|
Témaindító hozzászólás
|
2018.05.24. 22:13 - |
Thaddeus Finn Flowers & Dr. Merlene Amelie Krueger |
[11-1]
- Hogy ne lett volna! Tele vagyok kedvességgel és szépséggel - vontam egy angyali mosolyra az ajkaimat, miközben picit meghúztam Draco pórázát, hogy ne akarja folyamatosan a közelben lévő dísznövény virágföldjét megenni. Hé, én nem ítélem el, kiskoromban én is ezt csináltam. Csak mondjuk én éhes voltam, őt meg most tömtem meg jutalomfalattal. Elkényeztetett a parasztja.
Fél szemmel figyeltem, ahogy a kisasszony elfogyasztja a müzliszeletét, közben pedig nekem is korogni kezdett kicsit a gyomrom. Ma még nem ettem semmit, csak a jégkásámat ittam meg, azt pedig nem mondanám túl laktatónak. Talán kicsit ki is gúvadtak a szemeim, ahogy fürkésztem az édesség üres papírját a lány ujjai közt. Ennem kell, a fenébe is.
- Én benne vagyok! Szívesen harcolok, akármit is nyomnak a kezembe, ha kell, egy retkes gallyal fogom kinyomni a nemlétező robot-szemüket a köcsögöknek. - Nem árt, ha az ember óvatos egy picit, mikor fegyverekről van szó az iskolában. Bár a gally talán egy kicsit túlzás is volt, mondhattam volna kést is, csak hogy érezze a miahelyzetet.
A kérdésére felvontam a szemöldökömet. Nem szoktak tőlem ilyeneket kérdezgetni. Az emberek általában pont leszarják, hogy mi van velem, és talán még tapsikolnak is magukban, ha rosszul érzem magam. Apám egyszer fegyvert fogott a fejemhez, mikor ágybaesősen beteg voltam, hogy ha nem szedem össze magam, agyonlő, mert nincs pénz gyógyszerekre. Mit ne mondjak, próbáltam sietve meggyógyulni, de néha hallottam az öccseimet könyörögni a faternak, hogy "csak még egy napot várj, apu, csak még egy utolsót".
- Én nem járok orvoshoz... - motyogtam. A középiskolában kaptam oltásokat, meg azt hiszem, általánosban is, megkésve. Nem vagyok biztos. Csak ezek rémlenek az orvosi látogatásaimból, talán ezért is tartok attól, hogy megnézessem magam. Nem tudom, mit kéne mondanom, miért néznének hülyének, hogy komolyan vennének-e egy kis köhögéssel meg tüsszögéssel, főleg, hogy platószámra szívom a cigit.
- Hidd el, én is. Túl sokkal. De mindig ők jöttek ki rosszul a dologból - vontam meg a vállam. Páruk vakon vagy süketen távozott tőlem, megint mások pedig egy törött karral, lábbal, bordával... Nyakkal. Ők annyira nem távoztak. Fájnia kéne, hogy öltem már embert?
Megint megkordult a hasam, és a gyomrom kellemetlen görcsbe rándult az éhségtől. Elfintorodtam, és a fejem is megfájdult kicsit, de azért megpróbáltam odafigyelni arra, amit a tanárnő (ahogy utólag kiderült) magyarázott.
- Csupán megszokás és alkalmazkodás kérdése - hadartam kényelmetlenül, és olyan hirtelen tört rám a hányinger, hogy azt hittem, visszajön a jégkása. Próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, ahogy erősebben Draco pórázára markoltam.
- Sajnálom, én most rettentően éhes vagyok... És még ki kell vinnem Draco-t is egy nagyobb sétára. Muszáj mennem. Viszontlátásra, ké'szt csók'lom. - Azonnal sarkon fordultam, és most valamiért rosszul éreztem magamat, amiért ilyen bunkó paraszt vagyok. Az ebédlő helyett a mosdó felé vettem az irányt, ahol még a vécét sem sikerült elérnem, helyette a csapba hánytam bele. Erősen kapaszkodtam a kagylóba, és egy picit megremegtek a lábaim. Utáltam a hányás szagát és ízét.
- Jól van, Draco - nyugtatgattam a blökit magam helyett, ahogy letakarítottam magam után a fehér csapot. Ezután semmit sem vagyok képes enni, akármennyire is éhes vagyok. Eltántorogtam a szobámig, és befeküdtem az ágyba, magamra húzva a takarót. Draco felugrott mellém, és lekuporodott a lábaimhoz. Utáltam ilyen gyengének érezni magamat, de sosem voltam teljesen egészséges, és azzal sem segítek magamon, hogy nem eszem, iszom eleget, akkor sem, ha már nagyon szükségem lenne rá. Fogalmam sincs, mi van velem.
{LEZÁRT KÖR} |
 -Eltaláltad. Várj, volt olyanod?-kédeztem tettetett meglepettséggel mialatt megráztam egy kicsit a fejem és jobb kezemmel óvatosan megérintettem a mellkasom. Arckifejezésem pillanatok alatt visszaállt a megszokott semlegesbe, majd a kezemet is leengedtem magam mellé, és ismét beleharaptam a müzlimbe. A fiú közben valamin biztosan elgondolkodott, mivel egy ideig- pontosan a telefonom közbelépéséig- csend állt be közénk. Közben jóízűen elfogyasztottam a müzliszeletemet, azonban észrevettem milyen kicsiket harapok, és ez zavart egy hangyafingnyit. Egy átlagos ember tuti nem ekkorát harap. Fintorogtam egyet rajta, de végül inkább arra figyeltem, hogy az étel eltűjön a kezemből.
-Őszintén hiszek abban, hogy nem csak mi leszünk célpontok. Sőt, fogadni merek, hogy egy kicseszettnagy lázadás lesz a hülye robotok ellen, amiben kurvára vezetőszerepet fogok vállalni, hogy elpusztítsuk ezt a sok baromságot és aztán nomád életmódot kezdve saját vallást alapítsunk.-majdnem hozzátettem, hogy számítok rá az eljövendő harcokban, de még időben észbekaptam és bezártam a lepénylesőmet. Még a végén rossz pletykák indulnak el rólam, hogy ilyet mondtam egy diáknak.
-A tüsszögésed ezt alá is támasztja. Gondoltál má arra, hogy megnézesd magad egy orvossal?-nem tehettem róla, azonnal orvosi szemmel kezdtem nézni a srácra. Összehúztam a szemöldökömet, és végigmértem őt, de aztán megjelent előttem néhány legkevésbé sem kellemes emlék azokról az időkről amikor még orvos akartam lenni, és gyorsan abba is hagytam az egész gondolatmenetet, ami arról szólt, hogy milyen betegségnek is lehet a jele a tüsszögés. Természetesen elsősorban a halálos betegségek jutottak az eszembe...
-Sok idiótával kaptam már össze.-jegyeztem meg halkan. Bár az igaz, hogy keveseket jutattam el az igazgatóhoz. Az nálam egyfajta kiváltság volt, mert sokszor saját magam harcoltam meg az ilyen kis csatákat, persze voltak napok amikor cseppnyi kedvem sem volt az ilyen idiótákhoz. Olyankor kézefekvő volt a néhány kolléga által szívesen használt módszer: 'ha mégegyszer megszólalsz akkor meglátogathatod az igazgatót, hogy elmeséld neki mi fontosabb az órai anyagnál'. Bár én sosem szerettem ilyen szépen kifejezni magamat... sokkal inkább vallt rám a 'kuss legyen hülyegyerek, vagy mehetsz az igazgatóhoz megkérdezni tőle, hogy mennyire élvezi ezt a kicseszett napot'-t.
-Én már kevésbé. Áruld el nekem hogy tudsz olyan faszfejekkel egy légtérbe megmaradni hetente akár többször is...?-anélkül, hogy megvernéd őket, természetesen. |
- Gondolom nagyon örülsz, hogy sikerrel jártál, és felragyogtattad a jóság szendergő, ám rettenetesen kurva kicsi szikráját a lelkemben. - Ó, Taddy, ne légy ennyire drámai, a végén még azt hiszi, hogy gúnyolódsz... De a faszomba, hogy igaza is lenne. Nem hiszem, hogy ragadt bennem bármennyi jóság is. Talán egy nagyon kevés, egy szikrányi, ami nem elég arra, hogy nagyobb lángra kapjon, csak reménytelenül vergődik egyedül. Talán nincs is hol vergődnie - nem vagyok biztos benne, hogy van még lelkem. Ha sokszor vagyok dühös vagy elkámpicsorodott, csalódott, az azt jelenti, hogy van? Talán mindezt érezhetem a fejemben, és nem kell, hogy legyen hozzá szívem, talán csak bemesélem magamnak, hogy ilyen vagyok, vagy hogy rossz volt az életem. Talán gyenge vagyok. Ha bárki mond bármit is, ha egyáltalán hozzám mernek szólni, akkor csak azt szajkózzák, hogy egy barom vagyok, egy szar ember, hogy a viselkedésem kriminális, hogy mindenhol kéne lennem a javítótól kezdve a börtönig, csak épp az akadémián nem. És azt hiszem, nem sért meg, úgy érzem, hogy már nincs mit megsértenie, hogy már annyi seb van rajtam, hogy egy újabb pofon vagy késszúrás nem oszt, nem szoroz.
Éreztem, hogy kicsit kiestem a jelenből, de aztán Draco meghúzta a pórázt a kezemben, mintha így próbálna kihúzni a gondolataimból. Mások azt mondják, a gondolataim tengeréből, de az én gondolataim egy tornádóvá álltak össze, egy hatalmas és sötét és kifürkészhetetlen tornádóvá, ami felkap és megmarcangol aztán a földre taszít hosszú percekkel, máskor órákkal később... És a végén leejt rád egy traktort, hogy vidékies maradjak.
- Ha egyszer majd a robotok fogják uralni ezt a köcsög világot, akkor mi leszünk az elsőszámú célpont, már csak azért is, mert egy telefon életét értelmetlennek tituláltuk - sóhajtottam, és képtelen voltam bevallani magamnak, hogy minden egyes szavával egyetértek, még azokkal is, amiket alig hallhatóan suttogott csak a mondandója végén.
- Az egészségemre, ami nincs - javítottam ki, és az összehajtogatott zsebkendőt a zsebembe süllyesztettem. A tüsszögés, a nátha és a köhögés egy nagyon régóta fennálló dolog volt nálam. A köhögést mindig is a cigire fogtam, de az előző kettőt nem igazán tudtam mire. Talán allergiás vagyok, csak nem tudok róla. Megtanultam együttélni vele, anélkül, hogy bármit is tettem volna ellene. Megpróbáltam alkalmazkodni. Mint az életemhez, amit kaptam.
- Azt a faszt, te kaptál össze azzal a pár idiótával és cibáltad el őket az igazgatóig! - Esett le a tantusz nagykésőn, és éreztem valami kis tiszteletet, egy olyan kis felindulást, hogy azta, ember, most hátbaveregetnélek, azok a köcsögök megérdemelték, hogy elhurcold őket a fejeshez, annyira megérdemelték...
- Élveztem azt az órát, azt kell mondjam - vigyorodtam el, aztán Draco megint húzott egyet a pórázon, ami csúszott egy kicsit a kezemben a nem jó fogástól.
|
-Ezt örömmel hallom. Erre ment ki az egész.-jegyeztem meg miközben kihúztam magamat.
Mikor a telefonom rezegni kezdett és belekezdtem az egyéni műsoromba a büfé előtt, fél füllel hallottam, hogy a srác valamit mondani kezd, de kénytelen voltam figyelmen kívül hagyni szegényt, ugyanis minden figyelmemet lekötötte a mobiltelefonom. Csak a nyűg van ezzel a szaros készülékkel, az első adandó alkalommal beszerzek egy olyat, amivel tényleg csak telefonálni lehet. Esetleg SMS-st küldeni. Jaj, tényleg, hova is gondolok? Manapság már nem menő SMS-t küldeni, sőt ha nincs az ember fent valamelyik közösségi oldalon- ki tudja követni hány van és mi a nevük...?- akkor az az ember nem is teljesen ember. Csak fél életet él. Ilyen esetekben persze jó kifogás, hogy félisten vagyok. Hiszen ha nem is vagyok teljesen ember, em is kell teljes emberi életet élnem. Óráknak tűnt, mire végül eltettem a telefont, de megkönnyebbült sóhajjal díjaztam magamat.
-Hogy őszinte legyek, majdnem meg is tettem. Sőt, gondolatban minimum ötféle módszerrel vetettem véget értelmetlen életének.-mondtam elfolytott indulattal a hangomban:-Ne is mondd, a számítógépek csak méginkább minősítik az emberiséget, s nem jó értelemben. Évezredeken t tudtak nélküle élni az emberek, most meg folyamatosan szükségük van rájuk...-jegyeztem meg a szemeimet forgatva.:-Őszintén hiányzik az az idő amikor a legnagyobb találmány a sugárhajtású repülőgép és a mikrohullámú sütő volt...-tettem hozzá halkan, de azért hallhatóan.
A legelső tüsszentését még figyelmen kívül hagytam, de mikor már soroatban tüsszentett egy halvány félmosoly telepedett ajkaimra. Türelmesen néztem végig, ahogy kifújja az orrát, majd így szóltam:
-Megbocsájtok. És egészségedre.-eztán felnézett rám, és olyan furcsán méregetett. Hát tényleg nem tudja ki vagyok? Nem csodálkozom rajta, de néha jól tudna esni, ha felismernének a tanárokon kívül is. Kérdésére szemöldökömet megemelve reagáltam először, majd majd egy átlagosnál nagyobb levegővétel után válaszra nyitottam a számat:
-A folyosón kívül nem hiszem hogy sok helyen. Egyébként is utálok a folyosón lenni tanítási idő alatt. Esetleg kémiaórán találkozhattunk, amin helyettesítettem.-próbáltam felidézni magamban, hogy láttam-e már őt valamelyik ilyen órán, de csak annak a néhány gyereknek az arca jelent meg előttem akikkel annyira összevesztem, hogy az igazgatóhoz kísértem őket. Vicces emlékezni rájuk, hiszen mindg kiharcoltam az igazam. Mindig. |
Ahogy a lány, alig észrevehetően ugyan, de azért észrevehetően felsóhajtott, megforgattam a szemeimet. Miért van még itt, ha ennyire idegesítem, faszom? Nem volt elég neki az az egy perc, amit elvettem az életéből, inkább tízre akarja feltornázni? Nem is tudom, őt vagy magamat sajnáljam-e jobban.
- Hú, ez megérintett, kurvuljak meg - kaptam a szívemhez a kezemet lemondó arckifejezéssel. - Mindig is erre a tanácsra volt szükségem.
Tanácsok. Na igen... Én is sok mindenről tudnék tanácsokat adni másoknak, például: hogy-nevelj-gyereket vagy hogy-ne-nevelj-kutyát. Sőt, ha arról van szó, krízishelyzetekhez is könnyen adok útbaigazítót hogyan-éld-túl-a-drogos-anyádat-és-a-pszichopata-apádat címen, végülis tapasztalatból van elég, csak a beszédkészségemen, meg esetleg a helyesírásomon kéne javítanom.
Egy kicsit el is gondolkoztam ezen, aztán meghallottam egy telefon rezgését - először azt hittem, az én pici, törhetetlen, kalapácsnak és mobilnak egyaránt használható gombos készülékem jelez a zsebemben, de a lánynak már a kezében is volt a sajátja. Ennyit erről. Mindig, mindenki fülig van bújva a telefonjába, lesve a chatbeszélgetéseket vagy a közösségi oldalakat. Olyan nevetségesek, és még az ilyenek akarnak kioktatni, baszki!
A fejemben már erősen röhögcséltem a grimaszokon, amiket a lány vágott, ahogy próbálta feloldani a telefont. Kicsit magamra emlékeztetett, akármennyire is próbáltam tagadni.
- Nem tudom, de... - kezdtem volna válaszolni a kérdésére, de időközben rá kellett jönnöm, hogy vélhetőleg költőinek szánta, és szívesebben folytatta inkább a káromkodást. Jó, most már nem is kicsit emlékeztetett magamra. Nem tudtam leplezni a vigyoromat, így inkább a koszos, kínai sportcipőbe bújtatott lábamat kezdtem el fürkészni, zsebretett kezekkel. Draco megint az oldalára dobta magát, kinyújtott nyelvvel feküdt el a padlón, kellemes röfögések kíséretében szundikálva.
- Tökre azt hittem, hogy földhöz baszod - horkantam fel a lányra nézve, aztán megvontam a vállam. - Végre valami, amiben egyetérthetünk. Nekem is gombos van, és mindenki nagyot néz rajta, de ha látják, mit művelek le infóórákon, kezdik megérteni a miértjét... - dünnyögtem mélyen, aztán kiszürcsöltem az utolsó korty jégkását is a pohárból. Felvontam a szemöldökömet, ahogy visszatértünk a müzliszeletre - egy picit el is feledkezdtem róla, de ha valamit megígérek, azt nagy általánosságban be szoktam tartani, szóval csak bólintottam.
- Nyugodtan - mondtam, aztán feltüsszentettem egyszer. Aztán mégegyszer. És harmadszor. Sorozatban lenyomtam négyet.
Előhúztam egy zsebkendőt a farmerzsebemből, és megtöröltem az orromat. Nem voltam megfázva, de még csak náthás sem voltam, allergiás meg még annyira sem - nem tudom, lehet egyáltalán allergiás valaki, aki olyan körülmények közt nőtt fel, mint én? Nem hiszem, hogy a szervezetem ne lenne immunis úgy kábé a világon mindennel szemben.
- Bocs, valami gecire csikarta az orromat - pislogtam egyet kettőt, hogy segítsek a tüsszögéstől bekönnyezett szemeimen. Ahogy a lányra néztem, már szinte előttem volt a kép, hogy ki is ő, hogy hol is láttam, de nem, végül nem ugrott be...
- Hé, mégegyszer bocs, de amúgy hol a kurva életben láthattalak már téged a folyosón kívül?
|
Figyelmesen hallgattam végig a fiút, rezzünéstelen arccal. Bár reménykedtem benne, hogy a válasza nem ez lesz, valahol mélyen éreztem, és így is lett, szóval alig észrevehetően sóhajtottam egyet, majd az egyik müzliszeletet a hátsó zsebembe csúsztattam, míg a másikat elkezdtem kibontani, odafigyelve rá, hogy nehogy eltépjem olyan istenverte rondán a papírját. Valahogy mindig is odafigyeltem erre az apróságra, és persze a csokoládé nyuszikon és mikulásokon, meg a Kindermeglepetésen volt a legidegesítőbb. Képes voltam percekig azzal bajlódni, hogy szakadásmentesen húzzam le a papírt az édességekről. A műveletet már majdnem elkönyveltem sikeresnek mikor egy kicsit megszakadt oldalt a papír, mire elhadartam egy gyors és halk 'anyád'-at. Kitoltam a szeletet és mielőtt beleharaptam volna, a fiúra éztem aki a kutyát dögönyözve felajánlott újabb két müzliszeletet. Csábító ajánlat. Egy müzliszelet nem müzliszelet. De nekem kettő van, tehát már van müzliszeletem, így nem szorulok rá arra, hogy ez a taknyos vegyen nekem.
-Talán egy fél fokkal növelni tudnád az emberek feléd táplált szimpátiáját-már hogyha van aki szimpatizál veled, kedves:-, ha egy kicsit is figyelembe vennéd.-a hangom ezúttal kedvesebb volt egy kicsit, de kioktató is. Olyan tipikus tanár hangnem, amit oly ritkán sikerült megütni, így magamban lepacsiztam a képzeletbeli Marleneval, megdícsértem a frizuráját, és ondtam neki egy-két bátorító szót, aztán pedig visszatértem a valóságba. Reméltem igazából, hogy a fiúnak jó oka van arra, hogy ilyen legyen. Talán történt vele valami, ami ezt váltotta ki belőle, és igazából, csak egy hosszabb érintés lenne, egy kézfogás, egy bátorító vállbaveregetés és megtdhanám... de nem. Egyszerűen nem foglalkozhattam ezzel, hiszen kit érdekel, nem igaz? Nem helyes, ha más emberek emlékeiben turkálok. Mindig is kifejezetten utáltam... Talán hordanom kellene egy kesztyűt, hogy megakadályozzam vele az ilyen egyszerű fizikai kontaktusokat.
Jól láthatóan, pontosabban hallhatóan a magázódás nem igen ment neki. Mivel nem sokat jártam a diákok közé, fogalmam sem volt, hogy melyik kollégám taníthatja, ugyanis biztosan szívesen megjegyeztem volna neki ezt az apróságot, valamint megérdeklődtem volna, már csak úgy puszta kíváncsiságból, hogy mindenkivel így viselkedik-e.
Zsebemben hirtelen rezegni kezdett a pokoli készülék amit beszereztem. Aprót haraptam a müzliszeletemből, majd miközben elmajszoltam a harapást, előhúztam a mobiltelefont és megnéztem, hoy mi az anyjakínjáért rezgett. Ügyetlenül benyomtam a középső gombot és kikerekedett szemmel figyeltem a kijelzőt. Igaz, csak egyetlen, ártatlan név virított raja emlékeztetőként, mégis kirázott a hideg. Ez nem hasonlítható ahhoz, mikor tudod, hogy ma meg fog jönni, megérted miért voltál egész nap idegbeteg, és mégjobban idegeskedni kezdessz, mert tudod hogy fájni fog a hasad, és keserves idők elé nézel.... Sokkal inkább lehetne azt mondani, hogy olyan mint... nem, igazából semmi sem olyan, mint mikor a nyomodban van egy szellem, aki fekete humorral festi be mindennapjaidat, néha dumál mikor te aludnál, kérdés nélkül kommenál mindent, ráadásul a körülötted lévők körülbelül 97%-a nem érti, hogy miért szidod magad mellett az üres légteret. Ó, igen. Nem másról beszélek, mint Oskar Włodarczyk. Végeláthatatlan életem vendégszereplője, életem megszépítője, a megunhatatlan Oskar. Aki a naptáram szerint igazából bármikor felbukkanhat. Nehéz előe megjósolnom, hogy mikor fog felbukkanni, de körülbelül mindig sikerül belőni egy időpontot ami körül mejelenik. Amióta pedig ilyen "okos"-nak titulált bizbaszom is van, jelzi nekem ha azok a napok közelednek.
-Nem hiszem el.-motyogtam halkan aztán fél kézzel megpróbáltam feloldani a telefont, de a harmadik próbálkozásnál rájöttem, hogy ez lehetetlen.:-Anyád, te rohadék!-mondtam ezúttal hangosabban és idegesebben.:-Ki volt az az átkozott, aki kitalálta, hogy ez hasznos dolog az emberiség számára?-húztam fel magam, mikor kiírta a telefon, hogy 'próbálja meg 30 mp múlva".:-Ha olyan okos vagy, oldd fel magadat, te pöcs!-emeltem meg a hangomat, majd visszatettem a zsebembe inkább, néhány olyan gondolattal egyetemben, ahol földhöz vágtam, magtapostam, aztán kivittem a tengerpartra és miután hagytam hogy néhány autó útközben áthajtson rajta a tengerbe dobtam a telefont.
-Mióta élek nem találkoztam egy olyan hülyeséggel sem, mint az érintőképernyő, pedig nem egy dolgot láttam már...-tettem hozzá már halkabb, de még mindig ingerült hangemben, majd a fiúra néztem:-A két müzliszelet lehetőségével nem élek. De felírom a listámra, és egy nap behajtom rajtad. - húztam ki magam, ám tekintetem kissé ellágyult a kutya látványán aki, bár igen el volt foglalva a gazdájával, egy pillanatra felém nézett. :-Csak előbb megcsinálom a listát.-jegyeztem meg halkan mielőtt újabbat haraptam volna a müzlimből. |
Elég hosszú történet fűz a jégkásához. Sosem fogom megtudni, vajon akkor is így imádnám-e ezt a kivis löttyöt, hogyha akkor, azon a napon nem vesz nekem apám egy jó fél literrel... Ezen próbáltam minél kevesebbet rugózni, az a délután érthetően nem tartozik a kedvenceim közé. Mégis, azt sem tudom ráfogni, hogy életem legszarabb és legkriminálisabb napja lett volna. Szomorú, tudom, de voltak rosszabb perceim... Rosszabb perceim annál, minthogy láttam az anyánkat felrobbanni az otthonunkkal együtt. De mit akarom én itt elkeseríteni magamat? Túléltem, itt vagyok, kész. Ennyi eddig mindig elég volt. Se kevés, se sok, baszdmeg.
Talán furcsa szokás, hogy egyre csak megpróbálod lefagyasztani az agyadat, de hosszú évek óta ezt csinálom és a függője vagyok. Gyorsabban rászoktam, mint az ivásra - alkoholt már csak akkor veszek elő, ha reggel úgy érzem, üvöltve betörném a saját tükörképemet a fürdőszobában.
Valahogy éreztem, hogy a szőke lányka meg fog szólítani, és még azt is eltaláltam, hogy kábé milyen hangnemben. Csak magamban mosolyodtam el rajta, a nézelődőknek maradt a flegma szájtartásom és a drogosra hajazó karikáim a szemem alatt. Megsimogattam Draco fejét, és szívtam egy kicsit a jégkásámból, hogy aztán érdektelen pillantásokat vethessek újdonsült kioktatómra. Utáltam, ha ezt csinálták. Nem tudtak meghatni. Nem akarok és nem fogok megváltozni, azt hiszem, nem is tudok. Maradok ugyanaz az elcseszett, slampos, füle polcán is cigaretta van srác a jégkásájával és az éles nyelvével, udvariatlanul és utálatosan, ha pedig ennyit meghagynak nekem önmagamból, az már elég. Mindig csak az, ami elég, ami még elviselhető. Az nekem már a világ teteje.
Kifújtam magam és észrevehetetlenül végignyaltam az ajkaimon, hogy benedvesítsem őket.
- Nem gáz, akkor is megbocsátok, ha nem kell. Maximum majd lóg a levegőben. - Tovább iszogattam a jégkásámat, és magamban már nevettem az egész szituáción. Sokan azt hiszik, megemberelem magam annyitól, hogy csúnyán szólnak rám, képesek elhinni, hogy ennyivel tudnak rám hatni. Hát gecire nem. Egyszerűen csak... Tovaúsznak a szavaik. Nem adok rájuk, hiszen azt sem tudom, kicsodák.
- Az utóbbi talált. Konkrét leszarom. - Meg úgy a kisasszonyt is, tettem hozzá magamban. Tovább dögönyöztem Draco-t az egyik kezemmel, aztán felsóhajtottam és megforgattam a szemeimet. - Ha szeretnéd, veszek neked még két müzliszeletet, üsse kő. Az idődet nem tudom visszavásárolni, meg sajnos olyan képességem sincs, hogy visszapörgessem, szóval...
Nem gondoltam, hogy magázódni kéne, főleg miután ő is tegezett engem. Aki ahogy beszél velem, úgy kap választ, oszt' ennyi. Kicsit ismerős volt a lány, de nem tudtam eldönteni, honnan - valószínűleg láttam már a folyosón, csak erre voltam képes fogni. Csak nem tanár már... Az azért bebaszna rendesen! Valszeg buknék a tárgyából rögvest. Pfff.
|
A válogatásom közben a hasam egy halk kordulással a tudomra adta, hogy itt az ideje némi tápanyaghoz jutattnom. A szemem sarkából-mikor már közel voltam a választáshoz- láttam, ahogy egy srác beelőz, és kissé bunkón odaszól a büfés néninek. Ha jól láttam olyan visszataszítóan zöld jégkását vesz, aztán egy a lábába kapaszkodó kutyával együtt elindul de szegény állatot még le is rázza magáról mielőt tovább vonulna.
Ez állatkínzásnak számít? Bár megfordult a fejemben, kötve hiszem. Pedig megvan a saját véleményem az állatínzókról! Ó, de még mennyire. Persze nem támogatom azt a szélsőséges szemet szemért irányzatot, de egyszer úgy igazán megmondanám, hogy a kurva anyjukat. Meg persze egyebeket is. A kutyus a gazdáját izgatottan követve csóválta a farkát, valószínüleg lapult valami a fiú zsebében. Ez azonban nem változtatott a tényen miszerint nem igazán van tisztában alapvető illemszabályokkal, de lehet, hogy csak ignorálja őket, miszeint illene kivárni a sorunkat, vagy esetleg megadni egy kis tiszteletet a személyzetnek. És itt nem csak a büfés néninre gondoltam...
Persze tisztában vagyok vele, hogy a diákok nagyrésze még csak hallásból sem tud rólam. Mondjuk meséltek már nekem érdekes pletykákat, a kedvencem ezek közül egy régbbi, amikor a diákok azt beszélték, hogy a kémiaszertár szellemjárta. Eléggé durván elterjedt a fiatalság körében, volt aki már félt a szertár közelébe menni, és mikor mindez kiderült a tanárok számára, volt olyan osztály, ahol személyesen meg is kellett jelennem, hogy elhiggyék a létezésem. Bár igaz, általában érdekes életmódot folytatva keveset járok ki tanítási időben a szertárból, leginkább mikor élet-halál kérdése- vagy a munkámé.
Miután már a kezemben tartottam a két müzliszeletet-mert egy müzliszeket nem müzliszelet- a fiú felé fordultam. Közelebb léptem hozzá, nehogy elálljam az utat a büfétől, nem mintha bárki is lett volna ott. Még órák voltak? Ki tudja.... Kinek van türelme számon tartani általában mikor végződnek az órák? Miután vége a munkámnak, egyébként is inkább folytatom a magányos életemet a szobámba, vagy a városban sétálgatva.
Visszakanyarodva a lényegre a fiú felé megtett lépés után, így szóltam neki:
-Már megbocsáss...-egy pillanatra elgondolkodtam, aztán folytattam:-Vagyis igazából nincs is szükségem a bocsánatodra, de nem tudom eldönteni, hogy nem vagy tisztában, vagy egyszerűen hidegen hagynak olyan alapvető dolgok, mint kivárni a sorod?- beszéd közben meg sem próbáltam megütni a kedves hangnemet,viszont annyira nem is voltam felcseszve, hogy annyira bunkón mondjam. Többen is említették már, hogy képes vagyok apróságokon felkapni a vizet, és talán ezért tartoznak olyan kevesen a baráti körömbe. Persze, ha valakinek már hozzászokik az ember a hülyeségeihez nem olyan idegesítő, mint mondjuk a diákok. Igen, a diákok kivétel nélkül mindig idegesítőek. Ha tömegben vannak. Személyenként vizsgálva a helyzetet akadnak kivételek persze... De a kivétel erősíti a szabályt. |
Mondjuk úgy kicsit feszült voltam az utóbbi időben. Mármint baszki, még egy numerát se sikerült lebonyolítanom senkivel. Se hölgyike, se valami jó pali... Faszomat, értem én, hogy az egész diáksereg egy szent birkacsorda mindenféle isteni felmenőkkel, de azért egy dugásért ne kelljen már könyörögni.
Bár igazából jól van, máshogy is levezethetném a stresszt, vágom én, de akkor legalább biztosítanák nekem a túlélésemhez szükséges dolgokat, bazdmeg! Tegnap is meg kellett fenyegetnem a büfés fickót, hogy azért a kivis jégkását ne tessék már elfelejteni, geci. A nénivel még nem is szoktam bunkóskodni, mert na, annyi illem még belém is szorul hetente egyszer, de a csávó... Nekicseszném az ablaküvegnek néha, bár lehet nem kéne, már így is sokszor kihagy az agya a tapasztalataim szerint.
Kicsit nehezen vergődtem át az óráimon, főleg az irodalmon, mert még mindig borzasztóan utálok olvasni. Az informatikát már meg sem említem, szopjon lovat, aki kitalálta, nekem még a gombos telefon irányítása is magas néha... Bár úgy az egész modern világ az a számomra, minden sok és össze-vissza, az építészettől kezdve a kütyükig. Túl későn estem bele ebbe az életbe ahhoz, hogy mindent tökéletesen követni tudjak.
A folyosó egyik félreeső részében ücsörögtem, a lábamnál Draco szundikált röfögve-horkolva. Olyasmi boxer-keverék, benyomott orral és enyhe malac beütéssel. Muszáj volt pórázon lennie, mert a retek igazgatóság nem hitte el, hogy egy kisangyal... Úgy sajnáltam szegényemet. Így is egy csomó ideig veszekedtem, mire sikerült a szájkosár hordásától megmentenem. Mióta Jesse, Phillip és kicsi Zoe kollégiumba költöztek, ez a blöki volt a mindenem.
Most sem igazán akartam megzavarni a pihenésében, mert csak rá kellett nézni, és látszott, hogy biztos valami fantasztikus álom kerítette a hatalmába. Én viszont kezdtem türelmetlen lenni, az ujjaimmal már percek óta doboltam a pad deszkáin. Előre hajoltam, és ébresztés gyanánt puhán megpaskoltam Draco hasát, aki egy hangos horkantással felemelte a fejét.
- Nasi idő, parasztkám - dünnyögtem neki, aztán két oldalról a hasa alá nyúlva felsegítettem a lábaira. Igen, néha tudok kedves és segítőkész lenni... Draco-val, maximum.
Megindultunk a büfé felé, de ő már jól tudta, hogy a neki szánt finomság a zsebemben lapul, így folyamatosan csipkedte a nadrágomat. Nem szóltam érte, megszoktam már. Úgy is a szakadt gatya most a divat, nem?
A büfés előtt már állt egy leányzó, de nem méltattam különösebb figyelemre, ahogy egyszerűen bevágtam elé, egy lábamra negyvenkét foggal kapaszkodó kutyával. Nekikönyököltem a büfé ablaküvegének, és felhúzott szemöldökkel a kivis jégkása után pislogtam.
- Kesz' csók'lom a nénit, a jégkásámért jöttem. - Mert a jégkása egyes-egyedül az enyém volt, és ezt a büfések is tökéletesen tudták. A kedves, szende öreglány természetesen mosolyogva kiszolgált, sőt, még szívószálat is kaptam a szerzeményem mellé. Szótlanul odacsúsztattam pár bankót a néninek, aztán leráztam a bokámról Draco-t, és kicsit arrébb mentem vele, hogy ő is megkaphassa a jutalomfalatját.
Fél füllel hallottam, hogy a szőke lányka is kér két müzliszeletet, szóval valószínűsítettem, hogy sikerült akaratlanul-akarattal is betolakodnom elé. De majd ha baja lesz vele, a szemembe mondja, baszki, addig meg kurvára nem érdekel.
|
Mostanában egyre gyakrabbak ezek a kellemetlen reggellel kezdődő és kellemetlen délutánnal végződő napok. A múlt héten például egy kémiaóra végére kellett bemennem, mert valamelyik elmerokkant diák úgy gondolta, hogy jó poén lesz azt a furi anyagot a másikra borítani, mert akkkor majd biztosan menő lesz, vagy tudomisén, úgyhogy a tanára kíséretében a orvosiban kötött ki ezért aztán be kellett mennem megtartani az óra hátralevő részét, de már azt sem tudom milyen kísérletet kellett megcsinálniuk, mert körülbelül a harmadik vagy a negyedik ostoba kérdésnél rákiáltottam az egyik srácra, hogy fogja be mostmár, mire egy lány megpróbálkozott azzal, hogy kioktasson hogyan is kéne egy órát megtartanom. Valahol ott kezdtem el virágnyelvet használni. Hamar kioktatásba ment át az egész, de a végére valahogy sikerült lenyugodnom, így aztán- részemről legalább is- békében váltunk el.
Ki kell találnom egy módszert amivel nyugodtabb életet élhetek.
Édesség? Kismacskák? Unikornisok vagy talán héliumos lufik? Mi lehet az a kicseszett nagy titok amivel kiegyensúlyozott életet élhetnék...? Itt lenne az ideje, hogy utánajárjak, és azthiszem sorrendben haladok majd. A mai napon pedig reggel elhatároztam, hogy el is kezdek utánajárni.
Szerencsére ma senkinek sem volt különösebben szüksége rám, így aztán egész nap zenét hallgattam és egy jó könyvet olvastam. Persze az ebédszünetet szigorúan megtartottam, mert szeretem a hasamat. Mikor pedig kora délután végeztem utam egyenesen a büfébe vezetett, ahol elkezdtem nézegetni a különféle édességket és felmerült bennem mégegy nagy kérdés: csokoládé vagy gumicukor?
Mind a kettő szívem csücske volt, a választás pedig képtelenség volt a kettő között, de nekem most muszáj volt döntenem. A büfés néni gyöngyöző homlokkal várta a döntésemet, de vajon azért mert már ideges, vagy őt is ennyire izgatja a nagy kérdés:
Csokoládé vagy gumicukor?
Néhány diák szállingózott a folyosókon, de a büfébe senki sem szándékozott éppen akkor vásárolni, így aztán ráérősen nézegettem a két szívemnek kedves édességet. Lehet mégis inkább a kismacskákkal kéne kezdeni, a francba is. De akkor milyen színű kismacskát választanék? Vagy inkább kiskutyák? Jobban meggondolva az arayhalak is egész aranyosak. Nem túl okos élőlények, így legalább nem cseszik fel az ember agyát. Egész nap csak úszkálnak, az embernek meg csak etetni kell őket, meg nézni ahogy tátognak. Persze ha megfeledkezel magadról és visszatátogsz neki, akkor már nagyon nevetségesen nézhetsz ki. Egyébként pedig okozhatnak egy kis bosszúságot ha egyik reggel azt veszed észre félkómásan a kávédat kortyolgatva hogy megdöglött. Megérdemelte.-gondolhatja magában ilyen esetekben az ember. Persze nekem még sosem volt háziállatom, ezeket a közhelyes tényeket csak a televízióból meg az internetről szedtem össze.
-Sikerült választani?-zavart meg a gondolatmenetemben a büfés, mire egy halálos tekintetet küldtem felé és kihúztam magam. Már majdnem megszólaltam, hogy nem, mikor megláttam mögötte a kedvenc gyümölcsös müzliszeletem:
-Azt hiszem egy olyan pirosgyümölcsös müzliszeletet kérek. Tudja mit, legyen kettő!-mondtam monoton hangon, de rögtön utána visszaugrott az elmém az aranyhalakra.
Az unikornisokról és a héliumos lufikról pedig még nem is elmélkedtem! |
Thaddeus Finn Flowers & Dr. Merlene Amelie Krueger |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
