|
Témaindító hozzászólás
|
2018.05.06. 00:46 - |
Ace David Haller & Roman Eagle |
[12-1]
 Nem tudtam olyan dolgokra gondolni, amik miatt el akartam volna távolodni tőle. Olyan ember vagyok, akire ha valakinek szüksége van, a végsőkig ott maradok mellette. Nem harcolni emberekért és kapcsolatokért csupa pocsékolás, és nem tudom elképzelni, hogy bárkit is, akit szeretek, könnyen feladjak. Vagy hogy egyáltalán feladjam őket. Ha mások falakat emelnek maguk köré, akkor hidakat építek.
Tisztában voltam vele, hogy Ace mellett nem lesz könnyű. Gondolkoztam rajta, hogy mi lenne, ha bejárna az iskolapszichológushoz, de nem voltam biztos benne, hogy neki pusztán ennyi segítség lenne. Reménykedtem, azért. Nem akartam én dönteni helyette a dolgaiban, nem akartam, hogy azt higgye, rá akarok erőszakolni valamit - csak segíteni akartam, annyira, amennyire csak tőlem kitelhetett és lehetséges volt a helyzetemben. Most nem akartam felemlegetni neki a pszichológust, tartottam tőle, hogy lemosná a mosolyát.
Én is elvigyorodtam a válaszára. Igen, nagyon-nagyon szívesen megnézném egy laborköpenyben. A fenébe is, említettem már, hogy mennyire a tökéletes ideálom volt külsőre a fiú? A szemei... A szemei voltak a legszebbek, meg a bájos szempillái.
Azt mondják, a szem a lélek tükre. Nevezz egy gyanakvó idiótának, de mikor Ace nyugtatgatott, egyre csak a tekintetét kerestem; vajon őt látom-e benne? Nem voltam biztos, és emiatt rosszul éreztem magam, hiszen megkérdőjeleztem a saját szerelmemet. Elhessegettem a gondolatot, hogy még véletlenül se fúrja az oldalamat se.
- Mindent - válaszoltam halkan. A hangulatom össze-vissza kuszálódott, de a fiú "drágám"-ja egybefogta a gondolataimat. Hülyeség volt, de kicsit hibáztattam magamat, amiért kiskorában nem védtem meg. Tudom, lehetetlen lett volna, hiszen nem is ismertem, plusz amúgy is, mire mentem volna a világ legerősebb telepatája ellen... De bármit megtettem volna a fiúért. Elmennék érte a világ végére is. Meghalnék érte, ha kell.
Bólogattam a szavaira, ahogy átöleltem, és halványan belemosolyogtam a vállába, ahogy visszaölelt.
- Meglehet - motyogtam. Két szobatárs vagyunk, tipikusan mint az ifjúsági regények kliséiben, és amúgy is, tökéletesen beleillenénk egy ilyen történetbe, de valami mégis kiragad minket onnan. Kicsit törtem a fejemet rajta, hogy vajon mennyire nyomom szét Ace lábát, ahogy így félig az ölében- félig rácsimpaszkodva lógok, de gondoltam majd csak lelök magáról, ha túl nehéz vagyok.
- Garbóban, laborköpenyben, egy tucatnyi könyvvel. Elbűvölő. - Egy puszit nyomtam a vállára, aztán felhúztam a szemöldökömet a mondatának végére és egyetértően hümmögtem egy kicsit. - Reménykedtem is benne, hogy nem...
Ahogy a földre kerültünk, nem tudtam megállni, hogy ne nevessek én is, elég volt Ace tündéri kuncogását hallgatni - a lehető legragályosabb dolog volt. Kicsit megint egy álomban éreztem magam, egy puha és balzsamos álomban. Viszont valahogy meg kellett próbálnom elkergetni a fáradtságot a szemeimből.
- Ahaha, rugdosunk, mi? - Nem mintha fájt volna, egyáltalán nem fájt, sőt, a nevetésünkön kívül körülbelül semmi sem volt a fejemben. Elkaptam a fiú lábát, és lehúzva róla a cipőt azt is csikizni kezdtem, egészen addig, amíg már nem könyörgött, hogy hagyjam abba.
Megint ledőltünk egymás mellé, én pedig újból közel bújtam hozzá, az egyik kezemmel a homlokán lévő hajtincseit piszkáltam.
- Egész nap tapiználak - búgtam mélyen a feleletet, aztán lejjebb kúsztam, hogy az arcomat a fiú mellkasába fúrhassam. Hiába a kis mini-csatánk, megint rámtört az álmosság - lehet, hogy valaki valami álomport kevert a muffinba. Átvetettem az egyik karom Ace csípőjén, de a lábamat átdobni rajta már nem kockáztattam meg, révén azért mégicsak a kertben vagyunk, így csupán a lábfejemet fontam az övéi közé.
- Mhmhmh - mondani akartam valamit, de az is kiesett, hogy mit, azon kívül, hogy a szavaim is csupán értelmezhetetlen dünnyögésbe folytak össze. Titkon reménykedtem benne, hogy Ace fölráz az alvásból, de nem tette, én pedig nem tudtam ellenálni a kísértésnek, és behunyva a szememet szinte rögtön álomba zuhantam.
[LEZÁRT KÖR]
|
 Le kellett nyelnem a mondanivalóm, le kellett, mert eltudtam volna veszekedni, azon, hogy nem tudom elijeszteni. Pedig tudom, képes vagyok rá elüldözni. Mármint nagyon is nehéz velem, rengeteg bajom van, ami másnak nincsen vagy egyszerűen ritka dolog, és nem azt mondom, hogy azért hagynak el, mert ilyen bajom van, csak alig tudják kezelni. Megint negatívkodok, pedig milyen szép napunk van, vele vagyok, nyugalmas napunk van. Ilyenekért pedig megéri élni, megéri mosolyogni. Főleg rá.Ilyen dolgokra kéne gondolom, de én meg így töröm a fejem mi lesz a jövőben, mi lesz, hogyan fog hozzám állni később. Azt hiszem túl sokat gondolkozok ilyeneken, annyira, hogy még fel is sóhajtottam.
Ro újra kirángatott engem a gondolataimból és annyira jól esett az egész. Annyiszor megcsinálta velem, talán pont ezért, mert látta, látja, mennyire is töröm a fejem a sok hülyeségen, viszont fogalmam sincs, miért csinálom ezt az egészet magammal, talán csak izgulok, szeretném, ha minden jól sülne el. Azt gondolom Roman pont ezt akarja sugározni ezekkel a dolgokkal, de azért képtelen vagyok néha másra gondolni csakis a rosszra. Most viszont jól tudott esni az egész, egy kis időre fel tudtam lélegezni. - Hm, meglátom mit tehetek - mosolyogva szólaltam meg. Igazából ilyenbe benne vagyok, csak ne kapjon el valamiért a pánik.
Zavarban voltam, mert most igazán nem tudtam, hogy az egész álom vagy valóság-e. Az álmok tudnak nagyon hihetőek lenni és néha előbukkannak olyan jelenetekkel, amire nagyon is vágysz. Én pedig szeretném, ha szeretne engem. Talán most önzőnek hangzok, fogalmam sincs, de már vágytam régóta a szeretetre és a gondoskodásra. Mindig is olyan fiú voltam, aki imádta, ha valaki vigyáz rá, mert saját magamban úgy se bíznék meg. Kiskorom óta ilyen vagyok, mindig kellett nekem a megerősítés, hogy jól csinálom a dolgokat és minden rendben van. Ilyenkor el tudom magam engedni magam és jól érezni magam.
Megijedtem, legszívesebben elmenekültem volna a szobánkba, de a fiúnak szükségre volt rám, ezért is használtam most a képességemet, fogalmam sincs, kinek a tulajdonságait vettem át - nem tartok mindenkit számon - de igyekeztem olyat kiválasztani, amivel nyugalmat sugározhatok a szerelmemnek, ha nevezhetem így. Kicsit dühös vagyok, hogy én magam nem tudok segíteni, de most jómagam a háttérbe kerül, most a fiú gondjai a fontosabbak. Annyiszor megtette értem, megnyugtat mindig. Most én is megteszem érte ugyanezt. Még ilyenkor is képes volt megmosolyogtatni engem, mikor kijelentette, hogy ő is velem akar lenni. Talán ezért is szerettem bele ilyen hamar, a jó szívéért.
- Mit sajnálsz, drágám? - ezek a pillanatok ismerősek voltak számomra, hiszen én is ezt szoktam csinálni, talán túl sokszor. Mindig elgondolkozom, nem megyek-e mások agyára ezzel, viszont Ro se megy most az enyémre. - Mellettem nem kell semmit sajnálnod - talán túl szerelmes vagyok, hogy mást mondjak, csakhogy ilyenekért igazán nem kéne sajnálkozni, olyan fiú, aki szerintem sose tudna nekem ártani, ha mégis, akkor bocsánatot kérni, én pedig megbocsátanék. Hannahnak is rengetegszer megbocsátottam, őt is szerettem, csak nálunk több volt az eltérő világlátások, mint az hinni lehetne. Viszont itt van ő, Roman, aki annyira igyekszik, hogy nekem jó legyen, csak azt kérem, figyeljen magára is. - Tudom, bárhogyan alakul a sorsunk, én itt leszek veled.
Sajnáltam, hogy most a csók kizárt dolog, meg az egyszerű érintés is, de ez is több, mint a semminél.
Elmosolyodtam a szavaira. Szeret. Én is őt, de nagyon. Remélem azért tudja, hogy számíthat rám minden helyzetben, még ha tulajdonságokat kell cserélnem, én itt leszek.
- Azok - bólintottam egyet, majd átölelt engem. Nem ellenkeztem, sőt én is átöleltem. - Talán ezért is vagyunk olyan jó párosítás - mindkettőnknek megvan a saját problémája, amivel talán mások nem bírtak volna, erre összedobott minket a sors.
Csendben maradtam, csak élveztem a közelségét, hogy itt lóg rajtam, mint egy kis majom. Olyan aranyos volt, alig hittem el, hogy egyáltalán létezik ő. Mégis itt volt velem, aki nagyon, nagyon szereti őt.
- Szoktam, elég fázós típus vagyok, ezért általában már első hideg fuvallattal felveszem a melegebb ruháimat - meséltem neki, miközben simogattam. - Hm, ne aggódj, szerintem lesz még alkalmad, a múltkori kirándulásunk nem az utolsó volt.
Ahogy magammal húzott, halkan kacagtam, istenem olyan jó volt ez az egész. Lehetne őt nem szeretni? Annyiszor felteszem ezt a kérdést, de úgy tudom a választ...
Élveztem a csendet, igazából már csak a fiút nézni is, jó dolog volt, láttam, hogy kicsit elálmosodott, de nem akartam semmit se szólni, hagytam volna elaludni, de ő úgy látszik nem akarta lehunyni a szemét, pihenni. Ahogy elkezdett csikizni, felnevettem. Néha még könyörögtem is, hogy engedjen el, vagy kicsit megrúgtam.
- Ro, mit szólnál ahhoz, hogyha odaadnám az egyik kesztyűmet a sok közül? - szóltam, mikor már abbahagyta a kínzásom. |
Régóta nem éreztem már így magamat, és ha tehettem volna, kivertem volna ezeket az ijesztő és elbizonytalanító gondolatokat a fejemből. Én szoktam lenni a napsugaras ég, és általában nem gyakran borultam be.
Jól esett, ahogy Ace éreztette velem a szeretetét. Akkora szerencsém volt vele, meg a közös szobánkkal... Aranyosabb és őszintébben szeretnivaló fiút akarva sem találhatna az ember.
- Te se tudnál. Tudom, azt hiszed, hogy igen, de még most közlöm, hogy engem nem könnyű lerázni.
Főleg, hogyha segíteni akarok. És ha szerelmes vagyok... Tisztában voltam vele, hogy az utóbbival nem lehet varázsszerűen jóvá tenni mindent és meggyógyítani az összes bajunkat, szóval nem hagyatkozhattam erre, de legalább támaszt nyújthattam a fiúnak.
Például megnevettethettem, mint azt a doktoros megjegyzésemmel tettem. Már megérte felkelni reggel, csak hogy hallhassam a tündéri kacagását.
- Megnéznélek egyben - mosolyogtam őszintén, de nem is tudom, hogy magán a laborköpenyes Ace képén a gondolataimban, vagy azon, ahogy a fiú oldalra döntötte a fejét a kérdése közben. Hogyan is dönthettem volna köztük, mikor mindkettő olyan elbűvölő volt?
A szerelmi vallomása után legszívesebben megcsókoltam volna, de képtelen voltam csupán a kezét az enyémbe venni. Olyan lágynak és könnyen sebezhetőnek tűnt minden köztünk, de mégis, úgy éreztem, hogy ki fogunk tartani egymás mellett. Én szeretnék. Ha Acenek nem menne... Lehet, hogy összetörné a szívemet, lehet, hogy sírnék is miatta, de soha nem hibáztatnám vagy lennék dühös rá érte. Most viszont azt reméltem, és úgy is éreztem, hogy nem teheti tönkre semmi sem a köztünk lévő szeretetet - csak mosolyogva élveztem, ahogy elúszik a bizonytalanságom affelől, Acenek is annyit jelentek-e, amennyit ő nekem.
Aztán mélyzuhanás.
Miután belefogtam a problémáimba, rögtön bánni kezdtem, amiért most hoztam fel őket. Nem akartam tönkretenni semmit, próbáltam mindent olyan tökéletesen egyengetni ma a medrében, amennyire csak tudtam, hogy Ace jól érezze magát... Erre most nem csak saját magamat, hanem őt is megijesztettem. Azt hittem... Azt hittem, megijesztettem, és nagyon, nagyon nem akartam és nagyon szégyelltem volna magam, ha azt teszem. Ace viszont nem tűnt megrémültnek.
- Én is veled - mondtam, és fürkészni kezdtem az íriszét, ahogy a szemembe nézett. Olyan butának éreztem magam, de nagyon-nagyon utáltam az apámra gondolni, vagy arra, hogy egyszer majd nem leszek ilyen biztonságban. Hogy mások miattam nem lesznek biztonságban... Ace.
Rossz volt hallgatni a szavait. Tíz évesen... Olyan pici lehetett, törékenyebb, mint most - egyáltalán ki tudott vele ilyesmit tenni? A legerősebb telepata, értem én, de mégis, hogy volt szíve hozzá? Hogy bír valaki egy ilyen fiút bántani?
- Sajnálom, sajnálom... - Abbahagytam a kezem tördelését. Sajnáltam, amit át kellett élnie, és sajnáltam, hogy még mindig kísértette. Sajnáltam, hogy fuccsba dőlhetnek a terveink azért, mert mindkettőnket meg akarja kaparintani valaki. - Pedig olyan jó lenne menni. Veled. Remélem, hogy egyszer majd rendbe jön minden...
Ahogy az arcomra simította a kezét, nyugalmat éreztem. Puha, lágy, csendes nyugalmat. Ennyit ért az érintése a számomra, még a kesztyűjén keresztül is. Halványan bólogattam a szavaira.
- Én is szeretlek. - Olyan varázslatosnak és titkosnak hatott ezt kimondani egymásnak, bár az utóbbi talán nem is volt teljesen pontos, révén a minden diák és tanár számára nyitott kertben ücsörögtünk éppen. De annyira, annyira nem zavart.
- Borzasztóak vagyunk - csuklottam fel, és átöleltem a fiút, a vállán pihentetve a fejemet. Két kézzel simogattam a hátát, úgy bújtam hozzá, mint egy kismajom. Becsuktam a szemeimet.
- Most sírni tudnék, csak azért, mert itt vagy velem. - Egy pillanatra ott is éreztem magam, a pityergés küszöbén, összeszorult torokkal és nehézzé vált lélegzetvételekkel. Aztán ahogy az orromat Ace puha és illatos pulóverébe fúrtam, még mindig csukott szemmel, az érzés tovaszökött. El tudtam volna aludni, így, a vállain és félig az ölében, de nem akartam, szóval hunyorogva nyitva tartottam a szemeimet.
- Ace, gondolkodtál már azon, hogy mondjuk garbót hordj? Például ősszel - motyogtam. - Mert alig bírom megállni, hogy ne csókoljak a nyakadba. Nagyon-nagyon nehéz megállni...
A földre dőltem és Ace-t is magammal húztam, így az oldalunkon feküdtünk egymással szemben. Közelebb bújtam a mellkasához, de tényleg úgy éreztem, mintha az álom üldögélne a szemhéjaimon, így miután majdnem beszundítottam pár perc csend és a fiú pulóverén át is jól érezhető hő hatására, képtelen voltam valahogy felébreszteni magamat.
Arra pedig tökéletes Ace nevetése - gondoltam, aztán sunyin a hasához lopóztam az ujjaimmal és csikizni kezdtem.
|
Nem értettem, miért mondta ezt így hirtelen. Persze a szavai ismerősek voltak, hiszen én is ezt szoktam mondani, mennyiszer rontottam el a dolgokat, úristen, meg se tudnám számolni, de voltak mellettem emberek, akik mindig is mosolyt csaltak ilyenkor az arcomra és tudom, nekik is nehéz volt, tudom, hogy ők is megbántak már sok mindent, viszont attól még szeretem őket, és ők is szeretnek engem. Ha ez kell ennek a fiúnak, akkor éreztetem vele. - Azt hiszem, megint rosszul fogalmaztam - halványan elmosolyodtam. - Nem tudnál olyan dolgot csinálni, amitől ne kedvelnélek, érted? - a mosolyom szélesebb lett. Most nem voltam zavarban, nem is voltam ideges, itt csak azt tudtam; ezeket a szavakat ki kell mondanom, pedig azt gondoltam, ő is tudja ezt, de semmi baj, akkor kap megerősítést róla.
Szeretném, ha tudná, hogyha bármi is történik velem, az nem az ő hibája lesz, nem az ő kötelessége vigyázni rám, fizetni se fizetnek ezért neki érte. Csak tudatni akartam vele, hogy bármikor megtörténhet a baj nálam, úgy változik a hangulatom, mint a kibaszott időjárás, ezzel pedig a paranoiám, hallucinációim is nőnek. Mi van, ha őt is fogom bántani, mikor azt hiszem, hogy Farouk-nak dolgozik? Istenem, abba belegondolni a legrosszabb dolog a világon.
Felnevettem a mondanivalójára, főleg a Doktor Szexi rész miatt buggyant ki belőlem a kacagás. Egek, ezt szeretném, a halálom napjáig, csak kényelmesen beszélgetni vele, nevetni egymás dolgain, meghallgatni a másikat. Szerettem volna mindent tudni rólam, azonban azt is megérteném, hogyha meg akar tartani néhány sztorit magának. Én mindent megértek. - Hm, szóval, azt mondod, hogy be kéne szereznem egy laborköpenyt? - eldöntve a fejem fejeztem be a kérdést. Nem éreztem azt, hogy ezt nem kellett volna kimondanom, hiszen tudom, hogy tetszem neki és ő is tetszik nekem, így kimondhattam ezt. Egy szerelem vallomástól pedig biztosan leállt volna nálam a rendszer.
Így is lett.
Mosolyogtam rá, bár kicsit bizonytalan voltam. Féltem, mit is mondana, hogyha tudná mekkora kockázatot vállal velem, milyen nagy szarba csücsült is bele. Anyámék is nagyot kockáztattak azzal, hogy úgy döntöttek, hogy gyereket akarnak. Szerintem mai napig bánják, hogy én megszülettem, hiszen nem lett volna annyi gondjuk, volt így is elég. Ro is meg fogja bánni az egészet, tudom, mindenki megbánja egy ponton, hogy találkoztak velem. De... attól még szeretni akarom, ki akarom élvezni a vele töltött időt, ha tudom. Szeretném tudni, mi van, ha teljesen, minden feltétellel szeret az ember. És én ezt is fogom tenni.
Megijesztett az egész dolog, amit mondott, de nem akartam, hogy lássa, akkor csak rosszabb lesz az egész. Muszáj volt tulajdonságokat kölcsönöznöm.
- Akkor itt maradunk - mosolyogtam rá biztatóan, és csak reméltem, hogy kicsit jobb lesz a helyzet, mert nem érdemli ezt. - Én csak veled akarok lenni, tudod? - ültem fel hozzá és a szemébe néztem. Istenem, mindent megtennék érte. Azt hiszem mindent. Olyan nagyszerű és különleges, hogy ilyen embert bűn lenne elveszíteni. Nem azt mondom, hogy mindig mosolyogjon, nem, neki is lehet rossz pillanata, rossz hangulata, ez természetes, még ilyen napsugárnál is, mint ő. A Napot is elszokta takarni pár felhő... - Héj, héj, ha itt érzed magad biztonságban, itt maradunk, oké? Mondjuk átérzem a félelmedet, rám az egyik legerősebb telepata pályázik, mióta csak megszülettem. Utál engem és a családomat. Elhitette velem, hogy megöltem a szüleim, gyerekként! 10 évesen pedig majdnem meghaltam miatta.. így azt hiszem, mindkettőnknek jobb lesz, ha itt maradunk - mosolyodtam el halványan. Így most sokkal magabiztosabb voltam, de muszáj volt, az ő érdekében, mert érte mindent megtennék.
- Hé, hé, hé - másztam közelebb hozzá. - Mindenkinek vannak rossz pillanatai, nemcsak nekem - mosolyodtam el. - És én mindig megfoglak hallgatni, oké? Te is megteszed ezt értem... - legszívesebben megcsókoltam volna, de tudom, ez most kizárt, inkább csak rásimítottam a tenyerem az arcára. - Szeretlek. |
Én is elvettem egy muffint a dobozból, de inkább csak forgatgattam a kezemben evés helyett. Egy picit zavarban voltam, bár fogalmam sem volt, miért. Nem sokszor szoktam így lenni, olyan ember vagyok, aki több ezres tömeg előtt is simán képes beszélni vagy előadni. Most pedig csak Ace ült előttem, egyes egyedül, mégis úgy éreztem, mintha az egész világ engem figyelne.
- Könnyen el tudok rontani dolgokat - mondtam, és piszkálni kezdtem a hajamat. - Például mikor elkezdtem növényekkel foglalkozni, tudod, akkor megöltem egy kaktuszt. Nem figyeltem oda rá eléggé. - Mi van, ha Ace-re sem figyelek majd oda eléggé?
Miért csinálom ezt? Nem akartam, hogy teljesen elvakítson a Nap, de azt sem, hogy kikopjon belőlem a fénye. Ha arra gondoltam, hogy Ace-szel együtt leszünk, akkor először mindent gyönyörűnek és mesebelinek láttam, de emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy milyen vágások húzódnak a fiú karján.
Inkább a mosolyára tereltem a figyelmemet, hogy ne essek hirtelen letargiába. Hajlamos voltam rá, hogy a rendületlen jókedvem után néhány gondolattal egészen mélyre húzzam le magam. Enni kezdtem a kezemben lévő csokis muffint, és hallgattam a fiú hangját, ahogy a tantárgyakról és a tanárokról magyarázott. Örültem, hogy beszélt magáról, és érdekeltek a szavai.
- El tudnálak képzelni egy laborban, vagy éppen valamilyen matematikai feladatot megoldva. Fehér köpenyben. - Rápillantottam, és elmosolyodtam. - Mi is volt az a sorozat, hm... Doktor Szexi?
Mindig kötelességemnek éreztem fenntartani a jó hangulatot, mégha az enyém ingadozott is egy picit. Kezdtem kicsit megint elfelejteni a rejtett hátulütőket, aztán egyenesen el is tűntek a gondolataim közül, mint a villám, ahogy Ace azt mondta, szeret.
Ahogy a kezembe vettem az övét, megint úgy éreztem magam, mintha a felhőkön csücsülnék, és csak némán bólogattam a bizonytalan szavaira. A mosolya megint elbűvölt, és már épp vigyorogva konstantáltam volna, hogy milyen országokba mehetnénk és szívesen találkoznék a szüleivel, az anyukájával, mikor hirtelen belémcsapott a felismerés és leestem a tökéletes felhőmről.
Elengedtem a kezét, és egy picit hátrébb húzódva leültem a sarkaimra.
Én... Sosem gondolkodtam azon, mi lesz velem, ha majd végzek az akadémián. Itt maradtam volna kertészkedni, mondjuk. Olyan sokszor vágyott már a szívem más vidékek és országok felé, de az, hogy tényleg utazgassak nem tűnt biztonságosnak...
Ace-re néztem, a torkom összeszorult.
Süss fel Nap, fényes Nap...
Anyukámra gondoltam - az első dolgom lenne meglátogatni, ha kikerülnék innen, de nem tehetem... Nem akarom veszélybe sodorni. Magamat sem akarom veszélybe sodorni. Ace-t sem akarom veszélybe sodorni.
- Én nem mehetek el innen veled. - Borzasztóan éreztem magamat. Ace azt mondta nem tudok elrontani semmit, de nincs igaza, mert pont azt csinálom! Fent kéne tartanom a vidámságot, de hirtelen mintha összedőlt volna a rendszerem.
- Ace, engem utál az apám, érted? - Tördelni kezdtem a kezeimet. - Azért vagyok itt. Mármint, nem... Egy sokkal rosszabb helyen lennék, sokkal rosszabb helyen. - Nem akartam elmondani, hogy hol, mert még rágondolni sem szerettem. - Apa azért tett be ide, mert nem engedelmeskedtem neki. És dühös, és bosszús, és erőszakos, és... Egy isten, Ace, azt tehet velem amit akar, hogyha már nem leszek az akadémia biztonságában. Nem akarom, hogy bajod essen miattam.
A sarkaimról a földre ültem, és felhúztam a térdeimet. Legszívesebben Ace-hez bújtam volna, de nem akartam, hogy lássa, hogy remegnek a kezeim.
- Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém... - motyogtam, miközben az arcomra húzódott egy mosoly-szerűség, ami még egy béna paródiának sem állta volna meg a helyét.
Süss fel Nap, fényes Nap, süss fel Nap, fényes Nap...
|
Amíg tömtem a muffint a számba, azon gondolkoztam, hogy lenne ebből valami maradandó. Igen, még mindig túl gondolok mindent, de ez várható volt tőlem. Ha összejövünk, viszont pár év múlva szakítanánk, nem hiszem, hogy haragudni tudnék vagy megbántódni, hogyha elválnánk, miután együtt voltunk egy kicsit. Sosem kértem sokat - most se kérek. Csak legyen olyan, amire lehet emlékezni, legyenek jó emlékek, csupán azt szeretném. Nagyokat álmodni... azt már régen csináltam, már rég mikor rájöttem, hogy sose lesz annyi képességem mint apunak, neki szó szerint, megszámlálhatatlan van, míg én párral büszkélkedhetek, azoknak viszont a korlátai elég láthatatlanok, nem is biztos, hogy egyáltalán létezik.
A gondolatmenetemből a fiú szakított ki és annyira meglepett az egész, hogy rendesen bele is pirultam. Azt hiszem elbeszéltünk egymás mellett, de azért kicsit jól eset az egész, valaki vagyok valami. Mindig is azt hittem, hogy én leszek a világ legláthatatlanabb mutánsa, úgy, hogy nincs is láthatatlanná tevő képességem. Nem vagyok érdekes, nem vagyok valami vicces, nem vagyok művész, író, vagy valami, ami számítana. Szürke vagyok. Szóval sose gondoltam azt, hogy valakinek lehetek más, mint egy alkalmi beszélgetés. Meh. - Igazából, csak azt akartam mondani, hogy ne parázz ennyit a dolgon, elrontani úgy se tudsz semmit - mert nincs itt semmi rontani való. Hisz sehogy se állunk az egésszel, én legalábbis így hiszem. Álmodozni meg nem merek, hiszen mi van, hogyha semmi se válik be... Nem szeretek optimista lenni. Mindig csalódok olyankor általában. És benne, utálnék. - Gondoltam - válaszoltam egyszerűen, mosolyogva. Őszintén, hogy ne lehetne mellette mosolyogni, vagy csak rám van ilyen hatással? Akkor folytattam már csak, mikor ittam a kulacsból. - Valahogy nekem olyan típusnak tűntél mindig is - magyaráztam tovább, bár fogalmam sincs, miért beszéltem. Legalábbis ennyit. - Én mindig is tudományokat szerettem, bár a tanáron is múlott, hogy megszeretem-e vagy nem - gondolkoztam el rajta. Fogalmam sincs mi ütött belém. Csak szerettem volna sok mindent megosztani magamról. Beszélgetni szerettem volna.
Ahogy kimondtam, hogy szeretem, úgy zuhantak rám a gondolatok, hogy azt hittem megfulladok benne. Pánikoltam, a lélegzetem is szaporább volt. Mondanom kéne példát a gondolataimra, de nem tudok mondani, mert rettentő kuszák voltak. Egyik félbe maradt, jött a másik, egyszerűen túl sok volt, persze mind negatív volt. Ezer évnek tűntek ezek a pillanatok. Ahogy pedig lehúzta a könyvet az arcomról, félve behunytam a szemeimet. Kicsit rettegtem, mit is fog mondani. Amikor megszólalt, kinyitottam az egyik szememet, majd mikor folytatta, már tudtam legalább mosolyogni. Mekkora irodalmi stréber... és milyen aranyos.
- Szeretsz? - ez volt a legjobb, amit ki tudtam nyögni. - Én... itt vagyok - mosolyogtam. - És ha... ha végzünk, akkor utazgathatunk... bár tudom, nagyon túl gondoltam, de anyám páros lábbal rúgna ki a bázisról, ha visszamennék. |
Szívtam egyet az orromon. Azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan viselkedek majd Ace-szel, így, hogy nem a szobánk privátságában leszünk. A szobánk, igen, azt hiszem, ezt egy hatalmas áldásként is vehetném akár, a tényt, hogy a kettőnké, és hogy nem kell majd egy külön helyet keresnünk magunknak. Kell majd, a fenébe is, megint túlságosan előre vagyok szaladva. De annyira szerettem volna...
Nem is tudom. Sosem kergettem kényszeresen egy párkapcsolatot, mégha gondoltam is rá, sokszor, és most itt volt Ace, a lehetőség, és annyira aggódtam, hogy kicsúszik a kezeim közül. Talán elfelejt majd, mintha csak egy múló tavaszi emlék lettem volna.
Megijesztett a gondolat. Nem akartam ilyet feltételezni a fiúról, és nem is nagyon tudtam volna, de valami aljas félelem befúrta magát a fejembe. Vagy csak túlságosan izgultam, ahogy itt feküdtem, pont Ace-re várva, a siker és az elutasítás eshetősége fifty-fifty...
Az első gondolatom, ahogy felém állt az volt, milyen lenne lehúzni magamhoz. Talán mosolyogna, én meg finoman összeborzolnám a haját és egy csókot nyomnék a kézfejére, ahogy köszönök neki, mint a régi filmekben. Megtettem volna, ha nincs köztünk az a láthatatlanul ingó bizonytalanság.
- Még akkor is - mondtam, és a mosolygása átragadt rám is. Nagyon reménykedtem, hogy szereti a muffint, szóval örömmel konstantáltam, mikor majszolni kezdett egyet.
A kettő talán túl édes is volt együtt; Ace, karamellás muffint eszegetve, vigyorogva. Nem akartam zavarni evés közben, de nem tudtam róla levenni a szememet.
- Csak te? - hebegtem halványan, beharapva az alsóajkamat. - Acer, egyedül rád tudok nézni, ha itt vagy. És még sokat is beszélek miattad. Nem egy "csak" vagy nekem.
Valahol ezen a ponton döntöttem el, hogy nem fogom tagadni az érzéseimet egy kicsit sem. Levetkőzöm a bizonytalanságom, a félelmem... Oda és vissza vagyok ezért a fiúért. Elég ha rámpillant, és összeugrik a gyomrom. Egy szerelmes kamasznak érzem magam, ha rá gondolok vagy mellette vagyok. Otromba hazugság lenne azt mondani, hogy nem.
- Az irodalmat szeretem - mosolyogtam, és Ace-re néztem, aki épp ivott egy kortyot a limonádéból. Szívesen megcsókoltam volna, az ajkai karamell és limonádé ízűek lettek volna az enyéimen, és el sem engedtem volna percekig vagy még több ideig, csak lettünk volna egymás karjaiban lustán és szerelmesen. Álmodozás, álmodozás.
Már épp bólintani szerettem volna a kérdésére, de túl gyorsan folytatta. Először fel sem fogtam a szavait, de aztán szépen lassan minden tisztává vált előttem, éreztem, hogy a levegő bentragad a tüdőmben, minden mondanivalóm a torkomra fagy és igazából csak bámulni tudtam, hitetlenül elnyílt ajkakkal.
Azt mondta, hogy szeret.
Csendesen közelebb másztam hozzá, és felé hajolva elhúztam a könyvet az arcáról.
- Ám e lassú, párhetes tavaszban - kezdtem, és finoman elmosolyodtam -, engemet a néma, öntudatlan évről most letörtek könnyedén. Összezárva, langyos, árva létem most valaki tartja a kezében.
Szerettem az irodalmat, szerettem a verseket.
Szerettem Ace-t.
Közelebb hajoltam az arcához, de jól tudtam, hogy még csak az orrunkat sem érinthetem össze, így végül csupán az ujjaimmal fúrtam utat a kócos hajtincsei közt, zavarbaesve és finoman.
- Azt hiszem, én is szeretlek. - A kezembe vettem az övét. - Nem akarom elsietni... Meg akarlak ismerni, jobban, tudni akarom a kedvenc színedet és a kedvenc dalaidat... De veled akarok lenni, Ace.
|
Kert... természet... igazából ez mind azt juttatta eszembe, milyen kisgyerek is voltam. Mármint oké, hogy ott élt velem egy parazita, meg csomó emlék, ami hamis, mégis kívülről olyan voltam, mint egy átlagos gyerek. Na nem voltam sose sportos vagy valami, csoda, ha az lennék ilyen agytrösztökkel a családomban... Viszont azt hiszem, elég izgő-mozgó voltam, minden ellenére is, hisz szerettem vagyis szeretem a kalandokat, szeretek felfedezni, tanulmányozni, új dolgokba belekezdeni és ez a helyzet is teljesen friss volt, mintha nekem sütötték volna a sors kemencéjében, tegnap, vagy akkor, mikor egy szobára kerültem Roman-nal. Esküszöm, hogy meggyőztem magamat, a fiú totál kiesik a súlycsoportomban, erre azon gondolkozok, most hányadán is állunk. Mert a vak is látja, van valami köztünk, de mi? Barátság extrákkal? Viszonzatlan szerelem vagy mindkettőnk ugyanazt érz, mint a másik? Arról a reggelről rengeteget tudnék mesélni - bár a részletekbe biztosan belepirulnék - azonban az nap, szerintem sokkal többet mosolyogtam. Azt már ne kérdezzétek miért - jól esett a törődés vagy úgy beleestem, mint egy részeg az árokba... Nem tudom, de ha tippelnem kéne, akkor az utolsó. Persze, mit várunk, attól a sráctól, akit már jó pár éve senki se szeretett? Igen, ott vannak a szüleim, de ez más, nagyon más.
Útközben még azon elgondolkoztam, hogyan köszöntsem... csakhogy ennyire nem szoktam bénáskodni, azt se mondhatom, hogy jó benyomást kell tennem, mert már egy ideje ismer engem, persze még keveset, azonban azért nem először fogunk, viszont a második alkalom, hogy sokat fogunk. Bassza meg. Nem kéne ennyire kétségbeesettnek lennem, ugye? Hiszen látta a kötést, elmondtam a képességeimet, sírtam előtte, összeomlottam, látott meztelenül, mégis akar velem találkozni... meg az a gondolat menete, jelent valamit. Mire kiértem, azért valamennyire megembereltem magamat, mert még se nézhettem ki úgy, mintha most jöttem volna ki egy romkom filmről. Bár ez az egész az.... Mennyit cukkoltam apámat, a szülinaposos sztori miatt, erre tessék, még nyálasabbat kaptam.
Amikor már hozzákerültem, azt hiszem, megnyugodtam. Olyan volt, mintha hazamennék, csak most nem a bázis az otthonom, hanem ő. Mondtam már, hogy szeretem a srácot? Mert nagyon is. És most itt volt, pont alattam, azt lehet, hogyha tényleges kapcsolatban lennék, tényleg a derekára ültem volna, de most inkább rendeztem a gondolataimat. - Úgy gondolod? - pillantottam a kezemben lévő könyvekre. - Még ha azt mondom, hogy van itt matek is? - aztán rápillantottam és bassza meg, hogyha nem kéne most mosolyognom, de ahogy meglátom, én - igen, tökre belezúgtam, mint egy szerencsétlen.
Hogy kiverjem a derekára-ülök-most-rögtön tervet a fejemből, megcélozva a muffint, leültem közel ahhoz. Csak mosolyogni tudtam a csacsogásán - meg erre gondolni, hogy hogy lehet ilyen édes. Lenyelve a sütit, úgy szólaltam meg. A bázison mindenki be szokta fogni a számat, hogyha teli szájjal szerettem volna beszélni. - Ro, nyugi, csak, én vagyok - "csak én". Igen, aki förtelmesen beléd szeretett, aki viszonozni akarja a múltkorit, aki.. Fenébe is.
- Fizika. Előtte meg volt irodalom és matek - pillantottam megint a mellettem levő könyvkupacra. Nekem a suli ennek része sose okozott gondot, mindig is gördülékenyen végeztem el minden tantárgyat. Bárcsak az élet is ilyen könnyen menne. Ahogy nyújtotta felém a kulacsot és amint ittam belőle, visszaadtam.
Kicsit összerezzentem, ahogy újra megszólalt, nem azért, mert félnék, csak meglepett. - Kettőnkről, ugye? Mert én is azon gondolkozom, meg minden, mármint oké, hogy én szeretlek meg... - itt lefagytam. Ledőlve, pedig a szétnyitott matekkönyvemet tettem az arcomra. Idióta. |
Nem mondhatom azt, hogy régóta nem feküdtem már itt a kertben, mégha jól is hangzott volna úgy kezdeni ezt a mondatot. Az ember elvárná, hogy valamire azt mondjam, az utóbbi hetekben nem volt rá időm, de az nagy hazugság lenne. Mindig tudtam időt szakítani arra, amire szerettem volna.
Jelenleg Ace-re akartam áldozni a hátralévő napomat. Ahogy teltek a hosszú percek, és fogytak a Zabhegyező sorai, úgy furakodott be a fiú egyre többször a gondolataim közé. Nem is nagyon tudtam odafigyelni, hiába sikerült elmerülnöm a történetben, még mikor elkezdtem olvasni. Most már csak kósza, halvány foszlányok ragadtak meg a fejemben, ahogy megnyálazva az ujjamat lapozgattam a könyvet, csupán pár szó, mindössze ennyire tudtam volna visszaemlékezni belőle.
Ace. Acer... Mosolyogtam, ha rá gondoltam, a gyönyörű szemeire és a puha hajára, meg a nevetésére - ha valaki megkérdezte volna, mit szeretek a leginkább hallgatni, akkor nem egy dalt, hanem a fiú kuncogását mondtam volna először. Ábrándozva felszusszantottam, az ujjammal finoman törölgetve a Zabhegyező egyik lapját. Mindent olyan lenyűgözőnek találtam most, minthacsak az álmodozó gondolataim szépia-szűrőjében láttam volna a világot körülöttem.
Ezt csináltam. Elmélázva fantáziálgattam Ace-ről, kettőnkről, csupa szeretet ölelésekről és óvatos csókokról, összetolt ágyakról, hosszú beszélgetésekről alvás előtt...
Azt hiszem, szerelmes vagyok.
Ace hangja hirtelen ért, úgy éreztem magam, mintha grabancon fogtak volna egy csínytevés után. Ahogy a két lába közé kerültem, a hátamra fordultam, a becsukott könyvemet a mellkasomhoz húzva.
- Szia - mondtam halkan, és ahogy felnéztem rá, egyszeriben még mosolyogni sem tudtam. Nem láttam még ilyen gyönyörűnek; egy kicsit kócos volt a haja, és a cseresznyefa rózsaszín lombja koronaként tündöklött mögötte. A könyvek a kezében tanúi voltak a sietségének, amit én csak édesnek tudtam találni, mégha ő fel is sóhajtott rajta.
- Jól állnak neked - mosolyodtam el. - A könyvek. Jól állnak.
Ahogy leült mellém, én is felültem. Felhúzva a térdeimet átkaroltam őket, a könyvemet magam mellé dobva.
- Igen, ööö, az szerintem karamellás. Örülök, hogy szereted a muffint. Mondjuk bűn is nem szeretni, mégis ki nem szereti... - Megint a csacsogásom. Ha egy kicsit is zavarban vagyok vagy izgulok, akkor ahelyett, hogy szépen csendben maradnék, csak még többet beszélek.
- Milyen órád volt? - érdeklődtem, aztán felemelve a limonádés kulacsot Ace felé nyújtottam, egy kérdő hümmögés keretében.
Volt valami egészen furcsa a társaságában, a kisugárzásában, egyre csak az kattogott a fejemben, hogy hozzá akarok érni, megfogni a kezét... Észrevettem rajta a kesztyűt, de nem tudott zavarni, hogy amiatt a hülye ruhadarab miatt nem érezhetném a bőrét, mert attól még összekulcsolhatnánk az ujjainkat és ugyanúgy simogathatnám a kézfejét a hüvelykujjammal, és át is akartam ölelni, de nem mertem tenni semmit, mert fogalmam sem volt róla, mennyire gyors ez az egész és mennyire sietjük el.
A fiúra néztem, az államat a térdemre téve.
- Szeretném, ha megbeszélnénk... Mindent.
|
Találkozom Roman-nal. Oké, oké, tudom, hogy ez nem úgy hangzik, mintha különleges lenne, hiszen szobatársak vagyunk - és milyen remek nekünk -, de mégis nekem ez valahogy más. Ez a találkozás nem olyan, ami lakótársak között szokott lezajlani (jó reggelt, mizu, semmi), ez valami másféle, azonban fogalmam sincsen, hogyan lehetne ezt leírni. Mert én tudom mit akarok, őt és őt, mégis bizonytalan voltam, hol is állunk, mert ja, elkapott minket a vágy, meg szexeltünk egyet az asztrálsíkon, gyors volt az egész, álomszerű, semmi bizonyítéka, csak az emlékek - basszus, azok, igen. Szóval igen, toporgok egy helyben, egy kérdés cikázik a fejemben; Mi a helyzet velünk?
Sokáig szoktam maradni az osztályban, meg szoktam várni, amíg mindenki eltűnik, semmi esélye sincs annak, hogy én beleütközöm. Utálok tömegben lenni, mert nagyobb az esélye, hogy valakihez hozzáérek, még ha állandóan hosszúujjú és kesztyű van rajtam, mindig félek a testcserétől. Gyűlölöm, azt az érzést, mikor rájövök, hogy más testében vagyok, egyszerűen nem segít a mentális állapotomon - meg amúgy is meg szokott látogatni az Árnykirály, tévképzet formájában - így igen, a végére, ha túl sokat cserélnék testet, teljesen megőrülnék, nem mintha nem lennék már az. Csak a hülye hiszi azt, hogy én még ura vagyok mindennek...
Minden kiürült, én meg mehettem szabadon. A céltalan kóválygás helyett, most volt egy célom - találkozni Ro-val. Talán futottam is felé, fogalmam sincsen. Csak látni akartam, oké? Szeretem, ebben biztos vagyok. Csak neki is rendben van ez a gyors haladás? Mármint, igen hallhattunk már ilyenekről, de a legtöbb ilyen sztori filmekben történt meg. Talán nekem is egy nevetséges romkom lesz a szerelmi életem, mert el tudom képzelni magamat Ro mellett, csak úgy mellette, együtt élni... Hol van az még. Még először túl kellett élnem az akadémiát, ami talán a fiú nélkül nehezen menne. Nem, nem azt mondom, hogy egy orgazmus, elfelejtett mindent velem, viszont ő legalább meghallgat. Szeret is hallgatni engem... mondjuk fogalmam sincs, mit szólna az Amahl Farouk-os esethez. Azt nem szeretném, ha porcelán babaként kezelne, én csak nyugalmasan akarok élni. Anélkül, hogy valami kimondatlan sztori nyomná a lelkemet. Normális akarok lenni.
Itt van. Végre kiértem a kertben, a könyvekkel a kezemben, elfelejtettem letenni őket, a francba. De mindegy, mostmár maradnak. Odaérve átvetettem az egyik lábam, így ha most leülnék, pont a derekára huppannék. - Megjöttem! - integettem le neki, mintha nem lenne ez átlagos jövetel. - Igen, hoztam a tankönyveket, mert vagyok akkora stréber - sóhajtottam fel. Elfelejtettem, pedig tehettem volna egy kis kitérőt, de úgy látszik nagyon vártam ezt a találkozót. - Ó, muffin! - leülve mellé, már kezdtem is egyet benyomni a számba. |
Ahogy kiléptem az udvarra, lágy szellő kapott a hajamba, összekócolta a tincseket, majd tovaszállt a fák csörgő leveleit felborzolni. Ezért az időjárásért rajongtam a leginkább; a Nap sugarai sárga, ragyogó szalagként lógtak a cseresznye- tölgy- és fűzfalombok közt, az égen puha lassúsággal úsztak a bárányfelhők, a szellő pedig olykor-olykor játékosan végigfutott a tájon. Sokszor jártam a kertben, nézegettem a virágokat és számolgattam a méheket a szirmaikon, pihentem, máskor meg kihoztam ide az állványt és a palettát, festeni, megörökíteni a csillogást a rózsákon, árvácskákon, nárciszokon. Néha még kertészkedtem is, önként segítő voltam a növények körül.
Most viszont nem a virágokért jöttem, habár a fiút, akiért itt vagyok szívesen hívtam volna a virágomnak. Egy halvány mosoly húzódott az ajkaimra a gondolatra, aztán próbáltam úgy rendezgetni a dolgokat a kezemben, hogy ne ejtsek le semmit.
Egy cseresznyefa alatt terítettem le a pokrócot, amit hoztam, a rózsaszín virágokkal teli ágak finoman összehajoltak a fejem felett, hűvös árnyékot nyújtva. Leszórtam a takaróra a többi holmit is; egy dobozt, ami tele volt csokis és karamellás muffinnal, egy jó nagy kulacsnyi limonádét, és egy könyvet, arra az időre, amíg egyedül vagyok és várok.
Leültem, aztán hátradőltem a puha pokrócra és halkan felsóhajtottam. Az ujjaim közt a füvet morzsolgatva gondolkoztam. Ace-szel akartam lenni, úgy igazán, de még mindig bizonytalannak éreztem a köztünk függő kapcsolatot. Megőrjített a találgatás, hogy most mit is szeretne tőlem, mégha tudtam is, hogy én mit akarok. Úgy beszéltük meg, hogy az órák után kijövünk ide és találkozunk, és hiába próbáltam nem izgulni, mégis izzadt a tenyerem és kattogtak a gondolataim.
Felültem és a könyvem után nyúltam. Kicsit körbepillantottam, de nem sokan lébecoltak errefelé, meglehet egyesek jobban élvezik a szobájuk hűvösét vagy egyszerűen még mindig az óráikon vannak. Ebbe is sokszor belegondoltam már, vajon hogyan viselkednénk Ace-szel mások előtt? Én szeretem kimutatni az érzéseimet, de hogyha ő nem akarja, hogy mások együtt lássanak minket, akkor azt tudomásul veszem, és...
Kinyitottam a könyvet, és próbáltam minél gyorsabban elhessegetni a felesleges gondolataimat. Mindennek megvan a maga ideje, ha odaérünk, hogy erről beszélgessünk, akkor majd kattoghatok rajta, addig pedig nem kell ennyire izgulnom, semmi értelme.
Hasra feküdtem és a lábaimmal a levegőben kalimpálva kezdtem el olvasni. A jó öreg Zabhegyező... Régen volt már a kezeim közt, de hirtelen épp ezt a könyvet sikerült leemelnem a miniatűr könyvespolcomról.
A szavaknak hamarosan sikerült beszippantania, így alig figyeltem másra a történeten kívül, csak a kulacsomért nyúltam oda néha-néha, hogy kortyolgassak a limonádémból, habár Ace-nek még így is sikerült beférkőznie párszor a gondolataim közé.
|
Ace David Haller & Roman Eagle |
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
