|
Témaindító hozzászólás
|
2018.05.16. 23:22 - |
Roman Eagle & Ace David Haller |
[16-1]
 Nem akartam megbántani vagy aggodalmat okozni Ro-nak, ő az utolsó, akit szomorúan akarok látni. De az élet azt hiszem közbe lép, meg azért én se vagyok ahhoz, hogy valaki ennyire törődik velem vagy egyáltalán számít neki valamit a mondanivalóm. Nekem új az egész. Persze ott voltak a szüleim, azonban nekik más bajuk volt és soha nem szerettem volna őket a saját kicsi problémáimmal. Aztán kiderült az évek alatt, hogy igenis ezek kurva nagy gondok, csak mindezt elhallgattam vagy kerültem az embereket nagyon. Aztán valaki megtalált engem a fürdőben engem, vérző kézzel és hazudtam mi történt. Az ilyenekről mindig hazudok vagy nem is beszélek.
Roman-nak nem szeretnék hazudni, de nehéz megtanulni újra teljesen őszintének lenni.
Annyira féltem az egész rohamom alatt, hogy a fiú meg fog engem utálni. Igaz a napokban elég magam alatt voltam, de azt nem igazán lehet hasonlítani, ami ez az epizód. Az ilyenek kiszámíthatatlanok, magam se tudnám megmondani, mikor lesz enyhébb vagy teljesen pusztító.
- A suli összes zugában jártam - nevettem keserűen. Tudtam, nem kéne ezt csinálnom, mégis itt vagyok. Szerettem volna, hogyha legalább egy kapcsolatom működik. Ehhez viszont bocsánatot kell kérnem. A beismerés már megvolt, hogy elbasztam az egészet, de szerettem volna, hogyha Ro hallja a bocsánat kérésem.
- Figyelj, nem baj hogyha haragszol - mosolyodtam el halványan. Nekem ez a srác nagyon sokat és a talán a mindenséget jelenti. Ha van valami, amiről beszélnünk kell, akkor itt vagyok. - Tudom, vagyis gondoltam... de azt hiszem jogos. És tényleg szörnyen sajnálom az egészet. Csak már elszoktam attól, hogy van mellettem valaki - hozzászoktam ahhoz, hogy magamnak kell minden problémámat és fájdalmamat De jobbat sajnos nem tudok.
Megfogtam a kezét, nem akarok rosszat neki és igazán szívem ütne a dolog, hogyha még jobban bántanám, még ha igazából nem akarok. - Azt hiszem - halvány mosoly kúszott az arcomra. - De azt ne felejtsd el, hogy nagyon szeretlek, jó? - adtam egy puszit a kezére. - Menjünk aludni.
[LEZÁRT KÖR] |
 Kicsit feszélyező volt, hogy nem voltam biztos benne, mivel hozok elő rossz emlékeket a fiúban és mivel nem. Minden szavamat meg kellett válogatnom, amit csak kiejtettem a számon, és valószínűleg még így is elrontottam néhányszor. Sajnos arra nem vagyok képes, hogy mindent tökéletesen csináljak, akármennyire is próbálkozom.
Ace válaszára csak bólogattam, a hangjából nem úgy jött le, hogy szívesen beszélne ezekről a dolgokról. Egy kicsit rosszul is éreztem magamat, hogy felhoztam. Tudom, hogy nem hibáztathatom önmagamat mindenért, amit utólag megbánok, de olyan nehéz volt, mikor a legkisebb butasággal sem akartam terhelni a fiút. Ace-t meg nehéz volt nem terhelni, azt hiszem, vagy legalábbis kellett hozzá egy kis gyakorlat és közbejárás, hogy rájöjjek, mire érzékeny és mivel tudom elrontani a kedvét. És természetes, hogy nem akartam elrontani a kedvét!
Szóval újraterveztem és taktikát váltottam, hátha azzal vissza tudom csalni a mosolyát az arcára.
- Oké. - Nem is tudtam, miért válaszoltam, csak valahogy fent akartam tartani a beszélgetést. Visszamosolyogtam Ace-re, ahogy felvettem a kesztyűit, magamban pedig kábé diadalt zengtem, mert sikerült megvigyorogtatni a srácot. Azt hiszem, ez örökös cél lesz mindig, amikor akár egy pillanatra is búskomorrá válik.
Jó volt, hogy megérinthettem a fiút - ez hiányzott csak, az érintkezés hiánya, mert akármennyire is élveztem, hogy a hajába túrhatok, mégis... Valamilyen szinten kevés volt, de még ez is, a kesztyűs taktika is... Habár be kell valljam, a csókok ritkasága volt a legrosszabb, az egészen sokszor zavart, főleg, mikor már centikre voltam a fiú arcától, mert elfelejtettem, hogy a-a Ro, nem teheted meg, nem érhetsz hozzá. Nem kéne ilyen szétszórtnak lennem. Ezt elfelejteni... A frászt hozom a fiúra valószínűleg, minden egyes alkalommal. Nem akartam, de nem is tudtam sok mindent tenni ellene. Írjam rá a kézfejemre alkoholos filccel, hogy stipi-stopi-tapi, vagy mi?
- Ez aranyos. - Elmosolyodtam, ahogy mesélt egy picit a kiskori fotóról az anyukája medáljában. Vajon az én anyukámnak van rólam kiskori fotója? Tuti. Remélem. Talán medálban nincs, habár ki tudja... Szerette a nyakláncokat. Illetve, még mindig szereti őket - olyan nehéz nem múltkorban beszélni róla, távoli és elérhetetlen, a vele lévő emlékeim mind régiek és porosak, de nem fakultak meg egy kicsit sem.
- Lejártad a lábadat, huh? Merre kóboroltál? - kérdeztem, ahogy befejeztem az átöltöztetését. A bocsánatkérése valamilyen szinten meglepett, de nem tudtam, mit válaszoljak rá. Tök szarul esett, hogy még csak köszönni se köszönt nekem egész nap, és hát ja, nem akartam hazudni. Elvégre az egy jó kapcsolat alapja, hogy őszinték vagyunk egymással. Mégis... Azt sem akartam, hogy Ace még rosszabbul érezze magát.
Leültem mellé az ágyra, egy picit megpöckölve a hasát.
- Először is szögezzük le, hogy nem vagyok dühös. - Igen, az voltam, de a fenébe is, gyerekes vagyok néha. Most éppen nem vagyok mérges. - De rosszul esett, hogy kerültél, meg... Minden. - Ráemeltem a tekintetemet a fiúra, közben a kezemen maradt kesztyűjét piszkálva. Nem szerettem, hogyha önbizalomhiányba kergetnek-löknek bármilyen módon is, illetve, lököm magam, mert mindig ezt csinálom, és a végén arra jutok, hogy így is-úgy is szar vagyok. Mint most... És Ace is ezt csinálta azzal, hogy került, de teljesen akaratlanul, és csak én magyaráztam bele többet, szóval nem érdemli meg, hogy ezt felrójam neki. Ha őszinte akarok lenni, legszívesebben semmit sem rónék fel neki, hiszen valószínűleg enyhe pánikrohamot kapva mászkált az akadémián amíg én a szobánkban dühöngtem.
Ami így... Elég gáz. Meg gyerekes. Meg minden.
- Azt hiszem, csak egyikünknek sem volt valami jó napja.
|
Szerettem a csendet és az egyedüllétet, hamar rám jön a szorongás, néhányszor túl sokáig vagyok tömegben vagy sokat ütközök, aztán megtörténik a baj. Néha pedig pánikrohamot is kapok, olyankor nehéz bármit is magammal kezdeni. De ez a nyugalom, ami a fiú közelsége adott, rengeteget jelentett nekem. Valahogy jó érzés, hogy nyújt számomra olyan dolgot, amibe bele tudok kapaszkodni. Ez meg őmaga és a hatalmas szeretete, amiről még mindig fogalmam sincs, hogyan érdemeltem ki nála. Vagy egyáltalán meg is érdemlem, azonban ezt annyiszor fejtegettem, hogy már én is unom. Nyugtató dolog nekem, minden perc, amikor ezzel a kiváló sráccal vagyok.
Mély levegőt vettem, miután majdnem megérintett. Ilyen helyzetben, mikor a pánik még jelen van, nehezebben nyugszom meg. Kemény dió, igazából, hisz nagyon butaságok jutnak az eszembe. Még olyanok is, amivel megsérteném a másikat. Most is jártak ilyenek a fejemben, amit nem mondtam ki, megint ráhoztam volna a frászt a srácra. Bólintottam a nyugtatásra, kellett, hisz fogalmam se volt, mi történne, hogyha nem szólal meg. Talán egy újabb roham, abból meg nehezen szedett volna ki engem. Képes vagyok olyankor agresszív lenne, bántani is az embereket. Talán sose bocsátanám meg magamnak, hogyha egyszer is rossz szándékból karnék hozzányúlni. Szerintem abba én belehalnék.
- Hmm... nem tudom, hogy megtartották-e őket vagy jól emlékszem a dolgokra - kicsit kellemetlenül éreztem magamat. Megint előjött az, hogy nem olyan biztos a gyerekkori emlékeim, hisz fogalmam sincs, mit másított meg, mert lehetnek olyan dolgok, amire még nem jöttünk rá, hogy igaz vagy hamis. Így fura volt bármit is mondanom az emlékeimről. Most meg igazán nem jó ötlet az ilyet emlegetni, örülök annak, hogy képes voltam teljesen megnyugodni. Viszont az a megmosolyogtat engem, hogy Ro mellett mennyi jó emlékem van már most. Fogalmam sincs hogyan tudnám ezt megköszönni neki, viszont akarom, mert azért neki is kijárna az egész, hogyha már itt folyamatosan velem törődik.
Talán kihasználom a helyzetemet, de azt hittem, hogy nem akar tényleg átöltöztetni. Túlságosan jól esik a törődés, hogy szóljak.
- Jó.. - mármint én most igazán lusta voltam bármit is csinálni, meg úgy fáradt is, eléggé kifárasztott a mai nap engem, de ez nem csoda.
Néha furcsa, amikor meglátom magam kesztyűk nélkül, hiszen ezek nálam mindennapos kiegészítők váltak, ami mindennap rajtam van egy jó darabig. Sőt, néha van olyan eset is, mikor le se veszem este, szóval abban alszom el. Meglátva a fiún, pedig elmosolyodtam. Nem tudom, valahogy örültem annak, hogy végre megérinthet engem.
Nagyon passzív voltam most, azt hiszem túlságosan is élveztem az ilyenfajta törődést, pedig bűntudatomnak kéne. Vagy nem. Én is megcsinálnám Ro-nak, ha azt kérné. Jól esett az a tudat, hogy ilyet is simán megcsinálunk. Az persze könnyít az egész, hogy mi ketten itt szobatársak vagyunk. Senkire se cserélném le őt.
Felnevettem, mikor áthelyezett engem az oldalamra, majd megint így tettem, mikor visszakerültem a hátamra. Ro annyira aranyos volt, hogy mindezt megtette velem, én meg nagyon is örültem a fejemnek, hogy ezt felvetetettem. Bár sose voltam igazán a lustaság híve, elég munkamániás vagyok, hogyha valamilyenféle feladatot kapok. Most viszont élveztem a semmit tevést.
- Az - kuncogtam a fiúval együtt. - Mindenki így szeretne járni majd - folytattam tovább. Sose voltam az, aki a divat szeretője lenne, vagy egyáltalán a ruha szeretője, ha egyedül laknék, akkor tuti, hogy egy szál alsóban lennék, még télen is.
- Anyumnak szerintem van egy nagyon régi képe rólam, ahol még csecsemő voltam, azt hiszem közös fotó volt - erre a képre jól emlékszem, hiszen anyu medáljában van, de azt mondták még, hogy van egy másolat is. Annyira gondolkoztam, hogy a seggemet se emeltem meg a fiúnak. Elmosolyodtam én is a szörnyű lustaságomon.
- Héj, most kijár ez nekem, lejártam ma a lábamat - sóhajtottam. - Ro... sajnálom, hogy ma nem nagyon találkoztunk - komorodtam el. |
Ahogy ücsörögtünk, rengeteg kérdés ötlött fel bennem. Úgy-ahogy ismertem Ace képességeit, de kíváncsi voltam, hogy részletekbe menően milyenek. Hisz ez nem egy olyan dolog, minthogy én irányítom a szelet. Az olyan egyértelmű. Ace képességei viszont rendkívül szerteágazóak lehetnek, és ezért ütközök mindig a tudatlanság falába, akárhányszor csak rájuk gondolok, mert franc tudja, hogy hogyan épülnek fel, és éppen mit tud velük tenni és mit nem.
De nem, most nem szerettem volna kérdésekkel zaklatni, akármennyire is fúrták az oldalamat. Most azt szerettem volna, ha teljesen megnyugszik és biztonságban érzi magát. Nem lett volna gáz az se, ha sikerül elaludnia, hiszen holnap is tanítás és holnap is kelni kell, ergó kéne egy picit pihenni legalább.
Amikor véletlenül majdnem megérintettem, láttam rajta az ijedtséget. Nem akartam megrémiszteni...
- Sajnálom - súgtam, és közelebb húztam magamhoz. - Jobban fogok figyelni, ha nincs rajtam kesztyű. Nem akarom, hogy az érintkezés miatt aggódj.
Nem akartam, hogy egyáltalán bármi miatt aggódjon.
Lassan kezdtem átesni egy jobb passzba, ahogy Ace arca is kezdett egyre inkább mosolygósra fordulni. Eszembejutott, vajon milyen virág lenne - az ibolyát és a harangvirágot könnyen el tudtam képzelni hozzá, olyan törékeny volt és gyönyörű, picit mesebeli. Vagy talán napraforgó, mert sokszor elrejti a szépségét és a mosolyát, de hogyha szembejön vele a Nap - jelen esetben azt hiszem, az én vagyok -, akkor kitárja a szirmait és megnyílik, nevetve és csillogó szemekkel.
- Egyszer mutatnod kell magadról kiskori képet. Látni akarom. - Mosolyogtam, aztán felhúztam a szemöldökömet, mikor nyugodtnak nevezte magát. Nem mondom, hogy nem volt nyugodt, hé, sokszor az volt, sőt, de azért voltak ingadozások. Viszont nem bántam őket, bár ha tehettem volna, akár magamra vettem volna mindet, hogy a fiúnak könnyebb legyen.
- Nem kell, hogy így érezd. Nem hiszem el, hogy unalomból csinálnád. Tudom, hogy nem abból csinálod, és ha hamar is ér véget, én melletted vagyok addig és utána is, ha szükséged van rám. Bármikor, jó? - Megsimogattam a haját. Kicsi napraforgóm.
A szavaira felvontam a szemöldökömet, és egy félmosoly húzódott az ajkaimra.
- Na, lusti, akkor most szépen átöltöztetünk... - búgtam a fülébe, aztán óvatosan kitoltam az ölemből, hogy fel tudjak állni. Hátradöntöttem az ágyon, és mindkét kezéről elkezdtem lehúzni a kesztyűt. - Kezdjünk mondjuk ezekkel, úgyis szükségem van rájuk.
Felvettem a kesztyűit, aztán egyszerűen áthúztam a fején a póló... pulóverét, ami amúgy teszem hozzá a legédesebb dolog volt, amit valaha láttam, Ace-nek pedig tényleg tündérien állt. Nem is a földre dobtam, hanem egyenlőre az ágyra tettem le, a fiú mellé.
- Nem gondolom, hogy a szekrényben tartod a hálócuccodat, szóval... - Megfogtam a fiú derekát és mosolyogva oldalra gurítottam az ágyon, hogy ki tudjam alóla húzni a takarót és a hálóruháját. Utána visszagurítottam az ágy közepére, megint a hátára fektetve őt.
- Először is rád adjuk ezt. - Megfogtam a pizsama felsőjét és puhán áthúztam a fején, aztán a karjainál is megigazítottam. Kicsit megsimogattam a fiú nyakát, csak szórakozottan és halványan.
- Ebben a ruhaösszeállításban kéne lefesteni, én mondom. Stílusikon. - Elnevettem magam, aztán leültem a sarkaimra, hogy le tudjam húzni a lábáról a cipőjét és a fehér zoknijait. Fehér zoknik... Én szeretem, ha színesek. Vagy felemásak. A fehér mondjuk aranyos és megy majdnem mindenhez. Ace-hez is.
- Szóval, napraforgóm, visszatérve egy kicsit, szerinted honnan szerezhetnénk rólad egy kiskori fotót? - Mosolyogtam, aztán kigomboltam a nadrágját és a nadrágszárnál fogva lehúztam róla az alsógatyával együtt.
- És már csak ez van... - a lábát is beleigazgattam a pizsamanadrágjába, aztán szépen azt is felhúztam rá, egy kicsit a csípője alá nyúlva, mert magától fel nem emelte volna. Szemforgatva elmosolyodtam, és egy puszit nyomtam a mellkasára.
- Csak azért nem mondom, hogy nagyon lusta vagy, mert én is mindig bealszom mindenhol.
|
Azt mondják, igencsak hasonlítok édesanyámra, főleg a tulajdonságoknál. Mindketten önfejű rohadékok vagyunk, ugyan ez sose okozott nálunk sok gondot, hisz tudtuk, úgy is a saját fejünk után fogunk menni. Persze hamar megtanultam, hogy a szülőanyámnak irgalmatlanul hülyeség hazudni. Emlékszem, amikor apu mesélte, utána ment, de nem akárhogy, anyu ahhoz túl extra; ejtőernyővel jelent meg a szerelménél és pofon is vágta, mert hazudott neki, így igen, nem szeretném az anyukám mérgét megtapasztalni. Mindig kijöttünk egymással, talán azért is, mert a képességünk közös és talán nem is olyan gyakori, mint apu képességei vagy az öregé. A testcsere képességünk lehet még jobban összehozott minket.
Mondjuk én szerencsésebb vagyok, igaz, hisz állatokhoz hozzányúlhatok, míg emberekhez nem. Anyu erre korán rájött, általában meg is nyitotta ezt a kiskaput. Általában macskatestben telepedett az ölembe és addig bökdöste a kezem, amíg meg nem simogattam, először rettenetesen fura volt, de nálunk minden az. Sose leszünk átlagosak, még ha átlagos emberek lennénk, akkor is megvannak a saját mentális bajaink. Na meg a szüleim kapcsolata sem olyan fényes, azonban szeretik egymást, tudom. Az már más kérdés, hogy lennének ilyen rohamaim, hogyha Amahl engem elkerül jó messzire. Lehet átlagosabb lennék, hogyha nem lettek volna megmásítva az emlékeim. Vagy más szüleim lennének akkor jobb lenne.
Tudva ki a szülei, a nagyapám... kicsit nehéz ügyem van azzal, hogy erősnek lássam magamat. Fogalmam sincs mi lenne a legjobb. És csak itt tudok már sírni a nagy semmin. Mert min sírok? Azon sírok, hogy nem vagyok olyan erős, mint mások, ezzel pedig tényleg megérdemlem a legszánalmasabb címet. Ahogy a keze majdnem hozzáért a bőrömhöz, ijedten elhúzódtam. Nagyon, nagyon félek ilyen helyzetekben. A testcsere nem vicces dolog, akármennyire annak látszik. Nem tudom miért is ódzkodom ettől az egésztől, talán az az érzés, amikor pont testet cserélünk vagy a tudat, hogy minden érintkezésnél testet cserélnek valakivel. Talán ezért is zártam el magam mindenkitől.
Mégis itt ülök egy fiú ölében, akit a szerelmemnek nevezhetek.
- Én se voltam valami jó gyerek - mosolyodtam el. - Amilyen nyugodt vagyok mostanában, olyan virgonc voltam kiskoromban - nyugodt... ha a mostani helyzetet lehet annak venni, bár tényleg nem hiszem, bármilyen pozitív jelzővel lehet felruházni engem. És talán mindig fogok vitatkozni azokkal, akik máshogy látják ezt az egészet. Meg se kellett volna születnem igazából, egyik szülőm se foglalkozott nagyon a gyerek témával előtte, csak akkor, mikor már képtelenek voltam mit csinálni magukkal. Félre ne értsetek, remek szüleim vannak, de nekem nem kéne léteznem.
- Nem tudom, csak... csak túl hamar ért véget és és mintha csak unalmamba csinált az egészet - elhalkultam a végére. Mosolyogva sóhajtottam, ahogy újra előjött a kalózos dologgal. - Lusta vagyok átöltözni - nevettem fel. - De ha akarsz átöltöztethetsz... - végül is megteheti, kölcsön tudom adni a kesztyűimet. |
Kezdtem egyre békésebbnek látni a helyzetet, ahogy Ace-t az ölembe húztam. Furcsa... De mintha valamilyen módon magamra találtam volna amiatt, hogy vigyáznom kellett rá. Eleve erre kellett volna születnem apám szerint, hogy őrizzek és védelmezzek, aztán valahogy nem sikerült belerázódni a dologba... Hogy túl fiatal vagy túl makacs voltam-e, nem tudom. Lehet, hogy egyszerűen csak nem éreztem úgy, megérné vigyázni arra a valakire, akit épp rám "osztottak". Ace-nél viszont még olyan gondolat sem támadt a fejemben, hogy megéri-e; nála nem valamiért csináltam, hanem teljesen önzetlenül és csakis őérte. Nem is tudom, mit tettem volna, hogyha bármi baja esik. Így is voltam pont elég dühös magamra, amiért nem forgattam fel utána az egész iskolát, ráadásul még be is aludtam.
Igazából fogalmam sem volt róla, hogy hol lehetett, hogy mikor jött be a szobába, és vajon rögtön szólt-e nekem vagy sem. Kicsit zavart, úgy éreztem magam, mintha félig egy ködfelhőben lennék - mégis, az istenért rá nem kérdeztem volna, egyelőre nem. Azt hiszem, hagynom kell, hogy tényleg minden teljesen rendben legyen, mert habár kezdtünk mindketten viszonylag megnyugodni, de még féltem, hogy a legkisebb dolog is romba döntheti az egészet.
A hajtincsei puhák és finomak voltak az ujjaim közt, de a szavai elszomorítottak és fájtak; annyira szerettem volna, ha úgy látja magát, mint ahogy én látom őt. Édesnek, szépnek, erősnek, csodálatosnak. Mert az volt, mégha voltak is hibái és gyengeségei - de azok melyikünknek nincsenek?
- De, de, higgy nekem. - Az ujjaim az arcához rebbentek, hogy letöröljem a könnyeit, de még időben eszembe jutott, hogy nem tehetem. Helyette levezettem a kezeimet a derekáig, és átölelve közelebb vontam magamhoz a fiút, csendben hallgatva, ahogy a sírása egyre csillapodik.
- Kiskoromban nekem sem voltak barátaim. - Megvontam a vállamat. Igazából most sem nagyon vannak, hiába vagyok mindenkivel közvetlen meg kedves. Franc tudja. - Sőt, borzasztó gyerek voltam. Nagyon-nagyon neveletlen. A tanárok is utáltak mindig.
Ezen most már csak nevetni tudtam. Már úgy sem fogják megtudni soha, mi lett belőlem, és ha rajtam múlna se rónám fel nekik a dolgot. Ha az akkori önmagamat nézem, én is így vélekedtem volna.
- Hát nekem is voltak plüsseim. - Otthon maradtak, és azóta sem láttam őket, de még emlékszem rájuk. - Volt egy borzom, és mindig felöltöztettem a régi babaruháimba. Nagyon kreatívan Borzi volt a neve. De tök jó törődni velük, mármint, lehet gyerekes, de akkor is tök jó.
Ahogy Ace az arcomba tolta Terry-t, felnevettem.
- Már hogy lenne baj? - Összekócoltam a fiú haját, aztán a fejemmel a ruhásszekrény felé biccentettem. Reméltem, hogy a hirtelen komorságát megint meg tudom törni, és képes leszek legalább egy mosolyt varázsolni az arcára. - Acerrr, kapitányom, nem csáklyázzuk meg azt a szekrényt? Valami hálóruhát keresve. - Előszedtem volna neki valamit, csak nem volt szívem ilyen hirtelen, ezzel az ürüggyel kitolni az ölemből. - Mondjuk ahogy neked komfortosabb, kincsem, csak azért valami puha pizsama olyan megnyugtató tud lenni, nem?
|
Elég nehéz volt a dolgom, mikor idekerültem, hiszen senkim se volt, magamnak kellett boldogulni. Igaz úgy jobban szeretem, mert senkit sem akarok zavarni az én bajommal, a bajom minimális, egyes esetekhez képest, így csendben tűrtem az egész dolgot. Tudtam, úgyis valaki rám mordulna; "Van ennél rosszabb!". Én ezt meg tudtam, talán jól, most hogy itt vagyok az akadémián. Eltörpülök, még ha omega szintű mutánsnak is mondanak, van abból is elég. Én meg egy olyan vadbarom, aki imádja, hogyha törődnek vele és babusgatják. Lehet engem mindennek nevezni ilyenkor, szégyellem is, hogy ilyen vagyok, de mást nem tudok tenni, elég szeretetéhes vagyok.
Ro pedig mindent megadott nekem, mégis bűntudatom van.
Nem kéne ennek kitennem, mellettem ő is tönkremehet, hisz ilyen dolgokkal azért nehéz élni, még ha kívülről is látod az egészet. Újra megakartam magamat ütni, de már erősebben, olyan erősen, hogy az nyoma is legyen, csakhogy addigra a fiú már összekulcsolta a kezeinket. Szívem meg nincs arra, hogy ellökjem kezeit vagy egyszerűen elhúzzam az enyémeket. Egyszerűen elkezdtek potyogni a könnyeim, megint. Nekem ez túl sok volt, rég kaptam ennyi szeretetet, mert valljuk be, hogy saját magamat, nem nagyon kedvelem, sőt utálom, ez a legjobb szó. Ilyenkor pedig az utálatom magam iránt tízszeres.
Ahogy az ölébe húzott, úgy esett le nekem, hogy hol is vagyok, miért is butaság, hogy féltem pár perccel ezelőtt. Olyan butának érzem magamat ilyenkor, mert hát vajon tényleg van bajom, vagy csak teszem magamat, mert annyira szeretetéhes vagyok vagy csak ennyire unatkozom. Annyira sajnáltam a fiút, valahogy jobban is felkészíthettem volna az egészre. Megnyugodtam, ahogy kimondta a szeretlek szót. Az igaz, hogy emlékeztetnem kell magamat, hogy ez a srác sose hazudott nekem. Vagy ilyen jól hazudik nekem. Elhessegettem ezeket a gondolatokat, mert azért nem szép ilyen dolgokat feltételezni a szerelmedről. Ro meg az egyik legjobb emberrel, akivel az eddigi életem során találkoztam.
- Nem, nem vagyok az - újból kitört belőlem a sírás. Egyáltalán nem vagyok erős, hogyha az lennék, akkor nem lett volna az egész dolog ilyen hatással rám. Most az egyszer halkan sírtam, talán még a vállam se remegett. Letöröltem a könnyeimet azért, mikor éreztem, ahogy rám néz. Eltudnék azon veszekedni, hogy erős vagyok-e vagy nem, de én saját magamat gyengének és haszontalannak láttam, aki nyugodtan eltűnne a köztudatból... talán örülnöm kéne, hogy végre megnyugodtam és nem tettem kárt a szerelmemben, mert amúgy képes vagyok rá másokat megütni ilyenkor, sőt rosszabbra is. Egyszer apám felé kést reptettem.
- Talán igazad lehet, akkoriban ő volt az egyetlen barátom - tekintettem le a macira. Senki se akart és akar egy ilyen fura gyerekkel barátkozni, de megértem őket. Meg amúgyis elvoltam én a plüssökkel. A szüleim pedig rendszeresen látogattak - ezt mondták, legalábbis, én, én máshogy emlékszem erre az egészre. - Én szoktam rendbe tenni, meg minden - mosolyodtam el. Legalább törődhettem valakivel, mesélhettem valakinek és valaki "meghallgatott" engem legalább. Sajnos ebből már én kinőttem és csak magamban tartom azt a sok gondot, de talán jobb is így. Talán, ha sokáig csinálom, a szervezetem meg az agyam végleg felmond a munkájából.
Felnevettem az egész növényes dologra, majd még jobban kacagtam, ahogy megcsikizte az oldalamat. Majd mikor abbahagyta, Terry-t feltoltam a popójánál fogva, a fejét pedig odanyomta Ro arcához. Viszont pár másodpercen belül megint rámtört a komorság. - Baj, hogy jobban vagyok? |
A francba már, hogy nincs olyan képességem, amivel mások fejébe láthatok. Annyival könnyebb lenne most, ha tudnám, mit gondol Ace, ha legalább csak sejthetném, hogy mivel tudnám megnyugtatni... De nem várhattam arra, hogy egyszer majd megnyílik előttem az elméje és minden szükséges dolgot ki tudok olvasni belőle, egyáltalán semmilyen tanácsra nem támaszkodhattam, csak saját magamra, és arra, én hogyan tudnám most saját kútfőből kezelni a helyzetet.
És én próbálkoztam, jól akartam csinálni... Az ajtónyitogatás, a finom szavakkal nyugtatgatás; mind-mind kis próbálkozások voltak arra, hogy ne hagyjam a kezeim közt szétesni a fiút. Annyira féltem, hogy nem fog sikerülni, hogy elrontottam akár a legkisebb dologgal is... Mintha Ace is egy apró virág lenne, akit a legkisebb hibával hervadásra tudok ítélni - mert arra már gondolni sem akartam, hogy halálra, nem, nem bírnám ki, ha egyszer annyira nem figyelnék oda rá, hogy sikerülne a végén túl nagy kárt tennie magában.
- Nem kell sajnálnod semmit. - Összekulcsoltam mindkét kezünket, és egy óvatos csókot nyomtam a fiú homlokára, ott, ahol a kócos frufruja takarta a bőrét. Remélem, sosem akar majd rövidebb frizurát, mert már így is szenvedtem attól, hogy csak ennyit tudtam tenni, és nem adhattam neki egy rendes csókot.
A legjobbnak tűnő ötletem az volt, hogy az ölembe húztam, mégha nem is tudtam igazán eldönteni, hogy mégjobban sír-e vagy csak felnevetni próbált. Ahogy megfogta a kezemet halványan elmosolyodtam, aztán a szavaira egy csókot leheltem a puha hajába.
- Én is szeretlek - duruzsoltam, és finoman simogatni kezdtem a hátát. Nagyon-nagyon szerettem. Sosem tudtam volna cserben hagyni, mégha nehéznek tűnt is jópár dolog egyelőre. De mégis, hogyan engedhettem volna el csupán ennyiért, mikor annyit jelentett nekem és annyira fantasztikus?
Mosolyogva hallgattam, ahogy a plüssmackójáról mesélt. Szívből örültem, hogy ha csak egy picit is, de lejjebb vett a pánikja és még a sírást is próbálta leküzdeni. Nem tudom, mit éreztem miatta; talán boldogságot, vagy inkább büszkeséget.
- Olyan erős vagy, Ace. - Simogatni kezdtem a haját, és oldalra döntött fejjel, mosolyogva fürkésztem az arcát. Megint rámtört a könnyezés, éreztem, hogy fátyolosodni kezd a tekintetem, de ezek már csak a megkönnyebbülés és az öröm - mégha az az öröm akár csak pillanatnyi lesz is -, könnyei voltak. Megtöröltem a szememet, és nevetve felhümmögtem.
- Ez a plüssmaci nagyon szerencsés, hogy a tiéd lehet. - Piszkáltam meg én is Terry mancsait, és közelebb vontam magamhoz Ace-t, a vállára téve a fejemet. - És de, szerintem nézhet ki így, ha vigyázol rá. Kinézem belőled, hogy féltve óvtad mindentől.
Én is ezt akartam tenni, féltve óvni a fiút mindentől. Egy újabb csókot nyomtam a vállára, túl nehéz volt megállni, hogy ne tegyem, hogy ne érjek hozzá, hogy ne érezzem, hogy tényleg itt van a karjaim közt és biztonságban tudhatom.
- Mit szólnál, ha majd szereznénk neked egy növénykét? Olyat, amilyet csak akarsz, amíg szobanövény. Mondjuk valami vénusz légycsapóját, az majd veszélyesen rávicsorogna minden idegenre, rawwr - imitáltam a borzasztóan rémisztő morgást, félig vigyorogva, és az Ace derekán lévő ujjaimmal megcsikiztem egy kicsit a fiút, aztán már olyan közel húztam magamhoz, hogy a háta teljesen a mellkasomnak simult, és az államat is csak a fejére tudtam finoman rátenni.
|
Olyan ez az egész, mintha egy elzárt teremben lennék és fenyegetnének, hogy meg fognak ölni vagy még jobb egy horror film, ami végén te halsz meg. Szar, az is, hogy ez állandóan ismétlem magamban, egyszerűen oly nehéz ezt az egészet feldolgozni, pedig régóta vele élek. Az a vicces, hogy fogalmam sincs mikor kezdődött az egész. Megszoktam. Ezért is mondtam el Ro-nak a dolgot, mert szomorú vagy nem, ezek a rohamok, ha lehet így nevezni, a részemmé váltak, ami tudom, siralmas a teljes életem meg ahogy mindig mindenről panaszkodom, fogalmam sincs hogyan bírja ezt a srác. De talán igazam van és nem bírja.
Akármennyire próbálja álcázni, láttam rajta, hogy szenved miattam.
Ezért is vertem bele a fejembe, nem fájt annyira, amennyire szerettem volna, csak zsibbadt a helye, egy kicsit. Viszont kicsit görcsbe rándult a gyomrom, ahogy megláttam a nyúzott arcát. Ezer "sajnálom"-ot daráltam neki le, utáltam, hogy mindez miattam van, az én hülye fejem. Az egyik kezét megszorítottam és savanyúan elmosolyodtam, mintha azt akarnám, mondani, mennyire sajnálom ezt a dolgot, azt mennyire idióta fasz vagyok, hogy nem mondtam el neki milyen bajaim is vannak, pontosan, részletesen. Akkor tudod volna reagálni, igaz? Igaz? Annyira fáradt vagyok emiatt az egész miatt, pedig még nem is tart olyan sokáig.
- Sajnálom - rebegtem még egyszer, ahogy ránéztem... én nem akartam ezt, csendben akartam maradni, úgy jobb lett volna mindenkinek, de én nekem meg kellett szólalnom, igen, olyan önző vagyok, csakis saját magammal törődik, azt a srác meg fél értem, édes istenem, miért csinálom ezt. Már rég meg kellett volna halnom. De azért vettem egy mély levegőt, hátha segít, csak egy kicsit, mert már komolyan tehetetlen voltam. Már sírni se bírtam, még úgy semmit se bírtam... fáradt vagyok ehhez, talán ez az egy dicsérni való bennem, kibírtam saját magamat és nem kaszaboltam szét a kezem, hogy elvérezzek.
Meglepődtem, ahogy mellém ült, annál jobban meglepődtem, mikor az ölébe húztam. Egy megkönnyebbült röhögés féleség hallatszott tőlem, de jobban hasonlított sírásra. Megfogtam az egyik kezét, talán most jutott el hozz csak a valóság, jól vagyok, Ro itt van velem... aki szeret és én is szeretem őt. - Szeretlek - csúszott ki a számon. Fogalmam sincs, hogyan jött vagy mi az oka, de az biztos - jó volt kimondani. Ellettem volna így, jól is esett. Kicsit még el is bambultam, bár nem azért csináltam, mert elakartam menekülni a világból.
- Tudod - szívtam egyet az orromon. - Terry az első plüssöm. Nagyon sokáig nem beszéltem, azt mondták, hogy túl félős vagyok a beszédhez. Anyu meg odaadta nekem ezt a plüssmacit. Bár gyanítom, hogy egyszer-kétszer lecserélte, mert egy 18 éves plüss nem nézhet ki ilyen jól - mosolyodtam el a végére. |
Nagyon-nagyon precíz és óvatos akartam lenni a fennálló helyzettel kapcsolatban, de ezek a terveim még valahol a dolog legelején szétestek. Pedig annyira nem szerettem volna, hogyha Ace észreveszi rajtam, hogy aggódok és félek, de kétségkívül feltűnt már neki.
Vettem egy mély levegőt, ahogy becsuktam az ajtót. A székre néztem, de attól függetlenül, hogy eddig nem is hederítettem rá, milyen, most még a látványától is kellemetlenül éreztem magamat. Azt hiszem, ha ennek vége lesz - mert vége kell, hogy legyen, meg kell nyugtatnom Ace-t -, minél előbb le fogom cserélni egy másikra.
Tudtam, hogy Ace-nek szüksége van rám, már abból feltűnt, ahogy a kezem után nyúlt, mikor otthagytam - fájt is a szívem közben, de reméltem, hogy nem haragszik meg rám miatta. Nem akartam egyedül hagyni, nem akartam, hogy úgy érezze, a szakadék szélén kapaszkodik és én elengedem a kezét... Legszívesebben kimentem volna a szobából, bezárkóztam volna a fürdőbe, és csak azután jöttem volna vissza, miután pirosra sírtam a szemeimet - mert még mindig nagyon, nagyon nem akartam Ace előtt sírni, de nem tehettem, nehogy megijesszem.
- Ace, Ace - rögtön hozzáléptem, ahogy megütötte magát. Csak ezt ne tegye, istenkém, csak magát ne bántsa, mikor már amúgy is össze van törve. Megfogtam mindkét kezét, vigyázva, nehogy túl erősen tegyem. Ki akartam nyitni a szám, hogy mondjak valamit, de nem ment, csak azt éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel. Nem sírtam konkrétan és hangosan, egyszerűen csak könnyeztem, némán és alig észrevehetően. Az egyik kezemmel Ace hajába túrtam, és simogatni kezdtem a fejét, vontatott mozdulatokkal. Eltelt egy lassú, idegtépő perc, aztán erőt vettem magamon - már ideje volt, csak erre tudtam gondolni közben -, és ugyan elcsukló hangon, suttogva, de megszólaltam:
- Ne csináld ezt, kincsem. Nem érdemled meg. Nézz rám, jó? Vegyél egy mély levegőt.
Nem is tudtam belegondolni, mit élhet át most - éreztem már félelmet, nagyon erős félelmet, de Ace-n látszott, hogy ez egészen elsöprő. Nem csoda, hogy még rám is átragadt, habár próbáltam lerázni magamról, csak egyre nehezebb volt, ahogy minden múló perccel egyre inkább a bőröm alá férkőzött az érzés.
- Itt maradok, igen, itt leszek és nem lesz semmi baj. Vigyázok rád. - Felültem az ágyra, és átölelve a fiú derekát az ölembe húztam, takaróval, plüssmackóval együtt. Mit tehetnék érte, amivel elűzhetném a rettegését és a könnyeit? Mit sem számított most, hogy egy félisten vagyok, úgy éreztem magam, mintha a világ legtehetetlenebb személye lennék. Semmit sem értek a képességeim, nem tudtam elvenni Ace bánatát, vagy manipulálni a gondolatait, hogy egy szebb helyen érezhesse magát, mondjuk a kedvenc helyén, vagy ott, ahol csak szeretne lenni.
Szorosan magamhoz öleltem és halk semmiségeket suttogtam a fülébe, ennyit tudtam tenni. Simogattam a vállait, puhán és pihentetően, miközben a fejemben magamat is nyugtatgattam, hogy sikerüljön higgadtnak maradnom, és fenntartanom egy békés és kiegyensúlyozott látszatot a fiúért - nem nagyon ment, a lélegzetvételeim egyre-egyre megremegtek, de próbálkoztam. A világért el nem engedtem volna most Ace-t az ölelésemből és a karjaim közül. |
Próbáltam kijutni, annyiszor mondogattam, hogy ez paranoia, ez csak egy egyszerű reakció arra, ami sok évvel ezelőtt történt velem. Logikusan igyekeztem közelíteni a problémához, de azt hiszem, erre segítség nélkül képtelen vagyok. Viszont azt gondolom túl büszke is vagyok, hogy valakitől segítséget kérjek. Fogalmam sincs, mindig azt gondolom, kinevetnének, hogyha előállnék az ilyen problémákkal, mert nevetségesek. Ugyan még én is azt vélem... akkor mit várok el másoktól?
Igazán sajnálom Ro-t, akárhogyan akarja álcázni, azért látom, hogy fél, még így is a könnyeim közt, de ez is jobban rárakott a paranoiára és az őrületre... egyszerűen olyan ez, mintha egy horror film, ami végén én meghalok.
Próbáltam mosolyogni, de ja, most nem ment, nagyon nem... de azért örültem, hogy jól van. Igaz, magamra kellet erőltetnem azt a tényt, hogy ez az igazság; nincs semmi baja, hisz először kételkedtem a szavaiban, hazudhat is nekem, hazudhat, viszont egyszer se tette... ezért jutottam arra a konklúzióra gyorsan; hiszek benne. - Ennek örülök... - csak ennyi jött ki a számon, más már nehéz lett volna. Talán az a legnagyobb félelmem, hogy neki baja esik. Mármint nekem egyszer úgyis be fog fellegzeni ezek miatt, a szüleim tudnak magukra vigyázni, azonban Ro új ebben a helyzetben és nem hiszem, hogy tudna reagálni.
Ahogy felállt és elengedte a kezem, megijedtem. Nem akartam, hogy elmenjen, mert mi van, ha baja esik... nem bírom ezt már, úristen. Kinyújtottam a kezem, hogy visszahúzzam, de inkább visszaeresztettem, fogalmam sincs, hogyan reagálna, amennyiben rámarkolnék a felsőjére és nem engedném el, nem, addig nem amíg nincs ennek vége. Mert egyszer vége kell lennie, ugye?
Félve néztem, ahogy kinyitja az ajtót, már készültem arra, hogy bevágom az ajtót, aztán pedig újra eltorlaszolni. Viszont semmi se történt, Ro jó volt és ép, viszont láttam, hogy valami baj van. Még így is aggódok miatta... Talán én vagyok az oka, igen. Ez pedig felidegesített engem, megütöttem a fejemet, megérdemlem. Rá hoztam a frászt, ezzel az egész paranoia dologgal. Én mondtam, hogy nem egyszerű eset vagyok, azt hiszem ő másra gondolt, mikor ezt mondtam. Kicsikét azt hiszem megnyugodtam, mégis volt bennem még elég félelem, hogy eltudjam magam sírni egy neszre. - Ro... drágám, itt maradsz velem, ugye? - most ő volt az egyetlen kapaszkodóm, ő miatta nem is szeretnék jobban lemenni a lejtőn, mert nem szeretném, ha aggódna értem. Olyan hülyeség ez az egész... komolyan, másnap felkelek, azt minden jó lesz, én meg itt drámázok ennek a szegény srácnak. Szánalmas vagyok. |
Mindig hálát adtam, hogy ha legalább az apám egy hatalmas gyökér volt, az anyukám még mindig a világ legjobb anyukája maradt. Szép volt a kisgyermekkorom, neki és a nagyimnak köszönhetően, sőt, mondhatni csodálatos. Tudom, hogy rengeteg embernek borzasztó szülei vannak, és rossz emlékei a régi időkből, de nekem azok csak akkor kezdődtek, mikor már tizenöt éves voltam, így... Így legalább volt egy olyan része az életemnek, amire jó szívvel és mosolyogva gondolhatok vissza.
Eszembe jutottak Ace szavai a telepatáról meg arról, hogy hitette el vele az a rohadék, hogy megölte a saját szüleit. Összeszorult a gyomrom a gondolattól. Csak egy ártatlan, sebezhető és törékeny fiúcska volt...
Ahogy vele szemben térdeltem, még mindig annak tűnt.
Féltem. Kevésszer voltam stresszhelyzetben, és nem voltam biztos benne, hogy jól tudom kezelni őket. Nem akartam elrontani semmit, nem akartam megijeszteni a fiút, vagy bármivel még mélyebbre lökni a szenvedéseiben. Megmondta, hogy nehéz lesz mellette, de vállaltam, és ezt továbbra sem adom fel, ennyi miatt nem is én lennék.
A kezére simítottam a sajátomat, finoman az ő ujjai közé kulcsoltam az enyéimet.
- Ace, nincs semmi baj. Nincsen semmi baj. - Simogattam a kezeit az arcomon. Utáltam, utáltam így látni őt. - Jól vagyok, nyuszi. Megvagyok.
Láttam rajta, hogy retteg, és a rezzenéseiből meg a pillantgatásaiból azt szűrtem le, hogy úgy érzi, nem csak mi ketten vagyunk. Mégis mit tegyek, hogy elhitessem vele, hogy nem így van? Hogy mutassam meg neki? Hogy nyugtassam meg?
Nagyon megijedtem, mikor a széket az ajtó felé repítette; ösztönösen a fiú elé másztam, nehogy még csak véletlenül is baja essen. Felszusszantottam, remegőn és kétségbeesetten. Éreztem, ahogy Ace megfogja a kezemet, mire az ujjaimat a tincsei közé fúrtam, és párszor végigsimítottam a fején.
- Nem kell félned... Hé, hé. - Felálltam, lassan és óvatosan, aztán elengedtem a fiú kezét. - Most figyelj, és ne aggódj, nem lesz semmi bajom.
Az ajtóhoz sétáltam, és eltettem előle a széket, de az érintésétől valamiért végigfutott a hideg a hátamon, és a sírás is elkezdett kerülgetni. Viszont nem akartam Ace előtt sírni, nem akartam, hogy azt lássa, én is félek, vagy még én sem vagyok erős mellette.
- Most kinyitom az ajtót, és kinézek - mondtam elcsukló hangon, és lenyomtam a kilincset, de egy pillanatra még én is elkezdtem aggódni, hogy valaki állni fog kint. Végül aztán mégis kinyitottam az ajtót - a folyosó sötét volt, de az ajtónk melletti kapcsolóval fel tudtam nyomni a világítást az előttünk lévő hosszabb szakaszon. Ace-re néztem, és próbáltam mosolyogni. - Nincs itt senki. Teljesen üres a folyosó, Ace. Ha lenne is itt valaki, hidd el, látnám az infralátásom miatt. Esküszöm, hogy nem kell félned senkitől.
|
Ilyen napokon mindig is eszembe jutott, hogy mik is történtek velem.Amik olyan paranoiássá tettek egy életre. Ezért is kívánom néha, hogy bárcsak ne születtem volna meg, vagy valahogy normális gyerekkorom lett volna... én nagyon örültem volna egy szép kis kezdetnek, jól aludhattam volna, már egész kiskorom óta kínoztak a rémálmok. Mert az a pióca viccesnek találta, hogyha azt hiszem, megöltem a szüleimet, három évesen. Három évesen! Olyan buta vagyok, megkérdőjelezhettem volna az egészet, de elhittem, elhittem azt, ami végül tönkretett engem és a mai napig is kísért. Ez volt az egyik lejtő az életemben és csak egy totyogós voltam. Meg kellett volna ölnöm magam rég.
Ilyen kedvem volt egész nap, féltem, rettegtem, illetve utáltam magam, mert biztos voltam benne, hogy segíthettem volna magamon, erre itt szenvedek a saját szaromban. Ezért is kerültem a fiút, a szerelmemet, mert biztosan szégyellné magát miatt, végül is igaza lenne. Szégyen vagyok, egy kibaszott emberi szemét, semmit nem érek, egyedi se vagyok. Hiszen a legtöbb tulajdonságom másoktól van, talán ezzel akarta a sors megkímélni másokat az én unalmas személyiségemtől, igen. Talán ezért se akarja az anyám, hogy tudjanak arról mi történt velem vagy ki a nagyapám, mert ezen kívül tényleg nincs más érdekes bennem, csak egy paranoiás pöcs vagyok.
Ahogy belevágtam magam az ágyba - ruhástól, cipőstül - egyszerűen belenyomtam a fejemet a párnába, meg akartam fullasztani magam, de sajna volt annyi túlélési ösztön még bennem, hogy a fal felé forduljak. Mondjuk nem értem miért csináltam, szerintem Ro is örülne neki, ha többet ne lennék. Nem tudom, találna magának egy pasit, aki nem egy nyafogós- ugh. Jobbat érdemel nálam. Sokkal jobbat, olyat, aki tudja a tenyerén hordozni. Félre ne érts, le tudnám hozni neki a csillagokat, ha az kellene neki, csak így nem megy nekem, ilyen állapotban, ilyen elmével, ilyen élettel... egyszerűen nehéz mindent csinálni.
Annyira féltettem ezt a srácot, hogy féltem, Amahl Farouk elragadja, esetleg megöli, hogy nekem legyen a rossz. Mindent eltudtam képzelni. Bár jobb a látásom és a hallásom is, sötétben még én is tehetetlen voltam. És higgyél nekem ilyen helyzetben, mikor már halálfélelmed van, nagyon rossz látni egy hátat csak. Ha tudtam volna, magam mentem volna a fiúhoz, de az egész testem remegett, valahol leestem volna útközben, na meg a folyamatos sírás se segített volna rajtam de amennyiben bajban lett volna, ember, én sose bocsátottam volna meg magamnak, soha. Egyszerűen az életem végéig magamat ostoroznám, még bele nem fáradnék. Vigyázni akarok rá.
Kicsit megrezzentem, ahogy felém jött, de ahogy megláttam közelről az arcát, végre feltudtam lélegezni. Annyira örültem, hogy itt van és nincs semmi baja... ugye nincs semmi baja? - Ro, istenem, drágám, Ro... - simítottam a kezem az arcára, jó ötlet volt ruhástól befeküdni az ágyba, hisz rajtam marad a kesztyű. - Én, én.... jól vagy? Meg vagy ugye? - mindkét kezemmel rásimítottam az arcára. Egyszerűen félek, hogy el fogom veszíteni, miatta vagy miattam, ezért fáj az egész. Próbáltam megnyugodni érte, nagy levegőt is vettem, de az csak egy szakadozó sóhajnak látszott... úristen, én nekem fogalmam sincs hogyan fogom kibírni ezt az estét...
Hallottam valamilyen zajt a szobánkon kívül, azt se tudom mi volt már, léptek, ajtó nyitás, sikoly-- én csak féltem mindentől. Megrezzentem. Az asztalnál levő szék pedig már repült is eltorlaszolni az ajtót. Odatettem, mert rettegtem, hogy valami ide fog jönni. Vagy valaki. Tudom, hogy figyel... csak idő kérdése mikor fog lecsapni. Valamit tennem kell... meg fogok őrülni... meg fogok őrülni... Ránéztem a fiúra, az én szobatársamra, a szerelmemre és fogalmam sem volt mit tehetnék... nem tudtam már ép ésszel gondolkozni vagy egyszerűen gondolkozni. Megfogtam a srác kezét, legalább valamivel kellett a valóságba kapaszkodnom, mert ha nem, ha nem... végleg megőrülök. - Nagyon félek. |
Kezdtem egészen kétségbeesettnek érezni magamat. Egyedül voltam, és Ace is feltűnően került engem. Sosem értettem az olyan kapcsolatokat, ahol tényleg a nap minden pillanatában egymáson lógtak az emberek, hiszen mindenkinek kell egy kis egyedüllét, de rosszul esett a dolog. Nem is maga az, hogy a fiú ennyire bujdosott előlem, inkább csak mert fogalmam sem volt, miért teszi. Örültem volna, ha legalább elmondja, vagy bevallja, hogy baj van, valami nem oké...
Volt egy közös óránk. Nem is nézett rám, de ezen leginkább csak magamban megvontam a vállamat. Még azon sem gondolkodtam túl sokáig, hogy kikéredzkedett a vécére, de aztán mikor csak pár perccel jártunk a kicsengő előtt, és még mindig sehol nem volt, már kezdtem aggódni. A szokásos lustán elpakolós, nyújtózkodós óravégzéseimtől eltérően villámgyorsasággal hagytam el a termet, hogy megkeressem a fiút, de aztán nem találtam a mosdóban sem, a folyosón sem. Még a szobánk is üres volt, és már kezdett zsibongani a fejem az ijedt aggodalomtól, ami elkapott.
Így telt a délelőttöm. Eleinte tartottam attól, hogy majd az egyik mosdóban találok rá, felvágott csuklóval, összetörten... Rettegtem, hogy ez is megtörténhet, és átnéztem minden vécét és még a raktárt is a szünetekben, és a szobánkat, sőt, néha még a kertbe is kimentem, de hiába nyitottam ki nagy lélegzetvétellel minden ajtót, végül sosem találtam meg Ace-t.
Akkor hagytam abba a hajkurászást, mikor az ebédszünetben észrevettem a folyosón - de akkor is elsietett, úgy, hogy a nagy tömegtől esélyem sem volt utána menni, főleg nem az étkezőből. Akkor megnyugodtam, hogy minden rendben van, és megint csak megvontam a vállamat, hogy biztos csak egy órájára szalad annyira.
Aztán mikor délután egyedül ültem a szobánkban, és a hülye matekfeladatokat csináltam, dühös lettem. Nem akartam az lenni, nagyon nem, és mondogattam magamban, hogy gyerekes vagyok, és irritáló és túlságosan ragaszkodó, de közben annyira fájt az egész... Mindenre megvontam a vállamat, de közben olyan jól esett volna, ha Ace legalább reggel köszönt volna nekem. Idegesen firkálgatni kezdtem a matekfüzet lapjának szélét, semmi egyértelműt, csak össze-vissza krikszkrakszokat, aztán otthagytam minden idióta tanulnivalót az íróasztalon.
Az egyik részem nagyon fel akarta kutatni Ace-t, de a másik egyre csak azt üvöltötte, hogy úgy sem fogom megtalálni, és amúgy is, valószínűleg egyenesen menekül előlem, és még a szobába se fog bejönni. Sőt, lehet, hogy holnapra már kérvényezi, hogy tegyék át egy másikba.
A ruhásszekrényünkre volt felszerelve egy tükör, mert olyat akartam, miután kiskoromban is egy hasonló állt a szobámban. Ahogy belenéztem, méginkább lejjebb vett a kedvem.
És még csodálom, hogy ennyire nem akar velem mutatkozni... Csak rám kell nézni.
Leültem az ágyamra és felhúztam a lábamat, úgy bambultam magam elé. Még az sem zavart, hogy már jó fél óra eltelt azóta, amilyen időben a virágaimat szoktam locsolni este. Arra vártam, hogy Ace benyisson az ajtón, de még csak kopogni se kopogott senki. Mindig, ha valaki elsétált a szobánk előtt, fülelni kezdtem, de a léptek aztán mindig elhalkultak, nekem pedig újra és újra csalódnom kellett.
Átmentem a fürdőszobába vízért, hogy meglocsoljam a növényeket, de megint tettem egy sort a folyosók közt. Ace sehol. Aggodalom és kétségbeesés telepedett rám, az utolsó szétnézős köröm után már a sírás kerülgetett.
Meglocsoltam a virágaimat, elmentem fürdeni, aztán fogtam egy csomó verseskönyvet és befeküdtem velük az ágyba olvasni. Fáradt voltam, már alig láttam a betűket, de még eszembe jutott, hogy talán szólnom kéne valamelyik tanárnak vagy egyszerűen csak más diákoknak, hogy segítsenek Ace-t megkeresni... Meg kéne keresni... De lehet, hogy utál, és leégetném mások előtt, hogy egyáltalán köze van hozzám... Viszont biztonságban akarom tudni... Meg kéne...
A gondolatmenet és a vers végére sem sikerült elérnem, mielőtt egyszerűen elaludtam volna.
Hirtelen azt sem tudtam, mire kelek fel, vagy hogy egyáltalán hol vagyok, mennyi az idő, mikor nyomott el az álom... Aztán realizálódott minden, eszembe jutott, hogy Ace nem volt sehol, és olyan gyorsan ültem fel az ágyban, hogy egy kicsit bele is szédültem - de még ez sem zavart, mert akkor már tisztán láttam és hallottam és Ace itt volt, és-és-és--
Még annyi időt sem akartam pazarolni, hogy megkerüljem az ágyamat, egyszerűen csak átmásztam rajta és a fiú ágya mellé térdeltem.
- Én vagyok az, Ace, én vagyok az, Ro vagyok - mondtam, és hiába szerettem volna visszafogni, a félelmem tökéletesen hallatszott a hangomon. - Lélegzek, élek, itt vagyok, melletted vagyok.
Nem mertem hozzáérni, nehogy megrémítsem, így csak az ágya szélét fogtam meg. Borzasztó volt így látni; annyira sírt, hogy megkérdőjeleztem magamban, egyáltalán meg tudom-e majd nyugtatni. Magamban ezernyi sajnálomot daráltam le, amiért nem kerestem tovább a folyosókon és a termek közt, amiért nem tudtam biztonságban magam mellett. A fenébe is, vigyáznom kellett volna rá.
|
Elég nehéz napom volt, többször is rám tört a sírhatnék, azt hiszem az ilyen napok a legrosszabbak, mikor egy mosolyt is lehetetlen magamra erőltetni, nem szeretem, ha sajnáltatnak, utálom, hogyha csak csupán azért figyelnek, mert nincs jobb dolguk, akkor már komolyan is gondolják az egészet. Igen, kissé rossz kedvem van, és gőzöm sincsen mi az oka, vagy van egyáltalán. Az ilyen pillanatok a legszarabbak, amikor tudod, hogy jól kéne magad érezni, hisz nem történt semmi baj, de őszintén képtelen vagy rá. Ilyenkor legszívesebben pusztán az ágyamba feküdnék, sírnék, ölelgetném a plüssmacim, viszont megígértem magamnak, hogy igyekezni fogok többet lenni az órákon.
Ez nem sikerült. A legtöbb órán elkéredzkedtem vécére és ott is maradtam az óra végéig. Semmit se csináltam, csak néztem ki a fejemből, bambultam. Semmire se gondoltam, se jóra vagy rosszra. Megijedtem, mikor kicsöngetett, majd úgy kiszaladtam a helyiségről, hogy ne lásson meg engem senki, úristen, csak azt ne. Nem akartam senkivel beszélni, mert nincs miről. Csupán unatkozom, úgy látszik, erre pedig bedepiztem. Nagyon utálom magamat, hisz mást nem tudok csinálni, csakis arról panaszkodni, hogy milyen rossz nekem és milyen szar volt a gyerekkorom. Pedig van nálam rosszabb eset is, tudom, de úgy látszik csak a figyelemre pályázok, ha nincs akkor unatkozom.
Ro-t is kerültem, nagy ívben. Na, nem azért, mert már kiszerettem volna belőle, csak kicsit se érdemel ilyen párt, aki állandóan vinnyog, nincs is jobb dolga annál. Megértem, biztos elege van belőlem, nekem is az van, legszívesebben feltépném az ereimet.
Az se segített az egészen, hogy úgy éreztem, hogy állandóan, megállás nélkül figyeltek figyelnek engem. Azt hittem az Árnykirály figyel engem, hogy lassan lebomlasztja az elmepajzsot és újra beköltözik...Ettől pedig kirázott engem a hideg, nagyon is féltem, nem, rettegtem attól, hogy igazam lesz vagy már sikerült is befészkelnie magát. Akkor viszont semmi kétség, megölném magam, megakadályoznám, mielőtt hozzányúlhatna Ro-hoz
Sokáig bolyongtam az iskola területén, persze úgy, hogy senki se vegyen észre engem, nem akartam senkivel találkozni. Igazából féltem is bemenni a szobámba, mert a fiú úgyis észrevenné, hogy valami gond van, az a baj, hogy én se tudom megmondani a gond pontosan, túlságosan kusza az egész, a végére úgyis bőgnék. A nagy semmin. Kezdtem már biztos lenni, hogy valaki követ engem, éreztem a tekintetét a hátamon, néha még árnyékokat is láttam... követnek engem, meg fogok őrülni. Igen, nincs más magyarázat erre az egészre, csak az, hogy mindjárt teljesen elveszítem az eszemet. Vagy már elveszítettem, már azt se tudom.
Felvágtam volna az ereimet, vagy legalább felsértettem volna csuklóm, de ahhoz be kellett volna mennem a szobába, túl nagy zajt csaptam volna a kutatással a borotvapenge iránt. Így csak lassan benyitottam a szobánkba, ruhástól befeküdtem az ágyba. A falat figyeltem, féltem Ro felé nézni.
Fogalmam sincs, mennyi ideje csináltam ezt, csak azt tudtam, hogy kurvára féltem már. Egyre közelebb éreztem valaki vagy valami jelenlétét és rettegtem, rettegtem... annyira, hogy a könnyeim is eleredtek. Befogtam a szám, nehogy kiadjak egy hangot is, már csak a fiú miatt is, féltem, hogy mit fog szólni. Arra is gondoltam, hogy őt bántanák először, ezért az alvó Ro irányába néztem, de csak a hátát láttam. Gyűlöltem, hogy emiatt rengeteg lehetőség van, rosszakra is. Igazából aggódtam érte.
- Ro? - szólaltam halkan, de mégis remegő hangon. - Ro? Kérlek mondd, hogy te feküdsz ott... kérlek... vagy hogy még lélegzel, kérlek, Ro, szólalj meg, kérlek, úristen, kérlek... kérlek - annyira bőgtem a végére, hogy a nyálam és a taknyom is összefolyt már. |
Roman Eagle & Ace David Haller |
[16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
