|
Témaindító hozzászólás
|
2018.04.24. 17:52 - |
Brunnhild N. Corvus & Darvin Amadeus Salinger |
[6-1]
[Elhozom a leányomat mert kicsit már 1 hónapos a kör xd] |
 - Áh, csak túlreagáltam. Látod Brunnhild, lopás után kissé paranoiás vagy. Talán nem kellene lopni bosszúból és akkor nem kellene aggódnom - gondoltam miközben finoman lerepültem a fáról, és már emberként landolva néztem a kiscicára, aki angyali szemekkel pislogott rám, majd amikor megláttam az apró vérfoltokat riadtan, mintha csak egy frissen készített porcelán vázát tartottam, finoman és óvatosan felvettem a földről, és mintha egy kisbaba lenne, a fenekét tartva egyik kezemmel, a másikkal pedig a hátát finoman simogatva kerestem magamnak egy ülőhelyet. Egy kis séta után a kertben található pavilonba találtam végül magunknak helyett, ahol törökülésben letelepedtem, és a lábaim közé lehelyeztem finoman a puha cicuskát, aki még mindig egy kicsit furán nézett ki, éreztem, hogy nem stimmelt vele valami, de ha őszinte akarok lenni magammal, akkor be kell hogy valljam, hogy én minden macskát furának és veszélyesnek hittem, hiszen ritka kiszámíthatatlan lények voltak. Különben is, nem egy kutatás bebizonyította, hogy a macskák simán felfalnák gazdáikat, ha lenne rá esélyük, és ha meglenne hozzájuk a méretük, a vadászösztönük még egy tigrisét is felülmúlta, ami egy kicsit nyugtalanító tény volt. Hány millió ember tart egy ilyen gyilkost a házában, eteti és játszik velük, elhitetve magukkal, hogy a macska szereti őket, pedig szinte biztos voltam, hogy egyik macska sem szerette igazán a gazdáját. - Ti kis szörnyetegek. Megrebegtetitek a pilláitokat, nyávogtok egyet és előttetek térdel az egész világ. Ritka jó dolgotok van - motyogtam a cicának miközben mosolyogva nagyon lassan vakargattam azokat az édes pontokat az állánál és a feje oldalán, amelyek köztudottan a cicák kedvencei voltak. Aztán áttértem a vállára és a hátára is, finoman masszírozva az izmait, rengeteg, hosszú percig. - Nem bánnám, ha engem is így simogatnának néha napján - hümmögtem miközben újra visszatértem a cicuska állához, majd végül elfáradtam, és leengedve a kezemet úgy döntöttem, hogy most leállok a simogatással.
- Amúgy tényleg működik az a macskás megcsípős dolog? - kérdeztem magamtól sunyin méregetve a karmost. Rengeteg videót láttam arról, ahogy az emberek megcsípik a macskáknak a nyakuknál egy bizonyos részt, amitől lebénulnak, nem mernek mozdulni, engem pedig nagyon érdekelt, hogy tényleg működik a dolog így lassan így újra kezdtem simogatni, majd hirtelen finoman megcsíptem a nyakát, remélve, hogy működik a dolog és nem fognak a szemgolyóim kigurulni az üregükből egy szép karom csapás miatt. |
Fülsértő károgásra és prüszkölésre késztető tollak kavalkádjára lettem figyelmes, az igazságot szólván a képembe robbant egy szárnyas dög. Nem mutattam felé túlzott érdeklődést, mert éreztem rajta a bűzt, amit csakis egy hozzá hasonló fattyú áraszthat. Nem való a fogamra, még csak fogpiszkálónak sem lenne kielégítő, a húsa meg bizonyosan sovány és aligha ízletes. Így aztán ördögi mivoltomra hallgatván úgy döntöttem csak jól ráijesztek, megpofozom párszor, esetleg élek egy tetszetős módszerrel, amit az északi emberek véres sasként emlegetnek. Végül mégis győzött a kéj, hogy valaki végigszánkázzon ujjaival a gerincem vonalán a farkamig, hogy aztán az arcába nyomhassam hátsó felemet, miközben elégedetten beleeresztem karmaim a bőrébe. Ez a szerencsétlen talán jó áldozat lesz, ha leveti ezt a nevetséges madár alakot, így semmi hasznát nem veszem. Ha nem hajlandó, akkor tényleg jöhet a csontozás. De előbb a színjáték.
Édesen pislogtam párat, majd elnyávogtam magamat, ahogy egy árva, magányos cica tenné. Bajszaim megremegtek, füleim rálapultak fejemre, úgy kezdtem hátrálni a csőrös elől, ám arra nem számítottam, hogy valami csoda folytán elvesztem az egyensúlyom és elveszítem az ágat az egyik hátsó tappancsom alól. Elkerekedett szemekkel zúgtam alá, de legalább nem csókoltam a talajt, hisz volt bennem annyi méltóság, hogy végül a lábaimra érkezzek. Pár pillanat elteltével a bajkeverő mancsom köré vértócsa gyűlt és (tettetett) elkeseredetten feküdtem az oldalamra, hogy letudjam nyalni. A műsor alatt nem felejtettem el a kiszemeltre fellesni, mint egy bajbajutott kisállat, aki rászorul a kedvességre és együttérzésére.
Egyelőre nem akartam szóba elegyedni vele, holott tisztán és érthetően hallottam a gondolati úton közölt mondandóját. Nem kell tudnia róla, hogy ki vagyok, hogy macska énem csupán egy hamis test, amelyet kényszerből öltöttem. Ha valamiben még tökéletes vagyok, az az álcázás, hogy véletlenül se szagolhassa ki, áltappancsosságom. Mellesleg sem hiszem, hogy kettőnk között értékelhető, izgalmas beszélgetés zajlana le, bár ha még érdekeltségem lenne iránta, talán. De nincs. Egy csepp sem. Persze megeshet, hogy miután jól elkényeztetett és én ráuntam kezeire, az orra alá dörgölöm az igazságot és emberként távozom, mint aki jól végezte dolgát...avagy hogy, ő végezte jól a dolgát izmaim ellazításával. |
A mai nap nem volt az enyém. Nagyon nem. Már reggel hányingerrel keltem, a gyomrom forgott a puszta gondolattól, hogy emberek közé kell mennem, és a rosszullétet persze utána követte a valódi rókázás is. Minden velem egykorú lány álma, hogy mint egy terhes anyuka minden reggel "kiöntse" szívét lelkét a WC csodálatos kerámiája formájának. Ez a bál teljesen kiakasztott. Így is nehezen viseltem meg az embereket magam körül, de ha csendben elvoltam akkor általában nem piszkáltak, a bál azonban inkább a rosszat hozta ki egyesekből, mint a jót. Valamelyik állat ma jó viccnek találta, hogy "véletlenül" kiverje a könyvemet a kezemből, bele a pocsolyába. Az apró, kézzel írott kis könyv, amelyet még a nagypapámtól kaptam nem bírta a harcot a nedvességgel, az így is elkent tinta annyira szétúszott a lapokon, hogy kis híján olvashatatlanná tette, én pedig fájó szívvel rohamtan vele a szobába, hogy mentsem, ami még menthető. Mindent megtettem, amit tudtam, de ez nem vigasztalt, az a kis könyv olyan érték volt számomra, amely pótolhatatlan, és mégis...nem vigyáztam rá eléggé. Aztán önvédelem gyakorlaton is mindenki engem cikizett, nevetek a bénaságomon. Nem tehetek róla, egy alig ötven öt kilós lány vagyok, ha tudnám hogyan kell harcolni, ebben a formámban esélyem sem lenne egy férfival szemben. De persze, nevessenek csak. Maradtak volna apjukban egytől egyig, vagy landoltak volna egy óvszerben.
Ahogy eljött az este, egy kis megnyugvást legalább kaptam. Az a sok minden, ami napközben kiakasztott most elhallgatott és csend volt, ezt pedig élveztem. Na meg
...kedvem támadt egy kicsit megbosszulni mindazt, amit kaptam. Nagy szerencsémre a szobatársam épen nem volt a szobában, így csendesen és nyugodtan tudtam felvenni a holló alakom, majd kirepülni az ablakon. Bár ebben a formában kétszer akkora voltam, mint egy átlagos corva madár, mégis betudtam repülni egy félig kinyitott ablakon, amely az egyik rajtam nevető lány szobájába vezetett. Mint nálam, itt sem volt senki. Szemem egyből megakadt egy gondosan lehelyezett ékszeren, amelynek egy része finom, hibátlan üvegből volt. Hatalmas nagy tragédia lenne, ha véletlen leesne... Felkaptam a nyakláncot és kiszállva az ablakon egyből leejtettem az akadémia egyik köves útjára. Pár pillanatig még köröztem a szilánkok felett, majd reppentem is tovább, felkeresve még egy pár embert (jobban mondva az ő értékeiket), de az övéket nem összetörtem, hanem kicseréltem. Majd ők szétszedik egymást, amikor azt hiszik, hogy meglopták őket.
Dolgomat végezve visszaröppentem volna a szobámba aludni egy kicsit, de csak nem jött álom a szememre, így inkább újra kiröppentem, és árny mágiával kezdtem el játszadozni. Apró, fekete színben pompázó felhőt formáltam az éjszaka árnyaiból, majd lehelyezve tollas fenekem elkezdtem cirkálni a kis felhőn lovagolva a talajtól úgy 30 centire. Úgy nézhettem ki, mint macska a robot porszívón, miközben a felhőn ücsörögve mentem ide-oda, már-már nesztelenül, amikor is véletlenül rossz helyre lebegtem a kis puha képződményemmel, egyenesen szemben találtam magam egy nagy fekete macskával.
- Yggdrasil ágaira, hogy faljon fel a... - hiába szitkozódtam, minden hang csak károgásként hagyta el a torkomat, majd az ijedtség hatására magam mögött hagyva a pihe-puha árnyjárművemet felröppentem egy fára, és onnan néztem farkasszemet a macskával. Jól tudjuk mit csinálnak a macskák a madarakkal, megeszik őket, már pedig az utolsó dolog amit akarok az az, hogy megcibáljon, a hollóként szerzett sérüléseim ugyanis természetesen átvetültek az emberi formámba is.
- Ha gondolatolvasó vagy, akkor mondom, hogy egy kicsit megijesztettél - gondoltam, hátha hallja azt, amit a fejemben mondok.
Vagy...talán tényleg csak egy macska van itt, és túlreagálom. Nos, ha igazi macska, ha nem, nem nagyon szeretnék lemenni, egyenlőre.
Oldalra biccentett fejjel károgtam halkan, finoman felborzolt tollakkal, repülés készen arra az esetre, ha megakar enni a cica.
Mondjuk...elég puhának tűnik. Talán jól esne, ha egy kicsit megnyomorgathatnám, ha jól emlékszem, a macskák dorombolása kifejezetten hatékony szorongásra és depresszióra, már pedig ez nagyon jól jött volna nekem.
Kissé elgondolkodva ücsörögtem a fán, és gondolkoztam azon, hogy vajon "biztonságos-e" a cicus, avagy sem. Végül is, itt semmi sem az, aminek látszik. |
Lustán nyújtóztam az esti holdfényben, s nagyot ásítva vettem tudomásul, hogy az élet unalmas és színtelen ezen a posványos szigeten. Tappancsaim megtornáztattam, karmaimat kibújtatva sértettem fel a fa érdes bőrét, mint oly régen, amikor az emberek csontjait hasítottam, lelküket vájtam ki mocskos testükből; ha érdemes hasonlattal kellene élnem, ez olyasmi, mint a kagyló feltörése, hogy rágós, ízletes húsához juss.
Nyúlánk macskatestem tökéletesen rásimult az ágra, éjfekete bundám kaméleon módjára bújtatott a sűrű lombok között. Kedvtelen voltam és a legkevésbé sem volt hangulatom a fattyakkal egy levegőt szívni. Mind annyira szánalmas, ahogy próbálják erejüket visszafojtani, a jóra áldozni, ha még ez nem is volna igazán bosszantó, akkor meg sem említem a félelmet, ami átitatja bűzével ezt a helyet. Nem sok fogamra való lélek érlelődik itt a falak között, pedig joggal hihetnénk, hogy itt vár a lakoma, ahol különleges teremtmények laknak. De már-már visszakívánom az Alvilág bugyrait, ahol a legelvetemültebb ízek is megfordultak az orrfacsaró dögök mellett. A kilenc világ retteghetné a nevemet, Nidhogg, aki szüntelen pusztítja az Yggdrasil gyökereit… - sóhajtva pillantottam a távolba, bal hátsó lábamat lelógattam és lassan hintáztattam. Mintha várnám, hogy felébredek ebből a rémálomból és újfent hatalmas sárkányként taposom a csontokon. Ropp…ropp…ripsz…ropp. Kezdek magam is gyarló és szánalmas lenni, megfertőz ez a közeg, úgy, ahogy a család, ami gyűlöletes érzelmekkel mérgezett.
Erőteljesen vágtam karmaimat a fába, s egy édesen gyilkos cica vigyorával képzeltem magam elé bátyám arcát, amit most cafatokra szabdalok. Bátyám…ez a kifejezés sem az én nyelvemre való, mint amikor egy szögletes tárgyat próbálnak beilleszteni egy körformába. Szinte égeti a torkomat és arra késztet, hogy kitüsszentsem magamból a felgyülemlő dühöt.
Hosszú órákkal később álomból keltett két mamlasz, akik titokban, egymás, izzadtságtól ragacsos mancsát szorongatva nevetgéltek. Sejtem, hogy mi szél fújta őket a kertbe ezen a késői órán, lerí mozdulataikból, testük minden reakciójából, ahogy a másikkal érintkeznek. A hányinger csókol arcon. Fel-felgurgulázik a vacsorám, amit könnyed vadászattal ejtettem és bár szíves örömest pakolnám a nyakukba gyomrom tartalmát, ennél valami sokkal élvezetesebb fondorlattal álltam elő.
Első villanásra felötlött bennem, hogy csak a pattanásos ficsúrt űzöm világgá néhány horrorisztikus hallucinációval, hogy a lány engem kényeztessen, de jobban megnézve, ez hozzám ne érjen egy ujjal sem. Két bányarém, összeillő pár. Így aztán mindkettejüknek jutott a fenséges mágiámból és bár el fog múlni idővel, egy darabig sok furcsaságot fognak tapasztalni magukon és a környezetükben. Talán annyira süketek, hogy semmi sem fog nekik ebből feltűnni. Tévedtem. Pár pillanattal később már szétrebbentek, és mint egy „Zs” kategóriás zombi filmben, úgy támolyogtak tova, ráhozva a frászt minden útjukba akadó alakra.
Jót kuncogtam magamban, míg nyelvemmel lehűsítettem forró tappancsomat, melyen a varázslat nyoma ízlett. Remélem azért akad egy normálisabb egyed erre, akinek kezére merem bízni magamat, hogy kielégítse simogatás utáni irdatlan vágyaimat. Nem is olyan rossz ez a macska élet. Merem állítani, hogy ezt élvezem, bár megvannak az emberi lét előnyei is, ha nem is ér fel való énem gyönyörével.
Végül, mint egy teljesen átlagos bársony tappancsos, lejjebb mászom fedezékemből, úgy figyelek aranyszínben villogó szemekkel áldozat után, aki a kedvemre tesz és akit mindezek után alaposan megszívathatok köszönetképp. |
Brunnhild N. Corvus & Darvin Amadeus Salinger |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
