|
Témaindító hozzászólás
|
2018.05.20. 20:51 - |
Slee Lastron & Dick Grayson |
[18-1]
 Néha annyira fegyelmezett és morcos tudok lenni, mint egy ötvenéves, háborúval maga mögött álló nagycsaládos apuka. Előszeretettel dorgáltam a kisebbeket, már amikor két másodpercnél tovább voltam velük. Ez a személyiségjegy is Bruce „hibája“, hiszen ugyan úgy bánok másokkal, mint ahogy ő bánt velem. Na jó, én nem viszek senkit estélyekre meg fogadásokra, magamtól egész ritka, ha a munkán kívül kimegyek bárhova is, de az iránymutatás és a terelgetés meglátszik. Azokkal, akik kicsik és rosszak, még lehet kezdeni valamit, de aki már éveket, évtizedeket vagy századokat leélt, azon nehéz változtatni, de általában tesznek magasról a hegyibeszédekre, és már az egyetlen céljuk, szórakozásuk, hogy mások mindennapjait megkeserítsék, és ha még nem is, akkor is valami rossz fát tesznek a tűzre.
Viszont a fiatalabbaknak lehet célt adni, a naivitásuk miatt a másik útra lökdösni. Mikor megölték a szüleimet, én is azon voltam, hogy minél előbb megtaláljam a tettest és megbosszuljam amit csinált, de szerencsére ott volt Bruce, aki a tarkómnál fogva rántott vissza, ahányszor elsötétült előttem a kép és vérben forgó szemekkel támadtam. Ugyanis lehet az ember, a lény akármilyen erős, gyors és hatalmas, ha vérszemet kap, nem gondolkozik, és ahhoz, hogy legyőzz valakit, az eszedet is kell használnod. – Hát, ha találnál magadnak egy kevésbé agresszív és inkább hasznos hobbit, nem ezt mondanád. Tele van az iskola szakkörökkel, és foglalkozásokkal, biztos találnál magadnak valamit, de mindegy, ahogy te akarod – jobbnak láttam ennyivel lezárni a témát. Ha most nem is, de majd később megérti, hogy nem így mennek a dolgok.
Mikor felkeltem, kissé kótyagos voltam, és az első percekben mindenből kettőt láttam, de ahogy összeszedtem magam, a látásom is kitisztult, nem zsongott a fejem, leszámítva a fájást a combomban, amit biztos, hogy meghúztam a harc során. Hangosan sóhajtottam, igyekeztem a tudtára adni, hogy ez nem olyan dolog, amiről az ember, voltaképp nem egy nonprofit–igazságosztó nem felel, így a lehető legködösebben válaszoltam neki.
– Nevezhetjük annak. – szóltam határozottan, a következő képességére pedig csak a szemöldökömet ráncoltam. – Nem, nem tudom, sokakkal ellentétben én ember vagyok – vontam fel a szemöldökömet. – Szerinted ha hatástalanítani tudnám a képességeket, akkor nem intéztem volna el gyorsabban a támadókat? – ez már olyan költői kérdésként hangzott, hisz’ a válasznyilvánvaló volt. – Örvendek. – biccentettem, a hangomban pedig kicsi gúny bújkált. Nem az, hogy nem szeretem az embereket, csak nem szeretek így megismerkedni valakivel, hogy azt hiszem, egy öngyilkos terrorista és nekem kell megállítanom. – Nem, Richard John Way…Grayson – hirtelen kaptam észbe. Annyi parti volt a hátam mögött, amiken magyarázkodnom kellett a nevem miatt, és az örökbefogadásról, hogy egy idő után már fájó szívvel, de kicseréltem a vezetéknevem, habár Bruce sosem erősködött a névváltoztatáson. – A többi csak… Becenév. – vontam meg a vállam, majd rápillantottam az órámra és észbekaptam. – Bocsi, nekem mennem kell, találkoznom kell az egyik tanárommal a vizsgával kapcsolatban – kezdtem összeszedelőzködni és normálisan kinézni, már amennyire pár órácska alvás és egy harc után lehetett.
[Lezárt kör] |
 Valahol mélyen legbelül csodáltam Moy képességét. Az enyém sokkal elemibb, pusztítóbb volt, mint az övé. Sokkal több fájdalmat és káoszt szült. Kimondottan támadásra volt jó, folyamatas, megállás nélküli támadásra, védekezésre csak bizonyos esetekben. Noha általában nem zavart, hogy csak engem védett, néha azért bármit megtettem volna mások megvédéséért, s olyankor nem vettem túlzottan hasznát. Olyankor sajnáltam, hogy nem vagyok arra is képes, amire a húgom. Ő fantasztikus, már-már áttörhetetlen pajzsokat építhetett fel, szinte a semmiből, kizárólag az erejére támaszkodva. Mondjuk emellé kevésbé is volt mozgékony, de adott esetben az ő képessége többet ért, mint az enyém. Persze ha együtt voltunk, akkor mindezen problémáim szinte semissé lettek, remek csapatot alkottunk, bármiről volt szó.
Bennem ugyan honolt valamennyi a “hős” mentalitásból, de az bizonyos, hogy a kaland mindig sokkal jobban szólított. Szerettem a háborús, lövöldözős filmeket, a fantasykat, sci-fiket, egyszóval nagyjából bármit, ami igazán mozgalmas volt. Gyakran képzeltem magam beléjük, s boldog voltam, mi mindent meg lehetne könnyedén oldani az erőmmel. Persze, ha úgy hozta a sors, igyekeztem civileket, meg ilyeneket mentegetni, de igazán lázba a harc hozott. Hiszen a képességeim csak akkor tudtak a maguk igaz valójában kiteljesedni. Túszmentés közben például furcsán nézett volna ki, ha gigantikus villámok csapkodnak ide-oda az égen. Elég volt csupán ilyesmire gondolnom, hogy libabőrös legyen a hátam az izgalomtól. Annyira vágytam ezt!
Valamiért az volt az érzésem, tereli a témát a tanulmányairól. Kicsit olyan volt, mintha húzd meg, ereszd meg játékot játszottunk volna. Azt hiszem nem akarta elárulni mit tanul pontosan, azt pedig még kevésbé akarta, hogy belelessek. Persze ez nálam sosem volt jó taktika, immáron iszonyatosan kíváncsi voltam rá, mi lehet az a szuper titkos dolog. Ha kell, a fejére növök, éjjel-nappal utána fogok leskelődni, de akkor is megtudom! Elhatározásaimtól pedig majdnem lehetetlen volt eltántorítani.
- Igazából szinte csak ezt szajkózzák - néztem rá hatalmas bociszemekkel. - Tudod itt szörnyen unalmas tud lenni, én pedig szomjazom az izgalmat! - lelkesedtem neki, egy picit talán túl hangosan. Tőlem zengett az egész könyvtár. Egyenlőre a hangerő miatt, aztán a hatalmam miatt… egy picit talán feltűnési viszketegségem van.
Azt hiszem én nem nagyon tudtam volna mit kezdeni a helyzettel, hogy egy ellenkező nemű szobájában, ráadásul mellette ébredek, de úgy tűnt, őt nem zavarja az ilyesmi. Kíváncsian figyeltem a vonásait, azon merengve, vajon mennyi időt aludhattunk.
- Szívesen. a kettő voltaképp együtt járt - siettem vele lelkesen tudatni. Továbbra is jól esett, hogy fáraszthatom a hülyeségeimmel, az elkövetkezendőkben nem terveztem abbahagyni. - Naaaa… - vinnyogtam neki, abban reménykedve, erre megoszt velem valamit magáról, illetve az eddigi életéről. - Különleges kiképzést kaptál? - a szemeim veszélyesen kezdtek csillogni, teljesen belelendültem a témába. - Hatástalanítani tudod a képességem? - tenyeremben egy egészen finom mennyiségű és erősségű áramot labdává formáztam, majd felé nyújtottam. Pontosan rémlett, hogy mit piszmogott a képességem fitogtatásáról, ami végülis logikus dolog, főleg ha ő maga rendelkezik erre felhasználható képességgel.
- Izé, amúgy Slegalse vagyok, általában csak Slee - tétován felpillantottam rá, miközben a jobb kezem nyújtottam neki, amolyan kézfogásfélére. - Akkor téged most Richard Robin Graysonnak hívak? - érdeklődtem meg tőle. Én legalábbis az eddig elhangzottakból ezt a nevet puzzleztam ki számára. |
Nagyot sóhatjva bólintottam, és talán el is mosolyodtam, bár a fáradtságtól már alig éreztem az izmaim. Jó lehetett egy ilyen ember, aki ha valami elromlott, vagy valamit elrontottak, helyre tudja hozni. Bár, igazság szerint ez belenyúlás a természet rendjébe, de ebben a világban már annyira nem fontos. Elő tudják állítani a szükségleteket és megőrizni az emberiséget, a földet. De nem volt ez mindig így, és azok az idők hiányoznak, hiába csak egy kicsit láttam belőle. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen az élet egy tökéletlen világban, ahol az embereknek nincs beleszólása egyes dolgokba. De így, gépekkel, isteni beavatkozásokkal és az ilyen gyors fejlődéssel, már nem hogy csak beleszólhattak dolgokba, mindent ők irányítottak.
Persze volt ennek jó része is, a legtöbb háborút sikeresen megszűntették, ember ember barátja lett, mégis, ahogy lenni szokott, a gonosz ott bujkál, és nagyhatalmú istenekkel és ismeretlen, más galaxisból érkező lényekkel nem tudták ezt eljátszani, a pusztítás, valamilyen formában, de megmaradt.
Nem akartam kárörvendőnek tűnni, szóval egy fejrázással ráhagytam a dolgot. Jó, ha az ember fia tisztában van a képességeivel, de mindig számítani kell valami erősebbre.
– Már az utolsó tételeknél járok, szóval – húztam el a számat. Nem akartam megbántani a lányt, de tényleg nemsokára végeztem és nem akartam így az idejét pazarolni, biztos lenne neki is jobb dolga. – Azért köszönöm, legközelebb szólok – mosolyogtam rá és minden porcikámmal próbáltam olyannak tűnni, mint aki tényeg elfogadja a segítséget, azonban ez gyakorlatban nem így ment. Persze, ha egy bomba hatástalanításáról van szó, igen, ráhagyom valaki jobbra, de ezekkel annyira nem tudtak segíteni, főleg, hogy a vizsgán végig egyedül leszek.
Újra megmosolyogtam a hirtelen izgalmát. Tíz perce még azon voltam, hogy leszedjem a fejét a nyakáról, most meg már mosolyogva cseverészek itt vele. Hát, legalább szocializálódok egy kicsit, ha már a maszk nélkül nem szokott sikerülni.
Aztán beütött a krach és a vidám arcom idegesbe fordult át. Kissé pirosodó fejjel és összeszűkült szemekkel néztem a lányra, ahogy szinte örömtáncot járt a támadóknak. – Lehetetlen vagy, mondták már? – csóváltam a fejem és a betolakodók után kezdtem keresni.
Kissé fáradtan és émelyegve – biztos, hogy az alváshiány miatt – lépkedtem oda a székhez. Mire odaértem, sötétült minden és egyszer csak bumm, éreztem, hogy a testem nem reagál, de lassan a gondolataim is szertefoszlanak, és egy jó mély álomba szenderülök. Amivel nem lett volna gond, ha 1, nem kéne tanulnom, 2, nem terjedne valami furcsa fekete izé a testemen.
Még kiütve–álomban éreztem a helymozgást egy ideig, de olyan tompán, hogy azt hittem, a lelkem vándorol ki a testemből. Az, hogy máshol voltam, akkor került megerősítésre, mikor kipattantak a szemeim és egy eléggé lányos kinézetű és illatú szobában ébredtem. Tekintve, hogy nem ittam – mert nem iszok – és még drog sem jöhetett a képbe, realizálódott bennem, hogy a kis harcostársam hozott fel magához.
Nem sokkal azután, hogy indulni kezdtem, hallottam, hogy ő is mocorog és mire odanéztem, fel is kelt. Gyors akartam lenni. Utáltam, ha gondoskodnak rólam, mindig azt éreztem, hogy ezzel mások idejét vesztegetem, és emiatt szörnyen éreztem magam általában. Elvettem a kezéből a pulcsit és a vállamra dobtam. – Köszönöm. – Biccentettem. – És azt is, hogy leszedted azt az izét rólam – mondtam halkan, és az arcomra erőltettem egy mosolyt. A kérdésére összeráncoltam a szemöldököm és kissé féloldalasan újra elmosolyodtam. – Mondhatjuk úgy is – Nem terveztem mesélni az Éjszárnyas és Batmanes dolgokról, ezek hétpecsétes titkok, szóval akármit is kérdez akárki, mindig körmönfontan válaszolok, ha kell, hazudok is, de muszáj inkognítóban tartani ezeket, hogy ne kerüljünk se mi, se más veszélybe. |
- Jaj nyugi, majd a barátnőm rendbehozza a képességével. Olyan lesz, mint újkorában - siettem megnyugtatni, nem esett jól a szemében feltámadó bűntudat szikrája. Azért annyit nem ért meg nekem a póló.
- Esélye se lenne! - vágtam lelkesen csípőre a kezeimet. - Még előtte lenyomnám, mint a bélyeget! - húztam ki magam büszkén, a szemeim pedig eszméletlenül csillogtak. Le sem tagadhatnám magam!
- Hmm - pillantottam rá - Ha gondolod, akkor segíthetek - ajánlottam fel - Azt nem ígérem, hogy értem is, mi van leírva a tankönyvekben, de kikérdezni biztos kitudom - ragyogott fel a szemem, ugyanis tényleg szerettem volna neki segíteni - Meg azt mondják, valaki csak akkor tud igazán jól valamit, ha azt el tudja másnak úgy magyarázni, hogy azt megérte - A végére teljesen bezsongtam. Legalább valami hasznom is lenne! Most a napok nagy részét végig unatkoztam, aminek nem örültem túlzottan. Mindig ebből sültek ki a képességhasználatok. Például a mai incidens is úgy kezdődött, hogy unatkoztam ééés...
- Igen, igeen, igeeen, IGEEEEN!!! Végre történik valami! - szinte egy helyben pattogtam, mint valami gumilabda. - Akkor viszlek magammal! - próbálkoztam, úgy látszott esélytelenül.
A harc relatíve olyan gyorsan véget is ért, ahogy elkezdődött, noha majdnem minden másodpercét élveztem. Semmi sem pótolhatta az adrenalin száguldozását az ereimben, ez olyan élvezet volt, amiről sosem tudnék lemondani. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy teljesen lekösse valaki a figyelmemet. Ilyenkor minden érzékszervem erre koncentrált, minden gondolatom ekörül forgott. Felemelő volt, annyi szent!
Teljesítettem Richard tanárokra vonatkozó kérdését, hozzá visszatérve azonban elöntött az aggodalom. - Ne ugrálj! - akartam visszanyomni a székbe, de magától is visszesett. - Jaj - motyogtam ijedten a válaszára, majd elszállítottam a tetthelyről.
Elégedetlen morgás csúszott ki a torkomból, amikor felült, én pedig lecsúsztam roppant kényelmes mellkasáról. Álomittasan hunyorogtam ki a pilláim alól, s meglepve tapasztaltam, hogy ő már menni készül. Komolyan, mint valami rossz szerető! Ásítva felültem, majd a szekrényemből az erőmmel szerváltem egy fénstrasszos pólót, így egyenlőre nem kellett kimásznom az ágyból. Belebújtam az anyagba, majd felényújtottam a pulcsiját.
- Remélem tudod, hogy a “mostmutasdmeg” képességemmel megmentettem az életed - jegyeztem meg neki. Bár különösebb hálát nem vártam, de azért jól esett volna egy szimpla köszönöm, hamár ennyit erőlködtem. - Amúgy te most valami katonaféle vagy? - kérdeztem kicsit tanácstalanul, rászegezve barna szemeimet. Csak azokból néztem volna ki ilyen hihetetlen higgadtságot. |
Azért kicsit elszégyelltem magam, ahogy láttam a szomorúságot végigsuhanni az arcán. Tárgyakhoz kötődni hülyeség, ruhákhoz me mégjobban, mert egyszer úgyis végül elszakadnak, kinőjük őket, elvesznek, másnak adjuk, de megértettem, nekem is ott volt a pulcsim, meg pár textildarab még kiskoromból. Nem szerettem az a durván szentimentális ember lenni, hogy minden dologhoz egy eseményt csatol, és azokkal sem tettem így, viszont néha jól esett, mert láttam, hogy honnan jöttem és miket vittem eddig véghez. – Sajnálom. – Böktem ki végül és ennyire is futotta. Ezt a részét még tanulnom kell, legalábbis ami az érzelmek kifejezését illeti.
Megforgattam a szemeim, nehezen tűrtem, ha valaki a képességeivel fényezi magát. Nem azért, mert nekem nem volt, szó sincsen féltékenységről, de a végén mindig jött valaki, aki nagyobb és erősebb. Nem feltétlen ezeket tartottam előnyben, lehet akármilyen nagy képessége az ember fiának, ha nem gondolkozik, csak bumm, abból nem sülhet ki jó. – Rendben, ezt mondd majd annak a gyereknek, aki elszívja a képességeid, és utána még talán a Bahamákra is elküld, hogy mostmutasdmeg – néztem rá felhúzott szemöldökkel és vártam a reakcióját, elhalkul vagy védi magát.
– Nehezek a vizsgáim – biccentettem, és tényleg így volt. Rengeted gyakorlati és írásbeli állt előttem, és ez még csak az iskolás rész. Itt felmérték, hogy egyáltalán bejuthatok–e a kémek közé, aztán onnan küldenek majd ki terepre, és további gyakorlati feladatokra. Mert azért egy iskola nehezen tudná összeszervezni az építményben egy bomba hatástalanítását. – Majd alszok, ha végeztem – préseltem egy vonallá a számat. Nem az, hogy későn kezdtem el, de rohadt sok az anyag, és talán tényleg későn kezdtem el… Így, hogy senki nem lóg a nyakamon és nem noszogat, hajlamos vagyok elúszni a dolgokkal.
Még mindig a karját tartva csattantam fel halkan. – Ezt nem hiszem el, te ennek örülsz? – kerekedtek el a szemeim és hitetlenkedve néztem rá. Kezdett erősödni bennem a gondolat, hogy ha rossz percben kapom ma el, ugyanúgy nekemtámad. De nem akartam előre ítélkezni. – Nem hagyom, hogy te is beszálj a pusztításba, szóval jó lenne, ha befejeznéd – dörrentem rá. Nem ismertem a képességeit, de mindigenkinél magasra tettem a lécet és a legrosszabbra számítottam, például hogy lerobbantja a szárnyat. Összepréseltem az ajkaim és ha olyan helyzetben lettünk volna, még ki is nevettem volna, hogy engem meg kéne védeni. Persze nem tudhatott, itt egy–két ember kivételével senki sem tudott semmit rólam, gondolhatta azt is, hogy csak fákat tudok a gondolatommal növeszteni, ami harcban tényleg nem jött volna annyira jól. Persze úgy, hogy nincsenek képességeim, nem is vártam, hogy gondoljon is rólam bármit, csak a harcban voltam jó, ismertem a fegyvereket és a taktikákat, ezek viszont néha többnek látszottak, mintha szupererővel rendelkeznék.
Ahogy a támadókra szegeztem a tekintetem, a szemem sarkából láttam, hogy a lány kissé zavarodottan méreget, nem volt időm azon gondolkozni, hogy ő min, és hogy mire jött rá.
Fegyver híján a két kezemre és a testemre, na megy az agyamra számíthattam. Miután felordított, nem eresztettem, de azon filozofáltam, mit lehetne vele csinálni. Látszólag a lány jól elvolt a másik kettővel, én pedig azon kaptam magam, hogy vallatom az alattam fetrengőt. – Mondd el, hogy ki vagy és ki küldött benneteket? – Szorítottam a karján, hallottam ropogni a csontjait és őt ordítani, de semmi. – Ne kelljen megismételnem magam! – szorítottam mégegyet, de akkor már a törés hangja hallatszott.
Észre sem vettem, hogy magamra vontam a többiek figyelmét és már csak annyit érzékeltem, hogy a vállamnál fogva felhúz és éppen ütést akar adni, és éppen szereltem volna le, de valami világító izé ellökte tőlem. Körbenéztem lihegve, és ugyanígy találtam a lányt is. Hiába, hogy az adrenalin feldobott, most még a harc utáni fáradtság is rámjött és itt–ott fekete pontokat láttam.
Az első, ami elhagyta a számat az az volt, hogy azonnal szóljon egy tanárnak, lehetőleg harcoktatónak és hozza az igazgatót is. Addig én ottmaradtam a három másikkal, egymás mellé húztam őket és a könyvtárosnő fonalaival tértem vissza hozzájuk, erősen összekötözve a csuklóikat a hátuk mögött. Mire végeztem, vissza is ért a lány, a háta mögött az egyik tanárúrral, Chasseur igazgatóval és az ijedt könyvtárosnővel.
Lerogytam az egyik székre, és még mindig hangosan vettem a levegőt, miközben hallottam, hogy elviszik őket pár erős diák segítségével. Fájni fog ez nekik, az biztos… A látóterembe kerülő lányra hirtelen elmosolyodtam, majd szemöldökráncolva néztem a zavart arcára. A tekintetem odakaptam, ahol az övé fürkészett és meglepődve szuggeráltam a karomat. – Mi a szar ez? – Pattantam fel, de azon nyomban vissza is rogytam a székre. – Az utolsó? Megfogta a vállam – emlékeztem visszaa történésekre, de a kis fekete pöttyök elhatalmasodtak és nem éreztem már semmit.
Még azt sem, hogy ki és hova vitt, pedig mikor felébredtem, nem azon a helyen volta, ahol lennem kelle. Még nem is a sajátomban, hanem a bunyópartneremében és elég furán vette ki magát a helyzet, remélem valami szobatársa vagy barátnője nem nyitott ránk, mert abból elég furcsa pletykák születnének.
Óvatosan felültem, fel nem ébresztve a halkan szuszogó lányt, majd átmásztam felette, kicsit meg kellett kapaszkodnom, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom. Keresni kezdtem a cipőmet, amit hamar meg is találtam az ágy végében, végig settenkedve. Fogalmam sincs, mennyit aludtam, de csak az kattogott bennem, hogy kik lehettek ezek az emberek és mivel bőszíthettem magamra őket, hogy idáig kövessenek és itt törtjenek rám. |
Alig pár olyan felnőtt akadt, akivel igazán jól megértettük egymást. Ennek persze elsősorban az volt az oka, hogy kevéssé voltam udvarias, főleg ha hozzám nem úgy szóltak. Meg persze szerettem bosszantani is őket, amit kevesen viseltek jól.
- Hmm - pillantottam rá. Az volt a gyanúm, nem mond igazat, mondjuk az is igaz, hogy ennek megállapításában nem voltam kimagaslóan jó.
- Jó - persze valószínűleg a hangomból érződött, hogy nem az lesz vele, amit mondott. A póló beletartozott a “kedvenceim” közé, és nem csak azért, mert az anyámtól kaptam, hanem mert fém strasszokkal volt kirakva, tehát tudtam vele machinálni. Amúgy születésnapomra kaptam egy halom ilyen pólót, azok voltak az első olyan cuccaim, amiken fémdarabok voltak. Ráadásul mindegyiknek hozzám illő felirata volt, ezen a “Thunder Girl” virított. Az összes tőle kapott pólóm megvolt még, akármennyire szakadtak ki, színeződtek el. Sőt, még ide is elhoztam őket, kb mintha a kabaláim lettek volna, úgy ragaszkodtam hozzájuk.
- Alfa szintű mutáns vagyok - húztam ki magam büszkén. - A hatalmam csak akkor mozdul meg, ha azt akarom - itt terveztem megállni, de aztán eszembe jutott még valami, amit természetesen hozzáfűztem - vagy ha az életemet kell megóvni. - Na olyankor azért furcsa dolgokra is képes volt, de ez már más kérdés.
- Hát de ha ennyit tanulsz, akkor biztos simán meglesznek. - pillantottam rá kicsit határozatlanul. Biztatásból asszem nem jeleskedem. - Meg alvás közben rögzülnek a dolgok, fáradtan pedig nem sokra mész - igyekeztem győzködni továbbra is. - Okés - feleltem a pulcsira, majd lejjebb húztam magamon, ameddig csak tudtam. Kicsit viccesen festhettem így, mert leért a fenekem alá, a rövidgatyámból pedig csak egy csík látszott ki. Ez azonban nem zavart, és végre nem lötyögött rajtam a pulcsi se, noha vállban meg felkarban továbbra is bő volt, de azzal esélyem sem volt bármit kezdeni.
- Jaj ne viccelj már, megjött a bajom, alig várom, hogy a történések közepébe vethessem magam! Amúgy se érne ide senki időben, egyedül pedig tuti nem hagylak itt - igyekeztem kiszabadulni a karmai közül. - Két perc sem kell, hogy végezzek, csak állj félre és eressz el végre! - küzdöttem tovább vad eltökéltséggel. - Ne aggódj, simán megvédelek, aztán visszajövök és kapaszkodhatsz tovább belém - tényleg nagyon mehetnékem volt. - Naaaaaaa - vinnyogtam neki.
Csak Richard szavainak sikerült elhallgattatnia. Úgy tűnt ő se nagyon tudja, kikkel álltunk szemben. Csak néhány másodperccel később esett le, hogy milyen ijesztően nyugodt. Mármint én baromira be voltam sózva az izgalomtól, alig bírtam ki ugrálás nélkül, ő meg itt totál nyugodtan ácsorog. Mi ez már, kérem?! Először arra lyukadtam ki, biztos halálra van rémülve, ezért totál lefagyott, de azok nem tudnak ilyen nyugodt hangon értekezni. Ekkor jutottam el odáig, hogy rendkívüli alapossággal megnézzem magamnak a srácot. Tapasztalt harcosnak tűnt, márha ilyet le lehet abból szűrni, hogy nyugodtan ácsorog valaki három támadóval szemben, és megkísérli elküldeni a képességgel rendelkező segítőjét. Pedig simán megvédtem volna, így meg csak útban volt.
Nagyjából két perc - meg néhány villám - múlva ezt valamennyire átértékeltem, noha az üvöltés miatt odakaptam a fejem - mert megijedtem, hogy Richard az -, aminek hála kishíján bekaptam a mérges csóka támadását, de végül sikerült egy egészen apró sérülést benyalnom, ami szerencsére gyorsan meggyógyult, noha a méreg lebontásával szívtam egy kicsit. Amint megérintett ugyanis, csak egy apró fekete pont látszott, ami azonban azonnal növekedésnek indult, a mérges csóka miatt, gondolom. Már előtte is kettejükkel voltam kénytelen szembenézni, ami lassította a dolgaimat, de az áramommal eddig váltakozva kaptak némi pofozgatást. Az volt a baj, hogy nem akartam őket ténylegesen bántani őket, csak meg-meg ráztam azt a kettőt, amire vérszemet kaptak. A mérges otthagyott, az emberfeletti erejű pedig megpróbált bezúzni. Ő volt az aki lekislányozott, ráadásul már ígyis morcos voltam eléggé, aminek következtében úgy döntöttem, elég volt a játékból. Az előzőeknél erősebb áramütést kapott, aminek hála ki is dőlt. A mérges gyors kis rohadéknak bizonyult, ugyanis már Rich fölött áll, és éppen azelőtt lőttem oldalba egy villámnyalábbal, mielőtt egymásnak eshettek volna. Baromira megijedtem, hogy őt is megmérgezheti - az én kezemről még mindig nem tűnt el teljesen a kór, amitől fekete csíkok hálózták be a kézfejem. Na de, a küzdelemnek vége volt, noha azért még elkábítottam a srác által leszerelt támadót. Nagyon kardoskodott, hogy szóljunk felnőttnek, így ott hagytam a kiütött merénylőkkel, amíg én magam tanárvadászatra indultam. Nagyjából öt perc múlva értem vissza, és élből hoztam a könyvtáros mellé egy másikat, akivel az két folyosónyira kávézott. Ők ketten elszállították a három jómadarat, így megint kettesben maradtunk Richarddal.
Mosolyogva pillantottam rá, de az rögtön lefagyott, amikor megláttam a karját. Teljesen be volt hálózva fekete csíkokkal, ráadásul hullafehér volt az arca is. Ijedten szaladtam oda hozzá. - Mikor érintett meg az utolsó? - rémülten tűrtem fel a pólója ujját, de még úgysem láttam a csíkok határát. Eközben ráadásul be is ájult, egyszercsak azt vettem észre, hogy a karjaimban fekszik. A képességemmel nem jelentett gondot megtartani őt, de elég durván pánikoltam. Az orvos ugye ember, nekem meg fogalmam sem volt, milyen méreg lehetett. Azt meg ki tudja, mennyi idő lenne előkeríteni a legközelebbi gyógyító képességűt, ha nincs szerencsém, addigra meghal a srác. Végül eszembe jutott, hogy talán úgy elbánhatnék a vírussal, ahogy azt a saját esetemben tettem.
Erősen gyötörtek a kétségeim, hogy vajon meg tudom-e csinálni, de végül emellett döntöttem. Ehhez azonban egy nyugodt, és biztonságos helyre volt szükségem, nem voltam benne biztos, hogy nem kapunk újabb támadást. Sebességemet felhasználva még az ájult fiúval együtt se került két percnél többe, az út. Nagyon okosan pedig nyitva hagytam az ablakot, így nem kellett szöszölnöm a kinyitásával. Bent feltettem az ágyra, majd leszedtem róla a felsőjét, hogy lássam mennyire súlyos. Hát legszívesebben elbőgtem volna magam, de az ugye rajta nem segít, így végül sikerült erőt vennem magamon. Mellétérdeltem az ágyra, és három mély lélegzet után végre koncentrálni is sikerült. Először kész káosz volt az egész, ám néhány másodperc után megtaláltam a méreg molekulákat. Nem lettem volna képes egyenként lebontani őket, az túl sokáig tartott volna, és sokkal veszélyesebbnek tűnt, mint amit meg mernék kockáztatni. Így végül óvatosan megvágtam Richardot, és a sebhez irányítottam a méregmolekulákat, úgy távolítottam el őket a testéből. Kint már nem volt nehéz dolgom velük, az árammal simán el tudtam őket pusztítani. Közben ledobtam magamról a pulcsim, mielőtt még beleizzadtam volna. Roppant fáradtnak éreztem magam, szerintem még életemben nem nulláztam le magam ennyire. Azért gyorsan ellenőriztem még, hátha maradt benne méreg, de úgy tűnt sikerrel jártam. Nagyot szusszanva elnyúltam Dicken - jobb híján -, mivel egymás mellett nem fértünk volna el az ágyamon, ahhoz túl széles volt a mellkasa. Hozzátenném, hogy meglepően kényelmes is volt, szóval semmi kifogásom nem lehetett a dolog ellen. Fejem a vállgödrébe fészkeltem, és rögvest el is nyomott az álom.
Fogalmam sincs mennyi idő múlva kezdtem ébredezni, de megmozdulni akkor sem volt kedvem. Összeszorítottam inkább a szemem, és csendben élveztem a takaró puhaságát hátam fedetlen bőrén. Egy pillanatig ugyan felmerült bennem, hogy remélem én terítettem magunkra az említett anyagot, nem pedig a szobatársam Isabel volt az, két nevetés között. |
Nem éppen voltam társasági lény, legalábbis Richard John Grayson–ként nem. Hiába vittek el jótékonysági eseményekre, esküvőkre, szülinapi partikra, csokornyakkendőben, pingvinöltönben és pezsgővel a kezemben nem tudtam feloldódni. Tulajdonképpen azóta van baráti társaságom, mióta lezárult a Robin–korszak és végérvényesen Éjszárnnyá váltam. Hogy miért? Robinként még túlságosan gyerek voltam, unalmas és szimpla dolgokat bíztak rám, nem hallgattak meg. És mivel a szuperhős–társadalom javarészt felnőttekből áll, nehéz volt érvényesülni. Azonban miután a zöld–piros pizsamaruhát fekete–kék szuperhősjelmezre cseréltem, már jóval elfogadóbbak voltak, sőt, már nagyobb akciókat is bíztak rám.
Éjszárnyként talán sokkal emberibb vagyok, legalábbis ami a személyiségemet illeti. Nincsen szuperképességem, csak az akrobata múltam van, amit fel tudok mutatni, na meg a rendkívüli nagy érzékemet a fegyverekkel. Ez nem hangzik annyira emberinek, huh? Ha felöltöm azt a ruhát, levedlem a modoromat, nem vagyok annyira karótnyelt és néha még egy–egy poént is megeresztek. Persze a komolyságomat nem hagyhatom el, és húzós esetben meg sem szólalok inkább; nincs is idő a szavakra.
Hogy képezzem magam, ez volt a döntés, ami ide vezetett, ebbe az iskolába. Persze, terepen könnyű tanulni, gyakorlat teszi a mestert, de nem csak az utcai harc mestere akartam lenni. Ki akartam próbálni más dolgokat is, hogy több dologhoz értsek, hogy úgynevezett képesítéssel rendelkezzek a közeljövőben, erre kellettek a vizsgák. Nem egy általános iskola volt ez, ahol meg kellett mutatnod, milyen jól számolsz. Persze, aki ezt akarta továbbvinni, az ezt csinálta, de az olyanok, mint én, akik harcosoknak, kémeknek, ügynököknek tanulnak itt, azok előnyben részesítették az általános fegyverhasználat, a bomba hatástalanítása, a közelharc és az ezekhez kapcsolódó órákat. Azonban nem mindenki lehet SA ügynök, nem vesznek fel akárkit, és ide se Batman, se Bruce Wayne protekciója nem ér el.
– Történelem és emelt kémia – nem állt módomban az igazat mondani, a tanárok és a vezetőség is elég diszkréten kezelte az ügynöktanoncok vizsgáit, hiszen egy leendő világpusztító–Földelfoglaló suhancnak azért nem szabadna kiadni, hogy „hé, a világ mutánsait felnevelő intézet titkosügynöke leszek és lehet apádat vagy anyádat dugom börtönbe és/vagy ölöm meg”. Abból ezer százalék, hogy iskolai vérontás származna.
– Dobd ki, biztos van másik – nem értettem a lányos dolgokhoz, hogy mi fontos nekik és mi nem, az egyik ezt csinálta, ha valamije tönkrement, a másik meg teljesen mást. A fiúk szimplák ebből a szempontból.
– Lehet, hogy jó mókának tűnik, de egyszer nagyon meg fogod ütni a bokádat, ha nem tartod kordában, sőt még rá is raksz egy lapáttal – sóhajtottam fel kissé gondterhelten. Nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, ha egy felelőtlen tinédzserrel akadt dolgom, talán én nőttem fel túl korán és gondoltam az ilyeneket veszélyesnek, mint egy felnőtt ember. – Muszáj mindent megtanulnom, kissé nehezek azok a vizsgák. – Bólintottam, majd aprón elmosolyodtam, ahogy izgett–mozgott a pulcsiban. – Semmi baj, már így is ki van nyúlva – őszintén, ez volt az első pulóver, amit Brucetól kaptam. Miután minden papírt elintéztünk, megálltunk nekem vásárolni, és a régi pulcsim már alapból ki volt szakadva, emlékszem, anyának úgy kellett fellépőruhákból leszabdalnia darabokat, hogy az enyémre fel tudja rakni. Ragaszkodtam, hogy én olyan pulcsit akarok, még nem voltam benne az úraság–életérzésben, így egy ideig még normálisan öltözködtem. Aztán teltek az évek, és csak nem akart leesni rólam, pedig Alfred hányszor ki akarta dobni! Részt vett az izomnövekedésemben, így napról–napra egyre jobban nyúlt, míg végül már feladta és nem nyúlt tovább, így nem is féltem, hogy az előttem álló lány bárhogyan is kinyújtaná.
– Hogy mi? – néztem rá összehúzott szemöldökkel majd rögtön kapcsoltam és karon ragadva a lányt rántottam el onna, majd felfedezni véltem egy guruló, fémből készült tárgyat, ami kis híján megmentette az életünket.
Rosszallóan néztem a lányra, majd még mindig magam mellett tartva – Inkább menj és szólj valakinek, amíg még nem esik bajod – rá sem néztem és annyira halkan beszéltem, hogy csak ő hallotta meg.
Az ismeretlenek beszédére morcosan néztem rájuk. Szerettem titokban tartani a kilétem, nem akartam, hogy a nevem összeegyeztethető legyen az arcommal. Eddig hála Istennek, a maszk takart valamennyit, de mikor csak úgy dobálóztak a kódneveimmel, na azt nem szerettem. – Kik vagytok és mit akartok? – kérdeztem hűvösen és határozottan. – Fogalmam sincs miről beszéltek, a nevem Richard – ez elég meggyőző tudott lenni. Bruce–tól sokat tanultam, többek között ezt is.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a mellettem lévő lány elkezd szó szerint villámlani, amin kicsit meghökkentem, de mint mondtam, nem engedhetem meg magamnak, hogy nem figyelek. Jól is jött az barna hajú ereje, kihasználtam figyelemelterelésnek, így fantom módjára egy tized másodperc leforgása alatt az egyik támadót terítettem le a földre, és egy jól irányított mozdulattal a hátrafeszített karját kiugrasztottam, mire hangos ordítással magára vonta a figyelmet. |
Igazából még mindig kerestem a “gyengepontját”, ahol megszúrva végre nekem ugrik, és bunyózhatunk egy jót. Ezen alkalmakkor tudtam magam igazán elengedni. Egyszerűen imádtam mert… olyankor egynek éreztem magam a képességemmel, olyan volt, mintha vér helyett elektromos áram ömlött volna végig az ereimben. Esetében mondjuk kezdtem elengedni ezt a próbálkozást, nagyon úgy tűnt, nem találok semmit.
Egyszer amikor nagyon unatkoztam, anyámat pedig nagyon nem érdekeltem - megjegyezném igen sok ilyen alkalom volt -, akkor elhatároztam, hogy összedöntök egy épületet. Persze nem valami emberektől nyüzsgőt, egy üres, romos és elhagyatott raktárfélére esett a választásom. Hát őőő… megszenvedtem vele, az biztos. Magukat a tartóelemeket sehogy sem tudtam összeroppantani, és még az sem segített túlzottan sokat, hogy az áramból egy ostort formáztam. Ez nagyon hatásos volt kicsiben - legalábbis egy épületnél kisebb dolgon -, de itt csak idő, valamint erőpazarlásnak volt jó. Végül berágtam, aminek következtében belevágtam egy villámot. Na erre már csak összedőlt. Azóta nem is próbálkoztam máshogy tönkretenni egy ekkora valamit, csak is villám jöhetett számításba.
Elítélésre számítottam, így végül csak meglepett pislogásra futotta. Így persze megint skippelnem kellett a riposztot, amivel pedig már nagyon készültem. Szerettem olvasni, főleg az akció dús cselekményű műveket, sci-fit, fantasyt, meg… az ilyen szerelmes cuccosokat is, a lightosabb fajtából. Persze ezt senkinek sem ismertem volna be a világ összes kincséért sem. Örökre az én titkom marad punktum!
- Vizsgázol? Miből? - valószínűleg a kíváncsiság érződött a hangomon. Alapjáraton szerettem másokat hallgatni még hülyeségekről is, legfeljebb annyit reagáltam rájuk, hogy időnként biccentettem egyet-egyet. Valahogy megnyugtatott az a kellemes, mesélős hangszín, amit ilyenkor az emberek fel szoktak venni. Fecsegni is elfecsegtem, azért elég sok témában voltak ismereteim, így simán olyanokról is beszélgetni, amit ki nem nézett volna belőlem senki.
Furcsa volt hallgatni a bocsánatkéréseit… egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányan kértek tőlem bocsánatot akármiért is. Esküszöm az zavart a legjobban, hogy ennyire sajnálja, ezért nagyon igyekeztem magamban tartani a sziszegést.
Egészen addig egyszerűen vissza akartam venni a felsőm, de ő elég rendesen elbizonytalanított. Végül úgy döntöttem, egyszerűen felírom magamnak a Moyjal rendbe hozatandó dolgok listájára. Elvettem tőle, de beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy a válaszomat várja. - Hát öhm, vissza akartam venni, de… asszem tényleg nem annyira jó ötlet. - szemléltem meg a hátulját, ami csupa lyuk volt. - Milyen baj? Az az egyetlen dolog az életemben, amivel sosem volt probléma. - vágtam rá anélkül, hogy megvártam volna a mondat végét. - Jaaaa semmi, imádom a hatalmamat. - felnevettem, még a gondolatára is. - Igazából nem tudom nélküle elképzelni az életem. Kicsit olyan, mintha a legjobb barátod lenne. Mindig számíthatsz rá, sosem hagy cserben. Többször mentette meg az életemet, mint ameddig bármelyik ember el tud számolni. - a szemem lelkesen csillogott, imádtam erről beszélni. Khm… rajongtam a képességemért.
- De abba úgy mi a poén? - kérdeztem tőle hatalmasra nyitott, ártatlan szemekkel. - Pedig ezzel voltaképp leírtad létezésem alapját - nevettem el magam. - Vérbeli bajkeverő vagyok. Az ráadásul akkor is megtalál, ha nem keresem, én pedig szeretek fejest ugrani a dolgok közepébe. - fel sem tűnt, mennyire elengedtem magam a jelenlétében, nyugalma rám is átragadt.
- Pedig akkor jobban ki kéne magad pihenned, hogy tudj koncentrálni. - Hoppá, mióta szolgálok én ilyen életbölcsességekkel? - Hmm, oké… - végre kevésbé zavart a pulcsi, kezdtem magam jól érezni benne. Óvatosan lejjebb húzogattam, hogy ne akadjon fel a mellemen meg a fenekemen. Még mindig egy kicsit vicces volt, mivel derékban is túl bő volt rám. - Uhh, bocsi, nem akarom kinyújtani - döbbentem rá, hogy talán mégsem kéne ruhát csinálnom a pulcsijából.
- Ja, hát, öhm… ez van. - nehezen találtam a szavakat, többek közt ezért sem szerettem ha mások sérülékenynek láttak. Nem volt jó érzés. Igazából legszívesebben hozzá bújtam volna, mint valami macska. Még mielőtt letehettem volna a voksom emellett a zavarbe ejtő ötlet mellett, valami furcsaságra lettem figyelmes. - Hmm, szerinted se tud a könyvtáros nő osztódni, és nem lopakodna a könyvtárban hangtalanul, ugye? - suttogtam neki. - Mert ezen esetben a balra lévő polc mögött van három hívatlan vendégünk. - ám még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, az említett, fából lévő könyves polc hihetetlen sebességgel indult meg felénk. Félig tudatlanul rántottam be közénk és a száguldó polc közé egy fém gurulós akármit, ami szerencsére elég nagy volt, hogy megállítsa. - Szerintem inkább ők ön- és közveszélyesek - siettem megjegyezni a srácnak, miközben megállítottam egy halom felénk repülő pisztolygolyót, majd kettőnk köré egy pályára állítottam őket, hogy tudjak velük védekezni, ha a szükség úgy hozná. Eddig ha jól számoltam ketten támadtak, de volt ennél nagyobb problémám is. Ugyanis a harmadik is becélzott minket valami képességgel.
- Nahát Robin… vagy hívjalak már inkább Éjszárnynak? Milyen kár, hogy magaddal viszed azt a kislányt is a halálba - elmerengtem rajta, vajon… öhm izé, a nevét azt nem tudom, szóval a mellettem álló srác ismeri-e őt. - Anyád a kislány! - kaptam fel élből a vizet, mire vagy három azonosíthatatlan repülő tárgy érkezett felénk. Igazából a szemembe összpontosított elektromosságot az engem lekislányozónak tartogattam, viszont a felénk repülő valamiket nem tudtam megállítani, így inkább azokat lőttem le egy - helyesebben három - jól irányzott villámsugárral. |
Tekintve, hogy szinte teljes férfilégkörben nőttem fel és körülbelül csak akkor találkoztam nővel, amikor az iskolában ücsörögtem és figyeltem a térbeli geometriai alakok kiszámításának menetére. De ez sem mondható valami feledtébb különleges kapcsolatnak, így híján voltam, hogy hogyan kell viselkedni a nőnemű egyedekkel. Bruce mindig figyelmeztetett, hogy járjak nyitott szemmel és ne dőljek be minden ügyes–bajos dolog, és ez a legtőbbükkel így is volt, de mégsem akartam neki hinni, hiszen nem mindenki egy Macskanő, bár ezt nem sértésből mondom.
Annyit megtanultam, hogy akárkivel állj szemben, kislánnyal vagy nénivel, add meg a tiszteletet és ne sértsd meg idióta kamaszfiús dolgokkal, például hogy mustrálod a fenekét vagy burkolt megjegyzést teszel a dekoltázsára.
Így a lánnyal velem szemben sem tettem másképp, nem akartam, hogy kellemetlen legyen neki – bár egészen nem zavartatta magát hirtelen –, esetleg rámrobbantsa a könyvtár tetejét, ami érdekes lett volna, hiszen volt fölöttünk pár emelet. Jó brit módjára mindent megtartottam magamnak, amit kimondhattam volna. Azért csak volna, mert nem ezen kattogtam nap mint nap. Ez furcsán hangozhat, ennyi idős létemre, de tudom, hogy vannak fontosabb dolgok is.
Kissé felhorkantam a kiafakadására. Nekem eléggé kislánynak tűnt, úgy viselkedésre és korra is, szóval azt hiszem, itt most nekem volt igazam. Nem szerettem volna erről vitát folytatni, tudtam, úgysem lyukadnék ki sehova, mert mindketten csak a magunk igazát nyomnánk előre és nem hallgatnánk meg a másikat. – Én sem szoktam könyvtárba járni – vontam meg a vállam. Lehet, hogy jó tanuló vagyok, tűnhetek strébernek, de a könyvek valahogy nem kötnek le igazán, nincs is rájuk időm. – Csak kellett egy könyv a vizsgámhoz – adtam tájékoztatást, csak nem tudom, hogy mi célból… Biztos rettentően érdekli. – Igen, észrevettem – bólintottam és hátranéztem, meggyőződve arról, hogy biztos nincs–e itt senki.
Miután kiszedegettem a szilánkokat, kissé megrándult az arcom, és ahogy hallottam őt felszisszenni egy nagyobb, mélyebb darabnál, halk bocsánatkérésbe temetkeztem. Igazán nem akartam neki ilyen bajt okozni, de meg kell tanulnia, hogy következmények nélkül nem lehet csak úgy szabályt szegni. Persze, voltak egyes dolgok, mint például a fiú–lány kapcsolatok(vagy éppen lány–lány és fiú–fiú), ahol nem nézték annyira szigorú szemmel, hogy átkjárkálnak egymáshoz és akkor miegyebet csinálhatnak, no meg az ivás, hiszen hiába iskola, vannak itt már őszen korhatáron felüliek, akik be tudják csempészni az italokat.
Megráztam a fejem, ahogy beszélni kezdett arról, hogy a póló elég lett volna. – Véres és koszos, mellesleg szerintem már nem fogod felvenni, de te tudod – kinyújtottam a kezem, amiben a felső volt, majd felhúztam a szemöldököm; nem azt akartam ezzel sugallani, hogy vigye a közelemből, sokkal inkább a véleményét akartam hallani, hogy igazat ad–e nekem a póló használhatóságáról. – Csak karcolások vannak rajta, semmi komoly, már hozzászoktam – mondtam, miközben mindkét kezemet felemeltem, szényitottam az ujjaimat és lehajtott fejjel az apró sebeket vizsgáltam. – Mi a baj azzal, hogy vannak képességeid? – hunyorítottam rá. Persze, voltak, akiknek olyan mértékű volt ez az egész erő–izé dolog, hogy nem tudták irányítani és önmarcangolásba kezdtek, de úgy tűnt, hogy ez a lény eléggé szereti használni az erejét. Sosem értettem, de nem is akartam közelebbről megismerni ezeket a dolgokat, teljesen jól elvoltam azzal, hogy egy normális test száz százalékát tudom használni. Harcoknál ez sokkal fairebb.
– Akkor egyszerűen ne csináld, és nem lesz ejnye–bejnye? – forgattam meg a szemem egy kicsit – Nem, nem vagyok árulkodó ötéves, de nem szeretném, hogy abból álljon a bál, hogy valaki ön–és közveszélyes módon viselkedik. – szóltam kissé morcosan és hunyorogva lenéztem rá. Nem volt egy apró teremtés, hozzám képest viszont talán igen. Nah, mintha tehetnék a magasságomról meg az izomzatomról…
– Nem sokat aludtam, nemsokára kezdődik a vizsgaidőszak – préseltem ki magamból. Nem akartam nyavajgósnak tűnni, mert volt már, hogy sokkal több ideig maradtam éber, mondjuk szokásosan, akció volt és az adrenalin miattt sajnos nem tudtam nyugodtan aludni. – Nem, nem fázok, csak magamon felejtettem – lazán megrántottam a vállam és összefontam a karjaimat.
Elhúztam a számat, ahogy az anyukás részhez értünk. Sosem tudtam, hogy milyen lehet, ha elhanyagolnak, és bár a szüleim meghaltak, sosem éreztették velem, hogy nem érdeklem őket. Jó, talán Bruce egyszer–kétszer már–már túlságosan ignorált, de szerettem Alfreddel lenni, nagyon is, és ez pótolta az űrt. – Sajnálom – préseltem ki magamból és már nem néztem rá olyan keménye, ellágyultak a vonásaim, ahogy megértettem, hogy mire is megy ki ez az egész okozzunk–felfordulást dolog. |
Bár nem tapogatóztam teljesen sötétségben a gyenge pontjaimmal kapcsolatban, jobban szerettem őket szőnyeg alá söpörni, mintha valami hihetetlenül erős és veszélyes mutáns lennék. A sérülékenyebb pontjaim amúgysem feltétlenül engem érintettek, jó, ezalól kivételt képezett, hogy a nem vezető tárgyak elől max kitérni tudtam, meg ugye nem kockáztathattam meg, hogy bekapjak egy-egy ütést nálam nagyobb erejű lényektől. Az még nagyjából belefért, hogy sima emberektől szerezzek néhány lilafoltot, de emberfeletti erejűeknél már korántsem volt biztos, hiszen a csonttöréseket például nem gyógyultak elég gyorsan, főleg harc közben. Éppen ezért nekem mindig támadnom kellett, igen gyenge voltam védekezésben, és mások megvédésében is.
Mit ne mondjak, rohadtul nehéz egy olyan személlyel vitatkozni, aki nem akar veled. Finoman szólva is lehetetlen. Magaddal persze vitatkozhatsz akkor is, csak az meg hülyén néz ki ugyebár. Balhés természetem igényelte a patáliát, amit a srácok nagy részétől könnyedén megkaptam némi lenéző szöveg után. Ő azonban túl nyugodtnak tűnt, főleg ahhoz, hogy bármivel felhúzva egymásnak ugorjunk. Ártani meg még komolyabban nem ártott nekem, ami miatt bosszúra vágyhattam volna. Szóval csak a kicsinyes durcizás maradt nekem osztályrészül. - Nem vagyok kislány! - sértődtem meg az egyetlen szón, amin meglehetett. Noha a nőies alaktól még azért messze voltam, azért elég jó irányba haladtam felé, legalábbis a melleim terén mindenképpen. Erre ráadásul rátettek még a nagynénémtől elcsaklizott push-up-os melltartók. Nem kell rám csúnyán nézni na, csak ilyet tartott otthon! Én meg lusta voltam a boltban próbálgatni. Vicces, mert a kosárméretünk majdnem megegyezett, csak neki picit szélesebb volt a háta, így rám is tökéletes volt a melltartója.
Majdnem rávágtam, hogy nem szoktam könyvtárba járni, de ez megint az én… szegénységi bizonyítványom lett volna, vagy mi a szösz. Na de basszus, mióta érdekel engem, hogy mit gondol BÁRKI rólam, élükön ezzel a sráccal?! Végül - márcsak azért is rávágtam. - Nem szoktam ilyen helyekre járni. Emellett ez egy iskolai könyvtár, és rajtunk kívül senki sincs itt. - egy pillanatra úgy éreztem, helyre állt a világ egyensúlya a kis lelkemben, de aztán… nem tudom, így sem volt jó, meg úgysem.
Rohadtul nem értettem mit néz rám olyan furcsán, noha pillantását csak addig kaptam el, amíg a hajamat elsöpörtem a hátamból és a pólómat pedig odaadtam neki. Éreztem, hogy a pólóm anyagával nem nagyon megy neki a szilánkok kiszedése, és már éppen fejben valami új ötlet után néztem volna, amikor kézzel állt neki. Nos finoman szólva sem szoktam hozzá, hogy a bőrömet tapizzák, így elsőre megborzongtam az érintésétől. De aztán sikerült az ajkamba harapva megfékezni a rándulásokat. Furcsa, de a végére még jól is esett, hogy a bőre az enyémhez ért.
Nagyon reagálni sem volt időm, annyira meglepett, amikor a vállamra terítette a pulcsiját. Döbbenten pislogtam rá, amikor még a cipzárt is felhúzta. Zavartan kapkodtam közte és a pulcsi között a pillantásom. - Izé… az is elég lett volna, ha visszaadod a pólóm, hogy vegyem fel. De azért… köszi. - Szó se róla, egy pont oda, egyszer sem ért hozzám, amikor felhúzta a cipzárját, csak… a pulcsit mégiscsak férfira tervezték, én már túl nőies voltam hozzá. A vállaimon lógott, ezzel szemben viszont a mellemnél feszült, akárcsak a csípőmnél, tekintve, hogy a srác magasabb volt nálam, így tovább ért a derekamnál. Ráadásul a benne ragadt kezeim se segítették elő a helyzetet. Némi mocorgás és sok képességhasználat után végül sikerült kijuttatnom a kezem az ujján. - Mi az? - Enyhén vörösödve pillantottam rá, amikor rájöttem, hogy rajtam mosolyog. Inkább felfüggesztettem a bámulását és feljebb tűrtem a pulcsija ujját, mert az bőven a kézfejemre lógott. - Nem sérült meg a kezed? - nyújtottam felé a sajátomat, valahol mélyen reméltem, hogy odaadja az övét, és megnézhetem magamnak. Hamár segíteni akart ez a minimum, nem?
- Az sem sokkal jobb - biggyesztettem le morcosan a szám. Jobban belegondolva a természetem rendszeresen ellenem dolgozott. Ezt persze igen gyakran megemlítettem magamnak, aztán ugyanannyira nem érdekelt, mint addig. - Cöhh, persze… annyiiira hiányzik már, hogy ejnye-bejnyézzenek. - elfintorodtam. - Amúgy is csak te láttad. Persze lehet árulkodó öt éves vagy, esetleg valami tanár néni kedvence - alaposan végigmértem. Határozottan nem kellett rá az a pulcsi.
- De eléggé nyúzottnak tűnsz - mondtam ki a nyilvánvaló tényt. - Nem fázol a pulcsid nélkül? Mármint… gondolom nem véletlen volt rajtad… - hallgattam el, még mielőtt vörösödésig magyaráztam volna. Már így is éreztem, hogy valami pír kúszott fel az arcomra, így inkább a földet bámultam mély átéléssel az arca helyett. - Hát ő egy szuperhős, Storm vagy Ciklon. Fehér haja van és egy gondolattal vihart kavar. Csak a gyerekei nem érdekelték sose - ráztam meg a fejem egy árnyalatnyi szomorúsággal a hangomban. |
Jó, lehet kicsit túlreagáltam, de egy olyan életben, ahol minden nap megtámadtak, vagy te támadtál, ez megszokott. Kicsit arra emlékeztetett ez a dolog, mint amikor a katonák leszerelnek, aztán a poszttraumás–stressz szindróma miatt még a zacskót is bombának nézik. Megforgattam a szemeim, majd halványan elmosolyodtam. Túl sok kölyök játszott istent az Akadémián, és túl sokan nem ismerték a gyengepontjaikat. Régen én is azt hittem, hogy hú de erős és legyőzhetetlen vagyok, aztán taccs. Megtanultam már, hogy nem csak a képességeid és az erőd számítanak, fejben is ott kell lenni. – Figyelj, kislány, nem kell ez az egész ugrabugra, nekem semmit nem kell bizonyítanod.
Azt mondják, hogy ha sok időt töltünk egy emberrel, elkezdünk úgy viselkedni, mint ő. Legyen az barát vagy szülő. Akarva–akaratlanul is felvesszük a személyiségjegyeiket, aztán már ott tartunk, hogy nem ismerjük önmagunkat. Én még hála az égnek, ismertem magam, viszont Batman nagyon sokat rámragasztott saját magából, így néha tényleg kicsit lekezelő volt a hangszínem. Egyáltalán nem állt módomban senkit felidegesíteni, netán megbántani, de csak az igazat mondtam. Nem kell erősködnie, nem vagyok én senkije, hogy megmutassa, mit tud.
Miután felálltam, kissé leporoltm magam, hogy az üvegporok meg a bemászott kis szilánkocskák kiessenek onnan. – Nem, ezek alapvető dolgok, amiket tudnod kéne – hunyorogtam rá, a könyvtáros dolgot pedig elengedtem inkább, nem volt kedvem harvba szállni a ténnyel, hogy mikor bejöttem, a könyvtárosnő itt volt. Talán mikor meghallotta az üveg törését, a tanáriba ment.
Fura arckifejezéssel kezdtem méregetni, majd elvettem tőle a felsőt és próbálkoztam kihúzni a darabkákat, de az anyag folyton lecsúszott az óvegről, szóval inkább a vállamra vetettem, feltoltam a pulcsim karját és csupasz kézzel szedtem ki és tettem az asztalra a szilánkokat. Rosszabbat is húztam már ki magamból, ez semmiség – gondoltam magamban és eszembe jutott az a mólós akció, mikor még a robinos időkben beleakadt a lábamba egy szigony. Kellemes volt…
A kezemben tartottam a felsőt, elhúztam a számat és fejben elmormogtam egy bocsánatot, majd mikor megfordulva nekem szegezte a kérdést, mielőtt válaszolhattam volna, elnéztem és felköhögtem. Nem akartam bunkó módjára megbámulni, az nem én voltam. Gyorsan kaptam észbe, és a pulcsim már nem is volt rajtam, ráfektettem a vállára és vigyázva, hogy ne nyúljak semmi olyan testrészéhez, felhúztam a cipzárt. Kicsikét viccesen festett, el is mosolyodtam, de rendeztem a vonásaimat. – Nem, nem vagy tárgy. Hozzátettem a lényt is – szívtam be hangosan a levegőt – Pedig elkezdhetne érdekelni, ugyanis ha ezt folytatod, súlyos büntetésekben lesz részed – mondtam tárgyilagosan. Az iskola egy kedves és meleg képet nyújtott, viszont mint mindennek és mindenkinek, így az Akadémiának is vannak sötét oldalai. – Lehet, hogy nem látszik, de igen is ébren vagyok – sosem értettem és értékeltem az ilyesfajta vicceket, így elhúzott szájjal néztem rá. Hirtelen összerándult a szemöldököm és kissé félrebiccentettem a fejem. – Anyukád? Mi van vele? – pislogtam rá értetlenül, még nem tudva a lány dolgairól. |
Mit ne mondjak, eléggé hozzászoktam már, hogy a fiúk nem túl udvariasak velem. Mondjuk sosem voltam egy nemes dáma, jobban szerettem elkenni a szájukat, mint hagyni magam. Elég komoly verekedős múltat tudhattam magam mögött, így a fájdalom küszöböm sem a béka segge alatt csücsült ha meg nem ment “önerőből”, akkor ugye szemrebbenés nélkül besegítettem a képességemmel. Elvégre az azért van, hogy használjam, nemde?!
- Ja, rendszeresen néznek terrorpistának - húztam el a számat. - Mondjuk ha meg akartalak volna támadni, akkor nem lett volna esélyed ellenem. - Na azért az egosimogatás kellett, szilánkok ide, vagy oda. Igazából most is ki tudtam volna mászni, vagy hát bomlani alóla, de egyenlőre nem akartam balhézni, szóval maradtam a fenyegetőzésnél. Az úgyis csodálatosan jól ment, nagy gyakorlattal rendelkeztem ezen a téren, hosszú évek komoly gyakorlata állt a hátam mögött. - Amúgy mondanak egyáltalán olyat, hogy külső behatoló? Mert elsőre tök más jutott az eszembe róla - osztottam meg vele, és nem bírtam palástolni az előtörő vigyorom. Nem mintha annyira érdekelt volna a téma, vagy komoly tapasztalattal rendelkeztem volna ezen a téren - mert elárulom, hogy nullával -, de mindig is szerettem mások idegein táncolni, és ő nem tűnt olyannak, aki nagyon elmélyült volna a témában. Legalábbis nem volt olyan idegesítő, mint egy “menőcsávó”, inkább olyan eljövendő - jelen pillanatban lecsúszott - tanárbácsi stílusban nyomatta. Bár azért az szemet szúrt, hogy ahhoz képest elég rendes izomzattal rendelkezik. Talán ennek is volt köszönhető, hogy még nem rúgtam le magamról, jó volt figyelni a mellkasát, ahogy mozgott. Kicsit furcsálltam is a dolgot, mert nem szokott érdekelni az ilyesmi, de a szilánkok hamar félresöpörték a kétségeimet.
Amikor a kezét nyújtotta felém miután felállt, meglepetten pislogtam rá fel, de végül némi gondolkozás után elfogadtam a segítségét. Persze nem esett jól a felpattanás a szilánkoknak hála, egy pillanatra eltorzult az arcom, de aztán visszarendeztem a vonásaimat a megszokott helyzetükbe. - Ahaaaa - pillantottam rá némi éllel a hangomban. - Mond csak, az Akadémia szabályzatának minden pontját gondosan bemagoltad? - rémlett, hogy adtak valami könyvet róla, hogy is hívják az ilyesmit? Talán… házirend? De azzal kezdtem, hogy bebasztam a sarokba. Mondjuk legalább megvolt még, nálam ez ritkaság számba ment. - És amúgy nincs is itt senki. - egy pillanatra lehunytam a szemeimet, ahogy kiterjesztettem az érzékszerveimet, és emberi mintát kerestem, de nem találtam. - Még a könyvtáros sem - pattant ki a szemem a meglepetéstől.
Közben magam felé fordítottam a csuklóm, és kihúztam belőle a szilánkot, amivel sikeresen megvágtam a másik kezem, de szerencsére mindkét sérülés elkezdet gyógyulni, így néhány másodpercen belül újra épp volt a bőr. Föl pillantottam rá, nem voltam hozzászokva, hogy bárki is felajánlja nekem a segítségét, bár mondjuk ha azt nézzük, hogy miatta sérültem meg… - Nem kell. Húzd ki inkább a szilánkokat, úgy nem sokára épp lesz. Hamarabb, minthogy leérnénk az orvosiba. - amint beleegyezett, háttal fordultam neki, és kibújtam a felsőmből, majd hátranyújtottam neki. - A hátával lécci, annak már úgyis mindegy. - reméltem leesett neki, hogy azért adtam neki oda, hogy az ő kezét ne sértsék fel a szilánkok. Türelmesen vártam, hogy végezzen, amelyik sérülésből kihúzta a szilánkot, és nem maradt benne több, az simán elkezdett gyógyulni.
- Ohh, én is tárgynak számítok?! - dühtől villámló tekintettel pördültem meg, arról teljesen megfeledkezve, hogy nincs rajtam a felsőm, de ez érdekelt most a legkevésbé. Melltartó volt rajtam, szóval gond egy szál se. Szörnyen gyűlöltem, amikor a hímsoviniszta állatok lenézték a nőket. Azt próbálja meg, úgy megütöm, hogy azt nem köszöni meg! Noha eddig végülis nem adott okot ilyesmire, de… mit szépítsünk, ezt egy kicsit túl reagáltam. - Amúgy soha életemben nem érdekelt hány szabályt hágok át. Mást se nagyon - húztam el a számat.
- Ahhoz sokkal korábban kell felkelned - vigyorodtam el. Önbizalomnak sosem voltam híján, főleg a képességeimet illetően, és még sosem csalódtam bennük, szóval miért is lettem volna? - Amúgy igazából leköteleznél vele. Legalább anyám kénytelen lenne rámszánni végre valamennyit a drága idejéből - fanyarul elnevettem magam. |
Néha eléggé… Durva tudok lenni. Ahhoz képest, hogy kezdetben meg sem mertem nyikkanni, néhanapján minimálisan, de elvesztem a fejem. Mikor rájöttem Batman kilétére, nem hagytam annyiban a dolgot, mellé akartam szegődni társnak, és bár nehezen, de megengedte. Még itt sem kerültem igazán harcközeli helyzetekbe, Gotham Sötét Lovagja néha még sebeket is szerzett, nem figyelt oda, csakhogy engem mentsen.
Először Alfrednek tűnt fel, hogy izmosabb, szálkásabb lettem. Tudniillik, mikor Batmanhez kerültem, olyan voltam, mint egy pálcika. Cirkuszosnak lenni sosem volt nagy áldás, nekünk sem mindig ment jól. Jobban mondva, elég gyakran. Így kicsit piszkosan és nagyon éhesen találkoztam először örökbefogadómmal.
Persze aztán kikupálódtam, tanulás után vagy éjfélig edzettem, Alfred sokszor feladta a velem való veszekedést és jobbnak látta, hogyha békénhagy. A Denevérbarlangban úgy egy hétig maradtam észrevétlen, mikor is a különböző fegyvereket próbálgattam – azonban sosem volt célom kitervelten meglőni valakit –, beültem az autókba és a kütyüket piszkáltam, de sajnos, nem sajnos, az egész épület fel van szerelve kamerákkal, így Bruce azon hét szombatán már ott várt, mikor a megszokott időpontban mentem le.
Hosszas önmagával való civakodás után inkább tanítani kezdett, viszont arra felkészített, hogy nem lesz egyszerű menet és kesztyűs kézzel fog velem bánni, már az első alkalomkor. Hát, mit ne mondjak, ez így is lett, ugyanis utána két napig mozdulni sem bírtam, benne pedig hatalmas lelkiismeretfurdalás növekedett, de mikor még horzsolásokkal és fájó oldallal elé álttam, hogy folytassuk, büszkén elmosolyodott – ami nála egészen szokatlan – és tényleg folytattuk.
Azonban nem csak a dolog fizikai oldalát tanította meg, arra is ráfókuszált, hogy a hatalom, az erő ne szálljon a fejembe vagy éppen ne legyenek egy akció miatt álmatlan éjszakáim. Sosem voltam egy dühkezelési problémákkal küzdő egyén, a fiatalkori emlékek azonban nekem is előjöttek és olyankor elengedtem magam, ami, hát, inkább járt fájdalommal a ásik részére, mint igazságosztással.
Most is ez történt, a hirtelen ijedtségtől, hogy valami vagy valaki támad, nekem is előjött az ösztönöm és szegény lányt egyre jobban szorítottam bele a padlóba. Akkor vettem észre, hogy alatta szilánkos a föld, mikor azon testérszeimet is szúrni kezdték az ablaküveg–darabkák. – Olyan jeleket mutattál, mintha külső behatoló lennél, nem éppen jó szándékokkal – mondtam határozottan s ajkaimat egy vonallá préseltem, majd feltápászkodtam és a kezemet nyújtottam neki. – Mert egy könyvtárban vagyunk – már normál hangerővel beszéltem, tekintve a tényt, hogy rajtunk kívül nem volt senki a szobában – Mindegy – ráztam meg a fejem és a hátára pillantottam. Elengedtem a fejemben egy sziszegést, nem nyújtott szép látványt az a sok kis kiálló darabka. Remélem nem mentek mélyre… – Lekísérjelek az orvosi szobába? – sóhajtottam fel, nem mintha nem lett volna dolgom, de ennyi „lovagiasság” igazán belefért, ha már szinte sünné változtattam. – Bocsánat, hogy érdekel, hogy milyen idegen lények vagy tárgyak repkednek az iskola területén, holott minden második nap elmondják, hogy az ilyesfajta tevékenység tilos, sőt, ha hallani nem hallasz, ki is van írva, jól látható helyre. – A kis fenyegetésére összefontam a karjaimat és kihúzva magamat ráncoltam a szemöldökömet és úgy hunyorogtam rá. – Nem vagy abban az állapotban, hogy fenyegetőzz. És te szeretnéd, hogy lekísérjelek az igazgatóig?
Nem akartam én a suli mumusa lenni, vagy az igazság csicskása, egyszerűen nem hagyott volna nyugodni a tudat, hogy a nemtörődömségem miatt valaki vagy valakiknek bajuk esik, ez a kis szilánkos ügy pedig nem olyan vészes, ahhoz képest, hogy mi történt volna, ha a „látomásom” igaz lett volna. |
Igazándiból sportot űztem abból, hogy áthágom a képességhasználós szabályt. Annyira megszoktam már a villámok és az áram manipulálását, nélküle élni sem tudtam volna. Egyszer anyám valami pecséttel belém záratta a hatalmamat, aminek nem lett jó vége… annyira kiakadtam, hogy öngyilkosságot kíséreltem meg első fellángolásomban. Szerencsére az erőm a pecsét alatt maradás helyett inkább engem választott és megmentette az életemet. Khm… annyi villámot szerintem még Thor se idézett magához soha életében. Mindenesetre jó lecke volt mindkettőnknek anyámmal. Persze én örültem neki, amíg ő nem. De nem próbálkozott többször ilyesmivel, szóval kb kettő-null lett a javamra. Most meg ugye kerestem magamnak rendesen a bajt, hátha valamelyikért iderángatják a nagy Ciklont. Így, hogy itt vagyok, kénytelen lesz két percnél többet rám szánni a drága idejéből.
Az épületet nagyjából ismertem ugyan, de most ötletem sem volt merre lehetek, ami az utam irányának figyelésének teljes hiánya számára volt felírható. Ha nem tört volna be az ablak, akkor fel sem merül bennem, hogy beröppenjek a helyiségbe, helyette meredeken felfelé indultam volna meg. Így azonban kénytelen voltam alaposabban szemügyre venni a… könyvtárat. Itt még nem jártam, legalábbis ezen a részén, szóval kénytelen voltam szétnézni, hogy tudjam, hova kell majd elrángatnom Moyt, hogy rendbe tegye az ablakot. Afelől kétségem sem volt, hogy simán meggyőzöm arról, hogy rendbe tegye az általam okozott kárt. Amúgy alapjáraton be tudtam volna jönni az ablakon csukott állapotában is. A réseken keresztül át tudtam volna magam préselni, ezt már próbáltam is, ami azt illeti. Persze így, hogy véletlen betörtem az ablakot, az egész tárgytalan lett.
Azt hittem magam mögött hagytam az összes szilánkot, de amikor a srác rám ugrott, nos fájdalmasan tapasztaltam, hogy mégsem. Egészen addig még elviselhető volt a dolog, amíg le nem fogott még ráadásul - mintha nem lett volna már ígyis olyan súlyú, mint egy rendes izmosabb pasi -, pedig már most sem tudtam mozdulni, mivel nem rendelkeztem a legtöbb mutáns emberfeletti erejével. Szóval annak hála, hogy pluszban rám nehezedett néhány helyen a vállamban és a csuklómban is mélyebbre nyomódott a szilánk, amire fájdalmasan felszisszentem. A csuklóm érezhetően vérezni is kezdett, amit feltehetőleg ő is észlelhetett.
- Tudod, jelen pillanatban éppen alattad fekszem. Amúgy ezt kérdezhettem volna én is. - Hamár köszönni nem szoktak felé. Kicsit nagyon morcos voltam a neki hála a testembe fúródott szilánkok miatt, és az is kimondottan zavart, hogy nem én vagyok a beszélgetés bunkóbb résztvevője. - Amúgy mi a francért suttogsz? - érdeklődtem meg meg tőle emeltebb hangnemben, bár még nem ordítottam, vagy ilyesmi. A dühös suttogás elég röhejesen hatott, alapból tuti kiröhögtem volna, ha nem izgatott volna jobban a belém maró fájdalom.
Alapjáraton nem hiszem, hogy egy ablak betörésével komolyan kárt tehetek másokban, mert gondolom mindenkinek van annyi esze, hogy elhajoljon a szilánkfelhő elől. Meg ha lett volna bent ember, azt érzékeltem volna, és valamennyivel biztos hátrébb lököm. Ő pedig kicsit sem volt veszélyben, ha esetleg ez zavarta volna. - Senkinek semmi baja nem lett volna. Nekem se, ha nem löksz rá a szilánkokra és utána még ráadásul nem préselsz beléjük. - morogtam neki ellenségesen. - Szóval magadtól leszállsz rólam, vagy szeretnéd, ha segítenék?! - hangom mostmár igencsak ingerülten csengett, és hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, a szememet is megvillantottam, így néhány másodperc erejéig olyan volt, mintha egy villámba nézett volna bele. |
Biztonságos helyre helyeztem a kajámat. Mármint annyira biztonságosra, hogy ne piszkítsam be a könyveket és valami éhenkórász el ne vigye. Mondjuk, nem feltétlenül kaját szoktak lopni a suliból, de biztos lenne egy–két olyan éhenkórász, aki az adagomra pályázna. Legjobb döntésnek a padló tűnt, így még ha ki is borul valami csoda folytán, legalább csak a szőnyeg lesz kajás. Az élelemre gondolva megint ugrott egyet a gyomrom és vad korgásba kezdett a hangtalan könyvtárban. Kissé megszeppentem, nem akartam, hogy a könyvtáros a haskorgásomért zavarjon ki, de amint ezt kigondoltam, mentálisan jól arcon is vágtam magam ilyen hülyeségekért. Csak addig hagytam ott a kajámat, amíg elő nem kerestem a háromlépcsős létrát. Nem mintha olyan kicsi lennék, de megeshet, hogy a keresett könyv a polc legtetején van, itt pedig nem szeretnék mindenféle akrobatákat megszégyenítő módon ugrabugrálni. Akrobatákat megszégyeníteni? Mintha te nem az lennél, nagyokos. – gondoltam magamban és egy nagy levegőt véve konstáltam magamban, hogy rohadtul rámfér az alvás. Gondolkodok én itt össze–vissza.
Lassan, komótosan elkezdtem keresni az L betűt, hogy megtaláljam a könyv szerzőjét és így a könyvet. Remek, persze, hívják körülbelül az összes írót valami L betűs néven, köszönöm – morogtam és vagy fél óráig kerestem, közben az éhségem mintha kicsit visszavett volna magából. Mikor végre megtaláltam a harcművészetekről szóló könyvecskét, felnéztem a plafonra és elmormoltam egy imát, na nem mintha az odáig vezető utat ne szenvedtem volna végig.
Visszatettem a helyére a létrát, a kezembe fogtam a dobozaimat tartó zacskót a másikba pedig a könyvet és elindultam a sorok mellett. Szokásomhoz híven ki–kinéztem a polcok mellett felbukkanó ablakokon, és tovább is haladtam volna már, de megtorpantam és kettőt hátra lépve, szemöldökráncolva néztem ki rajta, ahol egy idegen dolog repült túl gyorsan az ablak felé. Elkerekedtek a szemeim, és amíg vártam, hogy közelebb érjen és talán, mondom talán, lelassítson, jobban szemügyre vettem…volna, ha az az átkozott kontaktlencse vagy a szemüvegem rajtam lett volna. Azt még ki tudtam venni, hogy nem valami tárgy, sokkal inkább élőlény utazik felém, azonban a sebességét látva inkább tartottam merénylőnek, mint valami békés kismadárnak. Ki tudja milyen szervezetek szorgoskodnak az Akadémia ellen, kiket áldoznak fel ez érdekében. A tanuló–dolgot hamar elvetettem, ugyanis a diákoknak nem szabadna kint repdesniük, legalábbis tanári felügyelet nélkül, plusz ki az a hülye, aki inkább hazsnálja a csukott ablakot mondjuk egy ajtó helyett.
Így, mikor az ablak hangos csörömpölése közepette az illető közeledett, az adrenalinlöket elkapott és rögvest ráugrottam. Már nem érzed magad olyan fáradtnak és éhesnek, mi Rich? A lábammal lefogtam a lábait, a kezemmel pedig a csuklóját szorítottam a földhöz, ám mikor meg is figyeltem a kis „áldozatomat”, már nem tűnt annyira merénylőnek, sokkal inkább valami veszélyleső tininek.
Köszönetére csak annyi választ adtam, hogy még morcosabb tekintettel néztem rá, addig viszont nem akartam elengedni, ameddig ki nem derítem, miért volt szükséges betörni az ablakot és miért repkedett odakint. – Te mégis mi a fészkes fenét csinálsz? – Rivalltam rá, suttogva. Igen, suttogva, ugyanis ügyeltem a csendre, tekintve könyvtárban voltunk. Nem mellesleg, hol van ilyenkor a könyvtárosnő? – Nem gondoltál bele abba, hogy mi van, ha valakinek baja lesz? Vagy neked? – hunyorogtam az alattam nagy levegőket vevő lánykára. |
Az utóbbi időben minden a bálról szólt. De tényleg minden. Rühelltem. Minden másodpercet, amikor csak szóba hozták. Mintha egyetlen normális lény sem maradt volna az egész iskolán belül. Jópár tanárt is teljesen magával ragadott az esemény. Senki nem volt képes másról beszélni, mint a dekorációról, a ruhájáról, az ékszereiről, a cipőjéről és a mit tudom én mi az anyám kínjáról. Mindegy is, csak az volt a lényeg, hogy a bálhoz kapcsolódott. Mintha valami kicseszett isten lett volna ez az esemény. Szóval a hideg rázott az egésztől.
De ennek szerencsére már vége volt. Végül elmentem a bálra, és egészen kevés bajt okoztam, ami miatt mondjuk kicsit haragudtam magamra, de na, időnként másnak is kell hagyni a rivalda fényből. Amúgy be kellett ismernem magamnak, hogy egyáltalán nem volt olyan rossz, mint amennyire elképzeltem, viszont ennél messzebbre nem mentem volna el a dicsérése terén.
Ami még nagyon idegesített, az az volt, hogy elvileg nem használhattam szabadon az erőmet. Elvileg. Még szép, hogy minden egyes alkalommal megmutattam, mennyire nem érdekel a dolog. Legalábbis rengeteget repültem, főleg ha már nagyon elegem volt. Az mindig megnyugtatott és ellazított, élveztem a sebességet, az elsuhanó szembeszél dübörgő hangját.
Persze volt amit szerettem itt. Elsősorban a csendes, nyugodt környék. Az autók robaja és füstje például egyáltalán nem hiányzott. A sziget üdesége sosem gondoltam volna, hogy ennyire megnyugtató lehet, ráadásul itt sokkal kevesebb volt az elektromos ketyere, ami esetleg zavarhatott volna. Lassan felfedeztem az összes környező szigetet is, aminek minden másodpercét élveztem. Néha magammal rángattam Grandlynt is, aki ugyan morogva, de rendszeresen elkísért, ha megkértem rá. Sokat edzettem, a sebességem szerintem fejlődhetett is. Még sosem volt alkalmam ennyit futni, sík, egyenes terepen. Na jó, persze a vízen nem volt olyan egyszerű, mint mondjuk a járdán, de hihetetlen élvezetet jelentett a kísérletezgetés.
Kicsit talán nehezemre esett beismerni, de azokat az órákat tényleges élveztem, amiken szabadon használhattam a hatalmamat. Szert is tettem azoknak hála egy új képességre. Láttam, ahogy egy srác alkotóira bomlik - vagy hogy mondják ezt -, és szöget ütött a fejemben a gondolat: erre én is képes lehetek. Néhány bizonytalan kísérlet után valóban sikerült. Onnantól kezdve azt igyekeztem kiaknázni, hogy ebben a “szétbomlott” formámban mire lehetek képes, és az eredménytől több, mint elégedett voltam.
Vicces, de egyik-másik tanár még arra is rájött, hogyan lehet motiválni, szóval volt olyan tanóra, amin jól viselkedtem, na meg életemben először rendesen figyeltem is. Hát furi volt, az biztos!
Most is a képességemet teszteltem. A sebességemet kombináltam repüléssel, amit még megfűszereztem az atomjaimra bomlással is. Eszméletlen játék volt, nagyon kellett koncentrálnom. Alapjáraton ki nem állhattam bármi ilyesmit, de ez nagyon pezsdítette a vérem… már amikor egyben volt a testem persze. Úgy tűnt azonban, kicsit túlságosan is leterhelte a három feladat az elmémet, ugyanis egy pöppet későn vettem észre a gaz, szembejövő ablakot.
A satufékkel nem volt gond, azonban az ablak az érkezésem szelének hála betört. Kicsit bűntudatosan szemléltem a romokat, miközben átvitorláztam felettük, majd földetérve még ügettem pár lépést egy alak felé, ahogy a maradék lendületemtől is megszabadultam. Még meg sem sikerült alaposan néznem magamnak, amikor ő is megindult felém. Naivan azt hittem, hogy ő is megáll, mint én az ablak esetében, de erre nem került sor, konkrétan rám ugrott.
- Öhm… izé… helló - pillogtam fel rá meglepetten. Szó se róla, a vele való megismerkedésnek más módját is el tudtam volna képzelni, mondjuk, hogy egymással szembe állunk, és nem alatta fekszem, de ez már ugye késő bánat, eb gondolat. Őt tanulmányozva rá kellett jönnöm, hogy kb olyan, mintha valami zombi tepert volna le, de mivel nem hittem az ilyesmiben, így nem küldtem belé néhány voltot. |
Kissé fáradtan lötyögtem le a menza felé a napi kajaadagomért. Nemsokára vizsgaidőszak, nekem pedig a fontos tárgyakból a lehető legjobban kell teljesítenem, hogy felvegyenek a nyári „továbbképzésre” és ügynök lehessek. Így immár három napja és tizenhét órája tanulmányozom a viszgákhoz szükséges elméleti tananyagot. Kissé ijesztő látványt kelthettem, mintha valami zombis filmből léptem volna ki, ugyanis egész álló este nem aludtam. Vagyis, pontosítva két éjszakát már végigcsináltam. Mindent pontosan és precízen akarok megcsinálni, nem szeretném, ha hiba csúszna a gépezetbe. Néhányan homlokáncolva néztek rám, és miután elhaladtam egy nagy tükör mellett, meg is értettem. Görnyedten, beesett arccal, karikás szemekkel és persze az elmaradadhatatlan sápadtsággal róttam a folyosókat. Hümmögtem egyet és már tényleg megparancsoltam magamnak, hogy ha visszaérek alszok pár órácskát, nem akartam beleőrülni az alváshiányba.
A menzán eléggé belassulva vettem magamhoz a két dobozt, amiben a levesem és a második félém feküdtek. Szorosan magamhoz húztam őket, ugyanis a fáradságtól már kissé reszkettem a fázástól, a dobozok pedig egy kissé melegséget árasztottak. Egy apró fémosolyt kicsikarva magamból köszöntem el a konyhásnőtől, majd még utoljára beugrottam a büfébe koffeinért meg egy kis cukorért. Visszabattyogtam mostmár teli kezekkel a szobámig, ahol a szépen berendezett könyveken egy cetli volt. Amit még én hagytam magamnak. Szuper, Richard, a memóriád odavág! Hatalmasat sóhajtva tettem le a dobozokat az ágyamra – miközben a hasam ellenkezésül nagyot korgott, már kopogott a szemem az éhségtől – és elindultam a folyosón, majd a cetlit, felírva rá a keresett könyvet, a kezemben szorongatva értem el a könyvtár terméig. |
Slee Lastron & Dick Grayson |
[18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
