|
Témaindító hozzászólás
|
2018.07.03. 22:26 - |
Michael Nevermore & Sofia Scarlett Upton |
[27-8] [7-1]
 Kevés dolgot kedveltem kevésbé, mint az emberi gyengeségeket, de a saját gyengeségeimet még annál is jobban. Sosem szerettem igazán megmutatni magamat másoknak, sem az érzéseimet, sem a gondolataimat, a bánatomat meg aztán pláne nem kötöttem más orrára. Ez nem azért volt, mert nem lett volna senki akire számíthatnék, csak egyszerűen egyedül akartam megoldani ha bajom volt, vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni egyes problémákat, remélve, hogy ha nem nézek irányába, egyszer az is elfelejtkezik rólam, majd megszűnik létezni. Talán féltem megnyílni, vagy nem is tudom... Sajnos hamar elérzékenyülök és minél kevesebbet beszélek arról, ami bennem lakozik, ez annál kevesebbszer fordul elő, viszont mikor meggondolnám magam, egyszerűen csak egyre rosszabb és rosszabb. Mindig elképzelem, hogy erős vagyok, és majd szépen megmondom, hogy ez és ez gyötör, vagy szeretném ha más nem így viselkedne, mert rosszul esik. Aztán mikor odakerülnék egyszerűen csak elnapolom és végül sosem váltom be a megálmodott jeleneteket. Azok amúgy sem alakulnak úgy, ahogy az ember előre eltervezné. Éppen emiatt pedig egyszerűen nehezen értenek meg, hogy mit miért csinálok, mit hogy gondolok. Ebből pedig kialakult bennem egyfajta önvédelmi mechanizmus, ami többnyire a lusta, semmirekellő és társai szép kompániájának is köszönhető, amit mindig anyám vágott fejemhez. Így borzasztóan forrófejűvé váltam, és mivel nem tudtam kifejezni magam a bocsánat kérés és a sajnálat nyílvánítás is kiesett a repertoáromból, hála önérzetemnek, végül lassan mindig elhidegültem másoktól, akikkel valaha is "hajbakaptam". Így tudtam, hogy most mi fog várni ránk is Mich-el, így egy fojtó érzés költözött torkomba, ahogy gyomrom is sajogni kezdett , a látásom meg persze elhomályosodott, és csak hallgattam a csendet. Egy picit sajnáltam, hogy nincs semmilyen pillanat megállító gomb az életnek nevezett játékban, ami után még szabadon mozoghattam volna. Nem mintha mentem volna bárhová is, csak jó lett volna egy kicsit tovább így maradni. Mondjuk örökké, nem mintha az elmém háborgása olyan megnyugtató lett volna, de kényelmes volt így azt hiszem.
Visszaérésére érkezett reflexes haragom nem igazán neki szólt, sokkal inkább magamnak és a még mindig mutogatóban tartott könnyeimnek, amiktől végül ripsz-ropsz meg is szabadultam, reménykedve, hogy ma már letudtam ebből a kötelező köröket, holnapra pedig enyhülnek majd a torkomban és gyomromban tomboló kellemetlenkedések is kellőképpen, hogy senkinek se kelljen sajnálkozó pillantásokat vetnie rám. Az a fajta részvét nyilvánat, amihez idő kell, míg jelentkezik a másiknak, mármint amikor arra van, szüksége, hogy a helyzetbe képzelje magát, és végülis azon sajnálkozzon, hogy neki milyen szar lenne, arra nem volt szükségem. Az őszinte sajnálat mindig magától jött és feltétel mentes volt, utólag meg tudod magyarázni, hogy mi váltotta ki, előadhatod a "képezeld neki milyen nehéz lehet" dumát, de mikor csak látod, hallod és hirtelen tapasztalod a dolgokat, és esetleges könnyekkel válaszolsz, az más. Persze nem azt mondom, hogy az empátia rossz dolog, de ne csináljunk mártírt a másikból, az elsimerés és a segítség sokkal többet jelent, mint néhány önmagad miatt elhullatott kötelezettségi könnycsepp.
Mikor aztán gyorsan megszabadultam a szomjamtól, meg a felesleges táltól is, és úgy gondoltam, hogy ideje is húzni a faszba, csak egy adag rosszallást kaptam, mire csak egy lenéző vigyor kúszott ajkaimra. Mintha nem tudnám, hogy mit lehet meg mit nem, és csak azért se fogadtam szót, mintegy dacból, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy feltehetőleg csak segíteni akart, nem így akarta letudni főnökösködési vágyait. Így végül csak megráztam a fejem, habár addigra már elfordult, majd elindult, így csak egyik kezemmel a másikon lévő könyökömba kapaszkodtam, de végül csak dörzsölgetni kezdtem azt, lassacskán bandukolva befelé. Végül amikor már az épületben voltam megszaporáztam lépteimet, hogy még a gyengélkedő előtt utolérjem az óriást - tényleg mi van, ha óriás, ezzel a magassággal simán -, majd mikor ezt sikerült is kiviteleznem csak kivettem kezéből a táskémat, majd megtorpantam. - Innen már egyedül is boldogulok - közöltem ellenkezést nem tűrően, majd a válaszát meg sem várva mentem be egy magam a helyiségbe, ahol először kaptam egy adag értetlen pillantást, majd egy egészen más szokványos történetet előadva, Mich-t pedig teljesen kihagyva a dologból adtam be az ápólónak, hogy néhány lépcsősort futva tettem meg, és most nem reagált túl jól a szívem, mint kellett volna, mire hagytam, hogy elláson az ezerszer meghallgatott instrukciókkal, majd pár perc múlva utamra is engedjen, megnyugtatva, hogy már csökken a pulzusom. Szóval egyenesen a szobámba is vettem az irányt, szigorúan csak a liftet használva, ahogy a nővérke kérte.
[Lezárt kör] |
Régen, úgy 74-75 évvel ezelőtt, találkoztam egy öregemberrel, aki a bennem lakó gyűlöletre azt mondta, hogy sötétebb a tenger mélyénél, és mérgezőbb a leghalálosabb kígyó mérgénél. Én persze csak kiröhögtem, és magammal vittem oda, ahonnan senki nem térhet vissza. De még mielőtt átlöktem volna a határon, a kezembe nyomott egy könyvet. Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg. Sokáig tudomást sem vettem a létezéséről és a szobám sarkában porosodott, ám ahogy Saolt figyeltem, úgy éreztem, talán ennek a könyvnek a segítségével jobban megérthetem őt. Akkoriban félpercenként raktam le, és azt gondoltam, minden egyes szava nevetséges, és ostobaság, ami le van benne írva, semmi értelme a mondatoknak. Olyanok voltak számomra, mintha csak véletlenszerűen egymás után dobált betűhalmazok lennének. Aztán, ahogy tovább néztem a távolból az öcsémet, akit mindenki kirekesztett és megvetett, kezdtem néhány dolgot megérteni, de még mindig nem volt, minden világos a számomra. Tulajdonképpen egy idő után meg is feledkeztem az egészről, ám most a Sofival történt incidens közben bevillant egy-két idézet. Elképesztő, hogy mennyire rám, vagyis ránk illenek. Lehet, hogy mégis egy zseni volt az öreg.
„Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…”
„Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”
„Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant.”
„Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.”
És most itt vagyok én, a kis vörös róka, akit ugyan nem egy kisfiú, de egy gyönyörű rózsa megszelídített, és szinte már a könnyeimmel küzdök néhány pillanatban a kétségbeesésétől és az idegtől.
Egyértelmű volt, hogy ezt komolyan meg kell beszélnünk, nem hagyhatom ennyiben a dolgokat, mert akkor tényleg örök életére utálni fog és elkerül, amilyen messzire csak lehet. Mondjuk nem, most, azonnal fogjuk ezt kitárgyalni, amikor rosszul van, de nem várhatunk vele napokat, vagy heteket. Vagy még ma este, vagy egy-két napon belül muszáj lesz megkeresnem, hogy mindent tisztázzak, és vállaljam a felelősséget az érzéseimért, amik még nem múltak el teljesen és az ostoba tetteimért is, amikre nem tudok jobb magyarázatot adni neki, minthogy hülye vagyok.
Mikor visszaértem hozzá a vízzel, láthatóan nem számított rám, olyan hamar, mert sebesen letörölte a könnyeit, majd kapta ki kezemből a vizet, az arcára pedig egy haragos kifejezés ült. Pedig pár perce, már azt hittem, hogy kicsit megnyugodott. De úgy tűnik, ma mindenben tévedek.
Csak csöndben figyeltem, ahogy gyorsan lehajtja a folyadékot, és már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy ne olyan gyorsan, mert a végén mellé nyel, amikor bevillant, hogy, ha csak egy szó is elhagyja most a számat, ami kioktatja, a gyomra helyett a fejemen landol a tálka tartalma, így enyhén beharaptam alsó ajkam, magamba fojtva, minden további hangot.
-Oh…- adtam hangot, meglepettségemnek és annak, hogy ez nem is jutott eszembe.
Gyengéden kivettem kezéből az edényt, mikor leengedte, és reménykedtem, hogy nem fog ismét szitkokat szórni rám, és nem is sírja el magát. Végül felnevetett, de én mégis úgy éreztem, hogy nem őszintén, a boldogságtól kacag, hanem kínjában. Elég fura is lenne, ha hirtelen jó kedvre derült volna, miközben előbb még könnyek hullottak alá szemeiből.Í
- Jobban örülnék, ha nem ugrálnál, mint egy bakkecske, miközben rosszul vagy! – húztam össze szemöldököm, miközben felegyenesedtem. Előbb ugyan visszanyeltem a dorgálást, de ezúttal, komolyabb dologról volt szó, mert nem hiszem, hogy túl jót tennének, most a szívének a hirtelen mozdulatok.
Volt egy megérzésem, hogy nem fogja szó nélkül hagyni, hogy leszidtam, így sarkon fordultam, és elindultam az orvosi szoba felé, útközben pedig a táskáját is felkaptam a földről, majd enyhén hátrafordulva, szemem sarkából néztem a lányra, hogy vajon jön-e utánam. Kíváncsi vagyok, mit monduk majd a gyengélkedőn, mitől lett, ennyire rosszul... Azt hiszem készíthetem a felmondó levelem.
|
Nevem hallatán, csak bamba meglepődöttséggel fordítottam fejem felé, nem teljesen értve, hogy most mire fel ez a bizalmaskodás, tekintettel, hogy már el is szállt bármiféle megbántottságom, ami még pár perce fennállt. Végül csak egy apró hümmögéssel jeleztem felé, hogy figyelek, és nem csak bambulok ki a fejemből, vagy az előző képzetek nem égették ki teljesen az elmémet. Kérdésére végül csak néma bámulással reagáltam, ahogy pislogtam rá párat, és igazából ha akartam volna se tudtam volna válaszolni, így kénytelen voltam végig hallgatni a további magyarázatát. - Nem haragszom - nyugtattam, miközben összébb húztam magam, vállaimat megemelve, kézfejeimet térdeimen támasztva meg, ahogy bokáimmal kezdve összezártam a lábaimat szorosan, enyhén csücsörítve, a szemem sarkából sandítva csak Mich irányába. Csak csendben tűrtem, ahogy ismét mellém érkezett, majd bizonygatása utáni lökésre csak egy szégyenlős "na hagyjál már a faszba" mosoly jelent meg az arcomon. - Hát... Köszönöm - túrtam hajamba, ahogy megharapva beszívtam alsó ajkamat, tudván, hogy ez nem éppen a legjobb tulajdonság, amit be tudtam volna zsebelni. Pont azért, amit ő is mondott, ebben a világban... Ebben a világban ha túl jószívű vagy az emberek kapásból kicsontoznak majd megesznek reggelire, kihasználnak, majd pedig egyszerűen csak félre dobnak. Igaz az is tisztasor, hogy ettől függetlenül nekem nem kell ugyan olyan bunkóvá válnom, mint az emberek egy kis része, hiszen hiába gyakoribb, hogy ezzel találkozol, ez valójában nem azért forult elő gyakran, mert minden tizedik ember normális csak, hanem azért, mert csak az ilyen jellemi selejtek fogják kinyitni a pofájukat. Az értelmesebbnek pont elég a maga problémája, nem azzal fog szórakozni, hogy beléd álljon, vagy rajtad töltse ki a haragját. Szóval az össz reményem abban állt, hogy majd nem sokára kicsit megkomolyodok, és akkor valami csoda folytán bölcsebbé, meg elővigyázatosabbá is válok, hogy ne hagyjam, hogy a túlzott ember szeretet vezéreljen.
Egy kissé hálásabban léptem el tőle, ahogy elengedett a kis hadakozásom után, felfogva, hogy most épp nem az a legnagyobb vágyam, hogy a karjaimban legyek. Igazából elég vegyes érzéseim voltak jelenleg, kezdve ott, hogy legszívesebben megismételtem volna, amit az imént a fejéhez vágtam, meg megköszöntem volna neki, hogy nem hagy itt végülis megdögleni, még akkor is, ha én arra kértem előzetesen, így végül is a komfortos kussolás mellett döntöttem. Habár egyre irritálóbbá kezdett cálni a nyakamban lihegése, és tudtam, hogy nem kéne, de egyszerűen éreztem, ahogy ismét eláraszt a harag, így csak a nyelvembe harapva szisszentem fel, meg rázva a fejem. Nem a mászással akad bajom, hanem az alapvető életfunkcióimmal, de végül csak elértük a kiszemelt ülőalkalmatosságomat bármilyen nagyobb patália nélkül. Megkönnyebbülten csapódtam tehát le a nemesebbik felemre, a szemeimet összeszorítva, ahogy hangosan és lassan próbáltam lélegezni, a mélyebb lélegzet vételekkel ugyanis valamennyire csökkenthető volt a pulzusom, csak szépen oda kellett figyelnem az egyenletességre, miközben bal csuklómon ismét kitapintottam egy eret, hogy még jobban tudjak koncentrálni.
Készséges segítségére azonban hamar felpattantak pilláim, a határozottság hallatán, már csak a hátába állítva kérdő tekintetemet, egy sóhajjal abba is hagyva a légzés gyakorlatot, ahogy lejjebb csúsztam ültömben, a támla tetejét beleékelve koponyám aljába, továbbra is rajta tarva ujjamat balomon. Teljesen érthetelenné vált az egész helyzet számomra, és egyszerűen csak nem tudtam fel fogni, hogy miért történt mindez. Nincs kedve hozzám? És könnyebb gy megértetni velem, mintha csak normálisan a szemembe mondaná, hogy hagyjam a faszba, vagy mi? És akkor az mi, mikor jól szót értünk? Meg unt? Vagy így akar bosszút állni? Észrevétlenül vált tekintetem ködössé, ahogy néhány könny szökött szemembe, amire le is ejtettem fejem, majd ölembe húztam karjaimat lassan mozgatva ujjaimat, ki és be zárva azokat, ahogy éreztem, saját esőmet a bőrömre érni, tenyeremmel eltörölve azokat, figyelve a nedves csíkokat. Azt hiszem hálát adhatok az égnek, hogy annyira nem vagyok smink buzi, és most nem nézek ki úgy, mint valami elbaszott panda.
Nem voltam felkészülve, hogy ennyire hamar visszaér, így csak döbbentem és agresszívan töröltem meg képemet egy pillanat alatt, meglepetten figyelve, ahogy odahajolt hozzá. - Egyedül is menni fog - vettem ki kezéből egy morcos szipogás közepette az innivalót, egy kicsit mohóbban döntve magamba a vizet, mint szoktam, de ettől még nem sikerült mellényelnem... Ami egyébként meglepő. mert én amilyen lassú ivó vagyok, most ebbe minimum bele kellett volna fulladnom. Majd leengedve a tálat csak egy sírós mosolyra húzódtak ajkaim. - Elég lett volna ha idehozod a táskám - röhögtem fel, miközben megtöröltem ismét a bal szemem alatt a bőrt. - Akkor azt hiszem mehetünk is - nyújtottam felé a tálat, hirtelen pattanva fel. Amúgy is érdekelt volna, hogy milyen eredményt sikerült most produkálnom. De előbb még kéne a táskám, nem örülnék neki, ha itt hagynám, aztán leszakadna az ég. Az a kevés órái munkám is odaveszne, amit eddig sikerült összehoznom, mert ugye pótolni én biztos nem fogok. |
-Sofi…- ejtettem ki nevét halkan és gyengéden, miközben egy egészen aprócska, halvány mosoly mutatkozott csak ajkaimon. – Most haragszol rám? – maga a kérdés nem is tűnhetett volna nagyobb ostobaságnak, miután épp most akart arrébb tolni, és mellé pár szikra is kipattant a kisasszony szemeiből. – Ne haragudj, Sofi. Én komolyan csodálom, hogy ennyire ártatlan tudsz maradni ebben a világban. – Aki ismer, az tudja, hogy ilyen mondat is ritkán hagyja el a számat, úgy, hogy ne legyen mögötte hátsó szándék, vagy minimum húsz tonna irónia, ám ezúttal ezt a kijelentést teljesen komolyan is gondoltam. Persze attól még, simán elképzelhető, hogy ez az előttem lévő lány számára nem így fog lejönni. Aminek egyik, és legnyomósabb indoka lehet az is, hogy az előbb is hecceltem, meg azelőtt is pár perccel, meg úgy körülbelül, mióta ismerem, folyamatosan. Talán ezért van az, hogy amikor egy-egy őszinte megnyilvánulásom is van, azt nem veszi komolyan, és azt hiszi, hogy már megint csak gúnyt akarok űzni belőle. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, hogy vállunk éppen csak összeérjen. – És ezt, most komolyan is gondolom. – löktem rajta egy kicsit, miközben tekintetét kerestem és még mindig egy szokatlan, lágy kifejezés ült arcomra.
Ha valaki azt mondta volna nekem reggel, hogy délután meghozom életem legrosszabb döntését, telibe röhögöm, felgyújtom és esőtáncot járok a sírján. Ez persze soha nem történne meg, de arról is ezt gondoltam, ami ma történt. Most őszintén, honnan kellett volna tudnom, hogy ilyen szinten kékhalált kap, aztán a csodálatos és zseniális elmémből még nagyobb gyökérségek pattannak ki? Tuti, van valami boszorkányféle az akadémián, akit tudtomon kívül kikosaraztam és megátkozott. Azt hiszem, ha ennek az egésznek vége, elmegyek egy masszázsra, majd átokűzőhöz fordulok. Csak a végén, nehogy engem is megpróbáljon elűzni. Egyszer már megpróbálták, úgy száz-százhúsz évvel ezelőtt. Nem lett túl szép vége. Mármint, baszki, én csak a munkámat végeztem, de a sok kuruzsló vénasszony, meg a tökömtudja milyen törzs sámánja, úgy gondolták, hogy annak a gyereknek, még nem jött el az ideje. Csak abba nem gondoltak bele, hogy egy halálistennel, főleg Velem, nem jó dolog kekeckedni. Különben is. Lehet, hogy akkor még nem tudta a kisfiú, de sokkal jobb volt neki, így, hogy nem kellett többé az őserdőben élni, meg olyan születési rendellenességgel, amivel csoda, hogy öt évet meg tudott élni. Csak szenvedett volna, ha életben hagyom. Arról pedig végképp nem tehetek, hogy annyira fölidegesítettek, hogy egy kicsit – nagyon – ijesztő formámban mutatkoztam előtte, az utolsó pillanataiban és még a szokásosnál is kegyetlenebb voltam vele. Ha nem húz fel, nem változok át. Ennyi.
Éreztem, hogy Sofi nem próbál, vagy nem tud, olyan erőteljesen ellenkezni velem és szabadulni, mint normális esetben, de inkább elengedtem. Tudtam, hogy bár nagy a baj, még mindig gyűlöl és én vagyok most számára a legnagyobb seggfej és az elsőszámú főellenség.
Végig szorosan mellette sétáltam, miközben a pad felé tartott, ám nem értem hozzá. Készenlétben voltam, ha esetleg el kéne kapni, de egyrészt én tuti megölném azt, aki ilyenkor hozzám ér. A másrészt, fentebb már említettem…
Aggódva álltam a lány fölött, lesve, minden mozdulatát és szavát.
-Víz? Várj itt egy pillanat és már hozok is! – próbáltam leplezni ijedtségem, és kemény, higgadt maradni a szemében – bár ezt már cseszhetem – ezért a kelleténél talán határozottabban és keményebben szóltam rá. Na nem mintha, most eltudna futni. Gyors léptekkel elindultam az egyik irányba, amerre emlékeztem, hogy nemrég telepítettek ki egy kutat. Néhány lépés után úgy döntöttem, ez a tempó nem elég gyors, így elrugaszkodtam a talajtól és olyan gyorsan kezdtem repülni, amennyire, csak tudtam. Talán fél perc volt, maximum egy és már vissza is tértem a lányhoz egy kis tálkával kezemben, amely hideg, kristálytiszta vizet tartalmazott. Óvatosan lehajoltam hozzá és ha engedte, ajkaihoz tartottam az edényt, másik kezemet pedig álla alá helyeztem óvatosan, hogy felfogjam az esetleg lecsorduló vízcseppeket, miközben iszik.
Ha nem hagyta magát itatni, csak kezébe adtam a tálat és leguggolva, karjaimat térdemre helyezve néztem fel rá.
- Ha megittad, elviszlek a gyengélkedőbe. Jó? – halk voltam és enyhén rekedt, ami talán a feszültségnek volt köszönhető, de az is lehet, hogy a korábbi vitatkozás hozta elő.
Féltem, de ez nem az a fajta félelem volt, mint mikor Saolt kerestem és úgy találtam rá. Hasonló volt, de különbözött tőle. Belevegyült egy másfajta, még keserűbb érzés, amit utáltam. Bűntudat.
|
Nem túl kedves bókjára csak bosszús arccal meredtem rá, próbálva sugallani felé, hogy ezzel nem segít, bár volt egy amolyan aprócska gyanúm, hogy esze ágában sem volt semmi ilyesmi. - Jegyezd fel ezt a csodás képességeim mellé - morgolódtam, ahogy a vállánál fogva próbáltam odébb böködni, miközben a másik kezem segítségével neki álltam arcom masszírozásának. Így igyekeztem ugyanis minél hamarabb elhárítani a szúrós érzetet, ami a pirulásaim velejárója, és amit én olyan nagyon gyűlöltem, majd csak egy nagy lélegzetvételt követően ejtettem le kacsómat térdemre. Szerintem egyébként teljesen jogos volt a zavarom, elvégre olyan személy szexuális életébe piszkáltam bele valahol, akinek a múltban tulajdonképpen én is benne voltam. Szóval ez így totál furán jött ki, és nyilván miről is lehetne kiindulási alapom ahhoz, hogy neki mik jönnek be, arról nem is beszélve, hogy mivel ennél közelebbi élményem nekem sem sűrűn volt előtte ezzel kapcsolatban, így bármelyiket vizsgálnám meg vele, az erősen zavarba ejtő lenne. Az vesse rám az első követ, aki szívesen beszéli ki a kis piszkos titkait az exével, akivel végül is nem feküdtek le, mert beparázott a következményektől. Köszönöm.
Ezután következett az, amit már szinte reggel megéreztem, mikor egy balfasz mozdulattal belerúgtam a küszöbbe, mikor már egy kis késésben úgy döntöttem, hogy jó lesz az, ha csak menetközben kapom fel a lábamra a cipőt, miután becsuktam az ajtónkat. Már akkor sejtettem, hogy valami miatt el fog baszódni a napom, ha már nincs eleve megbaszva. De persze Grandlyn-nek úgy néz ki volt annyi esze, hogy ébresztő után felkeljen, majd időben elkészülve menjen is egyből dolgára. Na nekem ezek közül egyik sem jött össze. Kezdve ott, hogy háromszor is nyögdécselve ismét éltem a szundi nemű csodálatos találmány lehetőségeivel, majd aztán hiába kapkodtam magam rendbe 5 perc alatt, éljen az előző esti táskába pakolás, ha én egy frenetikus ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy ha már ma fényképezni akarok, akkor biztosra megyek, hogy véletlenül se legyek közel a betelt tárhoz, meglesem már hogy ityeg a fityeg... Aha, aztán szépen leakadtam ott, hogy úú ez a kép is de szép, meg azta kurva erről se hiszem el, hogy kajak én lőttem, és társai. Ezután meg mivel maradt 4 percem egy 12 perces útra, nem nagyon faszolhattam tovább, így inkább csak repeszteni kezdtem, kis híján eltörve a kislábujjam. Amúgy azóta se vetettem rá egy pillantást se, de azt hiszem ennek nem most jött el az ideje.
A meglepetés, és eleve kiszolgáltatott állapotomnak hála, egy pillanatig sem ellenkeztem a felcsattanó Mich-el csak riadtan pislogtam rá. Valószínűleg egy darabig szívesen elemeztem volna, az általam nem sűrűn látott oldalát, ha épp nem a helyes lélegzésért küzdöttem volna, vagy nem lett volna kedvem ahhoz, hogy felgyújtsak valamit... Vagy valakit. Így aztán hamar ki is rángattam fogágba esett pofimat karmai közül, igyekezvén némi távolságot tartani, de baszhatom én most az egómat, ha még itt a helyszínen itthagyom a fogam. Szóval annyira nem forszíroztam a szabadulást, ha túlzottan ragaszkodott volna hozzám.
Kérdései érkezése előtt már ki is néztem egy csinos, és nem éppen távol lévő padot, amire kapásból rámutattam, mély lassú lélegzet vételekkel tarkítva, igyekezve egy kis lenntartással rendszabályozni az elszabadult sebességet. Igazán elintézhetnék az orvosok valami sebesség korlátozó táblát a szívbetegeknek, hogy pls 90 felett meg leszel büntetve. Mondjuk azzal, hogy lecserréllek te geci. Néha szívesen vettem volna, ha ez opció lett volna, de sajnos ez nem így működött, így nem is nagyon rugóztam tovább a témát, hanem amint a padhoz értem le is vetettem rá magamat, hátamat a támlához támasztva, miközben szemeimet kellemetlenül összeszorítottam. - Már vettem be a gyógyszeremből ma, ha többet vennék be túl lassúvá válna ha ez elmúlik - sóhajtottam, majd szememmel a táskámat kezdtem keresni. Egyébként ezt azért tudtam már ilyen jól, mert korábban nekem is eszembe jutott már ez a megoldás, azonban az orvosom hamar lebeszélt róla ezzel a ténnyel. - Viszont egy korty vízért most ölni tudnék - mosolyogtam fáradtan, gyűlölve, hogy egy ilyen rosszul lét ennyire tönkreteszi az állóképességemet. Vicces volt belegondolni, hogy pont annak a központi szervnek a túlműködése okoz rövidebb élettartamot, amelyiknek az lenne a feladata, hogy fenttartsa azt. És én hány tanulmányt olvastam már erről, hogy hány tudós foglalkozott azzal, hogy összevetette az élőlények szívverésének hevességét, és meglepetten vette észre, hogy szinte mindig egyenesen arányosan nőtt az élettartam a lassabb pulzussal. |
Biztos voltam benne, hogy ha valaha is lesz olyan diák az akadémián, akinek én magam fogom felfedni, hogy hova is tartozom, az Sofi lesz. Ahogyan abban is száz százalékig biztos voltam, hogy ezt nem az akadémián fogom megtenni, hanem a lehető legtávolabb innen. Nem mintha féltem volna ettől a Lolitha hülyeségtől, csak zavart, hogy valaki esetleg figyel. Láttam Sofin, hogy elgondolkodik, ám nem tudtam, hogy még mindig ezen agyal, vagy már el is terelődtek a gondolatai, egy egészen másik irányba. Mondjuk, amennyire ismerem, az utóbbira tippelnék, és valószínűleg nyernék is. Az egyetlen, amit irigyeltem a női elmétől az az asszociatív gondolkodásuk és az, hogy egyszerre húsz felé is járhatnak fejben. Kicsit, olyan, mintha skizofrének lennének, csak ezt senki nem tartja mentális betegségnek.
- Lenyűgöző, hogy milyen hirtelen el tudsz pirulni! – tapsoltam meg a lányt, miközben tetetett csodálkozással és szemeimben némi csillogással néztem rá. Érdekelt volna, hogy azért jött zavarba, mert belegondolt, hogy nekem milyen perverzióim lehetnek, vagy azért, mert a sajátjaiba gondolt bele. Vagy csak szimplán egy szende szűz kislány, ami szeret nagyobb mellényben mászkálni és perverz poénokat elsütni, de ha vele csinálják ezt, akkor egyből pipacs színűre vált. Jó lehet ennyire ártatlannak lenni. Futott át agyamon a gondolat. Ez valami olyasmi, ami bennem soha nem volt meg, e még a leghalványabb jele sem, ahogy esélye sem volt kialakulni. Már ha ez olyan, ami kialakul. Bár inkább egy velünk született dolog, ami egy olyan személynek, mint én, teljesen ismeretlen volt sokáig. Most őszintén. Apám és anyám egy egyéjszakás kalandba bonyolódott, és nem húzott a fater gumit. Ők voltak előttem a két legkegyetlenebb a fajunkban, nem is csoda, hogy már gyerekkoromban is rettegtek tőlem a kortársaim, de még a felnőttek is. Mind a két oldalról azt láttam, hogy az erőszak, a gyűlölet, a kegyetlenség és a gonoszság az egyetlen, ami „jó”. És eszerint is éltem elég sokáig. Aztán jött Saol és valami kezdett megtörni bennem. Most pedig itt van ez a lány is, és a repedés tovább tágult.
Mindig is megvetettem azokat az embereket, akik kétségbeesésükben már semmit sem tudtak tenni és a leglehetetlenebb, megátalkodottabb és elvetemültebb ötletekkel álltak elő, annak érdekében, hogy kilábaljanak a szarból, ám ahelyett, hogy letörölték volna azt a cipőtalpukról, még a nyakukba zúdítottak huszonöt tonnát, és már ki se látszódtak a gané alól. Ők voltak azok, akik még haláluk pillanatában is azt hitték, hogy meg tudják menteni a lelküket a pokol tüzétől és a mennyországba juthatnak. Szegények. Ha tudták volna, hogy mindez nem létezik…
Sose gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan pontja az életemnek, amikor én leszek ennyire pánikban. De sok mindent nem gondoltam korábban, ami aztán bekövetkezett. Mint az, hogy egy nyálas szívű puha pöcs leszek bárki miatt is. Egy kiherélt puha pöcs.
Mikor meghallottam Sofi hangját megfagyott az ereimben áramló gonosz is. Éreztem rajta, hogy most tényleg túl messzire mentem és a kis tervem, fordítva sült el. Hallhatóan elhitte, amit mondtam. És hallhatóan nagyobb fájdalmat okoztam vele, mint amire számítottam és, mint amit szerettem volna. Szavai lassan csengtek fülemben: nem akarom többé az arcodat látni. Felültem és tágranyílt szemekkel néztem az arcát. Ajkaim mozogtak, de nem jött ki hang a torkomon. „Sajnálom.” Néma kiáltássá fulladt csupán. Tekintetem a gyűlölettel és megvetéssel teli tekintetéről mosolyára, majd a földre csúszott. Egy különös, szorító, már-már fájdalmasnak mondható, égő érzés lett úrrá mellkasomban, ami lekúszott gyomromba is. Ez lehet a félelem, az az igazi. A félelem, hogy elveszítesz egy számodra a világot és a fényt jelentő személyt. Mindig is utáltam a világosságot, de az ő fénye kellemes volt. Erőteljes és lágy, nem szúrt. És most, valami kibaszottul, kurva zseniális ötlettől vezérelve megcsókoltam, majd, hogy a kiakadását helyrehozzam, eljátszottam egy rohadt gáz előadást, ám ő mégis elhitte és, most még jobban kiakadt rám. Az ilyesmire miért nem adnak Darwin-díjat? Vagy elnevezhetnénk Mich-díjnak és akkor a világ leggyökerebb ötletei kapnák meg.
Mikor ismét Sofira pillantottam, már csak azt láttam, ahogy mellkasán szorítja össze kezét és kétségbeesett tekintettel pásztázza a környezetünket. Ó, bazdmeg! Villámgyorsan pattantam talpra és már a lánnyal szemben álltam. Tudtam, hogy rohama lesz, és én okoztam, de ebben a pillanatban nem volt idő önsanyargatásra és lelkiismeret furdalásra – különben is mi az-, arcát tenyereim közé vettem, és ha ellenkezett is, nem engedtem, szorosan fogtam.
- Nézz a szemembe! – hangom erőteljes volt, szinte már kiabáltam, úgy fúrtam tekintetem szembogaraiba, ám nagyon nem tetszett, amit láttam. A hátralévő ideje rohamosan csökkenni kezdett, és bár egyértelmű volt, hogy nem most fog megmurdelni, nem akartam évekkel megrövidíteni számára a földi létet.
- Mit csináljak? Vannak gyógyszereid, amik segíthetnek ilyenkor? – kérdeztem rémülten. Nem akartam még jobban felzaklatni, így próbáltam saját indulataimon és ijedtségemen is úrrá lenni, de fogalmam nem volt, hogy ilyenkor, mi a legjobb számára, hogy, mit tudok tenni azért, hogy ne legyen rohama, vagy, hogy enyhítsem azt, vagy csak segítsek valahogyan, mert hiába élek régóta, nem vagyok orvos. Nem a gyógyítás, mások megmentése volt az erősségem, hanem ennek az inverze.
|
Mivel nem egészen erre a fajta komoly válaszára számítottam elsősorban, így csupán némán magam elé meredtem egy darabig. - Vagy úgy - feleltem egy kicsit tétován, megpróbálkozva azzal, hogy véletlenül se anyaljak azon, hogy vajon mekkora port kavarna, ha ki derülne mi is ő... Istenem mennyire durva egy kifejezés ez. Mármint valljuk be, nem igazán volt az a típus, aki olyan sok mindenen zavartatta volna magát, és a hanglejtéséből talán nem is tudnék rájönni, hogy mi a tényállás. Viszont ennyire nem szokott szófukar lenni, vagy legalábbis nem velem. Meg eleve nekem is sokat jelentett az iskola, és valamilyen szinten mindenkinek fontos volt különböző nézőpontokból, melyek többsége inkább pozitív volt, de akadtak bőven a negatív életérzésekből is. A legtöbb ismerősömnek ez a hely egy megnyugvás volt, vagy jó kihívás számukra. Én, személy szerint az első kategiória voltam, az Akadémia nekem menedéket nyújtott, mivel anyámmal sosem volt túl eszményi a viszonyunk, azonban ez az utóbbi időszakban egészen normalizálódott... Talán annyira hozzászoktam ahhoz, hogy ritkán találkoztunk, hogy ha minden nap látnom kellene az már sok lenne. De egyébként mióta itt voltam sokkal stabilabb - már ha lehet így fogalmazni - az állapotom, kevesebbet vagyok nagyobb stressz alatt, vagyis kevesebb rosszullét is gyötör. Arról nem beszélve, hogy már nem nagyon tudok álmatlan éjszakákról beszámolni, amik alatt rémképek gyötörtek volna. Hogy is jutottam idáig?
Oh hát persze. Csak egyetértően bólogattam kijelentésére, miszerint egyenlőre nem fedi fel micsoda, miközben azzal szórakoztam, hogy ujjaimat összekulcsolva malmozni kezdtem a nagyokkal, megbabonázva figyelve, mintha minimum marhára érdekfeszítő lett volna. Igyekeztem kerülni a tekintetét, mert valahogy feszültnek éreztem magam, hogy erről kellett beszélgetnünk. Apropó faji hovatartozás... Szerintem ő sincs teljesen tisztában azzal, hogy én mi is lennék. Vagy igen? Kitudja, lehet, hogy olyan képességgel rendelkezik, hogy csak rám néz és tudja, hogy mi vagyok.
- Miért tőlem kérdezed? - kérdeztem teljes meglepettséggel idegesen, ahogy elvörösödtem. - Elvégre a tieid! - vágtam rá, még mielőtt még olyan perverznek néz, hogy egy szexológust megszégyenítő sebbességgel ennyi idő alatt ki is derítem, hogy mire indul be. Egyébként is, a sajátomat se tudom, nem hogy másét, azt is maximum azért, mert már mesélt róla. Ehhez fel kellene fedezni, hogy milyen érzés úgy eleve az egész, mert az más, hogy én most azt mondom, hogy mazochista vagyok, és nekem akkor jó, ha durván bánnak velem, aztán ha szárazon teszi be a delikvens, akkor meg majd lefosom a bokánkat... Egy kicsit fura, hogy ilyen szakszavakat használok, inkább hagyjuk ezt. És hogy így is legyen látványosan megráztam a fejem, remélve, hogy ezzel esetleg "kiperegnek" a kobakomból a nem kellő és zavarba ejtő dolgok. A perverzkedés addig jó, míg nem gondol bele komolyabban az ember...
- Te soha - vágtam rá diadalmasan, ahogy összehúztam a szemeimet, meg is forgatva azokat, elégedetten csapva kezeimet a csípőmre. Szinte már sütött rólam, hogy mennyire büszke vagyok, hogy habár nem jött még el a következő szökő év, mégis sikerült felismernem a tömény iróniát. Persze ezután felfedeztem, hogy most tévesen, de már előre felkészült az esetleges ütlegelésre. - Hé - nyögtem fel már egy kicsivel csalódottabban, ahogy felnevetve vállon csaptam, hogy csípjen is. Ha már a hasát bevédte, akkor marad az olyan felület, ahol még elérhetek némi hatást. Mondjuk lenne olyan hely, ahol ez a hatás nem hogy maradandó emlék lenne neki, hogy ne szívózzon velem, de biztosan eredményes lenne, ha oda súlytanék le.
Miután elég érdekes formába öntve adott hangot érzéseinek, én meg persze szokás szerint köpni-nyelni nem tudtam, próbáltam némi értelmet verni abba az ostoba könnyen lefagyó agyamba, így nagy nehezen meg is rándult a kezem, ahogy ismét kinyílt a szám, de csak egy mély levegő vételre futotta. Mármint, mit kéne mondanom, vagy hogy kellene fogalmazni, vagy mi van? A felőle érkező mozgásra csak nagyra nyíltak szemeim, ahogy nyeltem egyet. Egy zsibbasztó érzés száguldott végig rajtam, ahogy arckifejezésem gondterheltre vált, s egy lassú lépést tettem felé, azonban ebben a pillanatban már nevetni is kezdett, mire csak meglepetten hőköltem hátra, behúzva a nyakam, most már tényleg nem értve semmit. A magyarázata első mondata után azonban már kezdett tisztulni a kép, ám ezzel együtt érzékeltem egyre távolabbinak szövegelését. Mintha kívülről néztem volna magam, a hangja lassanként tompának és elmosódottnak hatott, mintha csak víz alá merültem volna, és igazából ehhez lett volna kedvem. Csobbanni egyet, majd többé nem jönni fel a felszínre.
Csak magam elé meredve szisszentem fel, ahogy szinte elviselhetetlenné vált hangja, és a tény, hogy nem azon a nevemen szólított, amelyiket szerettem. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy elnyomjam annak remegését, és egyik lábamról a másikra billegve néztem fel rá lassan, rögtön meg is állva a mozdulattal, ahogy megjelent alkja. Ekkor még nem szóltam egy szót se, csak egy gyűlölettel teli mosoly jelent meg az arcomon, ahogy végre felemeltem buksim, kicsit oldalra biccentve. - Minden vágyad így váljon valóra - kezdtem, azonban hangom ugyan keménynek tűnt, és meélyebben csengett, mint szokott, de tele volt fájdalommal is egyben. - Azt is elérted, hogy nem akarom többé az arcodat látni - megremegett a hangom, és éreztem, hogy a torkom is elszorul, ahogy pár pillanattal ezelőtti szavait idéztem vissza neki. Éreztem, ahogy a hányinger úrrá lesz rajtam, és tudtam, hogy a légzésem sem volt már az igazi. Egy pillanat alatt elfordultam, ahogy éreztem a kellemetlen, mellkastépő érzést, miközben balkarom külső részét a szívemhez szorítottam, hogy a jobbal hozzáférve biztosra vegyem, hogy egy újabb rohammal nézek szembe, kétségbe esetten kutatva a legközelebbi ülőalkalmatosság után. |
Előítélet: G. W. Allport meghatározása szerint valamely személlyel szemben érzett idegenkedő, vagy ellenséges attitűd, melynek alapja pusztán annyiban van, hogy az illető személy egy adott csoporthoz tartozik, és ennek következtében feltételezik róla, hogy a csoportnak tulajdonított negatív tulajdonságokkal ő is rendelkezik. Ennek alapja gyakran öröklött, tanult érzelmi, kognitív és viselkedésbeli komponensekből tevődik össze. Sokan keverik a rasszizmussal, szinonimaként kezelik őket, ám a rasszizmus, pusztán külső jegyek alapján egy adott rasszhoz, népcsoporthoz sorolja az adott személyt és az alapján ruházza fel tulajdonságokkal előzetesen. Az előítélet tehát nem rasszizmus, de megtalálható benne.
Mind a két fogalmat évezredek óta vetik be a gyakorlatban is az emberek, mert azt hiszik, hogy ő különbek a többieknél. Csak mi, akik hosszú élettel lettünk megáldva, és akik láthatjuk a valódi személyiségüket, lelküket, tudhatjuk, hogy mindenkiben megvannak ugyanazok a pozitív és negatív tulajdonságok. Ilyen formán, mondhatjuk, hogy egyformák. A tényleges különbséget csak az arányok változása jelenti, de nincs teljesen romlott és teljesen romlatlan lélek sem a világon. Éppen ezért nem is foglalkozom azzal, hogy ki honnan jött, micsoda, kicsoda. Pusztán a teteik érdekelnek, az élethez, másokhoz való hozzáállásuk. Ugyanakkor tudatában vagyok annak, hogy ők nem olyanok, mint én. Valószínűleg, ha nyilvánosságra kellene hozni az iskola minden diákja előtt, hogy nem egy halálisten van közöttük, sokan itt hagynák és ugyanennyien támadnának minket folyamatosan. Ők járnának a legrosszabban. Aki megpróbál nekem keresztbe tenni, az általában magát találja keresztben egy elefánt végbelében.
- Az iskolának. – vetettem oda félvállról, miután lefuttattam a fejemben, hogy mikkel járna, ha véletlen kitudódna. Na meg a vezetőség balhéja is, miután kifejezetten kértek, hogy ha nem muszáj, akkor ne nagyon kürtöljem világgá. Amúgy is vannak, akik szeretnek baszogatni mindenféle hülyeséggel, mint az adminisztráció. Komolyan. Kertész vagyok. Írjam fel, hogy hány fűszálat vágtam le? Esetleg, mennyi széndioxidot alakítottak a fák oxigénné?
- Nem mintha nem akarnám elmondani, de annyira nem hajt a vágy. – válaszoltam a legnagyobb őszinteséggel. Ha őt nem érdekli, akkor nem fogok ráerőszakolni, hogy de, márpedig muszáj elmondanom, mert különben nem fogok tudni aludni száz évig. Főleg, hogy engem még annyira sem izgatott, mint őt. Akkor már rég tudná.
- Na! Mi az, hogy milyen fétiseim? – nevettem el magam a második mondatára, miközben gyengén belecsíptem orra hegyébe. Nevettem rajta, illetve az arckifejezésén, de azért felkeltette a kíváncsiságom, hogy vajon mikre is gerjedhetek úgy igazán. Eddig még sosem gondoltam bele. Úgy voltam vele, hogy a szex, az szex, nem atomfizika, nekem a legtöbb esetben jó, kivéve, ha nekem akarják betenni. De biztos nekem is van valami, ami különösen őrjítően hat rám. Mármint rajta kívül. Talán hercegnő fétis. Bár akiket uralkodni láttam eddig, egyik sem volt olyan, akit szívesen megdöntöttem volna minden este, szóval ez kilőve. Azt hiszem, meg van, hogy mivel kell kísérleteznem esténként. A gondolatra egy halvány kis félmosoly ült ki arcomra és úgy meredtem egy pillanatig a távolba.
Egy időben el akartam Sofit nevezni a Szarkazmus Oly Fenséges Istennőjének. Aztán rá kellett döbbenem, hogy bár alkalmazni, egészen ügyesen tudja, de a felismerése nem tartozik az erősségei közé. Elég sok erőfeszítésembe került, hogy visszafojtsam magamba feltörő nevetést, amit bólogatásával és azzal váltott ki, hogy hisz nekem.
- Ugyan, szoktam én szarkasztikus lenni? – kérdeztem egy teli fogsoros vigyorral arcomon, miközben vállára helyeztem tenyerem és közelebb léptem hozzá. Másik kezemet időközben szorosan hasamra, kiváltképp a bordáimra tapasztottam, felkészülve egy estleges bosszúra.
Éreztem, hogy a helyzet egyre jobban fokozódik és mind a ketten a lehető legtávolabb állunk attól, amit nyugodtnak szokás nevezni. Hallottam, amit mond, de nem tudtam rá válaszolni. Mit mondjak? Jó, nem tűnök el többé? Azt hiszem, ez egy felesleges mondat. Akkor, minek kimondani? Nem oldana meg semmit. A neuronok csak úgy cikáztak az agytekervényeim között és azon gondolkodtam, mi lehet a legjobb. Végül bevillant az isteni szikra, hogy mégis, hogy lehetne minden „ugyanaz”, mint a csók előtt. Nem a legesztétikusabb, és tuti, hogy kibaszottul ideges lesz, és vagy elküld a halál faszára – bár nagy, azért elég nehezen tudnék magamra ülni – vagy megver, de mindenképp ideges lesz, bár az egy sokkal jobb fajta idegbaj lesz, mint ez. Nem kell majd aggódnia és agyalnia, csak szétrúgni a formás fenekem úgy, hogy három hétig ne tudjak leülni.
Hirtelen leguggoltam, térdeimet magamhoz öleltem, fejemet lehajtottam és rázkódni kezdtem, mintha sírnék, majd pár másodperc múlva, legjobb színészi tehetségemet elővéve, a lehető legtermészetesebben kezdtem hangos nevetésre, majd lehuppantam a földre, egyik tenyeremen megtámaszkodtam a hátam mögött, a másikkal a szememből kicsorduló könnycseppeket törölgettem és úgy nevettem.
- Látnod kellene most magadat! Nem hiszem el, hogy bedőltél! – röhögtem, majd rávigyorogtam, mintha az egész csak egy megjátszott, hülye, ízetlen tréfa lenne részemről és semmit nem gondoltam, vagy tettem volna komolyan. Bíztam benne, hogy ha azt hiszi becsaptam, akkor „csak” haragudni fog, de nem aggódik tovább azon, hogy én, mégis mit érezhetek iránta.
- Jaj, Sofia Hercegnő! Ne haragudjon felség, de nem bírtam ki. Olyan régen sikerült felhúznom, hogy túlságosan messzire mentem. – mosolyogtam továbbra is, majd hátradőltem, mint aki kurva jól végezte a dolgát és az egész mizéria nem lett volna komoly részéről.
|
Mialatt azon törtem ezerrel a fejem, hogy vajon valaha kiszaladt-e az az aprócska elszólás Mich száján, amivel megszilárdította volna bennem a róla alkotott humaniod származásnak hipotézisét, egyszerűen csak elengedtem a gyanús megjegyzéseit. Nem volt kedvem a kombináláshoz, meg a félreértésekhez, mert ahhoz mesterin értettem, arról nem beszélve, hogy már volt, hogy én is hanyatt vágtam magam, milyen teóriát hoztak össze a származásomról. Tulajdonképpen azt gondolták, hogy valami vámpírféle lennék, amire végig gondolva adok is némi hitelt annak ellenére, hogy semmi igazságtartalma nincsen a kijelentésnek. Mármint feltűnően kerülöm a napot, és nagyon nincs ínyemre az ott tartózkodás sem, éppen ebből kifolyólag pedig hihetetlenül világossá vált a bőröm, hogy pár éve már szándékosan kerülöm az összes barnulásra alkalmas tevékenykedést. Strandon is vagy egy fa alatt kuksolok a hűvösben, vagy olyan vízben csücsülök, ahol vagy fedett rész van, vagy minimum néhány napernyő. Ezen kívül még ott van az is, hogy kifejezetten az éjszakai bagoly fajta vagyok, volt hogy csak akkor feküdtem ki, mikor már kezdett hajnalodni... Meg halomra iszom a Capy epret, és habár ez gondolom már csak a poén része volt, de azzal hozták összefüggésbe, hogy az is tuti csak valami vér ital, és így vegyülök el. Ezután meg persze senki nem akarta elfogadni, hiába kínáltam, hogy na tessék itt van, akkor kóstold meg, ha így gondolod. Aztán miután csak így random emberek is rám köszöntek, hogy "Szia vámpír lány", akkor már kezdett aggasztani a dolog, és inkább tesin is a napon csináltam a feladatokat, hogy lássak, nem égek, nem csillogok, meg semmi szarságot nem csinálok, amit egy állítólagos vérszityulázónak kellene. Tehát éppen ezért nem is akartam elkönyvelni fejben a faji hovatartozás kérdését a férfinél, de nem is éreztem úgy, hogy attól, hogy nem vagyok ezzel tisztában bármit is mulasztanék.
- Kinek lenne probléma, nekem vagy neked? - kérdeztem furán vissza, nem emlékezve, hogy mikor kifogásoltam azt, hogy sosem kaptam erről teljes körű tájékoztatást. - Szeretnéd elárulni? - kérdeztem vissza teljesen őszintén, ahogy teljes testtel felé fordultam, miközben magam alá húzva lábaimat a padra és ezáltal magam alá, török ülésben helyezkedtem el. Nem éreztem fontosnak tudni ezt a tényt, elvégre sosem ez határoz meg senkit. Hanem az, hogy hogyan él, és milyen döntéseket hoz. Ehhez nem kell semmilyen megbélyegzés, nem kell ismerni a másik múltját, sem semmi olyat, ami csak előítéletessé tehetné a másikat a szemünkben. Elvégre a legtöbben csak azért szörnyetegnek tart minket, mert némi mutáció belénk szorult, attól eltekintve, hogy az adott személy akár arra használja a képességeit, hogy másokon segítsen, vagy hogy egyesek egyenesen rettegnek a saját képességeiktől, és most csak a metahumánokat veséztem ki, a többiek szemszögét meg sem vizsgáltam egy kicsit sem.
- Ha csak abba gondoltam volna - válaszoltam fintorogva, nem fogva vissza magam, és egyszerűen átadva az összes érzelmemnek magam. - Csak eljátszottam a felvetéssel, hogy vajon milyen fétiseid vannak - fejtettem ki, hogy számára is érthető legyen, miért áll a karomon is a szőr, habár tuti feltűnt már számára, hogy az első terület, ahol a hideglelés kifejti rajtam az a lábszáramnál indul, fel a combomig. - Kösz - hálálkodtam, hogy erről többet nem fog szó esni, és elkezdhetek visszarázódni a régi kerékforgásba.
- Na látod - bólogattam elégedetten, ahogy kifejezte, hogy végülis nem vagyok annyira elrugaszkodott a földtől, mint elsőre feltételezte, de ahogy lassan a nagyjából negyedik biccentéshez értem a mosoly úgy fagyott rá az arcomra, amilyen gyorsan felkerült oda. - Szarkazmus, mi? - billegettem továbbra is a fejemet, amivel csak akkor álltam le, mikor egy igen nőies "basszameg"-et elengedtem. Minden szökő évente egyszer előfordult, hogy ezekbe ne sprinteltem volna bele, de úgy istenigazából meg izomból. Pedig én is szerettem a szarkazmust, meg gyakran éltem is vele, és mégsem vagyok képes felismerni egyből. Lehet csak egy kicsit megfontoltabbra kellene vennem a figurát, és lassabban nyitnom a pofám, na mindegy.
Még mindig nem sikerült teljesen lehiggadnom kirohanásom után sőt, nem is voltam még a békülő fázisban, így áramütés szerűen érintett nekem szegezett kérdése, így szinte egy csapásra is szállt el haragom, ahogy kezdtem újra visszanyerni az elvesztett kontrollt. Tényleg képes voltam hozzá vágni a fülbevalóját? Mi a faszt csináltam volna, hogyha emiatt elveszlik? Zavartan bámultam ezután rá, ahogy néha szólásra nyíltak ajkaim, de hang nem jött ki torkomon, és egyébként sem tartottam még ott, hogy eddig eljussak a gondolatmenetemben. - Hát... - kezdtem rekedtesen nyögve-nyelős mondanivalómnak, miközben a szabad kezemmel belekapaszkodtam abba, amivel még most is a csokromat szorongattam. - Legfőképpen, hogy hagyj fel ezzel a hirtelenkedéssel, ne tűnj el csak úgy, ne mondj faszságokat csak úgy... - persze még gondolatban hozzátettem, hogy és ne is kapj le csak úgy, miközben a hajamba túrtam gondterhelten. Most, vagyis inkább ma egyébként sem voltam már ebben az ügyben beszámítható, és minimum egy alvás kellene, hogy sikerüljön lenyugodnom, bár lefogadom, hogy ezután nem fog olyan sebesen elkapni az álommanó.
Már épp kezdtem volna megfogalmazni, hogy egyenlőre nincs gond, ezt meg kell nyilván beszélni, mert nem hagyhatjuk csak úgy a levegőben lógva, de most szükségem van egy kis időre, míg összeszedem a gondolataimat, meg lehűtöm magam... Igen azt hiszem ma megkockáztatok egy tüdőgyulladást, és inkább jég hideg vízzel zuhanyozok. Mondtam már, hogy utálok zuhanyozni? Az is az életcélom egyébként, hogy csak annyi pénzem legyen, hogy egy kismedence méretű kádat minden áldott este megtölthessek forróvízzel, hogy abban ázzak, amíg az ki nem hűl. Ja, jó is lenne. Szóval fejben épp itt tartottam, amikor újra beszélni kezdett, meg már válaszolni is akartam első feltett kérdésére, de nem adta meg sem az időt, sem a lehetőséget a válaszadásra, helyette inkább csak megdöbbentett. Ismét elvörösödtem, immáron újból a zavartól, a gyomrom nagyjából ping-pong labda nagyságúra zsugorodott, és a bordáimat újból feszíteni kezdték a kicsire szabott bordáim, és hiába éreztem, hogy ennél több levegőt nem vagyok képes magamba szívni, de így is kevésnek éreztem a mennyiséget. - Mi? - szakadt ki belőlem az összes értelem, ahogy továbbra is csak próbáltam kerülni a pillantását, mialatt az ujjaimmal frufrumba túrva próbáltam újabb tincseket az arcomba halászni, mintha ettől nagyobb biztonságban lennék. |
Tény és való volt, hogy sosem említettem előtte, hogy nem vagyok ember, de azért voltak elszólásaim, utalásaim. Bár nem tudom, mennyire nevezhetőek elszólásnak, hiszen titoknak sosem volt titok. Biztos vagyok benne, hogy vannak az akadémián jó páran, akik ha nem is száz százalékig biztosak abban, hogy én mi is vagyok, de vannak egy elég erős gyanújuk. Ez különösen igaz azokra, akiket már megfenyegettem párszor, amikor szétdobálták a szemetüket, letörtek egy-egy ágat vagy bármilyen módon kárt okoztak a kertemben. Elképzelhetőnek tartom, hogy egy egészen enyhe fokig túlzás volt azt mondani egy srácnak, akinek kiesett a taknyos zsebkendője a zsebéből, hogy letépem a golyóit, aztán felküldöm a seggébe a fejével együtt, aztán megszexualizálom egy kamionnal, ami nem mellesleg két héten belül keresztülhajt rajta, amikor kilóg az akadémiáról egy kis bulira, de egyszerűen agyfaszt kapok attól, ha beleszarnak abba, amiért minden nap gürizek. Még akkor is, ha nem azért dolgozok ennyit, mert fú, de kurvára szeretném a növényeket, meg a természetet, hanem egész egyszerűen muszáj. Ha nem végzem el a teendőimet, akkor kirúgnak, ha pedig kirúgnak, nem maradhatok itt, és akkor nem vigyázhatok az öcsémre és sosem beszélhetek majd vele személyesen. Ez színtiszta logikus gondolkodás. Tudom, hogy ez ritka a mai világban, de azért nem megvetendő. Nem mellesleg, mostanában van még valaki, akin szeretem rajta tartani a szememet.
Láttam Sofin, hogy azon agyal, volt-e olyan pillanat, amikor konkrétabban is kifejeztem magamat kilétem felől. Hamar rájött, hogy ez a történelmi pillanat nem következhetett még be, gondolom azért azt nem felejtené el.
- Nem. Valóban. Talán probléma? Szeretnéd, ha elárulnám? – kérdeztem, miközben felhúztam egyik szemöldökömet, karjaimat pedig összefontam mellkasom előtt. Hangomon és hanglejtésemen eléggé érezhető volt, hogy ismételten húzni akarom csak az agyát, így arra számítottam, hogy leráz valamivel, és nem fog belefutni egy újabb kör vérszívásba. Egyszerűen imádtam, ahogy hallani lehetett agyában a fogaskerekek kattogását, és a szemét, amikkel engem nézett. Ilyenkor olyan könnyű volt olvasni benne.
- Ugye nem gondoltál bele alaposabban abba, hogy mi lenne, ha most fiú lennél? – kérdeztem röhögve miközben különös tekintetét figyeltem. Nagyon is úgy festett, mint aki elképzelte a szituációt, és az nem nyerte el a tetszését.
- Ahogy óhajtja Fenség? - hajoltam meg enyhén, miközben kuncogtam orrom alatt, hiszen ez is csak erősített abban, hogy bizony nagyon is az az eset áll fenn, amit sejtek.
Nem is tűnt olyan rossz ötletnek titokban egy kamu blogot nyitni, amin szaftos, híreket írok meg az akadémia életéből, telis tele kitalációkkal és hazugságokkal, egy iszonytatóan gagyi csaj névvel, mintha csak valami Japán „horror” mangából léptem volna elő. És milyen kreatív egy ötlet, hogy nem jutott még senkinek eszébe?! Oh… ja, de, eszébe jutott. Az a gondolat, hogy én legyek Lolitha a legelképzelhetetlenebb dolog volt, amit valaha hallottam. Mondjuk, azt ki tudnám használni, hogy a kis fülbiszbaszom nélkül nem látnak. Hmm lehet, hogy Saol az? Bár ez még lehetetlenebbnek hat.
- Nem azt mondom, hogy ez egy nagyon rossz elképzelés… - a mondat végét, miszerint, de, igen, az, inkább lenyeltem, ám így is bőven rájöhetett belőle Sofi, hogy ezt gondolom. Az irónia legalább is jól megölelgette és puszilgatta a szavakat, amiket kiejtettek az ajkaim.
- Néha én is követhetek el hibákat. – válaszoltam a romantikus jelzőre, miközben beletúrtam hajamba, másik kezemet pedig a levegőbe emeltem, mintha csak ez képzeletbeli tálcát egyensúlyoznék rajta.
Miközben a rózsákat gyilkoltam halomra, azon gondolkodtam, hogy mit is akarok én tulajdonképpen ettől a lánytól, mi volt az, ami annyira megfogott benne, hogy nem tudok uralkodni az érzéseimen és vágyaimon. Hiszen több millió emberrel találkoztam már eddig életem során, láttam a múltjukat és a jövőjük egy darabját, de senki nem hatott rám így. Ráadásul mindg is azt vallottam, hogy nincs olyan, hogy egy ember teljesen egyedi legyen, mindig volt, vagy lesz valaki, aki külsőre, személyiségre, viselkedésjegyekre is pont olyan, mint ő. Ebből következik, hogy elvileg olyan lánnyal is kellett már találkoznom, mint Sofi. Vagy nem is lány volt?
Gyorsan elhessegettem a gondolataimat, mire odaértem a lányhoz, hiszen, mégis milyen fiúra hasonlítana? Nem?
Amikor azt hiszed, hogy már nem lehet rosszabb és ebben a tudatban cselekszel, akkor lesz csak igazán rémes. Biztos van erre valami mondás, csak még nem hallottam, mindenesetre, most személyesen is sikerült megtapasztalnom, hogy még én is lehetek világi nagy balfasz, nem csak mások. Azért ettől még nem csorbult meg az önbecsülésem, de jó tudni.
Miközben ő tombolt csak álltam és néztem a „művem”. Egy bíbor vörös, remegő, könnyekkel küzdő gyönyörű fenevad. Hogy teljesen őszinte legyek, megbabonázott a látvány. Egyszerre éreztem magam egy kupac híg székletnek és véltem felfedezni egy különös bizsergést a gyomromban, mint amikor a kisgyerek megkapja azt a játékot, amire mindig is vágyott. Ezúttal sikerült tényleg kiborítanom. A felém repülő ékszer ütése térített ki a gyönyörködésből és tértem vissza a valóságba. hirtelen a negatív érzelmek törtek felszínre és nyomták el a szépérzéket. Nem akartam már így látni őt. Mint valami skizofrén álltam tétlenül, nem tudva, hogy mit tehetnék még, mi lenne az, amivel minden megoldódna. Végül visszahelyeztem fülembe a karikát, így ismét látható voltam a lány számára.
- Akkor mit szeretnél, mit tegyek?- kérdeztem mozdulatlanul, csak hangom remegett meg, ahogy erősödött bennem a kétségbeesés. Nem akartam, hogy megutáljon és nem akartam elhagyni, de sajnos a múltba nem tudtam visszautazni, hogy tökön rúgjam magam, hogy ne legyek akkora kretén.
- Nem tudom, mit csinálhatnék, érted? Azt akarom, hogy valamilyen formán örökre mellettem maradj, de ez lehetetlen! Még sosem voltak ennyire pozitív érzelmeim valaki iránt. – fakadtam ki tőlem rendkívül szokatlan módon, kétségbe esve, de továbbra is merev voltam, mint egy antik, római szobor. Úgy gondoltam, ha közelebb megyek az is rossz, de ha eltávolodom, azért is megöl, még ha az elvileg lehetetlen is. Ő képes lenne rá.
|
Csak egy egyszerű égbe meredt tekintettel árultam el magamról, hogy erősen gondolkodom, lassan pislogva, azon erölködve, hogy bármilyen emlékmorzsa is elmémbe gyúljon, amely arról muzsikálna, hogy volt-e valaha is téma köztünk a faji hovatartozás kérdése. Aztán egy hosszas kussolás után be kellett látnom, hogy hacsak nem vagyok marha ostoba meg feledékeny, akkor erről sosem esett szó. - De azt sem állítottad soha, hogy nem vagy az - feleltem, a lehető legdiplomatikusabb módszerrel, ami csak a tasakomban lapult. Ezután eljátszottam a gondolattal, hogy minek tudnám a legkönyebben besorolni esetleg valami succubus féleség? Pff... az vicces lenne. Bár egy isten véna se lepne meg, aztán eszembe ötlött, hogy esetleg ezután bekölzli, hogy egyáltalán nincs benne semmi emberi. És mondjuk egy isten kívánt meg engem anno. Te jószagú... Én meg visszautasítottam, most nem tudom, hogy inkább féljek, vagy érezzem magam megtisztelve. De akkor már ennyi erővel akár egy bukott angyal is lehetne. Egészen illene is hozzá, a vonzó külsejével meg a szép arcával, most hogy innen nézem, inkább nem is kellene néznem. Így csak zavartan elfordítottam inkább róla fürkésző tekintetemet. Amúgy sem fontos hogy ki micsoda, nem? Nem az határoz meg minket.
Egy darabig csak kimeredve, és pislogás nélkül vártam, hogy felnevessen, jelezve, hogy szórakozott. Mármint nem az, tudtam róla, hogy nem korlátozza be magát egy nemre, de azért így elég merész kijelentés volt tőle... Mondjuk egyértelműen nem történik meg, és ezt ő is tudhatta... Most mit nem adnék egy nemváltó képességét. Besírnék az arcán, amit produkálni, miután előcsaptam egy méteres kékerest. Bár az alap magasságomból kiindulva erre nem sok esély lett volna, kivéve ha a tüdőkapacitásomat vesszük figyelembe, na mindegy. De egyébként így tökre érthető miért zsingott be tőlem anno. Ahogy ő fogalmazot "fiú-lány"-ként kettő lehettem az egyben a szemében, valamiféle igazi kuriózum. Na ezt most abba hagyom, mielőtt még durvábban nyomná a képzelő erőm és kidobnám a taccsot. - Inkább ejtsük a témát - préseltem ki magamból a szavakat, miközben látványosan és gyorsan odébb csusszantam a padon, ezzel is jelezve nem tetszésemet a válaszát illetően.
- Lehet épp így tereled el magadról a gyanút - feleltem felé komoly ábrázattal meg összehúzott szemekkel, de végül csak elröhögtem magam. Bár igazából ez egy tök logikus magyarázat lenne, hogy miért nem találják Lolitha-t. Mert mondjuk egy srác? Durva lenne. Utolsó mondatára azonban bambán rábámultam. - Most elég romantikusra sikerült fognod a figurát - feleltem semleges hangnemben, miközben összefont karjaim mögül gyanúsan végigmértem. Csak nem így akarja felvezetni valamelyik régi baklövésemből létrejött fogadást, amit azóta hatszor elbuktam, de még meg is gyaláztam? Nem ez lett volna rá az első eset, sem az elbukott fogadásokhoz fűződően, sem a mézes-mázos felkészítéssel kapcsolatban. Így próbáltam nem felkészületlenül hozzáállni a dologhoz, azon agyalva, hogy most mégis hol voltam idióta.
A megszokott Sofit mellőző megszólításom után, csak baljósló érzések támadtak bennem, ahogy nagyra nyílt szemekkel felé fordultam. Nagyjából úgy ismertük meg egymást, hogy mikor bemutatkoztam, közöltem, hogy a Scar-t szeretem erre neki állt Sofia-zni, mire én megpróbáltam olyan csúnyán nézni rá, mint azelőtt senki ember fiára még soha. És láss csodát, nem jött be. Azt hiszem az egyetlen, akivel találkoztam eddig, és nem hódolt be a "kiélezett balta" fejemnek anyámon kívül... Ő inkább ordítani szokott érte.
- Mi van? - kérdeztem erőtlenül szavait hallva, őszinte döbbenettel fixírozva, hogy mikor hagyja már abba ezt az idegesítő letargiázást. Még első döbbenetemből felsem ocsúdtam, mire jött ez, aztán már ott is találtam magunkat, hogy ő kurvára eltűnt a helyszínről, szellemjárásosdit vagy valami elbaszott bújócskát járva puszilgatja a fejemet, mintha ez egy olyan játék lenne, ami arról szólna, hogy kapjon le a lehető legváltozatosabb módokon, ez meg most még biztos bónuszt is ér. Egy pillanat alatt elvörösödött az arcom, azonban ebben az esetben nem a zavartól, sokkal inkább az indulatoktól, amiket én most épp készültem útjára bocsátani. Egy pillanat alatt felpattanva, olyan erősen szorítva az ujjaim közé zárt kiegészítőt, hogy azok elfehéredtek, és félő volt, hogy össze is roppantom a holmit. - Mi a lónak a faszáról pofázol? - kérdeztem megemelve a hangomat, kiiiicccsit sem kedves stílusban, miközben éreztem, hogy állam megremeg, és nagyjából alig állok a lábamon. - Ne tegyél úgy, mintha te lennél itt az áldozat! - kiáltottam ezuttal, és oda vágtam a fülbevalóját, ahol gyanítottam, hogy áll, miközben éreztem, hogy arcom nedvessé válik a méregtől szemeimbe szökött könnyektől, miközben igyekeztem megzabolázni elfúló hangomat is, ahogy a torkom összeszorult, majd a számat összepréselve igyekeztem leplezni annak remegését is. |
Sosem állt szándékomban titkolni Sofi, vagy bárki más előtt, hogy amúgy a lehető legtávolabb állok az ő általuk humanoid létformának nevezett jelenségtől. Valószínűleg ha az orvosok a kezeik közé kaparinthatnának, akkor egy csapat tudóssal együtt ott állnának felettem és mindenféle általuk „fontosnak” vélt kísérletet végeznének rajtam, hogy rájöjjenek, mégis mi a piriputty vagyok, és hogy lehetek életben, ha amúgy nincs szívdobogásom, a vérem feketébb, mint a Vantablack. Ezen mondjuk semmi meglepő nincs, ha az alap természetét és feladatát nézzük az én „fajomnak”. Állítólag nem vagyunk túl kedvesek. Ezt kapásból megcáfolja Saol, aki lehet, hogy ritka, mint a babarózsaszín holló a természetben, de azért van. És az egy az több mint a nulla, szóval mindenképpen javítja a tendenciát. Bár a nagy bölcsek ezt valószínűleg romlásként értelmezték és ezért is ítélték el. Micsoda szar világban élünk már, van még olyan, aki nem csak a pusztítást és a halált szereti és értékeli, de az életet is. Agyrém az egész. Bár lehet, hogy nekik még az sem jutott, nem csak a mellkasukat tölti ki a sötétség.
- Mondtam egy szóval is valaha, hogy az vagyok? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre. Úgy voltam vele, hogy ha igazán érdekli, majd rákérdez a dolgokra magától is, max egy kis löketet adok neki, hogy legyen némi bátorsága is. Az egyetlen komoly probléma Sofival, hogy túlságosan előzékeny és nem akar direktbe és véletlenül sem megbántani másokat, vagy a kis lelkivilágukba taposni. Nem is tudja, mennyi energiát képes adni mások szenvedése. Időnként épp ezért nem árt neki egy kis lökést adni, mert emiatt még olyan alapvető kérdéseket sem tesz fel, hogy „Mégis mi a lófasz vagy te, bazdmeg?”. Bár ez, ilyen formában inkább hozzám illene, de a lényeg ugyanaz.
Miközben próbálta szétfúrni az oldalamat, én egyre kisebbre zsugorodtam, miközben megfeszítettem hasizmaimat is, hogy minél kisebb legyen a fájdalom. Nem épp buli, ha az ember bordái közé behatol egy erőszakos harcimókus tűhegyes kis ujjacskája.
- Nézd, Szivi! Ha előkapod, itt helyben, nagyon szívesen bekapom neked! – böktem meg hüvelykujjammal arcát, miközben arcomon széles vigyor terült el. Alapvetően mindig én voltam a férfi, akármelyik nem képviselőjével is találtam magam egy ágyban, de van egy mondás: Előbb vagy utóbb, mindent ki kell próbálni. Igaz hogy ezt elég nagy gyökérségnek tartottam, de ha Sofi előkap a nacijából egy pélót (amin amúgy kurvára meglepődnék), istenúccse megtanulok mélytorkozni. Szerencsére erre az esély konvergált a nullához, alulról.
- Nem tudom, valahogy nem illene hozzám a szenzáció hajhász, pletykarovatista kiscsaj szerep. Csupán arra céloztam, hogy bármennyire is hihetetlennek tűnik, odafigyeltem rád, minden alkalommal, amikor élvezhettem pompás társaságodat. – milyen fura szó ez a pompás. Ha valaki ideges és kimondja, akkor tuti viccesen fog hangzani, és senki nem veszi majd komolyan. Pompás.
Hogyan kúrd szét a hangulatot és a legjobb barátságodat egyetlen másodperc alatt? Csókold meg a barátod. Garantált a siker.
Nem nagyon örültem, hogy nem akar megütni. Ez sosem jó jel. Már biztos voltam abban, hogy teljesen sikerült lerombolnom a köztünk lévő híd utolsó pillérjét is. Lehet, hogy így jobb. Ő elfelejt engem, nekem meg már úgy is mindegy volt attól a perctől fogva, hogy a világra jöttem.
- Scarlett. – valószínűleg ez az első alkalom, hogy így szólítottam.
- Ha nem szeretnél róla beszélni, ha nem akarod többé az arcomat látni, én teljesen megértem. Csak egy szavadba kerü,l és már itt sem vagyok. – térdeimet felhúztam, könyökeimet pedig ráhelyeztem, hogy arcomat tenyerembe fúrhassam, úgy fújtattam egy hatalmasat. Ezúttal egyértelműen elcsesztem, pedig pont ezt nem lett volna szabad. De, ha egyszer halálisten vagyok és a lételemem a pusztítás, akkor mit is vártam saját magamtól?
Fölkeltem a földről, majd egy gyors csavarással kikaptam fülpiercingem, amitől újra láthatatlanná váltam a lány számára, és lehajolva hozzá, finoman tenyerébe helyeztem az ékszert, majd egy gyengéd csókot nyomtam homlokára. Nem akartam otthagyni egyedül, de nm tudtam mit tehetnék, hiszen miattam volt sokkos állapotban.
|
Már éppen kezdtem volna besértődni, hogy helló hallom ám, amit mondasz, ha meg direkt fikázod a jellememet, akkor baszhatjuk, mert ez van, javítani meg már próbáltam rajta, csak nem ment, aztán jött a túlzásba vitt kedveskedése, amire össze is zártam éppen szólásra nyitott ajkaimat, hogy védekezni kezdhessek, ehelyett csak egy "aha, na hagyjuk már" fejet sikerült vágnom, oldalra biccentve fejemet, szemöldökeimet felvonva, miközben egy hitetlen mosolyt villantottam. A szaglászásra csak egy halk - Héj - szakadt ki belőlem, ahogy szokás szerint behúztam nyakamat, vállaimat pedig felfelé húzva védekeztem az orv támadás elől, miközben felnevettem. - Először is - hajoltam félre a közelségből, egyenlőre magam elé bámulva, megemelve alkarjaimat. - Ha olyan szörnyű a természetem, nem kötelező elviselni - feleltem csípős szemtelenséggel, ahogy továbbra is a képletes plafonon tartózkodtak szemöldökeim, miközben széttártam kezeimet, majd ahogy folytatni kezdtem a combjaimra csaptam. - Nem vagyok olyan különleges, mint beállítod - kuncogtam fel. Elvégre én sok mindent megtettem, hogy a számomra idegesítő részeket eltakarjam, kezdve ott, hogy a mellemből szívesen lenyomtam volna egy adagot a fenekemre. Míg az első kifogásolt testrészemet túlméretezettnek találtam, és gyakran otrombának is, addig a hátsóm lapos volt, mint az alföld. Mondjuk nyilván edzhettem volna, hogy a mellem felszívódjon, a popóm meg kiemelkedjen a kráterből, de ezt két okból sem tudtam megtenni. Egy mivel a szívem meg nem mellesleg az ízületeim nem bírták, ugyanis pár tucat guggolást követően belilultak a térdeim, kettő pedig rohadtul nem akartam nagy izmokat. Persze kurva jól tudtak kinézni... A férfiakon, de nem a nőkön. Egy-egy feszes comb, egy kis kocka itt-ott elment, de amikor már ráfeszítés nélkül is látszódik az izomköteg, az valahogy számomra minden csak nem eszményi. Szóval maradt a mellkisebbítő műtét, meg a lapos segg.
- Miért, ennyire sem számítasz embernek, hogy egy szófordulatban ezt a szót alkalmazzam? - érdeklődtem, fürkészően kutatva pillantását, miközben összeráncoltam homlokomat. Egyébként valamilyen szinten azt hiszem én se számítottam embernek, de inkább annak tartottam magam, mint valami mutációnak. Épp ezért sosem gondoltam bele, hogy vajon a félistenek, vagy kitudja milyen lények mászkálnak még közöttünk, vajon ember lapon emlegetik-e magukat, vagy nekik egy olyan számunkra, halandók számára egyértelműnek tűnő kifejezés másként van megfogalmazva, másképp mondják, vagy esetleg teljesen nem is alkalmazzák, és esetleg nekik is olyan meglepő-e, mint amennyire most Mich is fennakadt rajta...
- Hé - kezdtem bele sikertelenül az önvédelembe, de csak nem akarta befejezni a köcsögösködést, így nevetve és tátogva próbáltam közbe szólni. - Nem is igaz! - hápogtam elkeseredetten nevetve, miközben az oldalába böktem. - Túl dramatizálod, ennyire nem is vagyok szétszórt - röhögtem fel, most már folyamatosan azon próbálkozva, hogy hogy férkőzzek bordái közé a leghatékonyabban ujjaimmal, de csak nem akarta abbahagyni. Mikor aztán azt kezdte ecsetelni, hogy van egy új képességem, mintha a meglévőekkel elboldogulnék, csak összepréseltem ajkaimat, erősen összeráncolva szemöldökömeimet, összefonva magam előtt karjaimat, egy igen túljátszott sértődést színlelve. - Bekaphatod a faszomat - biccentettem egy határozottat, behunyt szemekkel, megpróbálva a lehető legkomolyabb hangnemet megütni. Ezután csak óvatosan kikandikáltam egyik pillám alól, erősen koncentrálva, hogy véletlenül se nevessem el magam.
- Most úgy érted, hogy mindenkiről megjegyzed a szarságait, esetleg így próbálod tudtomra adni, hogy pont te lennél Lolitha - kreatív név választás egyébként -, vagy csak egy nagy stalker vagy, és azt is tudod, hogy mi volt a tegnapi ebédem? - szemtelenkedtem vele kicsit, hogy aztán nyugodtan fedezhessem fel a gyönyörű környezetünket, a lehengerlő látványaival, meg idegesítő bogaraival együtt. Ezután jött a fogalmam sincs, hogy kellemes vagy kellemetlen képszakadás, amitől rögtön kékhalál is lett a játék vége sőt, annyira szét crash-eltem az életem, hogy mint valami barom, meg is futamodtam, majd szépen fuck this stílusban vonulva ki a kis díszkert részlegből.
Hirtelen és egyszerre rohamozták meg elmémet a sötétebbnél sötétebb gondolatok, kezdve onnan, hogy mennyire szemét vagyok, hogy azt feltételezem róla, hogy ilyennek direkt viccelne, de mi van ha mégis. De akkor is egy köcsög vagyok, ha ezzel szeretné tudtomra adni, hogy amúgy nem is marháskodni szokott, és ez egy ilyen elbaszott módszerű kísérlet volt a friendzone-ból való kitörésre. De mégis miért akarna többet? Azért amiért múltkor... De múltkor nem jött össze, próbálkozni meg a kutyák szoktak, ez nem Mich módszere. Fogalmam sincs, hogy mi a franc van, ahogy azt is, hogy hiába próbálkozok ilyen serényen, én nem tudom ezt az "aprócska" kérdést megválaszolni... Szóval ahogy végeztem az áldozatom, vagyis a kis virágocska leszámolásával, csak felhúztam lábaimat, hogy átkarolva azokat a térdemre hajthassam államat, egészen picivé gömbölyödve ezáltal. Azonban nem tudtam sokáig... Vagyis nem is tudom, hogy pontosan meddig sikerült lesni a tájat, ugyanis ismét kizökkentett a férfi hangja, a képet pedig kitakarta egy halom rózsa. Tétován nyúltam felé, de szinte reflexszerűen fontam ujjaimat a rózsaszárak közé. Csak csendben emésztgettem a hallottakat, de nem tudtam, hogy mégis hová tehetném ezt az új információt... Talán a többi bizarr elszólása mellé? Igen, azt hiszem ott jó helyen lesz.
Kinyújtottam a lábaimat, hogy jobban szemügyre vehessem a kis kedveskedést, egyesével végig simítva ujjaimmal az összes fejen. Vajon nekik már itt volt az idejük az elmúlásra? Bocsánatkérésére felé fordítottam fejem, de nem vettem fel vele a szemkontaktust, csak az utolsó ajánlatára. - Nem akarlak megütni - feleltem még mindig kicsit kábán és rekedtesen, ezután is csak erősen nyeldekelve, próbálva úrrá lenni saját belső izgalmamon. Azt akarom, hogy megmondd miért tetted. De persze ezt sosem lennék képes így nekiszegezni, sokkal inkább voltam egy köcsög nagyszájú, mint aki tényleg mert volna kockáztatni. Már pedig nem nagyon találtam olyan válaszlehetőséget, ami megnyugtatott, vagy szívesen vártam volna.
|
Tudtam, hogy ez a „mozgalmasabb nap” elég sok mindent takarhat, amit nem feltétlenül szeretne most velem megosztani. Vagy valaha. Pedig nem vagyok egy féltékeny típus. Annyi, hogy ami az ENYÉM, arra más ne nézzen, ne nyúljon, és ne szóljon hozzá, felejtse el, hogy egyáltalán létezik. Persze nem mondom, hogy nem lehetnek fiú barátai annak, aki épp velem van, de az első gyanús jelnél elbeszélgetek kicsit kettecskén a fiúkával, hogy jelenleg mégis milyen szörnyű halál várrá, ha nem változtat… Persze, mi okom is lenne jelenleg így érezni, hiszen már szakítottunk. Szóval, ha bepasizott, azt igazán elmondhatná. Úgy se tehetek semmit. Mondjuk ez így nem teljesen igaz, mert elég sok mindennel ki tudnám borítani azt, akivel összejött, vagy aki ráhajtott, de ismétlem: nincs rá okom.
- Lehetetlen lemásolni a borzalmas személyiségedet és a csodás külsődet tökéletesen, az illatoddal együtt. Száz közül is meg tudnám mondani, hogy te vagy az Sofi. Még csukott szemmel is. – szimatoltam bele hajába. Sosem értettem miket használnak a lányok a hajukra, hogy minek kell havonta egy valag pénzt kidobni a kukába, amikor a haj nő magától is, egyszer kétszer megmossa az ember hetente, szárad, ahogy szárad és kész. Egyetlen pozitívumuk volt, az illat. És a hercegnő sok biszbaszának az illategyvelege mindig mámorítóan hatott, a saját, természetes „szagával” keveredve.
Leginkább egy kókuszos macaronhoz tudtam hasonlítani. Pici, kívül kemény, belül puha, finom és édes.
- Mégis mikor számítottam én normálisnak, vagy embernek? – röhögtem fel, amikor megláttam az arcát. Körülbelül az összes arca tetszett, amiben benne volt a szemöldökráncolás, vagy az értetlenség, zavartság. Ha pedig ezek össze is keveredtek, az kész orgia volt a lelkem számára. Talán pont azért kellett nekem ő, mert annyira más volt, mint én, annyira élő, annyira naiv és ártatlan. Meg akartam rontani és olyan szorosan megölelni, hogy ne kapjon többé levegőt, hogy ne múlhasson el felette az idő…
- Az a szomorú helyzet, hogy ismerlek már annyira, hogy bármelyik pillanatban lerakhatod valahova csak úgy, s aztán a másodperc egy ezred része alatt meg is feledkezel róla, és tádám! Volt, nincs. Mint a Harry Potterben a szoba. Csak te ezt bármivel képes vagy elkövetni. – vontam fel egyik szemöldököm, karjaimat összefonva magam előtt, egy sunyi félmosollyal ajkaimon. – Most, hogy jobban belegondolok, azt hiszem, te egy igazi őstehetség vagy, és ez az egyik legnagyobb szupererőd, csak eddig senki nem jött rá! Bassza meg! Egy zseni vagy, csak eddig nem tudtuk! – jelent meg tetetett meglepettség és döbbenet arcomon, ami hangomon is észrevehető volt, egy jó adag iróniával és szarkazmussal fűszerezve. Talán meg is borult a tartójuk.
- Jobb megfigyelő vagyok, mint hinnéd. – kacsintottam oda. Szemem sarkából követtem végig nyomon, hogy merre jár, és mit csinál, egészen az ominózus csókig. Nem gondoltam, hogy ennyire le fog döbbenni, és jobban lefagy, mint az explorer, egy win 95öt futtató ENIAC gépen, az antarktiszon. Teljesen azt hittem, hogy jön majd a kiabálás, csapkodás, ütés, rúgás, káromkodás, és ami a csövön kifér. Ehhez képest teljesen újra kellett indítani a rendszert, ám valami tuti így is be crackelt, mert csak egy „Ez most nem vicc” és egy hűű szakította fel az ajkai zárját, majd sarkon fordult és faképnél hagyott. Vagy jelen esetben műanyag fagyöngynél… Ez fura. Jól megcsináltam, mi?
Pár percig még vártam, hátha sikeres lesz a következő agyában lefutó parancssor, ám ötször hatvan másodperc letelte után kezdett gyanússá válni, hogy nem fog magától visszatalálni hozzám Hamupipőke, így nekem, a hercegének kell felkeresnem őt, átkutatva a királyságot. Még szerencse, hogy nekem csak kert méretű a birodalmam.
Lassan feltápászkodtam a padról, fogtam egy kisebb metszőollót és kiválogatva a legszebb rózsákat, gyűjtöttem egy hatalmas csokorral, majd egyenként leszedtem szárukról a tüskéket és a karácsonyi díszen lévő szalaggal kötöttem egybe őket. Valamivel ki kell engesztelnem…
Nem siettettem lépteimet miközben a kertben kerestem Sofit. Akartam neki adni még időt, bár valószínűnek tűnt, hogy nem tudja feldolgozni egyhamar. Pedig nem is az első csókunk.
Mikor megtaláltam őt, a földön ülve egy apró darabokra tépett virággal maga előtt.
- Neki még nem volt itt az ideje az elmúlásra. – guggoltam mellé, miközben elé nyújtottam a rózsacsokrot, azzal teljesen kitakarva szemei számára, a talajt.
- Ne haragudj. Azt hiszem, hogy messzire mentem Ha szeretnél, nyugodtan megüthetsz annyiszor, amennyiszer csak szeretnél. – ültem le a földre törökülésbe, gondosan ügyelve arra, hogy tartsak magunk között egy 30-40 cm távolságot, hiszen nem lenne jó, ha most akárcsak egy ujjal is hozzáérnék. Tényleg megbántam már egy kicsit, hogy túltoltam a „hülyéskedést”. Bár ezt nem is annyira annak szántam.
|
Emlékszem még arra az időszakomra, amikor még sokkal távolságtartóbb voltam Mich-el szemben, mielőtt együtt volutnk, meg ugye miután szétmentünk. Képes voltam napokig pattogni minden apró faszságon, szétparázni miatta az agyam, majd aztán félreértelmezni a lehető összes gesztusát... Hát igen, előfordul, hogy az emberek balfaszok, az meg másik kérdés, hogy nekem ezt a készséget sikerült egy kifejezetten magasfokon űznöm. Meg aminek kellett volna némi komolyabb jelentéstartalmat szavaznom, azt alul értékeltem, míg ami lényegtelen volt, azt felfújtam, na bumm. mondjuk nem mintha ezt a képességemet rákorlátoztam volna csak... Azonban nagyon is jól tudtam, hogy mostanában szinte mindent sikerült teljesen alulkvalifikálnom. Nem azért, mert nem esne jól, mikor a sajátos módszereivel kérne arra, hogy legyek óvatosabb, vagy bármi más, csak egyszerűen nem beszéltem be magamnak, hogy ez a fajta törődés gyengéd érzelmeinek jeleként törik elő belőle, hanem csak egész egyszerűen törődik velem, mint egy bátyó a hugijával. Igen, kurva sok energiát fektettem abba, hogy ezt a hipotézist elfogadtassam magammal, és egyenlőre semmi nem is döntötte ezt még... Még.
- Jól vanna - húztam el a számat sóhajára, mely úgy hatott érzékeny lelkemnek, mint a legdurvább kényszerítés. - Csak mozgalmasabbra sikerült alakítanom ezt a napomat, mint amilyennek eredendően terveztem, meg mint számítottam - vontam meg a vállam nemtörődöm módon, remélve, hogy ez kielégíti minden elfojtott kíváncsiságát. A végén megkapom, hogy én itt titkolózom... Mintha ő olyan nyitott könyv lenne.
- Még jó, mert fingom sincs alapvetően a hírekről - villantottam felé egy ártatllan, de annál idiótább mosolyt, ahogy vállaimat felhúztam a nyakamba. - Vagy lehet hogy csak az egyik fanatikus rajongód vagyok, és teljesen lemásoltam Scarlett kinézetét meg tulajdonságait, remélve, hogy így megtudhatok rólad valamit, amivel közelebb kerülök hozzád - nyitottam nagyra szemeimet, komoly bólogatás közepette, ahogy ajkaimat összeszorítottam jelentőségteljes hangnemben tálalva azt a faszságot, ami épp eszembejutott.
Szavaira teljesen összezavarodva pillantottam rá, koncentrálós gondterheltséggel vonva össze szemöldökeimet, hogy biztosan lássa rajtam, hogy nem értem mi a kékeres folyik itt. - Ez a normális embereknél nem fordítva szokott lenni? - érdeklődtem, egyszerre vonva kérdésessé mentál higéniai állapotát, valamint azt, hogy biztos nem kever-e össze valamit.
- Higgadás van, azért vagyok én ennyire irigy, hogy miután felvettek a képeidre vetett pillantás után, "véletlenül elveszítsem" azokat - néztem rá egy kicsit lesajnáló virgyorral arcomon, összevonva magam előtt karjaimat. De egyébként viccen kívül nem terveztem a mostani képeimet áruba bocsájtani, elvégre ezeket nem ilyen céllal készítettem, és a legtöbbről akár órákig is el tudtam volna beszélni, hogy mit hogy és miért csináltam aznap, kezdve azzal, hogy mi volt a reggelim. Na jó... Azért ez így egy kicsit túlzás, de azért örülnék egy ilyen hiper-szuper memóriának. Nem hogy azon kelljen aggódnom, hogy baszod nem volt már a héten háromszor rajtam ez a farmer, azt még csak kedd van...
- Úgy tűnik nem csak én ismerlek Téged - mosolyodtam el, miközben könyökkel meglöktem a kezét, ott ahol sikerült elérnem... mert nyílván nem a vállán fogom, ahhoz a fejem felé kellene emelnem a kezemet. Ami meg ugye nem lenne olyan menő. Ahogy az sem az, ha felszippantassz egy méhecskét a kibaszott orrodba. De persze láttam rajta, hogy valahol belül, mélyen, a felszín alatt kurva jól szórakozik ám, csak tudja, hogy mennyire "szeretek" zavarbajönni ha kinevetik a balfaszságom, és utána az istenért sem lehet belőlem valami normális műveletet kicsikarni, vagy max csak később, de gondolom nem lámpafénynél szeretné befejezni a kert ezen részét, ahogy nekem sem volt kedvem újból vakuzáshoz.
Mikor aztán felfedeztem a környezet idegen bosszantást elmém és szemeim számára, mert erőteljesen bezavart az összképbe, és nem csak abból az okból kifolyólag, hogy kurvára nem vagyunk tél közelben, hanem ez a képeken sem mutatna olyan elbűvölően. Szövegelésére csak továbbra is ámélkodva fordítottam felé tekintetemet, meglepve, hogy ő tisztában van a holmi eredetével. Azonban arra nem voltam felkészülve, ami ezután jött. Mikor közel hajolt, egyáltlán nem voltam zavarban sőt, számítottam rá, hogy tuti ijesztgetni akar, elvégre fagyöngy, meg anyám kínja, de nem gondoltam, hogy...
Magyarázatát szinte alig, mintha a fejem vízalatt lett volna, alig hallva próbáltam értemezni. Persze se a szememet nem csuktam be, se nem erölködtem a tarkómtól induló és a gerincemen végigfutó melegség ellen, így csak összerezzentem, mikor leült. Egyáltalán nem tudtam mit reagálni, és arról is megfelejtkeztem, hogy marhára pirulni szokott ilyenkor az ember lánya, nem csak pislogás nélkül bámulni az elkövetőre. Szinte villámként csapott belém a felismerés, hogy mitörtént, és szinte önkéntelenül is hátrálni keztem két tétova lépés képében. Egyszerűen csak el akartam tűnni, így az sem lepett volna meg, ha aktiválódott volna a jelenlétemmel kaőcsolatos képességem, és színeim megfakultak volna, köralakom pedig össze nem mosódott volna.
- Ez most nem vicc - motyogtam magam elé, inkább kijelentve, mint kérdezve, bízva abban, hogy igazam van, és azért ilyen mélyre nem süllyedne. - Hűűű - pislogtam, miközben éreztem, hogy mostmár szúr az arcom a piroslástól, majd mint aki világát nem tudja indultam meg ki a lugasból, az első virágot meglátva lecsűcsülve mellé, majd leszakítva azt, miközben előre hátra billegve kezdtem kántálni minden szirom letépésének alkalmával: - Miafasz miafasz miafasz - addig folytatva, míg a szárát is apróra darabokra nem szedtem. Valahogy most úgy éreztem együtt érzett velem a növényke... |
A beszéd technikai hiba és a beszédhiba nekem teljesen egy kalap alatt volt. Csak részletkérdés az egész. A beszéd technika ugyanis szimplán a beszéd alá van rendelve. Vagyis ha azt mondom, hogy beszédhiba, akkor azzal nem mondok hülyeséget, csupán nem vagyok a legpontosabb. Biztos, hogy még ezt is le lehetne bontani kisebb egységekre, és ha nagyon akarnám, biztos elő tudnám bányászni az agytekervényeim legmélyéről, hogy mi a lehető legpontosabb fogalom erre a helyzetre, de annyira nem érdekelt, hogy emiatt belemenjek egy újabb kör fölösleges, időhúzó vitába.
Sofi nevetése egy igazi kuriózum a fül számára. Olyan, mint egy jó kis padthai. Nem tudod pontosan, hogy mit szeretsz rajta, mi a jó benne, de szereted, és jobb kedvre derít. Éreztem, hogy ez lesz a reakciója és elhülyéskedi az én mindennél őszintébb udvarlásomat, de már hozzászoktam, így nem fájt. Persze örültem volna, ha kicsit elgondolkodik, akár egyszer is, hogy mi van, ha ez most nem poénkodás, hanem full komoly. Azonban van egy olyan megérzésem, hogy még szándékosság is feltételezhető e mögött és szándékosan nem akar róla tudomást venni, mert nem szeretné velem újrakezdeni. Én se tudom még, hogy mit is szeretnék, de nekem még van időm rajta gondolkodni. Egy párszáz… ezer, millió év.
Egy fáradt sóhaj kíséretében legyintettem csak, amikor visszakérdezett. Mind a ketten tudtuk, hogy miről beszélek, de azzal is tisztában voltunk, hogy úgyse fogja kimondani, én pedig kicsit fáradt vagyok ahhoz, hogy sokáig húzzam az agyát egyetlen dologgal. Ismerve Sofit, amúgy is ad majd bőven okot a heccelésre.
- Úgy általában. De most te vagy itt. – tártam szét karjaimat. Ez igaz volt. Most ő van itt. Gyakran amikor nem ő az a lány, aki mellettem van, és idegesítő az aktuális partnerem, felmereng előttem az arca és már minden megy is, mint a karikacsapás. A zászló áll, mi pedig jól érezzük magunkat.
- Hát… Nálam mindig. Kivéve, ha veled vagyok. Mert, Te különleges vagy. – Mert nem hagyod, hogy megdugjalak. Ebben nem volt számra túl sok információ valószínűleg. Mármint, nyílt titok az akadémián,hogy akinek szexuális frusztrációi vannak, az nyugodtan megkereshet, nem küldök el senkit, csak a geekeket.
Nem tűnt fel, hogy átléptem volna a határt, ám a Hercegnőm arca nem erről árulkodott. Ez kicsit, talán tényleg bátrabb voltam, mint máskor, de én ezt nem érzékeltem. Biztos azért, mert már két teljes napja nem volt dolgom senkivel… Ebben csak az az igazán szomorú, hogy Sofi után már nem lesz se időm, se energiám találkozni mással, vele pedig úgy se lesz semmi. Persze, nyilván le tudnám koptatni, ha akarnám, de… annál fontosabb. Mindenestre ideje visszafognom magam. Pedig most még a legyet is röptében. Kétszer.
- Ha valaha is meglátja bárki más rajtad kívül azokat a képeket, remélem, tudod, hogy nem menekülsz, és nem kegyelmezek többé. – arcom komor, már-már morcos volt. Nem lenne túl jó, ha úgy 124 év múlva véletlenül előkerülne egy most készült kép rólam és nekiállnának kérdezősködni az emberek, hogy ez, hogy lehetséges, mégis mi folyik itt. Nyilvánvalóan ráfoghatnám, hogy a dédnagyapám vagyok, de az olyan fárasztó.
- Tudtam, hogy tetszeni fog. – mosolyodtam el lágyan, halványan. Büszke voltam, hogy sikerült kialakítani és rendben tartani ezt a helyet és a rózsákat. Néha mikor ide jöttem, úgy éreztem, hogy a lelkemet mutatják. Tüskések és mélyvörösek. Meg időnként retkesek is, szóval tökéletes. A másik legjobb hasonlat, amit valaha hallottam és tökéletesen rám illik, egy dalból származik. „Az én szívem rántott hús, de azon a bunda vágy és rettegés talán.”
Ha valamihez óriási erőfeszítés kellett, az nem az, hogy ne vágjam most rögtön gerincre, egy ilyen gyönyörű helyen és tegyem magamévá, hanem az, hogy ne röhögjek fel hangosan a riadalmán. Csak megköszörültem torkom, majd kezeim hátam mögött összekulcsoltam, mint egy ártatlan szűzkislány, aki azt hiszi, hogy egy csóktól terhes lesz. Ikrekkel.
Karácsonykor megkértek, hogy basszam puccba a kertet, a diákok és tanárok örömére. A díszítésnél, amit mindennél jobban tudok gyűlölni – Minek kellenek giccses szarok mindenhova… soha sem fogom megérteni – csak azt utáltam jobban, amikor azt a sok, már a természet által megtépázott fost le kellett szedni. Egyszer vettem hirtelen felindulásból egy fenyőt és feldíszítettem… Na, hát az még három év múlva is ott állt a sarokban, szarrá száradva. Aztán egy piásabb estén „véletlenül” felgyújtottam.
- Oh. Szóval ez itt maradt? – léptem mellé, miközben lehajoltam és állánál fogva megemeltem magam felé arcát, majd megcsókoltam. Ennyit arról, hogy visszafogom magam.
- Fagyöngy alatt jár a csók. – dörmögtem lágyan ajkaiba, majd mintha mi sem történt volna leakasztottam a műanyag díszt, zsebre vágtam és leültem a legközelebbi padra, várva a büntetésem.
|
Mindig is ki voltam békülve a magasságommal, pontosabban annak hiányával, így nem is igazán feszengtem azon, hogy még csak a vállát sem érem el a fejem búbjával, ha mellette állok, és hogy mennyire megszívnám, ha néha ahhoz szottyanna kedve, hogy felkapva ölelgessen meg és nekem tériszonyom lenne. - De nem okoz problémát - kacsintottam vissza, rögtön hasast vágva az általa lecsapott magas labdára, hogy véletlenül se lehessen tovább ütögetni, azonban erről hamar el is felejtkeztem, mikor magával invitált. Csak izgatottan követtem, összepréselt ajkakkal, kíváncsian kandikálva ki hatalmas háta mögül, hátha így idő előtt leleplezem a kis meglepetést. Szerencsémre azonban ez nem jött össze és sokkal nagyobb élmény volt látni azt az aprócska csodát, amivel mi most dolgozni készültünk. Egyébként félő, hogy még a számat is nyitva felejtettem.
Kérdésére csak lassan biccentettem egyet, ahogy jobbról balra szépen végig mustráltam a területet, önkényes módon előre engedve magamat, és meg előtte lépve a lugasba. - Gyönyörű - lelkesedtem visszafogott hangon, ahogy alaposan körbe jártam a kicsit szűkös helyen. Igaz nem a rózsák voltak az első számú kedvenceim, de az illatuk mindenképpen megbabonázott, így közelebb is léptem egy már kinyílt virághoz, hogy megszaglászhassam. Persze nekem pont abba kellett bele ütnöm az orrom, amiben egy méhecske tanyázott, és nem igazán örült nekem, így kapásból hátrahőköltem, annak ellenére, hogy alapjában véve nem félek a rovaroktól. És nem a százlábú nem érdemli meg ezt a besorolás... Az maga a Sátán kedvence, annyira rühelltem őket.
És ekkor sikerült észre vennem, hogy valami környezet idegen holmi lóg a "plafonról", így csupán alásettenkedtem, hogy jobban megfigyelhessem - Jé egy fagyöngy - néztem a műanyag "növényre", oldalra billentett fejjel, miközben sűrűn pislogtam, mint a levelibéka, azon totózva, hogy mégis ki lehetett az az elvetemült. |
Kérdésén csak jóízűen felnevettem, főleg a kis mutogatása tetszett nagyon, azonban ennyivel nem adtam meg magam, majd teljesen megfeledkezve arról, hogy valójában tényleg volt némi elhallgatott mondanivalóm előle, csak heves védekezésbe kezdtem. - Ez nem beszéd hiba, akkor pösze lennék, vagy raccsolnék, ez beszéd TECHNIKAI hiba, mint mikor valaki hadar - bólogattam mellé intenzíven, büszkélkedve tudásommal, miközben a különbséget jelentő szavacskát erőteljesen kiemeltem. Amúgy tényleg tudtam, hogy miről hadoválok, egyéb esetben nem lettem volna ennyire határozott és inkább szerintem-mel kezdtem volna, nem úgy, hogy tökéletes meggyőződéssel magyarázok. Még oviban történt, hogy egy általános felmérést végeztek az összes gyereken, akik odajártak, ahova én is, felmérve, hogy melyikünknek és mennyiünknek van szüksége logopédusnak. És ekkor történt, hogy közölték, hogy némi problémám mintha akadna az r betű kiejtésekor, azonban ez nem szorul kötelező jellegű oktatásra, így ez számomra fakultatív opcióként lebegett. Én meg, ellentétben a mostani énemmel, rögtön kaptam a lehetőségen, hogy valami érdekes, újdonságszerű dologba vághassak, és izgatottan vártam is az első alkalmat. A feladatok pofon egyszerűek voltak, néha azt kellett képzelni, hogy egy kis gombócot kell tartani a nyelvünkkel, aminek egy krátert kellett így kialakítani, máskor meg kellett próbálni az orrunkat megérinteni vele, itt pedig előnyben voltak akik hosszú nyelvet birtokoltak, vagy akiknek alacsonyabban volt az orruk... Na én egyikhez sem tartoztam, szóval egyéni bukásnak és hatalmas vereségként könyveltem el magamban, de nem adtam fel egészen addig, míg édesanyám nem közölte, hogy ha még egy darabig folyatom ezt, akkor így maradok. Ezzel amúgy nem is lett volna bajom, na de hogy ezután már mindenki megtudja, hogy én biza' nem érek a nyelvemmel az orromig... Na azt már nem, és ezzel fel is függesztettem ezen tevékenységem. Egyébként a kiejtésbeli gondjaimat két heten belül felszámoltuk, majd végül a néni szépen el is zavart, miután megelégelte, hogy azok akik nem haladtak olyan gyorsan, mint én, azokat nem túl megértően azzal nyaggattam, hogy "Na miért nem megy? Ne már, nem is nehéz!". Ja, akkor még nem voltam annyira tapintatos.
- Oh... Most már minden világos - röhögtem rá, figyelve ahogy engem próbál utánozni, miután elmondta, hogy az ő anyukája milyen szellemiségben nevelte fel. Most mondanám, hogy ez meglepett, de valahogy vele kapcsolatban már lassan semmi nem tudott meglepni, habár az egészet viccként könyveltem el... Amúgy tényleg mi van, ha neki egy még rosszabb anya figura jutott, mint nekem. De ezt úgyse sűrűn fogom megtudni, ugyanis azt már észrevettem nála, hogy nem szívesen beszél a jelenen és a jövőn kívül más időkről. Mondjuk én sem szeretek arról sztorizgatni, hogy mi volt az Akadémia előtt. Annyira nem viselem jól, hogy már nem a művészetibe járok.
- Mmm - eresztettem meg egy igazán jól eső nyögdécselést a szép bókjára. - Igazi önbizalom növelő fröccs vagy - röhögtem fel, nem tulajdonítva komoly jelentést szavainak, ugyanis annyiszor futottam már bele ebbe a tényleg úgy értett vagy pont ellenkezőleg meccsbe, hogy inkább mindent vicc kategóriába soroltam. Ez volt az egyetlen, amit sosem javított ki, ha nem úgy volt, hanem csak rám hagyta. Az ilyesmi pedig eleve meg se fordult a fejemben, hogy igaz szavak lennének. Akkor se mondott sűrűn ilyeneket, mikor együtt voltunk, de teljesen mindegy. És egyébként is mindketten jól meg voltunk így, hiszen ő folytatta tovább a nők között csapongó életét, én meg maradtam továbbra is krumpli. És ez így van jól.
- Milyen reakció? - kérdeztem egy kínos mosoly kíséretében, ahogy összeszedve magamat, visszaküzdöttem az előző ülőpozíciómat. - Mármint velem, vagy úgy általában a világon? - hárítottam tovább a kényesnek titulált témát, miközben igyekeztem újra úgy viselkedni, ahogy szoktam, nem foglalkozva a ténnyel, hogy habár már csak enyhén, de még mindig vöröslik a fejem.
A hirtelen kérdésem utáni rövid szünetben hamar realizálódott bennem is, hogy milyen furcsa dolog felől kíváncsiskodom, ezért már épp védekezőleg emeltem volna fel karaimat, hogy akár el is lehet felejteni az egészet, nem is érdekel annyira, meg eleve hülyeség az egész és hagyja a faszba, azonban megelőzött rövid, de velős válaszával, mire én megrökönyödötten néztem rá. - Mindig? - "válaszoltam" szinte a szavába vágva, ahogy ezt az újonnan szerzett információt rá is vetítettem tanáromra. Vigyorától egyébként nem ijedtem meg, csak felkészültem előre a taperolásra, amin végül csak az égre emeltem első körben a szemeimet, majd egy várakozó pillantással meredtem rá, azonban nem egészen arra számítottam, amit hallottam.
A szavaira csak egyből a homlokomhoz kaptam a kezem, majd gúnyos mosollyal szórakoztam ki magam saját hülyeségemen. Csókról volt szó, nem ilyesmiről... Egyáltalán mit jelent a homlokra nyomott ajkak? Azt hiszem ennek már inkább magam járok utána, és nem kérem ki társaságom véleményét, eddig se jutottam velük kifejezetten előrébb. Az újabb letámadására azonban már valamivel összeszedettebben reagáltam, habár még mindig nem voltam az igazi - Michael szedd már össze magad - korholtam, miközben elkaptam a csuklóját. Ez a helyzet már nem csak az én szét esettségemet tükrözte, de ritkán ment el ő is eddig sőt, szinte sosem, így most csak nagyra nyílt szemekkel néztem rá, amolyan "Mit csinálsz?" stílusban. És ez nem egy nyugodt kérdés volt, ez egy agresszív kérdés volt, ami a szemeimen keresztül tükröződött felé, miközben próbáltam nem gondolni a hidegrázásra, amit a hirtelen érintés okozott. Végül csak vissza rángattam magamra a holmimat, remélve, hogy neki nem tűnt fel a pillanatnyi gyengeségem, mialatt azzal voltam elfoglalva, hogy össze ne hasonlítsam a régi helyzetet a most kialakulttal... Nem szabad!
- Rendszeresen, pont egy mellbedobással győzök - bólogattam, elégedetten kontrázva rá szavaira. Mindig is imádtam a szóvicceket, és ez egyébként még most igaz is volt. Sokszor hitték el, hogy nagykorú vagyok már, csak azért, mert úgy sétáltam a pulthoz egy kis alkoholos italért, hogy előtte kihúztam magam, meg lejjebb rángattam magamon a felsőmet. Igaz nem sűrűn lenne szabad innom, de sosem vittem túlzásba, és még életemben nem voltam részeg... Na jó, de egyszer, de akkor otthon voltam... És még nem volt baja a szívemnek... Lapozzunk.
A kis bakim után, meg a fejét látva, amit erre vágott, nem tudtam visszafogni a nevetésem, ami olyan erősen tört rám, hogy kénytelen voltam leguggolni, miközben már fognom kellett a hasam. Asszem néhány könnyet is elmorzsoltam. - Inkább megtartom őket magamnak a portfóliómhoz - szusszantam fel, nehezen legyőzve a rám törő röhögő görcsöt próbálkozva azzal, hogy egy kicsit komolyabb hangvételűre veszem a dolgot. Egyébként tényleg ez volt a tervem, feltéve, hogy tényleg jól sikerült a kép.
- Ebben egyetértünk - bazsalyogtam vissza rá egyből, inkább meg sem érdeklődve, hogy az övé micsoda. Úgyis valami olyasmit felelne rá, hogy mesterien szarja el a személyiségét érintő kritikákat. Vagy valami ehhez hasonlót, így ezzel nem is próbálkoztam meg, a mai nap így is túl nagy humorbogyót sikerült bevennie.
Mindig is ki voltam békülve a magasságommal, pontosabban annak hiányával, így nem is igazán feszengtem azon, hogy még csak a vállát sem érem el a fejem búbjával, ha mellette állok, és hogy mennyire megszívnám, ha néha ahhoz szottyanna kedve, hogy felkapva ölelgessen |
Nos, igen, ismert. Jobban, mint bárki ezen az akadémián. Még a tulajdon testvéremnél is jobban. Mondjuk ez akkor is igaz, ha az egész világot veszem gorcső alá, kihagyva az otthonomat, mert ott azért tudtak rólam egyet s mást, amiről nem baj, hogy nem hallott még. Valószínűleg ha ismerné a múltam részleteit, megijedne és vagy elkerülne mostantól, vagy megpróbálna továbbra is kedves lenni hozzám, de belül rettegne a lényemtől. Rá inkább az utóbbi lenne jellemző szerintem. Mármint, nem olyan, aki csak úgy cserbenhagyna másokat azért, amik. Persze, biztos megpróbálná meggyőzni önmagát, hogy nem fél, nincs mitől félnie, hisz „ismer”, tudja, hogy milyen vagyok most és nem számít, hogy miket tettem a múltban. Csak ezzel egy a baj. Nem csak a múltban követtem el azokat a dolgokat, hanem bármikor megtörténhetnek most is. Ha történne valami Saollal megint, vagy akár Sofival, megint elveszíteném az eszemet és kitudja, hogy hány lelket küldenék bolygókörüli pályára. Nyilván nem egyet-kettőt. És akkor meggyűlölnének. Mind a ketten. Ráadásul el kéne hagynom az akadémiát is, ha egyáltalán maradna belőle valami. Akkor nem tudnék rájuk vigyázni többé.
- Akkor azt akarod mondani, hogy csupán beszédhibás vagy és ezért hagytad fent a mondat végén a hangsúlyt? – a végén szónál ujjaimmal idézőjelet mutattam a levegőbe, szemforgatva. Tudtam, hogy csak a véremet próbálja szívni, erről arckifejezése is elég sokat elárult, de ha harcot akar, megkapja. Nehogy már csak én élvezzem ennyire csevegésünket.
Pipiskedésére és bandzsítására csak felröhögtem, majd hasonló pózba vágva magam kezdtem kifigurázni.
- Az én anyukám meg azt mondta, hogy valakiről vagy rosszat, vagy semmit. – a kancsítást én kihagytam. Sose szerettem hülye fejeket vágni, egyszerűen nem illett hozzám. Ellenben ha egy horror filmbe keres valaki démont, vagy valami más, hasonlót, amihez jól jön egy vérfagyasztó tekintet, akkor nyugodtan megkereshet. Elfogadni nem fogom, de megkereshet.
- Sose tudnék betelni az igéző tekinteteddel. – dőltem hátra a padon, megtámasztva magamat tenyereimmel, hátam mögött, teljesen komoly tekintettel. Ez volt az igazság, bár az ilyen megszólalásaimat a szakításunk óta poénnak veszi, és azt hiszi, hogy csak szívatni próbálom, így nem volt tétje a dolognak. Csak jó volt kimondani, elvégre, ami való, az való, nem fogom letagadni.
Ma különösen intenzíven reagált a taperolásra, máskor egy legyintéssel, vagy egy „Hülye vagy, bazdmeg”-gel és egy gyomorszájassal letudtam, miközben arca se rezzent. Most vagy meg fog neki jönni, amit kétlek, vagy valami felzaklatta, elérzékenyítette a nap folyamán.
- Hmmm. Mi ez a reakció? Történt ma valami, igaz?- engedtem el, és tettem fel kérdésem, miközben eltávolodtam tőle. Arcom gyanakvóból fokozatosan ment át vigyorgóvá. Újabb dolog, amivel cukkolhatom. Nekem ez csak előny. Bár idegesítő egy kicsit, mert valószínűleg pasi van mögötte…
Elsőre meglepődtem, nem számítottam olyan kérdésre, hogy mikor akarok megölelni egy lányt. Nem vagyok egy nagy ölelgetős csak akkor, ha valaki fontos nekem. Ebből pedig eddig nem soka akadt, szóval… De őt például gyakran meg akarom ölelni. Nem tudom, hogy ennek mi a pontos kiváltó oka, így válaszolni se tudok rá. Ezt persze nem feltétlenül kell neki is elmondanom.
- Mindig. – terült el ördögi mosoly arcomon, miközben átkaroltam és közel húztam magamhoz. Hosszabb hajtincseit kezdtem birizgálni mutatóujjammal.
- Elvégre az ölelést követi a csók, majd pedig…- jobb kezemmel benyúltam pulcsija és pólója alá, úgy kezdtem lassan felfelé húzni, mintha le akarnám vetkőztetni. A korábbiakból kiindulva, erre még jobb lesz reakciója. Még mindig selymes a bőre.
Egy barom vagyok és bunkó, tapló, köcsög, fasz és minden, ami obszcén és rá lehet mondani egy férfire, mert folyton játszadoztam vele is, meg más lányokkal is, de élveztem. Nekem nem kell amiatt aggódnom, hogy egész életemben utálni fognak, mert ez már úgy alapból az egyik tartozékom volt. A haláltól mindenki fél, utálja, nem akarja, nem várja, így ezek ránk, rám is elmondhatók. Én meg még szerettem is ezt érezni.
Tudod, ki hiszi el ezek után… Egyértelmű volt, hogy történt valami. ahogyan az is kezdett egyre nyilvánvalóbb lenni, főleg a kérdése után, hogy egy srác miatt ilyen zaklatott. De most tényleg a süket? Nem tudtam senki másra gondolni. Főleg a messenger hívásos baleset után… Kicsit mintha túl lett volna az is reagálva részéről. Ha nem történt volna semmi, akkor nem hiszem, hogy ennyire felfújja. Megölelte?
- Hát igen, mellesleg el vagy eresztve, ez tény. – bólogattam helyeslően miközben alaposan végigmértem tekintetemmel. Nem volt egy deszka, sőt, nőiesebb volt az alakja, mint a legtöbb lánynak, akivel eddig dolgom volt. Egyszerűen imádtam a testét.
Még időm sem volt valami frappáns beszólást kitalálni szavahihetőségét illetően, mikor már ki is égette a szemem a vaku fénye. Nem szólaltam meg csak néztem rá azzal a tipikus „Na? Mégis miről is volt az előbb szó? Hogy is van ez?” fejemmel. Simán le lehetett róla olvasni, hogy ez most bukta. És nem lekváros. És nem nekem.
- Ezek után minimum 50%-ot kérek. De szerződéssel, három tanúval, mert ezek után nem tudom, hogy bízhatnék meg veled. – próbáltam komoly maradni, de a végén már nem bírtam nem nevetni. Annyira abszurd volt az egész. Főleg, hogy én beszélek megbízhatóságról, meg szavahihetőségről. Pont én.
- Mindenkinek kell valamilyen erősség. – mosolyodtam el halványan. Tényleg erős jellem volt. Néha túlságosan is. De ez is bizonyítja, hogy ő egy jó ember. Lehet ezért vonzott annyira. Mint a mágnesnél az ellentétes pólusok. Mondjuk ez egy elég tré, meg klisés, meg ezerszer elhangzott mondás, de ránk igaz volt. Volt.
Imádtam, hogy olyan kis pici, a magasságbeli különbség pedig fekve úgysem tűnik fel senkinek. Persze addig el is kellett volna jutni. De mivel ő erős jellem…
- Tudod egy helyet, ahol nem okozhat problémát a mélységed. – kacsintottam rá cinkosan, majd intettem, hogy kövessen és egy rövid séta után pár szomorú fűzhöz értünk, amelyeknek ha elhúztuk a lombját egy rózsa lugas nyílt elénk. Igazából ez egy elég népszerű volt a szerelmes párok körében, így gyakran kellett utánuk különböző, gusztustalan dolgokat eltüntetnem. Ezeket rendszerint egy hosszú csipesszel, gumikesztyűben szedtem össze, amiket aztán felgyújtottam… Legszívesebben azokat is lelocsoltam volna benzinnel, majd feléjük pöcköltem volna egy gyufát, akik itthagyták a "szemetüket"...
- Na? Szép nem? – fontam össze karjaimat mellkasom előtt, büszkén kihúzva magamat, hogy milyen fasza csávó vagyok, hogy egy ilyen helyet mutatok neki.
|
Kérdését hallva és vigyorát látva, csupán felnevettem, miközben meg ráztam a fejemet. - Persze, hogy tudom, ismerlek már hallomásból jó madár - mosolyogtam tovább kissé kényszeredetten, ahogy eszembe jutott, hogy talán túlságosan is jól ismerem, de inkább csak igyekeztem elhessegetni az emlékképeket, mielőtt még teljesen tönkre tették volna a normális beszélgetésünket azzal, hogy elvörösödök. Azonban nem nyílt olyan sok alkalmam arra, hogy kiverjem a fejemből, ami befurakodott oda, ugyanis tudtán kívül segített rajtam azzal, hogy nekem szegezte kíváncsiságát, mire csak felpillantottam rá, ki sunyi fejet vágva. - Milyen második fél? - emelgettem meg a szemöldökömet, próbálva érzékeltetni, hogy túl paranoiás, nem kell mindig ennyire parázni néhány ki sem mondott szótól, nem foglalkozva azzal az aprósággal, hogy egyébként jogos lenne a feltételezése, így csak összefontam magam előtt a karjaimat. - Tudod engem az anyukám arra tanított, hogy ha szépet nem tudok, akkor inkább ne mondjak semmit - bólogattam határozottan, hátha összezavarodik, és nem jut eszébe, hogy az állandó obszcén kifejezéseim mellett szeretem adni is az ívet neki. Erre ugyan nem láttam sok esélyt, de próbálkozni azért még csak lehet, nem? A közelsége egyébként régebben talán zavarba hozott volna, de most egyenlőre csak a hülyeség dőlt belőlem. Továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy köztünk már nincs olyasmi, ami miatt illene elpirulnom, így csupán az orromra koncentrálva kecsesen bebandzsítottam.
- Ki sikerült bámulnod és ámulnod magad az igéző tekintetemen? - kérdeztem fölényeskedve, miközben szépen rebegtetni kezdtem szempilláimat, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az ő szemei minimum olyan lélegzetelállító tud lenni, mint az enyémek. Én mindig is éltem haltam a zöld szem vörös haj pároshoz. Nem is kérdőjelezem meg, hogy mégis mi volt az első dolog, ami megfogott benne... Naná hogy nem a térdkalácsa.
- Igen te és a büszkeséged - bólogatva figyelve arra, hogy mit beszél, így rögtön reagálva is, azonban mikor második mondatához ért, már nem igazán tudtam eldönteni, hogy mégis mit kellene kiengednem magamból, azonban tetteire már nem is gondolkodtam tovább ezen. - MIII?! - adtam hangot össz hozzászólás gyanánt, ahogy mindez a hang egyfajta mélyebb, ércesebb tónusként tört elő torkomból, mint az általános beszédstílusom. Talán a mai nap hatására egy kicsit érzékenyebb voltam erre a taperolós, így egyből befeszültem, mint állat az érintésekre, és első felindulásból a hozzá közelebb lévő térdemet az oldalába ékeltem, ezzel tartva a kellő távolságot, önkéntelenül is hátrahőkölve. Kezeimet pedig mintegy védekező mechanizmusból a mellkasom felé kaptam, habár nem zártam ökölbe a levegőben tartott tagjaimat. Csak meglepetten pislogtam a kialakult helyzet hatására, majd összeszedve magam ültem vissza a helyemre, ha méltóztatott abbahagyni tevékenységét. - Faszért kell ezzel viccelni - morogtam, miközben zavartan a fülem mögé igazgattam egy elszabadult tincsem, igyekezve elrejteni eddig is az arcomra költözött pirosságot, remélve, hogy ezalatt az elbaszott idő előtt visszanagyobbodnak a bordáim, lehetővé téve a furcsán szorító érzés helyett a normális légzést, ami egyenlőre nem sűrűn akart megvalósulni.
- Oh hát hogyne - pislogtam rá lassan egy fáradt mosoly mögül, ami az illette, hogy kedveli azt a fajta arcberendezésem... Pedig tapasztalataim alapján nem egy mazochista alkat sőt, inkább ellenkezőleg, szóval ezt a fajta perverzióját nem is igazán tudtam hová tenni. Azonban a további szövegelése elgondolkodtatott és felkeltette az érdeklődésemet, így csupán egy darabig magam elé meredve kezdtem el tűnődni, hogy vajon gyakori-e a férfiaknál, hogy az érintések fontosak az életükben, vagy nem hagyják, hogy el szokásosodjon, hanem csak azoknak tartogatják, akiket fontosnak tartanak. - Te mikor érzed úgy, hogy meg akarsz ölelni egy lányt? - bukott ki belőlem az, ami legjobban bökte a csőrömet, észrevétlenül, továbbra is figyelve azt, ahogy a lábfejemmel a földbe rajzolgatva kisebb nagyobb köröket szórakoztattam magamat.
- Nem hál' Istennek - szusszantam fel kérdésére, őszinte megelégedéssel. Mármint nem az, hogy én nem lennék olyan téren normális, hogy ne szeretném én is, ha felkeltem mások érdeklődését, de alapvetően nem szerettem másokat visszautasítani. Meg egyébként sem voltam jó ennek a feltérképezésén. Ha nekem nem voltak egyértelműek a srác jelei, akkor nagyon gyorsan friendzone-oltam, aztán nem volt esélye bármit is csinálni... Ezzel akkor szembesültem, mikor ide érkeztem, és hát ja, kicsit bánt is a dolog, hogy tudat alatt kínoztam valakit, de mégsem vagyok teljesen ludas a helyzetben, ugyanis én elég... Lassú vagyok ezen a téren, de mindegy. - De egyébként is, mi az, hogy fiú lány? - kérdeztem felháborodottsággal az arcomon, majd hogy bizonyítsam is értetlenségem szépen kihúztam magam, kezeimmel végig simítva mellkasomon. - Egy mázsa alatt hány srácnak van ekkora tüdőkapacitása? - kérdeztem vissza erősen rázkódó vállakkal, próbálva elfojtani magamban nevetésem, mely emiatt csípni kezdte pofimat, ahogy az kezdett vörösödni.
A fényképezőkre érkezett okfejtésén elcsendesedve csupán hümmögtem egy sort, inkább kihagyva a válasz lehetőségét. Mármint oké, nem kell folyton az orromra kötni, hogy jóval idősebb, amitől egyébként gyakran csak még távolabbinak éreztem, mint amilyen szakadékok eleve húzódtak közöttünk. Csak nyeltem egyet, ahogy ismét elképzeltem, hogy mégis hány konkrét év előnye van, amiről most valamivel pontosabb adatot is sikerült szereznem... Szóval a fénykép előtt már biztosan élt.
- Kételkedsz a szavahihetőségemben? - húztam össze résnyire szemeimet, úgy állva a fürkésző tekinteteit, rezzenéstelenül, a végéig... Akkor már sikerült elnevetnem magam. - Kaphatsz 5%-ot - ajánlottam fel, komolyan elgondolkodva az ötleten. Tuti egy valag pénzt össze lehetne kaparni vele. Habár az, hogy emberekkel kellene beszélnem, az letörte a kedvem, és olyan "meh" állagúvá tették az egészet. Végül aztán alakítását pislogás nélkül figyeltem, észre vétlenül... Vagyis annak szánt gombnyomással pedig már meg is örökítettem, csakhogy a vaku kedves beárult... Mondjuk legalább nem rontott a kép minőségén az eleve napos helyszínen. De komolyan, pont a vakú? Pont azt sikerült rajta hagynom az átnézéskor? Végül csak egy ártatlan és kedves arcot vágva emeltem föl a még mindig nyakamban lógó szerkezetet, szemügyre véve, hogy mit is sikerült alkotnom.
- Ugyan fizikailag gyenge vagyok, de legalább jellemileg erős - feleltem töretlen kedvvel, felemelve karjaimat, majd ráfeszítve bicepszeimre, mintha nem az előbb beszéltük volna meg, hogy nincs is mire feszengeni. Végül csak ügyetlenkedve vettem át a felém nyújtott szerszámot, kicsit riadtan pillantva rá. - De amúgy is a termetem hiányán nem jobban kellene aggódnunk? - kérdeztem kicsit elbizonytalanodva, fel pattanva mellé, ismét durcás fejjel figyelve a közel negyven centivel magasabb Mich-t.
Kíváncsiskodására csak hatalmasra nyíltak szemeim, magam előtt szorongatva forgatva az eszközt, feltűnően szenvedve toporogva - Hát öhm... - forgattam a fejem jobbra és balra, teljesen leblokkolva. Hát igen, nem a döntéshozatalaim gyorsaságáról vagyok híres. - Okés, úgyis kettőnk közül Te értesz ehhez jobban - adtam be végül derekamat elégedetten és izgatottan vigyorogva, mint egy kíváncsi öt éves, aki először lát csúszdát.
|
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
