|
Témaindító hozzászólás
|
2018.04.28. 21:04 - |
Elizabeth von Edgir Wright & Mal Enfys Taggart & Grandlyn Keller & Sylvester Rose |
[16-1]
 Sylvester hazugságait hallgatva egy pillanatra abba hagytam újból az olvasást, és szúrós szemekkel néztem a fiúra, aki már kezdett elveszni kissé a hazugságaiban, jobban mondva belélyük kezdett fulladni. Nem mintha ahazugság rossz dolog lenne, személyes véleményem szerint nem volt az feltétlenül. A kegyes hazugságok fontosak annak érdekében, hogy megőrizzük a békét, de ha az ember egyszer hazudik, akkor örökre meg kell jegyeznie, hogy mit is hazudott össze, mert ha később rákérdeznek a hazugságára és rosszul válaszol, akkor lebukik. Slyvesterből sajnos kinéztem, hogy egy nap majd orra fog esni amiatt a sok dolog miatt, amit hirtelen pánikból, vagy csak szimpla félelemből összehordott.
Azon sem lepődtem meg, hogy Grandlyn nyugodt szívvel választotta az agressziót egy esetleges probléma megoldására, ebben nem volt különb mindannyi diáktól, akik itt töltötték a napjaikat az Akadémián. - Miért olyan vonzó mindenki számára a támadás? - kérdeztem magamtól, persze csak retorikai értelemben egyenlőre, túl komplex volt ugyanis a probléma, és nem igen volt kedvem se hangulatom most ahhoz, hogy neki kezdjek az agyamat tépni ezzel. Ami azt illeti, kezdtek egy kicsit az agyamra menni, és mivel mertem gondolni, hogy Grandlyn nem reagálna valami kedvesen, ha elküldeném őket máshova lelkisegély szolgálatot játszani, ezért inkább sunyi módon elkezdtem használni a domina képességemet, egyre és egyre jobban elültetve azt a fejükben vele, hogy menjenek el a közelemből, mert egy kiszámíthatatlan alfa vagyok.
- Kicsit késő van, nem de bár? Szerintem jobb lenne, ha elindulnánk visszafelé a szobánkba, vagy valami olyan helyre, ahol lehet aludni, hmm? - mondtam pluszba mellé, remélve hogy ezzel feltudom gyorsítani a szétszórodás folyamatát.
[Elizabeth mindenkit szétzavart, lezárt kör :"D] |
 Alapjáraton rólam lehet megmintázni a nyugalom szobrát. Úgysem a gyorsaságomról voltam soha híres, így késésben is csak kényelmes sétálásig jutottam. Mindig is csak akkor volt baj, ha felhúztam magam, mondjuk akkor jó nagy. Most azonban mégsem voltam teljesen nyugodt. Furcsa, mert emberek között a saját másságom zavart, itt meg gyakran másoké. Lépten-nyomon emlékeztetnem kellett magam, hogy ez feltehetőleg azért van, az meg amazért. Néha vicces volt, néha meg inkább egy csöppet kínos, noha az érdekelt a legkevésbé. Fejlett érzékszerveimnek hála a legtöbbször képes voltam rájönni, mi a furcsa a másik személyben, de akár éppen arra is, milyen képességet birtokolhat. A finom füst szag, esetleg nedvesség, vagy éppen valami egzotikus illet, ezek mindegyike támpontként szolgált számomra. Ami azt illette, mindig is szerettem találgatni, főleg ilyen tét nélküli helyzetekben.
Azt még nem döntöttem el, hogy egészen pontosan hogyan viszonyuljak a három itt tartózkodóhoz. Syl esetében valami anyafélének nézhettem ki, ami elég messze állt tőlem általában. Sosem akartam gyereket, vagy ilyesmit, én vagyok arra az élő példa, milyen nehéz eggyel. Meg ő feltehetőleg nem örökölné a vibránium páncélt, csak a bestiaságot, szóval egy csomót kéne aggódnom érte, mint apámnak értem. Amúgy sem voltam benne biztos, hogy mostani alakomban lehet gyerekem. Valószínűtlennek tűnt, hogy a páncélom tudjon nőni velem együtt, mint valami csigaház. Na mindegy, egyenlőre úgysem számít a dolog, aztán meg próba cseresznye.
Az zavart egy kissé, hogy Eliza bőszen olvasgatott mellettünk. Bár lehet csak a képeket nézegette, hiszen mindössze az ablakokon keresztül áramlott be fény, aminek köszönhetően félhomály uralkodott a helyiségben. Az egész társaságból Mal vonta leginkább magára a figyelmemet, az illata határozottan izgatott, csak hosszú percek múlva jöttem rá, hogy bámulom, így végül erőlködve ugyan, de elfordítottam róla égő pillantásom.
Vester sajnálomára csak megcsóváltam a fejem, amolyan “ez van” stílusban. Alapjáraton nem szokott pedig zavarni ha hazudnak nekem. Ja azért, mert általában feltépett torokkal végzik, főleg ha meg akarok tudni tőlük valamit, de nem elég készségesek. Na mindegy, ezt jó, hogy nem vezettem most is elő.
Miután Mal és a Saroklakó is kiszolgálta magát a csokimból, kíváncsian pillantottam a magasabb srácra. Erősen elgondolkodtam, hogy mint érthet ”pár nassolni való” alatt, de végül inkább nem fűztem hozzá, hogy inkább ne próbáljon meg megkóstolni, mert erősen fém ízem van, és nem hiszem, hogy ízlenék neki. - Hát én már kibáloztam magam mára. Nem az én világom - jegyeztem meg szórakozottan.
- Mi, kirúgott a szobátokból? - pillantottam meglepetten Sylre. Igazából abból a piperkőc kölyökből simán kinéztem volna az ilyesmit. - Ha gondolod, szívesen segítek szentesíteni a területi igényeidet - ajánlkoztam készségesen némi bunyóra. Sosem bírtam a Stark fajtákat, tipikusan olyan “ezt nagyon le kell csapni” érzést hozták ki belőlem, főleg hogyha úgy szóltak hozzám. Megesett már, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül megröptettem őket. Nem kenyerem a belőlük áradó egoizmus, na! - Ahaaaaa, ja… - pillantottam Vesterre. - Bár most hogy mondod, bowlingozásra lehet tényleg jó a feje - egy olyan ördögi vigyort sikerült az ajkaimra vennem, amivel egészen biztosan nem sikerült megnyugtatnom a srácot. Végül inkább leállítottam magam, és elheveredtem Syl kanapéjának egyik sarkában. Most relatíve messzebb voltam tőle, mint eddig, de simán megtudtam innen is akadályozni, ha valami hülyeségre adta volna a fejét. |
 Leginkább arra próbáltam koncentrálni, hogy lenyugodjak, bár a nemrég felszínre törő emlékeim után ezt nem éreztem könnyen kivitelezhetőnek. Alapjaiban véve egyáltalán, soha nem éreztem a megnyugvást gyorsan és egyszerűen elérhetőnek - mindig mintha egy karnyújtásnyira lett volna tőlem, de ha utána nyúltam volna, kitért a kezem elől.
Mégis, fogalma sincs másoknak arról, mennyire nem akartam ilyen állapotban itt lenni, három emberrel körülöttem. Nem is maga a jelenlétük feszélyezett a leginkább, pusztán csak a tény, hogy mennyire szerencsétlen és gyenge vagyok, és ezt most már ők is tökéletesen tudják - ha pedig nem lenne elég az, hogy ettől csak méginkább borzasztónak és nevetségesnek éreztem magamat előttük és magam előtt is, pluszban még az is rájátszott, hogy féltem, egyszer majd kihasználják ezeket a tulajdonságaimat.
Olyan voltam, mint egy madárfióka, akin kívül mindenki meg tudott tanulni repülni, de én mégis a földön vergődtem, három macskával körbevéve. Legalábbis úgy éreztem egy kicsit, mégha eddig nem is mutatták semmilyen jelét sem ártó szándéknak. De a nem éhes macskák is csak játszadoznak a madárral - aztán a végén meglehet, hogy hirtelen mégis elkapják és megeszik.
Volt a levegőben valami, valami vágható frusztráltság és feszültség, amit egyedül Elizán nem lehetett észrevenni. Ő csak ült, messzebb vonulva, és teljes nyugodtsággal olvasgatott. Más esetben tartottam volna tőle - habár azt nem mondhatom, hogy most nem éreztem így -, de a távolságtartása szimpatikussá tette. Hidegnek tűnt, de mégis, volt ebben a hűvösségben valami megnyugtató.
Grandlyn pedig a tökéletes ellentétjének látszott; szinte lángoltak a szavai, ahogy beszélt, és leginkább valami tűzzel kapcsolatos képességet tudtam volna elképzelni hozzá. Mikor rámszólt, méginkább rosszul éreztem magam, pedig jól tudtam, hogy igaza van. Nem is a mondanivalója bántott, inkább csak a tény, hogy feldühítettem, de minimum lehúztam magamat a vécén a szemében.
- Sajnálom. - Ez már nem hazugság volt, de késő bánat, eb gondolat.
Ahogy Mal -, ízlelgettem a nevét a nyelvemen, elképzeltem rövid és hosszú vezetéknévvel is -, csokit kért, rápillantottam. Nem szoktam sokáig nézni embereket, mert utána ha feltűnt nekik, égett az arcom miatta, de a gyönyörű embereket nehéz volt nem bámulni. Most pedig itt ült körülöttem rögtön három, Mal és Grandlyn méghozzá különösen közel, és még megmozdulni sem nagyon mertem miattuk. Ha valaki megmozdul, általában rászegeződnek a tekintetek, de én nem akartam, hogy szép emberek figyeljék a rezdüléseimet. Az önbizalomhiányom miatt mindig volt benne valami irtózatosan feszélyező.
Grandlyn engem is csokoládéval kínált, és egy pillanatra gondolkoztam rajta, hogy vegyek-e belőle, de végül megköszönve letörtem belőle egy kockát. Megint éreztem Mal tekintetét magamon, de én az istenért rá nem néztem volna.
- Én csak... - A fejemben már ezernyi Richard számára kegyes hazugság szaladt végig arról, miért is vagyok itt, de eszembe jutott, hogy az előbb is hogyan éreztem magam egy füllentés miatt. Grandlyn mintha megérezte volna, mikor nem mondok igazat. - Itt szoktam aludni. A... A szobatársam miatt. - Nem akartam, hogy miattam elítéljék Richardot, mégha én nem is bírtam a fiút, így esetlenül hozzátettem: - De amúgy jófej.
Ez így nagyon hihető volt, Sylvester.
Mal válaszára kicsit összevontam a szemöldökömet. Nem hiszem, hogy itt van bármi nassolni való... De lehet csak az útközben lévő büfére gondolt. Nem kéne ilyeneken leragadnom... A bálozós megjegyzésére megvont vállal elhümmögtem magam, de sikerült az egésznek holmi néma nevetésnek hatnia, mire magamon meghökkenve a szám elé kaptam a kezemet. A fiúra aztán a lányokra néztem - olyan régen nem beszéltem már senkivel, hogy kicsit ki is kopott az emlékezetemből, milyen a nevetésem.
Vajon tényleg úgy kéne hozzáállnom a hármukhoz, mintha macskák lennének, vagy bíznom kéne abban, hogy csak három ember, akik rámtaláltak, és segíteni akarnak?
|
 Nem volt rossz gyerekkorom, se jó, azt hiszem. Viszont átlagosat sem mondhatok, mert az merő hazugság lenne. Legyen annyi, hogy volt, hisz legalább ezzel büszkélkedhetek, hogy nem dobtak ki az utcára, miután megszülettem. Hálásnak kéne lennem nekik? Fogalmam sincs. Azért túl jól se bántak velem, hogyha százalékosan nem hasonlítottam az apámra (mert minek hívjam őt?), akkor már kaptam a szitkozódásokat. Ha valami rosszat csináltam, akkor meg a verést is. De én nem vagyok átlagos gyerek, így sose haragudtam rájuk, megértem. Megértem a frusztrációjukat, az a baj. A klyntarok egyszerű lények, így igazából én is az lennék, igazán csak azt tud felbaszni engem, ha képtelen vagyok segíteni másokon.
Megmondhatták volna. Megmondhatták volna, hogy képtelen vagyok szimbiotikus életre, mert van egyetlen egy emberi szervem! A szívem. Azt mondják, vagyis azt mondta a halálra rémült anyám, miután mindenkit lemészároltam ott, hogy ez a szerv képes megtartani az egész klyntar alakot, ezért vagyok képes élni, mert mégis vért pumpál, ami összetartja az egész lényemet, ha kitépném, akkor egy szimpla ragáccsá válnék, egy élettelen, haszontalan semmivé. Ez pedig dühített egem, mert hogyan segítsek így másikon? Nem tudom felajánlani egy halálos betegnek a segítsem, mert nem vagyok képes egyszerűen a szimbiotikus életre! Ez pedig életem végig fog dühíteni.
Meg kellett tanulnom emberi módon segíteni, bár nehezen ment, ez az igazság. Frusztrált voltam, de valahogy fel kellett találnom magamat. Nem én lennék a legjobb segítség a világon, az hiszem mondanám ide a saját bajaimat, de az igazság, hogy azért nehéz segíteni így, mert mindenkinek máshogy reagál a helyzetekre, én meg néha túl egyszerű vagyok a feladatokhoz. Talán ezért is dühít az egész dolog most, ami fent áll Sylvesterrel. Fogalmam sincs, hogyan tudnék segíteni. Most még az éhség is rájátszik, annyira éhes vagyok, hogy nyüszíteni tudnék, most viszont nem szeretném magamra fordítani a figyelmet, mert ilyen állapotban rossz is kisülhet. Ahogy összenéztünk, meglepődtem, bár igaz, hogy rögtön el is nézett, de nem tudom, azért jól esett a dolog, vagy nem tudom. Örültem, hogy erre méltat engem. Fogalmam sincs, ha a tükörbe nézek, akkor én csak egy szörnyet látok, az is vagyok, ezt elfogadtam, így mindig meglep, ha emberként néznek engem. Végülis félig az vagyok. Mégis...
Letörtem egy keveset a lány csokijából, majd csak visszatoltam a kezét. - Köszönöm - bólintottam egyet, talán halványan el is mosolyogtam. A csoki evés közben figyeltem Sylvester-t és azon gondolkoztam ártott neki valaki, mert igen, akkor szívesen megkeresném azt a személyt és megkeseríteném az életét. Már most kialakult nálam a védelmezés, fasza. - Én éhes voltam - azt már nem mondhatom, hogy a csoki az egyetlen táplálékom - Az étkezőig nem akartam elmenni és azt hallottam, hogy itt vannak pár nasolni való - és meg nem is hazudtam, csak elhallgattam valamit. - Látom ti se vagytok bálozós típusúak - pedig Grandlyn-t megnéztem volna egy elszakított ruhában, amit én téptem el természetesen. Vagy Sylvester-t szétnyitott ingben és... ó jajj. |
Jól esett ez a nyugodtság, ami hirtelen négyünkre telepedett, mint porcica egy nagymama szekrényére, lassan, nyugodtan és észrevehetetlenül. Engem még különösebben az sem zavart, hogy ez a fajta nyugodtság kissé zavart volt, és nem volt teljesen igaz, hiszen tisztán lehetett érezni a tapinthatatlan feszültséget, amely lassan mérgezte társaságunkat, de nekem volt - sajnos - szerencsémre volt tapasztalatom ezek kezelésében, így nem igazán tanúsítottam neki sok figyelmet és energiát, hagytam, hogy az érzés csak körbe táncolja az elmémet, majd el is hagyja azt lassan.
Bólintva jegyzeteltem le agyamban Grandlyn nevét, majd aztán a két másik jómadárra pislogtam érdeklődően miközben ők is kimondták a nevüket. Lehunyt szemmel egy pillanatra elengedtem minden egyes porcikámat, és az ölembe fektetve a képregényt mosolyogtam kissé álmosan a plafonra, csak füllel figyelve már a dolgokra. Furcsa mód biztonságban éreztem magam, még annak ellenére is, hogy az előbb az egyikünk éppen mazoista módon ölte saját magát az önmaga csontjaival, és hogy valami furcsa veszély érzete keringett a levegőben. És mégis, én ott ültem, nyugodtan és álmosan, és még egy minimális módon sem szólalt meg fejemben a vészjelző sziréna, amely általában őrjöngeni szokott bennem. Most csend volt, és nyugalom. Szinre már-már karácsonyi módon.
Rezzenéstelen arccal hallgattam, ahogyan Grandlyn anyai módon rászól Sylvesterre a hazugságért. Sosem mondanak igazat, minden ilyen, depresszióval vagy bármilyen mentális zavarban szenvedő ember így működik. Tagadnak. Tagadnak, mert ha nem tennék, akkor még jobban kimutatnák a gyengeségeiket, ők pedig félnek ettől. Félnek hogy ezt kihasználva valaki még jobban beléjük rúg, pedig már most egy megvert kutya állapotában vannak. Sarokba szorítva, saját sebeiket nyalogatva, de ők még visszatámadni sem mernek, csak ülnek, és tűnik a dolgokat és hazudnak, újra és újra és újra. Annyi ilyen emberrel találkoztam, annyi ilyen mert öltek meg, vagy ölt meg mást, mert annyira megpiszkálták őket, hogy elpattant az a bizonyos húr. Talán jó lenne Sylvestert is egy kicsit hagyni megnyugodni, nem mindig segít, ha egyfolytában segítünk és ott pattogunk. Én sem szeretném, ha rosszul lennék, és nem hagynák, hogy magamban elrendezzem a dolgokat.
- Jó nekem itt is, tisztán hallok mindent és mindenkit, de azért köszönöm a meghívást - feleltem, amikor Grandlyn meginvitált, hogy üljek közéjük, pontosan azért, mert féltem, hogy ennyien Sylvester körül már sokak lennénk neki. Senkinek nem árt meg, ha én egy kicsit megtartom a távolságot. Az igazat megvallva, én nem is tudtam volna odamenni, szükségesnek éreztem, hogy mindig megtartsam ezt a távolságot köztem és mások között, de ez valószínűleg annak köszönhető, hogy vádlóügyvéd vagyok. Mindig jobb volt félni, mint megijedni, és a távolságtartás is ezt szolgálta.
Kinyitottam a szemeimet, és újra elkezdtem olvasni a képregényemet, de fülemmel természetesen a társaságot figyeltem, és készen álltam arra, hogy becsatlakozzak a beszélgetésbe, ha ne adj isten kérdeznek engem. |
Mivel nagyjából a lókórházi kedves nővér szintjén vagyok elsősegély nyújtás terén, már rég elátkoztam a Jóistent háromszor, hogy ide mert küldeni. Inkább be kellett volna zárkóznom a szobámba, bemásznom a takaróm alá, és úgy tenni, mint aki alszik. Vagy még jobb, le kellett volna mennem, atomjaira szaggatni az összes hangszórót, visszamászni a szobámba, majd a jó és alapos munkától elfáradni aludni egy nagyot. Ehhez képest én most itt, a klubszobába szobroztam egy szerencsétlen, mazochista sráccal, meg egy fehérhajú csajszival, és nem tudtam dönteni, hogy melyikkel van a nagyobb probléma, mert azt éreztem, hogy egyikkel sincs kurvára semmi rendben.
A srác nem akarta elárulni, mi a fészkes fene történt vele az imént, amitől majdnem morcos lettem, és olyat tettem, amit az iskola később még megemlegetett volna. De most ehelyett csak vettem egy nagy levegőt, és bent tartva a vadállatot a fiút bámultam. Persze tudtam, hogy nem mindenki olyan mint én, szóval nem fogják minden bajukat istentelen hangerővel a másik pofájába ordítani, de na, azért a fiú védekezési mechanizmusát mégis kicsit túlzásnak éreztem.
A lány se volt persze sokkal jobb, hiába jelentette ki, hogy nem szellem, mégis ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy alkalomadtán megkíséreljek átnyúlni rajta, hátha mégis szellem. Majdnem rávágtam, hogy “attól még látni hagyhatja magát”, de végül magyarázattal szolgált arra, hogy miért nem éreztem őt, így végül megnyugodtam. Aprót biccentettem annak jeleként, hogy megértettem a hallottakat.
- Grandlyn Keller - mondtam ki röviden, keményen a nevem. Próbáltam megemészteni az övét, de sajna nem nagyon sikerült. Az én elmémet maximum két névre kalibrálták, nem többre, szóval a felét már élből elfelejtettem. A remegő kismókus neve is okozott gondokat csak tudnám, miért kell ilyen rohadt hosszú neveket adni? Ellenben a másik srácéval teljesen ki tudtam egyezni. Három betű, tiszta sor!
Az itt lévők egyikével sem éreztem magam igazán egy platformon. Gondolom a szerencsétlen önsorsrontót nem kell megmagyaráznom, de a másik csajszi se volt az esetem. Tudom, ronda dolog általánosítani, de olyan sznob picsának tűnt, aki nagyon nem bírja ki, ha nem neki van igaza. Én meg ugye ilyeneket szoktam reggelizni. A fehérhajú srác Mal volt a legszimpibb, talán mert nála a hatodik érzékem bizsergett egy kicsit. Eszméletlenül kíváncsi voltam, mi a búbánat lehet. Amikor a Syl valami, az egyszerűség kedvéért csak Sylly nevezetű fiú megszólalt, csupán akkor bírtam leemelni róla a szemem, bár szó se róla, akkor is kár volt, azért a negyed szónak sem jó valamiért, amit kinyögött.
- Legalább azt tedd már meg, hogy nem hazudsz a szemembe. - sóhajtottam egyet, inkább lemondóan, mint mérgesen. Az emberek szívverése mindig elárulta az igazat, ez volt a kedvencem a remek hallásomban, ami általában inkább nyűgnek bizonyult, mint hasznos dolognak. De legalább hazugság-vizsgálatra elsőosztályú volt.
- Ja, persze - nyújtottam készségesen Mal felé a csokim. Bár nem tartoztam a feltétlen osztozkodók és adományozók közé, azért kimondottan irigy sem voltam, ha valaki udvariasan kért valamimből, az kapott is az esetek nagy részében. Miután vett magának megkínáltam Elizát is, majd visszatértem Syllyhez. - Még mindig szívesen adok neked is, ha esetleg meggondoltad magad azóta. - dugtam újra az orra alá, hátha a pompás illata majd meghozza végre a kisegér kedvét. Mivel már ketten is igen közel voltak a földhöz, így kényelmesen ledobtam magam én is, majd egy picit odébb húzódtam, hogy a lány is ideférjen, ha esetleg kedvet kapna hozzá.
- Te nem ülsz be a beszélgető körünkbe? - pillantottam rá, hogy mindenképp észrevegye az erőlködésem. Megvártam a reakcióját, és az esetleges cselekvését, majd újabb kérdést dobtam föl. - Én nem tudok aludni a ricsaj miatt. Nektek mi a jó okotok az éjjeli lézengésre? - pillantottam végig beszélgetőpartnereimen. |
Aludnom kellett volna. Bejönnöm ide, összekuporodnom és aludnom. Nem mintha ez olyan könnyen ment volna nekem bármikor is, hiába kívántam azt, hogy amint lecsukom a szemem álomba merüljek, ez csak a mesékben volt így... Legtöbbször órákig forgolódtam, ráadásul mindig tartottam az éjszaka sötétjének hangjaitól, a suttogó neszektől, és nem ment az alvás, hiába voltam fáradt. Mikor már úgy éreztem, hogy leragad a szemem a kialvatlanságtól, de mégis csak ébren vergődök, akkor megpróbáltam álomba sírni magamat.
Miután ezt a gondolatmenetet végigfuttattam, rá kellett jönnöm, hogy így se, úgy se kerülhettem volna ki a találkozást az idetévedőkkel, akkor sem, ha aludni próbálok önkínzás helyett. Elég elcseszett két opció.
A macskaszemű lány kérdésére összepréseltem az ajkaimat, és az ölembe húztam egy párnát.
- Semmi... Nem tudom - hazudtam. Teljesen tisztában voltam azzal, mi történt velem, de szégyelltem az egészet, és mindig féltem tőle, hogy mások előtt is sikerül így kiesnem a valóságból. A szobatársam előtt még nem buktattam le ezzel magamat, ő csak a rémálmokból izzadva és remegve való felkeléseimnek volt egy időben passzív elszenvedője, amíg nem döntöttem úgy, hogy inkább nem alszom a szobánkban - hogy az én vagy az ő javára, nem tudom.
Összevontam a szemöldökömet a "szellem" szóra, de nem voltam biztos benne, hogy a sötéthajú lány ezt csak egy könnyed megjegyzésnek szánta arra véve, hogy eddig nem vette észre a másik hölgyet, vagy komolyan gondolta-e. Hölgyet... Olyan hölgyes kinézete volt, igényes frizura, ruha, a parfümjét meg arról az egy-két méterről is erősen éreztem az orromban. Ahogy magyarázni kezdett, a sötéthajú lány kérdése is világossá vált a számomra, bár utólag a szellem jelzőn jót mosolyogtam volna, bár nem voltam biztos benne, hogy még tudom, hogyan kell.
- Sylvester... Sylvesternek hívnak. - Sosem szerettem túlságosan a nevemet, általában mindig nevettek rajta egy sort, hogy Rocky-t vagy Rambo-t szerettem-e jobban játszani, máskor meg éppen azzal cukkoltak, hogy Csőrike sokkal okosabb nálam, és sosem fogom elkapni. És mindegyikük úgy viselkedett, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt, és milyen egyedi, amiért eszébe jutott ezzel szivatni. Nem baj, talán felérhetnek a top 250-ig az ötezerből a fantasztikus kreativitásukkal.
Bólintottam egyet a macskaszemű lány ígéretére. Egyáltalán nem volt semmi személyes abban, amiért nem szerettem volna, ha hozzám ér, egyszerűen csak feszélyezett az ilyesfajta kapcsolat az idegenekkel. Habár ebben az iskolában mindenki idegen volt a számomra... Hirtelen kezdtem megint nagyon magányosnak érezni magamat, még úgy is, hogy lassan három ember gyűlt körém.
- Jó. - Úgy se fogom megnézetni semmilyen orvossal a csuklómat, de ha már lebuktam a csontnövesztő képességemmel, a regenerálóról már nem akartam direktben lehúzni a leplet. Láthatatlanná sem akartam válni, akármilyen szívesen tettem volna most - a következő hosszú években bármikor felismerhettek volna, és biztos az járt volna a fejükben, hogy "aha, itt az a srác, aki láthatatlan lett és elment a fenébe, pedig mi segítettünk rajta, mekkora szararc".
Ahogy a fehérhajú fiú leguggolt hozzám, összehúztam magam, és finoman kapargatni kezdtem a párnát a kezeim közt. Itt van a közelemben három ember, három szép ember, szóval lassan ideje volt már, hogy elkapjon ez az érzés, és le akarjak süllyedni a föld alá. Éreztem magamon, hogy a fiú néha-néha rámpillant, aztán ránéztem én is, de ahogy véletlen összeakadt a tekintetünk rögtön elfordítottam az arcomat, és inkább a párnába fúrtam az orrom.
Megint a csokoládéról volt szó, és lassan úgy éreztem, hogy kár volt nem elfogadnom, kezdtem egy kicsit éhesnek érezni magamat. Miért nem álltam meg a büfénél? Imádtam enni, mégha egyáltalán nem is látszott rajtam. Felszuszogtam, aztán a párnámat piszkálva Elizára emeltem a tekintetemet, és próbáltam kifürkészni a képregény címét, amit csendes nyugodtsággal olvasott.
|
| A mosószobába aludtam, több okból is. Egy, a szobatársamat ki nem állhatom. Kettő, amúgy is, jobban szeretek egyedül lenni, akármennyi tudást szívhatok magamba, a beszélgetés kezdés sosem fog nekem menni. Kicsit magányos farkas típus vagyok, aki alig szokott lépni, ha szeretett volna beszélgetni, úgyis bajt okoznék valahogy és ezért szoktam hallgatni. Igazából velem is élvezet lenne, hogyha minden felemet beleszámítjuk. Még egy ok, amiért itt alszok, ezen a helyen, a mosógépek rázkódás pedig meg tudja nyugtatni a szimbióta énemet, ha nagyobb lenne, akkor dühös lenne, de így, így olyanná válik, mint egy doromboló kiscica. Persze, ha bekapcsolom, ezért szoktam telepakolni ruhákkal, nyugodtan alhatok. Aztán, mikor megáll a program, már nehezebb dolgom van. Furcsa, hogy úgy beszélek az énjeimről, mintha két különb személy pedig, én vagyok, csak két ellentétes véglet él bennem. Ami néha összekap meg erőszakos tud lenni. Akárcsak most, az éhségem, az agyam erôszakosabban mutatta meg, mit is kell csinálnom. És itt nincs olyan, hogy majd, itt rögtön kell cselekedni, mert mint tudjuk, könnyen válhat valaki halottá mellettem így. Szóval ja, hallgatok a veszjelzésre, mert nagyon muszáj, hogyha nem vagyok épp gyilkos kedvemben, ami mostanában ritkábban szokott megtörténni, igyekszem lefoglalni magam meg azért nem felvenni az emberek hülye szokásait.
Enni kell. Ez most a cél. El kéne kerülni az embereket, de tudom, nincd olyan szerencsém, mindenki megtalál engem a legrosszabb pillanatokban. Anyám is olyankor nyitott be hozzám, mikor nem kéne. Emlékszem mikor akkor jött be a szombámba, mikor épp megettem egy macskát, kicsi pár hónapos lehetett, én meg éhes voltam. Pont mint most. Igazán kínzott engem, ami kicsit se jelentett jót. Nem akarok a suliban erőszakos lenni, mert akkor rögtön megpecsételődik a sorsom, örökre gonosznak fognak engem nevezni... én meg hajlamos vagyok beletörődni a sorsomba, ezért is lennék inkább egészben szimbióta, hisz akkor nem kéne ilyen hülyeségeken aggódnni. Könnyebb lenne.
Perszehogy voltak emberek a klubhelyiségben, már előre láttam az egészet. Próbáltam senkire se ránézni, mert abból baj lehetett. Erősen fogtam a hasamat, ösztönösen, mintha fájna a hasam. Rosszul éreztem magamat. Egyszer se néztem meg az itteni emberek arcát, jobb dolgom volt annál. Csak akkor néztem végig rajtuk, mikor megálltam. Mindenki jól nézett ki, talán túl jól, de ilyen állapotban csak felfalnám őket. Legguggoltam azért a sráchoz, még ha azt is mondja, hogy minden rendben van, vagyis a csaj, szerettem volna itt lenni, hogyha bármi is történik, mert nem úgy néz ki, mint aki stabil lenne mentális, bár nem hibáztatom. Én sem vagyok százalékosan jól vagy egyszerűen nem vagyok megcsinálni a napokat. A karfára tettem a kezem, alkalmanként pedig a fiúra néztem. - Én Mal vagyok - mutatkoztam be. Amilyen rövid a nevem, annál bonyolultabb vagyok. Ez a sajatosságom. - Ez furán fog hangzani, de kérhetek egy kis csokit? |
Egy haldokló ember a saját halálának elfogadásával való nyugalommal helyezkedtem el a klubhelyiség egyik kényelmes, ám bár igencsak büdös babzsákjába. - Mossák ezeket egyáltalán? - kérdeztem a kérdést, de egyértelműen nem akartam választ kapni. Bármennyire is volt az Akadémia kiemelkedőn tiszta egy átlagos felső tanulmányi intézethez képest, ez nem jelentette azt, hogy minden kristálytiszta volt itt,sőt. Na meg mivel senki sem gondol arra, hogy bizony a babzsákot is illik megtisztítani néha napján, biztos voltam benne hogy ritka mocskos lehetett, de annyira kényelmes volt, hogy nem akartam már kikecmeregni belőlem, inkább próbáltam másra fókuszálni. Ebben pedig segített az, hogy még egy tag, egy igencsak furcsa aurával rendelkező fiatal srác jelent meg olyan tekintettel, amelytől még én is összezavarodtam, még tippem sem volt arra, hogy pontosan mit is akarhatott itt, de abban biztos voltam, hogy nem lazítani akar.
Hümmögve egy pillanatra a képregény lapjaira tekintettem, majd elkezdtem olvasni, hátha majd eszembe jut valami okos dolog, azonban ez nem sikerült. De legalább élveztem, és végre lazíthattam egy kicsit, ugyanis kitepertem magam amióta itt voltam. Na jó, ennyire azért nem dolgoztam túl magam, fotografikus memóriával és magas IQ-val a tanulás tényleg játék volt, semmi más, mint egy ideiglenes kis szórakozás, mint másnak a sodoku, de a tanulásnak volt egy olyan monotonitása, amit viszont nem szerettem, untatott végsőkig, és eme monotonitás gyilkosa volt az általam hőn imádott képregények, amelyek személyes véleményem szerint gyerekeknek való regények voltak, de ettől imádtam őket. Na meg a munka, ami egyetlen egy, vékony füzetbe ment számomra értékessé tette még jobban az egészet, igaz, ez a sok munka rendesen megemelte az árukat, de én szerencsére megengedhettem magamnak, hogy a kedvenc sorozataimat megvegyem hetente.
Felnézve szótlanul pislogtam az engem szellemnek nevező lányra, majd kuncogva megcsóváltam a fejem. - Ha szellem lennék, nem láthatnál - mondtam különösebb érzelem nélkül. - De ha arra referálsz, hogy nem nagyon lehet hallani engem, akkor ez az egyik passzív képességem. Ha akarom, ha nem, létezem úgy, hogy közben félig meddig mégsem - tettem hozzá finoman egy halovány mosollyal. - Amúgy Elizabeth von Edgir Wright vagyok, szólítsatok csak Wrightnak vagy Elizának. Bennetek kit tisztelhetek? - szegeztem a kérdést nekik is, miközben szemeimmel lassan végigmértem újból mindenkit. A srác, aki még előbb önmagával kínozta magát már egy fokkal nyugodtabbnak tűnt, de ahogyan ült csendesen, még mindig egy riadt nyúlra emlékeztetett, aki bármely pillanatban kitudna ugrani, ha megijesztik. Jó isten tudja hogy mit élt át, hogy ilyen állapotban van - fújtam ki a levegőt magamnak mondva, majd aztán az engem szellemnek néző lányra pislogtam érdeklődően. Bár kedvesnek tűnt, mégis ébresztett bennem egy furcsa ellenszenvet, amely szinte biztos voltam benne, hogy önmagamból fakadt, ugyanis a vonásai kicsit hasonlítottak az egyik régebbi vádlottam vonásaihoz. Viszont azt meg kell adni neki, hogy megtudta állítani azt a szerencsétlen jószágot, hogy ne okozzon még nagyobb kárt önmagában, ami azért dicséretes.
Csendesen, nem szavalva nagy lírai monológokat vártam, hogy na, vajon ki fog kisülni ebből a furcsa "fantasztikus" négyesből. |
A srác előtt állva, a totális tehetetlenségem igencsak fusztrált. Sosem voltam az emberi lelkek remek kifürkészője, és nem is akartam az lenni soha. Sőt, ha lehet, akkor az emberek is kerüljenek el! Persze most is magamnak csináltam a problémát azzal, hogy odamentem a sráchoz. Amúgy sem tudtam kiigazodni rajta, pedig azt hiszem még akartam is volna. Olyan béna vagyok ezen a téren! Persze ez rajta nem segített, ezért is próbáltam a magam kurta-furcsa módján hatni rá.
Hát azt kell mondjam, ez se sikerült valami jól. Hatalmas pislogásokkal, eléggé tanácstalanul figyeltem a vergődő fiút. Azért ennyire nem vagyok ijesztő. Vagy mégis? Bár úgy tűnt, mégcsak nem is tőlem fél, legalábbis nem is rám nézett azt hiszem. Tétován körbe pislantottam, hátha van még valaki, akitől a srác pánikba esett, vagy éppen esetleg válasszal szolgálhatna furcsa viselkedésére. Az első esetben könnyű lett volna, hiszen csak le kellett volna számolnom a fenyegetőjével, de a második már nehezebbnek bizonyult volna, hiszen meg kellene értenem a magyarázatot és próbálkoznom kéne, hogy a helyébe képzeljem magam. De nem volt senki a környéken, így figyelmemet újra a vergődő alaknak szenteltem. Nem is tudom, végül miért pont a pofon mellett döntöttem, de nagyon úgy tűnt, hogy jól választottam.
- Mi volt ez az előbb? - kérdeztem tőle lágy hangon, mivel elég zavartnak tűnt, de sem alkohol, sem más szagot nem árasztott. Eddig nem is foglalkoztam a minket szépen lassan körbelengő, vaniliás-cseresznyés (remélem cseresznye volt a másik Rav, ha mégsem sorry x’D) illattal, csak amikor a srác tekintetét követve megakadt a szemem a lányon.
- Mi az isten? - hangom kicsit erőteljesebbre sikeredett, mint elsőre terveztem, ráadásul a szemeim is alma nagyságúra tágultak a döbbenettől. Se emberi szag, se lépésekből származó kopogás, de még egyetlen más árva hang se. Létezik ilyesmi? Gyanakvón félre döntöttem a fejem. - Te egy szellem vagy? - szegeztem neki a kérdést. Az eddigiek mellé még a fehér haj is bizonyítéknak látszott, ennek igazolására. És nem, ha kijelentené, hogy szellem, akkor sem kezdenék el sikítva, farka felvágva rohanni az ellenkező irányba, mert nem ezért kérdeztem, hanem mindössze szerettem volna tudni, hogy kivel állok szemben. Meg mert szeretnék választ kapni arra a kérdésre, hogy miért nem hallok belőle semmit.
- Bekötöm a kezed, és utána nem tapizlak többet. Ígérem. - kicsit túlzásnak találtam, hogy valaki ennyire meneküljön az érintésem elől, így titkon rálestem a tenyeremre, de azt bőr fedte, így a fém érintése sem magyarázhatta a fiú furcsa viselkedését.
Szerencsére a srác végül csak hajlandó volt hallgatni a józan észre, és visszahúzni a csontot. Kicsit sajnáltam szegényt, hogy ekkora fájdalmat él át, dehát maga alatt vágta a fát, minek kellett ilyen botorságot csinálnia? Inkább megint megfogtam a kezét, nehogy szökni próbáljon, majd nekiálltam bekötni azt. Feltűnt, hogy el van törve, így finoman megtapogattam. Úgy éreztem, talán nem olyan vészes a törés, ezért végül ott is csak bekötöztem neki, hogy legalább nehezebben mozdulhasson el. - Ezt azért nézesd meg egy orvossal! - szolgáltam neki további instrukciókkal. Reméltem tényleg megfogadja a tanácsot, és nem bújik el inkább helyette a sarokban. Mert onnan kirángatom ha kell.
Miközben a fiú kezével pepecseltem, egy negyedik taggal is bővült a társaságunk. Fura szaga volt, semmi eddig általam ismerthez nem tudtam kötni, de persze itt az Akadémián már megszoktam, hogy rendszeresen találkozom ilyenekkel.
- Nem, már orvosoltuk a helyzetet. - válaszoltam neki. Mivel nagyon úgy tűnt, a sötét hajú srácnak már ígyis éppen elég baja van, és nem kíván értekezni az előzőleg történtekről, így én se tettem. Majd elmondja ő, ha akarja, meg ha készen áll rá, meg egyéb ilyen hülyeségek.
Most, hogy végre nem zavart be a vérszag, újra nekikezdtem a csokim majszolásának. Erősen gondolkoztam rajta, vajon meg kellene-e kínálnom a másik két személyt is, de végül letettem erről, hiszen már hozzákezdtem újra, és mostmár nem lenne túl guszti, ha odanyújtanám neki, hogy nem kérnek-e esetleg. Majd máskor remélhetőleg előbb jut az eszembe. |
Magam sem voltam egészen tisztában vele, mit miért csinálok. Megvoltak a halvány, semmirekellő érveim arra, hogy kínozzam magam, de ha el kellett volna mondanom róla bármi konkrétumot, valószínűleg csak hebegni tudtam volna. Azért csinálom, mert a rossz emlékeim ketrecében vagyok hosszú évek óta? Azért teszem, mert egyedül vagyok? Vagy mert ha magamra gondolok, elkap a hányinger?
Vajon ha azt kérnék, soroljam fel a dolgokat, amiket szeretek, mennyi idő lenne, mire megnevezném önmagamat?
Kitt-katt-kitt-katt.
Lassan felemeltem a tekintetemet a karomról, ahogy lépteket hallottam. Hirtelen vágtam egyenesbe magam, próbáltam fél kézzel lefogni a lábaimat, hogy ne remegjenek, a sérült kezemet pedig épp egy párna mögé akartam volna elbújtatni, de már nem volt rá időm, az ismeretlen alak elkapott, a szemei narancssárgán égtek, engedj el, engedj el, engedj el--
Nem engedett, én pedig fáradhatatlanul, rettegve próbáltam a párnáim mögé vergődni, mintha azok biztonságot nyújthattak volna, segíthettek volna lerázni a csuklóimról a kezeket. Csak az idegen lélegzetvételeit hallottam, meg a saját szívem kalapálását, a síró nyüszítésemet, ahogy ellenkezni próbáltam. Egyszerűen kitépték a kezemből a párnákat, többen voltak, igen, talán... hárman, hárman, igen, már láttam az alakjukat a szoba félhomályában, aztán megrúgtam valamelyiket.
Erős ujjak fogását éreztem a bokámra csavarodva, aztán egyszerűen lehúztak az ágyamról, mire háttal a földre estem, a könyökömet is beütve a kemény laminált padlóba. Próbálkoztam tovább rúgkapálni, engedj el, engedj el, engedj el, de nem ért semmit, a férfi úgy vonszolt végig a földön, mintha csupán egy rongybaba lettem volna, és hallottam a másik kettő lépteit kopogni mögöttünk. Ez csak egy rossz álom, fel fogok ébredni, fel kell ébrednem, anya, hol vagy, apu, védj meg... De nem volt ott senki, nem segített senki, és sírva próbáltam megkapaszkodni a szobám küszöbében, mert tudtam, hogy ha nem sikerül, végig fognak húzni a lépcsőn--
Egy lágy pofon csattant az arcomon, és eltűnt a küszöb, eltűntek az alakok, eltűnt a régi házunk sötétsége.
Újra éreztem a fájdalmat a csuklómban, de a kéz, ami megfogta, továbbra sem engedte el. Ijedten néztem fel az előttem lévő lányra, a macskaszemei egyszerre megrémítettek és elbűvöltek. Csak ő van itt. A klubhelyiségben vagyok. Nincs baj.
A hangom halk és esetlen volt, ahogy megszólaltam:
- Hogy... T-tessék? - A szavai lassan jutottak el a tudatomig, és nem voltam biztos benne, hogy vajon süketnek vagy kábszisnak néz-e jelen pillanatban. Lassan elfordítottam a fejemet, hogy ne kelljen szemkontaktust tartanom vele, vagy egyáltalán ránéznem, de meglepetésemre egy második lány nézett vissza rám.
Összehúztam a szemöldökömet, és akaratlanul is hátrébb húzódtam a kanapén, miközben a fájdalom kezdett egyre erősebben visszatérni a karomba, így beharaptam az alsóajkamat.
- Ne érj hozzám. - Ahogy kiejtettem a szavakat, éreztem bennük a hidegséget, amin kicsit elszégyelltem magam, tekintve, hogy azt hiszem... Segíteni akarnak. De sosem kértem mások segítségéből. Rám nem kell időt pazarolni... - Sajnálom, úgy értem, kérlek, ne érj hozzám.
Ahogy elhúztam a kezemet az érintése elől, a másik, fehér hajú lányra néztem. Komolynak tűnt, sugárzott róla az előkelőség, szépen megcsinált frizura, csinos ruhák. Pislogtam egyet-kettőt, egyikükről a másikra néztem, de mindkettőjüktől tartottam egy kicsit.
El akartam kapni a macskaszemű lány kezéből a kötszert, de helyette ő kapta el az én kezemet. Visszahúzni a csontjaimat alapállapotba kevésbé fájt, mint növeszteni őket, de ahogy újra végigvágtak a húsomon a visszafelé tartó úton, megint remegni kezdett a lábam. Úgy döntöttem mindegy, hagyni fogom, hogy a lány bekötözze a sebeimet, mégha közben minden mozdulatommal ellenkezni is akartam ellene.
Őszintén, egy idő után... Kicsit megnyugtató volt. Sosem engedtem senkinek, hogy a gondomat viselje, de most még az is jólesett, ahogy a szürke hajú lány egyáltalán ittmaradt, és nem lelépett beárulni egy orvosnak.
Megint léptek zaját hallottam, és felnéztem a továbbra is kötögetés alatt álló kezemről. Lassan megint kezdett ijesztővé válni, ahogy egyre több ember gyűlt ide, egyáltalán nem hittem volna, hogy a bál alatt is lesznek olyanok, akik erre tévednek. Bár meg kell hagyni, hogy az újonnan belépő fiú nem tűnt egy olyan szmokingos alkatnak. Valószínűleg a hajuk színe tette, de egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán a testvére a fehér hajú lánynak.
Mindenesetre egyre jobban kezdett zavarba hozni, hogy segíteni szerettek volna, még ha a szívem mélyén jól is esett a dolog. Nem akartam megszólalni, mert tartottam tőle, hogy a hangomból kihallatszana a fájdalom, amit még mindig éreztem, révén a csuklóm eltörve maradt, mert annak a regenerálását azért nem kezdtem el magamtól. Abban reménykedtem, hogy valamelyik lány elmagyarázza a fiúnak, hogy mi is van. És majd szégyenkezhetek...
A felkínált csokoládéra csak enyhén megráztam a fejemet, mert még ha szeretem is, most nem tudtam volna megenni egy falatot sem belőle. Így csak némán, enyhén remegve ücsörögtem tovább, és próbáltam minél természetesebb helyzetben tartani a csuklómat, hogy ne látszódjon, hogy el van törve.
|
Azt a dolgot, amit éreztem elég nehéz volt leírnom, talán sóvárgasnak mondanám, de ez minden bizonnyal rosszabb volt az én esetemben. Ha nem kapom meg, akkor könnyen koponyákat kezdhetek el törni, úgy mint egy tojást, csak nekem a tojás sárgája, az emberi agy kell. Iskola területén, pedig ezt elég nehéz lenne kiviteleznem, egyből boszorkányűzést rendeznének, igaz páran letudnának győzni, viszont az igazán kevés, ahhoz kell vagy ügyesség meg logika vagy szonikus képesség, az ittenieknek, meg nincs meg az a kiváltság, hogy valamelyik meglegyen, sokuknak az első sincs meg, azoknak pedig még az agyát sem enném meg, inkább éheztetném magamat. Nekem jó táplálék kell. Annak ellenére, hogy úgy hangzom, mint egy oszladó zombi, nem vagyok az.
Egy korrupt klyntar gyereke vagyok, vagy jobban mondhatnánk, hogy szimbióta vagyok, az emberi test igazából csak imitáció, hetvenöt százalékban klyntari a felépítésem, így a táplalkozási szokások is. Egy kimondhatatlan nevű kémiai anyag a főtáplálék, ami ugye az emberi agyban található meg. Viszont van egy másik étel, ami megmentette az emberiséget a kipusztulástól, a csokoládé. Bizony, a földiek legjobb találmánya az én megmentőm is. Ez segít csillapítani a belső, undorító vágyaimat, amitől a legtöbben kiakadnának. Apu, viszont azt hiszem tökre büszke lenne rám, terrorban tartom őket, viszont alig bántok valakit.
Engem rohadtul nem érdekelt a bál, nem fognak engem látni pingvin szerkóban, az is biztos. Jobban szeretem a bőrt vagy a túl bő ruhákat. Igaz, mindegyik elszakadna, ha felvenném valós alakom, de ez nem nagyon tud zavarni engem. Tudok csórni bármikor ruhákat. Az legyen a legnagyobb gondom. Amúgy meg kryntarok elég hülyén néznek ki ruhákban, ezért örülök, hogy elszakadnak rajtam a cuccok. Vicces amúgy, hogy úgy beszélek, mint egy igazi kryntar... mikor nem vagyok az, a szívem földi. Mindegy. Egy a lényeg, utálom a felhajtást. A mészárlásra emlékeztet engem. Akár hiszitek, akár nem, bűntudatom van az eset miatt...
Átaludtam az egész szarságot, úgy látszott. Csak egy baj volt, éhes voltam, ezt pedig a szimbióta felem, durván, de jelezte. Átváltozott a hasam, sötét kék csáp meg úgy látszik átszakította a ruhámat. Fasza. Most viszont muszáj volt találnom kaját, mert vérengzés lesz. Ismerem magam, tudom hogyan reagál a szervezetem, mikor valami után sóvárog, ez pedig most a csoki, koponyákat kicsit bajos feltörni, meg amúgyis, túl sokat kéne utána takarítanom, amit nem szeretek. A vér nehezen kimosható, az az egyik leggecisebb folt a világon, persze a geci után. Szóval maradt természetesen a csoki meg a keresése, mert már kifogytam belőle.
Azt hallottam egyszer, hogy valaki eldugott egyet a klubhelyiségnél, szóval maradt az. Már csak a kijutási terv kellett nekem. Mivel a beolvadás a szimbióta felem egész támogatása kellett és most kibaszottul kiszámíthatatlan, ezért hagytam. A falmászás maradt. A plafonra az idióták amúgy sem szoktak nézni. Szóval, kinyitottam az ajtót, majd a kezemez plusz a térdemet átváltoztatva, felmásztal a plafonra. Eh, sose gondoltam volna, hogy a szólásból most igazság lesz. Lehet azt mondani; az éhségem kergetett a falra. Komolyan büszke voltam errre a hasonlatra.
Egész tűrhető időn belül értem a klubhelyiség ajtajához, oda már a padlón sétáltam be. Kicsit csalódtam, mikor megláttam az emberek bent. El akartam haladni a két személy mellett, de a szimbióta bennem annyira tiltakozott, hogy majdnem szó szerint gyökeret eresztett a lábam. Közben keresten a dolgot, ami miatt megálltam, aztán rájöttem, a karja az. A szívem kicsit megállt arra a gondolatra, hogy mellettem valaki bántotta vagy bántotta magát, mikor az lenne a dolgom, hogy segítsek rajtuk. Először meg sem tudtam szólalni, de aztán kijött a számból egy mondat féleség vagy kettő.
- A kezed. Tudok valahogy segíteni? - kérdeztem rá, beharapva az alsó ajkamat. Persze a csokit is megláttam, amire megnyaltam a szám. Kívántam nagyon. |
A bátyám pokémonos kártyáit szorongatva a kezemben bolyongtam az akadémia folyosóin, keresve az emlegetett bátyuskát, de hiába, sehol sem találtam, ami már csak azért is rossz volt, mert nem szívesen sétálgattam ilyen gyerekes játékokkal a karmaim között. Egy sarkon befordulva meguntam a sétálgatást, majd egy pillanatra megálltam, és gyorsan átlapoztam a kártyákat, hogy megnézzem, mindegyikük meg van-e.
Julian gyerekkora óta gyűjtötte ezeket a kis kártyalapokat, szinte minden héten kikönyörögte apánktól, hogy kaphasson egyet a legújabb szériából, és már olyan hatalmas nagy gyűjteménye lett, hogy biztos voltam benne, minden kártyából megvolt neki az összes verzió, sőt, abban is biztos voltam, hogy még a replika kártyákat is megtartotta annak érdekében, hogy majd a leendő gyerekeinek is eldicsekedhessen neki. - Mintha a jövő gyerekeit érdekelné ez - gondoltam fejemet csóválva, lágyan végighúzva az ujjamat a vastag karton oldalán, ahogyan éreztem a sima lap felületét. Nosztalgikus érzés volt, rengeteg játszottam a bátyámmal ilyesfajta pokémon kártyákkal, még most is emlékszem, hogy az én kedvenceimet Zoroarknak és Serperiornak hívták. néha jó lenne visszamenni egy kicsit az időben, újra átélni azt a gyermeteg tudatlanságot és az örömöt, amely ezzel járt. De, az idő kegyetlen játékos, ugyan akkor szabályszerű. Felnőttem, és Julian is felnőtt (már amennyire, ugye ha teljesen érett lenne az a nyomi feje, akkor nem gyűjtené még huszonévesen ezeket a vackokat), és már nem volt visszaút, és nem is akartam volna visszamenni. Szerettem az lenni, aki ma vagyok, és ha visszamennék az időben akkor biztos lennék, hogy valamilyen formában más emberként, más helyen kötnék ki. Mondjuk azt nem bánnám, ha arról a bizonyos tárgyalásról megfeledkezhetnék, vagy ha visszamehetnék csak annyira, hogy már felkészülten álljak a férfi támadása előtt. Egy sóhajjal gondoltam vissza az aznapi eseményekre, amely kétféle képen is nyomot hagyott rajtam. Egyrészt az egykori, általam imádott vörös hajamat örökre hófehérré változtatta, másrészt a mellkasomon, azon belül is a jobb mellemen egy nagy, hosszú heg húzódott végig hirdetve, hogy egykoron valaki megpróbált egy éles fegyverrel átdöfni a mellkasomon amiatt, amiért bebizonyítottam a bűnösségét. Az igazság nem szerette, ha felfedték a jelenlétét, és én ezt már egész hamar megtanultam, ennek ellenére nem voltam eléggé elővigyázatos és hopp, most itt voltam, hogy önvédelmet tanuljak.
- Julian, Julian... - kuncogtam fejemet csóválva miközben gyorsan az ő szobájához siettem, majd az ajtaja alatti résen becsúsztattam a kártyákat egyenként. Elhagyta őket a folyosón, és mivel tudtam biztosra, hogy az övék voltak, vissza akartam szolgáltatni neki a kis játékait, de mivel nem találtam, kénytelen voltam ilyen sunyi módszerrel visszajuttatni a lapokat hozzá. Ezután vissza loholtam a szobába, majd felkapva a kedvenc képregényemet elindultam a klubszoba felé, remélve hogy a Bál miatt most nem lesznek ott olyan sokan, és hogy nyugodtan tudjak olvasgatni egymagamban, vagy legalábbis egy csendes társaságban. Azonban az oda fele vezető úton egy kisebb akadállyal találtam szemben magam, jobban mondva egy tisztán láthatóan szuicid fiúval, és egy lánnyal aki éppen segíteni próbált neki, egy kis mérsékelt mennyiségű oktatással megfűszerezve. - Kár a gőzért. Ha a fiú nem fogadja el, hogy beteg, és hogy segítségre van szüksége, nem igen fogsz tudni rajta segíteni. Főleg akkor nem, ha ő sem akar segíteni magán - gondoltam egy kis savanyúsággal a számban, ugyanis karrierem során rengeteg ehhez a hasonló, önkínzó emberrel találtam szemben magam. Volt olyan is, aki fogselyemmel próbálta meg felakasztani magát egy tárgyalás előtt, és majdnem sikerrel is járt.
- Öhm - köszörültem meg a torkomat finoman, a lehető legcsendesebben és nyugodtabban felhívni a figyelmüket arra, hogy én is jelen vagyok. - Szerintem annak érdekében, hogy egyetlen egy folyosón figyelő tanár se találjon rátok ilyen állapotban, inkább fáradjunk be a klubhelyiségbe. Ott csend is van, és nem is fognak megbámulni titeket, már pedig úgy gondolom, hogy a csend és nyugalom ilyenkor fontos lenne - mondtam tisztán és türelmesen, remélve, hogy nem nagyon fognak ellenkezni. Én is segíteni akartam, de tanácsokon kívül mással nem tudtam adni, így hát azt adtam, amit tudtam, remélve, hogy nem tekintik okoskodásnak az egészet. |
A szobatársam eléggé fura csaj volt, de azért elvoltunk valahogy. Az például mindig bevált, hogy egy szót sem szóltunk egymáshoz. Azt kell mondjam, ez egy igen jó technika, főleg a kölcsönös jó viszony fenntartására, csak ajánlani tudom. Te se basztatsz mást, ő se téged, így szép az élet. Az idő nagy részét amúgy sem a szobában töltöttem, hanem minden más felé, az esetek legtöbbjében Lazarussal. Vagy esetleg a sziget felett repkedve.
A bált majdnem teljesen végig unatkoztam. Nem nekem való esemény volt, annyi szent. Persze, szépen kiöltöztem a haverom kedvéért, meg táncoltam is vele, ha éppen azt akarta, de úgy különösebben nem hozott lázba. Egyáltalán nem számítottam a parkett ördögének, és ezen a nagyjából plusz ötven kilónyi vibránium nem segített egy csöppet se. Meg hajlékonyabb és kecsesebb se lettem tőle. Na mindegy. Szóval az első adandó alkalommal leléptem, és átvedlettem rendes ruhába. Sosem rajongtam ezekért a bálos göncökért, sőt, leginkább a hideg kerülgetett tőlük.
Mivel az alvás, hála a zenének szóba sem jöhetett, így magamhoz ragadtam a létező legnagyobb tábla csokit, és vele együtt indultam neki az éjszakának. Az éjjellátásomnak köszönhetően nem okozott problémát a sötétség, bár ha éppen semmit sem láttam volna, nos az se nagyon zavarta volna a lelki világomat. Kicsit sem vagyok félős, ráadásul az szokta a rövidebbet húzni, aminek neki megyek, nem én. De mivel nem volt kedvem mindent tönkretenni, meg a csokiért is kár lett volna, így inkább elővarázsoltam égető narancssárga szemeimet, és azokkal vetettem be magam a folyosók labirintusába.
Ötletem sincs, meddig sétálgathattam céltalanul, amikor is felkaptam a fejem. Gyomorforgató vérszagot éreztem. Félre értés ne essék, nem leszek rosszul a vér látványától, vagy ilyesmi, csak nos… egyszer már megkóstoltam, és nagyon para volt, mert gecire ízlett. Jó, mondjuk akkor totál kattos voltam, annyira felhúztak. Utána amikor egyszer potyára belenyaltam, már nem találtam firnájszosnak, ami azért eléggé megnyugtatott. Most is azért zavart, mert emlékeztetett arra a csodálatos alkalomra, amitől a rosszullét kerülgetett. Szóval megindultam a szag forrása felé, aminek következtében elérkeztem az egyik klubhelyiségnek nevezett lópikulába. Csöppet sem finomkodtam benyitás közben, nem akartam - annyira - a frászt hozni a bent lévő személyre. Már ígyis bőven elegek voltak a narancsszínben pompázó macskaszemeim, nem akartam csakúgy a semmiből az orra elé kerülni. Szépen, kimért léptekkel sétáltam a srác felé. Rémlett, hogy láttam már, de a nevét nem tudtam. Olyan tipikus saroklakó volt, aki abban leli örömét, ha eggyé válhat a fallal. A felé vezető nem túl hosszú úton volt időm alaposan szemügyre venni őt. A kezével volt valami, de azt nem tudtam kiokoskodni, hogy mi, ezért addig nem szólaltam meg, amíg elé nem értem. Amint ez megvolt, kérdés nélkül megfogtam a sérült kezét és magam felé húztam. Alaposan áttanulmányoztam, megállapítva, hogy a csonttal van a gikszer. Hogy az istennyilába állhat így egy csont? Persze, hamar kiokoskodtam, hogy ez feltehetőleg valamilyen hozzátartozó képesség, de az önkínzás előtt még mindig értetlenül álltam. Még mindig tisztán rémlett az érzés, amikor a tűzforró vibránium a testembe hatolt… lehet ez volt az oka annak, hogy kicsit sem bántam, hogy az emberi külsőm egy részének elvesztésével bőröm érzékenységének nagy részét is elveszítettem.
- Na tehát - köszörültem meg a torkom. A keze továbbra is az enyémben volt, ha el akarta rántani, akkor kicsit jobban rászorítottam. - Most szépen azt a rusnya csontot kiszeded a karodból. Még mielőtt félreértenél, azt, ami nem kell oda - ki ne szedje nekem az eredetit is, mert ideges leszek! - Aztán pedig vagy meggyógyítod a karod, és bekötöm. Vagy magammal rángatlak az orvosiba, és felverem az orvost, hogy tegye neked rendbe. - a csokimat ledobtam mellé, majd elővettem a kötszert, és meglóbáltam az orra előtt. Mindig volt nálam géz, noha nem azért, mert annyiszor megsérültem volna, de ha véletlen lenyúztam a bőrt a páncélomról, akkor sokkal esztétikusabb volt bekötni, mint csak simán mutogatni. Meg ki tudja, ugyan elvileg nem fertőződhet el, mert ahhoz túl gyorsan gyógyulok, de azért nem próbálnám ki.
Elengedtem a kezét, hogy számára kényelmesebb szögbe tudja húzni, miközben véghez viszi az általam elmondott feladatot. Hiába várakoztam türelmesen egy darabig semmi sem történt. Na erre már morcos lettem. Sóhajtottam egyet, majd lekentem neki, hogy végre magához térjen és figyeljen rám. Nyilván nem ütöttem nagyot, éppen csak meglegyintettem. Arra koncentráltam, hogy most ezt a sértettségem miatt kapja, hogy nem figyelt rám, nem meg akarom vele ölni. - Nem tudom, hogy süket vagy-e, vagy mi a szösz, de csináld amit mondtam, különben tényleg kirángatlak a bálba, és megkeresem veled a doktornőt. - Elismételtem neki, amit az előbb mondtam. Ha továbbra sem állt kötélnek, akkor megismételtem a “rábeszélést”. Miután végzett a csont eltávolításával, szépen bekötöttem neki a kezét.
- Amúgy, kérsz csoki? - nyújtottam felé egy fokkal barátságosabban a táblát, amit előzetesen magamhoz vettem, és letörtem belőle az általam már megrágcsált részt. Kicsit sajnáltam, hogy nagy valószínűséggel a frászt kellett hoznom a srácra, így gondoltam felajánlom neki a béke jeleként a csokim. |
Egy ideje kétségbeesve járkáltam az akadémia folyosóinak és szobáinak labirintusában, csak egy helyet akartam, ahol elbújhatok mások elől, egy zugot, ahol sötét van és egyedül vagyok. Mióta csak együtt kellett laknunk, menekültem a szobatársam elől; egyszerűen a teljes ellentétem volt, és nem tudtam eldönteni, hogy féljek-e tőle, vagy egyszerűen csak zsigerből rühelljem. Dühös voltam magamra, mert megint ezt teszem, ismerkedés helyett egyszerűen előre elítélem, de a tulajdonságaitól zsongani kezdett a fejem, arrogáns volt és kekeckedő, már a nevéből sugárzott a sznobság, de nem fölöslegesen, épp csak olyan aljasan kihaénnemen. Minden szavára csak egy "err"-t vagy "ümm"-t tudtam kinyögni, és próbáltam a lehető leggyorsabban eltűnni a szobából, mielőtt még elkezdett volna a sportról vagy a lányokról beszélni.
A falhoz közel simulva haladtam előre a folyosón, a fejemet oldalra fordítva, akárhányszor csak szembejött valaki. Ha létezik olyan, előző életemben strucc lehettem. Ha volt előző életem, talán lehet következő is, ami nem ilyen magányos és elrontott és... Megálltam és a falnak vetettem a hátamat. Felpofoztam magamat, a tenyerem piros, égető nyomot hagyott az arcomon, a hajam széjjelzilálódott.
Lecsúsztam a földre és átöleltem a felhúzott térdeimet, láthatatlanná válva. Nem kell, hogy bárki is lásson, hogy furcsálló vagy ijedt tekintettel továbbsiessen, az meg még annyira sem, hogy idejöjjön hozzám. A karjaimba temettem az arcomat. Miért vagyok ilyen... Szerencsétlen. Gyenge. Semmirekellő. Kívülálló. Esetlen. Vesztes.
Egy senki...
Újra meg akartam pofozni magamat, de helyette a csuklómat kezdtem felkarmolgatni, erősen beharapva az alsóajkamat. Hülye, idióta, elbaszott... Egyedül vagy, egyedül vagy, egyedül vagy!
Teljes erővel, idegesen a mellettem lévő fém szekrénynek vágtam a kezemet, mire az visszhangozva felkondult, az egyik elhaladó lány arcán láttam a hirtelen ijedtséget. Basszameg. Basszameg.
Tudtam, jól éreztem, hogy eltörtem a csuklómat. Fájt, de ezt akartam, csak ezt, hogy fájjon, hogy emlékeztessen. Ezen a héten ez a harmadik alkalom, hogy eltörtem vagy megzúztam valamimet, aztán fél vagy egy nap múlva regenerálódik, még akkor is, ha nem akarom. Ha akarnám, gyorsabban menne. De nem az a célom, pont nem.
Feltápászkodtam a padlóról, és kibújtam a láthatatlanságom védelmező leple alól. Nem akartam a szobámba menni, addig nem, amíg Richard ott van. Legtöbbször máshol aludtam, a klubhelyiségek valamelyikében vagy az étkezőben, az asztalra könyökölve. Kicsit fáradt voltam, de nem akartam még lefeküdni, érezni akartam a csuklómban sajgó fájdalmat, ha kell, egész éjjel, aztán reggel, és délig, és délután, és aztán megint eltöröm--
A nyugati szárnyban lévő klubhelyiség üres volt, ahogy beléptem. Nem számítottam rá, de reménykedtem benne, hogy így találom. Leültem az egyik kanapéra, törökülésben. Csak az egyik kisebb lámpa világított egy kávézóasztal-szerűségen, de ez a félhomály tökéletes volt.
Csendesen üldögéltem, és úgy nézegettem a billiárdasztalokat, mintha csak lett volna rajtuk valami érdekes. Idegesen szorítgattam és kapargattam a törött csuklómat, és csend volt, teljes és tiszta, átható csend, csak a bőrömön percegő körmeim hangját lehetett hallani.
Rég nem használtam a csontnövesztő képességemet, azon kívül, hogy a törött részeim maguktól regenerálódtak. De akartam valamit, fájdalmat, kínzást, keservet, így a kezemre néztem és figyeltem, ahogy a singcsontom lassan átnő a bőrömön, szétroncsolva az izmaimat, és a fenébe is, az nem fog magától meggyógyulni, de nem baj, mert fáj, és vérzik és... Remegett a lábam, ahogy fogtam magam, és a hosszúra nyúlt csontot visszavezettem az alkaromba egy fentebbi részen, mert lentebb már nem mertem, nehogy egy verőeret elvágjak vele. Gyáva vagyok.
Könnyezni kezdtem, ahogy a csont megint helyet vágott magának a bőrömön át a húsomba. Olyan erősen haraptam be az alsóajkam, hogy vérezni kezdett, és itt ültem, magamban azon imádkozva, hogy ne jöjjön be senki, kérlek, ne, mert ha láthatatlanná válok is hallani fogja a sírásomat és a nyüszítésem, de hiába, nem hagytam abba önmagam kínzását, nem hagyhattam abba...
|
Elizabeth von Edgir Wright & Mal Enfys Taggart & Grandlyn Keller & Sylvester Rose |
[16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
