|
Témaindító hozzászólás
|
2018.06.13. 20:05 - |
Sofia Scarlett Upton & Isana Babassu |
[41-22] [21-2] [1-1]
- Bármi megtörténhet - sejtelmesedtem, néhány nevetős arc kíséretében. De egyébként vicces lenne, minden reggel suttyomban be lopózni hozzá, majd kicserélni a két kis batyut, hogy szépen elárulják nekem, hogy milyen dolgozatot állított össze nekünk. Nem is rossz ötlet. Csak valahogy ki kéne találni, hogy hogy kommunikáljak velük.
Kérdését követően tőlem csak egy kis kínos csend következett, ahogy egy cikis félmosolyra húztam ajkaimat, úgy pislogva fel rá, és láthatóan élvezte a vallatást. Csak megvakartam a halántékom alatt arcom oldalát, kellemetlenül nevetve. - Hát... Rizsa - válaszoltam vállvonogatva, továbbra is enyhén vöröslő fejjel. Azért más tudni magamról, hogy baszok a tanulásra, meg mi, de azért így kimondva, leírva egészen más volt. Egyébként anyám hozzá állása volt a legviccesebb ehhez. Ő mindig azt mondta, hogy "Kislányom, engem az sem érdekel, ha sosem látok könyvet a kezedben, de a jegyeid jók legyenek", és ehhez tartottuk is magunkat. Sosem kérdezett ki, nem büntetett, mert fél óra alatt összedobtam a házi feladataimat, megjegyzem jól, de lefekvés előtt legyen előkészítve a táskám holnapra, mert reggel úgyse tud időben kiparancsolni az ágyból.
Ezután jött a felvilágosítás, hogy bizony gyakorta találkozik azzal a mélyen szántó bunkósággal, hogy egy diák bealszik az óráján... Erre ennél többet nem is igazán tudok reagálni, mint: "HOGY?". Mármint egy létezik egy rakás alternatív megoldás már a mai világban, hogy az alvást valamelyest pótoljuk, koffein tartalmú termékek formájában, amit ha esetleg abban a helyzetben van, mint én, ne fogyasszon, jó - igen, nem iszom kávét se, mert tartok tőle, hogy ráparázna a szívem de ez mellékes - mert az rosszabb dolgokat is eredményezhet, mint egy egyszerű fáradtság miatti kidőlés. De könyörgöm, aki éjjel legény, az legyen nappal is, vegyen egy kurva hideg zuhanyt, vagy tudom is én. Meg egyébként is, pont kémián? Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan órán vettem már részt a férfinél, aminél bármennyit is erőlködnöm kellett volna az odafigyelésnél. És ez a szám nem az öthöz közelít.
A kezelésemre szánt gyógyszer felajánláson egyébként nem győztem ámuldozni, mármint eleve az, hogy eszébe jutott, meg hogy... Áh, nem is tudom... Mindig is érződött rajta az odafigyelés, meg az, hogy leginkább jót akar nekünk, de azért más volt ezzel ilyen szinten szembesülni. Meg eleve, ez milyen menő már? Innentől kezdve mindenki fogja meg és dugja föl magának a romboló, pusztító, idióta képességét, ami másra sem jó, mint arra, hogy másoknak ártson. Én például akkor is lecserélném a rajzmágiámat a gyógyszer gyártásra, ha képes lennék normálisan kezelni is. De mégis volt egy kis alapvető probléma ezzel. Az kardiológus. És ez innentől kezdve rajta múlott, és a házi orvosomból kiindulva, nem biztos, hogy ez össze fog jönni. Elvégre az elmagyarázta, hogy nagyon sok gyógyszert nem akarnak javasolni, és nem is javasolnának, ha nem tennék kötelezővé nekik, vagy nem raknának rájuk olyan kedvezményeket és százalékokat, melyeken az alapvető megélhetésük múlik. Hányszor mondta, hogy az időseknek fel kell írnia olyan készítményeket, aminek több a hátránya, meg mellékhatása, mint a tényleges haszna.
Mikor aztán beleegyezett, hogy elkísér majd a kis kiruccanásra, egy jó adag boldogság árasztott el, ugyanis ezekre az alkalmakra nagyjából lehetetlen volt normális tanárt keríteni, aki kikísért, arról nem is beszélve, hogy a legtöbbnek csak kapóra jöttem, majd a kórház előtt intett is, hogy neki is van gondja-baja, intézzem az egészségügyi vizsgálatomat úgy, ahogy akarom, aztán majd jön valamikor. Igen, nagyon szeretem a felelősség teljes felnőtteket. Apropó, most így visszagörgetve nem látnék olyan említést tőlem, hogy ez hétvégére vonatkozik... Hm, akkor talán majd később egyeztetem vele, mondjuk van egy olyan érzésem, hogy ő is jobban örül majd, ha nem kell emiatt órát mulasztania. - Én köszönöm a segítségét - válaszoltam végül egy mosolygós hangulatjelet tűzve a mondat végére, ami nagyon is hasonlított az arcomon húzódó jókedvhez. Milyen vicces, hogy ő örül, hogy segíthet... Több ilyen emberre lenne szüksége ennek a világnak, én amondó vagyok. Csak ne pont a para smiley-t használta volna. Komolyan az a kis sárga fej, azzal a "kibelezlek", nyomi mosollyal, egyszerűen borzalmas. Ki volt az a pszichopata, aki ezt a szörnyűséget megalkotta?
Épp nagyban azzal foglalatosodtam, hogy minden szükséges holmim meglegyen a délutáni "lövöldözéshez", szépen kihalásztam a védőtokból a gépezetet, majd a kis hámra akasztva tettem félre, hogy induláskor elég legyen a nyakamba akasztva szaladnom is vele, természetesen előtte szigorúan ellenőrizve, hogy a védőréteg nem sérült, vagy tiszta-e teljesen a lencse, meg hogy úgy egyébként rendben van-e az egész, meg minden meg van-e. Szóval már a csuklópántjaim is helyén voltak, mikor észrevettem, hogy társaságom elszenderedett. Egy darabig csak lestem, hogy tényleg alszik-e, vagy csak pihenteti a szemét, miközben olyanokon filóztam, hogy milyen egyszerű lehet neki elaludni, én például megőrültem, ha bármilyen zajra kellett elaludnom, habár ha hozzászoktam már akkor is könnyen ment, csak éberebb maradtam a szokásos "ágyút is zengethetnek mellettem, én ugyan nem fogok eszmélni"-hez képest. De mégis hogy tud időben felkelni. Ilyen érzékeny lenne a rezgésre? Mármint ugye az ébresztő csak így hatásos, neki felesleges bármi hangot állítani... Na egyszer tuti kipróbálom tanulás helyett, hogy mennyire megy egy szundit sima rezgéssel félbeszakítani. Végül aztán mikor ki gondolkodtam magam, jobbnak látom, ha felkeltem. Egy kissé meglepett, hogy milyen közel került arcunk, de alapvetően ez nem látszott rajtam, csupán csendesen figyeltem, hogy mit csinál, a jelelésre pedig csak elmosolyodtam, elvégre nem volt miért. Csak rosszallóan pislogtam, ahogy felbaktatott a tanári asztal mögé, egy kissé gondterhelt sóhajt eresztve ki magamból. Sokkal jobban örülnék, ha nem erőltetné túl magát és inkább kihagyná a mai plusz óráit és helyette kipihenné magát. Elvégre megsérült, és arra lenne szüksége leginkább, hogy ledőljön egy kicsit, és ne erőltesse meg magát. De gondolom ha rosszabbul érzi majd magát, akkor valószínűleg hamarabb elengedi a diákokat, felmérve, hogy meddig ér a takaró, meddig nyújthatja tűrőképességét. Azonban nem volt már időm felvetni, hogy ha szeretné itt maradok hogy szóljak a többieknek, hogy elmarad a mai móka, húzzanak a faszba, de mielőtt ezt megtehettem volna már meg is szólalt a csengő. Kapásból az órára szegeztem a tekintetemet. Még van tíz percem, hogy kiérjek időben a kertbe.
Elköszönését csupán mosolyogva olvastam, viszont szóhasználatán nem tudtam nem nevetni, így nem is álltam ellen már a késztetésnek, csak hagytam, hogy kitörjön belőlem. - Én is köszönöm hogy jobbra húzott, remélem még látjuk egymást - válaszoltam, nem mintha akkora nagy Tinder szakértő lennék, vagy valaha is használtam volna azt az alkalmazást. Végül csak vigyorogva, meg integetve léptem ki a teremből, miután felmarkoltam a cuccaimat, és mindenemet helyén tudtam. Hátra nyúlva rögtön bele is bújtam kapucniba, majd előkerítve ismét szarrá csomósodott fülesem, elégedetten adtam át magam a zene szórakoztatásának. Egyébként a csuklyám nem annak szólt, hogy hideg van, csupán így próbáltam mellőzni az esetleges kontaktust, meg lejjebb redukálni az esélyét annak, hogy valakivel össze fussak, ezek csak ilyen introvertált problémák. Persze ez most is be vált, mint mindig, így még korábban is odaértem a kedvenc padomhoz, mint gondoltam, így hamar levetettem magam, várva, hogy megkezdődjön a kertészkedés.
[Lezárt kör] |
 Aki csak kicsit is ismert, az pontosan tudta, hogy mennyire jellemez a buzgóság... Nagyjából semennyire, és a kedvenc szokásaim közé tartozik a tanulás helyetti panaszkodás, hogy bazzeg holnap témazárót fogunk írni, több tíz oldalt kéne átvennem, és sehol nem tartok még, mindezt úgy, hogy édes, aranyos kiscicákról nézek videókat, hogy hogy tüsszögnek, másznak, futnak, játszanak, szerencsétlenkednek, esnek-borulnak, kurválkodnak, aztán meghallok egy fasza alávágást, mire nekem rögtön zenét hallgathatnékom lesz, elkezdtek táncolni, és hopsz, már kellene is lefeküdni. Ilyenkor szokott jönni a mentőöv, a youtube. Szépen beírom a témakört, és a kurva tíz perces videónak még csak meg se hagyva az eredeti hosszát, gyönyörűségesen felvéve egy másfélszeres gyorsításban meghallgatom kétszer. És ez eddig még tökéletesen be is vált, ugyanis koncentrálni kell, hogy minden elharapott esetleg eredetileg hadart szót is fel is tudjam fogni és teljesen értelmezni tudjam, ne csak az legyen, hogy feszt vissza kelljen tekernem, mert marhára elkalandoztam. A második pedig, amit a sikerért teszek, az az, hogy ha van megjegyzés, hogy mi az ami tuti benne lesz, vagy valamiféle összefoglalóm van, akkor azokat a részeket fejben átveszem, hogy amúgy így józan parasztival mi megy, aztán lapozva át azt. Így történik, hogy az ami másoknak napjaikba vagy óráikba tellenek, azt én letudom egy félórába sűrítve. Végül a harmadik, de legfontosabb momentum, a kurvára nem nézem még egyszer reggel és egyáltalán nem figyelek senkire, aki körülöttem még az utolsó pillanatokban is a magolásba kapaszkodna. Semmi nem zavar annyira, mint mikor közvetlenül a doga előtt megkavartak, és azért basztam el a feladatokat, mert más nem bírja befogni a bagólesőjét és feltétlenül úgy kell még gyakorolnia, hogy azt a folyosó végén is észrevegyék. Éppen ezért mindig a lehető legkésőbb estem be ilyenkor a terembe, hogy véletlenül se basszam fel magam azokon, akik még az utolsó öt percben is új képletet vagy tudást szeretnének elsajátítani, és eleve a terembe is csak szigorúan bedugott füllel tértem be, üvöltő zenével, mely többnyire nem tartalmazott éneket, így semmi sem volt, ami elvegye a koncentrációt. De egyébként a "szorgalom" szempontból egy igazán kivételes, és kapóra jövő tehetséggel is rendelkeztem, amellett, hogy viszonylag könnyen meg tudtam érteni dolgokat és nem kellett sokat vesződnöm a megjegyzésükkel sem. Ez a "képesség" pedig abból állt, hogy ha nem készültem egy tárgyból, és semmi kedvem nem is volt az egészhez, még úgy sem, hogy tisztában voltam vele, mennyire hiányos azon a területen a tudásom, akkor egyszerűen az a dolgozat. Szórakoztató, nem? Egyszerűen éreztem, hogy mikor lesz dolgozat, és mikor marad el. Természetesen ezt nem úgy kell érteni, hogy ez az én döntésemen múlt, és ha megmakacsoltam magam, hogy holnap semmi kedvem nem lesz ehhez, akkor ez így is történt. Neeem. Ha nem csak kacsa volt a számonkérés volt egy apró, izgalomra emlékeztető érzés a gyomromban, ami a minimális készülésre sarkallt. Azonban ha leültem is, egyszerűen felesleges időpocsékolásnak éreztem az egészet, és egy pillanat alatt félre dobtam. Persze erről a kis sunyiságról nagyon kevesen értesültek, ugyanis féltem, hogy ha esetleg tévednék akkor más miattam fogja megszívni, és hát azt marhára igyekeztem elkerülni. Arról nem beszélve, hogy például a fizikánál marhára nem is működött.
Először kicsit meglepett kérdése, melyben tanított tantárgya nehézségét illetően kérdezősködött. Mármint ne már, ha mondanom kéne három órát, ahol komolyan jól érzem magam, a kémiát biztosan belevenném. Végül aztán viccesnek találtam kezdetleges riadalmát, ahogy aranyosnak azt, hogy mennyire szívén viselte, hogy ne csak leadja az leckéket, hanem ténylegesen tanítson is. Én nem igazán vagyok híve az éveleji felmérőknek, meg az ilyesmiknek, főleg ha az be is kerül az év végi jegyet meghatározó számok közé... Az, hogy a nyár alatt hogy teljesítettem, hát vicc az egész. És először nem voltam ilyen jó véleménnyel a kémiáról sem, mikor az első nap már az előre kikészített lapok mögé ülve felmérte a férfi, hogy mivel áll szembe. Egészen addig meg is maradt borsos hangulatom, míg ki nem vetítette, hogy nem kell izgulni, ha valami rosszat írunk, vagy hibát vétünk, ugyanis ezt nem fogja beleszámolni az átlagba, hanem a gyengeségeinket figyelembe véve fog oktatni minket az éven. És kész ennyi, tőlem már el is nyerte a legjobb oktató címet, és akkor még azzal nem is voltam tisztában, hogy nem csak a tanításban jeleskedik, de kiváló pedagógus is, aki ténylegesen törődik velünk. Egy kicsit eleinte szokatlannak is tartottam, ugyanis inkább az volt jellemző, hogy a tanáraim nagy része hangulat ember volt, és akkor is te szoptad a faszt, ha a saját hibádból volt zabos, és akkor is, ha közöd nem volt hozzá, csak rosszkor voltál rossz helyen. - Szerintem kevés diákja van, aki ne gondolná így - mondtam még nyugtatásképpen. És amúgy tökre érthető volt, hogy valamelyest kételkedett magában, de örültem, hogy ezt nem vitte túlzásba. Kedvelem a szerénységet, de az álszerénységet jobban gyűlölöm, mint a túlzott önbizalmat.
Mikor másodszorra merültünk el a perverz humor világában, már rögtön az elején tudtam, hogy pont olyan Alt+F4-es kiseggelés lesz vége, mint az első nekifutásnak, azonban arra nem számítottam, hogy most én leszek az, aki besokall. Mikor először elolvastam, mit válaszolt, csak megsemmisülve, és meredten bámultam a tenyeremben elhelyezkedő telefonomra, ahogy éreztem, hogy most az eddigiekhez mérten sokkal durvábban lángolni kezd az arcom. Ezt követően lassan pislogni kezdtem, még mindig szigorúan a betűket tanulmányozva, majd lassan magamhoz térve az arcom elé kaptam kezem, hogy elnyomjak egy "miakurvaéllet"-et. Nagyon nehezen tudtam megállni, hogy véletlenül sem kalandozzanak el a gondolataim, valami olyan illetlen mederbe, ami az oktatóm szexuális életével foglalkozna. Nem, nem Scarlett masszázs, koncentrálj a masszázsra. Ja, meg nem mellesleg az se ártana, ha normálisan kezdenék el lélegezni, de eddig már nem tudtam eljutni, ugyanis jött az újabb fröccs ebből, és már képtelen voltam visszatartani a nevetést. - Na jó, lassan túltolja Tanár úr - adtam meg magam, azért nem hagyva ki egy újabb alkalmat egy igazán elkeseredett visszavágásnak, de ez nagyjából annyit érhetett, mint mikor megdobsz egy elefántot egy kaviccsal. Habár most még a ketrec másik oldalán van, de egyszer törjön ki onnan, ő már megjegyzett és tudja, hogy mit csináltál. De egyébként viccet félre téve, elvileg én is vállalható vagyok masszírozás terén, legalább is kedves édesanyám gyakran kért meg rá, míg otthon voltam, de én eme nyugtató tevékenységnek nem túl gyakorta voltam élvezője... Sad story.
Mikor felfedeztem hátán a kis élősködőt, amit még én szabadítottam rá, társaság gyanánt, majd összeért a kezünk, nem is reagáltam már. Mármint, két random ölelés és puszi után ennyi már nem fog ki rajtam, még ha alapvetően nem is vagyok a legnagyobb híve a fizikai kontaktusoknak, ha nem áll nagyon közel hozzám a partner. Így csak boldogan érdeklődtem, hogy szeretné-e, vagy ragaszkodik hozzá annyira, mint a kis batyu hozzá, aki látszólag bele is szeretett... Beszarás. Csak kíváncsian figyeltem, hogy mit csinál a csöppséggel, oldalra biccentett fejjel, nagyokat pislogva. A végeredményen csak jót mosolyogtam, majd a táskámba túrva át is nyújtottam a kis batyucskáról készült eredeti rajzot. A papírt egyébként kettős érzelmekkel figyeltem, ugyanis ezt a teremtményt kedveltem, nem tett tönkre semmit, nem tört mások vagy az én életemre és mellette aranyos is volt. De inkább kívánnám, hogy bár ne bukkannának elő a kontúrok mögül, hogy újra élvezhessem régi hobbimat. Azonban hamar ki is rángatott a gondolataim közül tanárom. Csak vigyorogva olvastam el aggodalmaskodását, majd csak gonoszul ennyit írtam. - Bármi megtörténhet - sejtelme |
Igazából sejtettem, hogy nem fogja elfogadni, maximális lelkesedéssel a felajánlásomat. Én se tettem volna a helyében. Egy perverz tanár arra kér, hogy bizalmas adatokat és a véremet szolgáltassam ki neki, hogy majd Ő, pont ő készítsen nekem egy hiperszuper fullextrás gyógyszert, aminek nincs hátulütője és a többi.
Már éppen válaszolni készültem, hogy teljes mértékben megértem az indokot, amiért visszautasít, és ezennel megfogadom, hogy soha többé nem zaklatom ilyenekkel, amik észrevettem, hogy ő is ír, és hamarosan meg is kaptam az újabb chat üzenetet, miszerint ha elkísérem a következő kivizsgálására és beszélek az orvosával, akkor benne van. Komolyan ledöbbentő tud lenni néha, hogy a mai fiatalok, de lehet, hogy csak egy- két kivételes egyedük, mint amilyen Scarlett is, mennyire éretten tud gondolkodni és milyen felelősségteljes döntéseket tudnak hozni. Ezt tisztelem benne a legjobban. Meg azt, hogy mindig őszinte. Mint kiderült.
- Ez egy remek felvetés, és ötlet. Nagyon szívesen veled tartok és örülök, ha elfogadod a segítségem. – a lehető legegyszerűbb, legáltalánosabb hangulatjelet, egy szimpla mosolyt csatoltam a szöveghez, majd elküldtem tanulómnak. Azért abban csak reménykedni tudtam, hogy a fogadott orvosa, nem egy agy halott idióta, hanem van olyan értelmes, mint páciense és képes lesz felfogni, hogy csak jobban járna Scarlett, ha olyan orvosságot kapna, ami kifejezetten neki lett kitalálva. Sajnos futottam már bele olyanba, hogy hiába fejlesztettem ki, egy egyébként drága és minőségi alapanyagokból álló szert, a kezelőorvos nem hagyta, hogy akinek készült szedje, mert „ő nem bízik az ilyen humbukokban és én csak egy hazug, csaló vagyok”. Véletlenül sem arról volt szó valójában, hogy féltékeny volt, amiért ő nem tudott olyan szintű segítséget nyújtani, mint én, mert nem értett a legapróbb részletekig a sejtekhez és vegyületekhez.
Miután elszunnyadtam, nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de valószínűleg nem sok, mire álmodni is kezdtem. Nem tudnám már felidézni, hogy miket láthattam lelki szemeim előtt, de nem volt jó. Az érzés megmaradt, az pedig hideg és sötét. Lehunyt szemeim fölött összeráncolódtak szemöldökeim és beharaptam ajkamat. Egy gyengéd érintés a vállamon, ami kezdett visszahozni a józanságba és mikor lassan kinyitottam szemeimet, Scar arca tárult elém, viszonylag közelről, úgy néztünk egymás szemébe. Halványan elmosolyodtam, majd kissé eltávolodva a lánytól, óvatosan felálltam és egy bocsánatkérést jeleltem felé. Rendszerint nehezen kelek, még akkor is, ha csak öt percre szundítok el, így muszáj volt nyújtóznom egyet, ám ez ülve és mankókkal együtt is nehézkes lett volna, így csak bágyadtan bicegtem a katedra felé, majd leülve a tanári székre könyököltem az asztalra két kézzel és államat tenyereimbe helyezve kómáltam egy kicsit, ám pár perccel később már meg is szólalta csengő. Őszintén csalódott voltam, hogy vége a ma délutáni kis szabadságomnak és vissza kell térnem az unalmas óráimhoz.
- Nagyon szépen köszönöm a mai kis „randit”, igazán jól éreztem magam a társaságodban, Scarlett. – írtam még gyorsan, mielőtt beözönlene a faktos csoportom és a lány távozna a teremből. Ezúttal vigyorgó fejek helyett az én arcom vált mosolygóssá és úgy néztem a lányra.
|
 Megkönnyebbültem, hogy nem gondolt úgy az óráimra, mit valami leküzdhetetlen akadályra, amit csak egy izmosabb katonai edzőtábor után lehet teljesíteni. Ahhoz képest, hogy folyton azt verték a fejünkbe az egyetemen, hogy ne legyünk engedékenyek, ne „süllyedjünk le a diákok szintjére”, sőt meg se köszönjük, ha mondjuk, letörlik a táblát, én szöges ellentétét művelem mindennek, ami azon a csodálatos pedagógiai kommunikáció órán elhangzott. Egyszerűen sosem értettem, mi a baj azzal, ha egy diák és egy tanár közel azonos szinten áll – mert ok, hogy sose lesznek teljesen egyelőek -, elvégre, így csak könnyebben megérti egymást a két fél. Ez pedig elég fontos az oktatás és nevelés világában, ha nem akarunk állandó harcokat, elégedetlenkedést, xanaxon élő tanárokat és bukott diákokat. Sajnálatos módon, egyedül nem fogom tudni megváltani az oktatási rendszert, és túl kevés a hozzám hasonlóan gondolkodó fiatal pedagógus, az iskolákban még mindig a kiöregedő, lassan nyugdíjba vonuló tanár réteg van többségben, akikkel nem is lenne talán akkora baj, de én tuti fix, hogy elküldeném őket egy alapos továbbképzésre. Egyrészt, hogy a tényanyagban is felzárkózzanak a ma szükséges tudáshoz, másrészt, hogy bővítsék a szakmódszertani eszköztárukat, ami a legtöbb esetben a frontális oktatásban merül ki. Ők magyaráznak, a diákok meg figyelnek. Vagy nem. És általában inkább nem. Nyilván, nem lehet mindent élménypedagógiai módszerekkel leadni, de azért elég sok mindent igen. Én is igyekszem, mindig színesíteni az órákat, bár a kémiával én eleve szerencsésebb helyzetben vagyok, mert amikor lankad a figyelme, csak csinálunk egy kísérletet és kész. Ha nagyon fel akarom dobni a hangulatot, akkor kicsit veszélyesebb mutatványok is következhetnek, mint a szappanbuborékba gáz engedése, amit egy izzó hurkapálcával pukkaszt ki egy önkéntes, miközben valaki más ez általam előre elkészített vegyületet permetez rá és a fellobbanó láng színéből kell rájönniük, hogy vajon mit kotyvasztottam nekik szünetben. Egyszer mondjuk majdnem felgyulladt emiatt a plafon, de ez csak mellékes. Különben sem lett semmi baj. Az már gázosabb volt – szó szerint - amikor valaki átcímkézte a vegyszereimet és egy elég mérgező gázt sikerült megalkotnom. Annak ellenére, hogy amint megéreztem a keserű szagot és már küldtem is ki mindenkit a teremből, hogy legalább ők ne lélegezzék be, ha én közvetlenül bele is kaptam az arcomba (soha ne szagoljatok meg semmilyen vegyszert az edény fölé hajolva, csak a kezetekkel legyezzétek magatok felé a levegőt, ez nagyon fontos gyerekek), egész nap bűntudatom volt és sutyiban minden órájuk előtt megállítottam a hozzájuk igyekvő tanárokat, hogy figyeljenek, ha valaki rosszul lenne, azonnal értesítsenek. Szerencsére végül nem lett semmi baj, de az óta is rossz érzéssel tölt el az incidens.
- Örülök, hogy így gondolod. – dobtam meg egy mosollyal a végén az üzenetet.
Imádtam, látni, hogy milyen arcokat tud Scarlett produkálni, és azt is, hogy ezeket az arcokat én váltottam ki belőle. Ezelőtt sosem tűnt fel, hogy ennyire gazdag mimikája lenne. Eddig, ha megláttam szünetben, mindig ugyanazzal a tekintettel ment a folyosón, bedugott fülekkel. De ma már annyi újat mutatott magából, hogy össze se tudnom számolni két kezemen se, ami számomra, akiről sokan azt állítják, hogy megmerevedett arcizmokkal születtem, de minimum lebénult az egész fejem, igen csak ámulatba ejtő. Valószínűleg az elmúlt 27 évemben összesen nem volt ennyi fajta grimasz, tekintet rajtam. Talán maszkokat kéne magamnál hordani és váltogatni. Úgy 3 darab elég is lenne, és már is sokkal változatosabb lennék.
- Nem tudom, Te, hogy vagy vele, de én nem tudok betelni, egyetlen egy menettel. Főleg, ha a másik félnek van érzéke hozzá. Nekem pedig, hidd el, hogy van. – küldtem el egy teli szájjal, fogvillantós mosolygós hangulatjellel. Most már biztos voltam benne, hogy ha valaha bárki is elolvasná a beszélgetésünk ezen részét, kihagyva előtte azt a részt, amiben a masszázsról van szó, engem ki is rúgnak. Persze mindent meglehet magyarázni. Ez például csak egy ártatlan beszélgetés egy hálás tanár és egy „fájós hátú” tanuló között.
-Is-is. Én minden variációban benne vagyok. – írtam, és már nem tudtam nem nevetni, de azért a feltörő nevetésem igyekeztem visszafojtani magamba, így csak rázkódó vállaim árulkodhattak róla, hogy én bizony kifejezetten jól szórakozok most. Talán nem is ártott ezután a sok, váratlan fordulat után, ami ma történt. Tisztára, mintha valami nyáltól csöpögő romantikus akciófilmben lennénk. Csak ez a valóság. Szerencsére. Nem igazán szeretem az ilyen filmeket, de ha velem történnek meg hasonlóak, az már annyira nem idegesít, sőt. Egészen mulatságos. Különben is, ha ez egy film lenne, akkor amint visszaérünk a laborba, felrobbanna az egész kóceráj a francba és csak mi ketten élnénk túl, meg a rossz fiúk, akik helikopterrel, meg terepjáróval és persze olyan gépfegyverekkel üldöznének minket, amikből sosem fogy ki a lőszer, mi elmenekülnénk, megbújnánk egy lakatlan szigeten, amin teljesen indokolatlanul lenne egy luxus villa, ahol pont nincs senki, egymásba szeretnénk és végül közös erővel elgyőznénk az ellenséget, akikről azt se tudnánk, mi a halált akarnak tőlünk tulajdonképpen. Ugyanaz a sablonos történet lenne, amiből már van húszezer plusz egy másik.
Mikor vissza értünk a terembe éreztem, hogy valami van a hátamon, de azt hittem, hogy csak beképzelem. Gyakran volt olyan érzésem, hogy mászik rajtam egy pók, kukac, hangya, valami. ha volt valami, amit tényleg gyűlöltem, és amitől a hideg rázott, akkor az ez volt. Ilyenkor kényszeresen elkezdtem magam söprögetni mindenhol és addig nem esett vissza normál tartományba a pulzusom, amíg le nem tudtam zuhanyozni és át nem öltöztem tetőtől talpig, hogy aztán végignyaljam az egész szobámat, hogy egy porszem se maradjon benne. Most is épp nyúltam volna hátra, borsódzó kézzel, amikor is beleütköztem a lány kezébe, majd mikor megfordultam, minden világossá vált számomra is és végre ki tudtam fújni a bent rekedt levegőt. A lány, mosolygós arcától és a kis teremtmény egyéni bájától lenyugodva nyúltam a kis gombócért, majd vettem át, miközben bólogattam Scar kérdésére, hogy szeretném-e ezt a csöppséget. Felsőm elülső zsebébe csúsztattam a kis lényt, hogy félig kilógjon még, és telefonomba bújtam ismételten. Kezdem úgy érezni magam, mint egy vérkocka.
- Köszönöm. Legalább nem leszek magányos többé éjszakánként. De ugye nem fog suttyomban neked kémkedni? – a szöveg mögé egy pirulós és egy kacsintós fejet is helyeztem, majd elküldtem diákomnak. Nem volt még sok tárgyam, amit az iskolában kaptam, ami nem is volt akkora baj, mert nem szerettem gyűjtögetni, viszont minden egyes darab, ami diákoktól származott, megbecsült helyet kapott a komódomon és kincsként őriztem. Az is igaz, hogy élőlényt még senki nem adott, szóval ő lesz a legkülönlegesebb.
- Akkor, milyen a többi tárgy számodra? – kérdezte vissza egy vigyorgó emojival. Annyira édes volt ez a lány, ahogy ott ült és már megint piroslott az arca, mint egy szép, érett alma. Sokkal jobban szerettem, ha egy lánynak az érzéseitől pozsgás az orcája és természetes szépség, mintha levakolná magát. Lehet, hogy ezért szeretem itallal kínálni a hölgyeket, mert attól is kipirulnak és olyankor, mind annyira szépek.
Azt hiszem legalább annyira meglepődtem a kérdésen, mint Scar a tényen, hogy alszanak az órámon.
- Igen, elég gyakori. Még a ti évfolyamotokon is vannak. – válaszoltam őszintén, ám higgadtan. Annyira nem zavart. Még arra is volt példa, hogy az alvó diák mögé bepózolt az egész csoport és közösen selfieztünk. Jobban szeretem poénra venni a dolgokat és viccesen büntetni, mert abból jobban tanulnak anélkül, hogy bosszankodnának és én lennék a faszfej tanár.
Igazából sejtettem, hogy nem fogja elfogadni, maximális lelkesedéssel a felajánlá |
ellenőrizve, hogy a tájképhez szükséges objektívem van-e benne, vagy még vissza is kellene azért suhannom a szobámba, de szerencsémre semmi ilyesmiről nem volt szó, majd kissé izgatottan pillantottam fel a férfi irányába, azonban meglepetten tapasztaltam, hogy egy pillanat alatt el is vesztettem. Első felindulásból legszívesebben lencsevégre kaptam volna a kitűnő alkalmat, de nem akartam visszaélni a bizalmával. Egy darabig csak mozdulatlanul figyeltem, ahogy egyenletesen szuszogott, így nem is gondolná róla senki, hogy mennyire határozott tud lenni, mikor ilyen békéssé váltak vonásai. Ezután persze kapásból kétségbe estem, mármint meg sérült, arra lenne szüksége, hogy pihenjen, de neeem, ő ehelyett órát tart és most tessék itt kidőlt nekem. Kapásból leugrottam végül, majd a fényképezőmet a táskámmal együtt az épp ülőhelyemül szolgáló padra tettem vissza, ahogy halkan közelebb léptem. Nem mintha észrevette volna, ha széttörök valamit, de jobb félni, mint megijedni nem?
Így csak óvatosan felé hajoltam, hogy fejünk egy magasságba legyen, de vigyázva, hogy ha előre dől se fejeljen meg. Ezután a vállára fektettem egyik kezemet, enyhén megsimogatva, remélve, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy eszméljen. |
Mivel alapvetően a jövőbeli munkámat nem kifejezetten a reál tantárgyak oltárán terveztem feláldozni, és igazából úgy kifejezetten egyikben sem éreztem jól magam, hála annak, hogy olyan hülye voltam fizikából, mint a seggem, ez több dolog együttesének köszönhető, de ugye főként annak, hogy nem vagyok a szorgalom minta példánya, és ami nem keltette föl egyből az érdeklődésem, vagy kapásból nem jegyeztem meg, nos... Azzal marhára nem is foglalkoztam. Épp ezért volt, hogy matematikából egyébként gyakran versenyre is jártam, meg az egészet úgy imádtam ahogy volt, mármint egészen addig, amíg valaki meg nem kérdezte, hogy ezt a feladatot mivel és hogy oldottam meg... Erre persze jött felőlem az értelmes válasz, hogy Hát gecc fogtam és leírtam. Aztán még egy darabig ment ez a huza-vona, hogy de hát ez nem így megy, meg ennek nem ez a menete, mire én csak megvontam a vállam egy amolyan Kijött baszod az eredmény, vagy nem? Szóval alapvetően nem voltam a tanár kedvence, és mivel nem akart csak azért kibaszni az egész évfolyammal, mert nekem rosszabb jegyet adni, így megúsztam a számonkéréseket az elméletből. Komolyan, néha nem értem minek az a sok definíció meg a többi faszság. Csak mondják el, hogy mire használják az adott anyagrészt, meg hogy találták ki, aztán én tökéletesen elégedetten csinálom is a dolgom. Ezért jó az idegen nyelveknél a magnóhallgatásom. Kevés dolog irritál jobban, ha nem értem valaminek a lényegét vagy értelmét. És szerencsémre a kémia jelenleg egy olyan pont volt az életemben, ami ha szabad időmben nem is vonzott annyira, mint a többi hobbim, de órákon odafigyeltem, meg érdekes is volt. Főleg mikor nekünk kellett kotyvasztanunk valamit, a bennem lévő káosz ugyan szívesen kísérletezgetett volna, de a parafaktorom nem volt olyan széles skálájú, hogy ilyesmibe bele merjek fogni. Arról nem is beszélve, hogy ez nálam abból állt volna, hogy random összeöntözgetem a számomra "szépnek" titulált löttyöket, baszva arra, hogy milyen kémhatásúak, meg tudom is én mi olyan nagyon fontos, mikor számolgatjuk, hogy mire kell végeredménynek számítani... Igen, igazából a kémiában legjobban itt tudtam elveszteni a fonalat, és ritkán van attól irritálóbb, mint mikor én behisztizek, hogy nem értem, mert idióta vagyok. Mint egy 3 éves akitől elvették a szórakozását, vagy csak rászólnak, hogy ne egye a sarat...
A férfi kérdésére megszeppentem, majd inkább felfelé pislogva, erőteljes fejtörés után kissé "csalódottan" ejtettem vissza a kobakomat. - Sajnos (ebből a szempontból) nem, szóval kénytelen leszek új apropót kitalálni - írtam vissza viszonylag gyorsan egy nevető fej kíséretében. Egyébként nem is értettem, hogy miért nem a poén részét vette ki ebből tanárom. Mármint persze nem egy történelem, ahol hamukázni kell, meg faszságokról rizsázni, de a barátnőmön kívül nem sok olyan ember veszi fel csak úgy poénból a tárgyát, mert amúgy túl jól sikerülne az átlaga, és akkor legyen már valami, ami lerontja. Még én is a jobbak közé tartozom úgy, hogy többnyire csak számonkérések előtt nézem át a füzetemet, és persze közben nem ám síri csendben a körmöm rágom, hanem ha tízszer félre nem teszem, hogy juj valami "kurvára halaszthatatlan" dolgom van, akkor egyszer sem, és mégis megy. De végülis aranyos volt, hogy így reagált, meg érthető, hiszen ki a faszom merne úgy odaállítani a tanárához, hogy "He hallod valamit basszál már magaddal, mert tök kínai, amit így az órán elhalandzsázol". Igen ezt valahogy nem látom reálisnak.
Mikor újból belementünk a perverz poénkodásba, immáron az én mocskos fantáziámnak hála, nem tudtam visszatartani azt a tipikus vigyort, amit ilyen alkalmakkor szoktam villantani. A férfi válaszát látva pedig csak elkerekedtek, majd egy "azosztigen" stílusban biccentettem egyet felé, majd nem ó bírtam megállni, hogy ne szakadjon ki belőlem egy rövid nevetés, ahogy oldalra pillantottam. - Szóval több körös lesz? - kérdeztem tőle egy vigyorgós fej kíséretében, ahogy egy félmosolyt eresztettem meg, valamint egyik szemöldökömet megemeltem. - És a cserét a masszírozó személyében értjük, vagy a ki mit dönt el résznél? - folytattam tovább a kíváncsiskodást, remélve, hogy ezután nem jegyzi meg, hogy bárcsak a tantárgyába is ennyi energiát fektetnék, elvégre a remény hal meg utoljára, nem a ponty, igaz? Egyébként tuti a tetőt választanám első felindulásból, de másodikból már annyira nem tűnt viccesnek, ha belegondoltam, hogy valószínűleg marhára fúj odafent a szél, így kénytelen leszek tovább kreatívkodni.
Már az előszelei is biztosítottak arról, hogy nem értett velem egyet mindenben a férfi, és éppen ezért is próbáltam bőrt húzni a fogamra, és komolyan fogadni azt, ami rám várt, de a szemeim körül a tipikus nevető ráncok még ott húzódtak, habár közvetlenül az ajkaim nem görbültek fölfele. Azonban ezt már az első mondatnál cseszhettem, amin kapásból és őszintén felnevettem. Ezt követően már nem is próbáltam palástolni a mosolygásom. - Héj, de hiszen ez pont a kicsit tanulós tárgyam Tanár úr! - küldtem el neki kapásból már a nevetéstől pirosodva, na meg mert kis cuki volt, hogy megvédett, izé... Saját magamtól. Mondjuk nem véletlenül van a mondás, hogy az ember legnagyobb ellensége saját maga. - Volt eset alvásra? - kérdeztem, egy meglepett fej közreműködésével, de azt már nem mertem feszegetni, hogy mégis mi sült ki belőle. Mármint kíváncsi lennék, hogy hogy járt el. Az előző sulimban például volt olyan, aki fogta és felírta késésként, ami aztán összeadódott, és év végére lett egypár igazolatlan ebből...
Mikor aztán rátértünk erre az egyéni gyógyszer téma körre nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem. Mármint Jézusom, hát ennél jobb fej dolgot még senki nem ajánlott fel nekem soha életemben, habár az se volt semmi, mikor nagybátyám féláron ideadta a még félévet sem betöltött fényképezőgépét, mert a munkahelye jobbat kínál, és legyen mivel szórakoznom nekem is, ha már olyan messzire kerülök. Akkor sírtam is az örömtől, de most nem voltam olyan környezetben, hogy ez olyan egyszerűen menjen, meg eleve voltak még áthidalásra váró problémáim, mint például, hogy mit szólna ehhez a kardiológusom. Végül a további tájékoztatót látva, erősen koncentráltam az információkra, komolyan elmerengve. - Igazából nem tudom, hogy mit szólna hozzá az orvosom - kezdtem, mire beugrott, hogy eleve nem sokára itt lenne az ideje, egy újabb nagy kivizsgálásnak szívultrahanggal, meg minden ilyen fura izével, amiket rám kötnek. És mivel eleve kevés jelentkező volt, aki ezen kiruccanásra elkísért volna, ugyanis az Akadémián belül erre nem volt lehetőség, és hogy ne a tanulás rovására menjen így szombati napon mehettem, amit nem szívesen áldozott be egy felnőtt sem... - De jövőhónapban pont mennék is a Kórházba a féléves állapotfelmérésre, és ha Tanár úr lenne a kísérőm, akkor lehetne vele is egyeztetni erről, nem? - ((nehogy már ne legyen random indok egy körre)) rágódtam, azzal nem is törődve, hogy véremet venné, elvégre ahhoz már elég jól hozzá voltam szokva, hogy ilyeneken átessek, így azon nem is problémáztam. Csak abban bíztam, hogy nem kell a kézfejemből, vagy a könyökhajlatom külső részéből venni a vért. Az elsőt azért nem szerettem volna, mert marha fájdalmas, a második meg személyes rossz tapasztalat alapján bedurrantaná a bicepszemtől kezdve a vállamon át a koponyám hátsó részéig húzódó izomrostokig mindent, ami kurvára rossz tud lenni.
Végül engedélyére, és ismételt invitációjára csak vigyorogni tudtam, végül felemésztve össz jelnyelves képességemet, egy köszönöm-öt jeleltem felé, majd hogy ne legyek ekkora kis titkolózó, vagy ne gondolja, hogy csak meg akarom úszni az óráját ki is halásztam az ölemben lévő táskámból a gyönyörűségemet, el |
Kissé szíven ütött, hogy imádott diákom ennyire nehéznek tartotta az óráimat, de tudtam, hogy nem mindenki rajonghat olyan elvetemült módon a kémiáért és biológiáért, mint én és nem akar mindenki kémikus, biológus, vegyész, gyógyszerész, orvos, ecetera ecetera lenni. De azért nem gondoltam úgy az általános óráimra, mint valami őrült chalengre, mint amik mostanában terjengnek a neten. A kedvencem ezek közül a mosó géllel töltött kapszulák elfogyasztása. Nem hiszem el, hogy akik bevesznek egyet a szájukba, ne lennének tisztában azzal, hogy mennyire veszélyes, az, amit művelnek, és az életükkel játszanak egy-egy ilyen bátorságpróbával. Mert oké, felőlem nyugodtan egyék kiskanállal, vagy akár naggyal az őrölt fahéjat – bár az is válthat ki hirtelen légzési nehézségeket, vagy allergiát – ha ahhoz van kedvük, de ne szórakozzanak már az életükkel. Annyira nem buli ám a gyomormosás, vagy a belső szervek savégése. Lehet az egyik órámat jövő héten feláldozom egy kis fejmosásra és végzünk pár kísérletet, amik nem a tananyaghoz kapcsolódnak, de felhívja a kamaszok figyelmét arra, hogy mennyire nem buli egy ilyen fogadás, és akkor legalább nálunk nem lesznek olyanok, akiket azért nem látunk hetekig, mert kórházban küzdenek az életükért egy sohasem fogyasztásra szánt vegyi anyaggal töltött, nedvesség hatására oldódó szappanzacskó miatt.
Ha beválik, és kicsit elgondolkodnak rajta, megeshet, hogy gyakrabban is áldoznom kéne a nevelés ezen oltárának szentélyén.
- Ennyire nehezek az óráim? – kérdeztem vissza és, hogy ne lehessen azt gondolni, ez most számonkérés, egy bánatos macskafejet is csatoltam írásomhoz. Mivel Scarlettet alapvetően egy okos, intelligens lánynak tartottam, csak arra tudtam gondolni, hogy bár szerintem így is eléggé lebutítottam a leadni szánt anyagomat, annak, akit alapvetően hidegen hagy, még így is bonyolult és még jobban le kell zanzásítanom. Elvégre nem arra mentem sose, hogy mindenki egy kémia zseni legyen és mindent tudjon, csak arra, hogy ha mondjuk, otthon takarít, akkor ne öntsön le a toaletten egyszerre hipót és vízkőoldót, mert akkor bizony egy jó adag, mérgező klór gázzal fog megtelni a lakás és mire észreveszi, lehet már késő. Fájdalmas ám, ha az ember szemét kimarja a sósav, ami keletkezik, ha belekerül ez a nem túl barátságos gáz.
Nem volt túl sok időm ilyesmiken gondolkodni, mert már rezgett is kezemben a telefon, és mikor felnéztem a diákra, láttam azt a bizonyos mosolyt arcán, amit csak piszkos játszmák esetén villant valaki, így mikor elolvastam, hogy mit írt, már meg sem lepődtem, csak enyhén hunyorogva, szemöldököm felhúzva válaszoltam.
- Első körben választhatsz te helyszínt, de a testtájat már én döntöm el, aztán cserélünk. – lehet, hogy már megint kezdtem átlépni a határt, de ma már nem különösebben érdekelt ez sem. Azt gondoltam a mai nap nem lehet rosszabb, csak jobb. Természetesen küldtem a szöveghez egy kacsintós, csókdobós hangulatjelet is a teljesség kedvéért és úgy vártam a lány reakcióját, kíváncsian pillázva rá.
Miután elhagytuk az orvosit, betértünk a terembe és lebombáztam kérdéseimmel, furán érintett, amikor azt írta saját magáról, hogy idióta. Nem értettem vele egyet. Szerintem csak lusta volt. Egy kicsit. Nem nagyon, csak annyira, hogy ne legyen színjeles a tárgyaimból. Valószínűleg már ő is sejthette szemöldökráncolásomból, és mély levegővételemen, hogy mit gondolok erről, de azért elküldtem chaten is, hogy biztosan ne maradjanak kétségei azt illetően, hogy mennyire nem vagyunk egy véleményen a témában.
- Ha még egyszer ilyet kell tőled olvasnom, nem leszünk jóban. Szerény véleményem szerint okos vagy és ha kicsit jobban érdekelne, akkor jobban oda is figyelné és bármikor megtudnád érteni, akár elsőre az anyagot. Na meg, ha egy egészen kicsit tanulnál, de hát nem lehetnek az embernek hatalmas elvárásai. Már annak is örülök, hogy nem alszod végig az óráimat, mint egyesek. - egy kis időbe telt ugyan, mire megtaláltam, mert nem igazán szoktam használni, így a legutoljára használt emojik között sem szerepelt, de végül sikerült egy olyat küldenem, aminek a szemei le voltak hunyva és orrából levegő (remélem legalábbis) áramlott ki, mint ahogyan a fujtató bikákat szokás ábrázolni a rajzfilmekben.
Tényleg nem tudtam, hogy mennyire veszi rossz néven, hogy vért, meg különböző adatokat „akarok kicsikarni” belőle, de a jó Istenre esküszöm, hogy ezúttal semmilyen hátsószándékom nem volt. Egyszerűen jobban szerettem, ha az emberek, akiknek amúgy is illékony a léte, olyan orvosságokat szednek, amik miatt nem kell aggódniuk és nem igényelnek akkora odafigyelést, mint a patikákban kapható társaik. Hiszen, ha már valakinek ilyenre van szüksége állandóan, akkor annak amúgy is van bőven elég baja, nem kell még, hogy aggódnia is kelljen, ha esetleg a korábban bevált gyógyszer már nem annyira válik be, vagy csak ront az állapotán.
- Nos, lehet, hogy egy kis időbe beletelne, de azt nem bánom. Szerintem max egy hónap lenne, az meg nem sok, inkább kevésnek mondanám. Az anyagiak miatt sem kell aggódnod, nem hiszem, hogy bármi újat be kellene miatta szereznem, ami még nincs meg a személyes gyűjteményemben, így gyakorlatilag ingyen van. De ha nem szeretnéd, akkor nem erőszakoskodom. – válaszoltam, majd egyenesen Scarlett szemeibe néztem. Szerettem volna, ha érzi, hogy én csak jót akarok és számomra ez egyáltalán nem megterhelő, inkább egy sajátos szenvedélyként tekintek rá, mint nyűgként. Tehát ha elfogadja, azzal én csak jól járok, mert lesz mivel lekötnöm magam, amíg nem ugrálhatok ismét épületek tetejéről. Na, nem mintha eddig azt tettem volna, de még bármi megtörténhet.
Az újabb rezgésre ismét mobilomhoz nyúltam és csak halványan elmosolyodtam.
-Maradj addig, ameddig csak szeretnél. Én mondtam, ha gondolod, órára is beülhetsz. Bár, ha vannak már terveid, akkor ez gondolom tényleg nem lehetséges. – ezúttal az általa gyakran használt izzadság cseppes fejre esett a választásom. Valahogy ez most jobban illett ide, az utolsó mondat hangulata miatt. Igazából örültem annak, hogy nem maradok egyedül a becsengőig sem. És nem azért, mert így lesz kivel kipakoltatnom a szükséges eszközöket, hanem csak úgy. Hátradőltem a széken karjaimat összefontam mellkasom előtt és fejemet hátra biccentve hunytam le szemeimet. Kimerültem. Talán csak egy pillanat volt, de már el is aludtam úgy, ahogy voltam.
|
Habár már van tervem, ami a délutánomat illeti, de még egy darabig tudok maradni, mielőtt kezdődnének az órái. Addig itt maradok, ha nem bánja - írtam neki, majd utána eltöprengtem, hogy mi van akkor, ha már inkább megszabadulna tőlem, mielőtt még több szerencsétlenséget hozok a fejére. Így csupán az ölembe húztam táskámat, szórakozva a kis cipzárral az oldalán, meg-meg pöckölve azt.
|
A tanárom válaszát látva, elgondolkodtam. Mármint ez nem teljesen volt olyasmi, ami olyan lenne, ami komoly odafigyelést igényelne rajtam kívül mástól is, vagy gyakori rosszulléteim lennének, ezért feltétlenül szükségem lenne arra, hogy ha már nem elég szembetűnő a tüdőkapacitásom, akkor a szívbeteg pozícióval ne nyerjem el garantáltan azok észrevételét is ezen témával kapcsolatban, akiknek eddig sejtelme sem volt erről... Így végül aztán válasz gyanánt csupán szégyenlősen vontam meg vállamat, míg magam előtt átnyújtva balomat, a jobb, leengedett karomba kapaszkodva lassan felpillantottam a férfira, miközben egy óvatos mosolyt eresztettem meg. Azonban ahogy találkozott tekintetünk, úgy inkább kerestem is valami más nézegetni valót, mintha olyan sok érdekes holmi lett volna a szobában, így jobb híján egy egy plakátot kezdtem el beszélni, amely tulajdonképp arra hívta fel a figyelmet, hogy ne váltogassuk óránként a dugókománkat... Csak egy unott pillantást vetettem végül felé, és az orrom alatt piszmogva meg is jegyeztem, hogy ezek a problémák engem a legnagyobb szerencsémre kurvára nem érintenek. Mások az én koromban gáznak tartják a szűz létet, de szerintem az gázabb, ha terhes vagy ráadásul HIV pozitív. De végül is kinek meddig terjed az ingerküszöbe. Nekem például addig, hogy ha nem érzem teljes biztonságban magam, akkor kurvára ne próbálja meg betenni, mert azon túl, hogy bepánikolok, még ki is baszom, mint macskát szarni. Na jó, igazából ennyire nem vagyok kemény, de néha szeretnék annyira faszagyerek, mint amilyen kemény szájkaratés vagyok. De azt hiszem ezen kár is keseregni.
Visszatérve egyébként a betegségemre, tényleg nem éreztem olyasminek, amit feltétlenül mindenkinek az orrára kéne kötnöm, eddig is, és ezután is jól elleszek vele. És igen, tudom, hogy nem rég ugyan ilyen szituáció miatt szidtam meg a tanáromat, de mégsem olyan hasonló a kettő. Elvégre neki ez nem egy hosszan tartó állapot lesz, amihez feltétlenül hozzá kell szokna, és innentől kezdve így kell élnie, mankóval az életét, hanem most szüksége van egy kis támaszra, meg odafigyelésre, hogy minél hamarabb meggyógyuljon. Az én helyzetemben ez nem volt elég, sem lehetséges. Az én bajomat egy életre szóló jeggyel váltották ki, és nem sűrűn nyílt alkalmam arra, hogy változtassak rajta. Amit tudtam tenni, az az volt, hogy hozzászoktam, és együtt éltem vele, meg azzal, hogy hol szedtem a gyógyszerem, hol elhagytam egy "kísérleti" időszak erejéig, aminek persze egy általános rosszul lét vetett véget, ahol szédültem, rosszabb esetben hánytam is, és alig bírtam kimászni az ágyból, majd közvetlen alvás után éppen csak felülve az ágyamban 115-ös pulzust mértem... Hát nem aranyos?
Az elmélkedésemből a telefonom újabb rezgése ébresztett fel, így egyből meg is néztem, hogy mit is szólt tanárom a pimasz kis felvetésemhez, és meglepetten tapasztaltam, hogy ismét belement egy ilyen meccsbe, így csupán egy sötét vigyor jelent meg az arcomon, és a bennem rejlő kisördög képtelen volt hagyni, hogy egy ilyen lehetőséget csak úgy hagyjak elveszni az éterben. - Mondjuk egy bonyolultabb órája után, bocsánat kérésképp, amiért egy szót se tudtam felfogni abból, amit aznap leadott - küldtem el gondolkodás nélkül a kérdés első felére egy rakás röhögőfej kíséretében, valóban felnevetve a saját idiotizmusomon. - Mármint helyszínként hol, vagy testtájékként hol? - küldtem el a második részt, engedve a bennem tomboló kis rosszaságnak, aki mindezek után elégedetten dőlt hanyatt, várva egy a legutóbbi ilyen szóváltásunk utáni, szűkre szabott lezárást, természetesen a hangulatjel nem maradhatott ki a repertoárból, és cselesen csak egy kis gondolkodó fejet küldtem neki pluszban natúrban. Lássuk, hogy vajon mennyire piszkos a fantáziája?
Persze a puszi után jött az elmaradhatatlan önmeggyőzésem, ami többnyire arról szólt, hogy kretén vagyok, és minden szart beképzelek magamnak, mintha lehetséges lenne, hogy egy nálam nagyjából tízessel idősebb férfi ÚGY érdeklődjön felőlem. Végül neki láttam a legértelmesebb feltevések gyártásának, amikkel egyébként teljes egészében meg voltam elégedve. Na figyelmet kérek, íme a tökéletes válasz: Ugye a tanár úr nem hall, ennek következménye képen, velem köcsög, koszos, lustageci hallóval nehéz megértetnie magát, ugyanis vagyok olyan paraszt, hogy nem tanulom meg a jelnyelvet, ami ellen tervezek szankciókat bevezetni nem mellesleg. Szóval mivel akad néhány kommunikációs nehézségünk, neki sokkal több energiát és érzelmet kell egy-egy gesztusába fektetnie, hogy én szegény szerencsétlen is képes legyek az elcsökevényesedett agyacskámmal felfogni, hogy mit is szeretne, és mennyire is szeretné azt egész pontosan. Szóval semmi különleges nincs abban, hogy megölel megnyugvásból, vagy egy puszival hálálja meg, hogy nem vagyok felfuvalkodott fasz, aki mindent magára vesz. És igen, amikor félreértettem valamit, vagy épp azon vagyok, hogy félre értsek valamit, akkor mindig ilyen kedves vagyok önmagammal. De most nem is tudom, hogy melyiknek örülnék úgy Isten igazából... Inkább nem gondolok most ebbe bele.
A kémia terembe érve, szinte előre lemertem volna fogadni, hogy azt a választ fogom kapni oktatómtól, amit olvashattam is, így csupán egy kedves, de nem túl egyetértő mosolyt villantva olvastam tovább. - Persze, mert Tanár úrnak nincs elég baja egy idióta nélkül is, amikor végre tarthatna olyan órát, ahol a tantárgyhoz alapvetően értő diákokat taníthatna - küldtem el neki egy nevetős fej kíséretében. - Inkább megmaradnék abban az illúzióban, hogy ugyan valamennyit konyítok a kémiához, de a lustaságom bekorlátol - tettem még hozzá egy izzadságcseppes vigyorgó fejet, meg egy újabb sírva nevetőset, majd a tanárt követve beljebb léptem a terembe, amikor feltűnt valami érdekes a hátán. Csupán nevetve léptem hozzá egészen közel, a háta felé nyúlva, majd lehalászva róla, a markomba temettem kis teremtményemet, majd az arcom magasságába emelve felmutattam neki a kis huncutot, ragyogó jókedvvel a fejemen. - Szeretné megtartani? - érdeklődtem, ugyanis nekem már volt egy, igazán nem jelentett volna kihívást még egy eltárolása az ágyamon.
Egyébként azon gondolkodtam, hogy egy félóráig, még simán belefér, hogy várakozzak egy kicsit itt, hogy ne maradjon egyedül a férfi, ugyanis akkor kezdik csak el a délutáni locsolást, amire feltétlenül oda akarok érni a kertbe... Ilyenkor olyan király képeket tudtam lőni, és most az volt az érzésem, hogy extra ügyes leszek, így már gondolkodtam is rajta, hogy előkapom táskámból a gépezetet, hogy átállítsam, ha az objektíven valami a legutóbbi lövöldözés után felesleges pluszként rajta maradt volna. Például nem volt kedvem azzal szórakozni, hogy az éjszakai, vagy fekete-fehér üzemmóddal baszakodjak, mikor a virágokban pont a színek olyan gyönyörűek. Az újabb üzenetre, csupán kíváncsian pillantottam telefonom kijelzőjére.
Először mindössze bágyadt pislogásba kezdtem, majd végül csak összevont szemöldökkel és nagyra nyílt szemekkel próbáltam úrrá lenni a fejemben cikázó gondolatokon, majd végül neki is láttam a válaszoláshoz. - De ez nem venné el rengeteg idejét? Meg nem drága? - kezdtem a legfontosabbakkal, amellett, hogy a hatalmas MIÉRT-et elnyomtam magamban. Eddig fogalmam sem volt, hogy ilyenekre képes a férfi, de annyira nem voltam sügér, hogy azzal kezdjem, hogy képes-e rá... Nem tök poénból, meg színtiszta szopatásból ajánl fel ilyesmit. Néha olyan logikátlan tudok lenni, mint egy marék föld, de most hál Istennek volt időm gondolkodni azelőtt, mielőtt pofáztam, így megúsztam egy adag nyomiságot.
Végül aztán úgy döntöttem, hogy az előtte lévő padot üresen hagyva a tanári asztalhoz eggyel közelebbit kiszemelve felpattanok a tetejére a férfi felé fordulva. - Habár már van tervem, ami a délutánomat illeti, de még egy darabig tudok maradni, mielőtt kezdődnének az órá |
Azt hittem, hogy viszonylag tájékozott vagyok, ami a diákjaimat illeti, de azt is hittem valaha, hogy jó ötlet térdnadrágban átmászni a szögesdrótkerítésen. Mindkét esetben tévedtem, ezzel párhuzamosan pedig leégettem magamat. Most azzal, hogy nem tudtam Scarlett betegségéről és jól letoltam, a másikról pedig nem szeretek mesélni. Fájdalmas emlék.
Mindenesetre fel kell írnom a kis noteszembe (amiről egészen meg is feledkeztem az elmúlt órában), hogy ideje jobban belemerülni a tanulók aktáiba, még a betegkartonjukba is. Ki tudja, hogy mikor történik megint valami olyan, aminek az aktivátora egy számomra nem ismert kórtörtént. Ráadásul már nem is tudom, hogy mikor vonultam el utoljára a laborba, hogy kifejlesszek egy újabb egyénre szabott orvosságot. Talán épp itt az ideje. A Bravadin mellékhatásai nem épp a legcukibbak. Ráadásul grapefruti levet sem lehet közben inni. Azért ha valami, akkor ez nem lenne nekem a legnagyobb büntetés, de kitudja. Lehet, hogy Scar szereti azt a kesernyésen savanyú gyümölcsöt, amit én még akkor sem vennék meg, vagy ennék meg, ha nem létezne más élelem a világon. Inkább élnék táplálék kiegészítőkön, vagy éhen halnék. Az már inkább lenne kellemetlen, hogy egész nap rohangálhatnék a wc-re (ha egyáltalán fel tudok róla kelni), mert laktózt is tartalmaz. Annyira nem tudtam megérteni, hogy miért kell mindenbe beletenni. A felnőtt népesség megközelítőleg 75%-a nem képes teljes egészében, vagy egyáltalán lebontani, ami az egyszerű, mezei puffadástó kezdve, az egész nap visszaköszön róka komán át, a depresszióig. Abban, hogy én is érzékeny vagyok rá, semmi meglepő nem volt, mivel a szüleim is azok, ráadásul félig japán vagyok, ahol köztudottan a lakosság nagyobb hányadát érinti ez a típusú intolerancia.
Nem kellett sokáig érveket gyűjtenem amellett, hogy megcsináljam az én kis „varázsszerem” a lánynak, feltéve, hogy ő sem bánja.
- Attól, hogy nem vered nagydobra, egy ilyet nyugodtan elmondhatnál a tanáraidnak, hogy tudjunk rád vigyázni. – írtam vissza, mosolygós fejet küldve tanulómnak. Szerettem volna, hogy mostantól, minden fontosabb dolgot, ami befolyásolja az egészségi állapotát (kivéve a menzeszt, vagy annak hiányát), elmondjon. Tudni akartam mindenről.
- Hát, lehet róla szó. Mikor és, hol szeretnéd? – bevallom, a lelkemnek a könnyei hullottak már, annyira nevettem belül. Az orvosságról egyelőre nem tettem említést. Nem éreztem illendőnek pont egy vizsgálóban felhozni a témát. Nem néztem le a gyógyszerészeket és orvosokat, csak tudtam, hogy lehet jobban is csinálni a dolgokat. Persze ez mind sokkal több pénzbe és időbe kerül, és a kutatók olyan gyógyszerek kifejlesztésére törekednek, amik tömegeken segíthetnek, nem egy-egy személyen csak, ám ennek megvan a maga ára, ami a sok mellékhatás, amit vagy tapasztal valaki, vagy nem.
Miközben Scarlettnek háttal sétáltam az ajtó felé, éreztem, hogy most egy kisebb (nagyobb) riadalmat keltettem benne, így sunyin csak elmosolyodtam, majd visszaöltve magamra pókerarcomat fordultam felé ajtónyitás közben. Miután kimentünk a folyosóra a lány olybá tűnt, hogy a szokásosnál lassabb tempót vett fel. Volt egy sejtésem, hogy az én kedvemért tette, hogy ne rohanjak csak úgy, miközben most jöttem ki az orvosiból két mankóval, meg egy csini merevítővel… Vajon árulnak feketében valahol?
Egyenesen a kémia termem felé haladtunk. És már majdnem oda is értünk, amikor láttam, hogy a lány írni kezd valamit, így már vettem is elő a telefont zsebemből. Csak nehogy úgy járjak, mint korábban.
Eddig egy percig meg sem fordult a fejemben, hogy kihagyjam sérülésem miatt a nap hátralevő részét, és ne tartsak órát. Ennek egyik oka, hogy nem az agyam sérült meg, hanem a bokám. A másik pedig az, hogy még mindig élénken élnek bennem azok az emlékek az egyetemről, amikor bementünk órára (néhányan órákat utaztak otthonról) és végül fél órát vártunk a tanárra aki nem jött, de még szólni se szólt róla, se egy e-mail, se egy telefon hívás, de még a titkár se tudott a hollétéről. És ez elég gyakran előfordult, míg végül sokan be se jártak, és meg is buktak, mert túllépték a hiányzási kvótát… Az persze nem volt baj, hogy a prof egy bocs bazdmeget sem böffögöt oda nekünk.
- Megtartom őket. Csak nem szeretnél beülni rájuk? – kérdeztem vissza egy nyelvöltős emojival és már nyitottam is be a terembe. Bent azonnal levetettem magam az első székre, amit találtam. Nem a bokám fát, hanem a sarkam és a lábfejem hol dörzsölte a műanyag. Be kell szereznem egy tágasabb cipőt. Pedig utálom a batár nagy sportcipőket.
Nem tudtam, hogy Scarlett még szeretné-e egy kicsit élvezni a társaságom, vagy csak gyorsan lelépne, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, ismét írni kezdtem.
- Szívesen előállítanék neked egy olyan gyógyszert, aminek nincsenek mellékhatásai és a te személyes biológiádhoz igazodik. Ehhez csak néhány adatra, meg egy kevéske vérre van szükségem tőled… Persze nem kényszerítelek, ha nem szeretnéd, akkor nem csinálok semmit sem. – érdeklődve vártam, hogy mit fog szólni, így arcát kezdtem fürkészni. Nem tudhattam, hogy mennyire veszi tolakodásnak, túlbuzgásnak, vagy mennyire tapintok nagyon személyes pontra.
|
Sosem jeleskedtem kifejezetten a haragtartás művészetében, és az is ritka volt, hogy ténylegesen odáig fajuljon a dolog. Legtöbbször csak marhára felhúztam magam, aztán kitomboltam az egészet, és végül egy gyors spongyát rá után már azzal sem voltam igazán tisztában, hogy mégis mint sikerült felidegesítenem szerény személyemet. Igazából ezt nem mondanám rossz dolognak, de valójában nem is volt teljes mértékig egy pozitív vonás, elvégre így könnyebben hülyének néztek kiskoromban. Elvégre engem lehet cukkolni, én úgyis megbocsájtok és a többi. Aztán erőt vettem magamon, és három napig nem beszéltem az egyik lányhoz, aki egy kiközösítést indított ellenem. Ezek után nem voltam akkora céltábla, és jobban meg is válogattam, hogy melyik az az eset, ahol feltétel nélkül tovább állhatok, magam mögött hagyva a rossz érzéseket, és ugyan megjegyeztem, hogy ki nem érdemli meg a barátságomat, azokra se forgattam utána a picsámat, és nem kurva anyáztam. Elvégre én is szeretem ha kedvelnek, vagy szépen bánnak velem, meg többnek is tartottam magam ennél. Hál Istennek édesanyám ki vagyok, mi vagyok nevelése itt kifejezetten jól jött. De a hosszan tartó dühöt a mai napig sem vagyok képes fenntartani, így ellenségeim sincsenek, vagy legalábbis én nem így tartom számon őket. Emlékszem mikor szándékosan próbáltam kicsikarni magamból a seggfejséget, ezért felírtam a tenyeremre, hogy éppen haragszom valakire... Persze az esti fürdésnél szépen leázott, és másnap csak azután jutott eszembe szépen felsült tervem, amikor már a félnap eltelt, és pont úgy viselkedtem a célszeméllyel, mint azelőtt... Hát igen, elég komplikált tudok lenni. Viszont minden más érzésem azt hiszem a helyén működik, és némelyik túl is szokott tengeni, a félreértések gyártása üzem... Marhára szoktam örülni neki, amikor én is neki esek valakinek, és kiderül, hogy csak egy idióta barom vagyok... Szóval azt hiszem megértettem, hogy mi játszódott le a férfiben. Mindig is utáltam azt a kínos félelem érzetet, ahogy előtte hogy kardoskodtam, hogy ne érje sérelem a háztömbnyi önérzetemet, aztán kiderül, hogy ez elmúlt pár percben pont én voltam, aki porba tiporta. Kurva jó tud lenni. Így csak lágyan felsóhajtottam, ahogy elvette a papírt, várva, hogy mindent helyre tudjon rakni magában.
Nem vártam krokodil könnyeket, sem bocsánatkérést, diadal táncot pedig pláne nem terveztem járni, hogy nahát nahát, a felelősség teljes tanár mégsem tud mindent, vagy bármi hasonlót. Tudtam, hogy a felismerés épp elég borzasztó, így nem is vártam semmit, így csak egy óvatos mosollyal vettem vissza a felém nyújtott lapot, és remélem nem kell említenem, hogy egy öleléssel sem kifejezetten számoltam. Ahogy a mai nap másodszorra fonta körém a mai nap folyamán tanárom, csupán egy hirtelen levegővételt sikerült összehoznom, nagyon sokáig tartogatva lent. Végül ahogy leküzdöttem első megilletődésemet, csak esetlenül a vállaira fektettem kezeimet, próbálkozva azon, hogy a légzésem ne őrüljön meg, habár gyomromba egészen érdekes érzés költözött, valamint azt sem igazán tudtam hová tenni, hogy a tüdőmben is egyre kevesebb levegő fért el. Először csupán éreztem, hogy arcomat elönti a melegség, majd szúrni is kezdett, de hamar észbe kaptam, hallva a közeledő lépteket. Már épp rászorítottam volna a férfi vállaira, hogy baj lesz, amikor magától is megérezte, hogy ideje véget vetni ennek... Én csupán hátra léptem egyet, nagyra nyílt szemekkel, és felhúzott vállakkal, figyelve, ahogy a mit sem sejtő fiatalember befejezze az ellátást. Csupán lesütöttem szemeimet, miközben hálát adtam, hogy nem most fogják megmérni a pulzusomat, amit a kíváncsiság kedvéért ki is tapintottam, remélve, hogy velem senki nem is törődik. Mikor teljesen lassúnak minősülő dobogást észleltem, csupán felvontam egyik szemöldökömet... Mi a fasz, akkor mitől van ez a szívinfarktus közeli állapot. Biztos csak az ijedtség és a félreértés gondolata teszi... Biztos az.
Ezután csak némán figyeltem ahogy oktatóm lábára elkezdik felvarázsolni a csodás merevítőét, aminek a színe miatt én külön sajnáltam a férfit. Ha jól emlékszem a neon zöld nem volt a sűrűn hordott kellékei között, mostanáig... Nem is értem miért, még jól is áll neki, mármint a merevítő... Jézusom, hogy kevertem bele magam egy ekkora perverzióban? Inkább vettem egy mély levegőt, majd látva, hogy telefonján pötyögni kezdett, hamar előhalásztam a sajátomat is, kíváncsian várva mit szeretne. Az üzenetet látva, csak lassú mosolygásba kezdtem, a végére meg már lassan a fogaim is látszottak, úgy pillantottam fel rá a kijelzőm bámulásából. - Ugyan, nem tudhatta, mivel alapvetően nem verem nagydobra a betegségem - küldtem el először ennyit külön, egy cuki mosolygós hangulatjellel, ami lehunyt szemekkel örült, nem azt a kurvára creepy verziót. - Akár ragaszkodhatnék is, de akkor nem nekem kellene masszírozni - vágtam ki magam pimaszul, felröhögve idiótaságomon, mire az ápoló felém nézett. Így felé csak egy bűbájos vigyort küldtem, mire inkább a saját dolgával kezdett el foglalkozni. Hál Istennek...
Ezek után a telefonomat a hátam mögé rejtettem karjaimmal együtt, úgy vártam meg, míg az ápoló fiú befejezi a hegyi beszédet, addig mozdulatlanul, míg tanárom fel nem emelkedett, így gondoltam én is, hogy ideje lenne indulni, azonban a férfi fejében észrevehetően más is gyökeret vert. Meglepettségemben, - habár eddig se nagyon hangoltam - de teljesen megkukultam, így eleinte kicsit riadt tekintettel pillantottam az ápoló fiú felé, aki kurvára nem is törődött már velünk. - Viszlát - nyögtem ki végül, erőteljesen kaparva torkomat az előző után, miközben próbáltam nem arra gondolni, hogy a tanáromnak valószínűleg kurvára puhábbak az ajkai, mint az enyémek. Végül csak szinte kilopóztam az előttem kitárt ajtón, nem is foglalkozva azzal, hogy milyen dörmögéssel válaszolt az egészségügyis. Valahogy ez nem igazán tudta lekötni a figyelmemet.
Ezt követően lassan haladva elindultam a tantermek irányába, ugyanis gyanítottam, hogy nem most lesz kedve tanáromnak ahhoz, hogy edzeni kezdjen, és az ellenkező, a tornatermek felé vegye az irányt, így próbáltam kialakítani egyfajta tempót, ami mindkettőnek kényelmesnek tűnt, ügyelve, hogy valamivel fékezzem a férfi tempóját. Az alapján, amit eddig jobban megismertem belőle, simán feltételeztem róla, hogy még sérülten is inkább gyorsan menne, semmint hogy rá kelljen várni. Az ötletemet egyébként kicsit meg is mosolyogtam, és csak a szemem sarkából figyeltem. Persze egészen biztos, hogy az orvosi szobás incidens után ne vöröslene a fejem, de ezzel jelenleg nem óhajtottam foglalkozni. Végül a kémia teremhez értünk, mire én megtorpantam. - Ma elmarad a többi órája, vagy megtartja őket? - érdeklődtem, végig gondolva, hogy ha valami csoda folytán mégis úgy dönt, hogy megkíméli magát, akkor milyen messze van a legközelebbi lift. |
Vannak azok az igazán kínos pillanatok az ember életében, amik valamiért, mindig egy félreértésből alakulnak ki. Mint amikor egy kérdezz-felelekes oldalra kiírta egy 17 éves fiú, hogy egy pornó nézése közben látta, hogy a férfi fenekét kinyalj a nő és erre felizgult, ki akarta próbálni, de nem volt barátnője, ezért bekente mogyoróvajjal az ánuszrózsáját és behívta a golden retrieverüket a szobájába, majd bepucsított. A kutya persze elkezdte lenyalni, ami eme roppant mód kreatív fiatalembernek még tetszett is, ám az eb gondolt egyet és hím lévén feláll (minden értelemben) és mondjuk ki szépen, seggbe kuffantotta a gazdáját. Erre az ordítva ütötte le szerencsétlen állatot egy gitárral, amitől az elpusztult, de a kiabálásra meg benyitott az apja a szobába, aki meg mindent látott, a srác korházba került és a szülei azóta azt hiszik, hogy meleg. Ez is egy azok közül az életre szóló, helyben elásnád magadat a föld legmélyére félreértés. Jó, talán egy kicsit extrém példa. Viszont, az érzet maga, az nem sokban különbözik akkor sem, ha a barátnőd kap egy képet rólad, amin fehér tütüben és cicafülekkel szerepelsz. Na, nem mintha ez velem megtörtént volna, és még véletlenül sem szakított velem a csaj, miközben bőgve dobálta hozzám a tőlem kapott plüssöket. Nem értem, hogy miért kellett ennyire kiakadni rajta, csak egy kicsit sokat ittam.
Aztán van az a féle, amikor mondanak valamit, de te félreérted és valami egészen mást, általában témába se illőt, rosszabb esetben szexuális tartalmút kérdezel vissza. Ez az, ami velem nem történhet meg. Plusz pont a sérült idegeknek. Elvégre egy kézjelet eléggé nehéz félrelátni valami totál másnak, mint ami. Kivéve, amikor még tanulod, de akkor meg tuti nem az, mint amire gondolsz, hogy ha az valami beteg dolog.
Nekem a legcinkebb félreértésem a nagymamámhoz kapcsolódik. Amikor még tényleg nagyon kicsi voltam, úgy mínusz húszcentis kis padlócirkáló, bent voltam az oviban, ahonnan csak két utcára lakott a nagymamám. Még délelőtt volt, nem is ebédeltünk, mindenki elvolt a maga kis világában, az összes gyerek játszott, az óvónők pedig épp arról folytathattak komoly csevejt, hogy mi legyen a vasárnapi menü, mikor is Kicsiénnek nagyon kellett wc-znie. De nem a könnyed kis, elő a cerkát, és dobok egy sárgát féle, hanem a barna maci eggyel kisebb testvére. Alias, rám jött a cifra. Emlékszem, hogy mindig jelentkezni kellett Rosa néninél, hogy kimehessünk a mosdóba. Én jelentkeztem is, de drága óvónőnk annyira el volt foglalva a hüvelygombáról való beszélgetéssel, hogy nem igazán akart észrevenni, én kiabálni nem tudtam és tudtam, ha megmozdulok, már baj van. Így történhetett meg az az eset, hogy a kis Is berottyantott a nadrágjába és szégyenében sírva rohant ki az óvodából egészen a nagymama házáig és csöngetett be, vagy hússzor, mire a nagyi kinyitotta a kaput. Ám ekkor jött a döbbenet, hogy bizony nem a drága, aranykezű mama állt előtte, hanem egy pocakos, szőrős pacák. Csupán egy utcával tévesztettem el akkor a házat, de a bácsi miután megállapította, hogy itt bizony kell egy ruhacsere, s miegymás, aranyos volt és hazakísért. Nekem meg égett a fejem, hogy egy idegen ember így látott. Persze az ovis csoport, az óvoda pedagógusok meg az a pár tucat ember, akik közt az utcákon átszlalomoztam, az nem számított…
De van oviból egy másik, kevésbé kínos, ám annál viccesebb félreértésem is. Rosa néni különböző háztáji állatok képeit vetítette ki a falra, nekünk meg jelentkezés alapján meg kellett mondani, hogy hány lába van. Egyszer csak egy libát vetített én pedig büszkén jelentkeztem, hogy tudooooom. Fel is szólítottak, mire nagy bátran a levegőbe mutattam, hogy EGY. Szegény Rosa néni annyira ledöbbent és megriadt (saját bevallása alapján) a határozottságomtól, hogy azt mondta így van. Aztán délután elkapta anyukámat, hogy nálunk hány lába van a libának, mire anyukám rávágta, hogy egy. Rosa néni itt már gyanította, hogy van valami turpisság, de azért megkérdezte, hogy miért. Anyukám válaszán még jobban ledöbbent. Régen szegények voltunk és csak egy liba lába jutott a húslevesbe és mikor kérdeztem, hogy miért, anya azt mondta, hogy a libának csak egy lába van, nekem meg ez maradt meg. Miután ezeket bő tíz év távlatában is mesélik, amikor mind a ketten ott vannak, gyakran érzem magam kínosan az ilyen összejöveteleken.
Éreztem, ahogy a lány leül az ágy végébe, így fejemmel kissé felé fordultam, de éppen csak annyira, hogy szemem sarkából tudjam figyelni, hogy mit is csinál.
Egy hasonló érzés súlya nehezedett rám, mint a fentebbi szituációkban, ahogy Scarlett felém hajolt és nem tudtam eldönteni, hogy csak zavarba jöttem az elém táruló ikrek látványától, amire önkéntelenül is levándorolt tekintetem, vagy pedig attól a betegtájékoztatótól, amit a lány felém nyújtott, és amiben tökéletesen le volt írva, hogy mégis mire jó. Ahogy átvettem tőle a papírt, heves olvasásba kezdtem, de csak azért, hogy biztos jól emlékszem-e, mire is jó a Bravadin. De nem volt benne semmi új, még mindig ugyanarra adják és még mindig ugyanazok a mellékhatásai vannak. Kezdtem szörnyen érezni magamat. Teljesen rosszul értelmeztem a kialakult helyzetet, Scar vizsgálatait is, amik most már teljesen egyértelműek voltak. És én komolyan lecsesztem…
Felültem az ágyban és ujjaimmal beletúrtam hajamba, miközben bal térdemet felhúzva könyököltem rá egy mély sóhaj kíséretében. Nem tudtam, hogy miként is tudnék megfelelően bocsánatot kérni, amiért megvádoltam és, hogy egyáltalán megtud-e bocsátani, de bíztam benne és volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz vele probléma, mert nem tűnt dühösnek, vagy sértettnek, csak állt ott előttem és nézett. Visszaadtam a papírdarabot, lekúsztam az ágy szélére, majd úgy, hogy fel sem néztem öleltem meg. Azt hiszem, ma érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Ez lehet az, amit „férfi menzesznek” neveznek?
Nem öleltem szorosan, épp, hogy hozzáértek karjaim és arcom, tanultam a korábban pincében történtből, amikor is mind a ketten ledöbbentem. De Ha egyszer megkönnyebbülés és boldogság lett rajtam úrrá a bűntudat mellett, akkor mit is tehetnék? Nem tudtunk sokáig így maradni, hiszen nem tudhattam, hogy mikor jön vissza a srác, aki idehozott, vagy a dokinő nem hallom, ha nyílik a kilincs, így nem tudom, abban a pillanatban elengedi. Pár röpke másodperc után már le is oldottam róla karjaimat, mintha csak valami Isteni jelet kaptam volna, ugyanis ebben a pillanatban tért vissza a fiú egy pár mankóval és egy csini, zöld bokamerevítővel a számomra. Kihasználva az időt, amíg felcsatolták rám a műanyag csodát, írtam tanulómnak pár bűnbánó sort.
- Nagyon sajnálom… túl hamar vontam le következtetést. Remélem nem haragszol rám. Így már a masszázsról le is mondok, ha csak te nem ragaszkodnál hozzá. – Küldtem el, három kacsintós, nyelvkiöltős és egy szomorú hangulatjellel. Reménykedtem benne, hogy vissza tudom hozni a korábban meglévő fesztelen hangulatot kettőnk közé, ha egy kicsit poénra veszem a dolgokat ismételten. Hiszen, mi már csak így kommunikáltunk egésznap.
Miután mindennel elkészültünk és a lelkemre kötötték, hogy napközben le ne merjem venni azt a borzalmat, ami majdnem elszorítja a vérkeringésem, azért estére mindenképpen dobjam a sarokba, elindultam kifelé, reménykedve, hogy a lány is velem tart, és mikor az ápoló íróasztala felé fordult, kihasználtam a lopott pillanatot és egy gyengéd puszit nyomtam Scarlett feje búbjára, majd mintha mi sem történt volna mentem az ajtó irányába és nyitottam ki a lány előtt. Tulajdonképpen ezen gesztusomat (no, nem az ajtónyitást) én sem teljesen értettem. Vajon akkor is így viselkednék, ha egy másik diákom lenne itt velem?
|
A vizsgálat alatt egyáltalán nem voltam ott agyban, de mint valami szófogadó robor, ha sóhajt kértek, én persze sóhajtottam... A padlót bámultam, miközben azzal szórakotam, hogy a hegyesre reszelt, festetlen körmeimet a saját tenyerembe szúrkáltam, ahogy ökölbeszorítottam kezemet. Úgy látszik, tényleg van abban valami, hogy szeretem ha fáj. Nem mintha több tapasztalatom lenne ezen témán belül, de mivel ez most teljesen lényegtelen. Azon agyaltam, amiket nem rég az Akadémia falain belül felvetett nekem a kardiológusom... Hogy feltehetőleg pánikbeteg vagyok, elvégre az eddigi durva rosszulléteim mindig valami olyasmi környékén jelentkeztek, amikor valami nagyobb megmérettetés, vagy durva stressztömeg előtt álltam. Persze hiába állítottam, hogy világ életemben nem voltam ezekkel még csak köszönő viszonyban sem. A tanulmányaimat, minimális tanulás mellett, és ahhoz képest elég szépen teljesítettem, a négyes ötösök jellemeztek, az életemben nem történt túl sok váratlan esemény, a gyerekkorommal nem volt gond. Ha kellett, kiálltam mások elé, igaz nem rajongtam érte, de akár szavaltam is, és bármi más faszság. Egyszerűen nem akartam megérteni és felfogni. Persze erre is jött az "ésszerű" magyarázat, hogy tudat alatti, és attól függetlenül, hogy én közvetlenül nem érzem magam idegesnek, nem jelenti, hogy nem vagyok az... Ez milyen faszság már. Aztán persze jött a csodás kérdés, hogy volt-e már pánikrohamom, vagy bármi hasonló bajom. Kellemetlenül ismertem el, hogy bizony egyszer volt már, de csak egyszer, kihúzták egy fogam, a fogszabályzásom miatt. Aztán nagyjából fél napig vérzett, és igaz, hogy én nem tudtam róla, hogy ez nem túl... Szokványos, de mégis rosszul lettem, feltehetőleg a vérveszteségtől. Már csak a gondolatra is kirázott a hideg, hogy eszembejutott, hogy milyen volt az az este. Szorítottam egyet ökleimen, mire a nővér jelezte, hogy befejezte a vizsgálatot. Majd követve őt, visszarángattam magamra az atlétámat, úgy lépve a kis asztalka mellé.
Szar érzés volt, hogy ennyire megbízhatatlan volt a szervezetem... Mármint helló, most honnan tudjam, hogy ez a geci mikor gondolja azt, hogy ez mekkora megterhelés? Nem volt túl kellemes érzés, hogy a saját testemben sem bízhattam meg, mert én hiába éreztem jól magam, ő csak fogta magát, rendezett egy 140-es pulzust, amitől én kis híján megfulladtam. Pazar, nem? A gyógyszert átvéve egyébként még a fintorgásomat is visszatartottam, úgy fordulva és lépkedve a férfihez, aki már nem volt olyan jó hangulatban, mint amilyenben itt hagytam. Mintha egyezne a bioritmusunk. Csak valószínűleg őt olyanok, mint a menstruáció, meg egyéb finomságok nem zaklatják pluszban. Egyébként ebből a szempontból nézve nőnek lenni egy baszott nagy szopás... Akár szó szerint is. Mármint, itt van ez a havi elvérzés, aztán az elvárás, hogy nézünk ki mindig kurva jól, meg legyünk kedvesek, aztán ha mi nem vagyunk extra szűzek, vagy a normálnál - különben is, mi az, hogy normál - több pasival feküdt le valaki, az ribanc, a gyerek vállalásnál mi hízunk el a gecibe, leszünk csíkosak, mint egy zebra, majd minket hagynak el... És végül jön a rettegett változó kor. Asszem akkor én inkább fiatalon halnék meg.
Mikor aztán visszakaptam a pólómat, csak esetlenül szorongattam az anyagot, várva a magyarázatot, hogy ez most így mégis mi. Egyébként a mennyiségre, meg a pötyögéséből ítélve sok jóra nem számítottam, így szinte biztosra vettem, hogy szegénynek most miattam kell urulógiára mennie. Kicsit ijedt is voltam, és éreztem a gyomrom szorításából, hogy ma nem eszek több fogásos vacsit, az egyszer biztos. Végül ahogy megkaptam a nem túl rövid szövegemet, egy kis apró gombócot éreztem a torkomban, ami egyre inkább múlni látszott, ahogy egyre jobban haladtam az olvasással. Csupán egy zavart mosoly ült az arcomra, miközben bátorkodtam leülni az ágya végébe, hogy már nem volt senki a környékünkön, mivel az ápóló fiú a raktárba ment, gondolom manóért, vagy tudomisén, miért, az ápoló nő meg egy kávéért. Szóval szépen fogtam, és magam mellé téve a telefonom, és felsőmet, elkezdtem kihalászni a gyógyszeres dobozomból a kis tájékoztatót, igyekezve, hogy úgy hajtogassam, hogy a Bravadin milyen típusú cucc is. Nem tudom, hogy a kis mocorgásom felkeltette-e az érdeklődését, vagy sem, de végül odanyújtottam neki a lapot, még akkor is, ha elég erősen felé kellett dőlnöm is. Ezt követően csak komótosan visszahúztam magamra a felsőmet, majd csak ezután vettem újra markomba a telefonomat. - Nem prédikálok szívesen olyan dolgokról, amiket én is egy pillanat alatt képes lennék szándékosan felrúgni - majd a küldés után csak felálltam az ágyról, és zsebredugva a kezeimet, lassan fordultam vissza csak oktatóm felé. |
Dolgok, amiket mindig is utáltam: önteltség, rosszindulat, előítélet, rasszizmus, igazságtalanság, hazugság, és ha hülyének néznek. Az utolsó kettő gyakran összefügg. Ahogy most is. Legalább is én így éreztem. Tőlem elvárta, hogy legyek őszinte, és ne ellenkezzek, hanem fogadjak el minden segítséget tőle, d ő meg nem nyitott felém, hanem eltitkolta, hogy megsérült. Ez már csak azért is rosszul esett, mert én vagyok a tanár, ő a diák, és az ilyet eleve meg kell osztani azzal, aki felelősséggel van irántunk, mert ha komolyabbra fordulnak a dolgok és kiderül, hogy ott volt az az ember, aki fogadalmat tett, hogy megvéd, csak egy hatalmas botrány lesz belőle és a másik üti meg a bokáját. Ez a felelősség nem csak az órák és kirándulások idejére van korlátozódva, hanem minden egyes pillanatra, amikor az iskola területén tartózkodik, vagy ahol ott van a tanár is. De nem csak ezért esett rosszul, mert nem tart sokból új munkahelyet találnom… Egyszerűen fájt, hogy nem bízik meg bennem annyira, hogy elmondjon egy ilyen dolgot. Hiszen nem azt kérdeztem, hogy kivel feküdt le utoljára, vagy más intim témát feszegettem volna. Csak egy egyszerű kérdés volt, amire a válasz vagy igen, vagy nem, de semmi esetre sem az ellentéte a valósának. Ez, mint férfi sértette a büszkeségem, nem pedagógusként. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem bízik meg bennem ennyire. Nem hiszem, hogy tettem volna bármi olyat, amivel ezt érdemeltem volna. Talán a viccelődés? De nem hiszem, hiszen vette a lapot.
Amikor a paraván mögött eltűntek a doktornővel észrevettem, hogy még mindig nálam van Scarlett pulcsija. Ha jól emlékszem elég sokszor hordta ezt, gondolom, szereti…
Miközben a ruhadarabot gyűrögettem kezemben, azon agyaltam, hogy biztos tettem valamit, csak nem tudom, hogy mit. Lehet, hogy már eleve nem is kedvelt, mint ember, attól a perctől fogva, hogy beléptem az első közös óránkra. Csak akkor nem tudom, miért tűnt olyan lelkesnek, amikor elhívtam vásárolni. Tényleg teljesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam hova tenni a dolgokat.
Kezdett bűntudatom lenni a miatt az utolsó mondat miatt, amit tőlem kapott. Lehet, hogy nyersen fogalmaztam, vagy értehetetlenül és most jobban utál, mint korábban. Ráadásul elkülönültek tőlünk, ami azt jelenti, hogy le kell vetkőznie. Vagyis lehet, hogy komolyabbak a sérülései, mint hittem, talán belső vérzése van, az a vérnyomásmérőre is magyarázatot adna. Dühös voltam, féltem és aggódtam egyszerre. Utoljára Afrikában éreztem magamat ilyen ramatyul, amikor még kezdő önkéntes voltam és véletlenül fölcseréltem két kisgyerek gyógyszereit… Nem lett végül semmi bajuk, de ki kellett mosni a gyomrukat. Én aztán tényleg pocsék tanár vagyok…
Hátradőltem az ágyban és a plafont bámulva vártam, hogy egyrészt engem elengedjenek, másrészt ki tudjam deríteni Scartól, hogy mégis mi folyik itt és mégis mivel érdemeltem ezt ki.
Mikor a lány odasétált hozzám a saját lábán egy kicsit megnyugodtam, de még mindig nem voltam túl derűs kedvemben. Pusztán az apokalipszis fellegek helyett, mezei viharfelhők gyülekeztek felettem.
Felültem az ágyon, pulcsiját kezébe nyomva olvastam el, hogy mit válaszolt, majd egyik szemöldök felhúzva, halvány tekintettel kezdtem írni.
- Mikor megkérdeztem, hogy jól vagy-e és nem sérültél meg, nem poénból tettem. Tudod? Tanár vagyok. Ha bármi bajotok esik, miközben az én felügyeletem alá vagytok bízva, nagyon csúnyán megjárhatom. Ráadásul tényleg aggódtam. Őszintén szólva csalódott vagyok. Azt hittem, hogy ennél komolyabb vagy. Főleg azután a „hegyi beszéd” után, amit levágtál nekem arról, hogy fogadjam el, ha valaki segítőkezet nyújt felém. – azt hiszem, hogy ekkora sebességgel sem írtam még le ilyen hosszúságú szöveget, mint most, de ez is csak érzelmi felindultságomról árulkodott, ha már a fejem inkább hasonlított egy bábéra, mint humanoid élőlényére. Nem akartam megbántani diákomat, de néha szigorúnak kell lenni és nem árt a fejmosás, hogy többet ne csináljon ekkora baromságot.
Miután elküldtem „kis” messenger üzenetem neki, visszadőltem az ágyra és oldalamra fordultam, neki háttal. Igen, meg voltam sértődve, és ilyenkor leginkább egy ötéves kisgyerekre emlékeztetek, de ebből még nem sikerült kinőnöm.
|
Gyors végigmérést végeztem magamon, és a térdemhez ragadt poron kívül, amit természetesen egyből le is spertem magamról, megragadta a figyelmemet a tény, hogy a felsőm még mindig nincs a birtoomban, így csak lopva néztem tanárom felé, akit ebben a pillanatban emelt fel az ápoló, így egyből ki is szúrtam a lábánál lévő ruhadarabom. Megjegyzés magamnak, azt előbb még vissza kell szereznem, nem mintha fáznék, vagy bármi ilyesmi, csak azért jó lenne nem szerteszét hagyni a holmimat, nem úgy, mint a kutya azt a bizonyost. Szerettem elfelejtkezni erről arról, de attól még igyekeztem tartani magam, és kerülni a szétszórtságot, vagy bármi más keletű kényelmetlen dolgot, ami ezzel kapcsolatos. Oké hogy eléggé rendben van az anyagi hátterem, de azért nem kéne mondjuk havonta azzal nyaggatnom anyámat, hogy már megint nincs meg egy pólóm se, de már bugyit is alig találok, a zoknikról meg egy ideje azt se tudom micsodák. És nem, nem tudom előkeríteni senkivel, igen megpróbáltam, nem nem csak mondom. Igen tudom, hogy egy sziget, nem nem tudom, hogy akkor miért nem lehet meg. Hát igen, tavaly egy tesicuccot sikerült valahol elfelejtenem, más meg nem akarta ott hagyni, hogy szegény egyedül árválkodva a helyén maradjon. Vagy a talált tárgyakat csak úgy felégetik, vagy valaki megeszi, esetleg vannak kis Harry Potteres manóink, akik így felszabadítják magukat, vagy fasz se tudja. Mindenesetre ez egy olyan megválaszolatlan kérdés, minthogy ki Lolitha.
Mikor aztán láttam, hogy új üzenetem van, csupán egy pillantást vetettem tanáromra, amivel aonban nem értem el, amit akartam, ugyanis nem tudtam ezalatt kitalálni, hogy mi járhat a fejében, azonban annál jobban érdekelt, hogy mit válaszolt, minthogy most azt elemezgessem, amit fél perc alatt kideríthetnék a soraiból. - Mármint melyikről? - kérdeztem vissza egy nevetős fej kíséretében, miközben már előre elterveztem, hogy bármi is lesz a válasza, mit fogok ajánlani neki, csak más körettel ugye, de az a lényegen nem fog változtatni.
Mikor aztán kezdtem belefulladni saját jó kedvembe, és azzal foglalkoztam, hogy milyen szép idő is van odakint, óhatatlanul, de ismét a férfi felé terelődött a figyelmem. Tekintetünk találkozásakor csak egy bíztató mosolyt küldtem felé. Egyébként apropó kellemes időjárás. Talán itt lenne az ideje, hogy újabb fényképezést rendezzek a szabadban, elvégre olyan rég volt már az is, hogy kora reggel felkeltem, hogy felvételeket készítsek a felkelő napról, és hál Istennek az a sorozat kifejezetten jól sikerült. Párat meg is szerkesztettem, majd egy külön portfóliós mappába is került belőlük. Az egy igazán termékeny nap volt, pedig abban az órában tulajdonképpen még fent sem kellett volna lennem.
Mikor aztán ötletet adtam neki, csak hülyén éreztem magam, lehet, hogy semmi nélkül megúsztam volna, na nem mintha zavart volna, egy kis plussz munka, de azért lustálkodni jobban szerettem, azonban mikor megláttam mi lenne a kérése, csupán felkúsztak szemöldökeim a plafon irányába. Egy perverz vigyor jelent meg ajkaimon, és addig fent hagytam, míg nem láttam jelét annak, hogy átgondolja mit is írt, végül csak ennyivel intéztem el: - Miért ad Tanár úr ilyen hatalmas magas labdákat? - kérdeztem tőle úgy, hogy nem használtam semmilyen hangulat jelet, félig felvont szemöldökkel figyelve a reakciót, ugyanis érdekelt, hogy csak kíváncsiságból tesztelt, vagy tényleg egy "ártatlan" puhatolózást sikerült ennyire félreérthetően megfogalmaznia... Vagy persze az is benne van a pakliban, hogy mindössze nekem annyira mocskos a fantáziám, hogy egy teljesen hétköznapi dolgot benéztem, de ezt annyira nem éreztem valósnak, ugyanis a maszírozás akár honnan nézem is egy érzéki dolognak számít. Meg amúgy is a smiley mennyiségéből gyanítottam, hogy csupán kóstolgat, így csak egy fondorlatos kis mosoly kuncorodott ajkaim szélére.
Mikor kezdetét vette a szokásos rutin vizsgálat, csupán unott fejjel zugeráltam a jobb karomra szíjjazott kis szerkezetet fejben százszor elátkozva ha rossz eredményt hoz, és sűrűn fenyegetve a szívemet is, hogy kultúrált eredményt produkáljon, különben én nem leszek kultúrált. Persze ezután az eszmefuttatás után biztos voltam benne, hogy ez nem fogja elősegíteni egy megfelelő vérnyomás eredmény keletkezését, de azért hátha alapon szorkoltam magamnak, ahogy egyre jobban szorítani kezdtett a versenyautó hangokat ki adó ketyere. Persze egyébként ezelőtt szigorúan elhelyezkedtem egy kényelmes pózban, a keresztbe font végtagokat kerülve, és csak némán hallgattam, fapofával, amit az ápolónő magyarázott, anélkül, hogy a szemem is rebbent volna, ugyanis nem akartam a mozgással befolyásolni a mérés eredményeit, hogy aztán újra kelljen kezdeni. Elégedetten csúsztam hátra, boldogan fordítva az egészségi állapotom felügyeletével megbízott nőnek, hogy nézze csak, tök fasza minden. Persze ezután jöttek a szokásos kérdések. - Nem mostanában nem voltak rosszulléteim. Nem nincs légzési nehézségem. Igen szedem rendszeresen a gyógyszerem. Nem, arra sincs panaszom. Igen egy felet minden reggel - mikor mindezt a felesleges szájtépést letudtuk, csupán egy elégedett szusszanással konstatáltam a sikert, valamint kaptam egy új dobozzal, az erősen megfogyatkozó Bravadinomból, hogy a későbbiekben se legyen gond. Ezután az elválasztott rész mögé invitált, hogy nyugodtan megvizsgálhassa nem hall-e bármilyen aggodalomra okot adó zörejt, vagy bármi más finomságot. Persze én egyből kapaszkodtam is bele atlétám aljában, de abban már nem vagyok biztos, hogy már akkor teljes takarásban voltam-e, mikor a nyakamba húztam az anyagot, de töredelmesen bevallom, hogy nem is kifejezetten tudott érdekelni... Nem kifejezetten a szégyenlős csapatot erősítettem.
Miután felállította a diagnózist hölgyemény nekem, hogy a gyógyszer mellett a tüneteim enyhülni látszanak, csak elégedetten bólogatva felmarkoltam a gyógyszereimet, majd tanáromhoz sétáltam, hogy lássam vele mi a helyzet, azonban a tekintete valahogy nem volt túl bátorító, így önkéntelenül is megakartam kérdezni, hogy mi történt, talán rosszabb, mint amire számítottunk, azonban láttam, hogy már kaptam tőle felvilágosítást érzelmeit illetően... Az más kérdés, hogy egyáltalán nem tudtam őket hova tenni. - Ezt most nem értem - feleltem, miközben fürkésző pillantásokat vetettem felé, valamint tökéletesen lesírt az arcomról, hogy eléggé elvesztettem a fonalat. Félreértett volna valamit az ápoló fiú, és félre vezette, vagy mit tettem? Talán intéztem neki egy beutalót az urulógiára, vagy mi történt? |
Egyáltalán nem haragudtam, amiért elrejtőzött előlem és kifigyelt. Sejtettem, hogy csak a korábbiak miatt csinálta, mert félt, hogy amíg ő oda van, én szépen felállok (nem, nem úgy te kis huncut) és tovább botorkálok valamerre, hogy egyedül kezeljem le sérülésem. Nem mondom, hogy ez nem volt jogos feltételezés, hiszen normál helyzetben biztosan kihasználtam volna a helyzetet. Az lett volna a legrosszabb, ha tele lett volna a folyosó és úgy hurcolnak rajta végig, de szerencsére még elég sok idő hátra volt a kicsengetésig, így ez a fajta megaláztatás már nem tudott fenyegetni. Mondjuk az elkövetkező pár napban biztosan sántítani fogok, és nem valami rosszaságban. Azon kezdtem gondolkodni, hogy mit találjak ki a diákok számára, miben sérültem le, hogy minél menőbbnek tűnhessek a szemükben. Mondjuk sziklamászás közben észrevettem egy sas fiókát, akit vissza akartam tenni a fészkébe, de a szülei megtámadtak és emiatt én lezuhantam, de megúsztam egy kis rándulással, mert én olyan fasza csávó vagyok.
Vagy épp kétszázzal száguldottam az autópályán a jaguárommal, mikor egy teljesen random versenybe kerültem egy bmw-sel, aki nem bírta elviselni a vereséget, ezért oldalról nekem jött, és bár a kocsim totál kár lett, én megúsztam ennyivel.
Sóhajtottam egyet saját hülyeségem és elhessegettem mind a két variációt. Még jogsim sincs, nemhogy jaguárom. A másikra meg simán rávágják, hogy öreg vagyok a falmászáshoz…
Nem igazán látszott a lányon, hogy nagyon letörtem volna a kedvét a kis kamu durcámmal, ami az írásán is visszatükröződött. Felciccentettem, mikor az utolsó mondatához értem a kis ötössel.
- Még meglátjuk. Ha készítesz nekem egy személyre szabott beszámolót arról, hogyan működik a képességed, még nagyot is kapsz! – küldtem gyorsan választ üzenetére.
Annyira jó volt látni, ahogyan Scarlett próbálta visszatartani a nevetést. Egyszerűen az én jó kedvem is csak tovább erősödött. Már azt sem vettem észre, hogy fáj a bokám, ami egyébként simán lehet, hogy a szakszerű ellátásnak köszönhető, amit ez a csoda lány művelt. Tényleg, mostantól csak így fogom hívni: Csoda lány. Valahogy nagyon illik rá, olyan, mint egy szuperhős név a képregényekben, csak sokkal jobb, mert én találtam ki. Belőle különben is simán kinéztem, hogy olyan, mint Pókember. A valóéletben beolvad a környezetébe, megpróbál kis szürke egérnek látszani (ami egyébként szerintem nem megy túl jól Scarnak, mert ami engem illet, én felfigyeltem rá egy ideje), de ha valaki bajban van ő már ott is terem „álruhában” és segít rajta. Jó, nem ismertem annyira, hogy tudjam, mindig ilyen, vagy csak most, de van egy olyan érzésem, hogy nem hagyna csak úgy cserben senkit, akinek szüksége van rá. Főleg azok után, hogy még képes volt leszidni is, és helyre tenni az agyamat, hogy mit képzelek, hogy nem fogadom el a segítségét. És hát igaza volt. Bár lehet, hogy ha más lett volna ott, nem ő, akkor telibe nem érdekelt volna, és egyedül oldok meg mindent.
- Kiengesztelés? Nem is rossz ötlet! Jól tudsz masszírozni? – küldtem neki el egy sor nyelvnyújtós, pirulós emotikonnal együtt. Egyszerűen élveztem a társaságát és a jó humorérzékét. Tényleg egy csoda volt.
Miközben engem vizsgáltak az egyik ágyon addig szemem sarkából láttam, hogy a doktornő imádott tanulómat a szoba másik végébe invitálta és neki állt őt is vizsgálni. Nem nagyon értettem. Azt mondta korábban, hogy nincs semmi baja. Most akkor hazudott nekem, és valójában neki jobban szüksége van az ellátásra, mint nekem? Csalódottságot éreztem, azt hittem, hogy megbízik bennem, annyira, hogy az ilyeneket elmondja. De lehet, hogy csak aggódott, nehogy szívrohamot kapjon ez a vénember, mert azért tényleg eléggé pánikban voltam. De akkor is. Haragudtam rá ezért.
Miközben a srác a bokámat nézegette és fordítgatta, én csak bólogattam, ha megkérdezte, hogy amit csinál fáj-e. Igazából nem nagyon törődtem vele, hogy mit csinál. Túlságosan lefoglalt a helyiség túloldal és az ott helyet foglaló két nő.
Nem bírtam ki, hogy ne írjak újabb üzenetet.
- Ez nem volt szép dolog tőled. – itt már a szokásos emoji dömping is elmaradt. Tényleg nagyon rosszul éreztem magam. Egész végig velem foglalkozott, miközben ő sincs jól. Már nem csak rá voltam dühös, de magamra is, hogy nem vettem észre.
Közben megkaptam a diagnózist is. Sérültek a szalagjaim, de nem szakadtak át, így nincs szükség műtétre, csak merevítőt kell hordanom 1-2 hónapig, aztán jöhet a rehabilitáció. Meg valami fájdalom csillapítót is adtak, de inkább készítek majd én magamnak. Abban jobban bízom.
|
Miután kellőképp kimulattam magam a tanárom által készített képen, és letörölgettem a szemem sarkaiban összegyűlt könnyecskéket, két dolgon kezdtem el törni az agyam. Az első az volt, hogy izgalommal vegyes ideggel reménykedtem azon, hogy tanáromnak csak nem tűnik föl a kis turpisságom, majd mikor felfedeztem, hogy egészen jó minőségű kép volt, valamint sokkal szebb árnyalatokkal is rendelkezett, mint amilyen fényekkel a pince, így gyanítottam, hogy némi szerkesztgetés van a háttérben... Ami viszont egyet jelentett, hogy valószínűleg a válogatás közben biztosan feltűnt neki a képsarkában lévő kis hiba, amit az árnyékok változásával tutira egyből kiszúrt. És innentől kezdve leginkább azt nem értettem, hogy miért nem fedi fel, hogy tud rólam. Előfordulhat, hogy másra gyanakszik? Ez eszembe sem jutott például, hogy mi van, ha nem is az én cipőmet ábrázolja a kép, így azonnal, és ismételten megtorpantam a folyosó kellős közepén, hogy megleshessem, biztos az én lábam van-e ott, vagy esetleg valami... Valaki más van ott. Még az is átfutott a fejemen, hogy maga Lolitha lett megörökítve, ugyanis mi a faszért ne ólálkodott volna a közelünkben... Egy diáklány és a tanára, meghitten, kettecskén battyognak a folyosón, óra alatt, amikor garantáltan egy lélek sincs a környéken, eléggé jó alapnak tűnhetett. Arról nem is beszélve, hogy ha velünk tartott, mert sok esetben olyanról is tudott, amiről csak két embernek kellene, mi van, ha ő is ért a láthatatlansághoz? Ha az ölelkezést romantikus értelembe állítja be? Mert egyértelműen nem az volt, de ha kihagyjuk a történetből az esést, és a sérüléseket, és elhallgatunk ezt azt, egészen jó kis történetet kovácsolhatna belőle. Szörnyen éreztem magam ezen gondolatokra, és éreztem, hogy a mellkasom tájékán lévő feszítő erő kifejezetten nem tesz jót a pulzusomnak, azonban a képet összehasonlítva a talpammal, most nagyon örültem, hogy valóban én szerepeltem a képen, és nem egy harmadik személy. De még így is, kitudja...
Persze ezután már inkább futva mentem tovább, hogy hamarabb odaérve a gyengélkedőhöz, valamennyi időt spórolva tudjak ellátást intézni, így aztán gyorsan hadarva kezdtem elmagyarázni, hogy mi a tényállás, amire rögtön egy "Lassíts" kérés hangzott el, így ismételnem kellett magam. Megjegyzem ez volt az egyik olyan dolog, ami egy pillanat alatt úgy fel tudott baszni, hogy azt szavakba önteni is képtelen vagyok, azonban most ezzel nem is foglalkoztam sőt, az igazat megvallva fel sem tűnt a dolog, inkább az aggasztott, hogy az állapotomat rendszeresen ellenörző ápoló, utánam szólt, hogy egy kicsit előrébb hozhatnánk a havi találkánkat, és megejthetnénk még ma a vizsgálatot, ami amúgy a jövőhéten lenne esedékes... Na remek. És így ne legyen az ember stresszes. Egy kicsit meg volt bennem az a fehérköpenyes ember fóbia, hogy ha tudtam, hogy nem sokára megnéznek rajtam valami szart, tuti felment a vérnyomásom, ami amúgy ezeken kívül tökéletesen jól megvan magában.
Tehát a hangulatom egyébként mire visszaértünk a férfihez úgy volt fos, ahogy volt. Mármint ott volt a lebukásom is, meg a félelem bennem, hogy majd a kedves és jóindulattal fűtött Lolitha összeboronál minket, mert a férfi is egy kölyköt szeretne a nyakába kapcsolat gyanánt, meg aztán nekem is akkora fétisem a tanárkodás, hogy az elmondhatatlan. Pedig vicces, valamelyes megértettem az egész pletyka lap mögötti gondolatokat. Mármint, ha nekem is meghalna valakim, akkor tuti, hogy megpróbálnék hatni azokra, akik ha nem is tehetnek a haláláról, de nagyjából hasonlóan viselkednek. Viszont az értelmetlen besározás nagyon nem volt kenyerem, sem a szar kavarás. Egyébként, hogy miért vetettem el azt a feltételezést, hogy maga a lány teszi? Ez rémesen egyszerű... Ha valaki szellemként itt maradna, és bosszúra szomjazna, az fixen nem egy pletykarovatot működtetne.
Persze mikorra odaértem, hogy szóljak a férfinek, hogy mi a helyzet, megpróbáltam némi életkedvet erőltetni magamra, és ez egész könnyen ment, ahogy egy újabb pillantást vetettem a meglepetésemre. Azonban a válaszra rögtön el is párolgott az a minimális mennyiségű felmosolyom is, mely arcom komorságát eddig színesítette. Elhúztam a számat, majd újra pötyögni kezdtem. - Sajnálom, tudom, hogy nem kellett volna, de tartottam attól, hogy meggondolja magát, és mégis megpróbál lábra állni. Most cseszhetem a kisötösöm, mi? - kérdeztem vissza, az első mondatom után bűnbánó hangulatjeleket pakolva, majd végezetül egy csukott szemes kinyújtott emotikonnal zárva elküldtem a csodás üzenetet. Majd inkább csak kerülve a szemkontaktust, az ápolót szemléltem, mintha minimum lett volna rajta bármi érdekes, vagy említésre méltó.
Az újabb üzenetét látva újból erőtt vett rajtam a mosolygás, és csak a szemem sarkából figyeltem, hogy mit bohóckodik a tanárom, aki valószínűleg megneszelte "széles jó kedvemet" és valószínűleg megsajnált. Hát ilyenez, ha ilyen ellenállhatatlanul édes vagyok, mikor szomorkodok, kár hogy most ideges voltam, ami meg annak a bizonyos lónak a másik oldala. - Akkor ezek szerint megúszom bármiféle kiengesztelés nélkül? - írtam egy izzadtság cseppel a homlokán bőszen mosolygó smilye-val egyetemben, miközben inkább az ablakokon kibámulva próbáltam erőtvenni magamon, meg a vállamrázkódásán, hogy ne áruljam el olyan könnyen környezetemnek a hangulatingadozásaimat. Egyébként is olyan illikény volt a jó kedvem jelenleg, mint egy asztalra kiömlött köröm tisztító...
Persze mikor visszatértünk a gyengélkedőbe, rögtön kapott is egy ágyat oktatóm, míg nekem csupán csak egy mutató ujjas jelzéssel jelezte ápolóm, hogy már mindent előkészített és menjek csak. Hát csodás. Így végül én a szoba másik végében a férfi felé oldalasan foglaltam helyet, egy asztal közelében helyet foglalva, majd kezdetés is vehette a szokásos menet. |
Szerettem képeket csinálni. Nem voltam sosem profi fotós, és az biztos, hogy nem is leszek. Egyik oka ennek, hogy sajnálom a pénzt egy tényleg jó minőségű kamerára, mint mondjuk egy Leica gép. Én értem, hogy ezekkel, sokkal minőségibb képeket lehet készíteni, de ha valakinek nincs érzéke a fényképezéshez, vagy nem ért a magasabb szintű technikai eszközökhöz, az baszthatja, nem lesz akkora különbség két képe között, amit egy jobb kamera minőségű telefonnal, vagy egy több milliós éppel készít. A másik indokot már említettem is: érzék. Van valami különleges a fotósokban. Rá tudnak érezni a pillanatokra, meg tudják látni a szépet, vagy épp a rosszat, az erőt ott, ahol más nem, olyan hatást tudnak elérni, amit szabad szemmel nem lehet látni. Ez a tulajdonság belőlem abszolúte hiányzik. Még középiskolában volt egy korszakom, amikor sokat kattogtattam a kis proli gépem, de mindez egy project miatt volt. Bár az igaz, hogy nagyon élveztem, és készült egy-két egészen jó kép is, de alapvetően nem az én „műalkotásaim” kerültek a kiállítás középpontjába, és nem is lettek agyon hypolva, de én büszke voltam rájuk. Úgy éreztem, van mondanivalójuk, amivel a tanárom vitatkozott… Szerinte csak elmentem egy vasúti talp lerakat helyre, ami tele volt szeméttel és megpróbáltam egyéni, művészi lenni, de nem jött össze. Nagyon haragudtam rá emiatt, de mára csak legyintek az ilyenekre. Ő így látta, én úgy. És bár nem lettem profi, nem tudom azt mondani, hogy ez az ő hibája, mert letörte a szarvaimat, hiszen nem lenne igaz. Én voltam, aki más irányba kezdett haladni, és csak pillanatnyi fellángolásnak tekintett erre az eseményre.
Az egyetlen, ami megmaradt, hogy még mindig szeretek fényképeket csinálni a mobilommal, akkor, ha unatkozok, kirándulok, különleges alkalom van, vagy csak úgy. Szóval mindig. Egy-két sd kártyám már be is telt és most is van vagy ötszáz kép rajta, mert nem igazán szoktam letörölgetni, még azokat sem, amik nem lettek „jók”, hiszen az is egy-egy emlék és szeretem visszanézni a bénázásokat is.
Ezúttal sem maradhatott el természetesen az újdonsült selfie csekkolása és egy két filterrel feldobása, hogy legalább egy minimálisan menőnek érezhessem magamat. Ahogy állítgattam a kontrasztot, meg az élességet, és hasonlókat észrevettem, hogy a kép sarkában van egy láb, ami nem tartozhatott hozzám. Ennek több oka is volt: 1. női láb és sejtem is, hogy kié; 2. Fizikailag lehetetlen lenne, ha csak nem vágják le tőből a lábam, annyira szar állapotban meg azért csak nem lehet; 3. nem jut eszembe más, de a kettő olyan snassz szám.
Azon gondolkodtam, hogy Scarletnek még milyen képességei lehetnek azon kívül, hogy amit rajzol az életre kel és, hogy szemmel láthatóan nem láttam. Komolyan, ezek a kölykök…
Néha egészen elámultam rajta, hogy mikre képesek. Kicsit féltékeny is voltam, a hasznosabb képességekre, mint mondjuk a láthatatlanná válás, vagy a lebegés, teleportáció. Annyira meg tudná könnyíteni az emberek mindennapjait ez a néhány is, hogy abba belegondolni is jó. Mondjuk, lehet, hogy a teleportálás miatt mindenki egy lusta geci lenne, és úgy néznénk ki a jövőben, mint a Wall-e-ban, de ha nagyon odafigyelnénk és tudatosan alakítanánk az életet, akkor elkerülhető lenne. Meg ha olyan programokat, szabályozásokat vezetnének be, mint Japánban. Akinek x éves kora fölött a derékbősége meghalad egy bizonyos számot azzal személyi edző, meg étkezési tanácsadó kezd foglalkozni, hogy lefogyjon, és ezzel csökkentsék az elhízással együtt járó betegségek számát, amivel az állami költségvetés is csökken és az emberek is jól járnak, mert tovább élnek egészségben.
Egy ideig töprengtem még azon is, hogy vajon mivel lehetne megbüntetni a kis leselkedőmet, de végül úgy döntöttem, hogy egy darabig még megőrzöm a kis titkomat, csak később játszom ki ezt a lapot. Ha szükség lesz rá.
Lassan Scar is visszatért egy ápoló fiúval, ami kicsi fura volt, mert nem tudtam elképzelni, hogy majd pont a lány fog neki segíteni, felcipelni engem a lépcsőn, aztán el a gyengélkedőre, így elég furcsa fejjel néztem közeledtüket, de már nem volt túl sok kedvem ellenkezni, így engedelmeskedve a lánynak átültem a hordozóra.
- Oh, szóval így állunk… Most mélységesen csalódtam önben, Miss Kukkoló! – küldtem el neki pár síró, szomorú arccal együtt, incselkedésére válaszul, majd tetettet haraggal elfordultam tőle, és hátravetettem magam a hordozón. Pár pillanat múlva már lebegtem is a levegőben. Úgy tűnik ezért csak ketten jöttek. Hát erre is gondoltam az előbb. Mennyivel könnyebb így, mint puszta kézi erővel?!
Ahogy haladtunk új úti célunk felé, még írtam pár sort diákomnak:
-Ha legközelebb kedved támad kifigyelni egy sérült öregembert, csak szólj bátran, az én szobám mindig nyitva áll előtted! – Sok erőt kellett vennem magamon, hogy ne röhögjem el magamat, és ha a lány rám nézett volna, rákacsintottam, és úgy, hogy ne lássa a velünk lévő férfi, dobtam neki egy puszit is a levegőben. Úgy éreztem ennyi jár nekem azok után, hogy kilesett és nem rohant azonnal segítségért. Nem tudom, hogy azért csinálta, mert aggódott, hogy lelépek (ami egyébként tényleg megfordult a fejemben), vagy csak egyszerűen beleszeretett szerény, jóképű, istentestű személyiségembe.
|
Mikor végre valahára sikerült kiharcolnom a férfitől, hogy elfogadja azt a minimális segítség nyújtást, amit nyújtani tudtam, és nem arról szólt az egész, hogy kettőt lépek előre, egyet meg hátra. Viszont ezzel egyidőben furcsa csend telepedett közénk. Mármint, Jézusom, eddig sem kifejezetten ütötte fel a fejét más állapot közöttünk, de ez valahogy más volt, egy kicsit nehezebb volt a lélegzet vétel, habár ezt akár a pince áporodott, rossz minőségű levegőjére is foghattam volna akár.Mégis sokkal jobban zavarta mellkasomat a tüdőmbe áramló frusztráció és elfojtott érzelmek. Elvégre nekem is leplezni kellett csalódottságomat, hiszen valamilyen szinten a férfi nem kért a segítségemből, amit ha geci érzékeny kis lófasz lennék, talán magamra vettem volna, majd még jobban belovallva magam, akár be is mesélhettem volna magamnak, hogy egy semmirekellő kis szar darab vagyok, aki annyira nem ért semmihez, és annyira nincs szüksége rá senkinek, hogy még a segíségét sem fogadják el. És a legdurvább, hogy valaki tényleg ilyen önmérgező gondolatok miatt vet véget például az életének, ami elég tragikus. Nem maga a halál, hanem az, hogy egy ilyen... Semmiségen, ami persze nem az, elvégre ha valakit ez így megrendít, akkor nyílvánvalóan nem lehet az. Inkább az a megdöbbentő, hogy egy apró szó, vagy gesztus, mennyit tud építeni vagy rombolni a másikban. Épp ezért egy kicsit aggódtam is, hogy talán túl erősen fogalmaztam, és próbáltam nyugtatgatni magam, hogy csak nem sértettem meg semmivel, de tudtam, hogy ezt jelenleg úgyse fogom tudni kikövetkeztetni. Elvégre egyáltalán nem ismertem a férfit, és erre az utóbbi tíz perc adott tökéletes bizonyítékot. Például sosem gondoltam volna, hogy ilyen nagyszerűen ért a perverz poénok művészetéhez, és szinte biztosra vettem, hogy sokkal több potenciál is akad benne, mint amennyit megmutatott magából, csak ugye a tanárom, így meg van kötve a keze. És így nem tud vissza írni. Ez borzasztóan rossz vicc volt.
Szóval egyébként felőle is éreztem némi negatív emóció gombócot, amit megpróbáltam legyűrni a torkomon, anélkül, hogy nem okádnám rá, hogy "De igazán megoszthatná" és társait. Ha akarja mondja, ha szeretné megteszi, ha meg nem, akkor csak szépen magában tartva eltöpreng rajta és egyedül megemészti és reméljük, hogy nem fel... Majd aztán látva válaszát, egészen megkönnyebbültem, majd a harmadik mondat környékén egy meleg mosoly költözött arcomra, úgy olvasva a többit. Természetesen azért azt a részét emlékezetemnek még átfutottam, hogy biztos nem az én művem-e, hogy a telefonjával kellett mókuskodnia, de be kellett látnom, hogy az a rész valóban nem nekem köszönhető, így csupán oldalra biccentettem a fejem, ahogy a plafont kezdtem el bámulni, így egészen megriadtam az újabb simogatástól, így meglepett arcot vágva pillantottam fel rá, majd folytatva az olvasást, egy kicsit elkuncogtam magam a hiszti szó láttán. Nincs elég fejlett összehasonlítási alapja oktatómnak ezek szerint, ha azt gondolja, hogy ez valamelyest is megtépázta volna idegrendszeremet. Azt már amúgy se lehet, amilyen idegbeteg tudok lenni. Mikor aztán a végéhez értem, csupán egy "hagyjuk már" fejjel ajándékoztam meg, ahogy unott arccal, de mégis huncut mosollyal az ajkaimon próbáltam jelezni rosszallásom. - Tudom, hogy tisztában van vele, hogy nem emiatt tettem - írtam meg neki fejcsóválva, és biztosan nem fogom hagyni, hogy tényleg megkapjam, ha meg mégis, akkor kitalálom, hogy mégis hogy lehetne ezt visszavonatni vele. Mondjuk ha valami beadandót nem teszek le időben az asztalára, akkor talán..?
Egy kicsit szórakoztatott, mikor fellélegzett, ahogy megkíméltem ruházatát, és habár érdekelt volna milyen képet vág hozzá, de nem voltam annyira kegyetlen, hogy meglessem arra mit reagálna, ha meggondolnám magam. Már az se kifejezetten tetszett neki, mikor megemlítettem. Nem hogy ha még meg is kísérlem tönkretenni a nadrágját. Utána meg majd azzal is heccelhetne, hogy leszaggatom róla a nadrágot... Jól néznénk ki. Épp most keveredtünk ki egy ilyen játszmázásból, nem kell rögtön téptalajt adni egy következőnek.
A reakciójából ítélve, pft ezt elég vicces egy kémia tanárnál használni, arra következtettem, hogy a kis Batyucskám, ahogy én neveztem őket, a fene se tudja, hogy milyen indokból kifolyólag, elnyerte tetszését sőt, kifejezetten olyasfajta érzelmek tükröződtek arcán, ami felett az ember, csak könyökölve várná olvadozva, hogy egyszer minden jó végetér alapon abba hagyja a kölyök kutya szemes vizsgálódást, de addig is, amíg lehet, kiélvezné a látványt. Válaszára csak bőszen bólogatni kezdtem, próbálva leplezni a fülig vigyoromat, melyről lesírt, hogy erre bizony mérget vettem volna. Sokkal jobban meglepett volna, ha kért volna valami menőbbet, mert ez a kis nyálas izé hányinger keltő számára. Az lett volna a fordulat. Majd ezzel együtt én el is indultam...
Azaz, csak terveztem, hogy elindulok, azonban szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy mi történik, ha mégis meggondolja magát a férfi és úgy dönt, hogy már pedig ő elboldogul egymaga, lábra áll, és köszöni szépen nem kéri a szakavatott segítséget. Így inkább biztos, ami biztos alapon láthatatlanná váltam a számára, reménykedve, hogy most biztos senkinek nem jut eszébe a környéken járnia, és nem bukok le. Aztán mivel tisztának látszott a terep, visszaosontam tanárom mellé, hogy mellé guggolva csupán egy rosszalló ujj csóválással jelezzem a kisgömböc felé, hogy köpje ki a madzagot de rögtön, de természetesen ő se vette az adást, akárcsak a kis komája, aki valahol most az ágyamban rakoncátlankodhat. Mikor lepakolta a földre, akkor azonban úgy döntötte, hogy ideje indulnom, mert így szegény tök feleslegesen vár rám, és inkább sietnem kéne, így szépen fel is battyogtam a lépcsőn, mire telefonom rezegni kezdett. Csupán érdeklődve kaptam elő, ahogy egyre jobban szaporázni kezdtem a lépteimet, hogy mégis kinek hiányzom ennyire, azonban nem számítottam, hogy a férfitől érkezik újabb üzenet, pláne nem arra, hogy egy szelfivel is megörvendeztet. Ahogy megpillantottam a képet, kénytelen voltam megállni, és előre hajolni, hogy egyik kezemet hasamra, másikat számra tapasztva enyhíteni tudjak a rám törő nevető görcsömön, és ne jöjjön ki egy tanár sem a környező tantermekből, hogy megbassza a számat, amiért nem tudom befogni. Végül aztán csak sikerült rövid időn belül elérni a segítséget, ahol sebesen elmagyaráztam, hogy mi történt, majd egy ápoló fiúval az oldalamon rögtön vissza is indultunk. Persze az elején nem igazán értettem, hogy hogy gondolja, hogy majd velem fogja hordozni a sebesültet, vagy mi, mire leesett, hogy valószínűleg ha nem szuper ereje van, akkor tuti lebegtetni tud dolgokat, és akkor az ügy meg is oldódott.
Természetesen visszaérve nem sok változást tapasztaltam az ott hagyott férfin és a jelenlegin, így elégedetten figyeltem, ahogy a szakemberünk mellé pakolja a hordágyat, mire rögtön írtam is a tanárnak - Üljön át, és ami a képet illeti, már szükségem volt egy új háttérképre... - küldtem neki el az üzenetet, egy tonnányi sírva nevetős smiley társaságában. Majd ahogy megnyitottam a képet egy kicsit megdöbbentő felfedezést tettem... A jobb sarokban egy ici-pici belelóg az egyik lábamból, ahogy felmentem a lépcsőn... Ha csak egy pillanattal hamarabb indulok el. Csak egy pillanattal. Most már csak azon kell imádkoznom, hogy ő ne nézze meg olyan tüzetesen, mint én, és akkor gond egy szál se. |
Kicsit elszégyelltem magam, amiért ilyen gyorsan és hirtelen zártam le beszélgetésünket, de nem éreztem helyesnek folytatni. Majd ha eltelik egy kis idő és olyan szituációba csöppenünk, úgyis megint jön agától ez a fajta hülyéskedés. Addig pedig megtanulok, úgy fogalmazni, hogy ha esetleg az iskola feltörné az üzeneteimet, ne tudjon belekötni semmibe, de mégis egyértelmű legyen az utalás.
Elkezdtem gondolkodni, hogy tényleg azért zavar-e, hogy segít, mert általában ez fordítva történik másokkal.
Nos, nyilván van benne egy kicsi ebből is. De közben ott van, hogy amikor még kicsi voltam, biztos, hogy sokat függtem a családomtól, amíg mindent meg nem tanultam. Bár állítólag mindig is makacs és önfejű voltam. Családi körökben most is meséli anyám, születésem történetét. Két hónappal korábban születtem, mint vártak, ráadásul a szülés nagyon veszélyes volt, édesanyám majdnem belehalt velem együtt. Apa mai napig ideges lesz, amikor eszébe jut, hogy megkérdezte tőle az orvos: „Kit mentsünk meg? Anyukát, vagy a babát? Mindkettőt nem tudjuk, de lehet, hogy egyiket sem.”.
Ha tőlem ilyet kérdezne valaha, belerokkannék. Hiszen egy apának a gyermeke az egyik szerelme, de a gyermeke anyja a másik. Választás elé állítani, hogy kit választ, igazi kínzás. Szerencsére anya és én is erősek voltunk, küzdöttünk, és mind a ketten élünk. Az orvosok gyakran mondták neki abban a két hónapban, amit a kórházban volt velem, hogy ne ijedjen meg, de szellemi fogyatékos, siket és mozgáskorlátozott is leszek. Közölték, hogy legkorábban két évesen fogok elkezdeni kúszni. Na, hát a mai napig hallgatom a családi összejöveteleken, hogy tíz hónapos voltam, amikor azt hallotta, hogy a testvérem sikítva fut, és mikor megnézte mi történt, azt látta, hogy egy fakanállal futok utána és verem… Ennyit arról, amit az orvosok mondanak. Szerintük ugyanis egy fogyatékos hulla lennék, aki siket. Ebből csak az egyikben lett igazuk, de hogy melyikben? Hát én nem is tudom…
Szóval lehet, hogy mindig is megvolt bennem ilyen szempontból az önfejűség, ami eddig a hasznomra is vált.
Csak így lehet, hogy egy idő után már mindenkit sikerül majd elüldöznöm magam mellől. Mint az egyetlen olyan kapcsolatomat, ami kicsit legalább komolynak tűnt, és a többihez képest még hosszú is volt. Emlékszem azt mondta nekem, hogy túlságosan egyedül akarok élni. Lehet, hogy így értette. Hogy nem hagyatkozom kicsit sem másokra és ez baj. Még egy nálam jóval fiatalabb lánytól is megkaptam, hogy jobban kéne másokra támaszkodnom.
Igazából nem is olyan rossza, ha valaki törődik velem és nem nekem kell mindent megoldanom, teljesen egyedül, akkor is, ha nehezemre esik a járás.
- Nem a te hibád. Ne legyél buta… Még örülök is, hogy itt vagy… Így is úgy is elmentem volna valamikor, talán pont ma vásárolni, szóval megtörtént volna ez. De legalább van itt valaki, aki el tudja viselni a hisztimet és még el is lát. Köszönöm, de tényleg. Ez megért egy kisötöst. – pötyögtem be, majd amíg olvasta az üzenetem megsimogattam a feje búbját (again). Hogyan legyél, egy tanár kedvenc diákja kurzust indíthatna lassan ez a lány. De komolyan. És itt most nem nyalizásról volt szó, egyszerűen csak normális volt és ember. Azokat sose tudtam elviselni, akik megpróbáltak tövig benyalni a jobb jegyért, bánásmódért. Velük cipeltettem a könyveket és aztán adtam nekik karót, ha semmit nem tudtak feleléskor. A tudáshiány az tudáshiány bármerről is nézzük.
Azért nem kicsit könnyebbültem meg, amikor szimplán felhajtotta a nadrágom szárát és nem vágta el. A kedvencem volt és nem lehet már kapni, így úgy óvtam, mint a szemem fényét. Ha már süket vagyok, legalább a szemem számára kellemes dolgok vegyenek körbe vagy mi.
Szám kissé lefelé görbült, amikor megtudtam, hogy most egyedül fog hagyni, de nem akartam egy hisztérikus gyereknek tűnni. Állítólag nincs rosszabb a pasihisztinél és én már így is eléggé lejárattam magam Scarlett szemében szerintem, így csak annyit írtam vissza, hogy rendben. Érdeklődve figyeltem, hogy mit rajzol, tudtam, hogy ő nem olyan egyszerű kis földi ember, mint én, de még nem volt szerencsém a képességéhez. Egy kis gombóc emelkedett ki a papírból, amit óvatosan tenyerembe emeltem, és közel emelve arcomhoz figyeltem. Olyan lehettem, mint egy 3 éves a kisállat simogatóban.
- Biztos megleszünk mi itt kettecskén a picikével. – küldtem szöveget egy kacsintós szmájlival egyetemben.
Amíg diákom elment, hogy hozzon nekem egy kis segítséget, írtam a nagyfőnöknek, hogy akció lefújva, ma nem lesz új felszerelés, viszont van egy picike bibi, de ne aggódjon, minden rendben lesz.
Amíg megírtam az üzenetet a fura kis teremtés vállamra helyeztem, és csak arra lettem később figyelmes, hogy egy kiálló kis cérnaszálat rágcsál. Ez még nem zavart, hiszen nem ette le rólam a ruhát, és reménykedtem benne, hogy nem is fogja. Kicsit gondban voltam viszont vele, hogy miként tudnék vele kommunikálni, hogy megértsen. Nem hittem, hogy tud olvasni, vagy jelelni, én pedig nem tudok beszélni.
Lehelyeztem a földre és egy darabig elnézegettem, néha megbökdöstem ujjal. Ha nem is mi voltunk egymásnak a legjobb társaság, de örültem, hogy addig sem vagyok egyedül, és aranyosnak tartottam ezt a kis izét. Amíg vártunk a felmentő seregre, tenyerembe vettem és orrom elé tartva, mint egy bohóc orrot, csináltam vele egy közös selfiet, amin felfújtam arcomat, szemeimmel bekancsítottam, és úgy küldtem tovább Scarnak. – Mi már nagyon várunk vissza, Anyu! – küldtem mellé szöveget is, hogy ne legyen annyira sokkoló számára. Aztán lehet, hogy maga az írás, illetve annak a végén szereplő megszólítás jobban megfogja lepni.
|
[41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
