|
Témaindító hozzászólás
|
2018.06.30. 22:51 - |
Roman Eagle & Ace David Haller |
[10-1]
Miközben a növényeimet locsoltam is feltűnt, hogy Ace mennyire el van gondolkozva. Olyan sokszor csinálja ezt. Néha aranyosnak találom, hogy ennyire szétszórt, máskor pedig aggódom miatta. Aggódom, mert fogalmam sincs, épp min jár az agya – rossz emlékeken, vagy éppen hogy valami újon, egy ötleten, egy álmon? Mi van, ha rajtam? Ha én bele tudnék nézni mások fejébe, bűntudat nélkül tenném folyamatosan. Talán illetlen vagyok, amiért így gondolom, de egy idő után meg tud őrjíteni, ha a jelenlétemben is elkalandoznak az emberek. Persze nem vagyok dühös rájuk, és ideges sem leszek, egyszerűen csak túl kíváncsi és aggódós vagyok ahhoz, hogy ne kezdjem én is a fejemet törni, hogy ők vajon épp hol járhatnak gondolatban.
Letettem a sárga, kicsit kopott kannát az egyik komódra, mielőtt a fiú magához húzott volna.
- Hát nem tudom, szeretem az állatokat. – A mosolyom fülig ért, ahogy ezt kimondtam. Tényleg oda voltam az állatokért, a növényekért, mindenért, ami olyan csodálatos, ártatlan és szép, mint ők. A legkisebb hangyától a bálnákig mindent látni és ismerni akartam, hallani az összes pillangó szárnyainak legapróbb rezdüléseit is, tudni, mit jelent egy-egy ér a tölgyfák levelein. Mindig is akartam állatokat tartani, hullámos papagájokért és kiskutyákért könyörögtem anyának és mamának is kiskoromban, de sosem engedték. Azt mondták, túl nagy felelősség nekem olyan kicsiként. Így maradtam a növényeknél, és azóta talán jobban is beléjük szerettem, mint bármilyen kisállatba tudtam volna.
Ace-nek nem kellett sem egy aranyos cicának, sem valami szép virágnak lennie ahhoz, hogy oda- és vissza legyek érte. Hívhatnám cicámnak vagy virágomnak, de nem hiszem, hogy illene rá bármelyik is – ő több ezeknél, ő a kincsem, a szerelmem.
- Senki sem tökéletes – mondtam két csók között. Magamat sosem tartanám annak, hiszen rengeteg hibám van kívül-belül. Ace már inkább pályázhatna a „tökéletes” címért, elég csak végignézni rajta, vagy beszélni vele pár szót. Én pedig habár könnyen tudom hibátlannak látni és titulálni, mégis megpróbálok nem teljes rózsaszín ködben lenni – mert ha nincs rózsaszín köd, de én még mindig teljes szívemből szeretem és majdhogynem tökéletesnek gondolom, akkor ott nem lehet hiba a kapcsolatunkban, az én odaadásom részéről biztos nem.
Sosem tudnám nem vonzónak látni őt, még akkor sem, ha erősen koncentrálnék rá. Ahhoz túl szép. Akkor is, mikor reggel felkel, és a haja lehetetlenül kócos, az arcán pedig vörös csíkok húzódnak, mert elnyomta az ágy, és talán vicces, vagy mosolygok rajta, de attól még ugyanolyan gyönyörű. Ha már belefáradt a tanulásba, és sötét karikák húzódnak a szeme alatt az álmatlanságtól, vagy ha már az orrából is víz folyik a rengeteg sírástól, akkor is hasonlóan és változatlanul szép.
- Hogy ne imádnálak? – kérdeztem vissza játékosan, és még közelebb húztam magamhoz. Tetszett, hogy ilyen kis félénk és így zavarban van, attól függetlenül, hogy közben mégis próbált magabiztos lenni. Végigsimítottam a haján és a hátán, és egy csókot nyomtam az arcélére.
- Hát leveheted, de attól még ugyanúgy le akarlak öltöztetni. – Fordultam vele egyet, hogy ő kerüljön az ágyra, a hátára fekve. Újabb csókokat adtam a hófehér mellkasára, aztán a hasára is. Vajon csikis-e? Most tesztelem, azt hiszem. Finoman elmosolyodtam, aztán megint feljebb másztam, hogy az ajkaira nyomhassam a következő csókot, mint egy pecsétet a szerelmem nevében.
|
 Jó. Talán elhamarkodtam ezt a kijelentést. Mert még se vagyok olyan remek ember, azt hiszem. Mármint állandóan haragszom magamra az incidens miatt, ami a szüleimet megsebezte. Persze, mondható, hogy akkor képtelen voltam a képességeimet használni, mégis úgy érzem, a tudatalattim azt akarta; végre kussoljanak el. Fogalmam sincs. Az elmém jobban hasonlít így turmixolt szemétre, mint bármi másra. Néha nincs is olyasfajta gondolatom, aminek van oka, egyszerűen ott ül az agyamban, vár, akárcsak egy ismeretlen egy szobában. Ahogy az idegenekkel sem tudunk mit kezdeni, én se tudom kezelni az ilyen gondolatokat. Néhanapján pedig nagyon megijedek, hogy az egyik szörnyűséget valóra is fogom váltani.
Egyszer az is eszembe jutott, hogy alkut kötök Farouk-kal. Egyszerű tervnek tűnt - biztos elértem volna valahogy. Az az egyesség tisztára hasznosnak tűnt. Szövetséget ajánlottam volna neki. Lehet el sem fogadta volna, ki tudja, én biztosan nem. Azt tudom, hogy minden ember körülöttem olyan szúrós szemeket villantanának rám, hogy azzal már valós fizikai fájdalmat okozhat. Képben vagyok mit is mondanának (Megőrjített! Fájdalmat okozott! Miért?), de logikusnak tűnik. Hogyha ilyennel beállítanék hozzá, biztos megoldódnának néhány gondom. Nem akarom élni örökké azokkal a rohamokkal, epizódokkal... jesszus még nevet se tudok azoknak. Úgy gondoltam egyszer, hogyha lepaktálok a saját rémálmaim főszereplőjével... jobb lesz minden.
Máig gondolkozom rajta, hogy mi lett volna, ha megcsinálom. Talán jobb. Azonban akkor sose találkozhattam volna Roman-nal, vagy el kellett volna őt taszítanom, hogy ne sérüljön meg. Gondolom csalódna is bennem vagy fájna neki az, hogy ez lett belőlem. Mindegy is, oda akartam eredetileg jutni, hogy miatta nem tenném meg ezt, túl fontos nekem. Igen, szerelmes vagyok, talán túlságosan, s lehet hónapok múlva szakítunk, viszont úgy érzem ő mindenem most. A mindenbe valószínűleg az is tartozik, hogy ő a támaszom. Mellette el tudom képzelni, hogy a paranoia is csökkenhet. Bár biztosan nem könnyen. Biztos fog látni engem rosszabbul is, sokkal rosszabbul, csak azért reménykedem...
Szeretem. Nem tudom leírni mennyire is, nem tudok hozzá más szavat csatolni. Vagyis mégis; leírhatatlanul szeretem őt. Nem akarok sokat, mert még mindig azt hiszem, hogy hamar véget fog érni. Lehet azért, mert meg akarnám védeni őt saját magamtól, vagy akár neki lenne elege az én ápolgatásomból. Most viszont ránézek és csak azt az odaadó szeretetét érzem. Tisztára emlékszem a kis privát monológjába, amit véletlenül lefüleltem - amit most is sajnálok, nem szeretek emberek agyába turkálni - és már abból is érezhető volt mennyi szeretet szorult ebbe a srácba. Boldog vagyok, hogy ezt megtapasztalhatom.
- Én képtelen vagyok lebarnulni, csak leégni - nevettem fel. - Vajon, hogyha rák lennék, akkor is szeretnél? - mosolyogtam. Mentem haza már rákvörösen Amy nénihez, mert mindig elfelejtettem bekenni magam. Csakhogy miután eltűnt a vörösség, ugyanolyan fehér maradtam. Hiányzik az a fajta élet. Amikor az volt a legnagyobb bajom, hogy mit fognak szólni a nevelőim a rendetlenséghez a szobámban. Hiányzik az egyszerűség. Meg az, hogy magam legyek. Mindenkinek vagy David Haller fia voltam, vagy X-professzor unokája. Szeretem az öregeimet, tényleg. Viszont nekem is van egy nevem. Ace.
Ro, ő csak magam miatt szeret, minden hibámmal együtt. Azt hiszem nem elégszer hálálom meg neki ezt.
Fáj néha az a tudat, hogy ezt a mi világunkban nem tehetjük meg. Pedig dolgozok azon, hogy tudjam kontrollálni a kepésségemet. Azt hiszem az évek alatt rettenetesen berögzült a félelmem az érintés iránt. Sose cseréltem még testet - vigyáztam túlságosan is-, ám anya történetei rettenetesen megijesztettek. Aztán itt van ez a fiú. Az ő érintéseit akarom. Talán az egyetlen egyén, a családomon kívül, akinek az ölelésére iszonyúan vágyok. Takaró nélkül. Vigyázás nélkül. A csókjairól nem is beszélek. Őt is sajnálom. Tudom mennyire meg akar mindig érinteni, csakhogy a fasz képességem miatt nem tehetem.
Amíg nem jövök rá, hogyan uraljam, marad ez a szoba.
- Biztos vagyok, hogy tökéletes vagy, így nem tudnám tökéletesíteni a tökéletest, tudod? - beszéltem hozzá, majd egy csókot loptam tőle. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a srác hibátlan. Az én szememben az, nekem még a hibái is szerethetőek lennének. Nem mondom azt, hogy rajonganék azért, azonban ebbe a személybe szerettem, Roman-ba, ezért az egész lénye miatt imádom őt. Néha visszagondolok azokra, amiket mondok és... teljesen biztos vagyok, hogy valamilyen varázslat alatt állok. Ehhez tudnám ezt az egészet hasonlítani. Időnként még szégyenkezem ezek miatt, mert milyen szerelmes hülye vagyok már.
Nem vagyok az a srác, aki magabiztos volt valaha is. Nem szeretem a testem, igaz arról fogalmam sincs, mit is akarnék megváltoztatni. Talán mindent. A bőrömet, a testalkatom, az arcom, a szemeimet... igen mindent. Arra sem tudok választ adni mi lenne az ideális. A hegeket a csuklómon eltüntetném. Nem vagyok rájuk büszke, miért is lennék? Csak azért gyártom őket, hogy biztonságban érezhessem magam, ez pedig tudom, szánalmas módszer. Viszont nem tudom eltüntetni a testemről a fehér vonalakat, ezek már velem maradnak. Olyan sok van már belőlük, néha megfontolom, hogy a combomon is kéne kezdenem.
És igen, a gondolataim roppant bizarrak.
Fogalmam se volt, hogy vajon lehúzzam magamról a pólómat vagy ne. Ezért is maceráltam az alját. Lejátszottam a fejemben, ahogy kiröhög. De aztán meg kellett magam állítani, mert hülye voltam. Látott már teljesen meztelenül. Emlékszem mikor tündérszépnek nevezett, amibe még mindig bele tudok pirulni. Megint rá kellett arra jönnöm mennyire is szeret engem. Sajnálatos módon néha megfelejtkezem róla. Nem azért, mert akarok. Dehogy. Csak hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy mindenki utál engem. Ezért is várom a legrosszabbakat az emberektől. Mert, ha nem reménykedem akkor nem is esik bajom, szoktam mondani saját magamnak. Vele lehetek igazán optimista, mert tudom jól mennyire is szeret engem.
Végülis leszedtem magamról a textildarabot, bár a fiú reakciója kissé meglepett. Még mindig az hatása alatt voltam, mikor megcsókolt, de azért igyekeztem viszonozni. Azt hiszem meglepett az, hogy ilyet ki tudok váltani belőle. Nem hittem volna egyszer is, hogy ennyire el tudja árasztani őt a szeretet. Mégis... mégis megtörtént. És ha ez nem a legjobb érzés a világon, akkor nem is akarom megkeresni, mi az. Felsóhajtottam, ezzel is kerültem vissza a jelenbe, ahol éppen a szerelmem ölében ülök, félig meztelenül. Ne pirulj el, Ace, könyörgöm. - Szóval imádsz? - dobtam egy féloldalas mosolyt. Kis fáziskéséssel, de reagáltam. De nem tehetek róla, azok a szavak...
- Szóval... levethetem a te felsődet is, vagy inkább le akarsz vetkőztetni engem? |
- Túl jó, igen, azt hiszem ebben igazad van - dünnyögtem, ahogy lekászálódtam róla és a növényeimhez mentem. Szeretem Ace-t, hogyne szeretném, egyenesen rajongok érte, de a növényeimet akkor sem tudnám háttérbe szorítani miatta. Ez olyan gonoszul hangzott, mármint, kissé talán elveszítik miatta az előző szavaim a hitelességüket, azt a rengeteg szeretetet, de... A növényeim fontosak nekem, mert ők tanítottak meg a türelemre, az odaadásra és a fegyelemre. Tényleg hatalmas csibész voltam kiskoromban, mondhatni hiperaktív, és ők segítettek kilábalni ebből. Felteszem enyhén betegnek hangzom ez után a kijelentés után, nem igaz?
Ace pedig kihozta belőlem mindazokat a jó tulajdonságokat, amiket megtanultam a növényeimmel való foglalkozás alatt. Ő lett az, akire már annyira vártam, az a valaki, akiért mindent megtennék, akit teljes szívemből szeretek, akiért türelmes lehetek és akivel odaadó. Olyan véletlenül kerültünk egy szobába, és olyan véletlenül sikerült egyáltalán egymásba gabalyodnunk. Ha nem megyek aznap meglocsolni a virágokat olyan korán, vagy csak kicsit gyorsabban sétálok, vagy nem nézek ki az ablakon azelőtt, hogy elmennék vízért, akkor talán nem dobott volna meg azzal az idióta labdával. És akkor minden, ami most van, semmibe veszne. Pár másodperc, csak annyi, ameddig egy labda végigszáll a röppályáján.
Elvigyorodtam azon, amit csinált, aztán engedtem, hogy újra magához húzzon. Úgy éreztem, most egy kissé több önbizalommal áll hozzám, mint máskor, és meg kell hagyni, hogy ez eléggé vonzott - habár nem tagadom, az talán még inkább, mikor szendécske volt és törékeny. De élveztem, hogy egy ilyen oldala is van.
- Jó, akkor majd szerzünk két napágyat és süttetjük magunkat. Nem mintha nem tetszene ez a porcelánfehér bőröd, tudod... - mormoltam a füleibe, miután a kis szobánkba kerültünk. Olyan régóta meg akartam már érinteni, úgy igazán, adni egy csókot az ajkaira, és nem csak a vállára a felsőjén keresztül. A csókokat sosem fogom megunni - a forró lehelletét az ajkaimon, mielőtt hozzáérinti a sajátjait, az ízét, ami valahogy mindig a fehércsokoládéra emlékeztet, mint amilyen az első volt.
- Én értékelem, Acer, értékelem... - suttogtam két csók között. Tényleg így volt, őszinte voltam, nem volt szükségem tengerpartra, vagy valami puccos szobára, baldachinos ággyal meg mit tudom én. Ace volt a fontos, csak is ő, és nem az, hogy hol vagyunk.
Elégtelenül felszuszogtam, ahogy elmozdult a nyakába nyomott csókom alól, és helyette megint a derekamra tornázta fel magát. A bókjára felvontam a szemöldökömet, és nem tudtam visszafogni a mosolyomat sem.
- Azt hiszem, ha lehetnék valaha is tökéletes, te tennél azzá - mondtam, ahogy lehajolt hozzám egy csókért. Mikor újra felült, próbáltam utána mozdulni és megint elérni az ajkait, de a mellkasomon tartott kezei nem engedtek. Láttam rajta, hogy egy picit lefagy, hogy talán gondolkozik egy pillanatot, és nem voltam biztos benne, mit akar csinálni, csak mikor már egy hosszan beszívott levegővel lehúzta magáról a pólót.
És te jó atya ég, ez volt a legaranyosabb dolog, amit életemben láttam.
Az a kis bizonytalanság, a pici levegővétel, és az egész helyzet, az, hogy ezt értem csinálja, nekem csinálja. Úgy éreztem, bele tudnék olvadni az alattam lévő matracba.
- Imádlak, akarlak, gyere hozzám - hadartam félig nevetve, és képtelen voltam nem felülni, hogy magamhoz húzhassam és megcsókolhassam. Az egyik kezemmel a hajába túrtam, azokba a puha, hullámos fürtökbe, finoman az ujjaimra csavartam őket újra-és újra. A másik kezem a derekára fonódott, és erősen közelebb vontam magamhoz. A csókjaim az ajkairól az állára vándoroltak, aztán végig az arccsontján, amíg a füléhez nem értem, finoman ráharapva a fülcimpájára. És közben mosolyogtam, mert tudtam, hogy az egésszel nem ezt akarta elérni, de nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ebben a helyzetben semmit sem ért az a türelem és fegyelem, amit a növényeim tanítottak nekem.
|
| Néha sajnálom, hogy nem tudok úgy bókolni, mint ő. Bár a szavakba amúgy sem voltam sose olyan jó, még a tettekben sem. De meg akartam tanulni kimutatni a szeretetemet. Néha az aggaszt, hogy Hannah-val is ezért romlott meg a kapcsolatom, mert annyira magamba zárkóztam. Féltem is néha, hogy talán a fiút is elveszítem. Ez rosszabb napjaimon szokott lenni, mikor erőltetnem kell a beszélgetést, mert emígy egész nap egy szót sem szólnék, ahogy ismerem magamat. Csak hintáznék valahol, az általában megnyugtatott. Most viszont minden szavam s mozdulatom szívből jött. Abból a szívből, ami csordultig tele van szeretettel és egy bizonyos férfié.
Nem hittem, hogy valaha leszünk ilyen szerencsések. Amikor a szobatársam lett, új szobát akartam kérni, ahol egyedül lehetek és nem zavarok senkit. Morbid módon szerencsénk lett, hisz akkor éltem a legrosszabb napokat, így nemhogy kérni nem tudtam, hanem még felülni se. Utána elfeledkeztem az egészről, s lám mit hozott ez. Szerelmet. Bizalmat. Egy helyet valaki mellett. Ha tényleg áthslyeztettem volna, akkor lehet sose lettünk volna együtt, sőt lehet nem is találkoztunk volna. Fura, hogy egy-egy kisebb döntés miatt, hogyan megváltozhat az életünk. Ma már köszönöm magamnak, hogy akkor ágyban maradtam, nem mentem sehova. Ha visszamehetnék újra megtenném ezt. Hisz nem sajnálom, hogy Roman a szerelmem.
- Túl jó gyerek vagyok - mosolyogva csóváltam a fejemet. Ez pedig igaz is volt, képes voltam mindig másokat előtérbe helyezni, még ha én is akarok valamit. Tudtam, hogy Ro szereti a növényeit, szeret róluk gondoskodni, így hát ezt meg is adtam neki. Fura, mert a szüleim tudnak nagyon, de nagyon önzőek lenni, amiből nem egy veszekedés volt. De mindig is mondták nekem, mindig és mindenki, hogy inkáb a nagyapámra hasonlítok, mint a szüleim. Ezt meg én nem tudom megmondani, hiszen csak hírből hallottam róla, de a sztorikból következtetve, hozzám képest nagyon hősies. Én csak Roért kockáztatnám az életem.
Szerelmesen és a párnát ölelgetve néztem a fiút, ahogy gondozza a virágokat. Nekem biztosan nem lenne ennyi türelmem hozzájuk, ami azt illeti, saját magamhoz sincsem, nemhogy más lényekhez. Csodálom a szerelmem türelmét és kitartását. Ezért is érdemel meg mindent, többety mint amit tőlem kaphat, de sajnos képtelen vagyok elengedni. - Visszaakarlak, tény - közben kissé lecsúsztam az ágyról. - Viszont jó kilátásom van - pimasz mosollyal pedig rácsaptam a seggére. Szeretem a párom minden egyes porcikáját, így érthető, hogy imádtam a kilátást, bár a közelségét még jobban, ezért is húztam vissza magamhoz, hogy közelről csodálhassam őt.
Fejemet kissé eldöntöttem, úgy hallgattam őt. Szeretném, hogyha többet lenne velem. Meg a világ is ismerheti, jobban így. - Mondtam már, hogy a világot is bejárnám, szívesen leszek kint veled - mosolyogtam.
Féltem először, hogy mit fog mondani, hogy így ide rángattam őt, de eszembe jutott, hogy ő ugyanúgy meg akar érinteni engem, mint én őt. Kissé összeszorult a torkom. Annyira jól esetty hogy következmény nélkül csókolozhattunk. El se akartam szakadni az ajkaitól, de az a fránya levegő kellett a tüdőmnek, bár nem is tudom, hogy itt tényleg szükségünk van rá. Mindegy is, a megszokás azért még ott maradt. Meg az is, hogy félve érintem meg.
- Hé értékeld a szobŕt, én csináltam! - és ez igaz is volt. Hannah miatt csináltam, de örülök, hogy még mindig megvan, hisz nem kell sírnom amiatt, hogy sose érinthetem meg őt. Abba talán bele is halnék, hogy ne érezzem ténylegesen a bőrét. Lehúzott magához, amin elmosolyodtam. Elnyíltak az ajkaim, amikor a nyakamba csókolt. De nem adtam fel azt a tervet, hogy a derekán töltöm a legtöbb időmet. Átvetettem az egyik lábam és leültem a helyemre. Újra egy mosoly kúszott az arcomra, ahogy néztem őt. Minden szemszögből szeretem megnézni őt, ez is egy volt.
Végig simítottam a nyakát, majd a kezem megállt a mellkasánál. - Azt hiszem nem mondom eleget, hogy milyen tökéletes pasim van - vigyorogtam. Megéremli azt a bókot. Nem volt sok vagy nyálas. Pont az volt, amit megérdemelt és adni akartam neki. Mondtam, hogy valahogy visszafizetem mindazt, amit tett értem. Egy gyors csókra lehajoltam hozzá, majd újra felültem. Más tervem volt. De talán túl merész volt ezt, mert eléggé lefagytam, mikor rájöttem mit is akarok csinálni. Sose szerettem annyira a testem, hogy megmutassam. Ez pedig most jött elő. A felsőm alját fogtam, majd hosszan beszívtam a levegőt. Csak is ezután vetettem le a pólót. |
Álmomban sem (hah!) gondoltam volna, hogy egyszer egy sráccal a derekamon fogok felkelni - arra pedig még annyira sem, hogy az a srác maga Ace lesz. Mikor egy szobába helyeztek minket, csak megvont vállal mentem el a tény mellett, reménykedtem, hogy nem leszünk ősellenségek és kész. Vannak dolgok az életben, amik nem tűnnek igazán lényegesnek, mikor épp átéljük őket, de utólag visszanézve már annál inkább fontosnak tartjuk őket.
Hát igen, végülis tökre nem feküdnék az ágyban Ace-szel a derekamon, hogyha nem kerülünk egy szobába még akkor - és nem tudom, hittem-e eddig a sorsban, de azt hiszem, talán el kéne kezdenem ezek után. Nem tudok eléggé hálás lenni azért, hogy a fiú velem van, hogy az én kezemet fogja, az én arcomat simogatja, hogy az én hajamba túr bele. Azt mondják, hogy a szerelem egy idő után lejjebb vesz, hogy kihuny a láng; csak a szeretet marad, vagy még az sem, csak a megszokás - és én nem éreztem így, nem éreztem, hogy ez a láng, a pillangók a hasamban valaha is elmúlnának.
Felnevettem, ahogy megszólalt.
- Nem tudok nem bókolni, kérlek. - Nem hazudtam; mindig volt valami, amit megdicsértem volna rajta. A haja, a mosolya, a szemei - azok a gyönyörű, sötétbarna szemek... Imádtam a hangját, imádtam mindent, ami ő volt, vagy ami rá emlékeztetett.
Megkért, hogy locsoljam meg a növényeimet, mire elégedetlenül felsóhajtottam és megforgattam a szemeimet.
- Még azt hinné az ember, hogy kihasználod a privilgéi... mi, privilégiumaidat! - Az utolsó szóba enyhén beletört a nyelvem, de csak nevettem az egészen, miközben puhán lelöktem magamról a fiút, és a locsolókannával a kezemben az ablakpárkányhoz mentem. A növényeim örülhetnek, hogy ilyen kedves és megértő párom van velük szemben. Ügyes-bajosan végig itatgattam őket, aztán előszedtem Cecil tálkáját, mert a drágalátos orchideámat beáztatni kellett, hogy jól érezze magát.
- Most már biztos bánod, hogy kiengedtél magad alól - mondtam, ahogy megigazgattam a rózsaszín virág leveleit a víz alatt, aztán megéreztem Ace kezét az enyémen, és újra az ágyban voltam. Elmosolyodtam a kérdésére, de kicsit gondolkozóba is estem miatta - megrezzentem, ahogy a fiú az arcomra simította a tenyerét, aztán enyhén megvontam a vállamat.
- Nem tudom, sokat... - feleltem bután, és a kezére tettem a sajátomat, finoman végigsimítva a kézfején. - Olyan vagyok, mint valami mormota, lehet, többet kéne a napon lennem.
Hirtelen fel sem ismertem, hogy a titkos szobánkba kerültünk - annyira hasonló volt minden, még mindig, tényleg csak a saját kis dolgaink hiányoztak a polcokról és a szekrényekből. Ace-re néztem és felvontam a szemöldökeimet, de aztán újból elmosolyodtam, ahogy megérintette az arcomat.
- Te beszélsz? - kérdeztem két csók között, és a nyaka köré fontam a karjaimat, az ujjaimmal a hajában túrkálva. Elszakadtam tőle, aztán hátradőltem, és őt magam felé húztam.
- Egyszer elvihetnél minket valami napsugaras szigetre, tengerparttal meg papagájokkal, tudod, max nem lenne bárpultos, aki koktélt csináljon nekünk - vontam le magamhoz, és a nyakába csókoltam, finoman megszívva a bőrét.
|
| Ellettem volna így, a derekán, nézve ahogy alszik. Volt valami nyugtató ebben a helyzetben, amit talán sosem kapnék meg máskor, s ezt kiszerettem volna használni. Igazából minden pillanatot meg szeretnék ragadni, amit vele tölthetek, mert tudom, hogy azok a másodpercek nem lesznek elvesztegetett idő. Így is békésnek éreztem mindent, de ráadott az is, hogy a fiú mellett... vagyis most rajta lehettem. Talán gyerekesen szerelmes vagyok, ez most kicsit sem érdekelt. Valahogy most hidegen tudott hagyni engem a rossz dolog. Ez most pedig csodálatos helyzet, illetve jó alkalom arra, hogy mindent visszaadjak a fiúnak, amit valaha is kaptam tőle. Tudom, ő nem kérte ezt, viszont én szeretem látni boldogan és fülig mosolygósan.
Nem akartam először felkelteni, mert már azzal beértem, hogy itt voltam vele, még ha ő még aludt is. Fogalmam sincs, hogy éreztem magam már ilyen biztonságban, kényelmesen valaki mellett. Olyan nehéz volt azt felfogni, hogy ilyen szerencsés vagyok s ilyen nagyszerű szerelmem van. Néha sajnálom a világot, hogy nem ismerik őt. Én meg minden porcikáját magamnak akartam és készen voltam odaadni magamat neki. Nevetni való mennyire szerelmes vagyok belé, milyen gyorsan estem bele. De igazából fel se tűnt először a dolog. Mintha már ezer s ezer éve szerettem volna.
Próbáltam válaszolni a kérdésére, de először nem értettem mit mondott. Azt hiszem túl hamar akart visszatérni a valóságba. Kissé bűntudatom volt, hisz olyan jót szundított, vagyis azt hiszem. Elmosolyodtam, mikor próbált megmozdulni, de én nem hagytam. Igazából túl jó volt itt nekem. Másodszorra már értettem mit akar, de hamar megválaszolta az óra. A mosolya pedig teljesen elvette az eszemet. Már kérdéses volt, hogy ez egyszerű szerelem vagy már varázslat is van a dologban. Bár ez maga varázslatos, így lehet csak annak a hatása alatt vagyok. De komolyan, mást nem tudok magamnak elképzelni, az már teljesen más helyzet, hovy akarok is.
- A bókolós mindenidet... - mosolyogva hajtottam le a fejem. Annyira szép volt és mesés, legszebb az egészben, hogy ez mind igazi, hamisítatlan. Szerettem azt hinni, hogy csak mi ketten vagyunk, de ez nem volt igaz. Viszont tudtam egy helyett ahol ez tényleg igaz lehet. Lehet elmehetnénk oda, legalább ott nem kell félnem, hogy véletlenül megérint engem vagyis a bőrömet. És amúgy is, szükségem volt arra már, hogy tényleg megérintsen. Igaz sokáig kibírtam, miután vége lett a dolgoknak a lánnyal. De most voltam olyan jó állapotban, hogy tudjam mennyire szülségem van rá, a szerelmére és az érintésére. Nem kértem sokat.
Felnevettem, ahogy felült hozzám. Mert nem voltunk elég közel még egymáshoz. Ne értsetek félre, imádom, hogy szuszog a vállamba, csak ennyire édes nem lehet már, mintha versenyeznék ki csinál édesebbet. Mondjuk kicsit összeszorult a szívem, mert tudtam, hogy lehetne tőbb tapi is, de... de ezt tudtam orvosolni. Nem kell pánikolni. Eltolva magamtól, megszólaltam. - Szerintem locsold meg őket, mert még le tudok mászni rólad... - vigyorogtam. - Lehet később már túlságosan jól fogom magam itt érezni, hogy le tudjak szállni - és ez igaz is. Jól éreztem magam itt, s mivel jó napom volt, nem tagadtam, hogy szükségem van van a közelségére.
Amikor eltűnt a szobánkból, én egyszerűen belefeküdtem az ágyába. Szerettem volna vele aludni, de tudtam, hogy talán véletlenül megérintjük egymást, aztán meglesz a baj. Hamar kivertem ezt a fejemből, mikor átöleltem az egyik párnáját. 21 éves vagyok, már egy ideje véget értek a tinédszer éveimnek, mégis úgy érzem, megint egy fiatal kis tinédzser vagyok, aki olyan könnyen zúg bele másokba. Ez viszont más volt, igazi s s0okkal jobb, mint amit egy ragyás kis tizen éves valaha ki is talált. Bár álmodtam arról, hogy valaki végre elfogad olyannak, amilyen vagyok. A hibáimat is elviseli.. Most meg mindez tényleg igazság.
Amikor visszatért és megöntözte a növényeket, visszahúztam az ágyba. Meg tudtam csinálni, hiszen rajtam volt a kesztyű. Ritkán feledkezem meg róla, ha meg is történik, akkor fejveszte szoktam visszarohani a szobába. - Mostmár foglalkozhatsz velem - mosolyogtam - és én is veled - igényeltem a törődést, de mindent szeretek is visszaadni. Ahogy néztem, egyre nehezebb lett az, hogy ne tapizzam. - Mennyit aludtál, drága? - kérdeztem, ahogy megsimítottam az arcát. - Nem tudok betelni veled - nevettem fel. Úgy éreztem minden, amit ad sok is, de egyben nem elég számomra. Még az se volt elég, hogy itt van velem.
Átrepítettem magunkat az én kis helyemre. Mosolyogva, foggal húztam le a kesztyűt, majd megérintettem az arcát. - Édes... - vigyorogtam, közben közelebb másztam hozzá, hogy meg tudjam csókolni. |
Az utóbbi időben rengeteget aludtam. Rászoktam a délutáni szundításokra, bár néha már azon kaptam magam, hogy végül egészestések lesznek, mint a mozifilmek, és csak másnap reggel kelek fel belőlük. Pedig kiskoromban szívből gyűlöltem, mikor anya rámszólt, hogy eljött a délutáni alvás ideje az óvoda után - most pedig sok-sok mindent megadtam volna érte, hogyha parancsra kellett volna szundítgatnom, nem pedig a tanulás rovására.
Általában nem sok mindent jegyeztem meg az álmaimból, csupán azokban a pillanatokban emlékeztem rájuk, miután felkeltem - aztán ahogy elkezdtem végezni a reggeli teendőimet, egyszerűen kimentek a fejemből. Rossz dolog, hogy a rémálmaira jobban emlékszik az ember, mint a többire.
Minden olyan élethűnek tűnt, pedig ha visszagondolnék rá, valószínűleg csak nevetnék a képtelenségek miatt. Egy vonatban ültünk Ace-szel, és igazából már csak azért is tudhattam volna, hogy egy álomban vagyok, mert következmények nélkül simogattam a kezeit - és itt még minden meseszép és habos-babos és olyan igazán álomba illő volt. Aztán csak eltűntek a sínek, és a fák, és a virágok, az ég beborult és ahogy Ace-re néztem, sírt, és már nem fogta a kezemet és talán nem is Ace volt már, hanem...
- Hány óra van? - dünnyögtem elsőre, a karjaimat az arcom elé vonva, mintha legalábbis a szemembe sütött volna a napfény. Megtöröltem a szemeimet, aztán ahogy meg akartam mozdulni, leesett, hogy a szeretett ébresztőórám konkrétan a derekamon ül. Elmosolyodtam.
- Acerrr, mit csinálsz, hány óra van? - Próbáltam kinyújtóztatni a karjaimat, aztán az órára tévedt a tekintetem. Éppen locsolónapja van a növénykéimnek, ráadásul hat perc múlva kéne megitatnom őket, viszont... Valahogy nem fűlött hozzá a fogam, mikor Ace rajtam volt.
- Meg kéne locsolni a növényeimet, de azt hiszem, tudnak várni egy kicsit... A legdrágább virágszálammal foglalkozok legelőbb. - Végigsimítottam Ace combjain, aztán felültem, mire ő lecsúszott az ölembe. A vállába fúrtam az orromat; éreztem a ruhái finom, jázminos öblítőillatát, behunytam a szemeimet és megint elvigyorodtam. Mindent imádtam benne; a hangját, ahogy felkeltett, a mosolyát, ami olyan ritka volt, de nekem mégis odaadta, a meleg leheletét a hajamba fújódva, a könnyűcske súlyát magamon, az illatát, azt a különleges, csakis Ace-illatot az orromban, azt a fülig érő szerelmet, ami elkapott, ha ránéztem, ami játszva összekavarta a gondolataimat és pillangókat ébresztett a gyomromban újra és újra.
|
| Jó napom volt, mármint olyan, amikor egyszer sem tört rám a sírás vagy a félelem. Ez pedig egy igazi főnyereménynek számított az én helyzetemben. Már csak azért is, mert így nem bántom meg, Ro-t, sehogy se. Nekem meg az ő jó kedve a legfontosabb, igen, még az enyémnél is fontosabb. Vicces, amúgy, hogy már egy jó ideje együtt vagyunk, másoknak már rég leesett volma a tantusz, míg nekem csak most. Mondhatni, hogy nagyon lassú vagyok, igaz is lenne. De baszki az egész olyan csodálatos meg varázslatos, hogy az én bús énem nem akarta elhinni. Most viszont jól vagyok, reméltem egész nap kitart.
Reggelt nyomtam egy puszit a másik fiú vállára, elköszönés volt ez, hisz fogalmam se volt, mennyit találkozunk a mai nap tanítás alatt. Persze az órák után úgyis együtt leszünk, hisz szobatársak vagyunk. Emiatt pedig áldom azt, aki összerakott minket. Lehet, ha nem lett volna így, akkor sosem jöttünk volna össze és nem mondhatnám ennek a srácnak, hogy mennyire szeretem őt, s milyen hálás is vagyok neki azért, mert mellettem van. Talán ez dobta fel úgy a kedvemet is, hisz rájöttem milyen jó sorsom is van mellette, mennyire szerencsés vagyok, hogy őt neveheztem a páromnak. Azt hiszem kissé nyálas vagyok most.
Erőltetni sem kellett a mosolyomat, ami azért meglepő nálam. Általában amikor rossz kedvem van, átveszem mások tulajdonságait, így nem kérdezősködnek. Mondjuk fogalmam sincs miért töröm magam, mikor az egyetlen ember, akit érdekel az a párom. Így tényleg nem értem még saját magamat se... De ma ez se zavart engem, vagyis az, hogy játszom a kis különckét, mikor imádom a figyelmet, csak ne totál ismeretlen adja. Ro ilyen szempontból tökéletes, bár számomra még a legnagyobb hibái is szerethető, imádom, ahogy van, na. Csak olykor bűntudarom van, hogy én kihasználom, bár szó se róla, ugyanazt megtenném érte, mint ő értem.
Mosolyogva nyitott be a szobába, majd kissé megtorpantam, mikor láttam, hogy a fiú alszik. Lassan és óvatosan csuktam be az ajtót, nem akartam felébreszteni még, de eközben le se vettem róla a szemem. Eszembe jutott valami, amin újfent elmosolyodtam. Amikor a kertben voltunk, az nap mikor szerelmet vallottam, nagyon rá akartam ülni a derekára, de féltem, hisz nem voltunk együtt. Most... de most már igen. És szerintem ő se haragudna, hogyha megcsinálnám. Ha mégis, tudom mivel tudnám kiengesztelni. Így hát odamentem az ágyához, derekára ültem. Nem bírtam nem mosolyogni. - Ébresztő - szóltam már hangodabban, reméltem ez felkelti. - Figlalkozz velem! |
Roman Eagle & Ace David Haller |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
