|
Témaindító hozzászólás
|
2018.06.16. 21:15 - |
Isabel Vosburg & Nemesis Morrigan & Mara & Saol Nevermore |
[7-1]
 Szegény srác úgy nézett rám, miután megszólítottam, mintha legalább pengét tartanék a torkához. Reméltem, hogy azért nem szökik annyira az egekbe a pulzusa, hogy még rosszabbul legyen. Most semmi rosszindulat sem volt bennem, viszont találkoztam már olyanokkal, akik annyira introvertált egyéniségek, hogy már attól kényelmetlenül, sőt egyenesen rosszul érezték magukat, hogy egy idegen társalgási interakciót kezdeményezett velük.
Egy pillanatig kérdően néztem rá, mikor közölte, hogy nem fog meghalni, aztán eszembe jutott az a csaj, akit meg kellett várnom. Az ilyen jelentéktelen személyeket sosem szoktam megjegyezni, elég gyorsan elfelejtem őket, mert semmit sem jelentenek nekem. Ha pedig még unszimpatikusak is számomra, akkor gyorsan ledegradálom őket a bosszantó idegenek szintjére, akikkel akkor sem tudnék kedves lenni, ha nagyon szeretnék. - Tudom - Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ne maradna meg a csaj. A sérülésén nem súlyosbítottam, a kis trükkömmel csupán a fájdalom érzését erősítettem fel. - Azért nem fog meghalni, mert én nem akartam - egy hamiskás mosoly jelent meg az arcomon, miután tettem egy elég erős utalást arra, hogy nem biztos, hogy egy ártatlan baleset következtében szerezte a fejsérülését. - Csak azért várom meg, mert a nyakamba varrták. Amúgy egy pillanatig sem érdekel, hogy mi lesz vele - tettem még hozzá, mielőtt rákérdezhetett volna arra, hogyha ennyire nem bírom, akkor minek hoztam be a gyengélkedőre és miért várom meg. Persze lehet, hogy nem kérdezte volna meg, de azért megosztottam vele, hogy teljes képet kapjon. Nem olyan típusnak tűnt, aki azonnal szaladna árulkodni, habár ez csak az én megérzésem volt. Mivel még nem értem hozzá, ezért nem is pillantottam bele a múltjába, ezáltal azt sem tudom, hogy pontosan miféle szerzet is ő. Abban egész biztos vagyok, hogy nem ember, mert a kisugárzása, az aurája egyáltalán nem emberi. Nem mintha bármit is számítana, hogy milyen fajba tartozik. Én sosem az alapján ítéltem meg valakit, hogy mi is ő, milyen családi háttérrel rendelkezik, hanem a tettei alapján. Ezért az általánosítgatás is elég távol állt tőlem, habár néha azért megesett.
A pirulását látva még szélesebbre szökött a mosolyom. Aranyosnak találtam ezt a reakcióját, noha - szerintem - nem tettem vagy mondtam semmi zavarbaejtőt. Persze lehet, hogy ő másképp ítélte meg a dolgokat. Na meg, kit mi hoz zavarba. Ilyen téren a két végletet képviselhetjük, ugyanis engem szinte lehetetlen - még senkinek sem sikerült - zavarba hozni, a srác pedig olyan típusnak tűnik, akinek elég könnyedén az arcára lehet csalni a vörös árnyalatot.
Az ő nevét nem lesz nehéz fejben tartanom, már csak a külseje miatt sem. Nem úgy néz ki, mint a mostani srácok többsége, ezért nem fogom mással összekeverni. Meg remek névmemóriám van, ráadásul még a maga módján szimpatikusnak is találom, tehát ha netán összefutnánk még, akkor sem lesz az a kínos szitu, hogy baszdki ezt a tagot, hogy is hívták. Azt hogy sikerült az arcára egy mosolykezdeménynek nevezhető rándulást kicsikarni, személyes sikernek éltem meg. Ő így első ránézésre annak a félreértett típusnak tűnik, akit mindenki felcímkéz egy kellemetlen jelzővel, s nem adnak neki esélyt arra, hogy megmutassa a valódi arcát. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen múlt lehet mögötte, viszont ahhoz hozzá kellett volna érnem, hogy ezt megtudjam állapítani és volt egy olyan érzésem, hogyha - még ha csak futólag is - hozzáértem volna, akkor szegény átélt volna egy kisebb szívrohamot.
Először csak rápillantottam a nővérre, viszont egy rövid pillantás nem volt elég, megállapodott rajta a tekintetem, ahogy végigmértem. Az első pillanatban azt hittem, hogy Szép Heléna áll szemben velem, ugyanis külsőre nagyon sok volt a hasonlóság. Ha egy mérleg nyelvét kellene a két nő közé helyezni, akkor szerintem az a nővérke irányába billene. A kezdeti meglepődésem miatt kissé késve reagáltam le a kérdését. - Nem - válaszoltam, miszerint együtt vagyunk-e. Nem bámultam, ahogy megvizsgálta a nővér, viszont azért nézelődni sem kezdtem el, mert szerintem az még inkább feltűnő lett volna, hogy hirtelen mindenhova nézek, csak rájuk nem. |
Halálisten. Már maga a kifejezés is a frászt hozza az emberekre, sok helyen kifejezetten tabunak számít, nem neveznek meg minket, mert azt hiszik, hogy akkor hamarabb eljövünk. Pedig ha tudnák, hogy bárhogy nevezzenek is minket, mi mindig kell, hogy menjünk, és az utolsó hónapjaikban már minden lépésüket nyomon követjük.
Ezért és azért, mert még saját fajtársaink között is ritka volt az érzelmi kapcsolat, a törődés és szeretet… (Amire állítólag csak én vágytam mindig is, mert „defektes” vagyok.), nem voltam sosem hozzászokva, hogy önszántából bárki is hozzám szóljon, vagy megérintsem. Lehet, hogy már messziről virított a fejemen a warning felirat. Vagy túl sötét az aurám, amin viszont nem sokat tudok változtatni. Az egyetlen, amit én is örököltem a shinigamik jelleméből a fekete, sötét, szaggatott ruhák, valamint a badass kinézet iránti vonzalom. Legalább emiatt nem kell miattam szégyenkezniük.
Sokkal többen voltak a gyengélkedőn, mint amire számítottam. Bár nem is tudom, ez miért lep meg, hiszen itt a legtöbbeknek van valami extrája és a gyakorlásoknak köszönhetően sok-sok sérülést is tudnak szerezni. Mint az a lány, akit az előbb hozott be egy másik, fejsérüléssel. Nem volt életveszélyben, nem áradt belőle AZ a szag. Szerencséje volt, rosszabbul is járhatott volna.
Szinte lefagytam, amikor hozzám szólt, az őt kísérő. Azt eddig is megkaptam sokszor, hogy szarul festek, így nem igazán lepődtem meg rajta. Az önbizalmamat már nem tudta tovább rombolni. Bár nem is hiszem, hogy ő most rosszindulatból mondta volna. Elvégre tényleg egy nagy kupac fosnak nézhettem ki, ott magamba zuhanva. Főleg, hogy ilyenkor a szokásosnál is öt árnyalattal fehérebb voltam. Mondjuk, azt nem tudom, hogy sikerült összehoznom, de megoldottam. Ez olyan lehet, mint amikor x konvergál a nullához. Sosem éri el, de egyre közelebb van hozzá. Én sem leszek sosem tiszta fehér, mármint az a fehér, aminél fehérebb nem létezik, de azért időnként majdnem elérem.
- Semmi gond. De megnyugodhatsz… nem fog belehalni. EZ biztos. – motyogtam magam elé. Nem szerettem volna felnézni rá és, hogy találkozzunk a tekintetünk, épphogy egy pillantást vetettem rá szemem sarkából, és épp ebben a pillanatban mosolygott rám. Ettől kissé elpirultam. Nem értettem. Mit szeretne tőlem? Mármint… soha senki nem mosolygott még rám, azokon a srácokon kívül, akik egyszer csúnyán helyben hagytak. És ők sem jó szándékból tették. De rajtuk kívül, tényleg senki. Még az anyám sem. Apámról meg aztán ne is beszéljünk. Ő legfeljebb vicsorogni tudott.
Mivel már az is elég taplóságnak számított, hogy nem néztem fel Nemesisre és nem úgy kommunikáltam vele, így én is bemutatkoztam, remélve, hogy enyhíthetek illetlenségem mértékén.
- Saol vagyok. Én is… örvendek. – szám sarkában nagyon enyhe görbület volt felfedezhető, ami kivételesen nem lefelé ívelt. Egy egészen kicsit sikerült lehiggadnom. Nem tudom, hogy ez új társaságomnak köszönhető, vagy az őt körbeölelő aurának, esetleg annak, hogy nem éreztem felőle tömény gyűlöletet, de már nem vert annyira a hidegrázás, mint korábban.
Pár pillanat múlva megjelent az egyik nővér és gyors kérdést intézett felénk. Én csak megráztam a fejem, jelezve, hogy külön vagyunk, ám ekkorra már újabb kérdés következett és mielőtt válaszolhattam volna, már homlokomon is volt a nővér keze. Szemeim tágra nyíltak és arcomat, amit eddig tenyereimben pihentettem, felemeltem és egyenesen a fölém magasuló nőre néztem. Az első döbbenetet nyilván érintése váltotta ki belőlem, amitől teljesen zavarba jöttem, és már füleim hegye is égett, a másodikat pedig az okozta, hogy milyen gyönyörű is. Teljesen elkápráztatott, szép volt, de volt benne valami különös, valami hideg. Hasonló „illata” volt, mint nekem.
-Öhm… Szörnyen fáj a fejem és a szobámban nem tudok pihenni. Esetleg lehetne, hogy… Itt ledőljek egy kis időre? – néztem rá bátortalanul, reménykedve, hogy nem fog elküldeni a ménköves pokolba és megkegyelmez nekem. A korábbi látvány, ami a folyosón tárult elém, már teljesen ki is ment a fejemből, hála kettejüknek, akik elterelték figyelmemet, tudtukon kívül is. Ha nem is ez volt a szándékuk, de én hálás voltam érte nekik.
|
 Már egy ideje itt vagyok. Nem is tudom még mindig örüljek vagy szomorkodjak, hogy már pár éve boldogítom az Akadémia köreit. De azért kicsit se leptek meg az itteniek, ugyanolyanok, mint a többiek. Büszkeséggel teli férgek. Mondjuk mindenki az a világon, az univerzumokban... csak nem valljuk be. Én sem tartozom a szentek közé - főleg a múltam miatt is meg az egész származásom miatt -, de azért néha szar látni, hogy van nálam gonoszabb is. Pedig én aztán követtem pár egész meghökkentő dolgot, azt a személyem a Halál gyermeke... kreálmánya. Sosem szerettem a gyerek szót hozzánk társítani. Az ilyen kifejezések nem ránk illene.
Jóságos feketeség, tényleg úgy viselkedek, mint egy diák, aki most fedezte fel a görög filozófusok irományait (amiket szeretek amúgy).Talán Alexnek igaza van és tényleg vissza kéne vennem a drámaiságból. Pedig olyan lény csontjaiból származom, ami a világ s a örök legdrámaibb egyéne volt. Komolyan, éhségbe halt bele, nem akart osztozni a társaival, mert rossz húst választottak ki neki. Én ahhoz képest még egész kispályás vagyok. Pedig már elég ideje élek ahhoz hogy le tudjam körözni azt az ikonikus halált. Sok mindent is követtem el. Mostanában viszont egyre nyugalmasabban telnek a napjaim, persze beteg van azért még, de a sötét középkorhoz képest nyugis volt.
Mielőtt valaki mondana valamit: szeretem a munkám. Szeretek segíteni. Sose élveztem azt nézni, ahogy az emberek meghaltak. Szeretnék mindenkin segíteni, de halottat nem hozhatok vissza. Már csak azért, mert felborulna az egyensúly, másik csupán agyatlan élőholtként térnének vissza. Már megint kezdem... Tényleg olyan vagyok, mint egy nyafogós öregasszony.
Meg ugye dolgoznom is kéne. Mondjuk örültem volna hogyha elláthattam volna a fejfájós lányt, de úgy látszik nekem más maradt. Sóhajtva felálltam, készültem valami rosszra. Bár én mindig arra készültem. Féltem, hogy a halál, amit érzek nem a világ másik végén történik, hanem tőlem pár lépésre.
Ezért is akadt meg a torkomban a gombóc, mikor elindultam az ajtó felé. Vártam valami nagyon rosszra - kitépett szívre, lándzsás fejűt -, de csak egy összetört fiút láttam és egy lányt láttam. A hölgyemény nem látszott olyan rosszul, mint a mellette lévő, de azért akartam felé intézni egy kérdést. - Vele jöttél? - böktem a srác felé és reméltem, mert akkor hamarabb lennék meg és nem kéne kérdezősködni, mikor az látszik a srácon, hogy egy kis érintéstől is széthullik. Közelebb mentem hozzá. - Mi a baj, miért jöttél ide? - nagyon reméltem, hogy nem mentális gond, mert az az egyetlen dolog, amit nem tudok meggyógyítani. A homlokóra tettem a kezem, hát ha csak lázas. Sajnos nem hoztam lázmérőt, mert nincs helye. Mármint tudnám hova rakni, csak akkor senki se nyúlna hozzá. |
Még elég friss húsnak számítok, ugyanis csupán pár napja érkeztem. Ez az idő pedig pont annyira volt elég, hogy nagyjából szétnézzek. Már kezd egy térkép kirajzolódni a fejemben az Akadémia területéről, viszont még voltak homályos foltok. Nem mintha ne lennék elég talpraesett ahhoz, hogyha eltévedek, akkor ne találjak vissza. Az egyénekről, akik idejárnak még nem tudok bő véleményt adni, ugyanis még csupán pár személlyel váltottam egy-két szót. Nem mintha azért jöttem volna, hogy instant legyen ötven új barátom. Az azonban már az első nap világossá vált, hogyha nagyon szeretnék általánosítgatni, akkor az embereket - meg nem annyira embereket - három csoportba osztanám. 1: Akik viszonylag nagy erővel rendelkeznek, amivel rendszeresen fel is vágnak, illetve a gyengébbek gyötrésével próbálják kielégíteni valamilyen elbaszott vágyukat. 2: Akik meghúzódnak az árnyékban és inkább elfutnak, mint hogy kiálljanak magukért. 3: És ahova magamat is sorolnám, akik nem folynak bele mások dolgába, viszont ha beléjük kötsz, akkor letépik az arcod.
Eddig még nagyon érdekesnek találom az órákat, ahogy a körülmények is elég jók. Nem értem, hogy miért nyavajognak annyit mások. Már nagyon régóta élek, sok mindent láttam, ezért nem a semmibe beszélek, mikor azt mondom, hogy minden egyes generáció egyre gyengébb és szánalmasabb. Nem értem, hogy sokan miért úgy akarják kielégíteni a kisebbségi komplexusukat, hogy a tanárt próbálják alázni. Mondanom sem kell, hogy pár évtizeddel ezelőtt milyen pofonokat kaptak a tanulók a nem megfelelő viselkedésért. Persze az se a legjobb módszer, ha verjük a gyereket, de van akinek kifejezetten használna, ha egyszer-kétszer úgy igazán megvernék. Ez az én véleményem. Ettől még nem lépek azok az idegesítő tanulók nyomdokaiba, akik annyira lelkesek, hogy már ők fegyelmezik az osztályt a tanár helyett. Remekül ki tudom zárni az idegesítő tényezőket, ezért felőlem bármekkora lehet a hangzavar, engem egyáltalán nem zavar. Most lehet úgy tűnhet, de az a buzgómócsing típus sem vagyok, aki folyamatosan körmöl és még azt is lejegyzeteli, hogyha a tanár tüsszent vagy levegőt vesz. Elnézelődök az órákon, ha hallok pár érdekes információt, akkor azt leírom, de ez minden. Nem azért jöttem ide, hogy tanuljak, csupán kellett a közegváltás, viszont mások nem biztos, hogy ezért vannak itt. Én pedig nem szeretném zavarni őket a tanulásban.
A kertben üldögéltem egy pokrócon, miközben az egyik órára írtam a házi feladatomat. Nem messze tőlem egy lány gyakorolt az erejével. Köveket emelgetett, amiket aztán egy kisebb sziklává olvasztotta össze, majd megint darabjaira szedte, ide-oda mozgatta és kezdte előről. Engem egy pillanatig sem érdekelt volna az egész, hogyha ne lett volna a csajszi nagyon béna és ne vadultak volna meg a kövek percenként. Ilyenkor egy kisebb meteoreső szerűségként száguldtak minden irányba elég nagy sebességgel. Csupán a remek reflexeimnek köszönhetem, hogy időben eltudtam hajolni egy nagyobb kődarab elől. A lányra néztem valamilyen bocsánatkérést várva, de ő csak megrántott a vállát és kezdte előröl. - Fejezd be. Elég nyilvánvaló, hogy képtelen vagy irányítani az erődet. Még a végén ártasz valakinek vagy magadnak - szóltam oda neki, anélkül hogy felnéztem volna a füzetemből. Ekkor jött az embereskedős rész, hogy én ne mondjam meg, hogy mit csináljon meg kinek képzelem magam stb. Tipikusan olyan lány volt, aki Queen B szeretne lenni, de túl ronda hozzá, ezért inkább leszopja az egész focicsapatot, hogy népszerű legyen valamilyen módon. Felvontam az egyik szemöldökömet és kérdően néztem rá, mikor kikapta a kezemből a füzetemet és eldobta. Folyamatosan nyomta a szöveget, hogy majd ő megmutatja, hogy milyen jól használja a képességét. Megint elkezdte reptetni a köveket, éppen egy sziklává olvasztotta őket össze, amit a feje fölé emelt. Ekkor elkaptam a karját, s elkezdtem elszívni az erejét. Csupán egy pillanatig tartott, de eléggé megszédült ahhoz, hogy elveszítse a kontrollt a kő felett, ami így a fejére esett. A csajszi kiterült a füvön, a haja egy részen elkezdett összeállni a fejéből szivárgó vér miatt. Ekkor felénk fordult egy tanár, hogy mégis mi történt. - Fel akart vágni az erejével, de elveszítette felette a kontrollt - közöltem vele és ezzel nem is hazudtam, csak elhallgattam az igazság egy részét. A tanár annyit mondott, hogy kísérjem el az orvosiba.
Felsóhajtottam, közben feltápászkodtam a földről. Eltettem a plédet meg a füzetemet a táskámba, aztán felsegítettem a csajt a földről. - Én mondtam, hogy fejezd be - néztem rá egy szánakozó mosollyal. Egy kisebb sikerélményt jelentett, hogy minden fentakadás nélkül eltaláltam az orvosiba. Még a végén kiderül, hogy jobban tájékozódok, mint azt gondoltam. Beléptünk a váróba, ahol voltak jó páran előttünk. Annyira nem is meglepő, hiszen biztos nem ez a csaj volt az első, aki sunyiban gyakorlatozott az erejével. A dolgok pedig itt könnyedén rosszra fordulhatnak, főleg ha valakinek nem merül ki annyiban a képessége, hogy extra mennyiségű rövidital megivására képes hányás nélkül. Mivel semmi kedvem sem volt itt várni, addig még a pesztrált felem sorra nem kerül, ezért az érintésemmel felerősítettem a fájdalmát. Így se lehetett kellemes, de maximum egy migrén kaliberű fájdalmat érezhetett. Miután rásegítettem már olyan erős volt, mintha pengékkel próbálnák felfeszíteni a koponyáját. Hangosan és keservesen sírni meg üvölteni kezdett. Nem tudtam megkülönböztetni a kettőt, mert annyira egybeolvadtak az előadásában. - Gyorsan segítségre van szüksége! Egy erős, szikla általi ütés érte a koponyáját - Remekül átszellemültem az aggódó barátnő szerepbe. A nővérke bekísérte a zokogó lányt, én pedig már éppen fordultam is volna ki, mikor közölte velem, hogy várjam meg és kísérjem majd fel a szobájába pihenni. Durcásan levágódtam az egyik üres székre. Mintha nem lenne jobb dolgom...
- Elég szarul nézel ki - a tekintetem egy tetovált srácon állapodott meg. A szavaimat nem sértésnek szántam, csupán kimondtam a fejemben járt. - Mi történt? - Felesleges lett volna megkérdezni, hogy minden oké?, hiszen elég nyilvánvaló volt, hogy nem. - Bocsi, hogy betolakodott eléd, de neki látszólag nagyobb gondja van - Azért mondtam, hogy látszólag, mert a lelki problémák nem annyira nyilvánvalóak, mint egy-egy felületi sérülés, viszont sokkal súlyosabb lehetnek. - Amúgy Nemesis vagyok - mutatkoztam be egy mosollyal az arcomon. |
aNem tudtam aludni egész este, órákon meg, ha egy percre is bekómáltam, már kaptam is az ívet a tanároktól. Sokan nem kifejezetten komálják a halálisteneket, és nem igazán hatja meg őket, hogy én sem szeretem saját magamat, vagy az, hogy amúgy kurvára nem tehetek arról, hogy minek születtem. Én sem ilyen „életről” álmodoztam az anyaméhben, azt elhihetik, de hát a félelem az nagyúr. Én már csak tudom. Annak ellenére, hogy már jó ideje itt élek, ezen a síkon, még mindig nagyon fáj, hogy néhányan mennyire képesek gyűlölni, csak azért, mert létezem. Pedig, ha tudnák, hogy miben fognak meghalni, akkor nem tőlem rettegnének.
Néha átfutott a hideg a hátamon, amikor eszembe jutott, hogy mit láttam egy-két ember szemében. A múltjuk, a haláluk. Nem mindenki kapja azt, amit érdemelne, más pedig túlságosan is megbűnhődik mások helyett is. Ilyenkor mindig úgy éreztem, mintha valami lángolna a mellkasomban és elfogott a hányinger.
Ahogy sétáltam az orvosi szoba felé, szembejött egy lány, és amikor belenéztem a szemeibe, a legszörnyűbb vége sötétlett bennük. Teljesen kivert a víz, és a falnak dőlve kapkodtam levegő után.
Amikor azt kell látnod, hogy egy olyan személy, aki a légynek se ártana, úgy fog meghalni. Úgy, öregkorában. A saját unokája és egy láncfűrész által. Egy kibaszott gyűrűért. Felismerhetetlenné roncsolódva, mintha csak egy hatalmas adag meggylekvár lenne. Na, akkor igazán nem kell rajta elcsodálkozni, ha menten beájulsz a saját hányásodba, ami a másodperc ezred része alatt jött ki belőled épp az imént. Viszonylag megerősödött a gyomrom az időfolyása során, de még mindig felkavartak lelkileg az ilyen dolgok.
Teljes testemben remegve sétáltam el a gyengélkedőre. Kinyitottam az ajtót és még a szokásosnál is sápadtabban léptem be rajta, szemeimmel a padlót pásztázva.
- Jó napot!- motyogtam. Egyrészt nem akartam a bent lévők szemébe nézni, másrészt nem akartam, hogy meglássák, mindjárt elsírom magam. Az annyira nem illik, egy kitetovált, férfihoz. Bár egy bármilyen férfihoz sem. Nem mintha eddig nem láthattak volna bőgni, de már így is épp elegen zaklattak miatta. Nem kellett, még egy eset, így se sikerült még senkivel jó kijönnöm. Még a szobatársammal sem. A nevére sem emlékszem, de szerintem ő ennek még örül is. Talán meg se mondta, legalább is nekem nem rémlik. Csak annyit tudok, hogy egész este magában motyogott valamit, vagy pedig olyan hangosan horkolt, hogy egy ütvefúró mellett is könnyebb lett volna álomba merülni.
A legközelebbi üres székre levetettem magam, és arcomat tenyereimbe temetve masszíroztam halántékomat ujjbegyeimmel. Nem bírják ezt az én idegeim. Miért nem tudok meghalni? Talán ha visszamennék… De azt se tudtom, hogy merre van az arra. |
Isabel Vosburg & Nemesis Morrigan & Mara & Saol Nevermore |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
