|
Témaindító hozzászólás
|
2018.07.14. 06:04 - |
Jason Peter Todd x Jorunn Borghildr |
[7-1]
 Egy ellenállható és ellenállhatatlan pöcs is vagyok. Tudom. Jól nézek ki, ezért is tapad rám, úgy mindenki, de amint kinyitom a számat, akkor sokáig gondolkoznak azon, hogy tényleg olyan jó ötlet az én társaságomat élvezni. Végül arra jutnak, jobb eltűnni mellőlem, mert még se akarnak olyannal találkozni, aki el küldi őket a tág s meleg anyjuk picsájába. Ja, nem vagyok egy olyasmi, hogy kedveljem a társaságot, sőt olyasfajta hapsi lennék, akinek a sugárzása is taszítja az embert. Rose szerint eléggé elviselhető leszek egy-két év ismeretség után. Fogalmam sincs, eddig csupán Bruce maradt velem tovább két évnél, a lányon kívül, persze.
És most is egy kész köcsög voltam, de jogosan. Most komolyan? Ki az a normális emberek közül, akik simogatnak egy olyan embert, akinek még a nevét sem tudják? Ez az. Épeszű ember ilyet nem csinál. Persze, engem sokan ismernek, hisz a nagy betűs Batman-nel dolgoztam együtt. Így vagy Robinként ismernek (ugh), vagy Red Hoodként.
Nincsenek valami jó emlékeim azzal kapcsolatban, hogy repedt falakat és összetört üveget látok. Elég nagy hasonlóság volt most a gyár és az akadémia között. Pánik jellegű érzés fogott el pár másodpercre, éppen arra gondolva, hogy jobb lenne, hogyha a nagy Batman kihúzna a slamasztikából, meg innen is. Mert ha ilyenek lesznek a további napjaim, nem fogom kibírni.
Kellett jó pár másodperc amíg összekapom magam, így teljesen kizártam a körülöttem lévő eseményeket. Igen, egy félénk picsa is vagyok, de nem jó mulatság, hogyha az ember majdnem meghal és látja, ahogy az utolsó családtagja is kinyiffan. Szóval csak akkor kaptam észbe, amikor megint felém nyúlt. Gondolom előtte mondott is valamit, de elsőre fogalmam se volt mi az, aztán megláttam az üvegszilánkot a felsőn. - Én is látom - mondtam, majd leszedtem. ugyan már, ettől a kis Bambi szerű jelleme miatt még jobban elviselhetetlen. Úgy döntöttem ideje elindulnom. Így el is kezdtem menni, mikor újra megszólalt. - Keress rá a Red Hood névre, biztos találsz egy-két szaftos sztorit - intettem, de nem úgy, mint egy herceg intene. Én a középső ujjal tettem.
[LEZÁRT KÖR] |
 Hatalmas tévedésben voltam? Az biztos. Úgy éreztem, a valóság kimozdul a maga síkjából, kifordul, facsarodik, s valami lehetetlent mutat. Mintha csak egy omega szintű mutáns, vagy éppen egy ügyes telepata szórakozna az elmémmel. Ám a srác teljesen valóságos volt, hiába kívántam többször is mesés utazásra indulni vele a képzeletemben, a valóság mindig visszarántott. Előttem állt, megfogható közelségben, nekem pedig egyetlen éppkézláb mondat se jutott eszembe, sőt még a szavak is cserbenhagytak. Kínos! Na nem mintha máskor olyan könnyedén jött volna a beszéd, minden mondatot inkább tízszer átgondoltam, s csak utána ejtettem ki, semmint, hogy esetleg belezavarodjak a mondanivalómba. Már ha volt.
Ugyan valamennyire érzékeltem a rezdüléseiből, hogy nem annyira tetszik neki, amit művelek vele, mégsem tudatosult bennem, hogy talán abba kéne hagynom. Jó, mondjuk ilyesmihez gondolkodni kellett volna, az meg most nagyon nem ment. Leginkább semennyire sem. Olyan reménytelen eset vagyok.
Amikor durván ellökte a kezem, szintén nem ment az elmélkedés, csakhogy egészen más okból mint az előbb. Teljesen lefagytam és… nem tudom. Megijedtem? Aggódtam? Szégyelltem magam? Talán mind a hármat egyszerre. Szörnyű volt. Megborzongtam, s egy pillanat alatt szétcsúsztam. Na nem a szó általános jelentésében. A képességeim szabadultak el. Ilyen pedig előtte még sosem fordult elő velem. Nem azt mondom, hogy mindig, tökéletesen tudtam irányítani, de magától sosem jött elő, s nagyjából mindig azt tette, amit elvártam tőle. Most azonban teljesen magától lépett akcióba.
- Sa-sajnálom, én… - a közelünkbe lévő falak megrepedtek, mintha hihetetlen erővel próbáltam volna kitépni őket a helyükről, a srác mögött pedig csörömpölve tört ki az ablak. Ennek tetejében pedig mindenféle random gondolatom kezdett keringeni Batmanről, mire szinte fejbe kólintott a felismerés, hogy azok nem az én tulajdonomat képzik. Rémülten behunytam a szemem, de a teljes pánikba esés helyett inkább azon voltam, hogy lenyugodjak. Nem eshet miattam baja, nem lehet... Dühösen ökölbe szorítottam a kezem, és visszaereszkedtem a földre. Hogy micsoda?! Aprót sóhajtva állapítottam meg, hogy ezalatt a néhány másodperc alatt a szárnyaimat is sikerült kitárnom, s még alkalmazni is. - Hoppá - óvatosan visszahúztam őket, majd a hangom után eredetem. Meglepően hamar meglett.
- Szó-szóval… sajnálom - motyogtam neki - az előbbit… meg az azelőttit - kezdtem sorolni - szóval mindent! - vágtam rá hirtelen a végén. - Izé, nem tudom… azt hiszem semmit. - hajtottam le némileg szégyenkezve a fejem. Te jó ég, mit hisz, mit akarok tőle?
- Ne-nem sérültél meg? - óvatosan szemügyre vettem, de úgy tűnt nincs baja. A felsőjén felfedeztem egy nagyobbacska üvegszilánkot, felé nyúltam, hogy levegyem, de hirtelen visszarántottam a kezem mitöbb, a másikkal rá is fogtam, ahogy eszembe jutott az előző. - Bocsi - egy picit bámultam a kezeimet, csak aztán tettem hozzá - A… - hirtelenjében nem jutott eszembe hogyan nevezhetném a rajta lévő fekete cuccot - pólódon van egy üvegszilánk. - esetlenül toporogtam előtte, legszívesebben levettem volna róla, hiszen engem biztos nem sért meg. - Esetleg a nevedet elárulhatnád - szépen lassan emelve a fejemen fellestem rá, ahogy megint eszembe ötlött a “mit akarsz tőlem” kérdése. |
Én, mit kellemes társaság? Ha! Olyat soha nem történt meg és azt hiszem nem is fog. Mindenkit szoktam borsot törni az orra alá. Faszom, Bruce-szal is úgy találkoztam, hogy éppen kicsesztem vele. Sokat emlegetem őt tudom, de azért ne felejtsük, hogy nagyon sok ideig, öregemet játszotta, mikor senki se. Tipikus rossz gyerek voltam, aki senkire sem hallgatott, azt ott volt az a pasi, aki védte Gotham utcáit, így érthető miért is voltam annyira meglepve mikor engem karolt fel. Pedig én egy egyszerű árva voltam, semmi nélkül. Biztos hasonló gyerek volt már az utcákon előttem, de azt hiszem én voltam az, aki túl sokat találkozott vele.
Akármennyire nem értek vele egyet, azért hálás vagyok, hogy befogadott a családjába, még ha nem is illettem bele. Viszont végül ő is rájött, hogy elég kiállhatatlan fiú vagyok. Azért csodálom őt, hogy megpróbált fegyelmezni, ami természetesen nem sikerült neki. Bár örültem volna neki, ha esetleg egyszer ráhallgatok és akkor nem halok meg majdnem esetleg. Azután úgy döntöttem, hogy ha ennyire szarul sikerült, minden, akkor ideje a magam útjára térni. Nem akartam, hogy valaki is meghatározzon. Nem akartam már Batman Robin-ja lenni, magam akartam lenni, a saját módszereimmel, a saját személyiségemmel és a saját szabályaimmal.
Talán ezért is pattant el nálam egy ideg, amikor hozzáért az arcomhoz. Mármint oké, hogy megmentett, hálás is vagyok, de nem vagyunk puszipajtások.- Mondd mi a rézfánfütyülős úristent gondolsz? - förmedtem rá, ahogyan elütöttem a kezét. - Mármint oké, hogy anno megmentettél, hálás is vagyok... de még mindig idegenek vagyunk, bazdmeg - akkor nem akartam megmentve lenni, viszont igazából nem is ő húzott ki engem a szarból, mert simán megölhettem volna magam, miután elment. Ehelyett Red Hood lettem. Jason. Nem Robin. - Tudod, hogy kurva ijesztő ez a viselkedés, amit produkálsz? Idegenek arcát simogatni? - Poison Ivy is simogatott azt nem ugrottam a kebleibe. - Mit akarsz tőlem? |
Nehezen tudnám körbe írni, mi vezetett végül ahhoz a döntésemhez, hogy beiratkozzak az Akadémiára. Persze, nagy részben a srác, de… mostanra már fogalmam sincs, honnan szedtem össze hozzá elég határozottságot, na meg bátorságot. Pontosan tudom, mennyi borzalmat követtem el, számtalan életet vettem el, amiknek súlyát egyetlen megmentetté nem veheti le a vállamról. Azt sem tudtam mit akarok itt egészen pontosan. Megváltozni? Új életet kezdeni? Aligha. Én… nem bántam meg semmit, amit eddig elkövettem. Megeshet, valaha meg fogom bánni a bűneimet, de az egészen biztosan nem most fog bekövetkezni. Hiszen egyáltalán nem vagyok képes az emlékeimbe idézni azok arcát, akik az én kezemtől haltak.
S mégis, most itt voltam. Talán készen arra, hogy megváltozzak. Hogy egy kicsit legalább másabb legyek, mint voltam. Elvégre a múltat maradéktalanul sosem lehet eltörölni. Mindig marad valaki, aki emlékszik. Aki emlékeztet. De mindegy is, hiszen ez nálam nem számít. Ennek ellenére számtalanszor eljátszottam a gondolattal: mi lenne, ha egyszer felelősségre akarnának vonni a tetteimért? Hagynám vajon? Elmenekülnék? Megkísérelnék végezni mindenkivel, aki erre törekszik? A pontos válasz még mindig váratott magára. Hol így, hol úgy gondoltam. S ezt gyakorta az ismeretlen körülményekre fogtam. Holott voltaképpen a lelkemben volt keresendő a bizonytalanságra a válasz. De azt még én magam sem értem el. Sötétben tapogatóztam. Gyakorta a hangulatomtól függően válaszoltam. Talán ő megadhatja nekem a hiányzó válaszokat.
Arra is kerestem a választ miért érzek késztetést, hogy megborzongjak, valahányszor rágondolok. Hiányzott. Azt hiszem. Egyszer talán megkeresem. De előbb megölöm mindazokat, akik bántották, vagy bántani akarhatják. Hiú remény. Hisz még hozzá sem kezdtem a felkutatásukhoz. Anélkül meg ugye nehéz. Na persze előbb azt kéne megtudnom kit mentettem meg. De félek. Mit fogok tenni, ha megtalálom? Nem bízom magamban. Ez pedig számomra teljesen új érzés volt.
Így talán érthető, miért nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy hirtelen előttem termett. Határozottan meglepettnek tűnt ő is, s erre kellemes borzongás futott végig a gerincem vonalán. Hát emlékszik rám! Noha elmém ugyan az egyéb lehetőségeket sem zárta ki, azokat mégis elegánsan szőnyeg alá söpörtem. Ebben a pillanatban eszméletlenül boldog voltam. Itt állt előttem, éppen és egészségesen. Ennél kívánni sem tudtam volna többet vagy jobbat. Ajkaim szinte önkéntelenül apró mosolyra húzódtak, ahogy belenézhettem csodaszép szemeibe. Láttam, amint hátrébb lép, de nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. De legalább nem haragudott.
Fel sem nagyon fogtam mit csinálok, amikor ujjaimmal már óvatosan kisimítottam, s a füle mögé toltam elszabadult tincseit. A mozdulat egészen lassú volt. Talán mert időt akartam neki hagyni arra, hogy elhúzódjon, ha akar, talán mert azt kívántam, bár örökké tartana ez a pillanat. Jól esett megérinteni őt. Arra emlékeztetett, amikor félholtan feküdt a karjaim közt. Visszafelé húzva a kezem lágyan végigsimítottam az arcán, állkapcsa vonalán. Félig azt hiszem az emlékek hatása alatt álltam, s ebből kifolyólag még örömmel simogattam az arcát, ha ki nem zökkentett.
- Baj van? - hangom szinte suttogással ért fel, még mindig bőrének érintésével voltam elsősorban elfoglalva, s nem ő magával. Akkor nem igazán tudott beszélni. |
Na fasza. Pár hónapja vagyok itt ebben a suliban, de már most elkezdtem utálni. Mondjuk még mindig megfelelőbb a tanításra, mint Ma Gunn csodálatos fiúiskolájában lenni, viszont én nem illek bele ebbe a képbe. Gotham-ban születtem, az apám Two-Face csicskása volt, a nevelőanyám meg drogos volt. Nincs olyan tragikus sztorim, se szupererőm, csak egy húsz éves srác lennék. Jó persze, az igaz, hogy személyesen ismerem Bruce Wayne-t, azonban... bárcsak ne ismertem volna, ne nevelt volna fel. Fogalmam sincs, jobb vagy rosszabb életem lenne. Tény, mindkét gyámom halála után arra voltam kényszerülve, hogy autórészeket lopjak. Viszont, nem is haltam volna majdnem meg.
Végülis nem is azért jöttem ide, hogy újra hős legyek (jó vicc). Esetleg lehetnék itt még harci fejlesztésen is, meg önuralom kontroll miatt is, amiért Bruce küldött ide, csakhogy teljesen más ok miatt mentem bele az ajánlatában, elég hamar, amin talán ő is meglepődött, nem tudom, nem is érdekel. Rose miatt jöttem ide, félek, valami nagy hülyeség csinálna nélkülem, olyat, amit én is megbánnék. Kérlek, ne menjen vissza az apjához, kérlek. Igazából az egész után, ő az egyetlen, akivel törődtem. Még magammal se bántam olyan jól, mint vele, fontos nekem, még néhanapján el is küldjük egymást a édesanyáink picsájába.
Hatszor meggondoltam már magamat azzal illetően, hogy tényleg jó ötlet idejárni.. mert nos. Csak Bruce tudja, hogy élek, senki más. Mármint a Wayne családból. Se Dick, se Alfred nem tudja, hogy élek és lélegzek. Ez pedig olyan frusztráló, mert.. a holttestemet sose találták meg.. mégis halottnak lettem nyilvánítva. Szóval, ha bármelyikkel találkozok itt - mert máshol kizárt - szerintem egyenesen szívrohamot kapnának. Fel akartam őket keresni, hisz tényleg családomként szerettem őket, azonban új életet kellett kezdenem. Mert azért valljuk be, hogy Mr. Wayne elveivel ritkán értettem egyet, miszerint ne öljük meg őket, csak zárjuk be őket, aztán dobjuk el a kulcsot... faszság.
Na meg Dick.. akármennyire akarom tagadni, felnéztem rá. Nem mondom, hogy tökéletes volt, mert tény, nem az, mégis, ő volt az, ami nem voltam. Idegesített is néha, de... a testvéremként szerettem bazdmeg. És most mit mondanák neki? Túl sok minden ment le abban a pár évben. Mondjuk elég jellegzetes arcom van, de ezt meg fogalmam sincs, hogy jónak tartsam vagy ne. Mert így, aki még abból az időszakból ismer engem, simán ide jöhet hozzám. Fogalmam sincs hogyan kéne reagálnom. Főleg, hogyha a régi családom tagja akarnának beszélni velem. Mármint azzal még se nyithatom a beszélgetést, hogy héj, majdnem megöltem Batman-t.
Szóval bevallom feszengek ezen a kibaszott helyen. Nagyon. Főleg, hogy Rose-nak tudom csak mit mondanék; húzzunk innen, térjünk vissza. Komolyan emésztettek ezek a gondolatok engem, míg most is, itt a folyosón. Pedig kicsit se vagyok az a pasi, aki túl sokat elmélkedik... mit mondjak a tettek embere vagyok. Viszont a mostani eseménysorozat teljesen kizökkentett.
Általában a folyosón kikapcsolt aggyal sétálok, általában így kevésbé vagyok egy nagy méreggombóc. De emiatt is sokan belém ütköznek, mint most is. Csak tudod, mit nem vártam? Hogy ő belé ütközöm. Majdnem a falhoz vágtam magammal - szó szerint, mivel mikor realizáltam ki is ő, léptem párat hátra, majd ugyan háttal állva az ablak, rámarkoltam a párkányára. Nem az ő hibája... inkább csak a találkozásunk története. Nem emlékszem sokra, alig voltam magamnál, így még az is meglepő, hogy tudom kicsoda ő. Vicces. Ő azt a srácot ismeri, aki szégyellte a pofáját, csak azért, mert majdnem halálra verték. Most meg... most meg, szívesen köszöntöm a halálközeli élményeket, keblemre ölelem, mintha egy régi barát lenne. - Izé... ja - hajtottam le a fejem, a hajam meg az arcomhoz esett, fantasztikus. - Mindegy... - Jason Todd emígy sem voltál valami költő, szavaló, de most még magadat is megszégyeníted... |
Talán egy hete koptathattam az Akadémia padjait, de már is erős kétségek gyötörtek, hogy biztos van-e itt nekem bármi keresnivalóm. Valahogy nem nekem találták ki mindezt. Nem csak az első két nap volt gyászos, hanem az összes többi is. Ide a magam fajták biztos legjobb baráttal jártak, vagy valami, mert így… legszívesebben hazamentem volna bebújni az ágyam alá. Igen alá, mert ott talán kevesebben keresnek. De aztán valahányszor teljesen kétségbeesve behunytam a szemem, hogy még véletlenül sem lássam mi zajlik körülöttem, mindig felbukkant az a megkínzott, mogyoróbarna szempár, amit azóta sem tudtam elfelejteni.
Nem néztem utána ki volt ő, az a személy, akiért Jeffrey után először öltem, aki az életét köszönheti nekem. Azt hittem egyszerűen el fogom felejteni, mint eddig mindenkit, de sehogy sem ment. Ha lehunytam a szemem ő ott volt, mintha csak rám várt volna. Valami megváltozott bennem. Nem voltam képes senki életét kioltani úgy, hogy közben ne gondoltam volna rá: most valaki akár az ő életének is véget vethet. Számtalanszor gondoltam rá, hogy felkeresem, még akkor is, ha a pokol legmélyebb bugyrába ette be magát, de merszem az sosem volt hozzá. Féltem tőle. Attól, hogyan reagálna rám, ha újra találkoznánk, ha megint egy légtérben lennénk. Talán nem is emlékszik rám. Futott át az elmémen eme szörnyen fájdalmas elmélet.
Finoman megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat a belőle. Egy óra kellős közepén ülök, és már megint ilyesmiken elmélkedem. Na ezek meg végképp furcsák voltak. Az órák nagyján vagy olyan dolgot tanítottak, amiket már tudtam, mert szükséges volt, vagy tökéletesen felesleges, és sok esetben érdektelen információkat próbáltak a fejünkbe tömni. De persze mindennek ellenére szorgalmasan jegyzeteltem, bármiről volt is szó. Azt hiszem csak ezen irományaim miatt kaptam a minimálisnál egy falatnyival több figyelmet. Igen precízen, pontosan, és lényegretörően jegyzeteltem, ami többeknek is feltűnt, ezért az órák után olykor-olykor elkérték őket.
Amint vége lett az órának, csendben felálltam, elkezdtem szedelődzködni. Türelmesen megvártam, amíg végeztek a papírjaim megörökítésével, aztán nekivágtam a folyosók rengetegének. Csendesen bandukoltam a folyosó jobb oldalán, egészen szélen. Itt mindig jobban éreztem magam, még annak ellenére is, hogy gyakorta voltam kénytelen ácsorgókat kerülgetni, akik nem akartak a haladók forgatagába kerülni. A diákok nagy része már rég végigszáguldott ezen a szakaszon, így hálistennek az erőltetett szlalomot, valamint a tömeget sikeresen elkerültem, alig páran lézengtek a környéken.
Egy közeledő alakot vettem észre, aki nagyjából ott sétált mint én, csak velem szemben. Egyre jobban tapadtam a falra, hogy ne ütközzünk össze, de ő vagy nem vett észre, vagy azt hitte kikerülöm, mert továbbra is nyíl egyenesen jött. Végül a kikerülés mellett döntöttem, noha ezzel egy kicsit elkéstem. Én megtorpantam, ahogy igyekeztem átkeveredni a srác másik oldalára, s a kezeimet is felemeltem, hogyha ő nem tudna lassítani, akkor se ütközzünk frontálisan.
- Bocsi - motyogtam mentegetőzve, miközben futólag felpillantottam rá. Egy pillanatra úgy éreztem nem kapok levegőt. A döbbenettől tágra nyílt szemmel bámultam bele abba a csodaszép szempárba, ami oly’ régóta kísértett már. Ez nem lehet! Hátráltam egy lépést, mintha menekülnék, a kettőnk között lebegő karjaim is ilyen hatást kelthettek. Pedig mindössze nem akartam elhinni, hogy tényleg ő az. Szemeim lázasan kutatták arcának minden apró vonását, s igyekezték elraktározni mindazt, amit anno nem láthattak, az arc hiányzó darabját, melyet a maszk nem fedett fel, amihez gazdája annyira ragaszkodott, hogy még félholtan is képes volt egy picit elfordítani a fejét, hogy ne vegyem le. Én pedig tiszteletben tartottam akkor, ám ez most nem akadályozott meg a felismerésében. Az az éteri mogyoróbarna szempár rútul elárulta tulajdonosát. Félhosszú hajába annyira szívesen beletúrtam volna, ahogy akkor tettem, amikor még a saját vérében feküdt. Tisztán emlékeztem, az volt az első, amit megérintettem belőle. Amikor már tudtam, hogy nem fogom bántani, noha akkor az engem odavivő féreg még élt. Azt hiszem most még erőteljesebben megbabonázott, mint azon a megtépázott helyen. |
Jason Peter Todd x Jorunn Borghildr |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
