|
Témaindító hozzászólás
|
2018.04.10. 18:25 - |
Eugene Deinios Q. Wayfort & Ilya |
[14-1]
 Kezdtem elveszíteni a türelmemet, ami nagy szó volt, ugyanis majdnem végtelen volt belőle, de egy folyton bunkó módon viselkedő férfi sajnos azon alfajok közé tartozott, akiket nem igen szoktam megviselni hosszútávon. Talán hozzá kellene szoknom, vagy nekem sem kellene ennyire morgósnak és számítónak lennem, de amikor fél Asgard a félszemű télapó utasítására azon volt, hogy minden gyanúsat ellenem forgassanak szerintem igenis okkal voltam ennyire paranoid.
- Hát, akkor legyen - morogtam, majd újra kiméra alakot öltöttem, és a kígyóval a férfi felé kaptam, de nem haraptam rá, pedig jól megcibáltam volna annak érdekében, hogy megtudjam azt, amit akarok. - Megvannak az okaim arra, hogy miért nem vagyok hajlandó beszélni Odin egyetlen fattyújával sem, már pedig ha nem kapom meg a választ, amit akarok, akkor úgy vélem, nem kell játszanom magam - mekegtem a kecske fejemmel, majd az oroszlán fejemmel megnyaltam a számat. - Óhh, mennyire élvezném, ha elcsámcsoghatnék rajtad egy kicsit - gondoltam, miközben karmaimat kitoltam a puha mancsaim hatalmas ujjaiból, majd a földön végighúztam őket, ahogyan lassan visszatoltam őket a helyükre. - Az öreg nem szereti, ha a kedvencei életére törnek... Baldr meglepően finom volt, de a legjobban mégis Magni ízlett. Megpörkölte saját magát a sok vilámmal - kuncogtam, majd hátat fordítottam Eugenenek, és egy halk kuncogással hatalmas nagy ugrásokkal elindultam a sziget más, mélyebbik részeire, remélve hogy ezzel is bajba keverem a férfit. - Ha nem is ölhetlek meg, megvannak a módszereim arra, hogy legalább egy kicsit még rosszabbá tegyem az itt töltött idődet, szőkeség - nevettem gúnyosan magamban, miközben igyekeztem növelni a távolságot kettőnk között.
[Ilya el] |
 - Honnan veszed, hogy nem érzem jól magamat? De nem azért mert van még holnaputánom. Nem is, azért mert ezt a tudomásomra hoztad. – ilyenkor érzem azt, hogy mennyi éven át figyeltem a világot, hogy olykor mennyire öregnek vélem a lelkemet. Mert én megtanultam a magam leckéjét, átéltem a hibáimból adódó kínkeserves időket és mégis képes vagyok remélni. Ilya tekintete azonban üres és látszólag, bár a jövőbe lát a kártyák segítségével és betéve tudja a jelentésüket, mégsem tudja, hogy nem ezek a dolgok a fontosak. Igen, egyszer meghalok, bizonyosan. Ő is. Mint mindannyian. De ha azt mondta volna, hogy holnap, akkor sem keserednék el. Túl sokat láttam ahhoz. Túl sokszor fogtam olyan kezét, aki fontos volt és a szemem láttára hagyott itt.
- Ha ennyire nem tetszett, hogy őszinte vagyok, legközelebb majd édes, kegyes hazugsággal etetlek. – vetettem fel, mert úgy érzem az egész hirtelen unott, érdektelen, gyanakvó érzelmi hulláma ebből fakadt. Az, hogy a jóslása nem keltett bennem semmilyen érzelmet, nem jelenti azt, hogy őt magát nem találom érdekes személyiségnek, de üsse kutya.
- Kellene, hogy érdekeljen? – kérdeztem vissza. Nem kavarni akarok vele, hogy ilyen téren érdekeljen a véleménye. Mellesleg, már elnézést, hogy hölgy ellen fordulok így, de nálánál szebb virágok is rajongtak értem. De ez most nem lényeg, hisz, mint mondtam, nem akarok tőle semmit, csupán ügyelek rá és próbáltam kezdeni vele valamit. Hiába, megnehezíti a dolgom.
Nyugodtan fürkészem hosszan vállára omló, hullámos vörös tincseit, szinte már elveszek bennük és nem bánom. A haját azért szívesen megérinteném, úgy, ahogy a kiméra formájában az oroszlánja sörényébe is belefúrnám az ujjaimat, de erről már lemondhatok.
- Nem értem miért lep meg, ha jól tudom ez még itt, az Akadémián is szokás, különben szépen lennénk, ha senki sem ismerné a másikat. – komolyan, édes lányom, te lehetnél az antiszocialista mozgalom vezéralakja.
- Vagyok, aki vagyok. Leszek, aki leszek. – válaszoltam hamis mosollyal, megidézve egy költeményt.
- Szokj le az ítélkezésről, mert ez is a rossz függőségek közé tartozik és nehéz letenni róla. Mellesleg, ha így kérdezed, csak azért sem adok választ. – nagyon adja az érdektelent hirtelen, még az ásítást is beveti, hátha majd felszívom magam és távozom. Távoznék én, sőt, ide se jöttem volna, ha nem kérnek meg rá egy pofonnal. A sors csapása, szokták volt mondani. Vagyok valakinek a fia, de nem hinném, hogy ettől lennék az, aki. Thor fattya, az egyik a sok közül, akikre rá sem néz jobb napjain sem. Nem ezzel fogok büszkélkedni, de nem is emiatt nem fedem fel kilétem Ilya előtt.
- Különben nem szoktam szabályok szerint ismerkedni. Nincs listám, amin felsorolom a kérdéseket, hogy mi a kedvenc kajád és egyéb baromságok. De ha ennyire zavar ez az egész, nem kell normális ember módjára ismerkedni. Abban úgysincs semmi vonzó. – vontam vállat és azzal elfeküdtem a fűben, hogy a csillagokat figyelhessem. – Viszont attól függetlenül, hogy némasági fogalmat teszünk, még itt kell maradnom melletted, ha tetszik, ha nem. – fűztem hozzá, továbbra is az eget kémlelve. – Tudod milyen nap van ma? – motyogtam magamnak egy újabb szál cigarettával a számban, amit meggyújtottam.
|
Nem voltam meglepve azon, hogy Eugene nem volt lenyűgözve a kártyáktól, nem ő volt az egyetlen, és nem is ő lesz az utolsó. Csak most jöttem rá hogy milyen gyengéden bántam vele, neki még volt távoli jövője is, nem csak közeli a jóslat után, és úgy nézett ki, hogy nem fog semmilyen "szerencsétlen és véletlen" baleset történni vele. De nem is szabadott annyira csúnyán viselkednem, amióta itt vagyok, végülis pont az volt a lényeg, hogy a lehető legjobban próbáljak Odin látóteréből kikerülni, már pedig ha én most itt mindenkit halálba küldenék, az nem mutatna valami jól, és olyan hamar megtalálna még a fél szemével is, hogy egy tüsszentés alatt máris Asgard valamelyik, válogatott cellájában találnám magamat, ahonnan Loki vagy Hela csak nagy nehezen tudna kihalászni, már ha egyáltalán vennék a fáradtságot.
- Én nagyon jól érzem magam, igen. Ön is jól érezhetné magát, mert van még holnap utánja, ami nem gyakori - mosolyogtam szinte már-már egy bárány szelídségével, aztán felvont szemöldökkel halgattam Eugene-t, és igazi reakció és válasz nélkül néztem rá, mintha a testemben nem lenne egy minimális lélek sem, nem mozdultam, bambultam rá érdeklődés nélkül, majd gyanakodva összeszűkült szemekkel néztem rá.
Mikael huhogva pattogott jobbra balra, hosszú kis lábaival ide oda tipegett és toporgott, majd végül újra a vállamra szállt, és száznyolcvan fokot tekerve a nyakán elkezdett a hátam mögé leselkedni, gondolom én megpillantott magának valami ételt, és egy kicsit ráizgult az öcsi. Mi mindent adnék hogy néha megtudjam, mi van a fejében, és hogy valóban ennyire hülye és életképtelen, ahogyan gondolom, vagy csak megjátsza annak érdekében, hogy engem szórakoztasson, vagy éppen felidegesítsen.
- Hmm, láttam már önnél sokkal jobbakat is - mondtam prüszkölve egyet, majd egy ásítottam egyet. - Meglep hogy ismerkedni akar - motyogtam újra összehúzva a szemeimet, egyre gyanakvóbban tekintettem a férfira, ugyanis rájöttem, hogy vétettem egy nagyobb hibát akkor, amikor nem kérdeztem meg, hogy ki az apja vagy éppen az anyja. Csak most fordult meg az a fejemben, hogy lehet hogy egy Odin ivadék áll előttem, akit csak azért küldtek ide, hogy engem felügyeljen, ez esetben viszont még nagy szerencse, hogy tényleg nem valami pokolbeli átkot szakítottam a férfi nyakába a jövő kártyával. De persze nem kérdezhetek rá direkt módon erre, nem? Áh, de.
- Éreztem a szagodon, hogy félisten vagy. Kinek a sarja? - kérdeztem miközben Mikael újra visszatekerte a nyakát a rendes pozícióba, és halkan elkezdett dallamosan huhogni a vállamon. - Miután válaszlsz nekem, hajlandó leszek én is rendes ember módjára ismerkedni, ahogyan szeretnéd, a te szabályaid szerint - tettem hozzá miközben megropogtattam az ujjaimat, egymás után szép sorjában, majd lassan elkezdtem az ujjammal megint kifésülni a hajam. Természetesen nem mondtam teljesen igazat. Ha Odin fia, akkor biztos, hogy szó sincs semmilyen komolyabb ismerkedésről, valószínűleg kitalálok valami hihető mesét, majd szépen visszaváltozom kiméra formámba, hogy ne keljen tovább kommunikálnom vele. Ha nem Odin elkószált spermájának a már fejlődött kivetülése, na akkor talán meggondolom, hogy beszéljek magamról. Egyáltalán miért szeretnek az emberek ennyire ismerkedni? Csak kiszámíthatóak lesznek, és gyengébbek. Én magam nem igen igényeltem az ilyesfajta kötődést elősegítő társadalmi interakciókat, minek, amikor úgysem az volt az életem célja, hogy megkedveltessem magamat halandókkal és féreg félistenekkel. Ha pedig mégis érdeklődtem valakiről, akkor elég volt beállni egy sarokba és figyelni, ahogyan a személy állítólagos barátai kitálalják egy másik barátjuknak a másik titkos nyűgjét és baját. Gondolom, így érthető, hogy miért nem vagyok nagy rajongója az ismerkedésnek. Itt kutya kutyának farkasa, áruló minden ember egytől egyig, csak ezt nem szeretjük bevallani magunknak még akkor sem, amikor véletlen kiderül a titkunk, és jól tudjuk, hogy biztosan valamelyik ismerősünktől.
Csendesen figyeltem Eugene-t, és türelmesen vártam a válaszát, szinte már-már izgatottan pislogtam rá, egy színlelt bambasággal. |
- Persze, hogy mindig ugyanaz. A halál mindenkit utolér, az az egyetlen, ami állandó. Az én jövőmben is ott bujkál, hiába az öröklétűség, ami csak egy illúzió. Semmi sem tarthat örökké Ilya. Az pedig, hogy ezt látod a jövődben normális. Az viszont, hogy amíg elérsz odáig, milyen utat választasz, hogy milyen döntéseket hozol, hogy kikkel osztod meg az életedet, az a fontos. És ne mondd, hogy mindig csak a halálodat látod a kártyákban, mert akkor már rég elért volna a vég. – a nyelvem összegabalyodott a sok beszédtől, de legfőképp az igyekezettől, hogy a lány ne tűnjön folyton ennyire sötétnek. És a sötétet nem agyi szinten értettem, hanem hozzáállás szinten. A lelke akár egy vad szeszély, amely bármikor fölfalhat, ha úgy tartja kedve, de bármivel is takarja, mélyen legbelül benne is van fájdalom és hiányérzet valami után, amit maga sem tud megfogalmazni, nos, inkább nem akar.
- Nem is kell menekülni. Ki kell állni, harcolni kell, ha a helyzet nem is lehetne gyarlóbb. – a futás nem segít. Ezt megtapasztaltam a bőrömön. Valahányszor elfordultam a kihívások, akadályok elől, csapdába estem és csak rosszabb lett minden. De akkor volt a legrosszabb, amikor nem törődtem semmivel és senkivel a világon, még magammal sem. Az öröklét szar.
A szavak ezalatt csak úgy patakzottak a lányból, aki izgatottan fordította a kártyák jelentését, de az én elmém képtelen volt arra, hogy koncentráljon. Egyre csak azt a rohadt cigarettát szívtam, azt hiszem már a második szál vége parázslott. Ajkaim idegesen rezzentek, mint egy ijedt kismadár, szívem egyre sebesebb ritmusra pumpálta vérem, s így testem is felélénkülve vágyott a mozgás után. De nem mozdultam. Ehelyett füstkarikát varázsoltam a levegőbe és figyeltem, ahogy meglasszóz néhány csillagot a sötétlő égbolton, majd szétfoszlik. Ez is csak egy pillanat. Egy pillanat, ami hamar elfelejtődik. Tekintve, hogy mennyi mindent megtehetünk a jelenben, olyan nagy idő pocsékolásnak tűnik az időről beszélni. Meg kell élni és kész. Ha meg is halok holnap, az legalább úgy történjen, hogy halványlila gőzöm sincs róla, hogy megtörténik, mikor reggel felkelek.
Öregem ez a találkozó kihozza belőlem a filozofikus énem és baromi fárasztó. Hirtelen ugrik be, hogy a kis felvetésemre nem is reagált egyáltalán. Pedig érdekes téma lenne ez a minden valóság, minden igazság a vallásokban, mitológiákban, érdekesebb, mint a múltamat rágni, amiről amúgy is tudom, hogy el van cseszve. Igen, igen keresek valakit, de Ő már halott. Nem volt olyan, mint én. Nem volt félisten, vagy mutáns, nem rendelkezett az öröklét átkával. Mégis keresem. Minden emberben, minden rá emlékeztető dologban keresem. De ez legyen az én gondom, amíg nem ártok vele másoknak. Nem érdekel, hogy én mit veszítek.
A műsornak vége lett én meg nagy nehezen Ilya szemeiben néztem és íriszeit kezdtem fürkészni. Lehet csalódni valamiben, amitől nem vársz semmit?
- Nem. Csak visszahallottam azt, amit tudok, misztikusabb formában, de mind tudjuk, hogy kiknek a kenyere az ezotéria. Akik visszaigazolást várnak és már-már foggal-körömmel reménykednek, vagy annyira félnek, hogy egy jó csomagolásba rejtett klisének is hisznek. – feleltem volna röviden és velősen, leginkább a saját kérdésemnek megadva a nem választ. A többi már tényleg vélemény, hogy úgy tűnjön, foglalkozom a dologgal.
- Most már jobban érzed magad? Remélem legalább azért megérte, hogy jósoltál nekem. – ha másért nem is. Sajnálom az érdektelenségemet, de vagyok olyan seggfej, hogy ezt nem is titkolom el. Persze biztos nagy hatása van az előadásnak, jelenleg talán még a környezet is rájátszhatna a borzongásra, de az egyedüli, amitől begyulladok, az a bagoly hirtelen huhogása a képembe.
- Bájos tollcsomó. – mormogtam, majd elnyomtam a cigaretta csikket a tenyeremen.
- Sokan próbáltak már felzaklatni a múltam ismeretében, kizökkenteni az állapotomból, de mindig mondtam, hogy érzéketlen vagyok. Egyszerűen hidegen hagynak, akkor is, ha igazuk van, főleg akkor. – vontam vállat. Nem kifejezetten gondoltam arra, hogy neki is ez lett volna a célja, csak szolgáltam egy magyarázattal, hogy miért nem estem hanyatt. Ásítani nem mondom, hogy kell, bár az már komoly bunkóság is lenne. Engem Ilya személye jobban kíváncsiságba ejt, főleg, hogy láttam a másik alakját, ami őszintén lenyűgözött. Nem is beszélve arról, hogy Lokit emlegette, aki közismerten nagy csínytevő és talán a legérdekesebb isten számomra. Meglepő, hogy nem Thor, mi? Ő csak az apám, annak is gyatra.
- A lényeg, hogy ennyi elég is volt rólam mára. Egoista vagyok, de csak azért mert a tükörben jól mutatok. Szóval vagy ismerkedünk, mint két normális ember, amikor találkozik, mert szívesen hallanék rólad, vagy tényleg rosszalkodunk és kipróbáljuk a laborban kotyvasztott találmányomat valakin. Ha már úgyis figyelnem kell rád, kössük össze a kellemest a hasznossal. – megmondom őszintén a kettőt együtt csinálnám a legszívesebben, elvégre a statisztikák is azt mutatják, hogy a csínytevés közben kötött ismeretségek sokkalta tartósabbak és szorosabbak, mint a lagymatag ’dumálunk a kedvenc kajánkról és hasonló szörnyen általánosan klisés dolgokról’ közben érő kapcsolatok. |
- A legelső dolog, amit tettem, miután Loki megtanított a kártyák használatára az volt, hogy megnéztem a saját jövőmet - mondtam miközben figyeltem, ahogy Eugene leteszi a kártyákat, ahogyan illik. Miután ez meg volt, gyorsan összepakoltam a maradék kártyát, és előrántottam a pakliból a kártyát, amire nagy, fekete betűkkel az aljára volt írva a Halál szó. Ahogyan megforgattam a kezeimben a lapot, a rajta lévő ábra megváltozott. A rajta lévő, sápadt, hófehér szarvas, amely szinte átlátszó volt, és csontjait meglehetett volna számolni az ábrán, annyira precíz és pontos volt a kép, csak egyetlen egy dologban változott meg, ahogyan az ujjaimmal eljátszogattam vele. A szarvas torka hirtelen megnyílt, mintha elvágták volna, és spriccelő vér jött belőle, és úgy nézett ki, mintha bármely pillanatban volna leszakadhatott volna a fej a testről. Egy mosollyal mutattam meg Eugene-nek a kártyát. - A halál torkát is ellehet vágni. A kérdés már csak az, hogy én leszek az, aki a saját magam ellen fordulok vagy pedig esetleg valaki más az, aki megszabadít a fejeimtől. Ez elől nem menekülhetek, a jövő mindig ezt hozza nekem - motyogtam, majd prüszkölve én is vetettem egy nézést a kártyára. Öröklétű voltam, és valóban, csak úgy halhattam meg, hogyha levágják kiméraként a fejeimet egytől egyig, vagy ha emberi formámban teszik ugyan ezt. Az én jövőmben nem volt meg a nyugodt halál lehetősége, és én ezt elfogadtam, és daccal néztem vele szembe. Valhallába is csak a harcosok léphetnek, én pedig mindent megteszek, hogy oda kerüljek.
- Nos, akkor kezdjük - csaptam össze a tenyereimet izgatottan, ahogyan a halál lassan visszakerült a többi közé, majd megfordítottam a legelső kártyát, amin a Torony volt. Imádtam ezt a kártyát, a rajta lévő kép, amin a Torony lángokban áll, és összedőlés szélén áll gyönyörű volt, és tragikus. - A torony egy érdekes dolog - motyogtam miközben finoman közelebb toltam a férfihez a kártyát és néztem, ahogyan a középkor torony lassan egy világító toronnyá válik, amelynek azonban nem égtek a fényei, és ugyan mit ér egy világítótorony, ha nincs fénye... - Az emberek hozzá menekülnek, ha vész üt ki. Azonban, mint a legtöbb emberi építmény, ez is halandó, összedől, tönkremegy, és az a biztonság, amit eredetileg nyújtok semmivé lesz. Megremeg, és bekövetkezik a tragédia, fájdalmat és halált hozva annak aki benne van, és annak is, aki csak látja az eseményt. Neked is volt részed ebben, nem igaz? Kiégett a tornyod fénye, és hánykódtál a tengeren, nem találtad az utat hazafelé, oda-vissza, oda-vissza, vitt a tenger - egy pillanatra elkaptam a tekintetemet, és finoman megsimogattam a vállamon ülő Mikaelt, aki elfordított fejjel nézett hol rám, hol Eugene-re. - Meddig hánykódhattál? - kérdeztem költő módon, majd megforgattam a jelen kártyát, amely fejjel lefelé állt Eugene felé. A kártyán hirtelen az ő képe jelent meg, én pedig megcsettintettem a nyelvemet. - Kijutottál a tengerről valahonnan, de a világod a feje tetejére fordult, és keresed azt, amivel újra egész lehetsz, de bármennyire is erőlködsz, valami nincs rendben, nem igaz? Mész, teszed a dolgokat, de valami még sincs ott, a világod ingatag, még a harcaid ellenére is. Ez megakadályoz téged abban, hogy tovább lépj az életedben, hogy új kalandok felé nézz, jobb élet, vagy esetleg talán-tán valami más reményében. Őszinte leszek, rosszabb jelenre számítottam rád nézve - kuncogtam, majd legvégül neki láttam megfordítani az utolsó kártyát, amely az Akasztott Ember volt, amely újra Eugene-t mutatta, ahogyan a lábánál fogva fel van lógatva, és az egyik szeme helyén nem volt más, mint véres, tátongó üresség.
- Hmm, nézzenek oda. Fényesebb a jövőd, mint a legtöbbnek, akinek jósoltam - motyogtam, és finoman az ölembe vettem Mikaelt, le a vállamról, és a kezeimbe tartva finoman eljátszottam a tollaival. - Az Akasztott Ember azt mutatja, amit a Világ is, hogy úgy érezheted, valami hiányzik, Mennyország és Pokol közt lebegsz, abszurd módon. De, van megoldás. Áldozatot kell hoznod, olyat, amilyet nem akarsz - kopogtam körmömmel a kártyán kivájt szemén - Elvesztheted valóban a szemed világának felét, vagy pedig a lelked egy olyan részét kell feláldoznod, amit elsőre nem nagyon akarsz, mert azt hiszed, nem tudsz élni nélküle. Egy félig vak ember is viszont csak FÉLIG vak, és képes élni komolyabb hátrányok nélkül is. Az áldozat pedig szükséges a továbblépéshez, és ezt nem fogja tudni elkerülni, ahogyan az ezzel járó kínt sem. A kérdés már csak az, hogy mennyire könnyen tud ilyen fájdalmas áldozatot hozni, amikor fel van akasztva? - fejeztem be szigorúan a férfi szemeibe nézve, majd hagytam hogy Mikael újra a férfihez libegjen és ráhuhogjon egy jó nagyot.
- Nos, nagyot csalódott? - kérdeztem érdeklődve, miközben lassan elvettem a kártyákat, és sorrendbe rendeztem őket. |
Borzalmas módon, szinte már aggasztóan elsavanyította, hogy nem kezdtem egész estés monológba, de könyörgöm, ha most költői magasságokba kell emelkednem, biztosan szórok magamra néhány villámot. Nem értem miért gyullad be ennyire a jövő fürkészésétől, ahogy azt egy bölcs mondás tartja: A múlt már történelem, a jövő még rejtelem, de a ma adomány. Hiába látom a jövőt, ám minden alkalommal csak egy képlékeny, pillanatnyi változatát szemlélhetem. Ez lehet az oka, hogy valahányszor használom ezt a képességemet a fejem valami rohadt módon hasítani kezd, a füleim meg sípolnak, mint Thomas a kis gőzmozdony. Kétlem, hogy az istenek azon túl, hogy megteremtették a világot – ki-ki a maga részét – és lejárnak fattyakat nemzeni, túlzottan törődnének a sors szálainak bogozásával.
- Azt magyarázatba költhetné nekem valaki, hogyha minden mitológia, minden vallási dogma igaz, azok miként férnek meg egymás mellett? Például a kereszténység, ahol egy az Isten…Ki vagy kik, hogyan és miért teremtette, teremtették a világot… – hangosan gondolkodtam, mert miért ne. A felvetésem borzolt szőrű macskává változtatott, mert frászt kaptam attól, hogy ez az egész káosz a valóság. Egyszerűen agybaj, hogy minden, aminek kitalációnak kellene lennie, az az igazság, de akkor ezek szerint az emberi fantázia nem is létezik? Minden, amit kitalálhattunk volna, minden, amit a filmek és könyvek tárnak elénk és amire popcornt szórva grimaszolunk, vagy épp ami után tini lányokként epedünk, az nem is egy elhízott rendező, vagy egy álomvilágban élő író baromsága.
- Érdekes. Ma hoztak egy fiút, aki egy várost tett egyenlővé a földdel. Lucifer gyermeke. – nem sokszor láttam ilyen tekintetet. Még a gondolataimban is nehéz lenne megfelelő kifejezést találni rá. Az viszont megint érdekes, hogy bárhogyan is nevezzük, Pokol, Alvilág, a kettőnek ugyanazt kellene takarnia. Ki is az igazi úr odalent, vagy egyáltalán, hogyan is kellene ezt az egészet elképzelni.
Öregem, ettől csak a fejem fog szétrepedni tök módjára.
Azt mondja meglepetést okoztam, nem tudtam, hogy itt az Akadémián lehet ilyet, minek után sokkalta nagyobb eszem eldobom képességek is megmutatkoztak már, sokkalta idiótább fejek mögött. Nyilván nehéz elhinni, hogy ennyire csábos vagyok és még azt is megjósolhatom, ki fogja magát rám vetni és mikor. Oké, ez szar volt, viccnek meg még annyira is. Tényleg rám férne egy erős ital. Inkább egy kiadós alvás, amit Ilyának köszönhetően egy ideig hanyagolnom kell. Mennyi ideig is legyek kedves, aranyos tanár bácsi, aki jóslásosat játszik a diákjával az éjszaka közepén?
Oldalra tekertem a fejemet és a cigaretta füstjét a levegőbe fújtam, ám fürkésző pillantásom nem emeltem le a vad vörösről.
- Hidd el kedvesem, ha úgy is lesz, a jövő akkor sem kiszámítható. Mert rövid időn belül tekintünk mindketten a jövőbe, így az valószínűleg ugyanazt fogja mutatni, mind a három alkalommal. A kísérlet akkor válna be, ha te jósolnál, én megjegyezném, és ha megtörténne a jövőmben, én majd jó ízzel fogok rád gondolni, mint egy ügyes diákomra, aki megcáfolt a múltban. Talán értesítelek is majd egy bagollyal. – kacsintottam a tollcsomóra. Őszintén, semmi kedvem a jövőmbe lesni, ha épp csak ideiglenes is, amit látok, akkor is falra mászok az ötlettől. Különben is, a jövőlátásom olyan, mint a női szeszély.
- Magam is egoista volnék, legalább is sok ismerős vágott pofon, miközben ezt tálalták, ízletes káromkodás körítéssel. Persze sosem mennék olyan messzire, hogy kártyákból akarjam kiolvasni, mennyi autó, mekkora kastély és hány nő vár rám még a jövőmben. Ez elég szánalmas lenne. És sajnos én vagyok elég magabiztos, hogy ne akarjak mindent előre tudni, mert a spontaneitás jó barátom. – néztem, mint trükközik a paklival zöld cikkanás kíséretében, de egyre csak a dohányt szívtam, hogy majd legyen alibim, amikor elakarom játszani a fulladásos halált. Ki tudja, mikor akarom majd bevetni. Lehet most rögtön, hogy ne kelljen ezen a szeánszon részt vennem, elvégre a három kártya három idősíkot takar; múlt, jelen, jövő. Nekem semmi kedvem a múltamat hánytorgatni, főleg nem egy alig ismerem, kiméra jósnővel. Rögtön el is kap a hányinger, ahogy néhány emlékfoszlány felrémlik.
Nagyon belelovallta magát az eseményekbe, eszébe sem jutott, hogy esetleg nem mozdítom az ujjaimat, hogy kártyázzak.
- Magadnak próbálták már jósolni? Vagy az kevésbé lenne szórakoztató mi? Vagy magadnak nem tudsz? Mert én kisegíthetlek, ha ezt a játékot játsszuk. Elég, ha a jövőbelátás előtt megérintelek és te is látni fogod a jelen állapotok szerinti jövődet. – akár a múltját is, ha az elmekontroll alatt beleolvasok picit az emlékeibe, vagy épp a jelen gondolataiba. De nem mennék ilyen messzire, mert vannak szabályaim és elveim. Ha ez nem is látszik.
Közben azért automatikusan tettem, amit mondott, hogy haladjunk és minél hamarabb vége legyen. |
Megforgattam a szemeimet, ahogyan a férfi azt mondta, hogy az ecsetelésébe beleőszülnék. Miért hiszi azt mindenki manapság, hogy az ember nem szeret hallgatni? Érdekel, hogy mi minden hülyeség fér meg különböző agyakban, mi befolyásolja őket, hogy látják a világot, amiben élnek, és talán hogyan látják az el nem kerülhető halálukat. A gondolkodás érdekes, egyedi, de tényleg, valaki vagy nem beszélt róla, vagy túl sokat dumáltak a jelentéktelen, mikro méretű és értékű életükről. Egy tanártól lehet, hogy egy normális, hosszas kifejtés vártam volna, de hát, még én is tévedhetek rosszabb napjaim. Semmi gond, az, amit terveztem bepótolja a választ.
Érdeklődve pislogtam, amikor megemlítette, hogy látja a jövőt, mire egy még nagyobb, szinte már vicsorgó mosoly kúszott az arcomra. - Hmm, akkor még a jövőbe is tetszik látni? Nézzenek oda, ön tele van meglepetésekkel - mondtam miközben ujjaimmal újra és újra megpörgettem a kártyáimat, amelyek süvítő hangot hallottak mindeközben, majd lassan átitatta őket egy lágy, zöld fény, amely nem volt erősebb egy szentjánosbogár fényénél. - Lenne egy kérésem önhöz, csak a szórakozás kedvéért. Maga azt mondja, idézem, hogy a saját döntéseit ön hozza, nem rendeltetek előre, és hogy ezek miatt változik a jövő. Kérem, nézze meg a saját jövőjét, ha lesz olyan szíves, és jegyezze meg, mit látott még azelőtt, hogy elkezdtük. Aztán, nézze meg a jövőjét akkor is, miután végeztünk. Lehet, megcáfolom önt egy-két dologban és megmutathatom, hogy a jövő kiszámítható - motyogtam.
A mondatára, hogy szerinte jól fogok szórakozni pedig csak vállat rántottam. - Én mindig jól szórakozom, amikor valaki nem utasítja el a jóslásomat. Az emberek vagy nem elég babonások, vagy pedig túl babonások, tudja. De az egoista, sorsukban biztos emberek általában azok, akik a legtöbbször kérik hogy mutassam meg nekik, mit mondanak a kártyák, és eddig mindig csalódniuk kellet - biggyesztettem le az ajkamat. - Túl pozitívan gondolnak a jövőre egyesek, és aztán csodálkoznak, ha csalódás éri őket. De ez már nem az én hibám - tettem hozzá sunyin, majd egy mosollyal vissza emlékeztem arra a napra, amikor legelőször ide kerültem. Egy magas, fekete hajú diák egyből nekem is esett, feltehetőleg nem tetszett neki a ruházatom, ami messze jobb volt mint az övé, és hát, féltékenységből nem bírta ki, hogy ne nyissa ki a csőrét. Én természetesen egy mindig nyugodt személyiség vagyok, ahelyett, hogy helyben letéptem volna az álkapcsát felajánlottam neki egy ingyen jóslást, ő pedig természetesen elfogadta, de gondolom csak azért hogy aztán azzal is verni tudjon, hogy nem volt pontos a jóslat. Annyit tudni kell, hogy a kártyák általában kétértelműek, de nagy ritkán szó szerint is lehet őket venni. Nos, a drága az Akasztottat kapta a jövője kártyájaként, már másnap megtaláltak a testét a szigeten.
Hirtelen három részre tagoltam a paklit, majd egy hívogató mosollyal néztem Eugene-re. Már akkor tudtam, hogy miket fog húzni. A Tornyot, a Világot (fejjel lefelé), a harmadik pedig nála is az Akasztott Ember lesz, de szerencsére nála nem szó szerint lesz a dolog. Akárhogyan is fogja keverni a dolgokat, akárhogyan is húz,a kártyák kicserélik egymást, és mindig ezt a hármat fogja kapni, ebben a sorrendben. Óhh, remélem nagyon jól ismeri a lapok jelentését, attól még izgalmasabb az egész, ha tudja értelmezni őket. De ha nem ismeri őket, akkor nem fog gondot okozni elmagyarázni őket neki, mindig ezt csinálom és ez az egyik legjobb rész benne...ahogyan lassan elborzadnak attól, ami várja őket.
- Válasszon a három pakliból egyet, majd abból is válasszon három kártyát. Ha ez meg van, akkor rakja le őket sorba, magával szemben - böktem a kártyákra, és izgatottan vártam tovább a férfi lépéseit. - Ha tudnád, már most mennyit tudok rólad... - néztem a kártyákat feszülten, mintha arra számítanék, hogy mindjárt táncra perdülnek előttem. |
Érdekesen hatott, ahogy a kecske felkacag, istenemre mondom, hogy nem akartam, de ez már ajtóstul törte be nálam a józanság kapuit. Huncutul alsó ajkamba haraptam, különös, sziszegő hangot kiadva, mintha épp egy lufit eresztenék. Épp csak a hasam állt görcsbe a visszafojtástól. Elegáns lazasággal vetettem hátamat a legközelebbi fának, karjaimat keresztbe dobtam és úgy fürkésztem, miként vált alakot.
- Késő, hogy megkérdezzem, hogy engedsz-e egy sörénysimítást? Persze, hogy késő... - pillogtam ártatlanul immáron a vörös tincsek hullámzását szemlélve. Nem mondom, ha erre lépek ki az éjszakába, eskü frászt kapok, de jelenleg csak az immáron emberi alakban lépkedő lánytól fogok falra mászni. De komolyan, ki az aki bedől a kártyás trükökknek, jóslásnak meg gömb mágiának? Nyilván az Akadémia falai között eltöltött kemény egy hét alatt lett volna időm rájönni, hogy manapság már félig polipnak sem nagy ász lenni. Nem is értem miért ellenkezem még mindig azzal a világgal, amiben olyan régóta élek. Egy külön dimenzió, aminek határait csak mi látjuk. Tulajdonképpen a születésemtől fogva ebben kellett léteznem, ha sokáig nem is voltam a tudatában mi volnék. Kinek a fia. Thor. Öregem, nehéz ezt benyelni, miután kiderül, hogy a kiskoromban annyira imádott mitológiai istenség az ősöm. Persze sok lurkó vágyik erre. És ahogy értesültem nem egy lurkónak valóra is vált az álma. A szőke csábító nem egy nő fejét csavarhatta el és már csak attól kiver a víz, ha belegondolok mennyi rokonom lett a semmibből. Többek között ha jól emlékszem itt, az iskolában is. Vicces.
- Attól függ mennyi marad a tudományomból, ha egy ilyen helyen tanítok. - guggoltam le a kerek szemű csőröshöz, aki zavaróan csorgatta a cipőmre a nyálát. Kis édes. Ha engedte kapott tőlem kényeztetést, imádkozva, hogy pajkosságból ne kapjon bele a csőrével az ujjamba. Egyedül a macsekokkal tudok igazán kikapcsolni, tőlük azt sem bánnám, ha az orromat leharapnák.
Fáradt vagyok én a filozófiai eszmecseréhez, hát még mikor arcon vágott egy csomó kérdéssel, hogy csak úgy belepirultam, mint főtt rák a fortyogó vízbe. Azt hiszem itt az ideje hasznosítani a Montól lopott, bocsánat jogosan eltulajdonított cigarettát. Tudom, hogy őt a sárga földig aláztam miatta és elhordtam ezt a találmányt minden mocsoknak, de sajnos az én tüdőm is egy kátrány függő rohadék. - Ilya drága, ha most elkezdeném ecsetelni a látásmódomat, abba magam is belezöldülnék. Egy ennyire tetű unalmas monológtól a te csodás hajad is megőszülne, akár garanciát is adhatok rá. De ha mindenképpen eszi a szíved a kíváncsiság, ne miattam rágja lyukasra. - pattintottam a tüzet, ami begyújtotta a mini kéményt. A füstöt igyekeztem nem a szemei közé fújni, így folyvást tekergethettem a fejemet, mintha látnék bármi érdekeset is a távolban. - Látom a jövőt. És annyit mondhatok, az sohasem állandó. Mindig változik. De egész más a közel jövő, mint a távoli. Bonyolult, de én hiszem, hogy a saját döntéseimet én hozom és nem előre elrendeltek. Azért változik a jövő, mert mi is és ezáltal a céljaink, vágyaink is. Vagy valami ilyesmi... - masszíroztam meg orrnyergem és kezem takarásából, fél szememmel a lányra meredtem, ahogyan folytatta. Mert bizony folytatta. Nagyon cseles, meg minden, de én úgy érzem mi mind ketten mást értünk a szórakozás alatt. Sebaj. Azt hiszem egészen begerjedt az ötletétől én meg egészen szeretnék nem a kártyáiba bámulni és már csak a gondolatától is - na, meg attól a kicsit sem feltűnően árulkodó pillantásától - rámtör a frász. Persze ezt kívülről igyekszem nem mutatni és mivel pocsék színész vagyok, nyilván be is válik. - Miért van olyan érzésem, hogy te fogsz jót szórakozni rajtam? - azért elhelyezkedtem elé egy kacsintás keretében, mert ha az embert eszi az unalom, bármire képes.
|
Felhorkantottam, ahogyan a férfi elmondta az ő kis történetét, majd ásítással jeleztem, hogy azért egy kicsit többet vártam. Mondjuk nem is számítottam arra, hogy egy tanár élete izgalmas lenne. Amióta itt vagyok gyakran gondolkozok azon, hogy vajon min mehettek az itt lévők keresztül, mindenkinek meg van a saját maga kis története, és ez a hely a melegágya volt a bajoknak,a visszafogott sérelmeknek és a bosszúvágynak, én pedig nem tagadom nagyon is vágytam arra, hogy történjen valami váratlan, vagy esetleg brutális, ami végre felrázza az Akadémia boldog apokalipszisben lévő hangulatát. Gondoljunk csak bele egy pár percre! Van itt több száz, szuper képességgel rendelkező egyén, és a legtöbbjük nem egészséges, a felüknek mindig van valami problémájuk, ami miatt szinte biztos, hogy nem képesek beilleszkedni teljesen az itt élő halandó társadalomba, mint például a féldémon kölykök, akik nagyon szeretnék felégetni a földet, de abba sosem gondolnak bele, hogy na utána mi lesz. Előbb vagy utóbb valamelyikük nem bír magával, begolyózik és legalább egy apró mészárlásba kezd. Az akadémia biztonságosnak vallotta magát, de a valóság az volt, hogy ez volt a világ legveszélyesebb helye. A Vezúv mellet élni biztonságosabb, mint itt. És mégis, csend volt, de gyanítom, hogy ez nem sokáig lesz így.
Az viszont felkeltette az érdeklődésemet, hogy megkérdezte, hogy van-e kedvem rosszalkodni és szabályt szegni, mire a kecske részemmel elnevettem magam, és megcsóváltam a fejem, majd rezzenéstelen pofákkal néztem, ahogyan Eugene apró szikrákkal kezdett el játszogatni, és hogy azok szinte rendezetten pattogtak ki az ujjából. Ez pedig öletett adott nekem is. Egy oroszlán vigyorral felkeltem a földről, majd visszaváltozva emberré. Szinte ösztönösen egyből a hajamhoz nyúltam, amely egészen biztosan össze-vissza, kócosan állt, átváltozás után mindig így nézett ki, és mivel lusta voltam magamnál hajkefét hordani, ezért kénytelen-kelletlen, de mindig az ujjammal fésültem a kócot a hajamból, majd kecsesen a fához sétáltam, és leakasztottam az ágon lógó táskámat, és elővettem belőle a paklimat, amit egy halovány mosollyal elkezdtem megkeverni a kezemben.
- Most hogy mondja, nekem is kedvem támadt egy kicsit rosszalkodni. Maga a tudomány embere, ugye jól gondolom? - kérdeztem miközben egy pillanatra a még mindig Eugene lábánál álló Mikaelt figyeltem, aki tisztán láthatóan teljesen elvolt varázsolódva a férfitól, és őszintén mondom, nem voltam meglepve. Mikael valamiért minden férfit imádott, és csak nagyon ritkán volt ellenséges velük, azonban ha nőkről volt szó, huhúú, én nem téptem meg annyi ribancot, mint ő. - Rengeteg tudós annak ellenére, hogy a tudományok emberei mégis vallásosak, hisznek egy felső erőben. Mondja, maga is ilyen, hisz abban, hogy bár vannak a tények, azok megváltoztathatóak, ha az istenek úgy gondolják? Vagy talán tán a csillagok állásának hisz? Esetleg abban, hogy a jövő megmondható, és az ész érvek ellenére is kiszámítható? - tettem fel a kérdéseket egymás után sorban, majd leheveredtem a fűbe törökülésbe, és felvont szemöldökökkel invitáltam, hogy tegyen egy próbát velem és a kártyáimmal
- Mit szólna hozzá, ha jósolnák egy kicsit, hmmm? Ha nem is hisz benne, legalább jót szórakozhat rajta. Mit szól hozzá? - mosolyogtam fel rá egy róka sunyi tekintetével, mire Mikael is gyorsan mellém lépdelt, majd kényelmesen a vállamra röppent, karmait módszeresen a vállamba vájva, átszakítva a bőrt. Szinte csiklandozott az, ahogyan a vér vékonyan lefojt a vállamról, végig a karomon, de én meg sem rezdültem, már megszoktam. Ez az ára annak, ha az embernek baglya van, nem mindig hordhat vállvédőt illetve kesztyűt, hogyha megvédje magát a karmoktól.
Farkasszemet nézve a férfival vártam az ő döntését. |
Utoljára a macskám nyalintott orron, de tőle nyilván szívmelengetőbb volt, mint egy óriás hüllőtől, aki mellesleg egy személy, egy diák. Nos, embert már nem mernék mondani ezen a szigeten, a puszta földön ácsingózva, szemben egy kimérával.
- Érdekes, hogy mi a számodra érdekes. – nem tudom, hogy a rám meredő kecskefej hipnózisa miatt, vagy szimplán a természet lágy ölén költött nyelvcsavaró szósziporka révén, de félig meddig magam is mekegtem, vagy a fülem viccelt meg. Favicc volt. Nyilván. Tréfás egy fülem van.
- Nem kezdenék filozófiai eszmecserébe a szépség fogalmáról, ami nyilván minden ember számára másban testesül meg. – szerintem sértésnek vette a bókot, azért végezte el rajtam a történelem összes kínzási és kivégzési módszerét gondolatban, amit három szempárjával barátian közölt is. Vagy nem tetszett neki az amúgy nagyon szexi és férfias illatom, azért hagyott faképnél. Pedig kezdtem örülni, hogy az oroszlán is tiszteletét teszi és fagyinak tekinti a képem én pedig viszonzom egy alapos fül vakarással. Öregem, komoly elvonási tüneteim lehetnek, amióta az utolsó bársony tappancsos társam is magamra hagyott és az örök vadász mezőkre távozott.
- Na, ez már egy érdekes sztori. A folyosón lekapott egy nő, majd pofon vágott és arról hablatyolt nekem, hogy mivel tanár vagyok az a kötelességem, hogy vigyázzak a diákokra. Azt mondta, mivel engem talált meg először, rám bízza azt a bizonyos problémát. Szóval itt vagyok. – vontam vállat lazán, talán túl lazán is ahhoz képest, hogy felelősségteljes felnőttnek kellene lennem és megzaboláznom a bőréből kikelt leányzót. Nehéz feladatnak látszik, de legalább a kommunikáció magva el lett vetve közöttünk, ha kicsit be is bandzsítok, mert a két szemem nem tudja eldönteni éppen melyik fej pillantását kapja el. A kígyó legalább barátságos, bár a fene megeszi, a hideg ráz a pikkelyeitől. A kecskét igyekszem elkerülni, mert bár az beszél, de komolyan, ha nem fogom elnevetni magamat, akkor itt csapjon agyon egy meteorit. Az oroszlán tűnne a legjobb választásnak, ha az a rohadt simogathatnékom nem viszketné ennyire a tenyerem. Falra mászok a majréimtól, eskü.
- Eugene, de inkább csak Gene. - nyögtem fáradtan és reflexből nyújtottam volna a kezem, de félúton megálltam és a legtermészetesebb módon túrtam szőke tincseim közé, mintha csak magamat támadt volna kedvem buzulni.
- Önkéntes felvigyázó. - a magázásából ítélve sejtheti, hogy tanerő vagyok. Egy a szerencsétlen körből, akiken csattan a különleges igényű diákok minden csapongása. Rám törhetett a siránkozhatnék, azért gondolok így a munkámra, pedig valójában nagyon élvezem, hogy segíthetek. Csak most nem. Most valahogy savanyú vagyok, mint a befőttes uborka, pfujj.
Zsebemben kezdtem kotorászni az eltulajdonított, meglehet nem éppen illegális áru után, de akciómban meggátolt egy felém totyogó tollcsomó. Ennyit arról, hogy éppen egy finom madár sültre gondoltam vacsoraként. - Üdv, pajtás! - köszöntöttem meglehetősen lelkesen, amitől majd kiesett a tüdőm is. Nem kellene ennyire beszívottnak lennem, amikor elvileg a kötelességemet végzem. De a szívembe vésem, hogy még semmilyen anyaghoz nem nyúltam ma, ha csak a laborban eltöltött idő alatt nem sikerült valami vegyi gázt bekebeleznem.
- Terveztél valami szabályelleneset, esetleg valami bajkeverést, kalandot? - érdeklődtem, fürkészve a lényt/lányt, aki ebben a formájában egészen a Pokolig ejtette az államat, de komolyan. Nagyon tetszett ez a forma, ha fentebb azt is ecseteltem, minő baromi módon ejt kétségbe és éleszti fel a majrés énem.
- Mert én igen. - adtam választ a saját kérdésemre egy széles vigyort terítve a képemre. Hadd tegyem büszkévé az apámat. Az ujjaim között végigtáncoltattam néhány szikrát, mert ez állítólag baromi menő, de nekem ez olyan, mint másnak a stressz labda. Megnyugtat.
|
A monoton tevékenységeknek meg voltak az előnyei és hátrányai is. Az előnye az volt, hogy viszonylag hamar lenyugtatta az embert, ha ugyan azt a dolgot kellet újra és újra csinálnia, ezzel elhitetve vele, hogy van egy stabil pont az életében. Persze ezt az állapotot nem tudjuk sokáig fenntartani, hiszen abba beleőrülnénk, de akkor is, a monotonitásnak ez volt a "terápiás" haszna. De a hátránya az viszont megölte számomra a monotonitásban lévő minimális élvezetet is, ugyanis bármennyire is próbáltam figyelni, az, hogy a karmaimat fel és alá rángattam a fa már elkorhadt törzsén annyira ellettem vele foglalva, hogy észre sem vettem, hogy megjelent valaki egészen addig, ameddig meg nem hallottam a szavait. A hirtelen megjelenése annyira megijesztett, hogy a kígyó részem tüsszentve minimális mennyiségű gázt kezdett el kipöfékelni a száján, mire én gyorsan visszafogtam a tüsszentést, még mielőtt az komolyabb gondot tudna okozni. Hangosan felmordultam, majd folytattam tovább a pedikűrt, azonban a kecske és a kígyórészem szinkronban a figyelte a férfit. A kígyót ide-oda kezdtem el tekeregni, egyre közelebb és közelebb merészkedve, szinte már meg is nyaltam a férfi orrát, ahogyan villás nyelvemet kinyújtva éreztem a számban az illatát. Férfihoz képest nem volt rossz, ez már haladás - gondoltam a kígyóval, mire a kecske felhorkantott, helyesbítek, mekegett. A mekegésből pedig lassan nagy nehezen, de emberi szavak születtek meg. Ez a fejem volt az egyetlen, ami mutatott hajlamot az emberi kommunikációra, hiszen ő képes volt olyan szavakat is mormogni, amikkel mágiát használhattam.
- Érdekes, hogy mi ön számára a gyönyörű - mekegtem torzult hangon, majd oroszlánként megemeltem a fejem, és lassú kimért léptekkel léptem hozzá, és közel hajolva megszimatoltam azzal a fejemmel is a férfit, majd elfintorodtam, amikor megéreztem a félistenekre annyira jellemző édeskés ízt a számban, már szinte az illata aromájától. Morogva feküdtem le az egyik fa törzséhez, majd oroszlán fejemet lustán a két mellső mancsom közé dobva néztem rá szúros, kegyetlen szemekkel, miközben a kígyó viszont szinte boldogan tekergőzött ide-oda, nyilvánvaló érdeklődését kifejezve a férfi jelenléte iránt, mire a kecskeként újra rá mekegtem, hiába.
A kiméra létnek ez volt az egyik mellékhatása. Szinte az összes barátságos részem az összes jó tulajdonságommal és ártatlanságommal együtt a kígyóban gyülemlett össze, amely igencsak apró volt a kecske és az oroszlán részemhez képest. A mekegő már megfontoltabb én voltam, szinte már lassú, de mindig gondolkodó, akit nem érdekelt se a düh, gyűlölet, vér és vadászat, vagy pedig szépség és boldogság, szinte érzéstelen volt, tényeken és a realitáson élt és legelt. Az oroszlán pedig...jól tudjuk milyen az oroszlán. Kiszámíthatatlan, vad, egy édes nagy cicuska bőrében. Így oszlott meg minden ami én vagyok egy szörnyeteg testében, amit egykor gyűlöltem, Óh, de még mennyire gyűlöltem, amikor fiatalabb voltam. Gyűlöltem hogy nem lehettem ember egész évben,mert ha nem figyeltem erre, akkor egyből éreztem ahogyan a szívem egyre jobban lassul, mindenem eltompul, és ahogyan a halál szinte már ismerős ölelése egyre csak szorít és szorít. A legelején volt alkalom, amikor majdnem meghaltam emiatt, de mára már megtanultam, hogy ez egy áldás, ha úgy nézzük. Egy fegyver és egy pajzs egyben. Gondolom nem kell megmagyarázni, hogy miért fegyver, de a pajzsrésze, na az már buli volt. Az emberke néha mondják, hogy egy bizonyos részük meghalt miután egy bizonyos esemény történt velük, nos, velem is ez történne, ha bármelyik fejemet a jelenlegi állapotomban elveszteném. a kígyót nem hiányolnám, de ha a kecskének baja esne...akkor már jobb lenne, ha egyből agyonlőnének, mert elveszíteném az emberségem legkisebb maradékát is, és nem maradna utána más, mint egy oroszlán. Loki szerint ha a kecske elveszik, akkor sose fogok tudni visszaváltozni emberré, örökre szörnyetegként ragadnék, már pedig azt nem szeretném. Azért ennél sokkal jobb az emberi test, fele ennyire szőrösen és kisebben.
- Segíthetek valamiben? - mekegtem végül a kecskével a férfi felé, már egy fokkal kitisztultabb hanggal. - Amúgy Ilya vagyunk. Ön pedig..?
Miközben a válaszra vártam, szemem akaratlanul is megakadt Mikaelen, ahogyan a bagoly lassan a földön landolt, és érdeklődve, de kicseszett esetlenül elkezdett a férfi felé sétálni, és amikor elé ért szinte üdvözölve huhogni kezdett neki.
- Én kaptam az egész kilenc világ legidiótább baglyát - gondoltam ahogyan kissé feszülten figyeltem a dolgokat, és a kígyó szemeimmel inkább a bagoly által őrizetlenül hagyott kártyákat figyeltem, nehogy még véletlenül is történjen velük valami, ha már a hozzájuk kirendelt őr nem volt hajlandó rendesen figyelni rájuk. |
Már attól tüdőbajt kellett kapni, ahogy Monroe a pofámba eregette a kövér füstkarikákat. Mintha a falnak beszéltem volna arról, hogy kívül tágasabb és ott szopja azt a rohadt tömény rák rudat. Ehelyett, mint aki süket, lógázta a lábát az asztalon terpeszkedve és merev harcsaszemekkel méregetett. Öregem, teljesen elbágyadt én meg ettől totál megzavarodtam és legszívesebben vissza se nézve menekültem volna, ha nem a labor venne körül. Végül eljátszottam az erőszakos tanerőt, aki egy nyaklevessel kínálja a fegyelemre éhes diákságot. Kivéve, hogy a nyakleves félúton kiborult, s mire a kezem elért a kövér fiúhoz már csak két ujjam meredt rá fenyegetően. - Remélem csak azért nem oltottad el, mert a jövőben tűzoltónak készülsz és most edzed a lelked. Bár a testedre jobban ráférne a kondi. - az utolsó kis szösszenetet inkább az orrom alá mormogtam, nehogy megvádoljanak azzal, hogy miattam lett a gyerek depressziós. Tudod, a rossz tanár, aki szeretne értelmet csöpögtetni az üres fejekbe.
- Ha nem tűnt volna fel, ez egy kémiai labor Mon! - téptem ki fintorogva a cserepes ajkai közül azt a bűzös mini gyárkéményt. Mivel drága manapság egy doboz, úgy voltam megadom az árának azt a részét, ami egy szálat érint, de rájöttem, hogy azzal csak jobban magamra tapasztanám. Túl jó a szívem és ha kérte volna, esdeklett volna a kártérítésért, lehet hozzá vágok néhány zsetont, hogy küldjön be helyette egy energiaszeletet vagy valami szart, ami hasznosabb. Persze nem kellene tovább hízlalnom a bizalmát, meg mást, nehogy rám fogja, hogy miattam nem látja a lábujjait, vagy egyáltalán miattam nem tudja azokat megérinteni.
- Bocsánat Doki. - nyögte megtörten, ami meg olyan nagyon lehangolt.
Azt hiszem itt az ideje, hogy készüljek arra a bálra, ahol zsibbadásig leihatom magamat, hogy aztán kiterüljek az udvaron és bambuljam a forró gázgömböket az égen. Jó tervnek tűnt, de aztán rájöttem, hogy nem kellene egyedül maradnom, mert a végén megint bekattanok és valamelyik kollégámat azzal fogom riogatni, hogy haldoklom. Csak olyan filmesen, Hollywoodosan, tudod, hogy hasba szúrtak és baromira vérzem. A kedves kolléga meg bepánikol és futkározik, mint egy fejét vesztett csirke. Istenem, mennyire megnézném egyszer, hogyha levágják egy csirke fejét az tényleg szaladgál-e még, miközben spriccol minden felé. Azt hiszem ezt hívják végítéletnek. Amikor az ember már ilyeneken filozofál és még csak nem is bánja. Tényleg innom kell.
Nagyban suhantam a fehér köpenyemben, hogy átvedlek, amikor a nap egy újabb kihívással vágott arcba. Egy bizonyos, neve nem tudom egyén rongyolt belém, hogy aztán lapaj tenyerével közrefogva villantsa rám ezer vattos, vakító fogsorát. Öregem ez mivel most fogat, fehérítővel? Manapság bármire képesek a szépségért, még magát a szépséget is beáldozzák. A régi időkből emlékszem arra a perverz nyálgépre, aki sohasem vette az adást. Annak is ilyen reflektorok voltak a szájában, hogy azt higgyék a csodás külsejétől vakulsz, holott egyszerűen csak a retinádat óvod. Emlékszem mindig a nőiről fecsegett, hogy mennyivel és hogyan és hol csinálta. De verjen meg a felsőbb hatalom, ha nem égett le a bőr a képemről, amennyire belement a pikáns részletekbe. Nem beszélve a heves és most el kell ismerni, baromi tehetséges előadásmódjáról, hogy a sírba kergessen. Nekem is voltak erősen +18-as ügyeim, mégsem megyek oda az utca emberéhez, hogy beszámolót tartsak. Egyébként sem vagyok büszke rájuk, na, jó egy egészen kicsikét azért igen.
Amíg az emlékeim lágy ölén heverésztem, a valóság pofon vágott. A szó legszorosabb értelmében pofon. A vörös tenyérnyom ott virít a gyönyörű orcámon. - Úgy láttam nagyon elkalandozott, bocsásson meg Mr. Wayfort. Sürgős az ügy, halaszthatatlan. - így aztán a mai nap folyamán megkaptam a második bocsánatomat, ami tovább hervasztott.
Valahogy így kerültem hát az udvarra, halálos sóhajt küldve kívánságként az univerzum felé. Csak tudnám miért engem ver a sors. Persze ilyenkor a jövőbelátásom sziesztázni megy és engem néz a tv-ben, ahogy extra fűszeres szenvedést eszem vacsorára. Nyilván, ha látnám előre a nem kívánt, légből kapott programjaimat, elbújnék a laborban és magamra zárnám, a kulcsot pedig lenyelném.
Először az egyenletes hangot hallottam meg. Az összetéveszthetetlen hangot, ami sokszor kényeztette már füleimet. Egy vastag törzsű fa mögött fékeztem le, mintha az olyan fasza búvóhely lenne mi? Álmaidban Gene, álmaidban. Ujjaimat az érdes felületű kérgen végighúzva, lassan hajoltam ki, hogy megpillanthassam a lényt, amely szinte azonnal letaglózott. Új vagyok itt szóval nem tehetek róla, hogy névről nem ugrik be, éppen melyik diákom próbálgatja a karmát és pásztázza plusz két fejével a környéket. Elfog az ostoba vágy, hogy a nagymacskát kezelésbe vegyem és alapos nyomorgatásnak vessem alá. Komoly gondok lehetnek velem, öregem. Senki ember fia nem gondolna ennyire perverz és zaklató dologra, de nekem bezzeg rögvest ezzel indul a pályafutásom az Akadémián. Azt hiszem itt száll el a magas IQ, mint állítólagos tulajdonságom. - Gyönyörű. - csak kimondom azért, ami az agyamat böki és előlépek búvóhelyemről, amit nem búvóhelynek szántam, szimplán így esett jól. Remélem azért egy sörény tapintást majd megenged. - Te csak így itt? Magányos manikűrözésben a hold fényében? - jesszus. Be lehet rúgni attól, ha az ember túl sokat gondol az alkoholra? Van ilyen képesség? Csak mert nem lenne rossz és legalább magyarázná a hülyeségeimet. |
Tettetett érdeklődéssel nézegettem a szinte bokámra égetett, ideiglenes pecsétet, amely halovány fénnyel jelezte, hogy egy aprócska átok ült rajtam, ami addig nem lép érvénybe, ameddig betartom a szabályokat. Magyarul nem léphettem ki a sziget egy bizonyos, a már Akadémia által is nagyon jól ismert területről, amely elég távol volt ahhoz, hogy a diákság egyik csintalan tagja kiszökve sem találjon rám, viszont elég közel ahhoz, hogyha esetleg megszegném a kimondatlan szabályt, akkor arról egyből mindenki értesüljön, és mint egy tetves, veszett kutya ellen, hajtóvadászatot indítsanak és elkapjanak. Sosem értettem a személyzet paranoiáját. Ők még csak nem is tudtak arról, hogy mi mindent tettem, és hogy mi mindent fogok még tenni, persze ha Odin lesz olyan kedves, hogy lenyugszik, és csendesen vissza telepszik kényelmesen a trónnak nevezett kerék nélküli tolószékébe Asgardban, hogy biztonságosan hazatérhessek anélkül, hogy attól aggódjak, hogy hirtelen egy olyan penge alatt találom magam, amely pillanatok alatt szakítja át minden egyes sejtemet, örökre leválasztva a fejemet a nyakamtól. Nem, nem, nem, abból nem kérek, köszönöm. Inkább ülök itt, és pazarlom az értékes időmet és életemet, végül is, van mindkettőből elég.
Még mielőtt átváltozhattam volna, vettem egy mély levegőt, és élveztem a friss, hideg levegőt, amely szinte perverz módon simogatta a bőrömet mindenhol, ahol nem fedett semmilyen ruha anyag, és istenekre, mennyire élveztem. Az Akadémia büdös volt és túl meleg, az a sok ember, izzadt pasik és parfümöt túltoló lányok, nem annyira kellemes, amikor az embernek érzékeny az orra, és az egész napot végigtüsszenti emiatt. Na meg az a zaj, az istenek szerelmére, az az irtózatos, őrületbe kergető zaj, a folyamatos morajlás! Mindegyik kis bolha ide-oda pattogott egész nap, egy virtuális pletykalappal elfoglalva, amit mutogattak egymásnak, mintha nem is lenne más szórakozás a világon. De, kevés számmal voltak viszonylag normálisnak tekinthető egyének is a környéken, akik olvastak, kártya, esetleg logikai társas játékokkal töltötték idejüket, nem pazarolták el holmi semmiségekre, mint például a rossz pletykák lesése. Talán ők még viszik is valamire. Talán.
Egy halovány mosollyal előkaptam a tarot kártya paklimat a zsebemből, majd ujjamat finoman végig húztam a kártyákon, és már ebből tudtam, hogy mindegyik lap a helyén van, sorrendben, úgy, ahogyan azoknak lenniük kell. Szerettem leellenőrizni a paklit a biztonság kedvéért, nem szerettem volna, ha engem okolnának, ha a pakli ereje elszabadul. De ha el is szabadul, legalább tanulnának belőle a kis vakmerő patkányok. Vissza rakva a kártyákat a tarisznyába finoman felakasztottam egy ágra, majd egy fütty szóval jeleztem a közelben ólálkodó Mikaelnek, hogy tartsa rajta a szemeit. A kedves baglyom pillanatok alatt jelent meg, nesztelenül hasította szárnyaival ketté a levegőt, majd puhán landolt, és csendesen végigmért, narancsszemei világítottak, ahogyan az éjszaka leple lassan befedte az eget, és kezdett felébredni benne az ösztön. Még csak most ment le a nap, de fél órán belül már biztosan sötétbe borul a sziget egésze, én pedig akkor leszek a legjobb elememben, és persze ő is.
- Na, végre - ropogtattam meg a nyakamat, majd hagytam, hogy a testem átformálódjon. Még mindig fájt az átalakulás, születésem óta mindig megszenvedtem vele, de mára már annyira megszoktam, hogy szinte már meg sem éreztem az izmaim és csontjaim hirtelen nyúlását, a koponyám eldeformálódását, és azt ahogyan a bőrömet hirtelen ellepték a vastag, hófehér szőrszálak, illetve pikkelyek. Az átváltozás után újra megráztam magam, és próbanyomat egyben tartania hirtelen három részre szakadt tudatomat, de legfőképpen megpróbáltam visszatartania szó szerint oroszlán részemben hirtelen megjelent vadságot és brutalitást. Mindig vadászni akartam, amikor felvettem a lételemem formáját. Akartam a vadászat kiszámíthatatlanságát, a vér ízét, a bőr szakadásának hangját. De ennek nem volt itt az ideje, és nem terveztem patáliát csapni értelmetlenül. De, ha már karmaimat emlegettem, nem tudtam nem észrevenni, hogy az utóbbi időben kezdett túlnőni, ugyanis nem igen tudtam használni őket, amióta itt vagyok. Halk morgással indultam meg egy kidőlt fa felé, majd azt karmolászva kezdtem el tompítani a mancsom fegyvereit. Közben a kígyó részem ide-oda tekergett, sziszegve szimatolt a levegőbe, kereste azt az embert, akit valószínűleg az akadémia kirendelt, hogy tartsa rajtam a szemeit. De hol maradt eddig? Csak nem felfalták, még mielőtt ide érhetett volna? Ah, az nagyon vicces lenne, de ez sajnos nem lehet. Összpontosítva a kecskét és a kígyót, mindkettő részem már a környezetemet figyelte, az oroszlán, a fő én pedig továbbra is a fán tartotta a szemét, és szinte ritmusosan rántottam végig a karmaimat a kidőlt törzsön. Egy, kettő, egy kettő... |
Eugene Deinios Q. Wayfort & Ilya |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
