|
Témaindító hozzászólás
|
2018.05.31. 17:47 - |
Sylvester Rose & Mal Enfys Taggart |
[12-1]
 Sosem ölelkeztem még, így fogalmam se volt, hogyan is kéne ténylegesen viselkednem. De végül mégis átöleltem, mert a karjaimban akartam tartani. Olyan megnyugtató volt, más, mint mikor a mosógépek rázkódását érzem a hátamon. Ez valahogy sokkal magával ragadóbb. Bár neki szerettem volna jót eredetileg - mondjuk még most is -, viszont olyan jól esett az a kontaktus. Azt hittem tudtam mi a szeretet, a gyengédség azt gondoltam adtak már, most azonban megtudtam, mégse kaptam ilyesmit. Lehet túlzok, csakhogy Sylvester érzelmei rám is kihatnak, ebben a fiúban meg sok minden játszódik le. Csak kár, hogy a dolgok többsége negatív. Bárcsak tudnék segíteni. Megszüntetni a fájdalmait.
A legjobb, amit tehettem érte, hogy a legtöbb támogatást adom neki. Sose voltam a szavak embere, meg ember se vagyok. A mozdulatok szerintem sokkal többet mondanak. Legalábbis számomra. Kicsit se zavart, hogy sírt, igaz nem tudtam, hogy ez előrelépés vagy hátralépés. Mindegy volt jelen pillanatban, továbbra is simogattam a hátát. Közben el is gondolkoztam azon, mennyire különböző vagyok igazából a földiektől. Én sose sírtam az életemben, semmi se volt rám olyan nagy hatással, hogy könnyeket ejtsek. Eltűnődtem, hogy valaha fogok egyáltalán, de kétlem igazából. Ahhoz túl hideg vagyok, hogy bármi hasson rám. Tény és való, azt fáj elképzelni, hogy Sylvester bajba kerülhet.
Nem tudtam először mit is válaszolhatnék a kérdésére. Én magam se értem, miért játszott le az agyam, annyi rossz képet, ahol a fiú szerepel. Olyan nehéz volt magamnak is felfogni, akkor neki mit mondjak? Kissé tartottam a reakciójától, de azért kinyitottam a számat. Megérdemel valamilyen választ a kérdésére. - Meg akarlak védeni, Vester. Szeretném, ha biztonságban lennél. Azt is, hogy jobban legyél...- gondoltam ez lehetetlen, de ott akarok lenni mellette. - Meg úgy hiszem, hogy jó társaság lennél.. - csúszott ki a számon. De ennél többet nem is beszéltünk. Fogalmam sincs meddig álltunk így, de sokáig tartott, míg szétváltunk...
[LEZÁRT KÖR] |
 Láttam Malon, hogy egy picit ledermedt, mikor átöleltem. Nem akartam, hogy emiatt eltávolodjon tőlem, nem, azt sem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát... És fogalmam sem volt róla, éppen mire gondol, hogy vajon pont azon van-e, hogyan lökjön el magától és hogyan szabaduljon meg végre tőlem.
Aztán visszaölelt, és hirtelen elöntött a nyugodtság, nem hallottam tovább őrjítően hangosnak a gondolataimat, nem féltem. Mintha elhalkult volna körülöttem minden, mintha még a mosógépek zúgása is csak egy kellemes dallam lett volna valahol elveszve mögöttünk.
Jól esett, ahogy párszor végigsimított a hátamon. Becsuktam a szemeimet, és hallgattam, éreztem a szívdobogását. El tudtam volna aludni rá; halk volt és békés, én pedig ezt a két tulajdonságot kerestem mindenben. Rég nem éreztem így magamat. Biztonságban valaki karjai közt.
Ahogy kedvesen végigsimított a hajamon, szívtam egyet az orromon és megpróbáltam abbahagyni a sírást. A kezemet elvettem a hátáról, és inkább a mellkasánál kezdtem újból piszkálni és gyűrögetni a pólóját az ujjaim közt. Én aligha hordtam rövidujjút, feszengtem benne és azt sem szerettem, ha a hegeimet látják. Néha még akkor sem vagyok képes levenni egy pulóvert, ha konkrétan kezdek rosszul lenni a melegtől, inkább csak próbálok keresni egy légkondit vagy ventillátort ami elé leülhetek.
Megint röviden válaszolt, a mély hangja egyszerre volt rosszfiúsan furcsa és megnyugtató. Nem beszéltünk sokat, mégis úgy éreztem, hogy ezekben a félszavakban is benne van minden. Minden, amire szükségem van, ami itt tart, ami miatt nem tűntem el a szobából láthatatlanná válva. Más embert magam mellé sem engedtem volna. Más valakit nem öleltem volna át, nem sírtam volna a mellkasukba bújva. Nem tudtam, mi ragadja ki Mal-t a sorból, de ahogy mellettem volt, körülöttem minden megszűnt létezni.
Egy dolog viszont egyre csak befurakodott a gondolataim közé, és felkavarta azt a békét, ami végre rámtelepedett egy kicsit:
- Mal, miért teszel meg ennyi mindent értem?
|
Talán nem kéne, hogy megbízzon bennem, de képtelen vagyok ellökni magam tőle. Olyan elveszettnek tűnik, én meg hagyjam itt a fenébe? Mondjuk kicsit se a személyem a legjobb erre, hiszen amit tudok a gyengédségről és a kedvességről, mások tudásából szedtem. Engem másnak alkottak, nem olyannak. aki meg tudna védeni egy ártatlan lelket. Attól még próbálkozok. Akarom, hogy jól legyen, azonban azt hiszem, ez messze van. Mégis igyekeztem, mert akárhányszor ránézek az arcára... egyszerűen fogalmam sincs mi is lenne a helyes. Lehet az, hogyha itt hagynám vagy ő menne el. Aztán mégis itt állunk, mindketten, szinte teljesen szótlanul, ha mondtunk valamit, akkor is rövid volt.
Meglepődtem, nem teljesen ledöbbentem mikor a srác megölelt engem. Ezt még senki se tette meg. Be kell valljam, hogy nagyon furcsa volt, de egyben azt hiszem, jól is esett. Igazából kissé lefagytam, fogalmam sincs, hogyan reagálhatnék erre, pedig annyi érzelem kavargott bennem. Párszor sóhajtottam, mikor észrevettem, hogy a valóságban nem is reagáltam semmit. Csak úgy lógtak a karjaim... viszont utána én is átölelte, szorosan. Azt hittem, így meg tudom védeni őt a világ összes bajától. Lehet saját magamtól kéne, de olyan jó érzés volt nekem, hogy megint önzőségből nem engedtem el őt. Remélem azért nem bánja...
Ahogy remegni kezdett a válla, úgy simítottam meg a hátát... egyszer... majd kétszer. Semmi se szóltam, mert úgy éreztem nincs arra szükség. Csak akkor nyitottam ki a szám, mikor megéreztem a nedvességet a felsőmön. - Jól van - simítottam végig a haján az ujjaimmal. Nem tudom, mi van velem, de ennyire nyugodt már rég éreztem magamat, most pedig egyik felem se veszekszik. Talán mindkettő egyetért, hogy Sylvester-nek a karjaim közt kell lennie. - Így maradunk - válaszoltam halkan és tömören. Halványan elmosolyodtam, mikor az én szavaimat használta, azokat, amivel könyörögtem, hogy maradjon itt. Úgy látszik nemcsak rá hatásos ez a két szó... |
- Rendben - hebegtem a válaszára, és hátrébb léptem tőle. Eleve könnyen tudtam megbízni másokban, és benne a kezdeti félelem ellenére is egyre jobban kezdtem. Viszont akkor sem teljesen, nem feltétlenül, mégha úgy is éreztem, hogy engem nem fog bántani. Azt a fiút bántotta, elég durván, mégha csak a védelmezésem is volt a lényege. Vagy ennek felmentő tényezőnek kéne lennie? Nem tudom...
Ahogy megfogta a kezemet és a derekára vezette, a szívemet a torkomban kezdtem el érezni dobogni. Elengedett, de én nem akartam elengedni őt; a derekáról lassan a hátára csúsztak a kezeim, az ujjaimmal kapaszkodóan szorítottam a pólóját.
- Köszönöm - súgtam remegő hangon, és az arcomat a mellkasába fúrtam. Szorosabban öleltem át a derekát, óvatosan a hátát piszkáltam a pólóján keresztül. Nem elhinni, hogy mit csinálok, azt hiszem, ha nem fájt volna annyira a fejem soha nem is lett volna elég bátorságom hozzá. De most homályos és fájdalmas volt körülöttem minden, én pedig maradni akartam, és egyedül nem éreztem elég stabilnak a lábaimat.
Remegni kezdett a vállam. Hosszú évek óta, hogy elhurcoltak a szüleimtől; azóta ez volt az első ölelésem. Hiányzott... Hiányzott az a gyengédség és puhaság ami egy ölelésben benne volt. Hiányzott, hogy bármit is érezzek félelem helyett.
Elcsukló hanggal vettem egy nagy lélegzetet, és továbbra sem eresztettem el a fiút. Éreztem, ahogy a szemeim megtelnek könnyel, és a cseppek kitartóan kezdtek folyni az arcomon vagy ivódtak bele Mal sötét pólójába.
- Csak maradjunk így. Kérlek szépen. - Az ő szavait használtam, ugyanolyan könyörgően és lágyan kértem. Nem akartam kiszakadni az ölelésünkből. Nem akartam ellépni tőle, kihátrálni, nem, én csupán ölelni szerettem volna. Szorosan és nagyon hosszan.
A félelem újra szikrára kapott bennem; nem voltam biztos benne, hogy nem-e túl naiv vagyok, vagy nem mutatom-e még a gyengénél is gyengébbnek magamat. De... Tényleg túl régóta nem volt így velem, mellettem senki. Az ölelésemben benne volt az összes elveszett perc és elvesztegetett lehetőség a magányos és szomorú évekből, minden, amit csak adni tudtam, anélkül, hogy ne adjak túlontúl sokat.
|
Azt akartam, hogy itt legyen, hogy tudják rá vigyázni. Bele se gondoltam, mi lesz, ha nem leszek mellette, de most, most a legtöbbet szerettem volna megtenni érte. Lehet azt jelentené, hogy nem érhetek hozzá, vagy távolságot kell tartanom, viszont leszartam magasról. Csak jól legyen nekem. Valahogy éreztem, hogyha kiteszi ott a lábát, rosszabbra fordulhat a helyzet. Nem, nem, nem akarom azt! Itt voltam, csakhogy fogalmam se volt, mozdulhatok egyáltalán vagy jobb lenne, amennyiben beleolvadnék a környezetbe, megtenném, hogyha ezt szeretné tőlem, csupán nyugodjon meg. Aztán eltűnhetünk soha többet nem találkozunk vagy megint találkozunk, mindössze jobb szituációban, ahol nem kell félnem, hogy tönkreteszem a fiút.
Kínzó pillanatok voltak számomra, amíg ő az ajtóban állt, pedig tényleg csak pár másodperc volt, mégis azt hittem, hogy órák telnek el... utoljára csak akkor éreztem ilyennek az időt, mikor mészároltam. Azóta minden gyorsan történt: az idejutásom, a születésnapjaim, az életem... most meg úgy érzem, hogy az idő kínozni akar engem. Ez jár, hogyha törődni akarok valakivel? Ez? El kéne utasítanom akkor, de a fiú.... a srác.... nem eresztette. Akárhányszor le akarok mondani róla, és elfelejteni az egészet, az agyam nem engem. Védeni akarom őt. Védeni és biztonságban tudni, talán túlságosan is. Ez pedig kibaszott fura.
Megkönnyebbültem, ahogy megfordult, de én még mindig úgy álltam, mint egy szobor. Féltem, bármilyen mozdulatot is megtenni vagy egyáltalán megszólalni. Törékeny volt, én meg nem értek az ilyen dolgokhoz. Mindig is durva ember voltam, aki kicsit se puhult meg. De azt hiszem most le kell vetnem az a személyiségemet. Muszáj volt, érte meg akart tenni. Jót szerettem volna. Valakinek egy szimpla segítség kell, valakinek pár szó, valakinek szex... ezeket meg tudtam adni. Igen. De ő teljesen más volt. Neki egy segítő kéz kellett, én kezem pedig arra lett kitalálva, hogy nyakakat törjön, tépjek... öljek. Képes vagyok megadni neki, ami kell?
Ahogy itt állt előttem, leengedtem kicsit a szoborállásból, a kezeimet nem kulcsoltam már össze a hátam mögött és nem álltam görcsösen egyenesen. -... Dolgozni fogok azon, hogy bízz bennem - nem akartam azt mondani, hogy megbízhat bennem, mert valljuk be, az előbb látott engem majdnem megölni egy gyereket, én se adnám olyan könnyen a bizalmamat. Azt tudom, hogy őt az életben sose bántanám, még akkor se, hogyha az öldöklés jön rám, egyszerűen nem tudnám. Jó életet akarok neki, még ha ezt nem is adhatom meg neki. Szeretném, hogyha végig élné az életét és öregkorára haljon meg. De amíg ilyen... állapotban van.... azt se tudom, hogy a holnapot megéli, ami megrémiszt. Ilyen félni?
Nem tudtam reagálni a sajnálkozására, pedig kinyitottam a számát, de semmi se jutott az eszembe. Nem kell sajnálnia semmit. Azt tudom. Ártatlan... ártatlan. Biztos, hogy jó ötlet, hogy én segítek neki, akinek a kezéhez vér tapad? Azt hittem összeomlik az a dolog, amit a személyiségemnek hívtam. Észrevettem, ahogy ujja közé csípi a pólóm és támadt egy ötletem, bár fogalmam se volt, hogy jó ötlet igazán vagy ez egy újabb merész húzás. Azt hiszem visszasírom, mikor a szimbióta énem ölésre késztetett és nem arra, hogy bűntudatot érezek, mikor most nem is voltam az. Az ötletem egyszerű volt. Kissé remegő kézzel fogtam meg az övét, féltem, hogy még így is ártok neki, majd visszavezettem a pólómra a kezét. De megint nem jött ki hang a torkomon. A kurva életbe. Észrevettem magamat és elvettem a kezemet. Fogalmam sincs mit is kéne csinálnom. - Én is.
Mellette akartam maradni és talán egy pillanatra elfelejtettem miért is akarok vele lenni. Olyan szép volt és törékeny. Én meg egy szörnyeteg vagyok... mi sülhet ki ebből? Sóhajtva a hajamba túrtam, ahogy gondolkoztam, mit is tehetnék, de tényleg fogalmam se volt. - Én... én igyekezni fogok - lehet neki mást fog jelenteni ez a mondat, viszont én szerettem volna azon dolgozni, hogy legalább mellettem biztonságban érezze magát. |
Rosszul éreztem magamat, amiért úgymond meggyanúsítottam Malt. Tényleg, tényleg nem akartam, de egyszerűen féltem... Megmentett, és ilyet még senki sem tett velem, senki, szóval borzasztó hálásnak kéne lennem, és azt hiszem, az is vagyok, de... Megijesztett. Ki akartam zárni az érzést, azt akartam, hogy csupán csak hálás legyek és talán-talán boldog, amiért végre valaki mellettem van, főleg egy ilyen fiú, aki biztonságot sugároz.
A szavaira megálltam, pedig már a kilincsen volt a kezem. Nem engedtem el, éreztem, hogy a tenyerem egyre jobban izzad. Nyeltem egyet. Kettőt. Hármat. Nem tudtam, visszamenjek-e, mikor már az ajtóban állok, és csak pár lépés választ el attól, hogy elmenekülhessek. De olyan kedvesen szólt hozzám, szépen, puhán, még becézett is. A szüleim óta senki sem beszélt így velem. Elengedtem a kilincset és a fiú felé fordultam, a kezeimet újra a pulóverem ujjába rejtettem. Ez egy kényszeres cselekvés volt nálam, próbáltam minél inkább elbújni. Sok furcsa dolgom volt ezen kívül is, de mindegyik visszavezethető volt valamire. Mindenről tudtam, mitől alakult ki, és nem tudtam őket meggátolni, akárhányszor próbáltam is.
Közelebb léptem pár lépést Malhoz, aztán visszahintáztam a sarkamon egyet. Újra letettem a könyveimet a kezemből egy mosógépre.
- Szeretnék bízni benned. - Ökölbe szorítottam az egyik kezemet, és nagyon halványan, pár pillanatra a fiú mellkasának nyomtam, aztán megint visszaléptem egy lépést. Nem bírtam a személyes terében lenni anélkül, hogy ne akartam volna megérinteni vagy tovább nézni az arcát a kelleténél, így tartottam a távolságot. Az, hogy milyen gyönyörűen nézett ki csak méginkább megrengetett, hiszen emiatt akár túlságosan szétszórt is lehetek vele kapcsolatban, plusz féltem a szép arc-rossz lélek párosítástól.
- Sajnálom... - Megint előre léptem egy picit, de nem tudtam a fiúra nézni, helyette csak zavartan a padlót pásztáztam és a cipőinket. Sajnáltam, hogy rám kell pazarolnia az idejét, sajnáltam, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, hogy még ebben a helyzetben is menekülni akartam előle, mikor ő kedves volt hozzám. Az ujjaim közé csíptem a fekete pólóját, aztán ugyanolyan gyorsan el is engedtem, és megint hátráltam. Nem akartam hozzáérni, de nem ment, hogy ne tegyem. Kapaszkodni akartam valakibe, azt akartam, hogy valaki megtartson a lábaimon. - Szeretnék itt maradni.
Nem mintha az "itt" tartott volna a szobában. Nem vonzódtam igazán a mosógépekhez. De túlságosan féltem hozzátenni a mondathoz a "veled" szócskát. Pedig ez volt a fontos az egészben. Csak az ilyen dolgokat valahogy mindig próbálom nem felfedni mások előtt. Nem kell, hogy bármit is tudjanak arról, mi van a fejemben.
Kinyitottam a számat, hogy mondjak még valamit, de végül szótlanul becsuktam. Nem tudtam, mit mondhatnék még - vagy inkább nem akartam semmi rosszat sem szólni.
|
Igazából kezdte kissé bizonytalan lenni, hogy jó ötlet ez a mentéses dolog, főleg, mert én voltam az a lény, aki ezt csinálta... talán rossz terv volt az egész és maradnom kellett volna a seggemen, de az az is jelentette, hogy az az utolsó barom tovább bántja őt, azt pedig igazán nem hagyhattam. Általában remek vagyok a tervezésekben, a következményeket is szoktam látni. Viszont itt. Nála. Kurvára fogalmam se volt, mit kéne kezdenem vele meg magammal is. Állandóan a klubhelyiségben látott állapota járt a fejemben. Szerettem volna megszüntetni az összes baját, csakhogy gőzöm se volt, miként kellene ezt végrehajtanom. Egyáltalán én elég vagyok ehhez.
Ahogy meghallottam a mondatát, először akartam mondani, de nem hiszem, hogy jó ötlet volt. Én sose kértem vagy akartam másoktól valamit, megadták nekem, szó nélkül és tálcán feltálalva. Az a faszfej is kívánta, hogy már komolyan rendre teremtse valakit, csak ő nem tud róla. Az életben megkaptam mindent, pedig kérnem se kellett sose semmit. Nem szerettem senkinek se könyörögni, ezért se tettem meg sosem, inkább elintéztem magam a dolgot. Szép kis segítője voltam saját magamnak, azt hiszem, magamat ismerem legjobban, más már rejtély szokott lenni nekem. Főleg ez a srác. Keveset voltam még vele, de azt gondolom, tényleg szeretnék rajta segíteni, nemcsak azért, mert a szimbióta énem azt mondja.
Igazán nem tudtam mit kezdjek magammal vagy szabad-e csinálnom valamit. Követtem a szemeimmel, ahogy leteszi a könyveit és éreztem azt a kellemetlenséget közöttünk. Persze, ez érthető volt, mindketten másvilágból származunk. Az is rosszabbított a helyzeten, hogy nem igazán értem az érzelmeket, még ha le is tudom őket írni, elég szépen. Talán tényleg hagynom kéne, hogy menjen és tovább mehetne a napunk, de ezt persze nem eresztette a másik felem, folyton olyan képeket mutatott nekem, ahol a srác megsérült és ez nem tetszett, de fura is volt az egész.
Egy kissé elvoltam a gondolataimmal, bár azt hiszem az volt a legkomfortosabb dolog, amit tehettem, ebben a helyzetben. Menekülni akartam, mert új volt és bizarr a helyzet, de segíteni is szerettem volna neki. Szóval két opció közt álltam: segítés és menekülés a helyzet elől. Még fogalmam se volt melyiket is akarom csinálni. Azt hiszem, kicsit összeszorult a szívem, mikor azt mondta, hogy elmegy. Száz százalékban biztos voltam, hogy én csináltam valamit rosszul, az már mindegy volt, hol is csesztem el az egészet. Csak-csak elcsesztem az egészet. Ennyi. Ahogy azt mondta, hogy rossz ember, sehogy se tudtam elképzelni annak. Egy szar lelkűt, nem viselné meg a dolgok ennyire. Meg kellett szólalnom. - Vester, várj - nem is tudom miért rövidítettem a nevét, de azt hiszem meg akartam állítani gyorsan. - Maradj. Amíg megnyugszol, ha ez akkor csendbe maradok... csak maradj itt, amíg megnyugszol... kérlek szépen - kérleltem, de nekem könyörgésnek tűnt. A torkom összeszorult, ahogy az agyam lepörgette azokat a rossz dolgokat, amik történhetnek vele, amíg ilyen állapotban van. Azt hiszem, fájna látni őt megint fáslis kézzel. |
Nem tudtam, mivel érdemeltem ki, amit most is kaptam, és amit annyiszor kapok; nem értettem, miért kell mindig bántani és rosszat akarni nekem. Azt hiszem, talán idegesíti az embereket a túl gyenge idegrendszerem, az, hogy semmit sem tudok magabiztosan végigcsinálni, vagy csak egyszerűen könnyen kihasználhatónak tartják... Sajnos nem tudom őket utálni ezért, talán inkább nekem kéne megváltoznom, de annyiszor próbálkoztam, mégsem sikerül. Nem tudom levetkőzni magamról a folytonos félelmeimet, még erre sem vagyok képes...
Ahogy Mal hozzámszólt, hirtelen visszacsöppentem a mosógép zúgású valóságba. Esetlenül megforgattam egy kicsit a könyveket a kezemben, összevonva a szemöldökeimet.
- Hát, ha szeretnéd... - A mögöttem lévő mosógép tetejére tettem a tankönyv kupacot. Mal azt mondta, ahogy én akarom, de a hangjából mégis inkább az sugárzott, hogy ő hogyan szeretné. Ez kezdett nyugtalanítani, pedig talán képes lettem volna bízni a fiúban azok után, hogy kiállt mellettem - de ez a kezdődő bizalom hirtelen mélyen visszaesett. A "köszönöm" ugyan szívemből szólt, de mégis kezdtem megint prédának érezni magamat. Mintha újra, lassan sarokba akarnának szorítani. Fájt, hogy Malról feltételeztem ilyet, de nem bírtam nem erre gondolni, nem úgy látni a helyzetemet, ahogy a fejemben összeállt... Vajon a valóságban is biztosan ez történik, vagy csak a félelmeim ködösítik el megint a gondolataimat? Mi történik egyáltalán...?
Erősen szúrni kezdett a fejem, és ahogy Malra néztem, nem láttam élesen. Hátráltam egy lépést, mire a csípőm a mosógépnek ütközött, és kezdett egyre jobban elönteni a pánik.
Vettem egy mély lélegzetet, ahogy a fiú újból megszólalt. Az ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a mosógép tetejének szélében, és hiába a kedves szavak, mégsem tudtam megnyugodni, csak azon kattogott az agyam, hogy mindenben valami hátulütőt vagy rossz szándékot keressek.
- Én jól vagyok - hazudtam, és éreztem, hogy gombóc van a torkomban, ahogy nyeltem egyet. Meg akartam kérdezni, hogy ő jól van-e, hogy neki fájt-e akármelyik ütés is, de nem akartam megszólalni, mert úgy éreztem, csak hebegni tudnék, mintha a sírás kapargatná a torkomat.
Annyira dühös voltam magamra ilyenkor. Egyszerre féltem és szerettem volna bízni, de a fejemben teljes káosz uralkodott, nem is voltam benne biztos, hogy mit akarok. Bárkit leköröztem volna esetlenségben és gyengeségben, bárkit, egyszerűen olyan instabilnak éreztem magam, hogy még arról sem voltam meggyőződve, a lábaim nem fognak összecsuklani alattam. És mégis miért vagyok ilyen? Miért lettem ez a rakat szerencsétlenség, aki most vagyok? Szívtam egyet az orromon, és hátat fordítottam Malnak, a kezeimet elbújtatva a fekete pulóverem ujja mögött. Miért csak én vagyok ilyen rakat szerencsétlenség, miért csak én vagyok ilyen gyenge?
- Én most megyek, azt hiszem, így jobb lesz... - mondtam halkan, és a kezembe véve a tankönyveimet megint Malra néztem egy pillanatra. - Rossz ember vagyok, hidd el, inkább megyek...
Megfordultam és az ajtó felé indultam - az első lépéseimnél még a tudat vezetett, hogy Malt megszabadítsam saját magamtól és a borzasztó dolgaimtól, de utána megint rámtört a félelem és úgy éreztem, már menekülök.
|
Igazából néha fogalmam sincs, hogyan álljak az emberekhez. Általában bunkó vagyok mindenkivel, mert nekik is meg nekem is könnyebb így az egész. Sőt sokan még azért is mertek hozzám közeledni, ami kissé furcsa, de úgy látszik faszkalapok szeretnek csoportokban lenni. Ha elmondhatom a teljes igazságot, nagyon leszarom őket, nincs is véleményem róluk. Amíg maradnak a saját berkükben és mást nem zaklatni, addig jól megvagyok velük. Igaz sose voltam az a társasági fajta, azonban amennyiben ennyire akarják mások a közelségem, akkor megkapják tőlem. Emígy örülök néhány esetben, hogy ilyenek vannak a társaságomban, mert ők végig beszélnek, nekem meg hümmögnöm kell.
Persze, amennyiben valaki annyira fasz, hogy a védtelent bántsa, nem igazán fog engem kedvelni.
Rengeteg mindent elképzeltem, mit tehetnék a barommal, most, hogy így a kezeim között van. Minden ötlet tetszett, de talán a karja letépése volt a legjobb ötlet és a legfájdalmasabb is. Agyamat teljesen elöntötte a gyilkolási vágy. Azt szerettem volna, hogy szenvedjen, fájjon neki, ordítson a könyörületért. Kicsit el is felejtettem, hogy az akadémián vagyok és nem Vivien mocskos kis rajongói klubjában. Akartam a vért. Akartam látni, érezni, talán még meg is kóstoltam volna. Olyan sok minden jutott az eszembe, a gondolataim pedig teljesen elzártak a külvilágtól, szinte csak az ölés koncentráltam.
Aztán szerencsére meghallottam a srác hangját. Fogalmam sincs, mit lerendezte volna a folyosón, hogyha nem nyissa ki a száját s nem kérleli az abbahagyást. Miatta zártam le gyorsan, amúgy. El akartam kerülni, hogy én taszítsam őt rossz helyzetbe, mikor csak megvédeni szeretném. Persze ehhez kellett, pár zsáknyi akarat, de muszáj volt lerendezni ezt az egészet elég hamar. Sikerült kiszakítanom magam az ölés gondolatából, ezért pedig hálát adtam, hogy ilyen akarattal vagyok megáldva. Aztán az a seggfej pofán ütött. Egy tört pillanatra megint eszembe jutott a kínzásra, édes volt a csábítása. Viszont ránéztem a másik fiúra; eszembe jutott miért is hagytam abba.
Egy pillanatra nem is mertem megszólalni, ahogy kimondta a nevemet, féltem, hogy valami rosszat csináltam. De úgy látszott nem ez történt. Azt hiszem, aggódtam érte, hogy baja esett vagy csak rosszul érezte magát, viszont ekkor is tartottam a számat, mintha össze lett volna varrva. Pusztán tartottam karomat. Aztán végre képes volt a nyelvem megeredni, igaz csak gondolkodás után és akkor is óvatosan beszéltem, minden egyes szavamat meg kellett válogatnom. Gőzöm se volt, hogy jót mondtam vagy rosszat. Így csak kíváncsian vártam a reakcióját, nekem nem kellett mondania semmit, hogyha úgy érezte jónak. Amint bólintott eleresztettem végre és elindultam a mosószobába, vele a sarkamban.
Amikor végre ott voltunk a szobában, felsóhajtottam. Szeretek itt lenni, még ha soha senki nem nézné ki belőlem. Bár nem azért, mert annyira szeretek mosni, de a rezgés egészen megnyugtató volt számomra. Rápillantottam Sylvester-re, majd már magabiztosabban szólaltam meg. - Szerintem leteheted a könyveket, de ahogy akarod - mindenki mást szeret és akar, ha neki most ez, akkor legyen. Igazából lófingom sincs mit csinálhatnánk vagy mit is mondhatnánk, de őszintén megmondjam, én megvoltam a teljes csenddel is, az esetek nagy százalékában, az a legjobb.
Meglepődtem, mikor köszönetet mondott, hirtelen nem is tudtam, hogyan is reagáljak. - Szívesen - biccentettem.- Nem szeretem, hogyha náluk gyengébbeket bántsák... Ha valami gond van, főleg ilyesmivel, jöhetsz hozzám. Általában itt vagyok - talán túl sokat beszéltem, de még egy kérdést fel akartam tenni. - Amúgy jól vagy? |
Mindig próbáltam kerülni a bajt, de ennek ellenére valahogy mégis mindig elbotlottam benne. Szó szerint kigáncsolt.
Feltápászkodtam a hideg folyosópadlóról, és leporolva a térdeimet a fiúra néztem, akinek semmittevésében kedve volt kitenni a lábát elém. Mert engem mindig, mindenkinek ki kell pécéznie, ha már viszonylag alacsony és ráadásul még gebe is vagyok.
A srác hörögve elnevette magát, én pedig inkább szótlanul továbbsétáltam volna, ha nem jön utánam és fordít meg, a falhoz szorítva. A mellkasomhoz öleltem a tankönyveimet, és próbáltam nem egy félős, gyenge nyuszinak tűnni, de valahogy nehezen ment önmagam ilyen durva megtagadása.
"Figyu, az van, hogy tökre meg kéne írnod nekem holnapra egy beadandót irodalomból." A fiú úgy beszélt, mintha minimum haverok lennénk, vagy legalábbis bármivel tartoznék neki. Azt sem tudom, láttam-e már valaha életemben, és biztos vagyok, hogy neki is ez az első találkozása velem. Menekülni akartam, de sarokba szorított, ráadásul egy jó húsz centivel magasabb is volt nálam, széles vállakkal.
- Nem fogok neked megírni semmit - mondtam, és próbáltam kibújni a karja alatt, de visszalökött a falnak, erősen és erőszakosan. Megijedtem - nem akartam használni mások előtt a képességeimet, nem akartam, hogy tudják őket és más esetekben ellenem fordítsák azokat, de most nem láttam más kiutat a szituációból a láthatatlanná váláson kívül. Kivéve azt az eshetőséget, aminek a legkisebb esélyét sem láttam; hogy valaki esetleg lesz olyan bátor és kiáll értem.
Aztán még is így lett, mégha a hirtelenség miatt először nem is egészen fogtam fel. Túl gyorsan került a fiú a falhoz én helyettem.
- Ne csináld... - hebegtem a fehér hajú srácnak, aki a segítségemre sietett, talán kissé túlságosan is. Nem akartam, hogy bárkinek miattam baja essen, márpedig kicsit sem tűnt úgy, hogy kedvesen fognak bánni egymással. Megragadtam a fiú karját, de a a próbálkozásom, hogy arrébb húzom teljes lehetetlenségnek bizonyult - viszont felismertem a hangját. - Mal? Mal, ne csináld ezt!
Halkan kértem, mert soha-soha nem beszélek hangosan, de mégis meghallotta és elengedte a fiú kezét. Már pont azon voltam, hogy kezdek megnyugodni, de az idegen csak nem akarta abbahagyni a verekedést, mégha nem is állt túl jól a szénája. Egyetlen egy dolgot tudtam tenni Malért, mégpedig hogy gyorsan érzékelve a támadó fiú képességét, valamilyen szinten hatástalanítottam azt - így az ütésének tízszeres ereje lemorzsolódott és egy egyszerű, emberi erővel adható ütéssé vált.
Cserébe az egész visszahatott rám, és a fejem hirtelen őrületesen fájni kezdett.
- Mal... - Úgy ejtettem ki a nevét, mint egy halk imádságot, és egy rövid pillanatra megkapaszkodtam a karjában, ahogy elvesztettem az egyensúlyom a fejem múlni nem akaró szúrása miatt. Bólintottam a kérdésére - nekem bárhol jó, csak ne kelljen tovább egy légtérben maradnom azzal az idióta sráccal, vagy úgy egyáltalán ne is kelljen a folyosón vagy nyílt terepen lennem.
Követtem a fiút a mosószoba felé, és meglepődve tapasztaltam, hogy nincs bent senki. Mikor én járok le, mindig kifogom a legzsúfoltabb időpontokat. Mal-ra emeltem a tekintetemet, és piszkálni kezdtem a tankönyveimből kilógó teafiltereket, amiket könyvjelzőnek használok, hogy koncentráljak valamire a kezeimmel is. Lassan kezdett alábbhagyni a fejfájásom. Most, hogy volt egy kis időm végignézni a fiún, feltűnt, hogy mennyivel magasabb is nálam - mikor először találkoztunk ültem, ő meg leginkább guggolt, így most furcsának éreztem a magasság beli különbséget köztünk.
- Köszönöm. - Ő volt az első, aki ilyen helyzetekben megállt és segített nekem, és kevésnek is éreztem ezt az egy szót érte, de nem tudtam, hogyan máshogyan köszönhetném meg - el is emeltem róla a pillantásomat, és inkább az egyik centriző mosógépet kezdtem fürkészni helyette zavaromban.
|
Unalmas a suli. Persze, amikor fizikai dolgokról van szó, mint az edzések, azok jók. A többi viszont nagyon untat engem, hisz lószart se kell tanulnom, hogyha jól akarok teljesíteni a teszteket, csupán egyszer át kell lapoznom a könyveket, füzeteket. Ha pedig szerencsés vagyok, akkor már a tanár tudásából meg tudom azokat írni. Szóval a rendes órákon unatkozom. Meg amúgy sem nekem találták ki azokat a székeket meg a padokat, túl hosszú a lábam, amennyiben kinyújtom, akkor simán lecsúszhatok róla. Az óráim úgy telnek el, hogy össze-vissza helyezkedek a törpéknek kitalált ülőkében. Általában visszaszámolok magamban; mennyi perc van még a kínzásból. Amint kicsengetnek, én kiviharzok onnan.
De a folyosókon se történik olyan, ami érdekelne engem. A pletykák sose érdekeltek. A randira hívás is hozzám méltóan végződnek - az ő ágyukban általában. És élvezem, tényleg élvezem a dolgot, de nincs benne semmilyen izgalom, ami elütné az állandó unalmamat. Igaz, utoljára akkor éreztem igazán, amikor lemészároltam a sok-sok embert. Szerettem hallani a sikolyokat és nézni ahogy a vér fröccsen a falra. Igen, azt hiszem azok voltak a legjobb pillanataim. Aztán idejöttem, hogy ónkontrollt tanuljak, legalább azt köszönhettem ennek a semmilyen helynek. Ha mást ugye nem. Kár, hogy itt nem ölhetek, pedig néha szívességet tennék az Akadémiának.
Oké, nem mindig a kegyetlen gyilkolás jár a fejemben, csak akkor, mikor nagyon unatkozom. Általában érdekes elképzelni, hogyan lehetne különböző embereket kiiktatni. De ha tehetem, a szabadidőmben edzek. Az legalább elvonja a figyelmemet arról, hogy ölni akarok vagy bántani valakit. Elég szar lenne a tanároknak kimagyarázni az egészet.
Aztán vannak olyan pillanatok, mikor nagyon nem tudom magam megfékezni, de nem is akarom.
A mostani is ilyen volt.
Először fel se fogtam kivel veszekedett az a paraszt, csak azt tudtam, hogy igazán nem az ő súlycsoportjába tartozott. De azért sikerült megállítanom, megragadtam a torkát. És talán túlságosan élveztem, mivel a falnak nyomtak és tényleg szerettem volna erősíteni a fogásomon, de eszembe jutott még jobb ötlet, elakartam törni a kezét, ehelyett viszont csak a háta mögé fogtam. - Tényleg, ha veszekednél valakivel vagy kieresztenéd a gőzt, itt vagyok - hajoltam közelebb a füléhez, majd meghallottam a srác hangját, teljesen elfelejtkeztem, hogy ő is itt van. Aztán mint egy filmkocka úgy jelent meg a fejem az az emlék, ahol találkoztam vele. Nem tudtam hogyan reagál az ilyesmi, de láttam milyen volt akkor és ha miattam lenne ilyen akkor azt hiszem szarul érezném magamat. Elengedtem a balfasz kezét, de ő pedig megütött. Viszont amíg itt van Sylvester, addig nem akarom az agyfasz torkát kitépni. Csupán ellöktem magamtól és az alacsonyabb sráchoz léptem. Keresnem kellett a szavakat, hogy mitől nem fog megijedni és mitől igen. - Nyugi... nem bántlak - ártatlanokat, védtelenek nem is bántanék soha. Korrupt klyntar az apám, de még ő is segít az embereken. - Figyelj, hogyha nem érzed jól magad, leléphetünk innen. Tudok egy nyugalmas helyet - nagyon reméltem, hogy kisfaszú Jancsi nem akar még egyet beverni nekem. |
Sylvester Rose & Mal Enfys Taggart |
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
