötött. Esés közben megakadtam valamin a bal kezem. Odapillantottam, hátha az ékszerem az, de csak annyi volt az egész, hogy észre se véve elértem a virágágyáshoz, és egy ártatlan árvácskát sikerült letarolnom, amit sűrű koncentrálások közepette helyre is hoztam képességemet használva, így pár másodperc múlva el se lehetett róla mondani, hogy baleset áldozatává vált. Viszont én nem békéltem ilyen könnyen. Lábamat enyhén széttárva, ültem búslakodva a fűbe, lassan már sírás szélén állva, elkeseredve, hogy sosem lesz meg. |
Neil Devine & Arianne Shepherd |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
