|
Témaindító hozzászólás
|
2018.06.07. 22:20 - |
Nahi Soliman & Liam Dorian |
[13-1]
 Ma már másodszor érzem magam rosszul olyan dolgok miatt, amik után nem kéne; alapjáraton nagyon nem szoktak érdekelni mások érzései, főleg, hogyha az enyéimet semmibe veszik. Miért figyeljek oda rájuk, ha ők sem figyelnek oda énrám?
Valamiért mégis zavart, hogy reményt adtam Liamnek, és aztán egyetlen mondattal újra rombadöltöttem azt. Még az is megfordult a fejemben, hogy segítsek neki, nem tagadom, talán többször is, mint kellett volna; viszont arra jutottam, hogy ezt sem kedvességből tenném, pusztán csak hogy könnyítsek a saját lelkiismeretemen, amiért elrontottam a napját az olcsó reménykeltéssel és azzal, hogy bevertem az orrát.
- Csak ennyi - mondtam, hogy ezzel megerősítsem a kijelentését. Éreztem, hogy direkt nem néz rám. Nem csodálom, mindezek után... Talán én sem tudnék magamra nézni. A második cigarettámat is széttapostam a földön, és figyeltem, ahogy Liam megindul a hálórészleg felé.
Az elköszönésére mondani akartam valamit, egy pillanatra azon is voltam, hogy gyorsan megállítom és megbeszélem vele, hogy talán tudok segíteni neki, megpróbálhatom könnyíteni a dolgát a testvére megkeresésében, de végül nem szaladtam utána, nem fordítottam meg. Inkább csak néztem, ahogy lassan körbeveszik a kamaszlányok, és ahogy a fiú még annyira sem firtatja őket, hogy rájuknézzen.
Nem mondtam semmit, azt hiszem, már túl késő volt, úgy se hallotta volna. Magamnak meg miért bizonygassam, hogy tudok köszönni? Felsóhajtottam, és megint kutatgatni kezdtem a zsebemben egy újabb cigaretta után, míg végül eszembejutott, hogy az lenne fél órán belül a harmadik. Halkan felsóhajtottam, és inkább felszedtem az eldobott cigarettacsikkeket a földről, aztán az iskola felé megindulva az egyik szemetesládába szórtam őket.
Talán ha majd tényleg viszont látom Liamet, még lesz lehetőségem arra, hogy változtassak a hozzáállásomon és beszéljek vele. Elvégre úgy is lesz még földrajz órája...
[LEZÁRT KÖR] |
Féltem, sőt rettegtem, hogy csalódás fog érni és, hogy az egész csak valami hülye tréfa. Mondjuk az én hülye tréfám után… Közben mégis bíztam. Nagyon szerettem volna, hogy tudjon valamit Angusről. Hiszen ez volt annak is az oka, hogy idejöttem. Valamiért érzem, hogy itt végre rátalálhatok egyszer. És… lehet, hogy ez az a nap, vagy legalábbis ez a nap nyitja meg a kaput, ami annyi ideje zárva van már. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy feladjam a keresést, talán egy élet is kevés. Egyszerűen képtelen vagyok beletörődni abba, hogy ő már nincs, hogy soha többé nem látom. Ő a másik felem. Nélküle úgy érzem, hogy csak egy féllény vagyok. Nem hiszem, hogy ez csupán azért lenne, mert az ikertestvérem. Úgy érzem a véren és a családi szereteten kívül, valami más is fűz hozzá, ha nincs mellettem, csak feleolyan erősnek érzem magam.
A félsz mellé boldogság vegyült, ahogy arra gondoltam, nyomon vagyok. Aztán meghallottam, amit mond. Hirtelen keserű ízt éreztem a számban, mint az égetett cukor. Arcom eltorzult, gyomrom és kézfejem ökölbe szorult. A füvet markoltam. Annyira fájt ez az egész, hogy üvölteni tudtam volna. Egészen a mai napig még csak reménykedni se tudtam semmiben. Most kaptam egy halvány reménysugarat, ám ez igen hamar koromfeketévé változott.
- Szóval, csak ennyi… - terült szét egy savanyú mosoly arcomon. Egy hatalmas, fojtogató gombócot éreztem a torkomban. Lassan föltápászkodtam a fűből, és anélkül, hogy tanáromra néztem voltam elindultam a diákok hálórészlege felé.
- Tényleg sajnálom. Viszont látásra! – hangom enyhén megremegett. Sírni tudtam volna, de nem akartam mások előtt. Ahogy fölértem a járdára, néhány szembejövő lány halkan fölsikított, és neki álltak kérdezősködni, hogy mi történt, jól vagyok –e. Ekkor éreztem csak meg ismét, hogy lüktet az orrom. Már egészem meg is feledkeztem róla. Nem nagyon volt kedvem magyarázkodni, valahogy nem volt hozzá hangulatom. Nem is értem miért. Csak elsétáltam mellettük, szemükbe sem nézve.
|
Kellett nekem elvesznem a régi emlékeimben! Nem tudom, miféle játékot játsszik velem a sors, hogy pont egy schanuzer testben lévő fiút kellett elém állítania, de már most dühös vagyok magamra, hogy nem mentem tovább, hanem leálltam vele pihengélni.
Hát nem érzem magam túl kipihentnek...
- Honnan tudod? Nem láttam, hogy körbenéztél volna előtte. - Lassacskán már fintorogtam, és nem tudtam, kire is vagyok mérgesebb; magamra vagy őrá? Persze, borzasztóan idegesített, hogy neki látszólag egy jó poénnál semmi több nem volt az egész, amit művelt, de közben meg ott volt az a tény is, hogy én feküdtem le a fűbe egy kutyával a mellkasomon... Mármint, számíthattam volna rá, hogy ezen az akadémián semmi sem fog teljesen gondtalanul és hétköznapiul történni. Mondjuk nem tudom, neked átfutott volna bármi ilyen gondolat is az agyadon, miközben látszólag csak egy édes kiskutyát simogatsz?
A köszönetére nem mondtam semmit, csak halkan hümmögtem egy sort. Nem éreztem volna helyénvalónak egy "szívesen"-t sem, révén a legkevésbé szívesen adtam azt a zsebkendőt, inkább pusztán kényszeres illemből, de azért megpróbáltam kedvesnek látszani.
A kérdésére észrevehetetlenül megvontam a vállam. Inkább csak magamnak szólt. Megint nem mondtam semmit, főleg miután láttam, hogy Liam kisebb gondolkodásba esik - aztán ahogy felocsúdott, láttam a szemében a csillogást, a reményt, és nem is tudtam, kiről kérdez, de volt rá egy enyhe tippem. A testvéréről, talán. Róla is tudok.
Viszont nem akartam nagyon csalódást okozni neki. Azt sem akartam, hogyha rájön, hogy mindenkit szimpla gyorsasággal lekutatok, majd a nyakamba lihegjen, hogy keressem meg neki a testvérét. Még csak az kéne.
- Nem ismerem. Azért tudok róla, mert a beiratkozásnál minden diáknak nekem kellett utánanéznem. Tisztában vagyok vele, ki kinek a fia-lánya. - Beleszívtam a cigarettámba, és megint az orromon fújtam ki a füstöt. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a testvérére utaló kérdést, bár utólag el is bizonytalanodtam, hogy vajon tényleg róla szólt-e, jól tippelek-e...
|
| Liam Dorian
Tudtam, hogy úgyse fog megbocsátani, ilyen könnyedén. Gyakorlatilag nyakig ültem a kakiban. Őszintén nem tudom, hogy mire számítottam. Eleve nem tűnt olyan embernek, aki közvetlen lenne. Főleg nem a diákokkal, bár eddig azt hittem, hogy csak a tekintete miatt kerülik és valójában lehet, hogy tökre jófej. Mondjuk lehet, hogy az csak nem szereti az ilyen jellegű dolgokat. Vagy a vicceket. Vagy azt, ha egy srác puszilgatja és nyalogatja az arcát. De az is lehet, hogy azt nem szereti, ha átverik. Igazából jelen helyzetben lényegtelen, hogy ezek közül melyik. Pláne, hogy valószínűleg mindegyik. Az ő helyében én sem lennék boldog valószínűleg. Hát ezt most jó alaposan elcsesztem.
- De senki nem látta. Akkor nem csináltam volna ekkora hülyeséget. – guggoltam le a fának dőlve egy mély sóhaj kíséretében. Most már én sem élveztem annyira a kialakult szituációt. Én csak pihenni akartam. Mint mindig. Aztán 180 fokos fordulatot vettek a dolgok. Az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy ennek milyen, komolyabb következményei lehetnek. Remélem, tényleg nem vett észre senki, semmit. Elég rosszul érezném magam, ha emiatt kirúgnák. Főleg, hogy ő nem tett semmit. Lassan elkezdett rajtam eluralkodni a lelkiismeret furdalás. Nem szerettem, ha miattam mások szívják meg. Többé nem kéne olyanokkal is szórakoznom, akit nem ismerek jól. Meh. Komolyan kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Csak a saját „érdekeimet” néztem és a földbe tiportam az övéit.
- Köszönöm! – fogadtam el és mert tömtem is orromba a zsepit, amit felém nyújtott. Őszintén csodálkoztam, hogy azok után ami történt, még van benne ennyi kedvesség. Simán megtehette volna, hogy még egyet bever, de nem tette. Pedig tutira kiakar nyírni. Talán ezt hívják emberségnek. Ember az embertelenségben. Komolyan elkezdtem kicsit csodálni ezért. Nem sokan vannak akik képesek lennének még viszonylag ilyen humánusak maradni.
Ledermedtem, amikor felhozta a Ambrus atyát. Senkinek nem meséltem még róla itt. Elképzelésem se volt, hogy honnan és miért tud róla. Meg úgy egyáltalán, mennyit tud, mit tudhat még? Talán... Angusról is tud. Lehet, hogy ismeri? Megijedtem. Nem szeretem, ha egy idegen többet tud a magánéletemről, mint a „barátaim”.
- Honnan tud róla? – megszorítottam az ingem alatt lógó rózsafüzért. Nem tudnám azt mondani, hogy hittem. Sosem hittem. De Angus és a lelkész igen. Ők tudtak és akartak hinni. Emlékszem még a vitáinkra is, amikor ekörül a téma körül forogtak. Nem akartak meggyőzni, csak szerették volna, hogy megértsem az ő álláspontjukat is. Én pedig értettem. Nagyon is. Ezek a legkedvesebb emlékeim róluk, ahogy közös erővel ostromolnak és közben látom a szemükben a ragyogást. Varázslatos volt.
Teljesen elbambultam, miközben a földet néztem, és belemerültem az emlékekbe.
- Róla is tud? Talán ismeri is? – ocsúdtam fel és kérdeztem. Reménykedtem. Hittem benne. |
Sok minden futott át egyszerre a gondolataimon.
Először például az, hogy ezért simán kirúghatnak.
Másodszorra meg, hogy mennyire nagyon taszítanak azok az idióták, akik szerint ez még vicces is. Aztán elvárják, hogy ne verj be nekik mégegyszer.
- Hát nagyon nem fogom elnézni - fújtattam dühösen, az addig az ujjaim közt szorongatott cigarettacsikket a földre ejtettem és eltapostam. A fiú örülhet, hogy csak egy ember vagyok, nem pedig holmi óriás, mert a végén még ő is úgy végezte volna, mint a cigaretta. Idióta.
Az arcán húzódó vigyor még inkább idegesített. Létezhet, hogy valaki ennyire nem tudja felfogni a tettei következményeit? És még én érzem magam rosszul, amiért hirtelen önvédelemből megütöttem... Csak neki meg mondjuk rohadtul tisztelnie kéne az intim szférámat, de legalábbis egy minimálisan!
- Gondolom azt nem fogod annyira sajnálni, ha ezért kirúgnak, mert valaki látta és fény derül rá, nem igaz? - morogtam. Hogyan is gondolhattam, hogy pont egy ilyen helyen lesz nyugtom? Bár arra jobban számítottam, hogy valaki a képességeivel fog kóstolgatni, minthogy konkrétan... Nyalogassanak. Meg puszilgassanak. Azt sem szeretem, ha hozzámérnek, nem még ha ennyivel túltesznek rajta. Aztán még el is várják, hogy a hülye vigyorukért elnézzem nekik...?
- Borzasztóan vicces, Liam. - Mégha a diákok nem is emlékeztek rám, arra számíthattak, hogy én mindannyiuk nevét és nem mellesleg úgy az egész virtuális életüket kenni-vágni fogom. Kivéve, ha mondjuk nem használnak se telefont, se számítógépet - de azt hiszem, ők durva hátrányban voltak a másik táborral szemben, már ha voltak egyáltalán. A mai napokban már nem igazán él senki technikai eszközök nélkül.
Tovább hallgattam a felesleges bocsánatkéréseit... Akarom mondani, hol is voltak a bocsánatkérések? Valahol kézenfogva a nemlétező agyi kapacitásával. Egy fiatal, éretlen fiú, tele vakmerőséggel és lazasággal - mondhatnám, hogy tudom milyen ilyennek lenni, de hazudnék -, és ezek miatt talán nem kéne dühösnek lennem rá, de egyszerűen taszítanak a buta emberek. És ne mondd, hogy téged nem.
Ahogy a fának dőlt sem tettem érte semmit. Talán mozdulnom kellett volna érte, hátha elesik, de a fenébe is, a szimpátia szikráját sem éreztem felé, mióta nem a kiskutya testben volt. Egyedül egy zsebkendőt tudtam felkínálni neki, hogy próbálja rendbe szedni vele az arcát.
- Kezd megdőlni a maradék reményem, hogy a hívők normális emberek. Pedig az ember azt hinné, hogyha valakit egy lelkész nevel fel, minimum megtanul rendesen viselkedni. - Újabb cigit kotortam elő a zsebemből, és idegesen megint rágyújtottam. Én aztán nem akarok senkit sem sarokba szorítani vagy fenyegetni. Egyszerűen csak rávezetem őket arra, hogy tisztában vagyok a dolgaikkal, hátha kicsit észbe kapnak. Hátha lekonyul az az idióta mosoly az arcukról...
|
Hirtelen hatalmas fájdalom nyilallt az orrnyergembe, én pedig már a földön csücsültem, a tenyeremen támaszkodva. Éreztem, hogy valami meleg végigfolyik az ajkaimon, majd az államon, majd lecsöpög az addig hófehér ingemre. Odanyúltam, hogy kicsit letöröljem, és megnézzem, mi az, bár már előre tudtam, vér. Azt hiszem, már most szerencsésnek mondhatom magam, hogy a mögöttem lévő 19 évemben egyszer sem törték be az orromat. Amekkora idióta tudok néha lenni. Na meg amilyen elcseszett egy humorom van, lásd az elmúlt 5-10 percben történtek…
Csak ültem a földön, előre dőlve, ujjaimmal összenyomva szemöldököm közét és röhögtem. Nagyon. Komolyan, már kezdtem rosszul érezni magam. Főleg az után, hogy ránéztem Tancibára és láttam, hogy ő nem élvezi annyira a kialakult szituációt. Nagyon dühösnek és frusztráltnak tűnt, így úgy gondoltam, jobb magamba fojtanom a további nevetést, mert a végén még kinyír. Én pedig nem szeretném még alulról szagolni az ibolyát.
- Elnézést! – álltam föl. Gyorsan lesöpörtem magamról a port a szabad kezemmel, bár, hogy minek azt nem tudom, mivel a felső ruházatom így is eléggé dzsuvás, amit jelenleg akárhogy próbálnám, se tudnám eltüntetni. Vajon a borotvahab erre is jó? Mint a vörösborra.
- Komolyan, Tanár Úr! Végtelenül sajnálom! – próbálkoztam bűnbánóan nézni rá, de azt hiszem nem sikerült elrejtenem tenyerem mögé teljesen az arcomon szétterülő vigyort. Nem tudtam eldönteni, hogy folytassam a mókát, vagy álljak le. Ez egy eléggé komoly dilemma. Ha azt veszem figyelembe, hogy kurvára megszívathat a későbbiekben és, hogy jelenleg milyen gyilkos pillantásokat vet felém, akkor az utóbbit választom. Ha pedig azt nézem, hogy már most, milyen jól szórakozok, akkor az előbbit. Nehéz döntés.
- Tudja, eddig csak messziről láttam Önt, de mindig is érdekelt, hogy milyen ember lehet. Nem terveztem meg előre, hogy becsapom, de amikor idejött hozzám és olyan… gyengéd és… kedves volt, megdobbant pici szívem és nem tudtam magam türtőztetni. – döntöttem oldalra fejemet és mosolyogtam rá, miközben továbbra is ömlött belőlem a vér. Szédülök.
- Tényleg ne haragudjon rám! Remélem megért engem, és ezúttal elnéző lesz. Esküszöm, hogy soha többé nem teszek, még hasonlót se. – fűztem keresztbe ujjaimat hátam mögött, miközben közelebb léptem, ám ebben a pillanatban veszítettem egyensúlyomból is, és neki estem a fának. Picsába már. Gyorsan megpróbáltam összeszedni magam és neki dőltem háttal a fának, mintha mi sem történt volna.
|
Csendesen simogattam a mellkasomon fekvő kiskutyát a cigarettázásom közben. Régóta nem éreztem magam ilyen nyugodtnak, pedig a gondolataim versenyt futottak egymással a fejemben. Túl sok mindenre akartam gondolni egyszerre, és végül lassan leálltam és kikapcsoltam, mint egy túlmelegedett számítógép vagy egy túl sok értesítést kapó telefon.
A cigarettázást még valamikor huszonéves koromban kezdtem. Reggelente egy kis rituálé volt számomra a kávém után, de a nap többi szakában csak akkor gyújtottam rá, ha nagyon szükségét éreztem vagy kedvet kaptam hozzá. Néha kellett valami, amit a kezemben foghatok - valami, amivel leköthetem magam. Te mit csinálsz, ha le akarod kötni magadat és a kezedet valamivel?
Ahogy a kiskutya nyalogatni kezdte az arcom, először halványan elmosolyodtam, aztán lejjebb toltam a fejét, hogy ne tudja tovább csinálni. Sosem élveztem, ha a kutyák az arcomat nyalogatták - az állatok érintését sem kedveltem jobban, mint az emberekét. Meg amúgy is, ki tudja, épp mit vett a szájába azelőtt, hogy végignyalt volna az én arcomon.
Ezek után szinte fel sem fogtam, mi történik. Veled történt már olyan, hogy egyszerűen kiestek dolgok, és nem is emlékeztél rá, hogy mégis mi volt az idő alatt? Én tökéletesen így éreztem.
Természetesen tisztában voltam azzal, hogy milyen diákok járnak erre az akadémiára. Tisztában voltam azzal is, hogy a kollégáim közt is van egy-két érdekes fajzat, és jelen esetben nem ők, hanem én számítok kívülállónak azzal, hogy csupán egy ember vagyok. Csupán.
Mindenesetre, teljes erőből orron vágtam a fiút, aki olyan hirtelen került rám, hogy abban sem voltam biztos, nem csak álmodom-e. Nem tudom, előbb lelöktem-e magamról vagy beütöttem-e neki, a lényeg, hogy mindkettő megtörtént rohamos időn belül, miután már nem egy kiskutya feküdt rajtam, hanem egy szőke, fiatal srác.
És mégis mit gondolt, hogy fogok reagálni? Főleg úgy, hogy egy tanár vagyok, az ő tanárja is.
- Ez meg mi a fasz volt? - kérdeztem szokatlanul éles hangon, és leporoltam a nadrágomat.
|
| Liam Dorian
Be kell, hogy valljam: kurvára meglepődtem, amikor megfogott és a mellkasára helyezett. Mindenre tudtam gondolni, de erre nem voltam felkészülve. Bár, szerintem mások sem lennének. Ez az ember és a szavai nagyon kedvesek. Fura, bár annyira nem ismerem, de sose néztem volna ki belőle, mert mindig elég távolságtartónak tűnt számomra. Na nem mintha, ezt rólam nem lehetne elmondani. Tulajdonképpen csak akkor van ilyen nagy mellényem, ha állat vagyok és megakarok valakit viccelni.
Azért kíváncsi lennék, hogy ha tudná az igazat rólam, akkor is így viselkedne-e. Gyanítom, hogy nem, sőt ég és föld lenne a különbség.
Rágyújtott. Miért kell valakinek ilyesmivel tönkre tennie magát? Büdös és káros, sosem szerettem ha valaki dohányzik a közelemben, rosszul vagyok a füst szagától. Émelyítő és rossz emlékek jutnak róla eszembe. Már a fejem is megfájdult. Eléggé morcosan néztem a férfire. Azon gondolkodtam, hogy egy kicsit messzebbre megyek a kis „tréfámmal”. Előre kúsztam rajta és elkezdtem az arcát nyalogatni. Esküszöm, hogy ezután visszamegyek a szobámba és kiöblítem a számat szájvízzel. Minimum háromszor. Nem tudom mi üthetett abba a hatalmas eszembe akkor, hogy ilyen messzire menjek. Még, ha egy lányon feküdtem volna, jó kis cicikkel. De nem, én egy nálam idősebb pasin fetrengtem és az arcát nyalogattam. Ha valaki ezek után azt mondja rám, hogy nincs ki, mind a négy kerekem, akkor igazat kell neki adnom. Valóban nincs. Jelen helyzetben példának okáért azon sem lepődnék meg, ha ezek után azt gondolná rólam, hogy homi vagyok. Persze ez megint jó kis táptalaj lenne egy ízetlen viccnek, amivel legrövidebb fél évig garantálva lenne a szórakozásom. Nem is rossz ötlet.
Miközben épp az orcáját nyalogattam, szépen elkezdtem visszanyerni emberi ábrázatom. Ekkor szorosan megöleltem és a szemébe néztem.
-Neked is szép szemeid vannak, Cicafiú! – vigyorogtam rá, majd nyomtam egy cuppanós puszit az orra hegyére. Azt hiszem ez most megfogja tenni a hatását. Egyedül abban tudtam reménykedni, hogy soha nem fog engem tanítani, mert akkor szopi lesz, csak nem a szó szoros értelmében. |
Nem sokszor láttam kisállatot az iskola területén. Voltak madarak - hogyne lettek volna -, és párszor szembefutottam egy-egy macskával vagy kutyával is, de utóbbival csak pórázon.
Nem tudom, te elengednéd csak úgy a kiskutyádat egy ekkora placcon? Én nem szívesen. Azok után, ami Nemo-val történt, nem. Azt hiszem, azért az esetért máig okolom magamat is.
Csendben üldögéltem az állatka mellett. Nemo sem szerette, ha piszkáltam pihenés közben. Te se szeretnéd, ha piszkálnának, ugye? Összegörnyedten ültem, görbe háttal. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy kihúzzam magam - a jó öreg motivációm ilyen egyszerű helyzetekben is képes volt magamra hagyni.
Furcsa, mert valahogy mindig is macskás embernek gondoltam magamat. Kiskoromban etettem őket az utcán, meg amelyik szelíd volt, azt esetleg meg is fésültem és kiszedtem belőlük a kullancsokat meg a bogáncsokat. Saját macskám viszont sosem volt, akármennyire is akartam egy sziámit. Nem mintha a kutyákat kevésbé szeretném, de számomra nyugodt társ kell. Nemo, ő az volt, egy a százból.
Felvontam a szemöldökömet, ahogy a kiskutya felkelt és rámugatott egyet. Összeborzoltam a bundát a fejecskéjén, ahogy a combomra tette az apró mancsát, aztán óvatosan felemeltem, én magam pedig hátrafeküdtem a fűben, a kutyát a mellkasomra téve.
- Hasonlítasz valakimre - dünnyögtem, és szusszantva előhúztam az öngyújtómat és egy cigarettát a zsebemből, aztán rágyújtottam. Mélyen beszívtam a füstöt, aztán az orromon keresztül fújtam ki. Mégegyszer felnéztem és a kiskutyára pillantottam, megsimogattam, hogy lefeküdjön a mellkasomon, aztán inkább visszaejtettem a fejemet a puha fűbe és folytattam a pöfékelést. - Eddig csak husky-t láttam ilyen szép kék szemekkel.
Valahogy mindig is érdekeltek a szemek - az enyéimtől sokan megrökönyödnek vagy egyenesen ijesztőnek tartják őket. Ez kiskoromban eleinte rosszul esett, de szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy idióták közt az ilyen vélemények mindennaposak. A te szemed milyen színű? Szereted őket vagy inkább elcserélnéd valami másmilyenre?
Puhán simogatni kezdtem a kutya hátát, néhányszor csak lazán rajta hagytam a kezemet pihenni. A felettem elterülő fa lombját nézegettem, a leveleit és a levelek színeit, aztán az eget, a finom felhőket és a végeláthatatlan kékséget. A közeli bokrok virágain dünnyögtek a méhek, fél füllel hallottam őket, ahogy becsuktam a szemeimet - a másik fülemmel a kiskutya szuszogását hallgattam. Volt benne valami egészen furcsán nyugtató.
|
Éreztem őket. Éreztem a szagukat, azt, hogy már több diák, ember... élőlény van a kertben, mint amikor lehevertem. Nem tudnám megmondani pontosan, hogy hányan vannak, de tudtam, hogy már többen, mint amennyinél még nem vesznek észre. Jó… Nyilván észrevehetnek, akkor is, ha rajtam kívül egy valami van itt, mert annak is megvan az esélye, csak jóval alacsonyabb a százalék. Mostanra viszont, átléptük azt a határt.
Már pont olajra akartam volna lépni, amikor meghallottam egy hangot. „Nemo.” Tudtam, hogy ez nekem szól. Azt nem tudnám megmondani, hogy honnan. Talán állati megérzés, ösztön, vagy mifene.
Már ez is megerősített abban, hogy lassan indulni kéne, hiszen már nagyon az időkeret határán táncoltam, és bármelyik percben visszaalakulhatok egyszerű emberré. Amíg erőt gyűjtöttem magamban, hallottam, ahogy elindult felem az a bizonyos alak. Majd leült, és megsimította a fejemet. Eléggé gyengéd érintés volt. Barátod? Hmmm, szóval te nem tudod, ki vagyok. Hát, ez eléggé jó mókának tűnik. Futott át agyamon a pillanat egy tört része alatt gondolat.
Lassan kinyitottam égkék szemeim, és fölnéztem a mellettem ülő férfire, az egyik tanár volt az. Őszintén, szólva nem emlékszem a nevére, de még nem is nagyon beszéltem vele soha. Valahogy, nem tudok csak úgy elbeszélgetni egy tanárral sem. Lehet azért, mert korábban magán tanuló voltam, és a lelkésztől tanultam meg mindent, amit csak lehetett. Ő meg, hát olyan, mint az apám. Tényleg, nem is tudom, mikor beszéltem vele utoljára. Sem azt, hogy él-e még egyáltalán. Hiszen már öreg.
Ahogy ezek a kesernyés emlékek eszembe jutottak, megráztam fejemet, és jobb mancsomat újdonsült társaságom combjára helyeztem, majd jött egy bájos vakkantás, amit alapvetően tuti, hogy bármikor letagadnék, és égőnek tartanék, de hát, a hecc kedvéért be kell vállalni, amit be kell vállalni. Még a farkamat is csóváltam. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog tenni, vagy, hogy lebukom-e előtte. Még sosem adtam elő szándékos megtévesztés céljából az aranyos kis házi kedvencet. Bevallom, valószínűleg nem is fogom többet, mert minden emberi méltóságomat el kell ezért dobnom.
Csak néztem fel, az arcára, a szemeibe, füleimet mozgatva és vártam, hogy hirtelen előkap eg labdát egy "Hozd vissza, Pajti!" felkiáltással, vagy elkezdi nekem kiönteni a szívét. Esetleg meglep, föláll, és se szó, se beszéd tovább áll. Na, az utóbbi az, amire egyáltalán nem számítok, de persze, mint tudjuk, mindennek meg van a maga esélye, még ha nem is nagy.
|
Először arra gondoltam, elszívok egy cigarettát, de mire oda értem, hogy rágyújtsak már elveszett a motivációm. A kertben, az össze-vissza baktató diákok közt is könnyűszerrel dohányoztam más esetekben, de most még az öngyújtó előhalászását a zsebemből is kínzóan nehéznek éreztem volna, tudod?
Lehúztam a kapucnit a fejemről, és pár mozdulattal végigsimítottam a hajamat megigazítás címszóval. Nem voltam biztos benne, hogy a kertben akarok maradni; hirtelen őrjítő szükségét éreztem a billentyűkattogás melódiájának, hogy ki tudjam tisztítani a gondolataimat. A kinti szellő túl sok illatot és hangot sodort magával, és mégis túl kevés információt ahhoz, hogy mindent átláthassak.
Elindultam a fűben - sosem az úton, sosem a helyes ösvényen -, csendesen figyeltem a diákokat vagy éppen azt a pár kollégát, aki úgy érezte, egy kis levegőzésre van szüksége. De te figyelsz még rám, vagy csak átfutod a soraimat?
Felültem egy pad támlájára és a zsebembe bújtattam a kezeimet. Nem tudom, miért jöttem ide, nem tudom, miért ültem le - nem volt tökéletes rendszerem, mint a számítógépeknek, nem tettem mindent indokkal és kényszerűségből. Sokszor volt, hogy megpróbáltam; naplót vezettem, felosztottam a napomat, percről percre, és azt hittem, úgy könnyebb lesz minden. De nem lett könnyebb.
Mennyire nézel hülyének?
Neszezést hallottam a hátam mögül, mire átnézve a vállam fölött egy kiskutyát pillantottam meg a padtól nem messze elterülő fa árnyékában. Első látásra schnauzernek tűnt, és elhúztam a számat - keserű gondolatok kavarogtak bennem; elkaptak az emlékek, a hiányérzet, és valami egészen furcsa és idegen honvágy. Mit gondolsz, te már éreztél így?
- Nemo. - Az igazi Nemo erre az egy szavamra is már rég felkapta volna a fejét. Valamilyen szinten fájt, hogy ez a kiskutya nem tette, mégha gondoltam is, hogy nem fogja.
Halt már meg valakid? Mikor az édesanyámat temettük, csak dühömben tudtam sírni. Mégis, hosszú évekig kísértett; az utcán, a lakóházakban, a tömegközlekedési járműveken. Egyre csak feltűntek emberek, akik hasonlítottak rá - mozgásban, vagy bőrszínben, esetleg egy hasonló ruhadarabot hordtak, mint ami egykor édesanyámnak volt. És rövid pillanatokra mintha még láthattam volna a már rég nem élő anyámat miattuk. Gyors másodpercekig még képzelhettem azt, hogy ő az, aki leül elém a buszon vagy átsiet mellettem a zebrán.
Most valami ilyesmit éreztem ezzel a kiskutyával. Szerettem volna azt gondolni, hogy Nemo-t látom.
- Heló, barátom. - Leültem mellé a fűbe, és egyszer végigsimítottam a fején. Mással nem akartam zavarni, szóval némán törökülésbe helyezkedtem és behunyva a szemeimet gondolkoztam egy kicsit. Egyszerre anyukámról és Nemo-ról - rég nem jártak már a fejemben, nagyon rég. Az ember szeretné a rossz emlékeket elfelejteni. Aztán néha csak előtörnek, nem igaz?
|
Hokedli reagja:
Valamilyen különös okból kifolyólag Liam egy ideje már, sokkal jobban szeret átalakult alakban pihenni. Talán azért, mert így nem zavarják annyian vagy, mert jó érzés valami puha bundás mancsra lehajtania a fejét, és gombóccá formálódva, nem tűnik kényelmetlennek a talaj sem. Azért valljuk be, fura lenne, ha az emberek azt látnák, hogy egy ember szabályos körré kuporodva szunyókál valahol.
Ma is, mint már oly sokszor a kertet választotta a délutáni sziesztájához. Szeretett a fák árnyékában, a bársonyos fűbe temetkezve pihenni. Ilyenkor mindig eszébe jutott Angus, és az, hogy mennyit játszottak gyerekként a természetben. Ez volt az a pont a napjaiban, amikor újratöltődött energiával, hogy aztán visszatérve az akadémia épületeibe, ismét zsibongó emberek vegyék körbe.
Általában két állat van, amivé ilyenkor átalakul. Az egyik a ragdoll macska, amikért azóta oda van, hogy meglátta őket, a másik pedig a schnauzer kutya. A falujukban élt egy idős néni, és amikor csak tehették, testvérével, átmentek segíteni neki. Ilyenkor a kedves idős hölgy megkérte őket arra is, hogy sétáltassák meg helyette a kis Stokit, mert ő már nehezen járt. Mostanában inkább az utóbbit részesíti előnyben, ahogyan a mai napon is tette, hiszen néhány napja pár diák észre vette ragdoll formájában és azonnal nyúzni kezdték, hogy „Jaj, de cunci munci, édi bédi, kis ciculi miculiiiiii…” Na ez, az amit, soha, semmilyen körülmények között nem tud elviselni, így el is iszkolt a helyszínről, de a sokk, azóta benne van. Miért nem gondolnak bele, hogy valaki pihenni akar? Akkor is, ha állat!? Ilyen esetekben mindig ez az egyetlen, amire gondolni tud. Ő sosem zargatott egy állatot, embert, manót, fűszálat, követ sem, ha az láthatóan pihent. Legfeljebb, és tényleg csak legfeljebb, gyengéden megsimogatta őket.
Kíváncsi vagyok, vajon mennyi időm lehet még hátra ebben a formában… talán fél óra… vagy öt perc. Nézett körbe, kómás kiskutya tekintettel, majd visszahajtotta mancsaira állát, és lehunyta szemeit. Nem tudta megállapítani az égboltból, nem látta a fölé magasuló fa lombjától a nap állását, és nem volt kedve csak emiatt fölkelni. |
Nahi Soliman & Liam Dorian |
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
