|
Témaindító hozzászólás
|
2018.06.02. 21:50 - |
Annabelle Chronis & Lachlain Aldoc |
[17-1]
Mikor aztán elégedetlenkedését jelezte volna felém, már épp szólaltam volna meg, amikor újra próbálta volna fogalmazni mondanivalója értelmét, így csupán magam előtt összefont karjaim és összeráncolt homlokom mögül vártam, hogy mégis mit fog ebből a szituációból kihozni itt a végén, de legalább addig is jól szórakoztam. - Remélem tisztában vagy azzal, hogy hím neműként nem kiegészítőm a kombinálás és már elsőre is értettem, hogy mire szeretnél célozni - tájékoztattam egészségesen kiröhögve, miközben szinte leizzadt előttem, annyira törte magát azon, hogy ne tiporhasson a kis lelkivilágomba... Hogy mimbe?
Miután aztán vázoltam neki, hogy mi elé nézünk így az elkövetkezendő napokban, hetekben, majd halványan gonoszabb módon ismertettem vele, hogy miért lenne jó, ha nem csak végig akarna rohanni az egész helyzeten, és csak felületes kezelésbe kezdene. Mert ez nem olyasmi volt, amit könnyedén, vagy hipp-hopp el lehetett volna tusolni, szinte egy csapásra. És habár első sorban egy rossz vicc volt, de alapvetően a minden poén fele igaz holmira szerettem volna mutatni, remélve, hogy felfogja, hogy miről van szó, ami végül is össze is jött, csak a válasszal sikerült kihúznia a gyufát, ami főnix létemre pedig természetesen lángra is lobbant. - Egy pillanatig sem állítottam, hogy rólad beszélnék, a haver stílust meg tartogasd csak a barátaidnak - feleltem szárazon, államat előre szegve, miközben sikerült elvennie a kedvem is azzal, hogy annyit nem tudott összetenni, hogy ha ilyesfajta beavatkozásra lenne szükség, akkor arra kapásból rá lehetne jönni, és nem lopnánk egymás idejét azzal, hogy itt vacakolunk, hogy na vajon menni fog ez, vagy tényleg pooontosan annyira reménytelen vagy, mint amilyennek már az első kurva kibaszott pillanatban ítéltelek, csak a nyomorult igazgató úgy döntött szavaz neked egy ici-pici bizalmi pontot, amit nekem csak a földbe kell döngölnöm. A "hálálkodására" csak visszakaptam rá villámló tekintetemet, amit időközben már el is fordítottam róla, majd inkább nem is válaszoltam már erre.
Aztán feljött az a téma kör... Amihez fing fogalmam nem volt, mármint helló, nekem se családom, se apám, se anyám, se senkim... Vagyok így magamban a vakvilágban, majd aztán ha meghalok, akkor az ég világon semmi maradandó nyomot nem hagyok majd magam után, csak jön a következő, és ezzel le is van tudva. Éppen ezért örülök is annyira annak, hogy nem sűrűn hozhatok össze egy kölköt. Mármint ad egy, fingom nem lenne, hogy mit kéne csinálnom, és legfőképpen azt hogy. Ad kettő meg megint nem tudok második dolgot felsorolni, így ugorjunk, és ezt a témát se feszegessük tovább, mert semmi értelmeset, vigasztalót vagy úgy egyáltalán semmit sem lennék képes úgy igazán meg fogalmazni ezzel kapcsolatban, így inkább hagyjuk csak a faszba.
- Közel nem járok még abban a korban. Több biológia tanulással, kevesebb beszéddel, ha lehet - bólogattam rá szemtelenül vigyorogva, ahogy biztosítottam arról, hogy szexuális aktivitásom közel sincs még a hanyatláshoz. - De remélem mára elég jól kiveséztük ezt a témakört az én szemszögemből, esetleg folytassuk a tiéddel, vagy most már térjünk is végre az órára? - ajánlottam fel egy igazán pimasz grimasz kíséretében, ahogy kicsit előrébb dőltem, megeresztve egy önelégült vigyort és egy kissé összébb is húzva a szemeimet, figyeltem meredten, hogy vajon ehhez milyen képet fog vágni. Akár hogy is lesz, biztosan jól fogok majd szórakozni, így már előre felkészültem egy kis adag nevetésre is.
Ezután persze munkához is láttunk, azonban csak hogy ne menjen minden gördülékenyen kaptam is egy szépet az oldalamra... Na talán még mindig haragudna, csak mert felvetettem, hogy elveszthetné a képességeit. Mondjuk nem értem mi olyan jó a piromániában, hogy ennyire ragaszkodnia kelljen hozzá. Ezután persze rögtön jött tőle a kétségbe esés, meg a para faktor növekedés, hogy úristen, cukorból vagyok, olvadok, vagy tudom is én. Újabb érdeklődését azonban képtelen voltam komolyan venni, így szépen el is bagatellizáltam a történteket. - Ú, most hogy kérded, igazából lehetséges, hogy belső vérzésem van - kaptam oda, ahol a találat ért, majd végül csak felröhögtem, rosszallóan a csípőmre csapva karjaimat - Szerinted én úgy festek, mint aki képes elterülni a legkisebb fuvallattól is? - érdeklődtem, egy laza álarc mögé bújva, onnan védve önérzetemet. Mármint egy nyomi biztos örült volna, hogy jaj istenem először is hozzám szólt, másodszor meg értem aggódik, és biztos nem követem el azt a hibát, hogy ha végre sikerült egynél több dolgot felsorolnom, akkor tovább feszegetem a határaimat.
Persze nem is hagyott sok időt arra, hogy ténylegesen elagyaljak azon, hogy vajon ki tudnék-e csikarni még valamit magamból valami értelmeset, amit biztosra vettem, hogy menne, csak ugye kéne neki egy pár hosszú-hosszú perc, és a faszom se vesztegetné ilyenekre az idejét. Főleg ha ekkora magas labdákat dobálgatnának fel az ember orra előtt. Először csak pislogás nélkül vártam, hogy vajon leesik-e neki, hogy mit is említett imént, inkább lenyelve az első reakciómat, örömmel látva, hogy most egyből sikerült felfognia, hogy mennyire pajzán volt megjegyzése. Végezetül csak hitetlenül felnevettem, miközben fejemet csóváltam. - Őszintén, direkt generálod ezeket a helyzeteket? Mert ha nem, és véletlen lenne, akkor talán erre is ráférne néhány külön óra... - kuncogtam tovább, ahogy megdörzsöltem nyakamat. - De előre leszögezem, hogy nem vállalom - bólintottam komolyan, ugyanis ha ezen a téren is én "edzeném", akkor ugyan nem lenne ez véletlen, de legalább szándékossá válna... Na mindegy.
Ezután ismét a falon lógó ketyegőre vetettem egy pillantást, majd sóhajtás övezve jelentettem be a tényállást. - Mára ennyi - mondtam semleges hangnemben. - Meg fog felelni ez az időpont számodra, vagy toljuk más korra, valamint hány óra férne be egy hetedbe? - érdeklődtem sorban, a körülményeinkre hatással lévő témakörökre, egyenesen az egyik székhez sétálva, majd lehuppanva rá. |
 Már eleve a lány arckifejezése és mimikája is meglepő volt számomra, nem csak a kérdése, amit eme felettébb érdekes ábrázat kísért. Csupán zavartan rápislogtam, miközben beletúrtam a hajamba, mármint... Most hogy legyek kellőképp diplomatikus, hogy azzal még ne sértsem meg, de felfogja a lényeget, mert eddig az ilyesfajta próbálkozásaim egytől egyig, mind befuccsoltak, és valami egészen mást hozott ki belőle. Vagy csak ennyire különbözik a gondolkodásmódunk. Végül csak felsóhajtottam, ahogy összefűztem karjaimat magam elől, megkímélve mindkettőnket egy adag alakoskodástól részemről. - Nem, az állásom és megélhetésem miatt aggódok - közöltem szárazan a tényeket, nem túl óvatosan tálalva elé a dolgokat, komoly hangon, hogy véletlenül se feltételezze, hogy ez felőlem a szabódás gyengeségének valami elbaszott módja. Inkább büszkélkedek azzal is, amivel nem kellene, semmint letagadjam azokat. Persze ezután sem tudott leszakadni képtelen ötletéről, melyet természetesen eszem ágában sem volt végrehajtani. Nem vagyok vevő a kísérletezésekre, a kémiát se szerettem, és a "Vajon mit bír a defektes mutáns hülyegyerek" névre keresztelt projekt résztvevői, vagyis inkább tesztelői, közé sem szerettem volna bekerülni. - Persze - vágtam rá kapásból, mintha minimum tényleg támogatnám az ötletet, persze nem kímélve a maró gúnytól ezt az egy aprócska szót. - És mit terveztél még? - kíváncsiskodtam nagyra nyílt szemekkel, mellkasom magasságában összecsapva tenyeremet, úgy szorítva azt magamhoz, mintha csak el lennék ragadtatva, oldalra billentett fejjel - Talán megfenyegetjük, hogy majd rajta is egy-két elszenesedett rész? - engedtem le már az első szónál a karjaimat magam mellé, ahogy szúróssá vált a tekintetem, a végére egy gúnyos nevetéssel megturbózva jelzését a véleménykülönbségeink között tátongó lyukról ily módon is. Majd mikor már villantotta felém a hasát, csak reflexszerűen belepöcköltem, ami nem volt túl erős, de ha nem számított rá, akkor biztosan kellően meglepte, hogy összeszedje minden józanságát, amiből egyenlőre nem túl sokat villantott még meg.
Mikor aztán továbbra is igyekezett a meggyőzésemmel, hogy ugyan már, mit az nekünk asszony verés, meg ilyenek, mikor saját magát is földhöz vágta már egy jó párszor a múltban. Persze mindezt teljes csendben hallgattam végig, ahogy tekintetem feszt arca és az említett sebek között cikázott, miközben próbáltam lelki szemeim előtt lejátszani a történeteket, amikkel még külön szórakoztatni próbált. Vagy nem, de az biztos. Mondjuk az más téma, hogy némelyiket sehogy sem sikerült lejátszanom a beépített kis lejátszómon, ami az agyamba volt szerelve, mert nem voltam az a tipikus vizuális egyén... Na meg nem mellesleg nem meséltek nekem a nap huszonnégy órájában ilyen pofára esős történeteket, hogy olyan tapasztalt legyek a témában.
Persze a közepe felé meg is untam a semmire nem vezető felesleges időbaszást, és inkább kézbe vettem a dolgokat, vagy legalábbis az ő kacsóját, mindenképpen, hogy valami történjen is, ne csak arról szóljon már a külön óra, hogy kiselőadást tart a sérüléseiről, amire elsősorban nem is kifejezetten voltam kíváncsi, kettő meg... Nem tudom, igazából nincs is második, csak így önmagában elég nyers lett volna, és bíztam benne, hogy mire odajutok, hogy valamit kellene még hozzátenni akkor csak összejön. De persze nem így lett, szóval ezt engedjük is el. És helyette foglalkozzunk azzal a hatalmas méretű szívinfarktussal, amit a lány okozott nekem azzal, hogy egészen szokatlan módon "vette a levegőt", mikor én eme kis gaztettet végrehajtottam vele szemben, hogy felkészítés nélkül csaptam a lecsóba. De végül is merénylettel a merénylet ellen, így fair, nem? A hanghatásra persze rögtön el is rántottam róla markomat, hogy aztán azt a mellkasomra fektetve csillapítsam megdöbbenésem, mialatt a másikkal a homlokomról indulva az államig végighúztam azt, lehúzva így a bőrömet egy pillanat erejéig, talán egy kicsit vicces hatást keltve, miközben felszusszantam. Persze ezután csak egy csúnya, szúrós pillantást vetettem rá, és emlékeztettem magam arra, hogy miért nem szoktam komolyabb meg hosszan tartóbb kapcsolatokba bonyolódni a hölgyekkel, az ez. Hogy egy ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetet mennyire szarul tudnak lereagálni, arról nem is beszélve, hogy én milyen könnyen fel tudtam magam baszni ezeken. Tehát végérvényben én is rosszul reagáltam ezekre, de az sokkal kisebb bűn volt, elvégre Rólam volt szó.
Ezután persze ahogy közeledett ismét átfogtam ujjaimmal számomra kifejezetten vékonykának tűnő csuklóját, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni a gyermeki ártatlansággal felturbózott világra csodálkozását, hogy bizony, nem muszáj egyenest fejjel ugranunk a falnak, hogy megtudjuk az kellően kemény, vagy éppen stabil-e, ehhez alkalmazhatunk eszközöket is, mint például egy baszott kalapáccsal egy jót odasózni, hogy vajon átszakad-e az említett dolog... De persze zabos kedvemet nem borzolta fel további renitenskedéssel, hanem jó kislány módjára követte az utasításokat, a sürgető célzatú próbálkozásaival azonban pont az ellenkezőjét sikerült kiváltania belőlem. Így csak felvontam egyik szemöldökömet, még lassabban mozgatva lángoló testrészem, fél szemmel lesve csak, hogy vajon mit szól majd ehhez, egészen addig biztosan tartva karját, amíg végre el nem érték őt is a tűznyalábok. Ezután persze el is eresztettem, remélve, hogy véletlenül sem hagyok magam után fehér tigris mintát, elvégre gyakorta el tudtam felejtkezni magamról ha épp zabos kedvemben találtak.
Persze amint ellepte kezét a tűz, és hacsak nem jelenti nála a megszállottan örülő mosolygós fej, hogy különösebb fájdalma jelentkezett volna, és mivel azt kizárt, hogy ne lenne sérülékeny és egyenlőre nem láttam rajta égési sérüléseket, így úgy vettem, hogy akkor ezt túl is tárgyaltuk, és rögtön el is zártam a csapot, éppen abban a pillanatban, ahogy saját magát is felgyújtotta. Csak egy oldalra döntött fejes lesajnáló mosollyal reagáltam. Pedig milyen romi lehetett volna, ha elvegyül egymással a kettőnk tüze és atya gatya, ide ne okádjak. További gyönyörködését nem tudtam mire vélni. Sosem találtam különösebben izgatónak vagy kellemesnek a tűz látványát, és ha szórakoztam volna is vele veszélyes unalmamban, akkor sem csak simán belemeredtem volna a fényesen vörös gyilkológépezetbe, hanem olyan kreatív foglalkozást rittyentek belőle, mint az előző "Piano Hero". Szóval az egyértelműen levehető volt, hogy a leányzónak még nem sikerült sok ártatlan életét elvennie az ártatlan tüzeskedős játékokkal. Velem ellentétben, talán éppen ebből kifolyólag tartottam olyan fontosnak és szívügynek, hogy a diákjaimat a lehető legnagyobb odafigyeléssel és megkövetelt önfegyelemmel taníthassam.
- Ha nem bánod, hogy leég rólad a ruha... - feleltem egyszerű vállvonással, át nem gondoltnak tűnő kérdésére, ami után csupán felvontam szemöldökeimet, kíváncsian várakozva, hogy vajon ehhez mit fog hozzáfűzni, vagy vajon lesz-e még olyan megjegyzése, amivel teljesen le fog hozni az életről és, habár fizikálisan lehetetlen lenne, de mentálisan teljesen kiégesse az agyamat. De egyébként azt legalább sikerül elérnie, hogy én is gondolkodóba essek, és sikerült azt is megállapítanom, hogy mindezzel akkor igazán semmi problematika se lenne, ha láthatatlanná tudna válni. Akkor aztán ő nem nudista strandon flangálhatna akárhol zavartalanul, hanem tűzben lubickolna. Na jó ez egyre elborultabb.
Mikor aztán elégedetlenkedését jelezte volna felém, már épp szólaltam volna meg, amikor újra próbálta volna fogalmazni mondanivalója értelmét, így csupán magam előtt összefont karjaim és összeráncolt homlokom mögül vártam, hogy mégis mit fog ebből a szituációból kihozni itt a végén, de |
Ehhez témához kanyarodva épp Lachot faggattam arról, hogy ez most mi, miért nem mond semmit, hogy is van ez. Válasza igazából nem lepett meg, de sokkal jobban örültem volna neki, ha a mondata második része a haditerv lenne, nem annak cáfolása. – Ahh pedig jobb lenne – nyögtem fel, majd rájöttem, hogy ez így elég félreérthető lehet. – Már mint nem azzal van bajom, hogy a pofáját kell bámulnom, azt órán így is-úgyis meg kell tennem – na jó Annabelle csak rontasz a helyzeten. Lassan a fejem is kezdett vörösödni, pedig én egyáltalán nem vagyok az a zavarba jövő típus, bár azt aláírom, hogy bármilyen helyzetben hamar kipirosodok. Már mint edzés, futás esetleg hideg és meleg időben. Nem kell semmi rossz dologra gondolni, mint az alkohol mámora, vagy esetleges fiúügyek. Szóval ott tartottam, hogy kimagyarázom magam, ami már nem vezethetett jóra. – Úgy értve, élvezem a különórát, meg a tanár úrral eltöltött időt, de jobban örülnék, ha nem lennének képesség problémáim – fejeztem be végre. Huh. Ez aztán nehéz szülés volt – gondoltam. A szarkihajtásba már ne is megyünk bele. Szerintem túl veséztem a dolgot.
Csak bólogattam, ahogy elém tárta mire is kell, hogy számítsak. Teljesen normális terv volt, bár ötletem se volt, hogy fogja kivitelezni. Megvárja, míg aktivizálódik problémám, hogy aztán lássa, hogy mi? Vagy kiszedi a gondolataimból vagy az elmémből? Úristen mi van, ha gondolatolvasó? Ugye nem gondoltam semmi perverzségre az itt eltöltött idő alatt? Mi van, ha tudat alatt farkakra gondoltam? Egyáltalán lehet ilyet? Oké, mivel jelenleg nem röhög, ki van zárva, hogy tényleg turkálni tudjon az agyamba.
Következő mondatára, az előző piroskás arcszínem rögtön holt fehérré vált. Mi van ha tényleg ennyire súlyos a helyzet? Nem tudom, hogy lennék képes élni a képességeim nélkül négy év alatt annyira hozzájuk voltam szokva. Nem volt több időm ezen pánikolni, ugyanis elröhögte magát, én pedig iszonyat csúnya arcot vágva néztem rá, szemem is kis minire összehúztam. – Ez szemét volt – mondtam. Tényleg baromira rám hozta a frászt, mivel azt hittem, hogy teljesen komolyan gondolja. Végső megszólalására csak kifújtam a levegőt. – Köszönöm – feleltem, bár a hangomon nem érződött az a nagy hála, talán egy kicsit élcet lehetett kihallani belőle, de ki tudja. Nem haragudtam rá, és nem fogok rá életem végéig neheztelni, de nyilván nem fogok a nyakába ugrani, hogy: köszönöm, hogy megszívatott, imádom, mikor ezt csinálja.
Ezután megint nyugtatásom következett, ami tényleg jólesett, és hálás voltam érte. Nem vagyok én idióta, hogy órákig fújjak valakire. Itt keveredett a dologba drága édesapám. Jaj de fura ezt így mondani. Nem nehezteltem rá azért, mert kimaradt az életemből – igazéból szerintem azért hálás is lehettem -, egyszerűen csak emberként vetettem meg a tetteit. És most nem a nagy csatározásokra és egyéb dolgokra értem, hanem a fogantatásom körülményére. A vicces az egész dologban, ha ő nincs igazából mi meg sem születtünk volna. Na mindegy, nem akartam ezen nagyon elgondolkozni, elvégre haladni is kéne a dolgokkal. Válaszolni azért még válaszoltam, nem akartam lógva hagyni a mondatát. – Igazából fogalmam sincs. Tudja nem nagyon szoktunk apa-napokat tartani – mondtam keserű mosollyal, de igazából poén félének szántam.
Mikor megköszönte nagylelkűségemet csak vigyorogni tudtam. Imádom a vicces embereket, szeretek naphosszat nevetni. Ezen cselekvés következett ezután, ugyanis mikor kimondta, hogy kisasszony elvesztettem. Kitört belőlem kacaj. Egy igazi, jó ízű már-már gyermeki kacagás, ami igazából egyáltalán nem illett hozzám, általában meg is lepődnek az emberek, mikor meghallják. Ugyanis nevetésem magas volt és csilingelő, és senki nem ezt várta volna tőlem. Volt olyan, hogy valaki cseszegetett is miatta, de az ilyet ugyanilyen jó kedvvel küldtem el a jó kurva anyába, persze nem gondolva komolyan. – Köszönöm – mondtam végül még mindig szememet törölgetve, mikor elcsitultam egy kicsit. Rég nevettem ilyen jót, nem is tudom miért tört most rám ennyire, hiszen azért ILYEN vicces nem volt a szituáció.
Enyhe értetlenkedés tört rám, ami miatt meg is kaptam a magamét rövid nevetés formájába, de hát na, nekem se eshetnek le mindig a perverz viccek, pedig valaki szerint kifejezetten az vagyok. Ezt igazolta következő kérdésem, amihez egy kihívó mosolyt is társítottam mellé. Az oldalra billentett fejéből, már számítani tudtam rá, hogy nem fogja visszafogni magát, ezért élénken vártam a válaszát és vele együtt vigyorogtam. Egészen meglepett válasza, egy darabig köpni-nyelni nem tudtam, aztán még is csak megmakacsoltam magam, és izgatottan kontráztam rá. – Csak hát tudja, a férfiak egy bizonyos idő után hamar kimerülnek… Gondolom már ön is elkezdte tapasztalni – vigyorogtam rá, de minden gesztusom azt sugallotta felé, hogy nem gondolom komolyan mondataimat.
Végül hál' isten nem csak a szánkat jártattuk - amivel összeségében nem is lett volna probléma, csak már tényleg jó lenne valamit kezdeni a bajommal. Szóval nagy lelkesedéssel vágtam bele a dolgokba, és igyekeztem mindent megfelelően végrehajtani, és teljesen átszellemülten koncentráltam. De mégis megtörtént a baleset, ami meglepett, hiszen a sportok általába menni szoktak, viszont ez most nem is érdekelt, hanem elképedve kezdtem el szabadkozni a tanár úrnak, az ügyetlenségem miatt. Kicsit megnyugtatott a nevetése, de aztán eszembe jutott, hogy Larissa mesélt róla, hogy vannak olyan emberek, akik rosszul reagálják le a helyzeteket, és sírás helyett röhögnek. Úristen mi van, ha megríkkattam? - estem pánikba, majd gyorsan neki szegeztem kérdésem. Válasza nem győzött meg teljesen, ezért még aggodó arccal hozzátettem. - Biztos? - kérdeztem, miközben azt a területet bámultam ahol sikerült eltalálnom. Majd sóhajtottam a nagyot, és beletúrtam hajamba, ami félig-meddig kiszabadult a hajgumi rabságából. - Nem való nekem a nagy botokkal való szórakozás - ejtettem ki a szavakat, megbékélve azzal, hogy sosem lesz belőlem ilyen profi harcművész. Majd realizáltam mennyire félre leheett érteni a mondandómat. |
A problémámat fejtettem ki, hogy pontosan miért is vagyok jelen, és milyen hiba jelentkezett nálam. Persze a dolognak egyből a legérdekesebb részére pörögtem rá, számomra legalábbis tuti az volt, meg az is biztos, hogy az egyik legveszélyesebb. Lassan tényleg átkereszteltetem magam: Annie a faszagyerek-re, pedig egyáltalán nem az volt a célom, hogy én a mások előtt bizonyítsam, hogy mennyire laza, menő és satöbbi vagyok, egyszerűen csak ötleteim voltak ilyen változatosak, és színesek. Nem hiába, hármunk közül én voltam a legvadócabb kicsiként is, és szerintem már emlékeztek rám a sebészeten. Emlékszem első kisebb balesetemnél anyukám arcára, hogy kétségbe volt esve, aztán tizenkét éves korom környékére már csak egy ,,már megint?" volt a reakciója. Természetesen a testvéreim se maradtak ki a mókából, így elértük, hogy a végén már teljesen családias legyen a légkör a rendelőbe.
És persze hogy elkezdtem unszolni a tanár urat, hogy menjen bele csodálatos ötletembe, ami abban a pillanatban jutott eszembe. Láttam, hogy megrökönyödött az ötlet említésére, de engem nem olyan fából faragtak, hogy elvesszem a hitemet, vagy lemondjak egyből terveimről. Persze végső esetben, ha már nagyon elkeseredett lennék képességeimet és bevethetném, mert miért ne, de arra szinte sose vetemedtem, mert ha engedélyem nélkül megcsinálná ezt valaki én se lennék a legboldogabb. Szóval csak tovább füzigéltem, hátha meglepődöttségében nem tud majd mit mondani, és teljesíti majd kérésem. Szép remények - gondoltam.
Végre mondott is valamit ötletemre, ami miatt számos gondolatom támadt, és nem is féltettem őket megosztani. Persze kihallottam hangjából a szigorúságot, de elbagatellizáltam a dolgot amilyen pezsgő személyiségem van, úgyis meggyőzőm, hogy sikerüljön. - Maga tényleg annyira aranyos, hogy ennyire aggódik értem? - néztem rá csillogó szemekkel meghatódottan. Legszívesebben megöleltem volna a tanár urat emiatt, de nem akartam túldramatizálni a dolgokat. Na meg a végén még félreérthető lenne, és azt hinné, ilyen fura módon akarok felé közeledni, pedig erről szó se volt, csak tényleg nagyon édesnek találtam képletes aggódását. Persze volt számos ötletem e probléma megelőzésére, az agyam jár, mint a motolla. Egyáltalán mi az a motolla? Na, majd kérdezem valamelyik okos tojás tesómat. Amilyen gyors észjárásom van nekem a végén még én is beállhatok közéjük. – Ugyan már, majd megkérünk egy gyógyító képességű diákot, aki hallgatna a dologról, így ön se kerülne bajba – mondtam ki könnyedén, majd lábujjhegyre is álltam, hogy jobban hozzáférhessem cuki kis hasimhoz, ami nagy örömre tiszta feszes volt. Megérte a sok edzés.
– És egyébként meg bőven elférne ez a többi baki mellé – nevettem majd elkezdtem mutogatni hegeimet. Először a mellkasom alatt lévő hegre mutattam, ha már úgy is arra terelődött a szó. – Itt fogócskánál becsapták előttem az üvegajtót – jutott eszembe az emlék. Oliver volt a ludas, szegényke teljesen rosszul érezte magát utána, és még én nyugtattam őt, hogy semmi gond, bár az üvegajtót a közös zsebpénzünkből kellett kifizetnünk, legalábbis akkor azt hittük, de természetesen csak egy kis részét kellett, hogy máskor jobban vigyázzunk ilyenekre. Közben nem felejtettem el tovább mesélni a hegeim történetét, bár nem tudom mennyire érdekelte. – Itt – mutattam a kulcscsontomra. – Jó ötletnek tartottam a szénabála tetejéről lecsúszni a vashordóba, csak éppen azzal nem számoltam, hogy vetek egy bukfencet, és beütöm magam és az egész hordó felborul velem együtt – mosolyogtam el az emlék felidézésén. – Ez pedig még a volt sulimba volt, átestem a gáton (ugye futás közben érted xdd) – mutattam az ajkam alá.
Sajnos nem sikerült befejeznem a klasszikus mászóka incidenssel, mert elkapta a kezem. Jaj, Annie megint túl sokat fecsegsz – gondoltam magamban, majd figyeltem mit csinál. A hirtelen meglepettségtől egy pillanatra felsíkantottam. Nem zavart a fizikai kontaktus, ha valaki egyáltalán nem tudja mi az a személyes tér, az én vagyok, szóval igazából csak sikerült megijesztenie kicsit. Így észre se vettem, hogy kicsit közelebb mentem hozzá, hogy jobban értsem amit mond, na nem mintha az a két lépes annyit osztott-szorzott volna, ez is egy olyan hülyeség volt, mint lehalkítani a rádiót tolatásnál. A nagy koncentrálásba még levegőt venni is elfelejtettem, és számat enyhén o alakba formáltam. ,,Parancsára” egyből mozdítottam ujjam, és vártam további instrukcióit, mint egy szorgos kisdiáklány. Tekintetemmel követtem milyen tájékokra viszi kezecském, majd ahogy kigyulladt keze egy erőteljes hűűű szakadt ki belőlem, majd ahogy elhúzta kezem, és megszólalt már teljesen fel voltam pörögve a témára. Sűrűn bólogattam, talán – na, jó, biztos – sürgetés céljából. Igazából nem értettem miért félt ennyire, nem vagyok én porcelánból, és egyébként se haragudnék, ha megégetne egy kicsit, főleg, hogy én kértem a dolgot. Beköpni meg végképp nem köptem volna, kurva nagy geciség lett volna a részemről. Persze iszonyatosan aranyos volt tőle ez, és jól esett, hogy ennyire aggódik értem.
Ahogy lassan elindította a kezét mosolyom egyre és egyre szélesebb lett, mivel egy cseppet sem égetett a tüze. Lassan már ujjamat nyaldosták a tűznyalábok, de még mindig nem éreztem semmi fájdalmat. Persze éreztem, hogy forró, de egyáltalán nem esett rosszul. Olyan volt, mint miután eláztál az esőbe, és utána veszel egy fürdőt, és hagyod, hogy átmelegedjen a tested. Vagy egy hideg téli estén meginni egy forró csokit, egy nagy adag tejszínhabbal… Ah, tejszínhab. Imádom a tejszínhabot. Szóval nem csoda, hogy virult a fejem, hogy nem történik semmi különös, és támadt is egy új, szuper ötletem. Mert ugyan meddig bírom én a nyugodtságot? Lassan, óvatosan kinyitogattam ujjaimat, hogy teljes tenyerem felületén érjenek a lángok, majd ha engedte – ugyanis még mindig csuklómat fogta – közelebb vittem a kezemet, a lángok teljesen ellepték, sőt túl is lobogtak a csuklómat követő területen. – Azta – mondtam, megtörve a csendet, és egy kicsit gyönyörködtem is a látványba. Viszont a csodálatos ötletem nem merült ki ennyibe, miért is merült volna. Így vettem egy mély levegőt, ami igazából lehet, hogy csak a műsornak szólt, majd kisebb koncentrálások közepette felgyújtottam én is a kezem. Érdekelt, hogy összeolvad-e a két tűz, egy színű lesz-e vagy ha nem akkor élés váltás lesz-e. A végeredmény meglepett,amit felettébb kulturáltan sikerült is lereagálnom: - Ez mennyire menő – ezután – ha még mindig fogta kezem – megrázogattam, hogy engedje el, ha nem, akkor csak elvettem kezem, persze, csak miután eloltottam kacsóm. Teljesen fel voltam villanyozódva, egy pillanatra azt is elfelejtettem milyen problémám is van, és miért vagyok itt, csak vigyorogtam, mint egy idióta, majd feltettem egy kérdést. – Ezek szerint a tűzön is át tudok menni? – szerintem teljesen kiégettem a kérdésemmel. De ha ez igaz, komolyan beállok tűzoltónak, és megmentek mindenkit. Meg elállítom a tüzeket. Bár egyelőre elég cél, hogy ne gyújtsak fel random dolgokat és embereket.
Ehhez témához kanyarodva épp Lachot faggattam arról, hogy ez most mi, miért nem mond semmit, hogy is van ez. Válasza igazából nem lepett meg, de sokkal jobban örültem volna neki, ha a mondata második része a haditerv lenne, nem annak cáfolása. – Ahh pedig jobb lenne – nyögtem fel, majd rájöttem, hogy ez így elég félreérthet |
Ahogy kiejtettem számon a szavakat, úgy esett le, hogy mennyire kibaszott mód vulgáris tudok lenni, és már kezdtem is megbánni, hogy így elengedtem magam első felindulásból, azonban nm tapasztalva a hölgy oldaláról semmilyen elképedést, vagy bármi más minőségi sznobizmust, csak sóhajtva elengedtem a dolgot. Elvégre a kimondott szóval már nem tudok mit kezdeni, azt már visszavonni nem lehet, az meg csak szerencse, hogy kettőnél nem voltunk többen, és a lány nem volt túl széplelkű ahhoz, hogy ennyin megbotránkozzon. Majd mivel sem ellenvetés, vagy más észrevételt nem fűzött a további mondandómhoz, hanem egyet értett, úgy gondoltam, hogy ezt kellőképp kiveséztük, és ugorhatunk a következő fokozatra, de úgy festett, hogy lányt nem ilyen fából faragták, és rögtön neki is állt zsorválni, én meg csak álltam ott, mint fasz a lakodalomban, teljesen elvesztve a fonalat. Első meglepődésemből aztán az újabb kérlelésre már elkerekedett a szemem, felfogva, hogy miről van szó, de akkor már mellettem is volt... Jézusom hogy pörög ez a lány. Csak rosszalló pillantást vetettem rá, ahogy elém tárta elképzeléseit, mire én csak oldalra billentettem a fejem. Most jól értem, hogy ő ezt halálosan komolyan gondolja? Igen, így van. Hát neki sincsenek helyén a kerekei, így csupán egy határozott fejcsóválással kezdtem. - Persze, aztán meg mikor összeég a bőröd akkor rohanhatok veled a gyengélkedőre és imádkozhatok, hogy néhány hólyagon kívül más bajod ne essen - közöltem vele szigorúan, majd felé nyúlva megfogva a számomra passzívnak tűnő bal kezét. Mármint azért tippeltem arra, hogy a jobbját használja, ugyanis a zongorázásnál is azzal "klimpírozott". - Nyújtsd ki a mutató ujjad - kértem, miközben az a kézfejemet, amivel nem voltam közvetlen kontaktusban Annabelle-el lángra lobbantottam, majd kitartva ujját magától előrébb óvatosan alá helyeztem a saját tüzemet. - Abban a pillanatban, hogy fájdalmat tapasztalsz, vagy kellemetlen lenne, rögtön rántsd el a kezed - kértem, miközben lazábbra vettem fogásomat, hogy ezt ténylegesen lehetővé is tegyem. Ezután nagyon lassan közelíteni kezdtem saját praclimmal az övé felé, olyan szinten felborzolt érzékekkel, hogy ha csak egy pillanatra is visszafogná a lélegzetét tudjam, hogy baj van, vagy egy apró rándulásra is ellökhessem a tetszelt tagot.
Kérdésére és nyugtalankodására csak összevontam a szemöldökömet, és a siettséget sem tudtam hová tenni. Ezeket a dolgokat nem olyan egyszerű helyre tenni, meg kitalálni, hogy mi a pontos probléma, mint ahogy azt szeretné meg gondolja, így csupán vettem egy mély levegőt, majd megdörzsöltem nyakamat. - Ennyiből nem tudok pontos diagnózist felállítani, ez nem ilyen hipp-hopp, ma megmondom mi bajod, mint valami médium, aztán estig itt maradunk, kihajtom belőled a szart is, majd gratulálva elismerem, hogy úgy fest többet nem kell a képemet lesned - feleltem gondterhelten, mert nyilván én is örültem volna, ha ilyen gyorsan le lehetett volna ezt zavarni, ugyanis a hallottak alapján nem túl bizalomgerjesztő a helyzet és kifejezetten veszélyt jelent társaira, amit márpedig minél gyorsabban orvosolni kell, nem kellene, KELL. - A mai nap csak azzal fogunk foglalkozni, hogy meg tudjam állapítani, hogy miben rejlik a probléma gyökere. De egyébként sincs menthetetlen eset, ugyanis aki ezt a titulust kapná, az kap egy szép nyakörvet, amit képesség blokkólónak nevezünk, szóval ő is meg van mentve - feleltem, és a második mondatomat szivatásnak szántam, így csak első körben komolyan bólogattam közben, majd elnevettem magam. - Bár nem tartom valószínűnek, hogy erre sor kerülne nálad - mondtam tényleges megnyugtatásul.
Felismerésének, ami a szadomazo-s képzelgésnek szólt, és a borzongásának, csupán egy felvont szemöldököt ajándékoztam, majd csak vigyorogva megcsóváltam a fejem. Tényleg túlságosan pörgős ez a lány. Majd a csípőmre csaptam a kezemet. A hálálkodást csak egy gyors biccentéssel jeleztem, hogy ez a legkevesebb igazából. Hát kitől szerezzen némi bátorságot egy olyan diák, aki képesség gondokkal küzd, ha nem olyantól, akitől megoldást vár. Azonban a következő mondatát felőlem egy hosszasabb csönd követte. Mármint hallottam ezt-azt a kölykök születése körüli zűrzavarról, de más mende-mondákat hallgatni, mint így, hogy szembesítenek is vele. - De gondolom neki nem is olyan fontos, hogy ő uralkodik a tűzön, vagy az uralkodik rajta - válaszoltam végül lassan. Elvégre ez a képesség akkor volt a legveszélyesebb, ha azt is meg tudta lepni, aki használta, mire végül elkezdett bennem körvonalazódni, hogy mi lehet a forrása a nehézségeinek. - Örülök, hogy számíthatok nagylelkűségedre - bicentettem behunyt szemekkel, majd megforgattam őket, egy vigyorgás közben.
Láttam rajta, hogy nehezen tartja már magát, erre a fanatizmus szerű mások szenvedésének hallgatásának a témáján, így csupán összefontam magam előtt karjaimat határozott válaszára. - Nagyon helyes, kisasszony - kontráztam rá az ő stílusában, hogy véletlenül se legyünk egymásnak típus idegenek. Lassan be is szállhatnánk a dráma órákra, hogy a gyengéknek megmutassuk, hogy mit le tudunk mi művelni egymással, csak úgy poénból... M lenne, ha teljesen komolyan vennénk?
Miután olyan szépen sikerült belevágnia az események közepébe, és rögtön nekem szegezni a küzdőbot mellett egy igen csak pajzán kérdést is, nem hagyhattam csak úgy büntetlenül a dolgot, szóval úgy gondoltam vicces lenne, ha zavarba hozzám, ami persze össze is jött. Első értetlenkedésére csak egy rövid nevetés szakadt ki belőlem, de aztán úgy tűnt, hogy nem kell őt félteni ezen a téren sem, így csupán oldalra billentettem fejem. Kóstolgatunk? - Ugyan, ki szeretné azokat, hacsak nem követi azután még egy pár kör? - vigyorogtam elégedetten, teljesen természetes hangnemben, mintha csak az időjárás jött volna szóba.
Örömmel töltött el, ahogy láttam rajta a tettre készséget, és hogy komolyan veszi ezt az órát, nem valami nyűgnek, amin csak minél gyorsabban túl kellene esni, így teljes lelkinyugalomban mutattam neki, hogy mit várok el tőle. Persze nem csináltam semmit sem gyorsan, és habár odafigyeltem rá, mégis megfelejtkeztem arról, hogy a lány kezdő, így elkövettem azt a hibát, hogy nem fókuszáltam teljesen rá, így történhetett meg kis balesetünk, ami nem igazán érintett jótékonyan, de kellőképp kizökkentett az alfa fázisból, amibe belecsöppentem hála a könnyed mozdulatoknak. Viszont szerencsémre annyira még észnél voltam, hogy gyorsan rázárjak oldalamra könyékből, így megakasztva a zuhanásban a fegyvert. Eleinte csak csodálkozó fejet vágtam, ahogy lassan pislogtam, majd azonnali szabódására csak rá irányítva a tekintetemet, egy őszinte és mélyről jövő röhögés szakadt ki belőlem. - Szóra sem érdemes - kezdtem, próbálva megerőltetni magam és megruházni magam, hogy elhagyjon ez a fene nagy jókedv. - Természetesen nem - nyugtattam, mondjuk ha ténylegesen nagyot is sikerült volna rám sóznia se vallottam volna be, hogy majd összecsinlom magam, de mivel még nem vittünk kifejezetten nagy erőket a gyakorlatokban, így tényleg csak egy suhintásról volt szó, ami kizökkentett. Eközben persze tekintetem az ajtó felett lógó órára tévedt, ami már vészesen közelített a mai alkalom végéhez, így úgy gondoltam, hogy átvesszük még, hogy miket gondoltam ki a plussz órái idejére, aztán el is engedem, hogy had menjen csak a dolgára. |
Tetszett laza stílusa, hiszen így én is elengedhetem magam, és nem lesz az egésznek tanóra hangulata. A végén még itt lebratyizok a tanár úrral. Mondjuk nem szoktak sokkal idősebb barátaim lenni, de én bárkit szívesen fogadok magam mellett, legyen az egy három éves kislány, vagy egy nyolcvan éves papóka, a lényeg, hogy ő viseljen el, és ne legyen full köcsög. Ha meg az, megrohadhat. Már mint a köcsög fajta, ha csak szimplán nem jövünk ki jól, így jártunk mind a ketten találunk majd más társaságot, nem fogom ezért utálni az illetőt. Igazából alapjáraton mindenkit szeretek, de aztán vannak a fent említett személyek. Visszakanyarodva az előző dologhoz csak egyetértően bólógattam, majd érdeklődve hallgattam magyarázatát. Ahogy a végére ért, azonnal eszembe jutott az Ötlet, és csillogó szemeimből, már szavak nélkül sejthette, hogy ebből valami fergeteges fog kisülni. Vagy én - gondolkodtam el egy pillanatra. Na mindegy.
- Próbáljuk ki - kezdtem el kérlelni, a lehető legaranyosabb hangon amit csak produkálni tudtam. //tudod, mint mikor nagyival beszéltem a telefonbanxdd// - Kéreeem - unszoltam egy kicsit tovább, majd közelebb is lépkedtem, nem mintha távolról nem tudta volna végrehajtani. Személyes tér mi az nekem. - Ha a hasamon csinálja akkor nem fog látszani ha mégse vagyok olyan menő, mint hittem - dobtam be egy újabb érvet, ha a többit annak lehet venni. Szerintem eléggé meggyőző voltam.
Ezután jött a többi tünet felsorakoztatása, és nem tudtam mire vélni, hogy nem mond rá semmit. Ennyire alap dolog lenne a megoldás? Vagy ennyire szörnyű? Ahh elkezdtem az arcát vizslatni, hátha le tudok szűrni bármi érzelmet vagy reakciót róla, mert ez mindig is baromi jól ment, ha koncentráltam. De most semmi. Összehúzott szemmel tündőtem, hogy vajon ez is elromlott volna, vagy csak baromi jól csinálja az érzelemmentes dolgot, vagy csak én nem vagyok olyan ügyes, mint reméltem. A végkimenetel lényegében ugyanaz volt mindhárom esetben, mégpedig, hogy a számat jártatom, bár szerintem ez egyáltalán nem meglepő. Szinte mindennek ez a vége. - Mi az? Menthetetlen vagyok? - kérdeztem enyhe nevetést hallatva a végén, remélve, hogy tényleg elviccelhető a dolog. Már tényleg kezdtem kétségbeesni kicsit, mert bár eleinte nem voltam ura a képességemnek, ahogy folyamatosan haladtam a változás kiszámítható volt, és most már ezer éve nem voltak problémáim, csak egyre jobb és jobb lettem, ezért nem értem a jelenlegi dolgot, és bármennyire is bírom Lachot, minél előbb túl akarok lendülni a különórákon.
Ezután jött felháborottsága, hogy milyen alapon arizom én le őt, persze sejtettem, hogy nem gondolta komolyan, én azért kielégítő választ szolgáltattam számára, és hasonlóan hosszú - sőt még szerintem hosszabb - választ kaptam, ami sokféle érzelemmel eltöltött. Csak bólintottam köszönetére, amolyan ,,ez alap" módon, majd pár másodpercre összevontam szemöldököm következő mondatrészére, majd ahogy leesett egy hangos: ohh szakadt ki belőlem. Meg is jelent előttem a kép, ahogy a tanár úr valami bdsm-es bőrrucikába, csapkod egy női segget, majd kirázott a hideg a gondolatra, szószerint látványosan beleborzongtam. Fene az élénk fantáziámat.
Megnyugatására az én vonásaim is ellágyultak, és elmosolyodtam. Nem olyan rátarti módon, kedvesen, egészen bájosan néztem ki szerintem. - Köszönöm - Persze még mindig volt valami ami bökte a csőrőmet, és nem is féltem kimondani. - Bár nem hiszem, hogy a nagy Surturnak valaha problémája lett volna azzal, hogy felgyújt random dolgokat - nevettem el magam kínomba. Hihetetlen volt belegondolni, hogy az az alak az apám, pontosabban az egyik apám, sosem gondoltam rá így, inkább csak egy részként, ami lényem létrejöttéhez volt szükséges. Mint mondjuk egy spermadonor. Bár a sztorinak vannak mocskos részletei is, ebbe nem akarok belemenni. Elég sokk volt számomra először is, mikor megtudtam eredetem, szerintem senkinek se könnyű megbirkózni vele, hogy egy kényszerített aktusból származik. Egyre inkább depresszív gondolataimat elkomorult, elmerengő arcom jelezte, de ezekből sikerült kirázni következő megszólalásával. Elnevettem magam, majd én is hozzátettem viccelődve. - Ugyan, bármikor megteszem ezt a szívességet - feleltem, de mivel nem éreztem kereknek még megtoldottam a következőkkel - Csak kérnie kell.
Amikor komolytalanságomat teljesen komolyan tálaltam, hasonló választ kaptam tőle. Próbáltam elrejteni a mosolyom, de hát nem tehetek róla, vidám személyiség vagyok, de amint kimulattam magam elrejtettem vigyorom, és arra gondoltam, hogy épp egy ügyvéd előtt állok vagy valami ilyesmi. - Köszönöm, mindenképp megfoglalom tanácsát, uram - feleltem a lehető leghivatalosabb hangnembe, amit produkálni tudtam, de szemeim elárulták, mennyire jól mulatok. Ezután rohantam átöltözni, mivel a sok duma között nem jutott rá időm. Vagyis át tudnék én öltözni duma közbe is, csak nem biztos, hogy díjjazta volna a tanár úr. Vagy ki tudja. Mindenesetre nem adtam meg neki az esélyt, hogy megcsodálhassa a csodálatos orgams donor feliratú bugyogómat, amit egyszer viccből kaptam ajándékba, és az egyetlen ok amiért rajtam volt, mert siettem és ezt találtam meg leghamarabb. Na de mindegy is.
Visszaértem a terembe, és egyből neki akartam vágni a dolgoknak, és egy profi belemozdulással elkaptam a rudat, és felugrottam örömömbe. Még örülve magamnak, hogy milyen ügyes vagyok odasiettem hozzá, és lelkesen neki szegeztem kérdésem. Válaszára összeráncoltam szemöldököm, és amolyan miafaszvan ábrázatot vett fel az arcom. Annie olyan elegánsan tudod kifrejezni magad - gondoltam, majd rákérdeztem - Mi? - abban a pillanatban ahogy kimondtam a kérdést, leesett miről is beszél - Ohh - szakadt ki belőlem, majd becsuktam szemem és elnevettem magam. - Ne már - röhögtem kicsit tovább perverz viccén, majd hozzátettem folyatatva a kis flörtöt – Miért, a tanár úr nem szereti a gyors meneteket? – kérdeztem kihívó tekintettel, felvont szemöldökkel.
Végül ezt befejezve neki láttam hadonászni, hogy végre tényleg elkezdhessük a kis különóránkat. Viszont nem ment valami fényesen, de egyáltalán nem voltam kétségbe esve emiatt, csak elkezdtem kérdezősködni és magyarázni milyen problémába ütköztünk.Mikor kiadta instrukcióját, én már teljesen beleéltem magam a tanítvány szerepébe, mint a karate kölyök, vagy Kung Fu panda. Ki tudja a végén még én leszek az új Jackie Chan. Igyekeztem mozdulatról-mozdulatra leutánozni minden tettét, annyira koncentráltam, hogy az se tűnt volna fel, ha atombombát dobnak le mellettem. Nem volt időm azzal foglalkoznom, hogy ment a dolog, hiszen csak az utánzásra fokúszáltam. Talán ez volt annak az oka, hogy az egyik gyakorlat során, sikerült tökéletesen oldalba vágnom, hiszen nem figyeltem mennyi hely van közöttünk, és, hogy nem fér el. Teljesen megrezzentem, majd reflexből a szám elé kaptam a kezem, így a rúd kiesett a kezemből, de azt már nem láttam lábát is sikerült-e eltalálnom. - Úristen. Nagyon sajnálom – kezdtem el kétségbeesve szabadkozni. – Ugye nem fáj nagyon? – kérdeztem, még mindig teljesen bűnbánó arccal. |
... vagy rosszul hajtott végre, esetleg ha teljes tükörképként kezdett volna el követni, akkor arra is figyelmeztettem.
(ennyit lehagyni, azt ne basszon meg az ideg :D) |
Kérdésemre érkezett válasza egy pillanatra kizökkentett a kellemes gondolataim közepéből, melyben teljesen más műveletett folytattott volna a hölgyemény és amihez én boldogan dőltem volna hátra, így egy kicsit zokon esett, hogy így belezavart a mókámba. Egyébként egyet értettem a válaszával, a képesség használat az elsajátításán múlott többnyire, és a gyakorlatok is addig voltak szükségesek, míg nem tudták teljesen biztosan használni azokat. Utána nem évültek el, vagy nem kopott meg hatásuk, akár ha az ember megtanult biciklizni, csak itt általában a bemelegítésre se volt szükség... Szarul is nézne ki, ha egy nyugalmazott hős gonosztevőbe botlana, és úgy kezdené a párbajt, hogy szépen megvárná, míg bemelegít, meg végig veszi, hogy mindenre emlékszik-e, vagy azt már elvitte a demencia. Szóval ja, a felejtés képesség terén nem volt túl életképes. Persze ez nem azt jelenti, hogy szerintem semmi szükség a gyakorlásra, nyílván elengedhetetlen, ha valaki az ügyességét akarja fejleszteni. Mert csak az növeli a hatékonyságot, a gyakorlattól nem lesz jobb vagy erősebb egy képessége, a bánásmódja változhat, de maga az adottság kézhezkapott, és természetes erőltetéssel nem kiterjeszthető. Aki pedig erősödik az vagy még fejlődésben van, és nem jött elő az egész képessége, vagy valami trauma miatt irányíthatatlan, az meg teljesen más hozzáállást igényel. Bár lehet, hogy tévedek, vagy kitudja, de nekem az eddigi tapasztalataim alapján ez volt, ami lejött.
Végignézve a kis mutatványát, nem tapsoltam az előadás végeztével, csupán bólintottam, ezzel jelezve, hogy igen, látom. Viszont következő megállapítására csupán idióta fejet vágtam, igazából a lány eleve egy olyan paradoxont vetett föl, ami azonnali képesség elvételt igényelne. - Kurva szar lenne, ha megtudnád égetni magad - mondtam furán grimaszolva, miközben teljesen elfelejtkeztem az etikett meg az összes egyéb szarságról, elképzelve a helyzetet, meg hogy egy ilyen kétségbe eséstől valószínűleg szarrá is égne abban a pillanatban, hogy ezt felfedezi, és akkor kurvára nem hozzám küldenék, hogy az én segítségemre van szüksége, hanem a temetkezési vállalkozóhoz, hogy el kéne már rendesen hamvasztani. - Más dolog, ha a saját tüzed nem éget meg, és más, ha semmilyen tűz nem éget meg. Tudod, minden tűzidomár immunis a saját tüzére, de nem minden tűzidomár immunis mások tüzére - fejtettem ki jobban is, hogy min akadtam fenn, és amit úgy éreztem, hogy fontos is hogy megbeszéljünk, még akkor is, ha tudta már a lány, mertinkább elismétlen túl sokszor, minthogy túl kevésszer mondjam el. Elvégre ha jól tudtam ő is hozzám hasonlóan, akárcsak testvérei, nem csak a saját tüzével egyenlő. Szóval sajnáltam, hogy le kellett törnöm a jó kedvét, de ennél a mondatnál nem az öröm volt az első, ami az eszembejutott.
Mikor aztán végül kézhez kaptam a kórlapot, és elmagyarázta, hogy mivel is akad igazából problémája. Már kezdett is körvonalazódni, hogy nagyjából mivel is állunk szemben, vagy merre is kellene keresgélni elsősorban, így csupán némán hallgattam végig minden tapasztalatát, valamint aggodalmait, amiket teljesen megértettem. Azonban ez nem kifejezetten lesz könnyű menet, és feltehetőleg egy darabig fogjuk még látni egymást az órák után. Ahogy hozzátette még az is, hogy más képességeivel egyébként nem tapasztalt problémát, úgy éreztem, hogy egy fokkal még közelebb kerültünk a megoldáshoz, de egyenlőre ez az óra a gyakorlatok mellett inkább a beszeélgetésről szólt. Még jó, hogy néha jómagam is beugrottam a lélekszobába egy kis utánképzésért, hogy könnyebben kiigazodhassak a bajok között... Így csupán csendben maradva bármiféle hozzáfűznivaló nélkül hagytam, hogy ha esetleg lenne még megosztanivalója velem, akkor arra sort keríthessen.
Nem igazán vezetett bármi más kérdésem feltételekor, mint a kíváncsiság, így csupán vigyorogva vártam a jussomat. Akár mennyire is tűnt ez egyébként kekeckedésnek, igazából csak a gondolataira voltam kíváncsi, amik ugye szintén eredményezhetik a képesség gondot. Tehát fontos volt a stemélyiségével is tisztában lennem. Mert hacsak hasraütésszerűen habókos mindenben, mint amilyen egyszerű volt az általam megkérdőjelezett mondata is, akkor akár figyelmetlenségről, vagy koncentrációs problémáról is szólhat a fáma. Ami borzasztóan nehéz ügy, éppen ezért is voltam olyan elégedett terjedelmes és jól átgondolt magyarázatával, amire egyszerűen elmosodtam - Először is, köszönöm, hogy elismered munkásságom fontosságát, másodszor pedig ha tehetném nem a diákjaim seggét csapkodnám tűzostorral - tettem hozzá, nem felejtve "érdekes" megfogalmazását, egy jóízű nevetés mellett. - És ha ezzel megnyugathatlak... én se két nap alatt értem el azt a szintet ahol ma tartok - mondtam, miközben egy kedvesebb mosoly ült ki arcomra. - Bah igen, köszönöm, máris könnyebb a lelkemnek - feleltem a szememet forgatva, ahogy új véleményt formált a hölgyemény, nem túl szofisztikált új kifejezést használva, de hát na... Használt anyagból dolgozunk, aztán ha jó, jó, ha nem, akkor nem.
Hallgatva elmés lereagálást arra, amit én megjegyeztem, csupán a csípőmre csaptam a kezemet, miközben gondterhelten néztem rá. - Lehet ha felhagynál vele, akkor megszűnnének a képesség problémáid is - feleltem holt komoly arccal, miközben persze felét sem vettem komolyan, majd megráztam magam. Ha nekem a hobbim lenne, hogy mások kínját, nyígját hallgassam, nem hogy képesség zavarom, de elme zavarom is lenne, az egészen biztos.
Természetesen mikor aztán újra magamra maradtam, kezdtem is a saját agymenésem, mire eszembe is jutott, hogy elég hülye vagyok én más életútja nélkül is, és örülök, hogy az ilyen külön órákon kívül nem is igazán vagyok erre rászorítva. Amúgy is, meg volt a saját "életemnek" a saját baja, hol a faszomban lett volna szükségem még arra, hogy még valami elbaszott nyomorult is itt tépje a száját felettem. Mikor aztán bejött, csupán egy futó pillantást vetettem rá, elégedetten személéve, hogy inkább a könnyed mozgáshoz öltözött, mint egy divatbemutatóhoz, viszont még így is könnyen elkalandozhatott volna az ember tekintete egy-egy helyen, de nem abból a fából faragtak engem, hogy az ilyeneknek ne tudjak ellenállni.
A bot elkapására csupán bólintottam egyet, jelezve, hogy ügyes volt, csak kimondani fájt volna ugye, egy marék iróniával. Nem, igazából, mikor már koncentrálok, akkor nem szívesen beszélek, mert könnyen kizökkenek, azonban a lány ebben nem volt olyan segítőkész, mint gondoltam, ugyanis amint felvettem egy pozíciót a közelharchoz, máris kiegyenesedésre késztetett. - Csak így, mindenféle előjáték előtt? - néztem rá tettetett meglepődöttséggel, és még egyik kezemet színpadiasan a szám elé is emeltem, jelezve, hogy mennyire "megbotránkoztatott", az imént hallott, valószínűleg teljesen ártatlanul nekem szegezett kérdése. Majd végül hadonászását látva csak összefontam magam előtt karjaimat, gondterhelt arckifejezéssel ugyan, de meglátva a lehetséges potenciált a lány hiányosságában. - Igen azt észrevettem, de nem nehéz, megtanítom neked, így végülis könnyebb lesz maga a "terápia" - gondolkodtam hangosan, ahogy figyeltem, hogy hogy adja fel a felesleges próbálkozásokat. - Majd most bepótoljuk - feleltem megvonva vállamat. miközben egyesével körözni kezdtem karjaimmal, mintha ez most így nagyobb kihívás lenne, pedig egyáltalán nem volt az. - Kezdjünk először az alap pózokkal, és próbáld meg a láttotakat utánozni - kezdtem bele egyből a szokásos módon, ahogy most abszurd módon lelassítva csináltam az előre meghatározott modulatokat, kijavítva, ha a lány valamit nem értett, vagy rosszul hajtott végre, esetleg ha teljes |
Vicces volt a kis zongora játékunk, örültem, hogy legalább ez sikerül. Igazából bármennyire is kicsi volt a tűz, sokáig ez is nagy koncentrációt igényelt, mivel nagyon aprólékosan kellett vele jeleleg bánnom, de örülök, hogy most nem okozott gondot, így csak mutatványom közbe végig kacaráztam, ahogy egyre szálltak ki a lángocskák. Közben egyre közelebb mentem, mert mégis milyen már, hogy ötezer méterre egymástól álljunk. Amint úgy állípottam meg végeztem, csak rápillantatotttam, hogy lássam a reakcióját, hiszen eddig végig a lángokra fokúszáltam. Sikerült kizökkentenie megszólalására, bár nem is tudom őszintén mit vártam, mit mond, hogy alkossunk egy zenekart, vagy egy négykezest vagy hogy is mondják ezt. Nem voltam rest válaszolni neki, bár nem is igazán kérdést tett fel. Feltűnt az is, hogy mosolya nem volt teljesen őszinte, de nem hiszem, hogy nagyobb gondja volt vele, akkor mondta volna.
- Igen, de mint látja, amik eddig is tudtam, azokkal nincs semmi probléma. Például, látja? - itt nagyon reménykedtem, hogy hipotézisem teljesen igaz, mert nem bizonyította semmi, csak az elgondolásom, hogy minden téren működik a dolog, ugyanis elég merész dolognak merészkedtem neki, főleg azért, mert szerintem baromi menőn néz ki, persze csak ha működik. Létrehoztam egy tűznyalábot, majd jobb kezzemmel irányítva a bal kezembe vezettem, amit feltartottam, körül-belül derékszögbe, úgy nézhettem ki, mint aki be akar feszíteni, bár izmom halvány vonala így is körvonalazodott. Na de, nem is ez a lényeg, hanem hogy a csóvát egyenesen belevezettem a felkaromba, ami így fel is szívodott, de mégse hagyott hátra semmilyen sérülést. - Nem égek meg - mondtam büszkén, mintha ez az én érdemem lenne, közben csak örültem magamnak. - A probléma nem ezzel van - kezdtem bele a feketelevesbe. - Random elkezdek sisteregni, vagy a tárgyak, amikhez hozzáérek felgyulladnak, de legútobb a futópálya kezdett el füstölögni - folytattam, de ez nem volt elég, amilyen bőbeszédű vagyok. - És bármennyire is izgalmasabbak így a mindennapok, nem akarok - szándéktalanul - kárt tenni valakiben - fejeztem be végre valahára. Na de alaposan meg kell ismerni-e problémámat ahhoz, hogy segíteni tudjon, nem? De. Aztán meg még valami gyors eszembe jutott, bár nem tudom mennyire volt releváns a témában hozzátettem. - Meg az egyéb képességeimmel sincs semmi probléma.
Következő kérdésével is sikerült felkelteni érdkelődésem, nem sejtettem volna, hogy ennyire visszakérdéz mindenre, nem volt vele bajom, csak nem értettem miért csinálja. Talán csak kötekedő? Vagy zavarba akar hozni? Ha a második opció a valóság, akkor örömmel jelentem, nem sikerült neki, tudtommal elég nehéz elérni nálam ezt az állapotot, bár nem lehetetlen, jelenleg nem jut eszembe, mitől vagy ilyen. Na mindegy. - Igazából simán leszarhatná az egészet, és azt csinálhatna amit akarna - már mint nyilván nem csapkodhatná a diákok seggét tűzostorral -, de nagy szabadsága van igazából, mert nehéz pótolni. Bármilyen egyszerű beszerezni egy töri, matek vagy akár küzdősport tanár, pirokinézissel foglalkozó tanárt elég nehéz beszerezni, de a képességet nem könnyű elsajátatítani. Legalábbis én itt vagyok négy éve, aztán még mindig - jutottam a gondolatmenetem végére. - Vagy lehet szimplán nincs igazam - tettem még hozzá. Sosem voltam az a típus, aki megrögzötten ragaszkodott ahhoz, hogy neki legyen igaza, és nem volt hajlandó elismerni a hibáját. - Egyébként ha zavarja, hogy aranyosnak neveztem, nyugodtan titulálom magát faszfejnek is, ha az jobban tetszik önnek - bazsajogtam rá végül. Nem hittem, hogy megsértődik egy ilyenen, hiszen nem gondoltam komolyan, de ha mégis akkor vissza veszek, de így viccesebb volt.
Nem siklottam el következő megjegyzése felett se - igazi széles mosoly ült a számra miatta - (mint az nt) viszont arra már nem tudtam ilyen kiterjedt választ adni. - Tudja, az csinálom szabadidőmbe. Valaki kiscicás videókat néz, én életút vallomásokat hallgatok - a hangomon egyáltalán érzödőtt a szarkazmus, bár az egész az volt. - Eljárok egy gyülekezetbe, mint az anoním alkoholisták - fejeztem be végre a faszságaimat, majd még bólogattam is mellé, hogy ezzel nyomatékosítsam a mondandóm, majd a végén csak elnevettem magam.
Ezután indultam el az átölzötösön kalandomra a fiúöltözöbe, sietve átvéve cuccaimat, majd örömmel kontsatáltam két dolgot. Az egyik - a zavaróbb -, hogy a felsőm összement. Lehet nagyobb hőfokon mostam mint kellett volna. Hm... Máskor nem fél ötkör látok neki ennek. Mindenesetre nem volt olyan vészes, hogy látszodjón, vagy illetlen legyen, de én éreztem. Az ikrek is. A másik ennek következménye lett, hogy ahogy áthúztam a fejemen, az apró babahajaim kiszabadultak a copffomból, és az arcomba szálltak. Larissa szerint kifejezetten cuki hatást keltek így, de engem nem tudott meggyőzni. Nem önértékelési problémáim vannak, tisztába vagyok vele, ha most valaki megbámulna az a felemás zoknimért tenné, hanem mert jól nézek ki, de azok a szörnyecskék, akkor is undorítóak, olyanannyira, hogy öt éves koromba nekiestem ollóval.
Ilyen emlékek között értem vissza a terembe, ahol a cuccomat lehajítva adtam is volna ki a parancsszót, de a tudást átadadó, mélyentisztelt okítom, épp mással foglalkozott. Eltűnödtem, vajon azért van-e kint annyit a nyelve, mert azt várja valaki lesmárolja, és ha igen, akkor nem jött rá, a 30 éve alapján, hogy nem ez a legcélravezetőbb módszer. Bár elnézve. Ha idősebb lennék, részegek lennénk, és nem lennék a diákja, akkor lenne rá esély, mert meg kell hagyni elég karizmatikus és szemrevaló. Szóval épp nyitottam szám, hogy megkérdezzem, ez a felszedő módszere, mikor rájöttem, ez félreérthető, és a végén azt hinné flörtölni akarok vele. Ehelyett megköszörültem a torkom, és egyszavas megnyilvánulásom után, odahajította a rudat, amit elkaptam, majd az örömtől, amit ez okozott kicsit meg is ugrottam, de ezután megint beszédességi hullám tört rám, de közben odasiettem hozzá, a rudat próbálgatva. - És most? Támadjam le? - kérdeztem, majd aljára rámalkolva elkezdtem vele hadonászni minta valami kard lenne. - Eddig csak moziba láttam ilyet, hogy kell csinálni? - nevettem el magam kis szerencsétlenkedés után. - A küzdősportok valahogy mindig kimaradtak - mondtam, bár azt nem tudom, hogy magamnak vagy neki jegyeztem meg. |
A kis személyes mutatványom, melyet sahát szórakoztatásomra eszeltem ki, olyan jól és kellemesen sikerült, hogy nemhogy percekig elvonta figyelmemet arról, hogy tulajdonképpen engem most megvárakoztatnak, hanem majdnem észre se vettem azt, mikorra befutott a kisasszony is. Persze nyilván neki is látott a saját védőbeszédének, aminek bevallom töredelmesen, hogy nem szenteltem különösebb figyelmet, hanem csak gyökeret vert fejemben az ötlete annak, hogy felajánlást tegyek, miszerint kezdődjön a mi kis különtalálkánk nagyjából félórával később, ami habár mindössze ugye harminc kurta percecskéből áll. Azonban ez lehetővé tenné, hogy neki ne kelljen rohangálnia, ne késsen, eltudjon készülni kényelmesen, na meg a többi fontosabb szempont, meg nem mellesleg nekem is pont ennyivel több szabadidőm lenne az utolsó órám meg eközött a soron kívüli kis akció között magamra... És azért ha az másnak nem is, nekem igenis fontos. Bár mindent összevetve, ez másoknak is lehet egy kritikus álláspontja, ugyanis nekem minél jobb a hangulatom, annál jobb nekik is. De kérem mondjon nekem valaki egy olyan embert, aki javuló tendenciát mutatott feszült hangulatában a tanító készségeiben... Na ugye hogy nem létezik ilyen. Mondjuk ha jobban belegondolok, talán egy stresszkezelő terápián akár az is segíthet, ha a diákok nem csak a papolást látják, meg egy full beekizett állandó világbékében élő csókát látnak. Hanem például ha látják is, hogy az ürge igenis ért hozzá, és nem csak kurva hangzatos bölcseletekkel traktálja őket. Na jó azt hiszem egy kicsit elkalandoztam, de na mondjuk ezen kívül mondjon valaki... Áh hagyjuk a faszba, ha nekem kapásból sikerült példát hoznom, akkor egy sokkal tanultabb biztos kapásból 10-et felsorol. Mondjuk a versenyzők... Na jó most ezen fogom felkúrni magam.
Mikor aztán épp a leállásra készültem, majd a hölgy úgy döntött engem használ a kis játék babaájának, és folytatja, amit elkezdtem, csupán felvontam egyik szemöldökömet. - Tudtommal azért küldtek ide, mert problémád akadt a képesség használattal - jegyeztem meg, miközben egy féloldalas mosolyt engedtem meg magamnak, ahogy fejemet oldalra döntöttem, ezzel jelezve, hogy nem vagyok különösebben elragadtatva, azonban harag nem volt bennem. Inkább az érdekelt volna, hogy tök mindegy mit csinálok, akkor is így beszállt volna... Mert pl ha a pöcsömet kaptam volna elő és kezdtem volna neki nagyban azt verni a Boci, boci tarkára, vajon akkor is ilyen nagy buzgósággal folytatja-e a félbehagyott műveletemet... Mondjuk, ha csak a saját kezével csinálja a tüzeskedést, már akkor is érdekes párhuzamot kaptunk volna, ha azt az esetet is átvetítem ebbe a bizar masztipartira.
- Milyen eszmefuttatás következménye ebben az esetben az "ariság"? - kérdeztem vigyorogva, kicsivel erőteljesebben hangsúlyozva a lánytól átvett szófordulatot, mert az, hogy betartom a nekem kiszabott szabályokat nem az aranyosságomon múlik, hanem azon, hogy mennyire tartom tiszteletben a felettsemet, vagy feletteseimet. De azért még tetszett ez a fajta naivitás, hogy azt gondolta én vagyok a jópofa tanci bácsi, ami ugye nem voltam. Inkább ilyen perem vidéki lénynek sorolnám magam, mert se ez nem voltam, se az. Nem volt kenyerem a felesleges erőfitogtatás, ahogy az sem, hogy a végletekig dédelgessük a kölyköket. Egyszer ugyanis mindenkinek fel kell nőnie, és akkor bizony egyedül marad ebben a rideg és kegyetlen világban, magányosan. - Érdekes életút vallomásokon vettél már részt, ha ezt ilyen biztosan mered állítani - pislogtam rá, kicsit rosszalló szemekkel, ahogy ajkaimon továbbra is ott ívelődött kedélyességgel, mellyel természetesen azt kívántam jelezni, hogy nem sikerült felbőszítenie.
Következő hirtelen felszólalására, még egy perszét se sűrűn tudtam elmormogni, csupán hűlt helyére pisloghattam, mire észbe kaptam. Halkan kitört belőlem egy nevetés féle, ahogy jobb karomat takrómra fektettem. A zúlbozgósága nem sűrűn változott, de legalább nem lesz gond a tanóraán tanusított munkamoráljával sem... Mármint remélhetőleg. Persze én mindeközben hálát adtam az égnek, hogy legtöbbször a hét minden napján megtehettem azt, hogy csupán egy melegítő nadrágban és egy pólóban mászkálhassak. Miközben pillantásom a másik kacsómban tartott kellékekre esett, amitől nekem újból egy fenomenális ötlet ütötte meg agyamat, melyet a várakozás előszele sodort hozzám. Aztán ha már elfoglaltság... Akkor nem én lennék, ha nem próbálnám meg egyből, így jobbommal vízszintesen tartva az egyik botot próbáltam meg rajta egyensúlyozni a másikat, pontosan ugyan abban a fektetett pozitúrában, amiben társa a kezemben feküdt, erősen koncentrálva, hogy le ne ejtsem.
Mindez olyan jól ment, hogy ugyan nyelvem ismét kilógott számból, mert mostanában ugye kevés levegőt kapott, de a botok még mindig hellyükön voltak. A lány szavára, csupán bólintottam egyet, majd feldobtem azt a botot, amivel nem voltam közvetlen fizikai kontektusban. Mindezt úgy, hogy a lány keze felé vegye az irányt, de ha esetlegesen nem kapná el, akkor se essen baja, hanem a mögötte lévő matracon landoljon a gyakorló eszköz. De bíztam a lány ügyességében. Eddig még nem volt vele kifejezetten baj, még a lángzongorázásnál se. |
((Ha husszor is elbaszodik ez a szar, akkor is megírom ma))
Mint valami őrült rohantam a különórára. Mondjuk semmi meglepő nem volt már benne, hogy valami őrültséget csinálok, elvégre be kell valljam, egészen bevállalós típus vagyok, de nem faszagyerekeskedni akarok, csak az élet izgalmasabb és viccesebb így. Legalább lesz mire visszaemlékezni idősként, ha addig is nem patkolok el valamelyik hülyeségem miatt, bár a halál nem szerepel terveim listájába. Bár én és a tervezés, két külön dimenzió. Spontán vagyok, így nem kell soha semmit tologatni, az egyetle fix dolog az életemben a sport, de azt nem is bántam. Na meg most, hogy megszabaduljak ettől a gikszertől. Szóval nem véletlen volt rohanásom, na meg megváratni se szerettem az embereket, mert tudtam a késés milyen idegesítő lehet, mert annyi minden mással el lehetne tölteni az elvesztegett időt, hogy belegondolni is durva. Ahelyett meg feleslegesen ücsörgösz és álldogálsz - esetleg fejenállsz - miközben abba reménykedsz, hogy megpillantsd a másik fél buksiját. Mondjuk vannak olyan esetek, mikor nem csinálok ebből akkora gondot, például mikor órára kellene odaérni. A tanár elkezdi nélküled is, ő nem vár senkire. Bár általában csodás okaim szoktak lenni rá, hogy mikor esek be 10 perccel később, mint például kifogyott a melegszendvics, és kénytelen voltam megvárni, míg a büfés néni újat csinálni, azt a kedves nőt, meg nem sürgetem meg, amilyen aranyosan igyekezik a drágám, hogy a lehető legjobb lehessen. És bár nem szabadna egy rakat borravalót otthagyok mindig nála. Kezdem érteni, miért jut a rendes ruháimra olyan kevés pénzem. A gyomromat előbbre teszem. Persze nem tömöm tele mindenféle gagyi szarral, meg egyébként se vagyok édességpárti, de a jó ételek nem két fillérbe kerülnek. Na meg a cukrot pótlom folyékony formába. Egyetlen ruházati ág, amire több pénzt vagyok hajlandó álldozni, az az edzősruhám, sportcipő, de nyilván nem a legdrágább holmikat veszem meg, csak igényeseket.
Elkanyarodtam jelenlegi témámtól, pont úgy, ahogy az út kanyarodott, és szembekerültem a paddal. Vidáman fogadtam a kihivást, és átugrottam rajta, egy két ilyen még, és kiderül, hogy ez is valami szuperképességhez köthető. Végül csak beestem az ajtón, és nem is figyeltem partnerem, csak elkezdtem hadarni szabadkozásom, nehogy itt végül félreértesen és azt higgye, én vagyok ilyen trehány, meg fasz, hogy miattam jött ide, erre megváratom. Ekkor vettem észre, hogy korántsem kellett azon aggódnom, hogy halálra unja magát, és az elémtáruló látvány, hát mit ne mondjak eléggé mulattató volt, ezért kiszakadt belőlem a röhögés. Annie és a nőiesség. Majd támadt egy még frappánsabb ötletem, mégpedig, hogy beszállok, és így kreálunk egy négykezest. Jó nem ez volt pontosabb, hanem, hogy a telefonján még mindig szóló tutorial dallamára, elkezdtem az ő ujjai irányából hasonlóan kilőni a dallamot, mint előbb csinálta ő, annyi eltéréssel, hogy most nem az ujjából indultak ki a lángcsóvák, hanem a semmiből, és oda is tartottak. Az első másodpercekbe nagy energiát fektettem a dologba, hiszen nem tudtam, hogy mennyire megy még a többi képességem, mert eddig nem nagyon mertem próbálni, és arra mertem tippelni, hogy a tanárúr hőálló, ha már ilyen tárgyat tanít. Ha meg mésem itt van pár lépésre a gyengélkedő. De szerencsére egyik eshetőség se következett be, mert ugyanolyan gördülékenyen ment a dolog, mint eddig, bár nyelvemet én is kicsit kidugtam koncentrálás képpen, majd a dolog végén, mikor már csak ismételt a tutorlias palika, derültem még egy jót közös kis hülyéskedésünkön, és igyekeztem visszatérni a normál kerékvágásba, bár vigyorom még mindig megmaradt, amíg leállította a videót.
Eközben serénykedtem feltenni a következő kérdésem, és bármennyire is még a telefonjával bibelődött, én lefagytam, és egy dolog járt a fejemben: a picsába. Egy dolog perverkezdni, külön egy másik dolog tanárral perverzkedni. Ritka esetben még jól is jön ki, de van mikor komolyan veszi, én meg nem szándékozok tanár-diák viszont folytatni, mert hagyj ne mondjak róla véleményt. Még akkor is ha a tanár helyes. Mert az egy másik dolog, hogy megállapítod, hogy néz ki, aki átadja neked a tudást - mert a tanároknak azt kell átadnia, nem a nemibetegséget, ami egy küzdősport tanárnál elég esélyes -, hiszen a tények, azok tények. Lach tanárúrról is elmondható, hogy elég ígéretes példány, bár már kora miatt se kezdenék vele, mégha nem is tanítana. A harmincat súrolja, én meg már megjöttem az idősebb férfiakkal való kavarásból. Mégha csak kavarás lett volna - gondoltam.
Válaszán kicsit összeráncoltam szemöldököm, hiszen nem tudtam eldönteni, hogy mondtabán a sajnos a perverzkedés folytatása, vagy csak egyszerű szadizmus, és már csak azt kéne kieszelem, melyik opcióval járnék jobban egyébként. Következő mondatára, viszont horkantás szerű hangott hallottam. - És maga tényleg olyan ari, hogy ezt be is tartsa? - kérdeztem hitetlenkedve. - Szerintem valaki kifejezetten azért ment tanárnak, hogy gyerekeket fingasson - éltem én is az ő szófordulatával. Természetesen nem gondoltam komolyan mondandómat, és ezt hangleejtésemmel érzékeltettem is, de tényleg vannak órák, ahol nem az jut eszembe, hogy: de jó, hogy kihozhatom magamból a legtöbbet! hanem valami kevésbé illendő, teletömve obszcén dolgokkal. Végül komoly válászára bólintóttam, majd táskámat, amit a nagy sokkok miatt a hátamon felejtettem, bevágtam a sarokba, és ennyit szóltam. - Akkor várjon itt mindjárt jövök - tettem hozzá, az ajtó felé igyekezve, és kiérve jutott eszembe, hogy ez kicsit furán jött ki, na meg egyébként es tudott volna mit tenni. Szerencsére pont volt egy ötlöző a közelbe, bár férfi, de tudtommal, de elnézve senki sem használta, és egyébként is, nem akartam átgyalogolni a full messzi nőibe, és a rövidke ideig, ameddig használom, úgyse fog senki besétálni, ha meg igen, legalább lesz egy jó napja. Ilyen gondolatok mellett, már végeztem is, és ott feszítettem gyönyörű cuccomba, ami egy melltartó szerű valamiből, és egy fekete sztreccsnadrágból állt, aminek átlátszós légáteresztős része miatt nem haltam még meg, na meg gyönyörű sportcipőm, ami évek óta kiszolgált. Megfogva cuccom indultam vissza, majd érdeklődve nyitottam be, hogy valami újabb tutorial keletkezett-e, de ezek szerint túl gyors voltam. Nem tudom összerakta fejében milyen turpisság történt. Aztán a sportáskám az iskolai holmimat tároló mellé került, hasonló technikával - dobva. Végül - ha - eddig nem vett volna észre - vidáman megszólaltam, és úgy csináltam, mintha ezzel egy húdenagydolgot hajtottam volna végre. - Kezdhetjük - mondtam és odatartottam kezem, hogy majd menőn elkapom az egyik rudat, amit a karjába szorongat, és elkezdhessük a harcot, ami alatt remélem nem hajlítom meg a felszerelést, mert az már tényleg gáz lenne. |
Egészen nagy sunggal érkeztem meg a teremben, feltételezve, hogy én leszek a várt fél, nem a várakozó... Hát kell nekem vágtázni jobbra-balra, mennyivel jobban örülnék ilyenkor egy alacsonyabb termetnek, de azérta lábamból mégse vághatok lejjebb, mondjuk jelenleg nem tűnt olyan kellemetlennek, mint az, hogy szépen pudli kutya módjára le kell csüccsennem a formás kis seggemre. Pontosan ezért utáltam annyira korábban érkezni bárhová is, mert alapvetően sem én voltam a türelmesség minta bálványa, és akkor inkább kinecceltem, de nagyon ritkán késtem, minthogy elbasszam egy találkozást alap hangulatát azzal, hogy én úgy felkúrom az agyam a várakozó résznél, hogy alapból megbélyegződik az egész tevékenység. Így hát a falon lógó óra felé fordítottam pillantásomat, egy megenyhűlt sóhajtással konstatálva, hogy nem sok kell már, hogy egészet üssön a kis szerkezet, így csupán oldalra pakoltam, a falhoz támasztva a küzdő botokat, hogy ne akadályozzanak a bemelegítésben, amit mindig lentről felfelé kezdtem, a bokámtól kezdve, a karjaimon keresztül, a nyakamig átmozgatva mindent. Nem mintha olyan egyszerűen össze tudtam volna szedni bármilyen ficamszerű bármit is, de ez segített a mozgékonyságban, és némiképp rá is erősített hajlékonyságomra, amit alapvetően nem tartottam olyan fontosnak, mint egy egyszerűbb kitérési manővert. Aztán mivel nem volt kedvem bárhová is betörni lézereg közt mozogva, meg egyensúlyozva, így arra sem volt szükségem, hogy például spárgázni tudjak, de ha támadás ért, azt könnyen tudtam hárítani, és nem volt követelmény, hogy ehhez limbózás közben átmenjek egy autó alatt is... Meg ha mondjuk lángra gyújtom az egész testem, akkor ember legyen a talpán, aki meg tudott volna ütni, bár kétlem, hogy manapság egy sima ember jelentené a legnagyobb veszélyt, de a legjelesebb természetfelettiek portfóliói sem a tűzállóságtól híresek. Mondjuk ha olyan sokat tudnánk a gonosztevőkről, akkor azokkal nyílván nem sűrűn lenne gond, mert a gyengeponjaikat támadva rég hűvösre tették volna őket, de nem is értem, hogy mi ez a hirtelen paranoia jelzés rajtam, mikor valószínűleg nem egy mezei tűzmanipulátor tanár lesz a legfőbb célpont.
Miután végeztem a bemelegítéssel, újra a falon függő időmérőre helyeztem figyelmemet, mely mostmár túlhaladt a bűvös 00-án, amire én csak elégedetlenül elhúztam a számat, ahogy szemöldökeimet összeráncoltam. Nem erényem a tolerancia, mármint addig, míg a másik fél fel nem tűnik, utána csak alaphangú zabosság jellemez, amiről tudtam, hogy nem a legjobb dolog, amit tanárként személyiségjegyként magamnak tudhatom, na de hát ez van. Mások is képesek kisebb nagyobb gaztettekre, csak az a kérdés, hogy ki milyen pofával áll az egészhez, nem? Végülis azt szavaztam meg, hogy szórakoztatom még kicsit önmagam, így helyet foglalva magamhoz vettem az előzetesen biztonságba helyezett két tárgyamat, amiket csak az ölembe fektettem, hogy ne felejtkezzek meg róluk. Ha a tűzzel szórakozok hajlamos vagyok úgy kizárni a világot, hogy még a szememet is simán kilophatnák a helyéről, ami ismét egy kis gyengeségnek tudható be, de szóljon védelmem mellett, hogy ritkán játszok ilyesmit.
Egy tenyérnyi nagyságú gömböt formáltam ujjaim közt, melyet aztán fel lendítve hagytam, hogy aláhullva a kézfejembe ütközve "lefolyjon" kacsómról, majd mielőtt "elcsöppenhetett" volna, egyszerűen visszaszívtam a karomba, és ezt unalmig ismételtem, míg már inkább csak az ujjbegyeimből kezdetem apró golyókat lövöldözni, mire valami eszméletlen baromság jutott eszembe, és mint minden ilyesmit, ezt is nyílván meg kellett valósítanom, tekintve, hogy teljesen veszélytelen kis mutatványról volt szó. Hamar elő is kerítettem telefonomat, amiről egy gagyi zongora leckére kerestem rá, majd magam mellé helyezve figyeltem, hogy a tanár mégis hogy magyarázza, azt a borzasztóan bonyolult műveletet, hogy hogyan játszuk el a 'Boci boci tarkát'... Majd ahogy elindult a tutorial, már nagyban el is kezdtem a dallamnak és hangoknak megfelelően nyomkodni ujjaimat... A poén ott jött, hogy ugye pontosan ellenkező irányba tartottam kezemet, és összekapcsolva az előző tüzeskedéssel, ritmusra hajigáltam a köröm nagyságú lángnyelveket, miközben a sajátom kilógott a számból.
Természetesen a hölgyemény ebben a szent minutumban esett be, mintha csak így lett volna kötelező. Hát ez a délutáni külön óra nem lesz a kedvencem, az az érzésem. A köszönés mellőzésével eldarált szövegre, csupán arccal feléfordulva pislogtam rá, miközben továbbra is kint lógott a nyelvem, és még mindig nem hagytam fel a kissé átértelmezett verziós zongárázásomat. Itt tartott egy kisebb szusszanásnyi időt, ahol továbbra is hallgattuk a csodálatos gyermek mondókák dallamát, ami "cseppet sem tette" az egész helyzet hangulatát nevetségesség, ha már a grimasz a fejemen nem nyerte volna el a lány tetszését. Következő kérdésére , már felkaptam a fejem, és perverz vigyorommal inkább mobilom felé furdulva kinyomtam a bugyuta zenét, a kevésbé értelmes kommentárral együtt, majd felálva felé fordultam, miután mobilomat bizonságos helyen tudva a padon hagytam, továbbra is ragaszkodóan markolászva a botokat. - Ha akarnám se izzaszthatnálak meg sajnos annyira - kezdtem visszafogott mosollyal az arcomon, magamban hozzátéve, mint amennyire szeretném. - Ugyanis leírás, hogy a diákok fejlesztésére koncentrálunk a kifingatásuk helyett - fejeztem be, miközben szabad kezemet a csípőmre csaptam. - Ha már át szeretnél öltözni, akkor az inkább azért tedd, mert nem akarod ezzel is akadályozni magad a mozgásban - fordítottam komolyabbra a szót, elégedetten látva, hogy haját már fel is fogtam. Nyílván ma nem terveztem akkora nagy testmozgást, ugyanis az első néhány órát ígyis-úgyis a felmérésének szánom, mennyire jó nő, dehogyis. Hanem hogy mi lehet a probléma, mert ha valami trauma jellegű, akkor nem az lesz a legjobb ötlet, hogy egymásnak esünk... Mondjuk az se rossz, de nem a legjobb, viszont még megfontolandó... |
- Elnézést, hogy nem jöttem előbb, de valaki nem képes felfogni, hogy az óra nem addig tart, amíg ő tartja, hanem a csengőig - mondtam kicsit idegesen, majd ahogy kiadtam magamból szusszantam egyet, és körbepillantottam. Akkor vettem észre a kezében a tárgyakat, és egyből rájöttem, hogy itt valami testmozgás lesz. Hajamat elkezdtem felkötni copfba, majd sokkal kedvesebb hangnemben álltam hozzá. - Átvegyem az edzős ruhámat, vagy annyira nem fog megizzasztani? - kérdeztem, utólag felfogva, ha olyanja van, akár félre is értheit, pedig nem úgy szántam, csak tényleg nem találtam a farmershortot, és pántnélküli felsőt a legjobbnak az ugrabugráláshoz.
|
Az elmúlt időszakom eléggé tűzesen alakult. Néhány része szószerint, néhány része csak átvitt értelmébe. Az edzések nem sűrűsödtek be, de hosszabbak lettek, és intenzívebbek, amivel nem lenne semmi bajom, mert imádom és szeretem őket, csak emellé még jött egy két dolog. Az iskolában a tanórákon minden tanár most találta ki, hogy a legjobb lenne, ha ötmillió számonkérés legyen, csak mert miért ne. Imádom azokat akik év végén döbbenek rá, hogy hoppá nem csináltunk egész évben semmit, kéne valamit kezdeni magunkkal. Nekem nem lenne az egésszel bajom, mivel nem látom magam se, régészként, se matematikusként, se bármilyen ilyen unalmas szakmákba, de azokat sajnálom, akik ezekkel akarnak továbbmenni, bár ez nem igaz minden tanárra, meg lehet csak én fogtam ki az ilyeneket. Lehet szándékosan szívatnak ilyennekkel, mert nem vagyok képes befogni a számat. Mind az órai csevegésekre értem, mind arra, hogy nem a legkedvesebben mondtam meg mindig a tanárnak a véleményem, de hát ha valami szar az szar, nem értem miért kéne tisztelnem, csak azért, mert valaki a tanárom, ő is ugyanúgy lélegzik, és az Miss vagy Mr jelző se azt jelenti, hogy isten vagyok. Akkor fogok valakit tisztelni, ha kiérdemli a tiszteletem. Félreértes ne essék nem vagyok az összes tanár ellen, vannak jófejek is, akik nem dugtak fel vagy le maguknak két karót, és normálisan tanítanak is, de az előbb taglalt típus szerintem népszerűbb és elterjedtebb. Én igazából azokat a tanárokat is bírom, akik baromi jófejek, de semmit nem csinálunk az óráin, csak velük vizsgázni lesz majd szar, de amiatt miért aggódjak most.
A harmadik ok amiatt ez az időszak húzos, igazából az én hibám, ha úgy nézzük, de lehet jelenleg ez tart életben az alvás mellett. Itt a jóidő, újra lehet járni a partra, bár nem esténként, de az a fura biztonságison kívül senkit nem érdekel. Az alkohol hamarabb bejut, mi hamarabb kijutunk a partra, vagy ha nem is oda, valakinek a szobája, vagy valamelyik klubhelység, még mindig csodás helyszín arra, hogy jól érezzük magunkat. Testvéreim is gyakran csatlakoznak hozzám, és sokszor az afterpartyt Larissával megtartjuk a szobánkba, és nem egyszer volt olyan, hogy az óra közelebb járt a felkelésem időpontjához mint éjfélhez. Emelett még vannak az önálló expedícióim is, mikor testvér nélkül indulok útnak, vagy társasághoz, de olyan is előfordult már, hogy kimentem a partra futni vagy sétálni, mert ahhoz volt kedvem. Nem tudom, hogy stresszlevezetés miatt, vagy csak úgy, de így sokszor testvérem után rogyok ágyba. Na meg a reggeli edzések miatt korábban is kelek, mint az az édesen szunyokáló angyalka. Ahogy zombimódba vonszolom magam olyankor, néha eltűnődök megéri nekem ez a heti kilenc edzés. Majd ahogy odaérek, rájövök, hogy igen, imádom ezt.
Ezek persze teljesen elviselhető dolgok, sőt élvezem így az életet, még mindig sokkal jobb így, hogy az alvással kell szakítsak kicsit, minthogy unalmas életem legyen, és azt kelljen számolnom, hogy filmet vagy sorozatot láttam többet. Imádok emberek közelébe lenni, és pörögni velük, nem tudnék magányosan élni, talán ez annak is köszönhető, hogy világ életemben ott volt két drága testvérem mellettem, és így esélyem se volt semmit egyedül csinálni, mégha akartam volna is, de nem akartam. Meg azért is jöttek jól, mert mindaketten felelősségteljesebbek voltak nálam, így sok hülyeséget megúsztam miattuk. Hátulütője ennek, hogy mindig én voltam legkisebbnek elkönyvelve, amit sosem értettem miért van. Hármasikrek vagyunk, és bár tényleg én születtem utoljára nem hiszem, hogy az a pár percnyi élettapasztalat, amit akkor szereztek annyival bölcsebbé tette volna őket. Vagy talán az az oka, hogy én vagyok a legalacsonyabb? 176 centim elég magasnak számít, de nővérem egy centivel, bátyám pedig nem tudom mennyivel, de az biztos, hogy kurvasokkal magasabb. Mindenesetre a lényeg az, hogy így mindig én voltam legjobban óvva és kevésbe komolyan véve, na bár vitakozásba mindig jeleskedtem, ha máshogy nem is, legalább úgy sikerült akartomat érvényesíteni.
Szóval a legnagyobb problémám a tűzzel való játszás volt. Igazából nem én játszok vele, ő gondolja úgy, vicces velem szórakozni. Eddig baromira jól kezeltem a képességeimet, és semmi problémám ne m volt velük, főleg azokkal, amik mindhármunknak megvannak, a tűzzel kapcsolatosak. Bár nem sok értelmét láttam magma aurát magam köré vonni, azt is meg tudom csinálni, bár nem vagyok benne valami profi. De kontrollálni már jóideje tudtam őket, elvégre négy éve itt vagyok az akadémián, ezért nem értem miért kezdődött el ez most.
Egy keddi reggel, a tanárnő Eminemmé akart válni, vagy valami szájaknak meghírdetett maratonra edzett, mindenesetre, a szája gyorsabban járt, mint legtöbben írni tudtak volna, mert mindez diktálás közben tette. Szándékosan. Vannak olyanok, akik csak elfeledkeznek arról, hogy éppen diktál, de ő csak szadista volt. Én nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy nem győzőm a tempóját, vagy megkérem, hogy lassítson. Ezért olyan sebességgel írtam, hogy a papír szinte sistergett a tollam alatt. Majd tényleg elkezdett sisteregni, és kigyulladt a papír és az egész jegyzetem kárbament. Másik órán hasonló incidens történt, mikor is számbavettem a tollam, és elkezdtem vele szórakozni - szerintem a közelembe ülő srác örömére -, aztán egyszercsak megolvadt. A számba. A hamardik ilyen eset az volt, mikor futás közben a salak kezdett el nem normális módon füstölögni.
Szóval kénytelen voltam segítséget kérni, de szerintem ha magamtól nem tettem volna meg, akkor is beutalt volna valaki. Lol, mintha pszichiátriára mennék. Szóval a találka le volt beszélve, az utolsó órám után - lehetőleg még az edzésem vége előtt -, odamegyek a gyakorlótermekhez, és megprobáljuk orvosolni a problémát Lach tanárúrral. Fogalmam sincs mit akar csinálni, valami belső békés wodoo faszomat, vagy edzeni, vagy csak dumcsizni egy jót, mindenestre örömmel és nyitottan álltam elébe a dolgoknak, ha már más nem is, legalább nem unalmasan fog telni a délutánom.
Egy dolgot nem kalkuláltam bele ebbe az egészbe. Utolsó órámat helyettesítették, de meg lett tartva rendesen, és anyagot is vettünk, viszont rendesen el is húzták az órát. Felelés, ez az oldal még belefér, és eleinte úgy voltam vele, jó megértem, hogy rendesen és szorgosan, alaposan akarja leadni a feladatot, de mikor már lassan tíz perce lépte túl a csengetést, kicsit kezdtem ideges lenni, mert oké, hogy a legtöbbeknek ez az utolsó óra, de nekem nem. Így egy elegáns köszönés után fogtam magam is kiviharzottam a teremből az ötven motyómmal együtt. Gyors betömködtem táskámba a cuccom, majd telefonomra rápillantva realizáltam, hogy én csúnyán késésbe vagyok. Ezért gyors hátamra dobtam a motyóm, sportáskám kezembe fogtam, és elkezdetem rohanni, mint egy örült, át a tanulók hadán, mert nem igazán akartam azt, hogy stresszelevezetéssel kezdjünk, már mint, hogy nem az én stresszemével, hanem a tanárúréval. Vagy, hogy tűzgyolyókat vágjon a seggemhez. Bár immúnis vagyok rájuk, nem szívesen probálnám ki most, mert lehet nem használna ezen csodás képességem. Ilyen gondolatok között fordultam az utolsó saroknál, és egy nem várt akadály tárult a szemem elé. Két lány egy padot cipelt befelé a szertárba. Megállni már nem lett volna időm, ezért megpróbálkoztam egy badass mozdulattal, mégpedig, hogy átugrom a padot, mert lefékezés szerintem kockázatosabb lett volna. És sikerült is. Éljen az atlétika. Szóval ott álltam, enyhén kifáradtan, de legalább nem késtem ennyit, és ahogy beléptem a terembe egyből elkezdtem fújni a magamét.
- Elnézést, hogy nem jöttem előbb, de valaki nem képes felfogni, hogy az óra nem addig tart, amíg ő tartja, hanem a csengőig |
Amióta csak elhelyezkedtem tanárként az Akadémián, ami már több, mint 20 évvel ezelőtt történt, azóta arra törekedtem, hogy minél jobb teljesítményt nyújtva segíteni tudjak az összes olyan diáknak, akiknek gondot okoz saját erejük, félnek tőle, vagy csak nem képesek felismerni határaikat. Az esetek többségében természetesen hasznosnak is bizonyultam, révén, hogy jártam már én abban a cipőben, így hamar fel tudtam ismerni a dolgok rákfenéjét, hogy mégis honnan eredeztethető az adott probléma, vagy mégis hogy kezdjem el az okatatást, hogy álljak a diákjaimhoz. Szinte úgy emlékszem az első taníványomra is, mintha csak tegnap kezdtem volna az első órámat, amikor életemben akkor láttam másodszorra fajtársamat. Emlékszem, hogy talán izgatottabb lehettem a fiúnál, aki persze halálra volt rémülve a saját erejétől, majd aztán mikor megmutattam neki, hogy még mire lesz képes, akkor össze is fosta magát. Na jó nem, de azért el kellett vinnem az iskola orvoshoz, úgy elsápadt, én meg azért csak tartottam attól, hogy itt feldobja nekem az első napomon a pacskert, az nem lesz túl meggyőző, hogy milyen fasza munkaerő vagyok is én. Azóta nem szokásom rögtön az erődemonstráció, de mégis milyen főnix lennék én, ha nem forrófejűsködnék itt össze-vissza ész nélkül? Igazából viszonylag normális a pancser csapatból, és mivel nem vagyok sem normális, sem pancser, így naná, hogy egy lobbanékony barom vagyok. Nem is értem, hogy miért nyilatkozott úgy az egyik kölyök, hogy nem tudja eldönteni, hogy inkább bír, vagy inkább tart tőlem. Aztán mikor csúnyán ránéztem, hamar állást sikerült foglalnia... Melegen ajánlottam is neki. Már mint nem buzisan. Na jó ebből most jó ritka szarul jöttem ki, mindegy. De amúgy ezt én is tudtam, csak kimondva azért eléggé durva volt, szegény kicsi lelkem a végén még itt megsérül. Aztán hogy fogom én itt tartani a kemény tanár imázst, ha itt felveszek magamra minden marhaságot, amúgy sem vagyok kifutó modell, habár a magasságom adott lenne ugyan, de mint említettem nem veszek fel random indétlenségeket a habtestemre.
Az óráimat alapvetően egyébként nem a vasszigor jellemezte, hanem sokkal inkább a magas koncentrációval elért minőségi munka, és amíg ez megvalósult, és nem keltett egy kis renitenst sem nyakon csapkodnom, mert ő most nagyfaszúsat akart játszani, csak balul sült el, és leégette az egyik szemöldökét. Nem volt a problémám a jó hangulattal, de csak addig, míg az nem ment a képesség használat kárára. Ez nem valami szellemi alapon működő dolog volt, amivel max véletlenül csak belepofáltankodtál a másik fejébe, mint valami elbaszott agyturkász, hanem komoly fizikai sérüléseket szenvedhet el a használó és a körülötte lévők is, ami egyáltalán olyasmi, amit félvállról lehetne venni. Épp ezért is kértem, hogy a délelőtti óráimat had tarthassam kiscsoportoknak, nagyjából 10-15 fő körül mozogva, azoknak, akik inkább haladó állapotban voltak, a balhés bandát pedig délelőttre időzítve külön-külön edzhessem. Persze ezzel azt is vállaltam, hogy ha egy-egy évfolyamban nagyobb a tűzmanipulátorok száma, akkor akár hétvégén is szivassam velük magamat, vagy őket magammal, ez egy érdekes feltételezés... Dehát amúgy se sűrűn volt ennél jobb dolgom egy baszott sziget közepén dekkolva. Szóval a diákjaim legnagyobb bánatára, részemről mehetett a dolog, és ment is pár évvel ezelőtt, azóta meg... Mintha cseppet megcsappant volna az állomány az ideiglenes roham után. Mintha egy pillanatra a világ bepánikolt volna, hogy "he, gecc, nem lesz elég retard, aki felgyújtson minden szart" de azért környezet tudatosság, meg éljünk úgy, mintha az unokáinktól kaptuk volna a földet kölcsönbe, meg fuck yeah, legyen zöld a térdem kalácsa is, meg mittudomén.
Apropó zöld, mostmár azt hiszem éppen eleget ücsörögtem a kertben a fák árnyékában hűsölve, élvezve, hogy a kötelező köreimet letudtam, azonban a kényelmes kis életem kárára, a minap beharangozták, hogy amíg nem kezdek valamit a hölgyeménnyel valamit, addig minden nap az órák után jó lenne, ha kezelésbe venném... Oh, kezelésbe veszem én, de azzal nem biztos, hogy az Akadémia előrébb lesz. Meg aztán az sem lenne utolsó, hogy a kedves mit szólna a kezeléshez. Lehet igazából csak lepacsizna azt helló. Hm, az nem tetszene, az nagyon nem tetszene, akkor legalább kézimunkázna, kezdtem el hümmögni magamnak. Kényelmesen hátradőltem, miközben összefontam magam előtt karjaimat, miközben szemeimet összeszűkítettem, egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy ha így haladok úgy elfogok késni, mint annak a rendje. De végülis a "Ha te vagy a tanár, nem késhetsz el az órádról" alapú csodálatos életelméletem alapján egyáltalán nem is volt okom a siettségre. De végülis beláttam, hogy farokság lenne, ha szerencsétlent odavezénylik egy előre kitűzött időpontra, mert szétbasz mindent, amit nem is értek, hogy hogy történhetett meg. Oké, egy elég ügyes lányról van szó, már ha emlékezetem nem tréfál meg, akkor mikor utoljára találkoztunk az óránkon még eléggé ura volt a helyzetének... De akkor is, ilyesmire alapozva nem különleges tanteremben tanítatni, vagy nem áll rendelkezésére a saját szobájában a tűzálló berendezési tárgyak, akkor uram bocsájtsd már meg, mégis mit várnak?
Végül aztán egészséges pöffögés kíséretében tápászkodtam fel a padomról, hogy ne várassam meg olyan nagyon kényszer tanítványomat, akit jó hogy nem vontak durván felelősségre, egy olyan dologban, melynek felelősségét nem is ő vállalta magára. Inkább nem is pörgetem magam ezen, mert a végén még felizzik körülöttem a levegő, habár ez már a hangulatomon nem sokat fog segíteni. És én ebben a csodás idegállapotban megyek tanítani valakit, aki valószínűleg pont annyira örül ennek a találkozásnak, mint én magam. De persze tessék, sikerült úgy felspanolnom magam, hogy egy kettőre ott találtam magam a tornatermeknél, melyek közül néhányban már javában el is kezdődtek a különfoglalkozások, de nem szenteltem nekik ennél nagyobb figyelmet, hanem inkább csak saját jól ismert territóriumom előtt elhaladva a szertár felé bandukoltam, hogy két alap küzdő botot kerítsek elő, a tűzálló kategória alól, mert feltételeztem, hogy a szokásos dühkezelési problémával állunk szembe, ahol ezek kifejezetten terápiás eszköznek bizonyultak eddig. Éppen ezért valamelyest értettem is hozzá sőt, hacsak nem azokkal mértem össze magam, akik kisszaros koruk óta ezt csapatják, akkor már majdnem rám lehetett aggatni a profi jelzőt is. No már most ez nem egészen önfényezés, csak kilenctized részt... Majd ahogy felmarkoltam a kis szerzeményeimet, már indultam is kifelé a nem túl konfortos közegből, majd aztán, hogy ne történjen semmi gond, meg ne érhesse rossz szó a ház elejét gondosan bezártam az ajtót, mielőtt valamelyik elmeháborodott beszabadul és mindent szétbasz odabent, az kellemetlen lenne. Majd csak ezután mentem be a teljesen tűzvédelmileg lesterilizált terembe, remélve, hogy ha a leányzó még nincs is jelen, akkor csupán pillanatok kérdése és befut. |
Annabelle Chronis & Lachlain Aldoc |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
