|
Témaindító hozzászólás
|
2018.06.19. 00:40 - |
Mal Enfys Taggart & Sylvester Rose |
[13-1]
 Nehéz eldönteni, hogy maradjak vagy ne. Egyikünk se egy szószártyár, a csend meg túl kínos. Általában méeg ha senki se szólal meg, az én fejem tele van gondolatokkal, olyanokkal, hogy mikor fog elkapni a nagy éhség, s mikor fogok valakit széttépni a suliban. Oké, hogy azért jöttem ide, hogy valamennyire uraljam magam, de éhesnek, éhes leszek mindig. Az embernek is kell táplálkoznia. Csupán nekem az étrendembe az emberi agy is belekerül. Még szerencse, hogy a csoki helyettesítheti ezt, de ha nem lenne, akkor egész sokat kéne könyörögni nekem, hogy ide beengedjenek engem, hisz ki tudja, milyen mészárlást rendeznék le nekik. A csokoládé most segített nekem, hogy ne rohanjak el innen olyan gyorsan, ahogy csak tudok, sőt még azt is átlépni. Fáradt vagyok ahhoz, hogy eldöntsem mit is kéne tennem, mi lenne a számomra a legjobb. Ha belegondolok sose az eszemre hallgattam, nem vagyok olyan biztos abban, hogy van olyanom. Hisz általában az öszteneimre hallgatok. A bensőm se tudta eldönteni mit is kéne csinálnom. Azt hiszem kedvelem a srácot, de nem nagyon éreztem ilyesmit. Se pusztító gyűlöletet. Igen, tudtam, hogy mások seggfejek, de ez is a szimbióta énemnek köszönhetem. Meg azt, hogy kit kell megvédem, de ez azt hiszem mást, mint a többi.
Megszoktam, tényleg. Én csak egy eszköz voltam mindenkinek, tudom, hisz azért is születtem meg. Hisz ki az az őrült, aki kihordana egy ilyen szörnyű dolgot, ha nincs vele célja? Igen. És sajnos nem kapták meg azt, amit szerettek volna. Aztán idegesek lettek. Egyszer voltam csak ideges az életemben. Amikor rájöttem, hogy fél-klyntarként, semmi hasznom. - Nem kell sajnálnod. Nem lehet amúgy sem mit kezdeni velem - vontam meg a vállamat. Szánalmas volt, amit mi itt csinálunk itt. Csak ezt tudtam már mondani, semmi mást. - Azt hiszem egy sajnálommal én se tudom megoldani a gondjaidat - sóhajtottam. - De szeretném - motyogtam az orrom alatt. Amint feltudtam állni, meg is tettem. - Köszönök mindent - ezzel pedig el is hagytam a szobát.
[LEZÁRT KÖR] |
Fogalmam sincs, mit éreztem. Össze-visszaságot, zavart, kényelmetlenséget. Hogy kell azt érezni egyáltalán?
...Hogy kell még érezni egyáltalán?
Összehúztam magamat egy kicsit. Csend volt, és nem hallottam mást, csak Mal puha szuszogását. Az ujjaim közt a kedvenc párnám csücskét piszkáltam; egy szürke, jegesmedve mintás darab volt, nagyon finom tapintású.
Meg akartam szólalni, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Kérdezni akartam, mert kíváncsi voltam a fiúra, arra, hogy ki ő, hogy honnan jött, hogy hová tart. És azt sem tudtam, miért. Kezdtem úgy érezni, hogy semmit sem tudok.
Szóval ültünk, csendben és viszonylag mozdulatlanul. Feszélyezve egymástól, mégis valami furcsa elválaszthatatlansággal közöttünk. Néha-néha Malra sandítottam, figyeltem, ahogy majszolja a csokoládét, aztán mikor elnéztem, az ő tekintetét éreztem saját magamon.
Az első mondata után rögtön rosszul kezdtem érezni magamat; megbántottam, biztos, hogy megbántottam... A mosolya fanyarú volt, mindent ki tudtam olvasni belőle.
- Én nem úgy értettem... - kezdtem volna, de ő tovább folytatta. A párna helyett a hüvelykujjamat kezdtem piszkálni; legszívesebben kitörtem volna, csak fájjon, mert elrontottam, megint, és most Malnak okoztam fájdalmat magam helyett. Amit nem akartam, nagyon nem.
- Sajnálom - suttogtam, és egy pillanatra a karjához értem. Abban az érintésben benne volt minden őszinteségem és támogatásom, együttérzésem. - Velem már réges-régen nem... De közel sem 'soha'.
Pedig talán könnyebb lenne, ha sose bántak volna jól velem. Akkor nem lenne, ami hiányozna. Nem őrülnék meg amiatt, hogy emlékezni akarok, de nem sikerül... Hogy újra boldog akarok lenni, de nem megy.
|
Sosem gondoltam, hogy egy szobában kényelmetlenül fogom magam érezni, hiszen általában azért jövök ezekbe a helyiségekbe, hogy tudjak magamnak lopni pár percet, akivel szeretnék. Ez nincs itt meg. Ahelyett, hogy vággyal teli pillantásokkal néznék a másikra, gyors és zavartakat teszünk a másik felé. Nem csókolom végig a nyakát, s nem is hallom, ahogy szuszog. Most csak a csendet hallom. Esetleg azt, ahogyan valaki elsiet az ajtó mellett. Kicsit sem érzem magam úgy, ahogy szoktam. Nincs meg ez a "végre" érzés, hogy végre valahára találtunk egy helyet, ahol magunk lehetünk. Inkább mindketten el akarunk menekülni ebből a helyzetből, hisz ez túl kényelmetlen számunkra.
Általánosságban én vagyok az, aki irányít - mindenben. Utáltam, hogyha valaki megmondja mit is kéne tennem, mikor nekem is van egy elképzelésem. És sose eresztek, hogyha akarok valamit. Megkapom rendszerint azokat, amikre vágyok. Tudom, hogy sokan nem akarnak veszekedni egy 190 centiméteres pasival, aki még egy szörnyeteggé is tud változni. Ebben a helyzetben azt gondolom egyik fél se tudja mi lenne jobb magának meg a másiknak. Mert az biztos, hogy én nem. Az ilyen pillanatokban kell rájönnöm, hogy a szociális képességeim valahol a béka segge alatt van, azt nem tudom még kikaparni se onnan. Úgy érzem, mintha megőrülnék.
és talán meg is őrültem, mert nem hiszem, hogy én, aki sose aggódott, hogy valakit megbántott ilyen kérdést. De... ő nemcsak valaki... ő nem egy névtelen egyén, akivel véletlenül összeütköztem. Ő... Vester. Hallgattam a mondanivalóját. Egyszer összeszorult a szívem, mert semmi miatt kér bocsánatot. A személyem mindenki számára egy rejtély. Tök nyugodtnak látszom, de bármikor ugorhatok egy szóra is. Megértem, ha esetleg nem tudnak mit kezdeni velem. Másrészt, azt hiszem kicsit megmosolyogtatott, hogy egyikünk se egy tehetség, ha a beszélgetésről van szó. De nekem nem baj, nem... Tudom mit akar, még ha a mondanivalója nem is volt olyan jól összerakott.
- Nyugalom, megértem. Senki se tud velem mit kezdeni - és ezzel meg is jelent az arcomon egy fanyarú mosoly. - De megszoktam. Sose bántak velem jól... - egy pillanatra az ajkaira terelődött a pillantásom, de el is kaptam. Nem tehetem meg. |
Észrevettem, hogy válaszolni akar a kérdésemre, de már túl késő volt, túl gyorsan és meggondolatlanul mondtam, hogy nem akarom hallani. És... És talán már túl furcsa lenne visszaszívni, még egyszer megkérni, hogy de, mondd el, még ha nem is biztos, hogy akarom hallani...
Talán. Nem is biztos. Annyira idióta vagyok, sosem tudtam semmit sem eldönteni, még ennyit sem, még ennyit is... Még ennyit is elrontok, és elérem, hogy valaki rosszul érezze magát, csak azért, mert én egy barom vagyok. Nekem kéne rosszul éreznem magam, nagyon-nagyon rosszul.
Bár azt hiszem, pont úgy éreztem magam. Nagyon-nagyon rosszul.
Az ágyamon ülve még furább volt az egész. Nem bírtam Mal szemébe nézni, bár azt sem gondoltam, hogy ő akarna az enyémbe. Szóval talán így a legjobb. Talán.
Még egy talán, és megőrülök.
Nem tudtam, hogy mit gondolhat rólam, miért segítek neki. Miért ültetem az ágyamra. Miért hozok jeget a szemére, miért adok neki csokoládét, miért kínálom fel, hogy csinálok teát, és igazából abban sem voltam biztos, hogy én magam tudom-e, mit csinálok, miért teszem mindezt. Vagy tudtam, csak egyáltalán nem akartam magamnak bevallani. Ahhoz túlságosan féltem tőle, az érzéseimtől, magamtól. Az egésztől, hogy mi lehet ebből.
A kérésére megint a torkomban kezdett dobogni a szívem. Azt hittem, azt mondja, menjek és csináljak teát, menj, mert akkor legalább távol leszel tőlem, és az, hogy ehelyett arra kért, maradjak, egészen meglepett.
- Oké - nyögtem ki esetlenül, és felhúztam a lábaimat az ágyra, félig-meddig törökülésbe tornázva magam. A takarót piszkáltam az ujjaim közt, de néha Malra sandítottam. Örültem, hogy elvette a csokoládét. Legalább ennyi jót tudtam szolgáltatni neki, egy kis édességet. Valamit, amit szeret.
Csendben voltunk. Nem volt bajom a csenddel, egész életemben csendben voltam és egyes-egyedül. Hozzászoktam a magányomhoz. Elrejtőztem benne.
A kérdésére piszkálni kezdtem a talpamat, nem tudom, miért pont a talpamat, talán az esett a legközelebb a kezemhez. Mindig piszkáltam valamit, főleg, ha egy kicsit is zavart vagy ideges voltam. A becenevem még mindig olyan furcsán csengett, furcsán jó volt hallani, olyan más, nem a tanárok meg nevelők szájából gyorsan elhadart "Sylvester", hanem valami emberibb, kedvesebb, bizalmasabb.
- Nem bántottál meg, én... Ez egyáltalán nem a te hibád, én csak nem tudom, hogy kell viselkedni az emberekkel, nem vagyok jó ebben, Mal, tudod, csak... Csak nem tudom, hogy álljak hozzá valakihez, aki olyan, mint te, sajnálom. - Próbáltam összeszedni a szavaimat, de úgy éreztem, kétszer olyan nehéz kiejteni őket, mint máskor. Próbáltam mély levegőt venni anélkül, hogy nagyon látszódna rajtam, mennyire zavarban vagyok.
Tudok nagyon sokat beszélni. Rengeteget. Tudom, hogy tudok! Képes vagyok rá, emlékszem, anyunak rengeteget meséltem, órákig be sem állt a szám, emlékszem. Emlékszem.
|
Zúgott a fejem, nem is tudom mitől igazán. Lehet még mindig a verés hatása alatt vagyok, de azt is számításba kéne vennem, hogy magával a helyzet olyan, amivel kicsit se tudtam mit kezdeni. Mármint van erre megoldás? Mert akkor szeretném, hogyha van ilyen, kérem mutassa meg, mivel ez az egész meghaladja a megoldási képességemet. És mi váltotta ki ezt az egészet? Az, hogy végre valaki törődött velem. Kicsit fura a számomra, új volt, így természetes szerintem, hogy annak állítottam. Fogalmam sincs mi a normális a civileknek.. Legszívesebben beleolvadtam volna falba, de azt hiszem, a fiú nem olyan hülye, hogy ne vegye észre; még mindig itt vagyok.
Éppen a számát akartam nyitni a kérdésére, mikor hirtelen megváltoztatta véleményét arról, hogy akarja-e tényleg hallani. Végülis nem akarta. Meglepett, na nem amiatt, mert most az először mutatták azt, hogy egyáltalán nem érdeklik mi van velem, csak Sylvester felől volt ez furcsa. De nem is vitattam, lenyeltem a szavaim, ahogy azt szoktam... bár tény, eddig sose gondolkodtam arról mit is mondanék az embereknek az egész életemről. Eddig nem jutottunk el ahhoz, hogy ilyenekről beszéljek. Igaz, ez most először kívánkozott ki, azonban ebben a pillanatban kiderült az, amit már rég sejtettem, senkit se érdeklek. Ez pedig nem tudott bántani.
Miután sikerült feltápászkodnom, az ő segítségével, a szobájában találtam magam. Gőzöm sincs miért segített nekem mégis, akar-e valamit tőlem. Mondjuk amúgy se tudok sokat kínálni. Nagy a lexikális tudásom, hála a képességemnek, de mi haszna, hogyha beszélgetést ritkán tudok kezdeményezni? A srác pedig szerintem annyi mindent tudna mondani... azt hiszem. Vagy csak azt akarom, hogy mondjon el mindent, amit csak akar. Ezzel pedig nem tudtam mit kezdeni. Mert ha rám nem kíváncsi... akkor miért mondana el nekem bármit is? Az is kérdéses, miért is érdekel engem ez az egész. Kérem vissza a nemtörődöm hozzá állomásomat, úgy talán jobb lenne.
- Maradj - meg akartam érinteni, de akármennyi kívánta a kezem, mégsem tettem meg. Gondolom csak eltűr engem vagy nem is tudom már, mit akar vagy én mit szeretnék. Csak legyen vége. Mert arra várunk nem? Hogy képes legyek innen kibotorkálni, aztán egyedül legyünk, távol egymástól. Vagyis én ezt vettem le.
Egy csokit vettem el, bár először fogalmam sincs melyiket vettem el, ugyanis a fiúra féltem ránézni, nem akartam tudni milyen kifejezés ül az arcán, s az pedig képes-e megbántani. Amint ráharaptam az édességre, úgy látszott simát vettem el, ez nem is zavart, inkább az zavart, hogy éreztem - kezd több fog lenni a számban, mint az kényelmes. Az éhség teszi ezt.
Amint végeztem a csokival, a fogaim eltűntek, mégis kibuggyantak belőlem a szavak, amiket elzártam. - Vester... megbántottalak? Vagy mi történt? |
Nem tudtam, mi tartott ott Mal mellett - vagy csak féltem beismerni önmagamnak. Úgy általánosságban elég sok dolgot féltem beismerni önmagamnak. Nemhogy még ezt.
Bár úgy gondolom, hogyha egy sérült valaki fekszik előttem, akkor nem megyek tovább szótlanul. Legalábbis azt hiszem, ennyire még én sem vagyok tehetetlen és elcseszett. Szóval ami azt illeti, meglehet, hogy csakis ezért maradtam Mal mellett. Segíteni. Ott lenni neki, ha már ő is ott volt nekem legutóbb. Pusztán ezért, csak és kizárólag ezért.
Mindenesetre könnyebb volt ezeket punktum bemesélni magamnak, mint szembenézni az érzéseimmel.
Nem kellett volna megfognom a kezét; erre csak akkor jöttem rá, mikor feltápászkodtam mellőle. Nem akartam a fejemben méginkább hozzá kötni magamat, nem akartam, hogy bármennyire is... Hagyjuk. Nem akarom kimondani.
Hiszen ha hetente belehabarodok öt emberbe, ő miért lenne más, miért lenne kivétel?
Ha másokat el tudok felejteni tíz perc vagy egy nap után, talán őt is.
Talán? Biztos (legalábbis megpróbálom elhitetni magammal).
Lebiggyesztettem az alsóajkamat, ahogy megszólalt.
- Hogy? - kérdeztem vissza élből, de pár pillanattal később már meg is bántam. Nem akartam választ kapni rá, nem akartam... Féltem emberekkel kapcsolatokat kialakítani. Haverságot, barátságot, többet. Sosem tartottam magamat elégnek hozzá. Malra néztem, és elbizonytalanodva piszkálni kezdtem a pulóverem ujját. Pár perccel ezelőtt még égett bennem a vágy, hogy fenntartsam a beszélgetést, csak az búgott bennem, hogy az a fontos, hogy kimondjuk, hogy rákérdezzünk, és akkor oké lesz minden, de nem, most megint rohadtul semmit sem éreztem okénak. - Ne magyarázd el. Inkább hagyjuk, ha lehet.
Kezdtem elveszíteni a saját fonalamat, és lassan beleestem abba a helyzetbe, mikor már jómagam sem tudtam, pontosan mit csinálok és miért. Nem voltam biztos benne, hogy mások egyáltalán megértenék-e a gondolataimat és érveimet, a cselekedeteimet pedig még annyira sem tudnák átlátni, azt hiszem.
A köszönetére nem tudtam mit mondani. Egyértelműnek tartottam, hogy nem fogom elvinni orvoshoz, ha nem akarja. Nem mintha képes lennék elrángatni, mondjuk. Szerintem még ilyen állapotban is képes lenne kiütni, az meg a másik, hogyha elhagyja magát, akkor esélyem sincs vonszolgatni se, nem hogy még felemelni és elvinni az orvosiba.
Ami azt illeti, még a segítségével és a maradék erejével sem volt a legkönnyebb menet az együttes feltápászkodás, habár éreztem, hogy mennyire próbálkozik, és legszívesebben a két karomban vittem volna el az ágyig szegényt. Erre viszont nem voltam képes... Pedig tényleg nagyon segíteni akartam, szerettem volna legalább a fél válláról levenni a terheket és fájdalmat.
Amiből az lett, hogy próbáltam a lehető legtöbbet kihozni magamból ápolónak állva.
- Hát akkor nem tudom, csak lent tudok csinálni teát, umm... - Kicsit elvettem a jeget az arcától, de próbáltam nem egyenesen rá nézni. - De csinálhatok. Vagy maradhatok itt.
Rövidre akartam fogni. Elhatároztam, hogy nem fogok sokat beszélni, pedig úgy éreztem, hogy tudnék, hogy konkrétan mesélni is képes lennék, hosszan és őszintén és bizalmasan. De ezek az érzések akármennyire is voltak szépek vagy vonzóak, mégis tudtam, hogy ingatag lábakon állnak. Szóval mégis maradtam annál, hogy keveset beszélek.
- Jó - mondtam, és magamban leszögeztem, hogy ez az első lépésem távolságtartás címszóval. Előkerestem azt a két tábla csokoládét a szekrényből, és Mal kezébe adtam őket. Választhatott; mentolos étcsokoládé vagy sima étcsokoládé. Bár tőlem igazából mindkettőt megehette volna.
|
Nem tudtam mit fog reagálni arra, amit elmondtam. Hogyha egy lenne a sok közül, biztos lennék, hogy kiröhögne. De ő más, vagyis hinni akarok benne, hogy az. Most nem is az ártatlanságáról beszélek. Engem az se zavarna, ha gonosz lenne. Egy dolog miatt válik számomra másmilyenné; törődik velem. Már az, hogy mellettem maradt itt a fürdőben sokat jelent. Nekem fogalmam se volt, hogy milyen jó érzés is, amennyiben valakire támaszkodhat... Tudom kicsit se érdemlem meg ezt a bánásmódot, de most az sem érdekelt igazán. Nincs itt az anyám, hogy kioktasson arról mennyire semmit sem érdemlek meg az életben, mert csak egy eszköz vagyok.
Most az egyszer nem éreztem magam annak.
Meglepődtem, amikor megfogta a kezem. Fogalmam se volt mit is kezdhetnék vele, szégyelltem is magamat emiatt. Tetettem, hogy semmire sem vágyok, csak az ölésre és a dugásra, azt egy ilyen dolog teljesen ellágyít engem. Ha más lenne most itt a helyemben, akkor azt mondanám, hogy szeretetéhes az idióta. Most én vagyok az az idióta. Nem is mertem nagyon a szemébe nézni, de a mosdó nem volt olyan érdekfeszítő, mint ő, ezért néha-néha rápillantottam. Fogalmam sincs mit csinálok. Mást már régen elküldtem volna az anyja picsájaba vagy a melegebb éghajlatra. Most viszont azt akartam, hogy ő maradjon.
Megijedtem, mikor felálltam mellőlem. Azt hittem valami rosszat tettem... és kinyitottam a számat. Mi van velem? - Én... hozzám még nem álltak így - olyan szánalmasnak érzem ezt a mondatot. Mintha valami nyálas kis filmből pattantam volna ki. Nevetséges. Komolyan röhögni való a helyzetem... de igaz. Talán meg kellett engem verni ahhoz, hogy rájöjjek milyen szardarab is vagyok. Igaz, akár szó szerint is érthetném, de most kivételesen az egész énemre gondoltam. Én sosem leszek mit a többiek. Még innen is kitűnök a fura viselkedésemmel. Ez eddig nem sose zavart engem és most se értem mi bajom van.
- Köszönöm... - mondtam mikor kijelentette, hogy nem fog elrángatni orvoshoz az én örömömre. Nem bírnám ki az utálatukat az arcán vagy a hangsúlyukat. Nem. James-t is utáltam, szívből, erővel. Csak azért beszélt velem úgy, ahogy, mert elszarta a kísérletét. Nem akartam megszületni, mi olyan nehéz ezen megérteni? Kissé megrezzentem mikor újra megéreztem a bőrét az enyémen. Talán egy másodpercre le is hunytam a szemem, persze ha nem vette el a kezét. Az az ölés múltkor tönkretett engem. Fogalmam sincs, hogy ez most jó vagy rossz, de eltaszítani nem fogom a srácot. Már amiatt is összeszorulna a torkom, hogyha kicsit is erősebben lökném el magamtól.
Most viszont az volt a lényeg, hogy fel tudok-e állni. Már azt rég elfelejtettem, milyen megalázó, hogy segítség kell nekem ehhez. Nem sokszor vertek meg engem az életben, így nem volt szükségem másokra. Mert mikor kértem volna segítséget, ha nem ilyen helyzetben? Igazából most csak annyit tehettem, hogy falhoz tapasztottam a kezemet és úgy próbáltam feljebb nyomni magam, csak egy kicsit. Nem voltam benne biztos, hogy lábamra tudok állni, a fejem még mindig túlságosan súgott ahhoz, hogy bármi érdemlegeset meg tudjak állapítani. Végülis a lábaimra álltam, ami azért nagy teljesítménynek jegyeztem be magamnak.
A szobában eszembe jutott, hogy nincs épp jóban a szobatársával, így meg akartam kérdezni, hogy nem baj, hogy itt vagyok. Viszont amint kinyitottam a számat, ő eltűnt. Vártam rá, gondoltam, hogy visszajön. Remélem nem velem akarja kinyíratni a szobatársát. Bár megtenném.
Felszisszentem, amikor megéreztem a jeget, kissé túl hideg volt most, de aztán jobbá vált. - Nem tudom - igazat mondtam, nem szoktam válogatni innivalóterén. - A csoki, azt hiszem jól esne. |
Nem akartam, hogy még ő sajnáljon bármit is. Elég volt ránéznem, és a szívem szakadt meg miatta. Segíteni akartam, de féltem, hogy nem kér majd belőle - aztán ahogy folytatta a mondandóját, kicsit megrengetett bennem valamit.
- Azt hittem, megállítani akarsz, hogy ne érjek hozzád. - Furcsán őszintének hallottam magamat, de úgy éreztem, kell, hogy megpróbáljak valamiféle kapcsolatot teremteni köztünk. Nem akartam, hogy csak elbeszéljünk egymás mellett, vagy azért ne tegyünk meg valamit, mert azt hisszük, a másik nem akarja. Csak ahhoz, hogy ezzel tisztában legyünk, kicsit többet kéne beszélni. Én meg nem vagyok túl jó a beszédben.
Megfogtam a kezét - nem a karját, a kezét -, és egy kicsit összeszorult a torkom. Most nem az ijedtségtől vagy az aggodalomtól, nem, most teljesen máshogy éreztem... Nem tudtam és nem is akartam hova tenni, csak nyeltem egyet. Mal tenyere óriási volt az enyémhez képest, amin régen még el is mosolyodtam volna, de... Most nem voltam képes rá, már nem, és nem értettem, mi gátol meg benne. Túl sok minden ahhoz, hogy egyszerűen túllépjek rajtuk, talán.
Ahogy felálltam mellőle, kicsit megigazítottam a pulóveremet. Osztoztunk az orvosutálatunkban, azt hiszem. Én egyszerűen csak tartottam tőlük, plusz megszoktam, hogy nem igazán szorulok a segítségükre. Igaz, csak a csontjaimat tudtam regenerálni, de általában mással nem is esett baj rajtam. Azt nem tudtam, Mal miért nem szeretne orvoshoz menni, de rákérdezni akartam rögtön. Lehet, hogy csak a büszkesége, de lehet, hogy valami sokkal nyomósabb indok, amivel nem szerettem volna még inkább tovább kínozni.
- Akkor nem megyünk orvoshoz - mondtam neki, és próbáltam minél kedvesebb lenni, ahogy leguggoltam mellé. Egy pillanatra a homlokához nyomtam a kézfejemet, ahogy elbambult, de aztán örömmel vettem tudomásul, hogy nem egészen esett ki a világból, és figyelt a kérdésemre.
- Jó, akkor nagyon lassan... - kezdtem bele, aztán megkértem, hogy karolja át a vállamat. Megint úgy éreztem magam, mintha ölelkeznénk, de ahogy elkezdtem felhúzni, ez az érzés eltűnt - nem elég, hogy jó húsz centivel, de azt hiszem, annál még több kilóval is nehezebb volt nálam. Nem szakadtam meg tőle, de a dolog így már kevésbé emlékeztetett ölelésre.
- Gyere, szépen lassan... - Nem tudom, miért beszéltem ennyit hozzá. Tényleg nagyon óvatos akartam lenni, nem szerettem volna, ha bármi baja esik vagy megszédül. Eltámogattam a szobámig, bár egy pillanatra tartottam attól, hogy Richard bent lehet - bár azt hiszem, ma az egész napját a barátnőjével tölti. Valamit mintha mondott volna róla.
Mal-t az ágyra ültettem le, aztán gyorsan elmentem jégért. Konkrétan elloptam, láthatatlanná válva, de úgy éreztem, ez nem igazán nagy bűn, hiszen szükség van rá. Az orvosok csak feltartottak volna a kérdéseikkel.
Felültem az ágyra Mallal szemben, és úgy döntöttem, először az arcán lévő monoklit kezdem borogatni. Az van a legláthatóbb helyen, gondolom örülne neki, ha mihamarabb eltűnne a szeme alól.
- Szereted a teát? - kérdeztem, miközben próbáltam minél óvatosabban jegelni a csúnya, sötétlila és enyhén pirosas foltot. Hirtelen beugrott, hogy mit evett az első találkozásunkkor; csokoládét. Abból van az egyik fiókban, mert habár nem látszik rajtam, de az evés azon kevés dolgokhoz tartozik az életben, amit nagyon szeretek. - Vagy csokoládét kérsz?
|
Nem is vettem észre mennyi sérülésem van. Jobban el voltam azzal foglalkozva, hogy fent tudjam tartani magamat és ne folyjak szét, mint egy fekete takony. Talán ez a legrosszabb dolog, mert emlékeztet egy valamire. Én sose akartam ember lenni még félig se. Itt meg nem járhatok csak a szimbióta alakomban, ki tudja mi történhet akar, de biztos nem kapnék azért kitüntetést. Szerintem megint megvernénk. Bár ezt sem fogják megúszni olyan könnyen. Ha azt hitték, hogy így zárták le a mi kapcsolatunkat, akkor nagyon nagyot tévedtek. Legszívesebben kibelezném őket, bár ez sajnálatos módon tiltott itt. Pedig mennyire elszórakoznék velük és a hullájukkal.
Hümmögtem egyet, eltalálta, hogy többen jöttek rám. Azt nem mondtam, hogy teljesen megaláztak azzal, hogy rátapostak a gyengepontomra. Fáradt voltam, viszont fogalmam sincs mit akartam jobban, egyedül lenni vagy Vester mellett maradni. Szerettem vele lenni, de teljesen ás világba tartozunk. Így kérdéses mennyi ideig is tudnánk egymást mellett maradni. Nekem nem baj, megszoktam, hogy mindenki utál és menekül tőlem. Őt sajnálnám, hogy nem találja meg azt a személyt, aki neki kéne. Mert az tuti, hogy nem én vagyok az. Ugyan már, mit tudok én neki nyújtani, mikor két dolgot akarok csak a világon; a szexet és a gyilkolást.
Nem vagyok erre megfelelő.
- Nem, én sajnálom... - nem kéne annyit tapiznom, de mellette nem tudtam magam mellett tartani a kezemet. - Én csak.. meg akartalak érinteni, jól esik - daráltam le gyorsan. Ez mind igazság volt. Nem tudom, mi van velem, komolyan. Próbálom arra fogni, hogy akarom megfogni állandóan, mert olyan erősek az érzelmei, ez pedig vonzz magához... Viszont ezt se látom helyes megállapításnak. Fogalmam sincs mi van. Csak egyet szeretnék... hogy mellette ne legyek olyan erőszakos, mint szoktam. Tisztában vagyok azzal, hogy mi történik, hogyha mások érzelmei rám zuhannak. Annyit keresem a mészárlás lehetőségét, most meg attól félek, hogy Vester is megláthatja?
Ráemeltem a tekintetem, mikor újra megszólalt. Viszont belenyilallt a fájdalom a fejembe, ezért pár másodpercre lehunytam a szemem. Csak szűnjön már meg ez a fejfájás, az lenne a legjobb. Lassan biccentettem egyet, bár még felállni nem szándékoztam, nem tudtam mi történne, ha megpróbálnám. Talán megint visszarogynék. - Nem akarok menni orvoshoz...- orvos vagy tudós... utálom őket. Úgy néznek rám, mint valami elcseszett kísérletre. De én valaki vagyok, nemcsak egy tárgy, egy állat vagy egy elmélet. Létezem, még ha nem is akartam rohadtul megszületni. De mindenki úgy kezel engem, mintha minden az én hibám lenne, hogy azért, mert szimbióta DNS-em van.
Kicsit elkalandoztam, így csak akkor figyeltem fel, a fiúra, mikor kérdést tett fel nekem. Amire csak bólintottam. Azért kissé csalódtam, hogy ebből nem lesz meztelenkedés. |
Nem tudom pontosan, mit éreztem. Már nem voltam biztos benne, hogy félelmet - habár féltem, hogy Malnak komolyabb baja esett -, sokkal inkább aggodalmat. Ahogy végignéztem rajta, nem voltam biztos benne, hogyan segíthetnék; kék-lila foltok és véraláfutások éktelenkedtek a vállán, a karján, az ínye fel volt szakadva és a szeme alatt egy sötét monokli éktelenkedett.
Én miért nem vagyok képes olyan dolgokra, mint megvédeni másokat? Jól helybenhagyni azokat az idiótákat, akik abban lelik örömüket, hogy másoknak fájdalmat okozzanak. Még erre sem voltam képes, pedig olyan sok kedvező képesség állt rendelkezésre hozzá; de azokat sem tudtam rendesen kihasználni. Dühös voltam magamra; tudtam, hogy már késő, hogy már mindegy, de mérges voltam, amiért én nem védtem meg Malt. Fogalmam sincs róla, hogyan tudtam volna, csak az járt a fejemben, hogy ő is megtette értem.
Olyan érzésem volt, mintha cserben hagytam volna.
- Többen menni egy ellen, azt hiszem, az sosem volt túl szép dolog... Vagy bátor. - Fogadni mertem volna, hogy Malra nem igazán merne senki sem egyedül rátámadni. Csak rá kell nézni. Mondjuk nem pont most...
Legszívesebben elvettem volna minden fájdalmát és sérülését, ha kellett volna, magamra vállaltam volna őket. Viszont erre nem voltam képes, még arra sem, hogy egy kicsit megkönnyítsem neki.
Megrezzentem, ahogy megfogta a kezemet. Azt hittem, meg akar állítani abban, hogy hozzáérjek, szóval kihúztam a karom az érintése alól és piszkálni kezdtem az ujjaimat.
- Bocsánat - néztem rá egy másodpercre, aztán felálltam mellőle és egy pillanatig kissé tanácstalan voltam. Nem voltam biztos benne, hogy hogyan tudnék segíteni, de azért azzal tisztában voltam, mit lehet kezdeni a monoklikkal és a véraláfutásokkal. Csak nem hittem, hogy a fürdőszoba a legalkalmasabb hely az ápolgatásra.
- Szerintem... - Utáltam ezt a szót. Sosem használtam, mert régen nem is volt szabad. Az árvaházban nem volt olyan, hogy "szerintem". Ráadásul beugrott, hogy miért is tartottam Maltól a legutóbbi találkozásunk alkalmával; mert ő is úgy kezelt, mintha megmondhatta volna, mit tegyek. Legalábbis akkor így éreztem. - Ha az úgy jó neked, akkor át kéne mennünk a szobámba. Vagy az orvosi szobába. Lehet, az jobb lenne... De ami neked tetszik. Jeget így is-úgy is tudok szerezni. Én sem szeretem az orvosokat, ha ez számít... - Nem hittem, hogy számítana bármit is.
- Meg a véraláfutások miatt jó lenne, ha vennél be c-vitamint. Nem muszáj, csak sokat segít, hogy hamarabb eltűnjenek. - Eléggé teázós típus voltam, szóval volt a ruháim közt egy nagy fadoboz tele filterekkel plusz szárított gyógynövényekkel; elég sok csipkebogyó volt köztük. Az a kedvencem, de most talán jól is jöhet, mert abban van a legtöbb c-vitamin. Bár fogalmam sincs, Mal szereti-e a teát egyáltalán.
- Segítsek felállni? - kérdeztem, és leguggoltam hozzá. Nem szerettem volna engedély nélkül megérinteni, szóval nem tettem; csak reménykedtem, hogy nem lesz annyira büszke, hogy megpróbáljon magától feltápászkodni.
|
A hiedelmek ellentétben, nem vagyok mindig benne a bunyókban. Valamikor fáradt vagyok hozzá vagy egyszerűen leszarom az egészet. Én azt az adrenalint keresem, ami a mészárláskor szabadult fel bennem. Ez pedig akkor történhetne meg, ha megint ölnék, itt az meg lehetetlenség. Inkább mással kötöm le a figyelmemet, könnyen találtam helyettesítőt - a szexet. De akkor se tölthetem minden percemet azzal. A tanulás meg amúgy sem köt le engem, ezért tényleg törnöm kell a fejemet, mit kezdjek a saját magammal. Kezdem azt hinni, hogy az idejövetel rossz ötlet volt. Bár máshova úgy sem mehettem volna, szóval maradt ez a hely, még ha nem is az álmaim helye ez.
Ezután pedig fontolgatom az eltűnésem.
Megvertek - máskor is megtörtént már, de ez kellemetlenebb volt. Hogyha megtörténik, akkor a szimbióta énem eltünteti az összes sebet, zúzódást, mindent, amit okoztak nagyon rövid időn belül. Akkor van csak baj, mikor szonikus képességekkel is támadnak. A hangokra igen érzékeny vagyok, amennyiben az a zaj hangos, akkor sebezhetővé válok, a másik felem meg kissé összezavarodik. Ez történt most - aki múltkor bántotta Sylvester-t, hozta a barátját is, aki képes volt manipulálna hangok, meg generálni. Mondjuk fogalmam sincs, hogyan tudták meg a gyengepontomat, de konkrétan leszartam, az a lényeg, hogy sikerült teljesen megalázniuk.
A fürdőszobába mentem azok után, bár fogalmam sincs, miért pont ezt a helyiségeket választottam. Igaz, ez volt a legközelebb. Lerogytam, nem is figyeltem hova. Súgott a fejem és nem is tudtam sehogy se megszüntetni. Ha megmozdítottam, akkor fájt is. Mind annak köszönhető, hogy teljesen legyengítettek. Mondjuk a fejfájás féleség volt a legkisebb gondom. Alig tudtam megtartani az emberi alakomat. Csápok, nyúlványok köszöntöttek vissza rám, mikor különböző helyeken elszakították a ruháimat. A karom pedig úgy döntött, hogy nem akar többé kar lenni, hanem olyan akar lenni, mint azok amik tönkretették a ruhámat. Még egy felső mehet a kukába. Szerencsére, ha lefogtam a kezemet, akkor tartotta magát.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mikor valaki benyitott. Így is elég kínos, hogy valaki így lát, aztán mikor rájöttem, hogy Vester az, még jobban magamba süllyedtem. Nem akartam, hogy valaha így lásson engem. Legszívesebben beolvadtam volna a környezetbe, szerencsésebb lettem volna, lehet láttam volna még fürdeni is, akkor meg tényleg megütném a főnyereményt.
Megrezzentem, ahogy megszólított, még az ő hangja is, olyan volt, mint egy penge most. - Jah - sóhajtottam szánalmasan. Vajon meg tud bennem bízni, hogyha tudja, hogy engem is le lehet győzni? - Meg... Megvertek - először bunkósabban akartam szólni, de gyorsan rájöttem, hogy ez a fiú nem érdemli meg ezt a bánást módot. Elmosolyodtam kissé, ahogy először kérdezett arról, hogy a lábaim képesek megtartani engem, majd utasított engem, hogy maradjak így. Láttam, hogy megint kinyújtja a kezét, az enyém meg automatikusan ment utána, bár fogalmam se volt, hogyan reagálna a testem, ha rávezetném a fiú kezét, így csak fogtam azt. |
Nyugodt voltam.
Azt hittem, majd nehezen kezelem; hogy túl ismeretlen, elfeledett lesz az érzés, és végül az egészet elkergetem a rajta való rágódással... De nem, egyáltalán nem. Csak csönd volt, mintha tompult volna a világ, elsimultak volna a zajok. Annyira kutattam ezt az érzést, fejvesztve, arra sem emlékezve, milyen is igazából, és hirtelen rámtalált, egyszerűen körülölelt - szó szerint.
Azóta nem tudtam eldönteni, hogyan gondoljak Mal-ra.
Valahogy szerettem volna azt hinni, hogy máskor is ott lesz nekem, hogyha nagyon rosszul érzem magam és úgy látom, hogy vészesen közelít a padló, hogy majd megfog, hogyha meginog alattam a lábam. De nem akartam elvárni tőle semmit, ráadásul ha hosszabban belegondoltam, abban sem voltam biztos, hogy bármikor is mellettem kéne lennie, vagy inkább - őszintén megmondva - szenvednie mellettem. Plusz ott botorkált a gondolataim közt a csalódás lehetősége is, féltem, hogy naiv vagyok, hogy túl sokat gondolok rá, miközben neki minden semmit sem jelentett.
Csak ezek a dolgok rondítottak bele a finoman felépült harmóniába a fejemben, de próbáltam minél hamarabb elhessegetni őket. Máskor nehezen ment, most meg egyszerűen és hamar, de nem tudott zavarni. Valami van velem, ebben biztos vagyok.
Máskor is voltam már így... De mégsem így. Könnyen elvarázsoltak emberek, túl könnyen; elég volt kedvesen szólni hozzám, és máris pillangókat éreztem a gyomromban, mert valaki megtörte a félelmeimet. Most viszont tényleg olyan voltam, mint egy elcsavart fejű idióta. Ha Mal-ra gondoltam, akaratlanul begörbültek a lábujjaim és néha még a szemeimet is lehunytam. Ha ő járt az eszemben, biztonságban éreztem magamat, és ez nagyon sokat jelentett nekem.
Elég későre járt már, mikor meguntam a láblógatásos ábrándozást. Richardot nem láttam egész nap, és ezt próbáltam kihasználni, pihenni kicsit, de azért fürdeni illene elmenni, szóval összeszedtem a dolgaimat és reménykedtem, hogy nem lesz senki a fürdőben.
Hát... voltak, csak nem egészen úgy, ahogy én azt gondoltam.
Mal volt a földre roggyanva, viszonylag közel a mosdóhoz, elesettnek és kimerültnek tűnve. Nem hittem volna, hogy valaha így lesz majd előttem, megrémisztett a látvány.
- Mal? - Sietve letettem a cipelt dolgaimat az egyik csapra, és a fiúhoz mentem, letérdelve mellé. Nagyon rossz volt így látni, azt hiszem, egyenesen fájt. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a fiú vállát, de végül nem tettem meg, csupán próbáltam a tekintetét megkeresni, és leplezni a hangomban az ijedtséget. - Mi történt? Fel tudsz állni? De ne állj fel, maradj még így.
|
Mal Enfys Taggart & Sylvester Rose |
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
