|
Témaindító hozzászólás
|
2018.06.07. 21:13 - |
Sorin Amon Danvers & Sophia Řdegĺrd |
[6-1]
 Nem vagyok olyan segítőkész, amilyen a szüleim pedig, aki két szuperhős szerelméből született. Azt lehet hinni, hogy mindenki segítségére ugrok. Ez máshogy van, nehezen veszem rá magamat, hogy bárkinek is, bármikor segítsek. Fogalmam sincs miért van ez, egyszerűen nincs bennem az a vágy, hogy a világon mindenkinek kezet nyújtsak, mikor sokan saját magukon is tudnak segíteni vagy szimplán mást rendelt hozzájuk az univerzum. Talán tudja, sehol se találni bennem azt a késztetést, ami ehhez kell. Viszont vannak kivételek, amikor a sors nyakon vág és munkát csinál nekem. Mert ezek azok számomra. Semmi több vagy kevesebb. Feladat, amit nekem kell megcsinálnom.
Talán nem kellett volna ilyen hamar és ilyen nagy buzgósággal ideállítanom, de ahogy ismerem sorsot, addig nem hagyott volna békén, amíg nem csinálom meg ezt. A szál köztünk még mindig halvány volt, alig látható, talán ezzel akarta jelezni, hogy nem kell sokáig itt lennem, viszont ahogy ismerem a világegyetemet, biztosan csavar egyet rajta. Sose állíts semmit a végzetről, mert akkor pont az ellenkezőjét teszi. Szóval bármit a világmindenség, én itt leszek. Amúgy is olyan fajnak vagyok a tagja, akiknek ez a dolga, hogy a sorsokat minél hamarabb be tudják váltani. Ez pedig jobban érdekelt engem mindig is, mint a szuperhős szerep.
Fel akartam nevetni, ahogy megijedt tőlem, de tartottam magam, valamennyire. Valahogy. Összepréseltem az ajkaimat, de így is mosolyogtam kissé. De nem hibáztatom, elég váratlanul állítottam be hozzá, reméltem azért nem fog elzavarni engem, akkor ez a cérnaszerűség, mindig a pólómba fog kapaszkodni. Mármint egyszer az egyiket elneveztem anno, most viszont ez idegesített engem itt. Türelmetlen lélek vagyok, talán azért is bánom, hogy nem ugorhatunk rögtön oda, ahol volt a látomásom. Pedig olyan könnyű lenne akkor az életem, viszont már akkor rájöttem, hogy sosem lesz az, mikor az univerzum megáldott engem olyan tökéletes mintaanyával, mint Carol Danvers. Az élet nem akar nekem könnyű munkát.
Megvártam, amíg visszaköszön, utána tettem fel csak a kérdésemet. Szokásom gyorsan ledarálni mindent, mikor izgatott vagyok, de akkor a lány semmit se értett volna meg belőle. Egy féloldalas mosoly jelent meg az arcon, mikor azt mondta, hogy neki olyan kell, aki norvégul tud. Nekem az európiai nyelvek könnyűek, ezért is tanultam meg olyan hamar őket. A fatsei nyelv sokkal nehezebb, még is beszélem. - Tudok - jelentettem ki röviden, majd le is ültem mellé. Persze, ha megengedte. - Szabad megnéznem a jegyzeteid? - hogyha átadta, tanulmányoztam. - Igen, simán tudok ebben segíteni. Minden esetben. Ezek számomra nem nehéz szavak. De amúgy miért nem használsz valami fordító eszközt? Néhány tanár megengedné, szerintem - vontam vállat. - Amúgy Sorin vagyok. |
Továbbra is a fejem törve ettem a magam mellé kikészített chipset, de nem jutottam igazán előre. Jutottak eszembe dolgok, ahogyan előtte is de semmi hasznos, ami igazán jelentősnek bizonyult volna. A tanárnő vicce, amit az egyik órán mondott persze rögtön beugrott. Ami viszont a teleportációhoz szükséges információ lett volna, mintha elpárolgott volna a fejemből, legalábbis amit nem írtam le. Éppen újra a chipses zacskóba nyúltam, vsizont amikor a kezemben lévő sült krumpli szeletet már a számba dobtam volna, valaki hirtelen megszólalt mellettem, ennek következtében a összerezzentem, a chips pedig a földre esve úszta meg, hogy elfogyasszam. Nem számítottam arra, hogy bárki is köszön majd nekem, vagy hozzám szól, míg a tótól egy kicsit messzebb jövök, de mégis megtörtént. És annak köszönhetően, hogy nem számítottam rá, megijedtem attól, hogy egy ismeretlen hang szinte közvetlenül mellettem szólalt meg, ennek volt betudható az, hogy összerezzentem. Abban azonban nem lehettem biztos, hogy nekem szólt a köszönés, bár a felém vetülő árnyék azt jelezte, ez így van. Csupán egy alakot láttam magam mellett, így hát a legvalószínűbb az volt, hogy igenis nekem szólt az üdvözlés, amit nem igazán értettem. Nem tapasztaltam azt, hogy itt annyira beszélgetős emberek lennének, akik minden percben odamennek hozzád ismerkedni, ha egyedül vagy. Nem volt mindenki magának való és csendes, persze ilyenek is voltak, de eddig nem sokan köszöntek rám csak úgy. Lassan emeltem a tekintetemet az előttem álló alakra, akit szemügyre is vehettem, amint feljebb emeltem a fejemet. Amit sikerült megállapítani, hogy fogalmam sincs, hogy ki áll előttem csak kicsit jobban szugeráltam a srácot, hátha beugrik bármi. Ha tippelhettem volna, azt mondom, soha nem láttam még ezelőtt, egy kicsit se volt ismerős a fiú. Azonban az, hogy nem ismerem nem azt jelentette, hogy nem is köszönök vissza. Nem szerettem volna rögtön bunkó lenni, így hát igyekeztem viszonylag gyorsan feltápászkodni fekvő helyzetemből ülésbe, miközben ráeszméltem, vissza is kellene köszönnöm. Ismételten felnéztem az előttem álló személyre, és biccentettem egyet.
- Szia. – nem volt valami nagy köszönés, de hát az ilyenekből nem sok mindent lehet ilyenkor kihozni. Szerintem nem is igazán várják az emberek, hogy egy szia köszönésből bármit is kihozzak. Egyáltalán miért gondolkodom ezen? A köszönés után, rögtön egy kérdést tett fel, ami egy újabb meglepetés volt a számomra, ugyanis ha köszönéssel találkoztam már egy-kettővel, de ilyen felajánlással még biztosan nem. Senki nem sétált oda hozzám a kérdéssel, hogy szükségem van-e segítségre, mert úgy látja, talán elkellhet a dolog. Szerintem bárki mást is meglepett volna egy ilyen kérdés hirtelen a semmiből, fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék. Ennyire látszódna rajtam, hogy nem boldogulok? Eléggé úgy tűnt, hogy igen, ha még valaki önszántából oda is jön felajánlani a segítségét. Egy tízes skálán mennyire szánalmas ez a helyzet? Szerintem jobb is talán, ha erre sose kapok választ. Egy nagy levegőt vettem, hogy válaszoljak a kérdésre, de aztán csak tanácstalanul széttártam a karomat és elnevettem magamat jelezve, hogy nem hiszem, hogy sokat tudna tenni az dolog érdekében. Komolyan, veszett ügy volt.
- Ami azt illeti, nem hiszem, hogy sokat lehetne segíteni a dolgon. Csak próbáltam jegyzetet írni az órán hallottakhoz, de az angolról fordítás még egy kicsit bonyolult. Ha esetleg tudsz norvégul, akkor szívesen veszem a segítséget. – azért annak a valószínűsége, hogy valaki norvégra fog nekem fordítani itt, szerintem egyenlő volt a nullával. Nem is vártam volna el, hogy esetleg legyen nekem bármilyen fordítóm is, aki mindent lefordít, de kétség kívül az elején nehézkesen ment a dolog és szerettem volna segítséget kérni, de a jelenlegi állás szerint egy olyan személlyel se nagyon találkoztam, aki ebben segíthetett volna. Ez talán a sors is lehet, ugyanis ez egy olyan folyamat, amiből sokat tanulhatok. Legalábbis nagyon szerettem volna azt gondolni, hogy van értelme a dolognak.
|
Nem gondoltam volna, hogy erre az iskolára kerülik, mégis itt vagyok. Igazából szerettem volna a saját korosztályommal találkozni, mert középkorú férfiakkal körül véve, kissé kellemetlenné vált. Öreg pasik és egy tinédzser - mint egy pornó címe lenne. Rossz is belegondolni, fúj! Persze kedveltem őket, de nekem olyanok, mintha a nagybácsikáim lennének. Gamora-val, illetve Natasha-val is nagyon keveset voltam, a szüleim általában a hapsikra szoktam rásózni engem, ezért is érzem magam közelebb hozzájuk. Sok mindent tanultam tőlük, mivel mindig mutattak nekem valamit, amit majd használhatok a jövőben. Bár állítom, hogy csak azért csinálták ezeket, mivelhogy más ötletük nem igazán volt. Ritka volt az, hogy valaki értett a gyerekneveléshez.
Anyám, se apám nem volt ennek a mestere, ami pedig természetesen rajtam ütött ki. Mondhatnátok, hogy tisztára szerencsém van az őseimmel, de komolyan nem ezt érzem, sőt néha utálatot is. Igen, még a saját faterom iránt is, hisz ő adta nekem át ezt a nyavalyát, ami pedig megkeserítette az egész életemet. Mondjuk szerintem be tudnám fejezni, elég sokat voltam apám mellett, de az a helyzet, hogy az utasítások, se a jegyzetei sincsenek meg, amiből le tudom következtetni, hogy száz százalékosan azért rabolták el vagy ölték meg... fogalmam sincs hol van vagy mi van vele, ez pedig mindig pánikkal tölt el engem.
Amennyire szerencsés vagyok, egyben olyan szerencsétlen is szoktam lenni. De hála a Fatse-nak, hogy én ki tudtam lábalni az ilyen helyzetekből. Persze, nem mondom, hogy akiket legyőztek az ilyen események, azok gyengék, csak nekik meg volt írva valahogy a sorsuk és abba a további gyötrelem is beletartozik. És tudom, mindenkinek van egy olyan embere, aki átsegíti őt a gyötrelmeken. Múltkor láttam is folyosón két srácot - akik mondjuk nagyon különböztek egymástól -, két energiaszál pedig összekötötte őket. Mondjuk a jövőjükbe nem tudtam bepillantani. padig nagyon érdekelt engem. Szeretek jó jövőket látni.
Ha állandóan a jövőket nézném, akkor sose lenne időm edzeni. Az, hogy van energianyelő képességem, nem azt jelenti, hogy megállnám a helyemet a harcokban. Tudok pár fegyvert használni azért, meg a fizikumom se volt olyan szörnyű, viszont azért a tréningek mindig jobbak voltak, mint az órák. Nem szeretek sokat ülni, amint már járni tudtam, végig jártam az egész Bosszúálló tornyot, szóval nekem 5 percnél több ülés, kész kínzás. Komolyan ne várd tőlem, hogy annyit üljek, hacsak nem tudsz valamivel szépen lekötni engem, amihez megint tehetség kell. mert hát ha itt tanulsz, akkor nagy valószínűséggel utállak, mint a matekdogát. Sajnálom, ez van.
Mászófal a kedvenc részem a kinti pályánál, legalább le tudja kötni mind a négy végtagomat. Bár sose kértem a tanároktól, hogy kijöhessek ide órák után, mert nem fogok én a tanárok után kullogni, már bocsánat. Főleg, hogyha már szándékosan kerülnek, de igazán nem tudott az ilyesmi zavarni, úgy se érdekel senki, mit csinálok. Kivéve, ha hamarabb felérek a mászófalra, mint a többiek, ami ma is megtörtént. Büszkén figyeltem fentről, hogy a többiek még lent kínlódnak, én meg már itt élvezhetem a szép kilátást, mert itt legalább mindent láthattam. Ittam, hisz, ha nem tettem volna, akkor simán kiszáradtam volna a picsába, azt meg utálom, hamarabb hozza elő a betegséget is.
Ahogy a kupakot visszacsavartam az üvegre, láttam, hogy egy energiaszál kapaszkodik a pólómba, bár ez kissé halvány volt, ami azt jelentette, hogy ez a kapcsolat talán, csak ideiglenes lesz. Ahogy nézegettem a szálat, hirtelen bevillant egy képkocka, ahol egy szőke lánynak segítettem. - Szóval ezt akarod! - szóltam hangosan s biztos voltam, hogy a falnál lévő emberek egy kissé kattantnak néznek. Nem baj, én leszarom. Lemászva, kezdtem követni az energiaszálat. Olyan volt, mint egy kis GPS számomra, bár engem ritkán köt össze az univerzum emberekkel. Azt hiszem az is magányosfarkasnak akar. Ahogy pedig lassan követtem a vonalat, meg is láttam a lányt, aki látomásomban volt. Bár még fogalmam sincs mit akart a sors tőlem, hogy mit segítsek a lánynak, mert csak egy kis jelenetet mutatott meg nekem. Ahogy pedig közelebb kerültem, láttam, hogy a jegyzetei norvégul vannak. Talán abban kell segítenem. Bár nem kezdhettem úgy, hogy: "Szia! Volt látomásom rólad! Segíthetek?"
Elzavarna engem a jó picsába, ezért inkább szokásosan kezdtem. - Hello - mint egy illedelmes úriember, először köszöntem. - Segíthetek valamiben? Ahogy láttalak, valamin kissé töröd a fejed - mosolyodtam el halványan, hogy azért a barátságos kisugárzás meglegyen. Mert azt hiszem, alaphelyzetben, kissé morci képem van. |
Mi a hátránya annak, ha egy olyan helyre kerülsz, ahol mindenki ugyanolyan, mint te? Legalábbis valamilyen szinten ugyanolyan. Az, hogy nem érzed magad többé abban a dologban különlegesnek, amiben eddig kitűntél máshol. A képességeimmel egyedül voltam a baráti társaságomban és nagyjából a városban is szerintem, ugyanis nem találkoztam senkivel ott, aki hasonló erőkkel rendelkezett volna. Emiatt sok önbizalmat is nyertem, hisz valamiben egyedi és különleges voltam, még ha ezt mások nem is tudták. A családom nem volt oda azért, hogy mindazt alkalmazzam, amivel rendelkeztem, így hát mások előtt nem is tehettem azt. Csak a tudtukon kívül használhattam a képességeimet és csupán ritkán, mert nem is igazán tudtam rendesen. Azonban, amint az akadémia épületébe léptem minden különlegesség, ami eddig a fejemben nagy magaslatokat öltött, nemes egyszerűséggel vált egyenlővé a földdel. Sőt talán a föld magjával, ha igazán konkrét akarok lenni. Ki gondolta volna, hogy vannak személyek, akik sokkal, de tényleg sokkal több és hasznosabb képességgel rendelkeznek nálam? Mert én nem igazán, hogy őszinte legyek. Na, meg ne feledjük el, hogy a gyakorlásnak hála ők már normálisan tudják alkalmazni is azokat. Az első napokban világossá vált a számomra, hogy semmi, de tényleg semmi különleges nem volt bennem azon a helyen és ez rettentően zavart. Így hát arra az elhatározásra jutottam, hogy ideje gyakorolnom rendesen, legalábbis azt, amit tudok. Az egyetlen ilyen, amit gyakorolni akartam és tudtam is magamtól, a teleportáció volt. Persze mindennek voltak veszélyei, ahogy ennek is, de ez volt a legkevésbé veszélyes, azt hiszem. Az egyik délután pedig úgy döntöttem, hogy jobb, ha tényleg belevágok a rendes gyakorlásba, de nem akartam túlságosan sokat először. Csupán az órán tanultakat szerettem volna egy kicsit feleleveníteni és gyakorolni, erre pedig engedélyt is kaptam, így hát az iskola közelében lévő tó mellett döntöttem, ahol bár sokszor megfordultak emberek, alapvetően nem volt egy igen zsúfolt helyszín. Ha pedig az embernek sikerül olyan időt és helyt kifognia a közelben, akkor lehetőség volt arra is, hogy szinte egyedül tartózkodjon az említett helyen, de ez igen ritka volt tapasztalataim szerint. Reménykedtem abban, hogy talán most is rám talál a szerencse, és egész kevés emberrel kellesz majd találkoznom a tónál, de természetesen nem így volt. Egész sokan voltam, bár ez lehet annak volt betudható, hogy a délutáni órákban szántam rá magamat, hogy kimenjek. Visszamenni azonban már nem szerettem volna, ha végre sikerült rávennem magam a szobám elhagyására, így hát igyekeztem egy leginkább nyugalmas helyet találni, hogy koncentrálhassak, és ne keltsek túl nagy feltűnést az esetleges bénázásaimmal. Sikerült egy viszonylag csendes helyet kifognom, bár kicsit távolabb a tótól, még éppen rá lehetett arra látni. A magammal hozott pokrócot és táskát a földre dobtam, majd ki is terítettem az előbb említett anyagot. Halk puffanással vetettem le magamat a földre, majd kipakoltam a táskámban lévő füzeteimet és ételt, amit magammal hoztam. Nagy sóhajjal nyitottam ki a füzetet és gondolkodva figyeltem a lapokat, miközben hasra feküdtem. Mint mondtam, nem akartam rögtön mindenbe belevágni, így hát igyekeztem fejben megalapozni a dolgokat és leírni mindazt, ami az óráról megmaradt, de be kellett vallanom, nem sok minden került a lapra. Biztos voltam abban, hogy több dolgot is vettünk, viszont akármennyire törtem a fejem, mintha a gondolataim megálltak volna. Képes voltam az arra járó hangyán is többet agyalni, mint a feladaton, amit magam elé tűztem ki. Valóban ennyire figyelmetlen volnék? A gondolatra csak gondterhelt sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd csak halkan motyogva igyekeztem feleleveníteni továbbra is a hallottakat. Ez azért is volt nehezebb, mert a gondolataim nem csak az eddig megszokott módon norvégul cikáztak a fejemben, de angolul is, hisz az óra ezen a nyelven volt tartva. Nem mondom, hogy nem beszéltem jól az angolt, hisz anyu által azt is igazán jól megértettem, de még nem voltam annyi ideje az iskolában, hogy mindent kapásból felfogjak, így hát nem csak megjegyeznem kellett a hallottakat, le is kellett magamban fordítani norvégra. Ez pedig nem ment annyira könnyen, mint azt gondolná az ember. |
Sorin Amon Danvers & Sophia Řdegĺrd |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
