|
Témaindító hozzászólás
|
2018.05.24. 15:02 - |
Cylin Stark & Maximilian Phoebus |
[9-1]
 Groven remek tanuló volt, noha ennek ellenére is szívesen foglalkoztam volna vele. Hiszen ha valakit érdekel valami, én lennék az utolsó, aki eltántorítaná annak felfedezésétől a tudományok terén. Alapjáraton igen türelmes egyén vagyok, akit kimondottan nehéz felhúzni, de persze mindig akad, akinek sikerül. Azt azonban kimondottan előnyös tulajdonságomnak tartom, hogy olyankor sem száll el az agyam. Szerintem még soha senki nem látott ordítani, maximum fáradtan sóhajtozom, vagy éppen hidegen szurkálódom. Sosem értettem azokat az embereket, akik a torkuk szakadtából szoktak ordítani ilyenkor. Ők nem látják, hogy ezzel voltaképp magukat alázzák meg? Jó, nagyon ritkán tud ijesztő lenni, de ahhoz nagyon nagynak és kigyúrtnak kell lennie az adott személynek. Azon meg csak még jobban felhúzzák magukat, ha a képükbe röhögnek… na mindegy. Valszeg én se bírnám ki nevetés nélkül egy ilyen szituációban.
Mindezek ellenére komolyan elgondolkoztam, hogy az előttem álló srác megérdemelne egy anyai nyaklevest tőlem. Természetesen nem olyat, amitől leszállna a feje a helyéről, mert olyat nem adok - bár azt is megérdemelné -, hanem egy olyan finom jelzésértékűt. Noha feltehetőleg nála nem használna, de kis lelkem mindenképpen megnyugodna, hiszen én megpróbáltam. Esetében mondjuk inkább arra szavaznék, hogy csak még nagyobbra nőne tőle a csőre.
Igazándiból fogalmam sem volt mire célozhat azzal, hogy cirka megismételte a szavaimat, de végül úgy döntöttem, talán annyira nem is fontos. Sőt, feltehetőleg egyáltalán nem volt fontos. Sokszor gondoltam már rá, hogy szerzek pszichológusi végzettséget, de ez tettlegességig még sosem fajult. Elvégre mostanság rengeteg dolgom volt, ráadásul magamat mindig is inkább tudósnak neveztem, nem lélekbúvárnak, noha elvileg ahhoz is volt érzékem, és persze szerettem segíteni másoknak, vagy éppen másokon.
- Nem - sóhajtottam egy rövidet. Véleményem szerint aligha lehetett támadásnak venni a szavaimat, de persze egy olyannak, aki direkt erre gyúr, nos bármi lehet olyan értékű. - Csak egyszerű megjegyzésnek szántam. - elvégre sosem ütnék meg egy diákot, és a képességeimet sem használnám fel ellenük, hacsak szét nem kell őket választani, mert természetesen az egy egészen más helyzet. Csak csöndesen biccentettem a kijelentésre, majd megvártam amíg elköszönt és én is megtettem. Ha nem volt benne ennyi udvariasság, akkor a hangomban fellelhető volt némi él. Ezután könnyedén visszateleportáltam magam a dolgaimhoz.
[Lezárt kör] |
 A nőcske és Groven között lezajlott egymás aura nyaldosásának és egymásra hangoltságának megszemlelése közben próbáltam valami szép dologra gondolni, hogy véletlenül se hányjam bármelyiket is nyakon. Mint például arra, hogy ma délutánra már van egy invitációm van, ugyanis kedvenc emberem hívott át magához, aki remélem megszán azzal, hogy beavat mit művelt az utóbbi idejében, bár erről arról már így is értesültem, és már így is megevett érte a guta, hogy had én is, de a kardom fontosabb annl, hogy most állat módjára viselkedve elbasszam az előző három évem. Nem a kis pecsétet akarom én levakarni magamról, melyet azóta magamon hordok, hogy leléptem az olimposzi bagázstól. Sőt, ami azt illeti az a kis "baleset" igazán a szívemhez nőtt már az évek során, és nem is szándékozom kérvényezni, hogy tűntessék el. Én többet arra a helyre nem teszem be a lábam, csak kapjak végre szabad kezet. Nekem csak a penge kellett, semmi más, a penge, amely elég erőt ad, hogy félvérként is elég erőssé váljak, hogy könnyedén birokra keljek egy Herkules félével is. Zeusz nevére, az a rohadék a szívós fajtából való... Az elején jól fogott rajta, ha csak a random fájdalommal ajándékoztam meg, ugyanis puszta ökölharcban minimális esélyem se sűrűn lett volna. Azonban ahogy egyre sűrűsödtek a "játékaink" annál jobban kezdett immunissá válni a szenvedésre. Persze addig, míg csak botladozva meg sántikálva kezdtünk el körözni addig kifejezetten szórakoztató volt. De amikor már meg se rezzent arra, hogy olyan érzéseket keltettem benne, mintha minden csontja egyszerre tört volna el és minden belsőszerve spontán robbanás áldozatává vált volna... Akkor az egy kicsit ijesztő volt. Azt hiszem azóta sem fagyott még le vigyor az arcomról. Elvégre azelőtt én kínoztam, meg én nyaggattam ezzel, elvégre marhára unatkoztam, és a random félelem keltése másokban már elvesztette addigra az értékét, meg hogy a tanítóimnak mágikus módon csak akkor fájt a fejük, mikor hozzám jöttek. Szóval így fura lett volna sztornózni a meccset a közepén, mikor megindult felém, hogy jaj most ehhez mégsincs kedvem. Még jó, hogy az az idióta beérte egy jobb egyenessel is. Tőle nem kérnék még egy egy jól irányzott atyai nyakast, az biztos.
Természetesen mire eszméltem, addigra Groven már árkon-bokron túl járt, és ezzel a bosszantó nőszeméllyel maradtam, akinek nagyon örülök, hogy korábban nem "örvendhettem" azt hiszem csak az isteni szerencsém lehet a dologban, hogy korábban nem futottam bele. Visszapasszolt kérdésére csak unott fejet vágtam. - Egy szókimondó is elég kifejező lett volna, de kiegyezekkel ezzel a jelzővel is akár - bólogattam, csak hogy jól hozhassam újonnan szerzett titulosomat. Mire hirtelen megjelent előttem apám feleségének alakja, kinek nevét nem veszem számra, és akivel aztán kifejezetten "jó" viszonyt ápolok, miközben épp a pofátlanságomért szid... Na mostmár mindjárt világos, hogy miért ennyire ellenszenves ez a csodás hölgyemény. Mintha lenne néhány közös vonása a legkegyesebb nevelő anyámmal, mert ugye akár más is választhattam volna. De a többi nem lehetett volna a törvényes képviselőm, és sokkal viccesebb volt apám fattyaként a tényleges feleségének az idegrendszerét baszogatnom.
Mikor nem reagált a motyogásomra, csupán egy elégedett mosoly ült ki ajkaimra. Legalább néha tudja, hogy hol a helye, mondjuk akkor a konyhában kéne serénykednie, vagy takarítania kellene, de nekem bőven megteszi, hogy asszony létére nem üti bele az orrát az "emberek" dolgába. Már félig jó feleség lesz, a többin meg ha csiszolgatott volna eddig, most nem lenne ennyi felesleges ideje, hogy engem zaklasson a faszságaival. Még jó, hogy az idegeskedést még hírből sem ismerem, hála a pszihopata jellememnek. Azonban mikor visszakérdezve, jelezve, hogy szar a koncentrációs képessége és ezer éve elvesztette a fonalat... Legközelebb, ami lehetőleg nem következik be, majd megpróbálok emlékezni, hogy ne fogalmazzak neki bonyolultan, így végül csak egy lemondó fejcsóválással konstatáltam a történteket, amit valószínűleg úgy értelmezett, hogy semmi érdekes, de ez már a legkevésbé sem hatotta meg az érdeklődésemet.
- Nagyon helyesen mondta. az emberekét, nem csak egyét - mondtam, eismerően vigyorogva, ugyanis már előre láttam mi lesz a kis Groven-ünk sorsa. Ugyanis én most magára fogom hagyni, újra hagyva, hogy a körülötte élők ugyan úgy zaklathassák, ahogy az elején tették. És ami után olyan csodálatos szófogadó kiskutyus lett, hogy kiemeltem ebből a közegből. De úgy látszik időközben butus ebbé vált, aki beleharap abba a kézbe, ami enni ad neki. Kíváncsi leszek, hogy akkor hogy áll majd izé tanárnő szája... Amúgy tényleg, ki a geci ez? Akadtam fent ezen a pillanatra, de végülis elengedtem, elvégre ha fontos lenne, akkor tudnék róla.
Mikor aztán udvariasnak titulált, komoly aggodalom ült ki arcomra, melyben látszott az őszinte kérdés, hogy Maga hülye? Majd végül egy gondterhelt sóhajt eresztettem ki magamból, azon bizakodva, hogy ez nem valami kerge marha kor, ami fertőző, vagy ha az is, akkor csak az ilyen teheneket veszélyezteti. - Miért kéne felkészülnöm egy esetleges támadásra? - kérdeztem tettetett zavartsággal az arcomon. - Ez most egy burkolt fenyegetés akar lenni? - folytattam kissé erőszakosabban a faggatózást. Amivel igazából csak szívességet tenne amúgy, mármint ha nekem esne, én egy önvédelem címszó alatt simán feldarabolhatnám. A gondolatra, csak nyeltem egyet, és a hideg végigfutott a gerincem mentén. Az ajkaim kicserepesedtek, ahogy kiszáradt a szám, így mielőtt még valami durvábba élném bele magam, magyarán szólva konkrét tettlegességbe, inkább úgy döntöttem, hogy ideje lesz felkeresnem barátomat. - Sajnálatomra engem azonban már várnak - közöltem hát a semmiből, miközben felemeltem egyik kezemet, rápillantva a csupasz csuklómra, mintha egy órára néztem volna, jelezve, hogy sietnék. Persze arra is fel voltam készülve, hogy ha eddig nem volt jobb dolga, mint nekem tépni a száját, akkor akár a szobakörletig is kísér, rosszabb esetben akár a barlangom ajtajához is... |
 Mindig rengeteg időt és figyelmet fordítottam a diákokra. Számomra mindannyiuk értékes és egyedi volt, nagyon törekedtem velük a közös hang megtalálására. Ezzel általában sikerrel jártam, az itt tanulók nagy része kedvelt, és ez a tanári karra is igaz volt. Mondjuk velem sosem volt bonyolult kijönni, sem szélsőséges, sem gonosz nem voltam soha életemben. Határozottan a barátkozós típusba tartoztam, könnyedén el lehetett velem dumálni akármiről. A bizalmamat sem volt túl nehéz elnyerni, talán éppen a barátságosságom, valamint a naivságom miatt. Persze az én bizalmamat sem volt lehetetlen elveszíteni, igaz ez már egy másik történet.
Igazából amíg Earnnel foglalkoztam, teljesen elfelejtkeztem a másik srácról. Nagyon úgy tűnt, ő nem érdeklődik az ilyesmi után, engem pedig maximálisan lekötöttek a tervrajzok, és ahogy láttam Earnt is. Azt kell mondjam, komoly előrelépést értünk el vele, régebben szinte nem is tudta ismertetni, mire gondolt, most pedig folyékonyan és magabiztosan mesélte el a gondolatait. Határozottabbnak tűnt, amit mosolyogva nyugtáztam.
- Te mindig ilyen szemtelen vagy? - kérdeztem vissza lustán. Nem voltam kíváncsi a válaszra, biztosra vettem, hogy az igen lenne. Helyette azon kezdtem merengeni, hogy vajon mikor aludtam már igazán sokat. Vagy éppen eleget. A képességeim miatt általában elkerült a kiadós alvás, egyszerre négy óránál nem is nagyon tudtam többet aludni. Ha jól emlékszem, kisebb koromban egész jó alvó voltam, de mióta megvan az elmemanipulációs képességem, és mellé a chippek, nos, már annak is örülök, hogyha a REM fázis után nem ébredek fel rögtön. Hét-nyolc órát csupán akkor tudtam egyben végig aludni, ha nagyon kimerítettem magam előtte. Persze összességében igyekeztem ennyit aludni, így általában az órák után rögtön, illetve úgy délután hat-nyolc között beiktattam egy-egy “délutáni” alvást. Sőt, ha lehetőségem volt rá, akkor délelőtt, az órák között is pihentem, ha kettő, vagy több lyukas órám volt. Ebből kifolyólag elég viccesen nézett ki a napjaim beosztása, de mivel nekem így volt jó, nem bántam. A diákjaim nem igazán tudtak az alvási szokásaimról, hiszen igyekeztem igazodni, és alkalmazkodni hozzájuk. Azért abba nem halok bele, ha néha-néha kihagyok egy-egy délutáni szundit.
Nem fáradtam, hogy kivegyem, mit motyog az orra alatt, ha nekem szánta volna, akkor hangosítania kellett volna magán. Toleráns vagyok, meg minden, de nem fogok árgus szemekkel - azaz esetünkben fülekkel -, figyelni minden apró morranásra. Hozzám bárki bátran fordulhatott, aki szánt is nekem valamit. Az orr alatt való dünnyögés nem ebbe a kategóriába esett.
Max gyenge próbálkozására, amit szavaim kiforgatására tett csak sóhajtottam egyet. Elhajoltam tőle, majd megcsóváltam a fejem, mintegy helytelenítően. A végére már csak a szemem sarkából figyeltem, elmém egy pillanatra ugyanis elmerült az internet “zajos” sodrásában. Találtam ugyanis egy érdekesnek tűnő hírt, azonban némi vizsgálódás után csalódottan eszméltem fel, hogy nem valós az információ. - Milyen kérdés? - pillantottam rá, újra a teljes figyelmemet neki szentelve. Reméltem az előbb elhangzott mondat is olyan érdektelen volt, mint a visszakérdezése, de mivel az elmém nem fogta föl azt, ezért jobbnak láttam megérdeklődni, miről beszélt az előbb.
- Az igazság megértéséhez ismerned kéne az emberek lelki dolgait. - feleltem neki szűkszavúan, első sorban ahhoz képest, ha nekiálltam volna ismertetni az Earnnel eddig kapcsolatos elméleteimet és felfedezéseimet. A srác amúgyis javulóban volt, nem említettem volna meg róla soha semmit egy ilyen alaknak, aki úgyis csak felhasználná a tőlem kapott információt a jóeszű srác ellen. Olykor órákat tudtam elmélkedni a diákok lelki dolgain, talán hamarosan elvégzek valami pszichológiás képzést is, nagyon kezdett érdekelni. Végső esetben elvégre a képességemnek is nagy hasznát venném bennem.
- Nahát, nahát, ha elfelejtkezel magadról, akkor még udvarias is tudsz lenni! - jelentettem ki annyi lelkesedéssel, mintha ez okozná számomra a legnagyobb örömöt az életben. Mondjuk szó se róla, az eddigi beszélgetésünkből még mindig ez volt a legérdekesebb mozzanat, talán részben ezzel is magyarázható volt a hirtelen jött vidámságom. - Hát a spárgázás nálunk se túlzottan, de ha mondjuk vállszéles terpeszbe állsz, az máris sokkal jobb az egyensúlyod megtartásához, akár egy szemből kapott jobbegyenes, de legfőképp valami oldalról érkező támadás megállításához - osztottam meg vele a nézeteimet. |
Csupán feltűnő unatkozással reagáltam le, amíg ezek ketten jól elvoltak egymás társaságában, azzal a tipikus jófej tanár - felkarolt nyomi hangulattal körbeölelve, ami számomra már túlzottan is csöpögősnek hatott, így inkább megpróbáltam megsaccolni a nap állásából, hogy vajon mikor fog lemenni. Igen, ennyire érdekeltek a körülöttem lévők, meg úgy összevéve mások élete. Mikor sajátos köszönésem után "rám szóltak" csak prüszkölve próbáltam elnyomni a kitörni készülő nevetésem, amin ezzel a tettel hamar úrrá is lettem rajta, így csupán vigyorgós képpel néztem föl a nőre. - Hát persze Tanítónéni, már meg is jegyeztem - feleltem gúnyos modor nélkül, hiszen a szöveg kontextusába abból pontosan elég került, de hamar be kellett látnom, hogy az ilyen ostoba izagság lovagja emberekkel nem érte meg ezt játszani, főleg ha az épp a "felettesemnek felel meg... Kár hogy csak felel meg és nem az. Apámon kívül nem sok egyén szavának szavaztam bármiféle érdemet, fontosságot meg aztán pláne nem. Azonban nem volt kedvem a patt mecsekhez, ugyanis ha akartam a kardomat hivatalosan is, hogy a tulajdonommá váljon, mikor Héphaisztosz újra kovácsolja... Akkor még pár évet itt kell, hogy dekkoljak probléma mentesen, épp ezért igyekeztem visszafogni magamat, véletlenül sem térképezve fel, hogy a futurisztikus hölgyeménynek melyik része fájhat úgy igazán, miután láthattam a fantasztikus mozigép utánzását. Roppant hasznos képesség... Roppant hasznos. Bár mondjuk ha valami olyan filmet csapat annak, aki megtámadja, ami halálra untatja, akkor végülis nyert ügye van.
Természetesen a további beszélgetésük sem kötött le, de azért mostmár rajtuk tartottam tekintetem, ahogy összefont karjaim mögül hanyag mosollyal álltam. Tudtam, hogy a fiút érdeklik az eféle modern dolgok, és azon sem lepődtem meg, hogy ügyes bennük. Éltanuló létére az lenne szomorú, ha nem remekelne ebben is úgy, mint a házifeladat gyártásban. Természetesen mikor már nekem beszélt, nem nagyon tűnt fel, ugyanis a kiasszony olyan gyorsan váltott, hogy ha nem látom Groven távolodó alakját, akkor tuti nem eszmélek rá, hogy már nekem nyomja a vakerát, így csupán az utolsó néhány szavát kaptam el, ami alapján úgy ítéltem meg, hogy jobb is, hogy az előzményeket nem hallottam, a végén még stroke-ot kapok a faszságaitól. - Mondja maga mindig ilyen fárasztó? - kérdeztem lemondó, de áll sóhajjal kísérve, miközben beletúrtam szőke tincseimbe, hagyva, hogy az ujjaimat végig cirógassák. Kivételezést ebben a világban az érdemelt, aki gazdag volt, tehetős, és nagy hatalma volt, olyan, akinek akkor sem mondanál nemet, ha azt kéri metszd ki a saját nyelved, és ha én most itt ilyet kérnék, akkor minimum egy fegyelmi eljárást kapnék a nyakamba, de lehet, hogy a buli itt még nem állna le. - Bah, még hogy ne lennék rosszabb - piszmogtam az orrom alatt, engedve a pillanatnyi felháborodást magamnak, azonban az nem foglalkoztatott, hogy hallotta-e avagy sem.
Kérdését, és a pofámba hajolását nem kifejezetten tudtam hová sorolni, így csupán felvontam egyik szemöldököm, míg a többi mimikámat rendre utasítva rezzenéstelen arccal áltam, végül aztán csak hogy érezze milyen kurva elmés volt, egyszerűen oldottam meg a helyzetet. - Vajon szükségem van-e rá? - bólogattam neki, komoly, koncentráló fejjel, minimum, mintha valami életbölcseletet ragadtunk volna meg mi ketten - Szükség vagy nem szükség, ez itt a kérdés - húztam tovább a semmitmondó filozofálást, a "Lenni vagy nem lenni" csodás szöveg átköltésével, ami ha már nem volt eredeti, legalább kurva unalmas volt. Szemszínének változását egyébként észre sem vettem, elvégre kurvára nem érdekelt, vagy figyeltem eddig milyen vol, most meg ez a lila volt "szembetűnő", kacc kacc, szóval nem igazán érintett meg. Egyébként is, aki egy ilyen helyen ennyitől meglepődne, az érdekelne, hogy melyik kő alatt élt eddig.
- Hát igen, az igazság néha fáj - mosolyogtam kedélyesen, ahogy lereagálta a valóságot. Viccesek az emberek, ha valami komolyat viccesen adsz elő, vagy két értelműen, akkor hazudsz, viszont ha valótlanságot állítassz teljes meggyőződéssel, akkor a világ legbecsületesebb személye vagy. Szórakoztató a naivitásuk. Bár a tanáré most leginkább kísérletezésre indított. Teszteljük, milyen lesz a kicsi, ártatlan és gyámoltalan Groven-ke élete, most, hogy nem kell plussz házi feladatot írnia. Hogy bírkózik majd meg a régi életével... A gondolat mosolyra indított, valószínűleg rosszabb lesz, mint volt, elvégre ha egyszer belekóstolsz a táraságba az függővé tesz, és nem lesz többé az a magányos kiscsiga, akit ha bántottak csak bebújt a házba, és nem bánta, ha egyedül kell hasoncsúsznia. Elvégre ki akar kiscsiga lenni, ha egyszer már repült, mint egy kezdetleges kis szociális pillangó?
Nevetését türelemmel kivártam, majd kérdésére csak lepillantottam vállszélestől valamennyivel - de nem számottevően - keskenyebb lábaim közt lévő hézagtól. - Nem tudom, hogy maguknál hogy van, nálunk görögöknél nem divat a spárgázás - közöltem ismét félig felhúzott szemöldökkel, ahogy elvigyorodtam. Ha ezt égetésnek szánta, akkor ez nagyon nem jött be. |
Alapjáraton nem ragaszkodtam hozzá, hogy a diákok az égig magasztaljanak tanárként, de azért abban mindig egyetértettem a kollégáimmal, hogy egy minimális tisztelet jár nekünk. Mégiscsak tőlünk sajátíthatnak el számukra fontos ismereteket, véleményem szerint pedig ide igazán felkészült és alapos a munkaerő érkezik. Tehát megbecsülendő. A fiú pofátlansága se ért meg nekem egy mosolynál többet. Persze hittem, hogy mindenkin lehet segíteni, de az a gyanúm, hozzá az én életem nem lenne elég. Már persze ha a halálom napja egy átlagos emberi élet utolsó napja lesz. Noha magamnak nem dolgoznék az örök életen, testem nem is kevese ígyis fém volt, tehát az öregedés esetén simán cserélhető. Lehetségesnek tartottam tehát, hogy további fejlesztésekkel el jutok odáig, hogy készítsek egy “öröklétű” testet. Végülis, számomra nem is feltétlen a test, hanem sokkal inkább az elme számított értékesnek. Az eddigi életem folyamán legyártott chipek nagy része még mindig működő képes volt. Legtöbbjük a bogaraimban, esetleg egyéb robotjaimban volt fellelhető, de olyan is akadt, ami az agyamban foglalt helyet. Mindig imádtam ezeken a kis mütyürkéken dolgozni, engem ez kapcsolt ki teljesen. Rosszabb napjaimon a szobám, vagy akár a kis búvóhelyem is úgy nézett ki, mint egy lomtár, ahol minden négyzetmétert a szerszámaim, valamint gépek sokasága foglalt el. Máskor persze szisztematikus rend leledzett, de ha nagyon belemerültem valamibe, az huszadlagos szempont volt csupán, olyankor a fejemben megszületett mű mozgatott.
- Earn - javítottam ki a srácot. - Jegyezd meg - hangomban érződött némi él, Earn ugyanis említette, hogy rendszeresen úgy szokta hívni. De most tényleg annyira nehéz valakit a rendes nevén szólítani? Mielőtt azonban távozott volna, eszébe jutott még valami, amivel visszafordult felém.
”- Öhm… a terveim.“ - vidám mosollyal figyeltem, ahogy előszed egy kisebb dossziét, amit át is nyújtott nekem. Ő különösen érdeklődött a bogaraim után, és szeretett volna ő is tervezni egy robotot, amihez természetesen felajánlottam a segítségem. Nem túl gyorsan lapoztam végig, mert közben beszkennetem magamnak. Egyenlőre nem akartam komolyabban belemélyedni, de egy különösen alapos rajzon - illetve hármon, amik ugyanazt ábrázolták, csak más oldalról -, megakadt a szemem. Az elmémben modellt alkottam belőlük, majd a szememből kivetítettem a holografikusan a képet. - Mértani pontosságú lett a rajz - dicsértem meg. - Nagyon alapos munkát végeztél, szerintem létrehozható. - bíztattam, miközben visszaadtam a paksamétát. - Majd átfutom még párszor, hogy az anyagok is stimmelnek-e, de azok bármikor cserélhetők. - örültem, amikor Earn ajkaira egy büszke mosoly költözött, majd teljesen felvillanyozódva távozott.
- Nem különösebben érdekel, hogy ki voltál, mielőtt beléptél az Akadémia területére, de itt semmivel sem vagy jobb vagy rosszabb, mint bárki más, ezt alaposan vésd az eszedbe! Nem érdemelsz kivételezést - tettem még hozzá halálos nyugalommal. Eléggé fárasztónak találtam az ilyen diákokat, akik totálisan el voltak ájulva maguktól. Léptem-nyomon ők voltak a leghangosabbak, minden figyelmet maguknak akartak, persze ha véletlenül belepillantottam a fejükbe, rendre kiderült, hogy csak szeretetéhes gyerekek, akik szomjazzák a törődést. Biztosra vettem, hogy Max is ilyen, noha természetesen nem néztem bele a buksijába. Pedig biztos rendet tudnék ott tenni.
Nem különösebben szerettem, ha kinevettek, ennek pedig nem a büszkeségem volt az oka. Egyszerűen csak a tisztelet totális hiánya zavart, újra. - Nos nem tudom, szükséged van rá? - finoman közelebb hajoltam, miközben kutatóan a szemeibe néztem. Ugyan nem voltak olyan illúzióim, hogy meghátrálna, de kíváncsi voltam, belenézne-e a szemembe. Jelen pillanatban nem a szokásos barnát öltötték magukra, hanem lilás árnyalatba játszottak.
- Fölösleges bármit is belemagyaráznod - mosolyogtam rá teljes lelki nyugalommal. Most elkezdhettem volna neki magyarázgatni miért nem igaz az állítása, de arra ezalatt a kevés idő alatt már bőven rájöttem, hogy fölösleges lenne, úgyse ismerné be az igazam, sőt, feltehetőleg senkiét sem, mert az ő kis ideális világában sosem tévedhet. Vannak ilyenek. Arra, hogy milyen peckesen kihúzta magát, mosolyogva figyeltem. Kicsit viccesen festett így számomra. A szemkontaktus pedig a legkevésbé sem zavart, a kedvéért én is állítottam egy kicsit pupillám nagyságán. - A terpeszállást kihagytad, így túlságosan karótnyelt vagy - nem bírtam tovább, elkuncogtam magam. Ha megfélemlítésnek szánta, akkor ez nagyon nem jött be. |
Legnagyobb "gyönyörűségemre" a kis betolakodónk nemcsak felénk vette az irányt, de hála Zeusznak még egy tanár is volt, mire belőlem csak egy elégedetlen cöccögés szakadt fel, jelezve "boldogságom" mértékét. Groven csupán egy aggodalmas pillantást vetett rám, aki szórakoztatott azzal, hogy valószínűleg az engedélyem megadásáráa vár, hogy elhagyhassa a helyszínt, mire csak a lábfejére pillantottam, ahogy újra egy számomra derűs, másoknak viszont gonosz mosoly költözött szám széleire. Végül a nő hangjára ocsúdtam fel, aki rajta volt, hogy elszakítsa tőlem kedves játszópajtásomat, mire csupán felpillantottam arcára, hamar beazonosítva, hogy nem tudom beazonosítani... Hát igen, ezt a kellemetlenséget. Csupán figyelemmel követtem az eseményeket, azonban ekkor már Groven felé fordulva, látva rajta, hogy hamarabb féli a tőlem származó megtorlásokat, mint a tanárnő-ét, akinek nem teljesítené a kérését. Atyácskám micsoda nehéz döntés, lojalitását irányomban azonban egy újabb vigyorral fogadtam, miközben pillantásom átkúszott a nőre.. Vagyis inkább kislányra. Kétlem, hogy a százon túl lenne ami alatt nálam a legtöbb ember csupán gyerkőcnek számít. Eszembe jutott, hogy megjutalmazom azzal a fiút, hogy felajánlom neki, hogy most én írom meg egy házifeladatát... Mondjuk a történelmet, amit majd ő elutasít, én meg elfogadva a "határoztott" döntést kényelmesen hátradölök. Ha nem, hát nem, mit erőlködjek, nem igaz? Ezután persze nehezemre esett, hogy ne nevessem el magam, azonban hamar elszállt ingerem, mikor ismételten megkérte a srácot, hogy távozzék, mindezt olyan ünnepélyes meggyőződéssel téve, mintha épp most engedtem volna el a torkát és nyelvét, mielőtt épp kitéptem volna. Csak egy erőltetett mosoly maradt arcomon, ahogy összevontam szemöldökömet, és az ellenkező, a tenger irányába bámulva.
- Szia Groven, egy élmény volt - integettem látszólagos boldogsággal, majd a tanárra esett a pillantásom. Egyszerűen nem értettem a beleavatkozását. Az ilyenek után legtöbbször csak még rosszabb lett a helyzete a piszkált személynek, ha csak nem akart mostantól fogva mindig az ölében ülni, vagy felfogadni, hogy legyen a magántanítványa. Felesleges hősködés volt... Most hamis ábrándot ébresztett benne, hogy többé maga ura, és most már nem CSAK tőlem, hanem újra mindenkitől kell tartania. Igen, volt amikor elismerte, hogy mióta körülötte legyeskedtem a többi zaklató csakúgy... Hopp eltűnt. Vajon mi történne, ha ismét magára maradna, és habár nem lenne kizsákmányolt ember, hanem helyette ismét megalázott lehetne, akinek a székére fingózsákot tesznek, vagy szögeket, vagy bánom is én... Az efajta csínyek sosem érdekeltek, és még csak soha nem is vettem részt ezekben. Én nem szivatni szeretek másokat, én kínozni szeretem őket.
Persze ezután nekem kezdett el papolni, mire úgy döntöttem feltápászkodok, azonban nem tudtam megállni, hogy a terrorizáls szó hallatán ne kuncogjam el magam. - Ne tévesszen össze az Akadémia pórnépével - feleltem, és habár kérésnek tűnő köntössel ruháztam fel a mondatom, pedig valójában figyelmeztetés volt, és reméltem, hogy aki ennyire otthonosan mozog a tanításban, az tanulni is tud még, befogadva egy ilyen egyszerű és nem atomfizika jellegű ismeretet. Természetesen érdekelt volna, hogy mégis honnan tudja a nevem, mert én még életemben nem találkoztam vagy beszéltem eddig ezzel az önjelölt hősnővel, ami végülis nem olyan rossz dolog. Talán láttam már a folyosókon, de kizártnak tartom, hogy olyan helyzetbe keverjem magam, hogy neki feltétlenül tudnia kéne ki vagyok... Bár lehet, hogy ő van olyan helyzetben, hogy feltétlenül tudnia kell ki kicsoda. Mindenesetre érdekelt volna, hogy vajon a nevem az össz információja, vagy esetleg mást is tud.
A következő állítására nyiltan kitört belőlem a nevetés. - Mintha szükségem lenne rá - feleltem őszintén, sátáni arckifejezéssel, ahogy rámosolyogtam, csak hogy értse is, hogy miről beszélek. Annak, aki ilyen angyali külsővel van megáldva, és mégis olyan gonosz mosolyt tud elengedni, hogy a legtöbbekbe a szó is belefagy, annak nem sűrűn van szüksége arra, hogy demonstrálnia kelljen az erejét. - Ezek a puszta jelenlétemtől összeszarják magukat, ami a maga kis védence javára is vált az utóbbi időben, de milyen kár, hogy eddig maga is csak szemet hunyt a terrorizálása felett, majd most, hogy én megjelentem a képben, mint a legfőbb közellenség, most már lehet lépni, ugye? - kezdtem el magyarázni, ahogy nagyra nyílt szemekkel meredtem rá, mintha minimum a lelkébe tudnék turkálni, miközben hátul összefontam karjaimat, magamat pedig kihúztam. Ezt még apám tanította, aki nem vette félvállról, hogy engem is tiszteljenek. Taníthatott volna ebből egy keveset nagyapámnak is, akkor talán sosem jut eszembe, hogy lenyúljam egyik legféltettebb kincsét, és akkor most nekem sem kéne itt lennem... De ha már így alakult, akkor már legalább megpróbálom a legjobbat kihozni a helyzetemből. |
Hmm, nehéz megmondani, hogy mit élveztem jobban. Azt amikor idejártam, vagy a mostani életemet? Igazából nehéz lenne összehasonlítani a kettőt, nemhogy választani közülük. Diákként elkövettem egy halom csínyt - persze csak a nem veszélyes fajtából -, és rengeteget nevettem az itteniekkel. Ugyan nem velem volt a legnagyobb probléma - messze nem -, de azért jó pár alkalomra emlékszem, amikor alaposan szétcsaptam magam, felébredve pedig azt sem nagyon tudtam ki a franc lehetek. Éhgyomorra keverni… néha elment az eszem. Tanárként, na meg persze felelős felnőttként ennél több eszem volt, és az italozásról is leszoktam, legalábbis az ész nélküli vedelésről mindenképpen. A hangulat általában jó volt a tanáriban, itt jófej tanárok tanítottak nagy átlagban, ami kellemes társaságot jelentett. A diákok többségét is kedveltem, remélem ez viszont is így volt. Velem sosem volt nehéz remekül kijönni, ráadásul bárkinek szívesen meghallgattam búját-baját, utána pedig igyekeztem tanáccsal szolgálni.
Telepátiát tanítani igen vicces elfoglaltság volt, mindig újabb és újabb kihívásokat rejtett. Volt akinek azt kellett elmagyarázni, hogy lehet óvatosan belelesni más fejébe, esetleg megvédeni magunkat egy mentális támadástól - ezt bárkinek meg tudtam tanítani, akit kicsit is érdekelt -, vagy összekötni több embert. Persze az órákon igen kevés volt az elmélet, sokkal inkább gyakorlat szükségeltetett hozzá. Eddig amúgy még nem találkoztam olyannal, akinek megvolt az alapképessége és kellő mennyiségű gyakorlás után ne tudta volna elsajátítani a használatát is. Ezen kívül amúgy foglalkoztam még a különböző “beragadt” diákokkal, akiknek olyan “mentális korlátaik” voltak. Talán az áll hozzá a legközelebb, hogy segítettem nekik szembenézni és túl lépni a félelmeiken. Ezeket a mentális gátakat különösen nehéz volt ledönteni, hisz nekem mindig az volt a célom, hogy a delikvens rombolja le végül, ne én. Tőlem csak segítséget, támogatást kapott, más egyebet nem - márha ugye ügyes voltam.
Azt hiszem a SA ügynökség végül azért engem választott kapcsolattartójának, mert bármikor szabadon kommunikálhattam akármelyik gépükkel, valamint képeket, emlékeket is képes voltam küldeni, és ez viszont is igaz volt. Kicsit arra hasonlított, mintha fényképezőgéppel jártam volna a világot. Egy egy nap után vicces volt visszapörgetni az eseményeket, leginkább valami nagyképernyős tévére - vagy sokkal inkább virtuális valóságra - hasonlított. Bármelyik részét letörölhettem volna, de ehelyett inkább lementegettem egy távoli - feltörhetetlen - tárhelyre, aminek létezéséről - valamint pontos helyéről - alig pár ember tudott. Ez akkor lenne talán igazán hasznos, ha elveszíteném az összes emlékem.
A mai napom roppant élvezetesen telt, az utolsó órámon szinte megfulladtunk a nevetéstől - ami azért is vicces, mert már fogalmam sincs min röhögtünk olyan jót. Mindenesetre a jókedvem megmaradt, s úgy döntöttem, sétálok egyet a szigeten. Az Akadémia falai között mindig erősen kellett koncentrálnom, én illetlenségnek fogtam fel, ha engedély nélkül léptem be más ember elméjébe, s ehhez tartottam magam, szóval elmémet sosem engedtem a saját határain túl. De odakint teljesen elengedhettem magam, ami hihetetlen megkönnyebbülést hozott. Azonban rövid időn belül arra jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül, nem túl messze tőlem - telefonjaik alapján - két diák is tartózkodott. Magam sem tudtam miért, de feléjük vettem az irányt. Jó esetben ismertem őket, akkor meg hátha nem zavarok majd a jelenlétemmel.
Közelebb érve hozzájuk azonban rá kellett jönnöm, hogy valami nem teljesen okés köztük. Az egyiküket felismertem, amíg a másiknak csak az arca volt az ismerős, de már rajta voltam az ügyön, hogy kiderítsem ki ő. Mivel mindig a jók, gyengék és elesettek védelmezőjének tartottam magam, ezért a - mimikája és testbeszéde alapján - szorult helyzetben lévő fiú segítségére siettem.
- Earn, megkérhetlek arra, hogy visszasétálj az épületbe? A padban felejtetted a könyvolvasód. - tájékoztattam a srácot barátságosan. Szinte hallottam, ahogy felsóhajt magában, örült hogy láthatott, bár ezt ezúttal nem a személyes kisugárzásom számlájára írtam. Az tisztán látszott, mennyire távozhatnékja volt, de ijedten pislantott le a srácra, akitől határozottan félt. Már több diáktól is hallottam, hogy hajlamos visszaélni az erejével, de bántani még senkit sem bántott. Arról rögtön meggyőződhettem, hogy képessége nem elmealapú, így hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam, pontosan milyen is. Na meg persze segíteni szerettem volna szegény Earnen.
- Menj nyugodtan - hangom ugyan továbbra is barátságos maradt, hangszínem azonban elárulta, hogy nem fogadok el a másik sráctól ellenkezést. Erre Earn végre ténylegesen fellélegzett, és gyorsan távozásra fogta. Csendben vártam, hogy kellően távol kerülhessen tőlünk, és már ne hallja, amikor rápirítok a másik srácra.
- Ne terrorizáld, Max - ennyi idő bőven elég volt, hogy kikeressem az iskola nyilvántartásából az aktáját és gondosan át is böngésszem. Mit ne mondjak, eléggé rövid volt, még a korát sem írta. Olyan barátságos szőnyeg alá seprésnek tűnt, szinte ilyen “ne ijedjetek meg tőle, mintagyerek ő”. - Azon kívül, hogy nem szép dolog, az iskola területén nem szabad tanári engedély nélkül képességet használni. - emlékeztettem. Persze az ilyen kihágásokat én nem értékeltem túlzottan komolynak, főleg azoknál, akik tökéletesen az uralmuk alatt tartották a képességüket, de kíváncsi voltam, hogy mit reagál a finom fenyegetésre. |
Mennyire irronikus, hogy ezek a létesítmények arra hivatotattak, hogy akik elvégzik sokkal könnyebben és jobban helyt álljanak a későbbiekben, hogy jól keressenek, meg a többi marhaság. Miközben az élet mindig a tanítás, a munka után következik. Rengeteg hónapot és évet basznak el az emberek azzal, hogy rákészülnek a létezésre, holott az már régen kézhez kapták, bár ez az ő világukban jóval másabb módon működik. Mily szomorú, kár hogy az együttérzés nem erősségem, és ez az ostoba tevékenység mindössze azt érte el nálam, hogy még jobban megsokszorozza szánalmamat irányukba. Mármint nem a "jaj szegény kis hülyegyerek" szánalmat, hanem a "gusztustalan férgek" verziót. Szerencsémre a mai napra letudtam ezt a borzasztóan irritáló semmit tevést, amikor szembesültem azzal, hogy mindenki olyan boldgan és laza komótossággal tápászkodott fel helyéről, hogy ha vak lettem volna is rájöhettem volna, hogy a hétvége szentségét tisztelik meg ezzel az ünnepélyes gondtalansággal... Mintha két nap múlva nem pont ugyan olyan gyomorgörccsel jönnének órára, hogy most sem sikerült elkészíteni a hétvégi kisprojektet. Egyszerűen fenomális az időbeosztási képességük, bár akadnak egész elfogadhatóbb egyedek is. A gondolatra csupán a szélső sor legelső padjára meredtem, ahol egy satnya kis szemüveges idegesen szedegette a holmijait, olyan megfontoltsággal, hogy ha nem lennénk tökéletes szimbiózisban, már biztos megnéztem volna, hogy némi fájdalom feltüzelné-e a kedvét a siettséghez, mert ezt rossz nézni. Mivel a fontoskodós nagy iparkodásban lévők már elhagyták a termet és a kényelmesebbje is kezdett elszivárogni, csak összefontam magam előtt a karomat. Kíváncsi voltam, hogy emberem mikor dönt úgy, hogy ideje neki is lelépnie, tekintettel arra, hogy már a tanár sem tartózkodott bent.
Egy sunyi, gonosz mosoly ült arcomra, ahogy figyeltem a hátát, majd végre óvatosan hátra pillantott, de ahogy felfedezte jelenlétemet, azonnal előre kapta tekintetét elsápadt képpel. Halk kuncogást engedtem meg magamnak, ahogy hangosan nyikordulva kitoltam magam alól a széket, majd lassan oda battyogtam, pontosan akkor, amikor minden maradandó apró szarságát még gyorsan beseperte a táskájába. - Jaj ugyan, a végén még összegyúrsz itt valamit ebben a nagy idegeskedésben, Groven - ráztam a fejem rosszallóan, ahogy néztem a rettegéssel telt tekintetet, majd a remegő ajkakat, ahogy elváltak egymástól. Nála ez volt a jelzése annak, hogy szólni kíván, így csupán oldalra billentettem kobakom, lélek szorongató vigyoromhoz szigorúan ragaszkodva. 'De hisz... De hiszen Earn a nevem', makogta, miközben reszkető kézel helyére tolta szemüvegét, hogy annak biztonságos árnyékából pillantson fel rám. - Jaj ugyan már, hát hányszor beszéltük meg, hogy nem adunk az ilyen semmiségekre Groven? - kérdeztem, ahogy egy gyors mozdulattal átcsaptam karom a vállain, így véve a hónom alá a srácot, majd még visszanyúlva kezébe nyomtam a táskáját, csak hogy szó ne érhesse a ház elejét. Majd ilyen kis idilli hangulatban indultam meg vele kifelé az épületből. - Tudod lenne itt valami, amiről beszélgetnünk kellene - folytattam tovább a csevegést, bár ez annyira nem okozott akkora örömet partneremnek, mint nekem. Csak figyeltem, ahogy nyel egy látványosat, majd megjelennek az első izzadtság cseppek is homlokán.
Mikor kellőképp kiértünk az idegesítő szemek kereszttüzéből, elengedtem a fiút, aki abban a pillanatban gyökeret is eresztett, így csak elélépkedve torpantam meg, szembe fordulva vele. Egy darabig vártam, miközben végig néztem vékony, lányos testalkatán, majd fehéredő ujjait vettem szemügyre, ahogy idegeskedve markolássza a táskáját. Hogy tudja elviselni, hogy ennyi holmit cipel magával. - Nem kell ennyire izgulni, csak néhány házifeladat az egész - bíztattam, jelezve, hogy örülnék, ha kikeresné. Eleinte szabadkozni akart, tudom jól, már volt szerencsém a véleményéhez, amit most is enyhén nyitott didergő ajkaival jelezve szeretett volna újra tudomásomra hozni. Csak felvontam az egyik szemöldökömet. Megértem,hogy miért furcsa számára, hogy nem tanulok semmit, elvégre a dolgozataimat is neki köszönhetem. De komolyan, a tanárokat sem értem, hogy hogy várják el, hogy tanuljak. Mármint nem azzal lenne a gond, hogy elolvasni, vagy meghallgatni valami faszságot, de például történelem? Hát ÉN vagyok maga a történelem. Egy ideje be se járok, a magam és tanárom legnagyobb örömére. Az athéni demokráciánál főtt fel először az agyvizem... Mikor végre eljutott oda, hogy neki áljon kikapcsolni a táskáját, csak közelebb léptem hozzá, és elkaptam a csuklóját. - Ne itt - susmorogtam, miközben megéreztem valamit közeledni, mire levágtam magam a homokba. Megveregettem magam mellett a talajt, jelezve Grovennek, hogy foglaljon helyet, mire az csak bamba fejrázással jelezte, hogy jót áll magáért, és különben is menne. Legalábbis a tehetetlen ideges toporgásából erre tudtam következtetni, miközben én csak hátra döltem, megtámaszkodva alkarjaimon, előrenyújtva lábaimat, majd a felhőket kezdtem el bámulni. |
Cylin Stark & Maximilian Phoebus |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
